Értékelnünk kell annak jelentőségét, hogy az emberiség figyelmet fordít az év valamelyik ünnepi időszakára. Jelenkorunkban inkább csak megszokássá vált a vallásos ünnepek megtartása, ez azonban nem volt mindig így, olyan korok is léteztek, amelyekben az emberek tudata hozzákötődött az egész év folyamatához. Az év elején úgy bele tudtak helyezkedni az idő folyamatába, hogy azt mondták: kialakult valamilyen hideg vagy meleg időjárás, kialakultak bizonyos időjárási viszonyok, a növények és állatok növekedésének vagy visszamaradásának bizonyos körülményei. Az emberek együtt éltek a természet fokozatos változásaival, metamorfózisaival. De úgy éltek ezzel együtt, hogy tudatuk összekapcsolódott a természet egyes jelenségeivel és bizonyos ünnepi időszakra irányult, az év elején például a tél elmúlásával kapcsolatos különböző érzelmeket átélve a húsvét idejére, ősszel pedig, az élet hervadásával a karácsonyi időszakra. A lelket ekkor olyan érzelmek töltötték be, amelyek az ünnephez fűződő különleges viszonyukban fejeződtek ki.

Az emberek együtt éltek tehát az év folyamatával, és együttélésükkel alapjában véve azt hatották át szellemiséggel, amit nemcsak láttak és hallottak maguk körül, de egész emberi mivoltukkal át is éltek. Az év folyamatát organikus élet lefolyásaként élték át, úgy, mint ahogyan az ember gyermekkorában a gyermeki lélek megnyilvánulásait összefüggésbe hozzák ügyetlen gyermeki mozdulataival, tökéletlen beszédmódjával. A külső természeti viszonyok változásaiban olyannak látták a szellemiség működését és mozgását, mint ahogyan egyes lelki élményeket a fogváltással, másokat a test későbbi változásaival hoznak összefüggésbe. Növekedés és csökkenés.

Ez azonban összefügg azzal, hogy az ember hogyan is érzi magát a világban, egész földi emberi mivoltában. Azt mondhatjuk, hogy időszámításunk kezdetének korában, amikor a golgotai történés emlékezetét, a későbbi húsvétot kezdték ünnepelni, még elevenen átérezték a húsvétot az év során, és az év folyamatával a jellemzett módon éltek együtt. Ekkor az emberek úgy érezték, hogy saját életüket lényegében átadták a külső szellemi-fizikai világnak. Érezték, hogy életük kiteljesedéséhez szükségük van a sírba tétel és a feltámadás szemlélésére, a golgotai történés hatalmas képére.

Az ilyen módon betöltött tudatból azonban inspirációk indulnak ki az emberekhez. Ezek az inspirációk nem mindig tudatosodnak az emberekben, de az emberiség fejlődésének az az egyik titka, hogy a világ jelenségeihez fűződő vallásos beállítottságokból az egész élethez inspirációk indulnak ki. Először is azzal kell tisztában lennünk, hogy bizonyos korokban, a középkorban például, a papok irányították a szellemi életet, és ők foglalkoztak mindenekelőtt az ünnepek elrendezésével is, hangadók voltak az ünnepek megtartásában. Az emberiségben, a papi testület adta át az embereknek, a laikusoknak az ünnepeket, és megadta ezek tartalmát is. Ezzel a papi testület különösen át- érezte az ünnepek tartalmát. Az ünnepek inspiráló hatása révén kialakult lelkiállapot kifejezésre jutott a lelkiélet egész mivoltában.

A középkorban nem jött volna létre az úgynevezett skolasztika, Aquinói Tamás, Albertus Magnus és a többiek skolasztikus filozófiája, ha ezt a filozófiát, ezt a világszemléletet, és ennek szociális következményeit nem a legfontosabb egyházi gondolat, a húsvét gondolata inspirálta volna. A leszálló, és az emberben ideiglenesen földi életet folytató, majd feltámadását átélő Krisztus szemlélésében kapták meg azt a lelki impulzust, amely elvezetett a hit és a tudás, a megismerés és a kinyilatkoztatás sajátságos viszonyához, amely éppen a skolasztikára jellemző. A karácsonyi gondolathoz kapcsolódó húsvéti gondolat határozta meg lényegében azt, hogy az ember által csak az érzéki világ megismeréséhez juthatunk el, és minden érzékfeletti világra vonatkozó jelenséget a kinyilatkozatás révén kell megkapnunk.

Sokszor kifejtettem, hogy a mai természettudományos eszmék világa voltaképpen teljesen a skolasztika eredménye. Ezért kell azt mondanunk, hogy bár jelenkorunk természettudományos megismerése nincs ezzel tisztában, a természettudomány lényegében mégis a húsvéti gondolat valóságos lenyomata, úgy ahogy a korai középkorban uralkodott, míg a későbbi középkorban és az újabb korban az ember szellemi fejlődése során ezt megbénították. Nézzük meg a természettudomány mai népszerű, és egész kultúránkon uralkodó eszméit és ezek alkalmazását: mindezt a halott természetre alkalmazza, úgy véli, hogy nem emelkedhet a halott természet fölé. Ez annak az inspirációnak a következménye, amelyet a sírba tétel szemlélése ihletett meg. Amíg a sírba tételhez a feltámadás szemléletét is hozzá tudták fűzni, addig a pusztán külső érzéki megismeréshez is hozzáfűzték az érzékfelettiség kinyilatkoztatását. Amikor egyre inkább megjelent az a szemlélet, amely a feltámadást megmagyarázhatatlan - és így jogosulatlan - csodának állította be, elhagyták a kinyilatkoztatást, vagyis az érzékfeletti világot. A mai természettudományos szemléletet csak a nagypénteki szemlélet inspirálja, nem a húsvétvasárnapi.

Fel kell ismernünk ezt a belső összefüggést: valamennyi ünnepi hangulatban, mindig az inspirált jelenségeket éljük együtt a természettel. Fel kell ismernünk az inspiráló elem összefüggését azzal, ami minden emberi életben kifejeződik. Ha belátjuk azt a bensőséges összefüggést, amely az év folyamatának átélése és az emberek gondolkodása, érzése és akarata között fennáll, akkor, az őszi Michael-ünnep realizálásának jelentőségét is felismerjük. Ha Michael őszi ünnepét a szellemi, ezoterikus alapokból valóban olyanná sikerülne alakítanunk, ami átmegy az emberek tudatába és ismét inspirálóan hat, a húsvét gondolata azáltal kapná meg a színezetét, hogy a sírba tétel és feltámadás húsvéti gondolatához hozzáfűződne a másik emberi gondolat: feltámadott, és sírba tehetjük anélkül, hogy elpusztulna. Milyen óriási lehetősége lehetne egy ilyen eseménynek, a michaeli gondolat megelevenedésének, az emberek minden élményében, érzésében és akaratában! Mennyire beleilleszkedhetne az emberiség egész szociális összefüggésébe!

A szociális életnek az emberek által remélt megújulását nem a viták, és a külső érzéki jelenségeket érintő intézmények hozzák meg, hanem csakis az, ha az emberiséget egy hatalmas inspiráció gondolata hatja át és ragadja meg, és ennek révén újra megérzik és átélik a morális szellemiség és a természetes érzékletesség összefüggését. Az emberek ma, mondhatnám, úgy keresik a napfényt, mint a Föld alatt élő giliszták, holott a napfényre éppen a Föld felszínére kibújva találhatnak rá. A mai rendelkezésekkel és reformeszmékkel valójában nincs mit kezdeni, csak a szellemből merített gondolati impulzus hatalmas erejével érhetünk el valamit. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a húsvéti gondolat éppen azáltal kapna új színezetet, ha azt a michaeli gondolat kiegészítené.

Tekintsük meg közelebbről ezt a michaeli gondolatot. Ha a húsvéti gondolatra pillantunk, figyelembe kell vennünk, hogy a húsvét a sarjadó és rügyező tavaszi élet idejére esik. A Föld ilyenkor kilélegzi lelki erőit, hogy ezek a lelki erők áthassák magukat a Föld környezetében lévő asztralitással, a Földön kívüli kozmikus elemmel. A Föld kilélegzi lelkét. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy bizonyos elementáris lények, akik éppúgy jelen vannak a Föld környezetében, mint a levegő vagy a növényi növekedés erői, összekötik saját lényüket a Föld kilélegzett lelkével, azokon a vidékeken, ahol éppen tavasz van. Ezek a lények elúsznak és ellebegnek a Föld kilélegzett lelkével. Elveszítik individualitásukat, individualitásuk feloldódik az általános földi lelkiségben. Éppen húsvét körül, tavasszal látunk sok olyan elementáris lényt, akik a téli individuális létüknek végső stádiumából felhőszerűen elúszva oldódnak fel az általános földi lelkiségben.

Azt lehet mondani, hogy ezek az elementáris lények télen a Föld lelkiségében voltak, és itt individualizálódtak (lásd a rajzot, sárga zölddel). Húsvét előtt még rendelkeznek bizonyos individualitással, bizonyos tekintetben individuális lényekként szállnak és lebegnek. Húsvét idején azt látják, hogy mintegy felhő formában gyűlnek össze, és közös tömeget alkotnak a Föld lelkében (zöld a sárgában).

Ezek az elementáris lények azonban ezáltal bizonyos mértékben elvesztik a tudatukat. Valamilyen alváshoz hasonló állapotba kerülnek. Egyes állatok téli álmot alszanak, ezek az elementáris lények viszont nyári álmot. Ez János-nap idején a legintenzívebb, ilyenkor teljesen alszanak. Ezután ismét elkezdenek individualizálódni és a Föld belélegzésének idején, Mihály-napkor, szeptember végén, már különálló lényekként látjuk őket.

Az embernek azonban szüksége van ezekre az elementáris lényekre. Ha nem is tudatosan, de szüksége van rájuk, hogy egyesüljön velük jövőjének előkészítéséhez. Az ember akkor egyesülhet ezekkel az elementáris lényekkel, ha a szeptember végére eső ünnep idején különös belső lelki elevenséggel érzi át a természet ősz felé létrejövő változását. Ha át- érzi az állati-növényi élet visszahúzódását, amikor egyes állatok, védelmet nyújtó helyet keresnek télire, a növények levélzete őszi színezetet ölt, és az egész természet hervad. Bizonyos, hogy a tavasz szép, és az emberi lélek szép vonása, hogy átérzi a tavasz szépségét, növekvő, sarjadó, rügyező életét. De ősszel a szellem átérzésének kellene áthatnia az ember lelkét, hogy amikor a levelek elhalványulnak, felöltik őszi színezetüket, amikor az állatok elbújnak, átérezhesse, hogy az érzékelhető világ elhalása útján csillogó, ragyogó szellemi-lelkiség jön létre. Átérezhesse, hogy a levelek sárgulásával lehanyatlik ugyan a sarjadó rügyező élet, de érzéki mivolta azért sárgul, hogy a sárgulásban szellemiség élhessen, és a levelek hullásában létrejöhessen a szellem felemelkedése, a szellemiség pedig az elhamvadó érzéki világgal ellentétes megnyilatkozás. Így készül fel megfelelő módon karácsony idejére.

Az antropozófus szellemtudomány révén, éppen annak az igazságnak kellene áthatnia az embert, hogy az ember szellemi élete a Földön összefügg a fizikai élet hanyatlásával. Hiszen gondolkodásunkkal fizikai anyag pusztul el az idegekben. A gondolat a pusztuló anyagból küzdi fel magát. Az ember akaratának az adhat erősítő impulzust, ami az akarat szellemmel való áthatására indítja. Azáltal, hogy gondolata önmagában jön létre, hogy emberi lelkében ideák ragyognak fel, és egész organizmusában rokonságot érez a sárguló levelekkel, a növények hervadó lombjával és elszáradásával, emberi szelleme rokonságot érez a természet szellemi létével.

Az ember azonban azáltal lesz Michael földi működésének társa, hogy akaratát szellemiséggel hatja át. Ha ősz felé ilyen módon él együtt a természettel, és ezt az együttélést megfelelő ünnepi tartalommal fejezi ki, úgy valóban átérezheti a húsvéti hangulat kiegészítését. Ezáltal azonban még valami más is tisztázódik. Hiszen amit az ember ma gondol, érez és akar, azt a húsvét egyoldalú, méghozzá bénult hangulata inspirálja. Ez a húsvéti hangulat lényegében a rügyező, sarjadó élet eredménye, ami mindent valamilyen panteista egységbe olvaszt. Az ember átadja magát a természet egységének, és általában a világ egységének. Hiszen mai szellemi életünk szövedéke is ilyen. Mindent az egységre akarnak visszavezetni. Az ember ma spirituális monista, az általános szellemiség híve, vagy materialista monista, az általános természet híve. Mindent belefoglalnak egy bizonytalan, általános egységbe. Ez lényegében a tavaszi hangulat.

Ha az őszi hangulat felszálló, szabaddá váló szellemiségébe tekintünk (sárga), azt mondhatnám, amikor a lecsepegő hervadó érzéki jellegűre (piros) tekintünk, akkor magára a szellemire és az érzékire tekintünk ki.

A tavaszi sarjadó növény növekedésében és rügyezésében benne van a szellemiség. A szellemi keveredik az érzéki jellegűvel, lényegében egységet alkot vele. A hervadó növény elhullajtja levelét, és felszáll a szellem: láthatatlan érzékfeletti szellem, és elkülönülő anyag van jelen. Ez olyan, mintha egy edényben először egy egységes folyadék volna, amelyben valami feloldódott, azután valamilyen eljárással elérjük, hogy a folyadékból zavarosan kiváló üledék csapódjék ki. Ekkor elkülönítettük azt a két dolgot, amely egymáshoz kötődve egységet alkotott.

A tavasz alkalmas mindennek az összeszövésé- re, mindennek differenciálatlan, általános egységbe való összekeverésére. Ha a megfelelő őszi szemléletet helyesen szembeállítjuk a tavaszi szemlélettel, ez felhívja figyelmünket arra, hogy itt egyfelől a szellem hat, másfelől a fizikai-materiális. Természetesen nem szabad egyoldalúan az egyiknél vagy másiknál kikötni. Hiszen a húsvéti gondolat nem veszít az értékéből, ha hozzáfűzzük a michaeli gondolatot. Egyfelől itt a húsvéti gondolat, ahol, mondhatnám, minden valamilyen panteista keveredésben, egységben jelenik meg. Azután elkülönülnek, de ez az elkülönülés nem valamilyen rendszertelen, kaotikus módon történik, hanem nagyon is rendszeresen. Gondoljuk csak el ezt a ciklikus folyamatot: összeilleszkedés, elvegyülés, egységgé válás, közbülső állapot, ahol megtörténik az elkülönülés, teljes elkülönülés; azután újra egységbe olvadó differenciálódás, és így tovább. E két állapoton kívül, mindig találunk egy harmadikat is: a differenciálódás és a differenciálatlanság közti ritmust, mintegy az elkülönülés belélegzését és kilélegzését. Ritmust, közbülső állapotot látunk, a fizikai-materiális és a szellemi egymásra hatását: lelkiséget. Meglátjuk, ahogy a természeti folyamatban az ősi hármasság: az anyagi, a szellemi és a lelki áthatja a természetet.

Az a fontos azonban, hogy ne maradjunk meg annál az általános emberi álmodozásnál, hogy mindent egyetlen egységre kell visszavezetnünk. Ezáltal ugyanis mindent egy kozmikus éjszaka bizonytalanságába vezetnénk vissza, akár spirituális ez az egység, akár materiális. Éjszaka minden tehén fekete, a spirituális és a materiális monizmusban egyaránt szürke minden idea. Ezek csak érzelmi eltérések. A magasabb szemlélet nem ezen múlik. Azon múlik, hogy emberi mivoltunkat úgy kapcsolhassuk össze a világ folyamataival, hogy követni tudjuk az egységnek a hármasságba történő eleven átmenetét, és a hármasságnak az egységbe való visszatérését. Ha a húsvéti gondolatot ilyen módon egészítjük ki a michaeli gondolattal, úgy minden létben helyesen át tudjuk érezni az ősi hármasságot, és egész lelki alkatunkba befogadjuk azt. Akkor azt is belátjuk, hogy valóban minden élet ősi hármasságok tevékenységén és egymásra-

hatásán alapul. Ha Michael ünnepéből olyan szemlélet inspirációját kapjuk, mint ahogy az egyoldalú húsvéti ünnep inspirálta a létrejött szemléleteket, úgy olyan inspirációt, olyan természeti-szellemi impulzust kapunk, hogy minden megfigyelésre és kialakításra váró életbe bevezessük a hármas tagozódást, a hármas tagozódás impulzusát. Végül is egyes-egyedül ennek az impulzusnak a bevezetésétől függ, hogy az emberi fejlődés hanyatló erőit ismét a felemelkedés erőivé tudjuk változtatni.

Azt mondhatnánk, hogy amikor a szociális élet hármas tagozódásának impulzusáról beszéltünk, ez mintegy annak a próbatétele volt, hogy a michaeli gondolat elég erős-e már ahhoz, hogy megérezhessék ennek az impulzusnak közvetlen, korformáló erejét. Megvizsgáltuk az emberi lelket, hogy számos emberben elég erős-e a michaeli gondolat. A próba negatív eredménnyel járt. A michaeli gondolat, még csekély számú emberben sem elég erős ahhoz, hogy megérezzék egész korformáló erejét és intenzitását. Az emberi lelkeket aligha lehet megfelelőképpen új felemelkedésük lendülete végett ősi kozmikus formáló erőkhöz kapcsolni, ha Michael ünnepének inspirációja nem jut érvényre, így tehát nem érkezhet megújító impulzus az ezoterikus élet mélyéről.

Ha az Antropozófiai Társaság passzív tagjai helyett csak egy kevés aktív tag volna, akkor mérlegelhetnénk egy ilyen gondolatot. Hiszen az Antropozófiai Társaság lényege éppen az, hogy indítékokat éljenek ugyan át benne, de a tagok főképpen arra helyezzék a hangsúlyt, hogy részt vegyenek a lejátszódó eseményekben. Szemlélődő lelki erőik az események felé fordulnak, de saját lelkük aktivitása nem kötődik a kort átható impulzushoz. Így az antropozófiai mozgalom mostani állapotában természetesen nem lehet szó arról, hogy amit ilyen módon, mint ezoterikus impulzust mondunk ki, azt aktivitásában is mérlegelhessük. Pedig mégiscsak meg kell értenünk az emberiség fejlődésének valóságos menetét és azt, hogy kozmikus fejlődésének nagy hordozó erői nem abból származnak, amit külsőleg, felületes szavakkal mondunk ki, hanem mondhatnám, egészen máshonnan erednek.

A régi korok ezt eredeti, elementáris emberi szellemi látásuk révén mindig is tudták. A régi korok fiatalsága például nem úgy tanult, hogy hetvenöt kémiai elem van, ha még egyet felfedeznek lesz hetvenhat, ha még egyet lesz hetvenhét. Beláthatatlan, hogy még hányat fedezhetnek fel. Véletlenül mindig hozzájárul még egy. A közölt számoknál nincs belső lényeg. És ez mindenhol így van. Kit is érdekel ma, hogy mit nyilatkoztatna meg valamilyen hármasság például, a növényrendszertanban! Rendszerek és fajták egymásutánját fedezik fel. Úgy számolgatnak, ahogy a véletlenszerűen odadobott babszemeket vagy kavicsokat megszámolják. Pedig a számok működése lényszerűségen alapul a világban, és ezt át kell látnunk.

Emlékezzenek csak arra, hogy nem is olyan régen hármasságra vezették vissza az anyagok megismerését: a sószerű, higanyszerű, foszforszerű jellegre. Itt ősi erők hármasságát látták, és minden egyes elemet a három ősi erő valamelyikébe kellett beilleszteni. Ez annál inkább így volt, minél régebbi korokba tekintünk vissza, ahol ezeket a meglátásokat egyébként az emberi kultúra helyzete is megkönnyítette, mert a keleti kultúrák a melegebb égöv felé hajlottak, és ez jobban kedvezett a régebbi elementáris szellemi látásnak. A mérsékelt égövön ma szabad, egzakt szellemi látással juthatunk ezekhez a jelenségekhez, de hiszen vissza akarnak térni a régi kultúrákhoz! Akkor nem különböztették meg a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet. Ez a megkülönböztetés megtévesztő, mert a négyes szám szerepel benne, és puszta felsorolás. Az ó-indiai kultúrában például teljesen lehetetlen lett volna az év folyamatán uralkodó négyesség, mert ebben nem rejlik semmilyen működés ősi alakja.

Amikor „A világ és az ember” című könyvemet írtam, nem sorolhattam fel egyszerűen egymás után: fizikai test, étertest, asztráltest, és én, ahogyan összefoglalhatók, amikor már jelen vannak és bensőleg átláthatók. Ekkor hármasság szerint kellett az ember részeit elrendeznem: fizikai test, étertest, érzőtest; első hármasság. Az ezzel összeszőtt hármasság: érzőlélek, értelmi-lélek, tudati-lélek; majd az ezzel összeszőtt hármasság: szellemén, életszellem, szellemember. Három-három van egymással összeszövődve (lásd a vázlatot), így lesz hét. De, ez a hét az egymásba összeszövődött háromszor három. A négy csak akkor jön ki, ha az emberiség fejlődésének jelenlegi állapotára tekintünk, mert alapjában véve, voltaképpen másodlagos szám.

Ha a bensőleg működő, formálódó jelenségre akarunk rátekinteni, a hármasság értelmében kell a kialakítást szemlélnünk. A régi hindu szemlélet szerint a forró évszak körülbelül a mi április, május, júniusunkat foglalná magában; a nedves évszak körülbelül az augusztust, szeptembert, októbert, novembert, és a hideg évszak a mi december, január, február, március hónapunkat fogná át. Itt, a határoknak nem kell szorosan a hónapokhoz kötődniük, csak megközelítően. Eltolódás is lehetséges. De az év menetét hármasságban gondolták el. Így az ember olyan hajlammal hatná át lelki alkatát, hogy minden működésben és mozgásban ezt az ősi hármasságot figyelje meg, és ezáltal ezt szője bele minden emberi tevékenységbe és szervezetbe. Azt mondhatjuk, hogy a szabad szellemi életről, a jogi életről, és a szociális-gazdasági életről akkor lehetnek csak tiszta ideáink, ha mélységében átlátjuk a kozmikus hatás hármas jellegét, amelynek az ember működését is át kell járnia.

Ma mindent babonaszerűnek tartanak, ami ilyesmire hivatkozik, magasztos bölcsességnek az egyszerű számolást tartják: egy meg egy az kettő, azután három, és így tovább. A természet azonban nem így jár el. Ha szemléletünk csakis arra szorítkozik, hogy olyasmire tekintsünk, amiben minden összeszövődik, például, csak a tavaszi jellegre - amelyre természetesen rá kell tekintenünk, hogy lássuk ezt a szövődést -, úgy nem adhatjuk vissza ezt a hármasságot. Az év egész folyamatát végigkövetve meglátjuk azonban ennek a hármasságnak a tagolódását, a szellemiség és a fizikai-materiális élet kettősségét, harmadiknak pedig ezek ritmikus összefonódását. Így észlelhetjük az egyben a hármat, háromban az egyet és felismerjük, hogy az ember maga is beleilleszkedhet ebbe a kozmikus működésbe: három az egyhez, egy a háromhoz.

Az ember világot átható, világokkal szövetkező lelki alkata az volna, ha a michaeli gondolat úgy éledhetne fel ünnepi gondolatként, hogy a húsvét ünnepéhez szeptember második felében valóban Michael ünnepe csatlakoznék, és az Isten halál utáni feltámadásának gondolatához hozzáfűzhetnénk az ember halálából Michael erejével történt feltámadásának gondolatát. Így az ember Krisztus feltámadása által találna erőt a Krisztusban való halálhoz, vagyis ahhoz, hogy felvegye lelkébe földi életében a feltámadott Krisztust, hogy őbenne halhasson meg, vagyis nem holtan, de élő módon halhasson meg.

Ilyen belső tudat származik Michael szolgálatának inspiráló hatásából. Nagyon is belátható, hogy az ilyesmi mennyire távol esik materialista, teljesen nyárspolgári korunktól. Persze semmit sem várhatunk ettől, ha élettelen és elvont marad. Akkor tud inspirálóan hatni, ha ünnepeinket ismét olyan lelkesedéssel alakítjuk ki, ahogyan egykor az emberiség vezetői bevezették az ünnepeket a világba, amikor kialakításukhoz megvolt még az erejük. Akkor azonban inspiráló hatásuk lesz egész szellemi és szociális életünkre. Akkor benne lesz az életünkben az, amire szükségünk van: nem az elvont szellem egyfelől és a szellemnélküli természet másfelől, hanem a szellemmel áthatott természet és a vele egységet alkotó, természeti formáló szellem. Ezek a vallást, a tudományt és a művészetet is újra össze fogják szőni, mert Michael gondolatának értelmében megértik a hármasság vallásban, tudományban és művészetben való felfogását, hogy helyesen egyesíthessék ezeket a húsvéti gondolatban, az antropozófus törekvésben, amely a vallás, a művészet megismerési jellegével működhet, de a vallás és megismerés szerint differenciálni is képes. Így az antropozófiai impulzus voltaképpen abban állhat, hogy húsvétkor átérezzük a tudomány, a vallás és

a művészet egységét; Michael-nap idején pedig azt érezzük át, hogy ez a három - amelynek anyja egy és ugyanaz, a húsvét -, mint három testvér áll egymás mellett, de egymást kölcsönösen kiegészítik. Ha Michael gondolata ünnepi elevenséget kapna az év folyamatában, inspiráló hatása volna az egész emberi életre.

Ezek a jelenségek teljesen hozzátartoznak az ezoterikus realitáshoz, és először legalább megismerő módon kellene áthatniuk bennünket. Ha elérkezik egyszer egy olyan kor, amikor aktívan működő személyiségeink vannak, úgy ez valóban impulzussá alakulhatna, hiszen az emberiség mostani állapotában egyes-egyedül ez változtathatja át a hanyatlás erőit ismét a felemelkedés erőivé.