A golgotai misztérium előtti és az utána következő 3-4 évszázad, ez a 6-8 évszázadból álló időszak különösen fontos a nyugati történelem és a kelethez való kapcsolódás megértése szempontjából. Azoknak az eseményeknek a lényege, amelyekről az elmúlt napokban beszéltem, és amelyek az arisztotelizmus megjelenésében és Nagy Sándor ázsiai hadjárataiban csúcsosodtak ki, ezeknek az eseményeknek a lényege az, hogy egyfajta befejezését jelentik annak a keleti civilizációnak, amely még teljes mértékben a misztériumok impulzusainak hatása alatt állt.

Ennek a még igazi, tiszta keleti misztérium-impulzusnak a végső befejezése az efezusi bűnös gyújtogatás volt. És aztán az jön létre, ami úgyszólván Európa, Görögország, számára még megmarad a misztériumi hagyományokból, az árnyképekből, mondhatnánk, a régi istenektől áthatott civilizációból. És négy évszázaddal a golgotai misztérium után egy másik esemény kapcsán láthatjuk, mi volt még meg a misztériumok romjain. Láthatjuk ezt Julianus Apostatánál. Julianus Apostata, a római császár olyan beavatást kapott, amilyet akkor az ember kaphatott az eleusziszi misztériumok egyik utolsó papjától. Azaz, Julianus Apostata annyit tapasztalt a kelet régi isteni titkokból, amennyit a Krisztus utáni negyedik században Eleusziszban még tapasztalhattak. Ez egy másik pontja annak a korszaknak, amelynek kiindulópontját Efezus égése jelzi. Efezus leégésének napja Nagy Sándor születésnapja. Ennek a korszaknak a vége Julianus Apostata erőszakos halála 363-ban. Azt mondhatjuk: ennek a korszaknak a közepén áll a golgotai misztérium. Nézzük meg most, hogy helyezkedik el ez a korszak, amelyet most behatároltam, az emberiség egész fejlődéstörténetében. Előttünk áll a figyelemreméltó tény, hogy ha vissza akarunk tekinteni az emberiség fejlődésére ezen a időszakon túl, akkor olyasmit kell tennünk, ami igen hasonló valami máshoz, csak nem vetjük össze őket.

Emlékezzenek arra, hogyan ábrázoltam „A világ és az ember szellemi megismerése” című könyvemben azokat a világokat, amelyeket tekintetbe kell vennünk: a fizikai világot, aztán az átmeneti világot, a lélekvilágot, majd azt a világot, amelybe csak a ember legmagasabb része juthat be, a szellemi világot. És ha eltekintünk a szellemi világ különleges sajátosságaitól, ahol az ember halála és újabb születése között tartózkodik, ha így ennek a világnak az általános sajátosságait nézzük, akkor, ahogy lelki felfogásunkat át kell állítani arra, hogy ezt a szellemi világot felfogja, ehhez teljesen hasonló módon kell átállítani lelki felfogásunkat is, hogy megértsük azt, ami ezen az időponton túl történt. A mai világban használatos fogalmakkal és képzetekkel nem érthetjük meg, mi van Efezus leégése mögött. Más fogalmakat és eszméket kell kialakítanunk, amelyek lehetővé teszik, hogy azokra az emberekre tekintsünk, akik még tudták, hogy ők - ahogy az emberek a légzés útján a külső levegővel - lelkük útján folyamatosan kapcsolatban állnak az istenekkel.

Nézzük most azt a világot, amely bizonyos módon egyfajta földi devachán, egy földi szellemi világ, mert a fizikai világnak semmi haszna nincs e világ számára. Aztán itt van ez a közbeeső idő, mondjuk, Krisztus előtt 356-tól Krisztus után 363-ig. És mi van ezen túl? Ezen túl Ázsiától Európáig az a világ terül el, amelyből a jelenlegi emberiség éppen kikerülőben van, ahogyan a régi emberiség a keleti világból a görögön keresztül bejutott a római birodalomba.

Mert ami a középkor évszázadain át korunkig civilizációként kifejlődött, az olyan civilizáció, amely tulajdonképpen a misztériumok belső világától függetlenül jött létre, ami annak alapján fejlődött ki, amit az ember fogalmaival és képzeteivel létre tud hozni. Görögországban ez már Hérodotosz óta előkészült, aki a történelem lényeit külsődleges módon írta le, és már nem a szellemi felé fordult, legalábbis csak nagyon hiányosan fordult a szellemiek felé. Aztán ez egyre jobban kialakult. Görögországban azonban még mindig maradt valami, mintegy leheletnyi azokból az árnyképekből, amelyek a szellemi életre emlékeztettek. Rómában ezzel szemben elkezdődik az a korszak, amellyel a mai emberiség már rokon, az a korszak, amelynek a lelki felfogása egészen más, mint amilyen Görögországban volt. Csak egy olyan személyiség, mint Julianus Apostata érez egyfajta legyőzhetetlen vágyat a régi világ iránt, és bizonyos becsületességgel beavattatja magát az eleusziszi misztériumokba. De amit kapott, abban már nem volt megismerési erő. És egyébként is olyan világból származott, amely már nem tudta megragadni a lélek belső világával azt, ami a keleti misztériumok hagyományaiban jelen volt.

A mai emberiség sohasem jött volna létre, ha Ázsiára, Görögországra nem Róma következett volna. A mai emberiség a személyiségre, az egyedek individuális személyiségére épül. A keleti személyiség, a keleti emberiség nem az egyedek individuális személyiségére épült. Az egyedi ember úgy érezte, hogy egy előrehaladó isteni folyamatnak a tagja. Az isteneknek megvolt a terve a Föld fejlődésével, ezt vagy azt akarták, és ezért történt a Földön ez vagy az. Az ember akaratát az istenek inspirálták. Mindazt, amit azok a hatalmas személyiségek, akikre utaltam, keleten tettek, isteni inspirációra tették. Az istenek akartak, és az emberek cselekedtek. És a misztériumok éppen azért működtek a régi időkben, hogy ezt az isteni akaratot az emberiségben helyes vágányra tereljék.

Csak Efezusban volt ez másképpen. Itt, ahogy mondtam, a misztériumi tanítványok saját érettségükre voltak utalva, és nem az évszakok váltakozására. A személyiség megjelenésének ez volt az első nyoma. Arisztotelész és Nagy Sándor egy korábbi inkarnációban itt kapta meg a személyiség-impulzust. Aztán az a korszak jött, amelynek hajnalán Julianus Apostatában még utoljára kialakult a sóvárgás, hogy a keleti misztériumok tanítványa legyen. Ezután az az időszak következett be, amelyben az emberi lélek egészen más lett, mint amilyen Görögországban volt.

Képzeljünk el egy ilyen embert, aki az efezusi misztériumokban elvégezte a maga gyakorlatait. Nem az efezusi misztériumok következtében volt ez a lelkében, hanem azért, mert ebben a korban élt. Ha valaki ma emlékezik, ahogy mondjuk, mire tud emlékezni? Csak olyasmire, amit személyesen átélt születése óta. Adva van egy ember egy bizonyos életkorban, és emlékezik arra, amit húsz vagy harminc évvel ezelőtt átélt. A belső gondolati emlékezés nem visz tovább, csak a személyes élet határáig. Nem így volt ez azoknál, akik például, az efezusi civilizáció idején éltek. Ha ezek csak egy kicsit is elvégeztek az efezusi gyakorlatokból, akkor, ha emlékeztek, ahogy ma a személyes élet emlékei felmerülnek bennünk, az ő lelkükben a földi lét előtti életük eseményei merültek fel, és azok az események is, amelyek a földfejlődést az egyes természeti birodalmakban megelőzték: a Holdfejlődés és a Nap-fejlődés. Bele tudtak tekinteni önmagukba, és látták a kozmikus eseményeket, az ember kapcsolatát ezekkel, mintegy az ember függését a kozmikus eseményektől. Ami az emberi lélekben élt, az önmagára való emlékezésként élt benne.

Azt mondhatjuk tehát: ez egy olyan korszak volt, amelyben Efezusban át lehetett élni a világ-titkokat. Az emberi lélek emlékezett az előző kozmikus korszakokra. Ezt az emlékezést megelőzte ezeknek a korábbi időszakoknak igazi átélése. Erről maradt egy bizonyos betekintés. Arról a korról, amelyben a Gilgames- eposz lejátszódik, nem mondhatjuk, hogy az emberi lélek emlékezett a korábbi kozmikus eseményekre, hanem azt kell mondanunk: a korábbi idők átélése történt meg a jelenben. - Aztán a Nagy Sándortól Julianus Apostatáig terjedő időszak következett.

Ezt most kihagyjuk. Utána az a korszak jött, amelyből a középkor és az újkor nyugati civilizációja kifejlődött. Ebben már nem tudott az emberi lélek emlékezni a kozmikus elő-időkre, nem volt már meg ennek átélése sem a jelenben, hanem csak a hagyományok.

1. Az elő-idők átélése a jelenben
2. Az emberi lélek emlékezése a kozmikus elő-időkre
3. Hagyomány

Az emberek leírták, ami történt. Létrejött a történetírás. Ez a római korban kezdődött meg. Gondolják át ezt a hatalmas különbséget. Gondolják át azt a kort, amelyben a régi efezusi tanítványok működtek. Nem volt szükségük történelemkönyvekre. Felírni azt, ami történt, ez nevetséges lett volna számukra. Csak el kellett gondolkodniuk, mélyen el kellett gondolkodniuk, és a tudat mélyéről előbukkant az, ami történt. Nem volt orvos, aki pszichoanalízist végzett volna, a lélek elragadtatása volt az, ami előhozta az arra való eleven emlékezést, ami egykor megtörtént.

Aztán az az idő következett, amelyben az emberiség elfelejtette, és ezért szükségszerűen le kellett írnia azt, ami történt. Amikor azonban az embernek hagynia kellett, hogy elcsökevényesedjen az, ami korábban a lélekben emlékezeti erő volt, amikor kontár módon el kellett kezdenie leírni a világ eseményeit, történelmet kellett írnia, és így tovább, akkor kifejlődött az emberi bensőben a személyes emlékezés, a személyes emlékezet. Minden kornak megvan a maga missziója, a maga feladata. Itt van a másik oldala annak, amit már az első előadásokban úgy ábrázoltam, hogy megjelent az időbeli emlékezés. Ennek az időbeli gondolkodásnak a bölcsője Görögországban volt, de a római kultúra folyamán fejlődött ki a középkorban, egészen az újkorig terjedően. És hogy Julianus Apostata korában már megvolt a csírája ennek a személyiség-kultúrának, ezt bizonyítja az, hogy Julianus Apostatának alapjában véve már nem használt az, hogy az eleusziszi misztériumokba beavattatta magát.

Nos, tehát az az időszak jött el, amelyben az ember nyugaton a harmadik, negyedik keresztény évszázadtól kezdődően korunkig, földi élete folyamán teljesen a szellemi világon kívül élt; az a kor, amelyben a puszta fogalmak, eszmék és absztrakciók világában élt. Rómában maguk az istenek is absztrakciókká váltak. Az az időszak jött el, amelyben az ember már nem tudott a szellemi világgal való eleven kapcsolatáról. A Föld már nem volt többé Ázsia, az ég legalsó területe, egy önmagáéit való világ lett. Az ég távol volt, az emberi szemlélet számára elhomályosodott. Így azt lehet mondani: az ember kifejlesztette a személyiséget annak hatására, ami római kultúraként nyugaton bekövetkezett.

Ahogy a szellemi világgal, ami fent van, határos az alatta lévő lélekvilág, úgy határos az időben ezzel a keleti szellemi világgal a nyugati civilizáció, mint egyfajta lelki világ. És ez a lelki világ tulajdonképpen közvetlenül napjainkig terjed. Az emberiség azonban többségében nem veszi észre, hogy ténylegesen egy hatalmas fordulat van folyamatban. Azok a barátaink, akik már többször hallottak engem, tudják, hogy nem szívesen beszélek arról, hogy egy korszak átmeneti kor, mert lényegében minden korszak átmeneti kor a korábbiból a későbbibe. Az a lényeges, hogy honnan hová történik az átmenet. De éppen azzal, amit mondtam, arra utaltam, hogy ez az átmenet olyan, mintha az ember a szellemi világból a lélekvilágba, és onnan a fizikai világba kerülne. Az eddig létrejött civilizációkban persze mindig volt egy bizonyos szellemi felhang. Még a materializmusban is felfedezhető bizonyos szellemi felhang. A tulajdonképpeni materializmus minden területen csak a 19. század közepén jelent meg, és teljes jelentőségét csak néhány ember értette meg. De óriási erővel van jelen, és ma egy átmeneti időszakban vagyunk egy harmadik világba, amely a korábbitól oly mértékben különbözik, mint ez a korábbi római világ különbözött a keletitől.

Nos, azt lehet mondani, hogy Nagy Sándor és Julianus Apostata között kimaradt egy korszak, amelynek a közepén történt meg a golgotai misztérium. A golgotai misztériumot az emberiség már nem úgy fogadta, mint ahogy annak idején a misztériumokat felfogták, különben egészen más fogalmaik lettek volna Krisztusról, aki a Názáreti Jézus emberi testében élt. Csak néhány embernek voltak még ilyen képzetei, akik misztériumokba beavatott kortársai voltak a golgotai misztériumnak. A nyugati emberiség legnagyobb részének nem voltak képzetei ahhoz, hogy a golgotai misztériumot szellemileg fogja fel. Ezért az a mód, ahogy a golgotai misztérium a Földön megjelent, a külső tradíción, a külső hagyományon alapult. Csak az első évszázadok beavatottjai körében volt úgy, hogy spirituálisán tudták felfogni azt, ami a golgotai misztériummal történt.

De jelen volt még valami más is, amiről röviddel ezelőtti előadásomban már beszéltem. Odaát Hüberniában, Írországban megvolt még az atlantiszi bölcsesség utóhangja. A hüberniai misztériumban, amelyről tegnapelőtt vázlatosan beszéltem, a tanítványok számára két szuggesztív alak formájában az a lehetőség adódott, hogy a világot olyan élesen lássák, ahogy azt Atlantiszban látták. Ezek a hüberniai misztériumok önmagukban zártak voltak, és rendkívül komoly légkör vette körül őket. A golgotai misztérium előtti évszázadban működtek, de megvoltak még a golgotai misztérium idejében is. Ázsiában lezajlott a golgotai misztérium, Jeruzsálemben játszódott le az, amit aztán hagyományosan, történelmileg a evangéliumok közöltek. Anélkül azonban, hogy ezt bárki szóban, mint hírt továbbította volna, anélkül, hogy bármilyen más kapcsolat létezett volna, a hüberniai misztériumokban tisztánlátó módon tudták, abban a pillanatban, amikor a golgotai misztérium tragikus módon végbement, hogy Palesztinában a golgotai misztérium valóban megtörtént. A hübreniai misztériumhelyeken egyidejűleg létrejött a szimbolikus kép. Ott nemcsak a hagyományokat tanulták, hanem megismerték a golgotai misztérium szellemi jellegét. És amikor Palesztinában a nagyszerű, fenséges esemény külső fizikai tényként végbement, a hüberniai misztériumokban végrehajtották azokat a kultikus cselekményeket, amelyek révén ott a golgotai misztérium eleven képe asztrális fényben megjelent.

Láthatjuk, hogyan kapcsolódnak össze a dolgok, és hogyan jön létre, mondhatnánk, egyfajta hullámvölgy, amelyben az istenekhez való régi kapcsolat elenyészik.

Keleten az isteneknek ez a régi szemlélete Efezus leégése után szűnt meg. Hüberniában jelen volt, megmaradt, amíg aztán innen is eltűnt, de csak a kereszténység korában. És kifejlődött mindaz, ami a golgotai misztériumból a tradíciók, a szóbeli hagyományok útján kisugárzott. Elsősorban nyugaton olyan civilizáció fejlődött ki, amely csak a szóbeli hagyománnyal számol, vagy később a külső természetkutatással, a tisztán értelmi természetkutatással, ami a természet területén megfelel a puszta hagyománynak, a történelem területén az írásbeli vagy a szóbeli hagyománynak.

Azt mondhatjuk tehát: itt van a személyiség civilizációja. A spiritualitást, a golgotai misztériumot, a történelmi hagyomány őrzi, már nem lehet látni.

Csak képzeljük el elevenen, hogy a Julianus Apostata utáni időkben egy olyan kultúra terjed el, amely kizárja a szellemit. Csak a 19. század végén, annak hetvenes éveitől érkezik egy újabb, mondhatnánk, megszólítás a szellemi magasságokból az emberhez. Ekkor kezdődik az a kor, amit már több ízben Mihály- korszaknak neveztem. Ma abból a szempontból akarom jellemezni, hogy ezt mondom: az a korszak jött el, amelyben az ember, ha meg akar maradni a régi materializmusnál - és az emberiség nagy része meg akar maradni mellette -, akkor borzalmas szakadékba jut. Ha az ember a régi materializmus mellett marad, feltétlenül az ember alatti világba kerül. Nem tudja elérni az emberi magasságot. Hogy ezt az emberi magasságot elérje, meg kell nyitnia érzékszerveit - ez feltétlenül szükséges a 19. század végétől - a szellemi kinyilatkoztatások számára, amelyek azóta ismét jelen vannak.

Herosztratosz személyiségében bizonyos szellemi hatalmak működtek, amelyek, mondhatnánk, benne találták meg külső kifejeződésüket. Herosztratosz volt bizonyos ázsiai szellemi hatalmak mintegy utolsó kinyújtott kardja. És amikor Herosztratosz az égő fáklyát az efezusi templomra rádobta, démoni lények álltak mögötte, bizonyos módon kardként tartva őt, akik alapjában véve úgy tervezték, hogy semmiféle szellemiséget nem engednek át az európai civilizációba.

Ennek szegült ellene Arisztotelész és Nagy Sándor. Mert mi történt tulajdonképpen? Nagy Sándor hadjáratai folytán átkerült Ázsiába az, ami Arisztotelész természettudománya volt, és ez mindenütt elterjedt. Nagy Sándor Ázsiában mindenütt akadémiákat alapított, nem csak Alexandriában, Egyiptomban, ahol elültette a régi bölcsességet, úgy hogy ezt még hosszú időn keresztül ápolták. A görög bölcsek mindenhonnan ide áramlottak, és itt menedéket találtak. A természettudományt Sándor vitte Ázsiába.

Európa ezt a mély természetismeretet tisztességgel nem tudta elviselni. Csak külső tudást akart, külső kultúrát, külső civilizációt. Ezért az arisztotelizmusból tanítványa Theophrasztusz azt vette át, amit nyugatra át tudott vinni. Ebbe azonban rendkívül sok mindent belevett. Nyugatra inkább Arisztotelész logikai írásai jutottak el. Arisztotelésznél azonban éppen az a sajátságos, hogy ott is, ahol absztrakt és logikus, másképpen adja elő a dolgokat, mint a többi író. Meg lehet kísérelni, hogy az ember belső, szellemi, meditációs megalapozottsággal megkeresse a különbséget, amikor Platónt vagy Arisztotelészt olvassa. Ha a modern ember valódi, megfelelő szellemi átérzéssel, bizonyos meditációs elmélyüléssel Platónt olvassa, egy idő múlva úgy érzi, mintha a feje nagyobb lenne a fizikai fejénél, mintha kissé kibújt volna a fizikai organizmusából. Ez okvetlenül megtörténik annál, aki Platónt nem csak teljesen szárazon olvassa.

Arisztotelésznél ez másképp van. Nála az embernek soha nincs olyan érzése, hogy olvasása közben kiemelkedik a testéből. Ha viszont az ember bizonyos meditációs előkészület után olvassa, akkor az az érzése alakul ki, hogy éppen a fizikai testben dolgozik. Arisztotelész révén éppen a fizikai ember jut előbbre. Ez dolgozik. Ez nem olyan logika, amelyet az ember csupán szemlél, hanem olyan logika, amely belsőleg dolgozik. Arisztotelész még egy kicsit magasabban áll, mint azok a pedáns magyarázók, akik utána jöttek, és Arisztotelészből kialakítják a logikát. Arisztotelész logikai műveit bizonyos vonatkozásban csak akkor fogjuk fel helyesen, ha meditációs könyveknek tekintjük őket. Ez egy figyelemreméltó dolog. Gondoljuk meg: ha Arisztotelész természettudományos írásai egyszerűen csak átjöttek volna nyugatra, Makedóniából Közép-Európába, Dél-Európába, és azokat az emberek egy bizonyos módon felveszik magukba, ez kártékony lett volna. Az emberek kétségkívül néhány dolgot átvesznek, de ez kártékony lett volna. Mert amit Arisztotelész természettudományosán átadott Nagy Sándornak, azt olyan lélekkel kellett felfogni, amely még érintett volt az efezusi idők lényegétől, az Efezus leégése előtti korszaktól. Ezt csak Ázsiában vagy az egyiptomi Afrikában lehetett megtalálni. Úgyhogy Nagy Sándor hadjáratai következtében a természettudományos megismerés és belátás átkerült Ázsiába (az ábrán piros, narancs), és később legyengített formában különböző hadjáratok útján átkerült Spanyolországon keresztül Európába, de nagyon megrostált, legyengített formában (sárga a későbbi ábrán).

Ami azonban közvetlenül átjött, ezek Arisztotelész logikai írásai voltak, a gondolkodással kapcsolatos művei. És ez tovább élt a középkori skolasztikában.

Így tehát két áramlat van. Itt van az, ami a közép-európai látásmód alapján, mondhatnánk, jelentéktelenül terjedt tovább széles körökben a primitív emberek körében. Láthatjuk, hogy az a vetés, amit Nagy Sándor egykor elhintett, a legkülönbözőbb módokon jutott el Európába, először Arábián keresztül, aztán a keresztesek útján, és mindenütt megtaláljuk, de jelentéktelenül, rejtett helyeken. Aztán jönnek emberek, mint Jákob Böhme, Paracelzus, és még sokan mások, akik azt veszik át, ami ilyen kerülő úton primitív körök útján került Európába. Egyfajta népi bölcsesség közvetít itt sokkal inkább, mint általában hisszük. Ez él, és olykor olyan forrásokon át csörgedezik, mint Valentin Weigel, Paracelzus, Jacob Böhme és mások, akiknek a neve kevéssé ismert. Bőséges forrássá vált, ami Európában későn megérkezett arisztotelizmus volt vagy van, ez élt Basilius Valentinusban, és így tovább. A kolostorokban igazi alkimista bölcsesség élt, amely azonban nem pusztán az anyag átalakításával foglalkozott, hanem az ember átalakításának belső sajátosságaival a világmindenségben. Az ismeretlen tudósok mindazonáltal egy eltorzított, megrostált, logikásított Arisztotelésszel foglalkoztak. Ez az Arisztotelész azonban akivel a skolasztikusok foglalkoztak, majd később filozófiaként a tudomány, mégis áldássá vált a nyugat számára. Mert csak a 19. században, amikor Arisztotelészt már nem értik, amikor csak tanulmányozzák, mintha csak olvasni kellene, és nem gyakorolni, mintha nem meditációs könyv volna, csak a 19. században juttatták el oda, hogy semmit sem tudtak róla, mert már nem élt és nem működött bennük, csupáncsak tanulmányozták, mert nem gyakorlati könyv volt, hanem tankönyv. A 19. századig gyakorlati könyv volt. De a 19. században minden úgy alakult, hogy ami korábban gyakorlat volt, ami képesség volt, az átalakult absztrakt tudássá.

Görögországban - nézzük a másik vonalat, amellyel a dolog szintén jellemezhető - még bíztak abban, hogy az egész emberből árad az, amit be tud látni. A tanító a tornatanár. Az egész emberből a maga testi mozgása szerint, amiben az istenek működnek, jön létre az, ami aztán bizonyos módon emberi belátássá válik. A tornatanár a tanító. Később Rómában a tornatanár helyébe a szónok lép. Itt már valami absztrahálódik az egész emberből, de azért még van valami, ami egy emberi tevékenységgel függ össze, az organizmus egy részével. Mi minden mozog, amikor beszélünk! Mennyire él a beszéd a szívünkben, tüdőnkben, egészen a rekeszizmunkig, és tovább lefelé! Ez már nem élt olyan intenzíven az egész emberben, mint az, amit a tornatanár csinált, de az ember nagy részében élt. És a gondolat csak kivonata volt annak, ami a beszédben élt. A szónok lépett a tornatanár helyébe. A tornatanárnak az egész emberrel volt dolga. A szónoknak csak azzal, ami bizonyos módon a végtagokat kizárja, tehát az ember egy részéből a fejbe küldi azt, amit be kell látnia. A harmadik fokozat az újkorban jelenik meg: a doktor, aki már csak a fejet idomítja, aki már csak a gondolatokat nézi. A dolog úgy alakult, hogy a 19. században még egyes főiskolákon kinevezték a ékesszólás professzorait, de ezt már nem gyakorolta, mert nem volt szokásos, hogy a beszédre adjanak, mert mindent csak gondolatban akartak. A szónokok kihaltak. Azok lettek a képzés vezetői, akik az emberből a legkevesebbet képviselték, a doktorok, akik csak a fejet tartották valamire.

És valóban úgy volt, amikor még Arisztotelész elevenen élt: gyakorlás, aszkézis, lelkigyakorlat - ami Arisztotelészből következett. És ez a két áramlat fennmaradt. Aki nem teljesen fiatal, és tudatosan végigélte azt, ami a 19. század utolsó évtizedeiben lejátszódott, az tudja, ha valamennyit utazott, úgy ahogy Paracelsus megismerte a vidéki embereket, az tudja, hogy végül is a középkori népi tudás utolsó maradéka, amiből még Jacob Böhme és Paracelsus táplálkozott, a 19. században a hetvenes, nyolcvanas évekig fennmaradt. És végül az is igaz, hogy bizonyos rendeken belül és bizonyos szűk körök életében megmaradt valami az arisztotelizmus gyakorlatából, a belső lelki életben egészen a 19. század utolsó évtizedeiig. Ezért azt mondhatjuk: az ember egyrészt megismerhette annak utolsó képviselőit, ami Nagy Sándor és Arisztotelész révén átkerült Ázsiába, és ami másrészt Elő-Ázsián, Afrikán és Spanyolországon keresztül Európába jutott, és olyan emberekben, mint Basilius Valentinus és hasonlókban népi bölcsességként megjelent, és amiből Jacob Böhme és Paracelsus is merített. Ez aztán más úton ismét megjelent a keresztesek közvetítésével. De jelen volt a nép széles tömegeiben, és meg lehetett találni. A 19. század utolsó évtizedeiben még azt lehetett mondani: hála Istennek, hogy még ha alig felismerhetően, ha korrumpálva is, éltek annak képviselői, amit régi természettudományként a Nagy Sándor-i hadjáratok átvittek Ázsiába. Ami még a régi alkímiából, a régi megismerésből, a természeti szubsztanciák és természeti erők összefüggéseiből sajátos módon élt az egyszerű nép körében, az az utolsó visszhang volt. Ma ezek elhaltak, már nincsenek meg, nem lehet őket megtalálni, semmit sem lehet felismerni belőlük.

Ugyanígy volt ez - megismerhettünk ilyen embereket - az arisztoteleszi szellemi iskolázással. Ma már ez nincs jelen. Azt őrizték meg, amit annak idején keletre átvittek (piros), és amit kerülő úton Arisztotelész tanítványa, Theophrasztusz nyugatra áthozott (kék).

Amit keletre átvittek, az viszont újra visszajött. És azt mondhatjuk: a 19. század hetvenes, nyolcvanas éveiben az új, közvetlen spirituális megismeréssel össze lehetett kapcsolni azt, ami az utolsó képviselőknél ahhoz kapcsolódott, amit ábrázoltam. Ez egy csodálatos összefüggés, mert látható belőle, hogy Nagy Sándor hadjáratai és az arisztotelizmus azért jöttek létre, hogy egy fonálon fennmaradjon a régi spiritualitás, hogy behatoljon abba, aminek materiális kultúraként jönnie kell, és addig tartson, amíg egy új spirituális kinyilatkoztatás nem érkezik.

Láthatjuk, hogy az ilyen szempontok alapján ez valóban így néz ki, és igaz az, hogy ami látszólag terméketlen, éppen az rendkívül jelentős az emberiség történelmi folyamatában. Könnyű arról beszélni, hogy Nagy Sándor egész hadjárata Ázsiába és Egyiptomba terméketlen volt. Nem volt az. Azt is lehet mondani, hogy az arisztotelizmus a 19. században megszűnt. Nem szűnt meg. Mindkét áramlat addig tart, amíg egy új szellemi életet nem lehet elkezdeni.

Különböző helyeken gyakran elmondtam már, hogy ez az új szellemi élet éppen a 19. század hetvenes éveinek végén elkezdődött, először csak jelzésekben, aztán a század végére egyre inkább. Ma az a feladatunk, hogy a szellemi életnek ezt az áramlatát, amely, mondhatnánk, a magasból érkezik hozzánk, felfogjuk. Így ma valóban az emberiség szellemi kibontakozásának átmeneti állapotában vagyunk. És ha nem vagyunk tudatában ezeknek a figyelemreméltó összefüggéseknek és a korábbiakhoz való kapcsolódásának, akkor tulajdonképpen átalusszuk a legfontosabb eseményeket, amelyek körülöttünk játszódnak le a szellemi életben. És valójában hányan alusszák át ezeket a fontos eseményeket! Az antropozófiának azonban azért kell itt lennie, hogy az embereket felébressze.

És hiszem, hogy mindazok, akik most itt a karácsonyi ülés alkalmával összegyűltek, impulzust kapnak egy lehetséges felébredésre. Látják, itt állunk, közvetlenül ez előtt a nap előtt, és a gyűlés egész ideje alatt az év végéig a szomorú esemény évfordulóját kell átélnünk; itt állunk ez előtt a nap előtt, amelyen a borzalmas lángcsóvák felcsaptak, és a Goetheanumot elpusztították. És a világ azt gondolhatja, amit akar a Goetheanum leégéséről, ez a tűzeset az antropozófiai mozgalom fejlődésében óriási jelentőségű. De nem ítélhetjük meg a maga teljes mélységében, ha nem vesszük figyelembe azt, hogy ezek a fizikai lángok hogyan csaptak fel sajátságos módon az orgonasípokból - erről még beszélni fogok a következő napokban - és más fémtárgyakból. A megperzselt fémek a lángokkal együtt lobogtak, úgyhogy ez a lángok sajátságos színeződését hozta létre. Ezt is figyelembe kell vennünk, amikor az elmúlt évre emlékezünk. Ebben az emlékezésben annak a ténynek is benne kell lennie, hogy a fizikaiság maja, és hogy az igazságot a szellemi tűzben kell keresnünk, és fel kell gyújtanunk szívünkben és lelkűnkben. A fizikailag leégett Goetheanum fel kell, hogy keltse bennünk a szellemileg működő Goetheanumot.

Nem hiszem, hogy teljesen világtörténelmi értelemben történhet, ha nem nézünk egyrészt a nekünk oly drága Goetheanumra, amelyből a borzalmas, hatalmas lángok felcsaptak, másrészt, ha nem látjuk a háttérben az efezusi tűzvészt, amelyet Herosztratosz fáklyája okozott, akit démoni hatalmak vezettek. Annak az együttes átérzésében, ami az előtérben és ami a háttérben áll, talán kaphatunk egy képet, amit mélyen beleírhatunk a szívünkbe, arról, amit egy évvel ezelőtt elvesztettünk, és amit minden erőnkkel újra fel kell építenünk.