Az utóbbi időben többször kellett utalnom az év folyamatának az emberi körülményekkel való valamilyen összefüggésére, hiszen a húsvéti napokban rámutattam az év lefolyásának az emberi ünnepek megtartásával való kapcsolatára. Ma nagyon régi korokba szeretnék visszamenni, hogy éppen az emberiség misztériumaival összefüggésben mondjak el valamit az év folyamatának az emberi ünnepekkel való kapcsolatáról. Ez egyik-másik vonatkozásban talán elmélyítheti az eddig elmondottakat.

Az igen régi földkorszakok embereinek az év ünnepei valójában egész életük részét jelentették. Tudjuk, hogy az emberi tudat egészen másképpen működött ezekben a régi korokban, mint később. Ennek a régi tudatnak valamilyen álomszerű jelleget tulajdoníthatunk. Ebből az álomszerűségből származnak az emberi tudatnak, emberi léleknek azok a tapasztalatai, amelyek azután mitikus alakot öltöttek, és mitológiává alakultak. Az emberek ezzel az álomszerű, mondhatnánk, ösztönös szellemi látó tudattal mélyebben beleláttak környezetük szellemiségébe. Ilyen módon intenzívebben részt vettek a szellemi történésekben - nemcsak a természet érzékletes működésében, ahogyan ma történik -, és éppen ezáltal jobban átadták magukat az év során fellépő jelenségeknek, a természet tavasszal és ősszel megjelenő eltérő működésének. Erre éppen, a legutóbbi időben utaltam.

Ma viszont arról mondok el még néhány dolgot, hogy hogyan tartották meg a misztériumok régi tanításaival kapcsolatban különösen a nyár derekának ünnepét, amely azután a mi János-na- punkká alakult, és a karácsony ünnepévé vált téli ünnepet. Azzal mindenesetre tisztában kell lennünk, hogy a Föld régebbi korainak emberisége nem jutott a maihoz hasonló teljes én-tudathoz. Az álomszerű tudatban nem rejlik teljes én-tudat, és ha ez hiányzik, az emberek azt sem észlelik, amire éppen korunkban annyira büszkék. Annak a kornak az emberei nem észlelték azt, ami a holt ásványi természetben él.

Szögezzük le, hogy tudatuk nem elvont gondolatokban, hanem képekben, álomszerűen élt. Ezáltal az emberek a maiaknál sokkal jobban beleélték magukat például tavasszal a sarjadó, rügyező növényi életbe, növényi létbe. Azt mondhatjuk, hogy ősszel is átérezték a levelek hervadását, lehullását, a növényvilág egész elhalását. Az állatvilág változásait is mélyen átérezték az év során, és az egész emberi környezetet másnak érezték, ha a levegőben pillangók röpködtek, bogarak zümmögtek. Mintegy együtt érezték saját emberi mozgásukat a növényi-állati lét mozgásával és életével. A külső holt ásványiság iránt nem érdeklődtek, de erről valójában tudatuk sem volt. Ez volt ennek a régi emberi tudatnak az egyik oldala.

A másik az, hogy ez a régi emberiség általában az ember alakja iránt sem érdeklődött. Ma igen nehéz az emberi érzület ilyen jellegét elképzelni, de általában nem igen érdeklődtek az emberi alak térbeli formája iránt. Intenzíven érdekelte őket azonban az ember faji jellege. Mennél jobban visszamegyünk a régi kultúrákba, annál kevésbé érdeklődnek az átlagos tudatú emberek az emberi alak iránt, viszont a bőr színe, a faji temperamentum érdekli őket. Erre tekintenek az emberek. Tehát, nem érdeklődnek egyfelől a holt ásványiság, másfelől az ember alakja iránt. Mint mondtam, a fajiság érdekelte őket, de az általános emberi mivolt és a külső alak iránt nem érdeklődtek.

Ezt a misztériumok nagy tanítói tényként fogadták el. Rajzban fejtem ki, hogy erről mit gondoltak. Azt mondták: az emberek tudata álomszerű; ezáltal jutnak a környezet növényi életének éles felfogásához. Hiszen az emberek álomképeik révén éltek együtt a növényi élettel, de az ásványi- ság felfogásához ez nem volt elegendő. Így a misztériumtanítók azt mondták: az emberi tudat egyfelől az álomszerűen átélt növényszerűségig terjed (lásd a vázlatot), de az ásványszerűséget nem éri el, ez kívül esik rajta. Az ember másfelől azt a faji jelleget érzi magában, amely még az állatszerűséghez kapcsolja (lásd a vázlatot). Kívül esik azonban az emberi tudaton az, ami az embert felegyenesedett alakja, lényének térbeli formája révén voltaképpen emberré teszi.

Tehát a valójában emberi kívül esik azon, ami ezeknek a régi koroknak az embereit érdekelte. Az emberi tudatot úgy jellemezhetjük, hogy a régi emberiség értelmében erre a területre bezárva képzeljük el (lásd a vázlaton a két vonal közti részt), míg az ásványiság és a tulajdonképpeni emberi kívül esett azon a területen, amelyről a misztériumokon kívül élő régi emberiség alapjában véve tudott valamit.

Amit azonban most kimondtam, az csak általánosságban érvényes. Az ember saját erejéből, saját lényének átélése révén, nem juthatott túl ezen a területen, egyfelől az ásványisághoz, másfelől az emberihez. Voltak azonban olyan misztériumokból kiinduló eljárások, amelyek az év folyamán legalább megközelítően elhozták az embereknek egyfelől az emberi én-tudatot, másfelől az általános ásványiság szemléletét. Bármilyen különösen hangzik is ez korunk emberének, mégis úgy van, hogy a régi misztériumpapok olyan ünnepeket hoztak létre, amelyeknek különleges cselekményei révén az emberek felemelkedtek a növényi jellegtől az ásványihoz, és e régi korokban ezáltal bizonyos évszakban felvillant az énjük. Olyan volt ez, mintha az énjük bevilágított volna álomszerű tudatukba. Tudják, hogy még a mai emberek is meglátják olykor álmaikban saját énjüket, amely az álmok egy részét alkotja.

Így a nyár derekán, János-nap ünnepén olyan cselekmények révén ragyogott be az én-tudat, amelyeket az emberiség ebben részesülni kívánó részének rendezték. Az emberek nyár derekán legalább annyira észlelték az ásványiságot, hogy az ásványok észlelésének segítségével, valamilyen én-tudathoz jutottak, bár énjük olyannak tűnt, mintha kívülről érkezett volna az álmaikba. Ezt úgy érték el, hogy a nyár derekának legrégibb ünnepén, a nyári napforduló ünnepén, amely később a mi János-na- punkká alakult, egyfajta zenei-költői elem kibontakoztatására indították a résztvevőket, énekkel kísért, szoros ritmusba rendezett körtáncokkal. Bizonyos előadásokat és bemutatókat különös zenei recitativókkal, primitív hangszerekkel kísértek. Ezt az ünnepet teljesen átitatta a zenés költőiség. Az ember álomtudatának tartalmát zenés, énekes, táncos jelleggel árasztotta ki a kozmoszba.

A modern ember nem értheti meg közvetlenül azt, amit akkoriban a misztériumok irányítása alatt álló emberek tettek a zene és az éneklés terén e régi korok hatalmas, széles körben elterjedt népi ünnepeinek vezetésében. Mert a későbbi zene és költészet igen távol áll attól a primitív, elementáris, egyszerű zenei költészettől, amelyet a régi korokban a misztériumok irányítása mellett bontakoztattak ki a nyár derekán. Minden arra irányult, hogy míg az emberek énekkel és primitív költői előadásokkal kísért körtáncukat járják, olyan hangulatba kerüljenek, amelyeknek révén, mint mondtam, megtörtént az énnek az emberi szférába való beragyogása.

De ha ezeket a régi vezető embereket megkérdezték volna: hogyan is tudnak olyan énekeket és táncokat kialakítani, amelyek révén ilyesmi létrejöhet, akkor megint csak a modern ember számára, roppant paradoxnak tűnő feleletet adtak volna. Például azt mondták volna: sok mindent hagytak ránk, van sok egyéb is, amit még régebben hoztak létre! - Egyes régi korokban azonban azt mondták volna: ezt ma is meg lehet még tanulni mindenféle hagyomány nélkül, csak a megnyilatkozást kell továbbfejleszteni. A primitív hangszerek kezelését, a táncok kialakítását, az énekhang képzését ma is meg lehet tanulni. - A régi emberek paradox mondása pedig az volt, hogy ezt az énekesmadaraktól tanulják. De mélyen megértették az énekesmadarak énekének egész értelmét.

Hiszen, az emberiség réges-régen elfelejtette, hogy az énekesmadarak miért is énekelnek. Az emberek abban a korban is megőrizték az énekművészetet és a költészetet, amikor mindenen az értelem uralkodik, és az emberek intellektuális lényekké váltak, de ebben az intellektuális korban elfelejtették az éneknek az egész világmindenséggel való összefüggését. Míg az, aki lelkesedik a múzsák művészetéért, és minden banális emberségnél többre becsüli, az is a későbbi intellektuális korszaknak megfelelően mondja:

Én úgy zengem az éneket,
Mint a madár a lombban.
S aranynál drágább húrt lelek,
Dalom ha zeng - dalomban.

(Goethe: A dalnok. Somlyó György fordítása)

Igen, ezt egy bizonyos korszak embere mondja. A madár ugyanis sohasem mondaná: „s aranynál drágább húrt lelek, dalom ha zeng - dalomban” - és a misztériumok régi tanítványa éppoly kevéssé. Mert amikor egy bizonyos évszakban megszólal a pacsirta és a fülemile, akkor kialakított énekük nem a levegőn hatol át, hanem az éter elemén rezdül ki a kozmoszba valamilyen határig. Ami azután visszarezeg a Földre, azt az állatvilág fogadja be, de ekkor már hozzákötődött a kozmosz isteni-szellemisége. Így a fülemilék és pacsirták hangjukat a világmindenségbe (piros színnel jelölve) viszik, s amit kiküldtek, az éterikusan tér vissza hozzájuk (sárga színnel jelölve), akkor, amikor nem énekelnek, de már áthatotta őket az isteni-szellemi tartalom. A pacsirták kiküldik hangjukat a világba, és az állati lét kialakításában, egész megformálásában résztvevő isteni szellemiség annak a hullámain áramlik vissza a Földre, ami a pacsirták és fülemilék kiáradó énekéből visszaáramlik.

Ha tehát nem az intellektuális korszak szerint beszélünk, hanem a valóságos, mindent átfogó emberi tudat alapján, úgy voltaképpen nem mondhatjuk: „Én úgy zengem az éneket, mint a madár a lombban, s aranynál drágább húrt lelek, dalom ha zeng - dalomban”. Azt kellene mondanunk: én úgy éneklek, mint az ágakon élő madár; az ének kiáramlik a torkomból a kozmikus messzeségekbe, áldásként tér vissza a Földre, és megtermékenyíti a földi életet az isteni-szellemiség impulzusaival. Ezek hatnak azután tovább a madárvilágban, és csak azért tudnak a Föld madárvilágában működni, mert idevezető útjukra a kozmoszba kiénekelt dalok hullámain találnak rá.

Nos, nem minden állat fülemile és pacsirta; nem is énekel így természetesen mindegyik, de az egész állatvilágból kiindul azért valami hasonló a kozmoszba, még ha nem is olyan szép. Ezt megértették azokban a régi korokban, és ezért indították a misztériumiskolák tanítványait olyan énekek és táncok tanulására, amelyeket előadhattak János ünnepén, ha modern kifejezéssel élhetek. Az emberek kiküldték ezt a kozmoszba, természetesen nem állati, hanem emberi formában, tovább alakítva azt, amit az állatok küldenek a kozmikus térbe.

Ezekhez az ünnepekhez hozzátartozott még valami egyéb: nemcsak a táncok, a zeneiség és az ének, hanem utána a figyelmes meghallgatás is. Először az ünnepet adták aktívan elő, azután rávezették az embereket annak meghallgatására, ami visszatért hozzájuk. Táncukkal, énekükkel előadott költészetükkel nagy kérdéseket intéztek a kozmosz isteni szellemiségéhez. Ez mintegy felszállt a kozmosz messzeségébe, akárcsak a földi víz, amely felhőket képez, és eső alakjában hullik le újra. Az emberi ünnepek cselekményeinek hatásai is így emelkedtek fel és természetesen nem eső alakjában tértek vissza, hanem az én erejével nyilatkoztak meg az embernek. Az emberek finoman érzékelték azt a sajátságos átváltozást, ami éppen a János-ünnep táján megy végbe a Föld körüli levegőben és melegben.

A mai intellektuális kor embere ezen természetesen átsiklik. Más dolga van, mint a régi korok embereinek. Ugyanúgy délutáni teára, kávéra, színházba kell sietnie, mint egyébként. Olyasmivel foglalkozik, ami nem függ az évszaktól. Mindezek mellett elfelejti azt a finom átalakulást, ami a Föld atmoszférikus környezetében végbemegy.

A régi kor emberei érezték ugyanis, hogy János-nap körül, a nyár derekán, megváltozik a levegő és a meleg, valamilyen növényszerű jelleget ölt. Gondolják csak el ezt az átérzést: a növényvilág folyamatainak finom megérzését. Tegyük fel, hogy ez itt a Föld, mindenütt növények bújnak ki belőle. Az emberek ekkor finoman átérezték mindazt, ami a növénnyel kibontakozik és benne él. Tavasszal a természetet általánosságban éljük át, ezt most már legfeljebb csak a nyelv foglalja magában. Goethe „Faust”-jában találják a „zöldellni” kifejezést. Ki veszi ma észre, amikor „zöldell”, hogy tavasszal a földből előbújó zöld átleng és áthullámzik a levegőn? Ki veszi észre, amikor a természet zöldell és virágzik? Az emberek persze ma is látják. Tetszik nekik a virágzás pirossága, sárgasága, de nem veszik észre, hogy a levegő ilyenkor teljesen megváltozik, különösen a növények beérésekor. Intellektuális korunk elveszítette a növényvilággal való együttélést. Azoknál az embereknél viszont még megvolt. Így azt is megérezték, amikor a zöldellés, virágzás, érlelődés most nem a földből jött elő, hanem a levegőből, a levegő és a meleg árasztott ki fentről (vonalkázott rész) valamilyen növényi jelleget. A levegő és a meleg növényszerűvé válása helyezte tudatukat abba a szférába, ahol azután az én érkezett le zenei-költői módon a kozmoszba felküldött kérdésükre adott válaszként.

Ezeknek az ünnepeknek tehát csodálatosan bensőséges emberi tartalma volt. Kérdést intéztek az isteni-szellemi világmindenséghez. A felelet is megjött, mert ahogy megérezzük a Föld érlelődő, virágzó, zöldellő mivoltát, úgy érezték át az egyébként csak ásványi levegőből felülről leáramló növényszerű jelleget. Ezáltal lépett be régi álomszerű tudatukba, az élet álmába még az én álma is.

Azután elmúlt a János-ünnep, eljött a július és az augusztus, amikor az emberek azt érezték: van énünk, de fent maradt az Égben, csak János-nap idején szól hozzánk. Így vesszük észre, hogy kapcsolat fűz minket az Éghez, védelmébe vette az énünket. János-nap idején mutatja meg nekünk, amikor kitárja az Ég nagy ablakát! De erre meg kell kérnünk. Úgy kérjük, hogy előadjuk János- nap idejének ünnepi tevékenységét, beleéljük magunkat hihetetlenül meghitt, bensőséges zenei költői készülődésünkbe. Ezek a régi ünnepek tehát

megteremtették a földiség kapcsolatát az égivel. Átérzik, ugye, kedves barátaim, hogy az egész ünnepet zeneiség itatta át, zenei költészet, az ősi emberek egyszerű településein néhány napra hirtelen minden költői lett a nyár derekán - ezt azonban a misztériumok jól előkészítették. Az egész szociális életet ez a zenei-költői elem itatta át. Az emberek hittek abban, hogy az év során zajló életükhöz éppen olyan szükségük van erre a táncos-zenés költői hangulatra, mint a mindennapi táplálékra, mert így hozták létre a kozmosz isteni-szellemi hatalmaihoz fűződő kapcsolatukat. Ebből az ünnepből maradt fenn a későbbi korban, hogy a költő például így szólt: „Istennő, haragot zengj, Péleidész Akhilleuszét” (Devecseri Gábor fordítása), mert még emlékeztek rá, hogy egykor feltették a nagy kérdést az isteneknek, és azoknak felelniük kellett az emberek kérdésére.

A János-nap idejének ünnepeit gondosan előkészítették, hogy feltegyék nagy kérdésüket a kozmosznak, és a kozmosz tanúsítsa az embernek, hogy van énje, de ezt az Ég vette oltalmába. Ugyanilyen módon készítették elő a téli napforduló ünnepét is, a legmélyebb tél ünnepét, amely most a mi karácsonyunk lett. Ahogyan azonban János-nap idején mindent zenei- költői- táncos elem itatott át, úgy a mélységes tél idejét úgy készítették elő, hogy az emberek tudták: el kell csendesedni, szemlélődőbb élethez kell eljutniuk. Ekkor felidézték mindazt, ami ezekben a régi korokban - amelyekről a történelem nem számol be, csak a szellemtudomány révén tudhatunk felőlük - nyár idején képszerű, megformázott elemekben, táncos zenés ünnepekben érte el tetőfokát, mint előbb elmondtam. Ezalatt mintegy kihúzódott önmagából ez a régi emberiség, hogy énjével az Egekkel egyesüljön, nem törődött azzal, amit ekkor tanultak. Hiszen az ünnepen kívül gondoskodni kellett még mindarról, amit a természetben kellett elvégezni az ember ellátására. A tanulás a téli hónapokra esett, és ez a téli napfordulón ért tetőfokához, ünnepi kifejezéséhez a mélységes téli időben, karácsony idején.

Ekkor a misztériumtanítványok vezetése alatt álló embereket olyan szellemi tevékenységre kezdték felkészíteni, amelyeket nyáron nem végeztek el. Mai kifejezésekkel nehéz leírni, hogy az emberek a szeptemberi, októberi időszakuktól, a mi karácsonyunkig, mivel is foglalkoztak, mert hiszen mindezek nagyon eltértek mai cselekvéseinktől. Arra indították őket, amit ma rejtvényfejtésnek, kérdések megoldásának neveznek. Ezeket valamilyen burkolt alakban tették fel, hogy értelmüket a megadott jelből találják ki. A misztériumtanítványok például valamilyen jelkép értelmezését adták fel azoknak, akiknek ilyesmit kellett tanulniuk. Vagy a mi elnevezésünk szerint rejtvények megfejtését adták fel nekik. A varázsmondás tartalmát a természetre kellett vonatkoztatniuk, ez volt a megoldás. Különös gonddal készítették el azt, ami az egyes népeknél különféle alakot öltött, így az északi országokban később, mint a rúnapálcikák kivetése jött létre, és az így létrejött formákat fejtették meg. A mélységes tél idején foglalkoztak ilyesmivel, és ezek a régi primitív alakban művelt tevékenységek vezettek bizonyos primitív szobrászathoz.

A mai ember paradox jelenségnek találja, hogy ezeknél a régi tudatformáknál a következő sajátságos helyzet állt fenn: október közeledtével olyasmi érvényesült az emberi végtagokban, ami valamilyen tevékenységre törekedett. Nyáron az emberi végtagok mozgását a szántóföld követelményei szabták meg; kezét, az ekére kellett tennie, különféle tevékenységeket kellett folytatnia. Alkalmazkodnia kellett a külső világhoz. Aratás után végtagjai megpihentek, és igényük támadt valamilyen tevékenységre, formázásra kezdtek vágyakozni. Különleges örömet leltek mindenféle plasztikus alak megformálásában. Ahogy János-nap idején felmerült bennük a tánc és a zene intenzív ösztöne, úgy merült fel karácsony felé mindenféle létező lágy anyag gyúrása, alakítása a természetes anyagok felhasználása. Különösen ahhoz volt finom érzékük, ahogy például a víz elkezd jéggé fagyni. Ehhez egészen különös impulzusokat adtak, amikor a jeget valamilyen irányban szétvágták. Ettől a vízben képződött jég sajátságos alakot nyert, elérték, hogy amikor kezüket a vízben tartva, megdermedő kézzel formákat írtak le, a felvert hullámok alatt megfagyó víz a legkülönfélébb művészi formákat öltötte, amelyek aztán természetesen újra elolvadtak.

Az intellektuális korszakban mindebből semmi sem maradt meg, legfeljebb a szilveszter éjszakai ólomöntés. Ilyenkor ólmot öntenek a vízbe, és a keletkezett formákat kell megfejteni. Ez már az utolsó, elvont maradványa a belső emberi ösztönös erő csodálatos természeti tevékenységének, amely például úgy nyilvánult meg, ahogyan leírtam: az ember beledugta a kezét a már megfagyó vízbe, a keze megdermedt, és a vizet hullámokba rendezve próbálta ki, hogy a megfagyó víz milyen csodálatos formákkal reagál.

Az embernek ilyen módon kérdései támadtak, amelyeket a Földhöz intézett. Nyár derekán a zene és a költészet révén fordult kérdéseivel az Egekhez, ezek válaszul az én-érzését küldték álmodó tudatába. A mélységes téli időben, ha meg akart tudni valamit, nem fordult kifelé az Egekhez, hanem a földi elem felé, és kipróbálta, hogy milyen formákat hozhat létre. Ezeken azt vette észre, hogy a keletkezett formák bizonyos módon a bogarakat, lepkéket alkotó formákhoz hasonlóan viselkednek. A Föld természeti működéséből merített plasztikus formákból az a szemlélete adódott, hogy a különböző állati formák általában a földi elemből alakulnak ki. Az ember karácsonykor megértette az állati formákat. Amikor pedig dolgozott, a végtagjait erőltette, még vízbe is ugrott, bizonyos lábmozgásokat végzett, majd kiugrott, és kipróbálta, hogy a megszilárduló víz hogyan reagál, akkor azt vette észre a külső világon, hogy milyen is saját emberi alakja. Ez azonban csak karácsony idején volt így, máskor nem; egyébként csak az állatihoz, a faji jelleghez volt érzéke. Karácsony idején jutott el azután az emberi alak átéléséhez is.

Ahogyan tehát a misztériumok régi korszakaiban az én-tudat közvetítését az Egekből kapták, úgy az emberi alak átérzésének a Föld volt a közvetítője. Karácsonykor az ember megismerte a Föld formáló, plasztikusan alakító erejét, és felismerte, hogy János-napkor, a nyár derekán a szférák harmóniái zengték bele az énjét álmodó tudatába. Így tágították ki a régi misztériumok az ember lényét a különleges ünnepek idején. Egyfelől a Föld környezete nőtt fel az Égbe, hogy az ember megtudhassa, hogy énjét az Egek veszik védelmükbe, énje bennük nyugszik. Karácsony idején, a misztériumok tanítói a plasztikus formálás révén késztették a Földet az emberek kérdésének megválaszolására, hogy az emberben lassanként érdeklődés ébredjen az emberi alak, az összes állati formának az ember alakjában való egyesülése iránt. Az ember a nyár derekán ben- sőleg, énjének megfelelően ismerte meg önmagát, a mélységes tél idején pedig külsőleg tanulta meg emberi alkatának az átérzését. Saját lényének átélését, tulajdonképpeni közérzetét, nemcsak egyszerűen emberi mivoltával, hanem, az év folyamatával való együttélésével szerezte meg. Úgy juthatott én-tudathoz, hogy az Egek kitárták ablakaikat, emberi alakjának tudatáért pedig a Föld bontakoztatta ki titkait. Az ember olyan bensőséges intim módon kötődött az év folyamatához, hogy azt kellett mondania: emberi mivoltomat csakis akkor ismerem, ha nem élek eltompult módon, hanem nyáron az Egekbe emelnek fel, télen pedig belemerítenek a Föld misztériumaiba, a földi titkokba.

Látják, hogy az ünnepi időszakok cselekményeit egykor az emberi élethez tartozónak tekintették. Az ember nemcsak földi lénynek, hanem az egész világhoz tartozó lénynek érezte magát, aki az egész világ polgára. Olyan kevéssé érezte magát földi lénynek, hogy az ünnepek révén kellett a figyelmét felhívni arra, hogy a Föld által jött létre. Ezeket az ünnepeket csak egy bizonyos évszakban tarthatták meg, mert az év folyamatával többé- kevésbé együtt élő emberek nem is tudták volna mindezt más évszakban átélni. Amit az ünnepek révén tapasztalhattak és átélhettek, az a megfelelő évszakhoz kötődött.

Az intellektuális korszakban az ember megszerezte a szabadságát, és már nem élhet úgy együtt a kozmosszal, mint egykor a primitív korban. De mai alkatával is eljuthat ehhez, ha a szellemiséghez kapcsolódik. Az emberiségnek már régóta megvan az én-tudata, és ebbe olyasmi költözött, amit régebben csak a nyári Ég ablakán keresztül szerezhetett meg. Az embernek éppen ezért a kozmosz megértésével kell még valami mást is elsajátítania, és ez túl van az énjén.

Az ember ma természetesnek találja, hogy általánosságban beszéljen emberi alakjáról. Aki belépett az intellektuális korba, már nem érzi olyan intenzíven az állati, faji jelleget. Régebben olyan erő és impulzus érte az embert, amelyet csak a Földből kiindulva kereshetett meg, ma viszont a Föld megértése révén kell a pusztán emberi alaktól eltérő elemhez jutnia, de ezt a megértést nem geológiai és ásványtani, hanem csak szellemi módon kaphatja meg.

Az emberi alakra tekintve, azt mondhatjuk: az igen régi korokban az ember úgy érezte magát ebben az alakban, hogy csak a vérében rejlő külső faji jelleget érezte át, érzései a bőréig már nem jutottak el (a rajzon piros színnel jelölve); a határra nem figyelt. Ma eljutott oda, hogy figyel erre a körül- határoltságra. Ezt érzi az alakján igazán emberinek (kék színnel). Az embernek azonban túl kell jutnia önmagán. Meg kell ismernie az önmagán kívül eső éteriséget és asztralitást. Ez csak szellemtudományos elmélyedéssel lehetséges.

Látjuk tehát, hogy jelenlegi tudatunk annak rovására jött létre, hogy a kozmosszal való összefüggésünk tudatából sok mindent elveszítettünk. Miután azonban az ember szabadságának és gondolatvilágának átéléséhez eljutott, ismét el kell jutnia ahhoz is, hogy a kozmoszt is átélhesse. Éppen ezt akarja az antropozófia, amikor az ünnepek megújításáról beszél, sőt olyan ünnep létrehozásáról, mint Michael őszi ünnepe, amelyről nemrég volt szó. Ismét belülről kell megértenünk, hogy mit is jelenthet az embernek ilyen vonatkozásban az év folyamata. És magasabb rendűvé is válhat, mint egykor volt, ahogy ezt ábrázoltuk.