Tegnap megpróbáltam arra utalni, hogy a fiatalokat ma átható vágyakozásnak bizonyos tekintetben valamilyen Janus-arcot kell öltenie. Ezt a vágyakozást először olyan lelkesedés hatja át, amely az ellenkezésből ered. De bármennyire korunk atmoszféráját jelenti is ez az érzés a fiatalságnál a XX. század elején, mégis azt mondhatjuk, hogy akinek érzéke van a jellemzett vágyakozáshoz, az úgy találja, hogy ez az ellentét ma már nincs meg teljes mértékben. Ezt sokan talán még nem ismerik el kellő elfogultsággal, különösen a fiatalság részéről. Mégis úgy gondolom, hogy evvel igen jelentős dologra utaltunk.

Az emberiség fejlődésében valóban egészen újat jelentett az a generáció, amely a XX. század elején úgy állt a világ fejlődése előtt, hogy legmélyebb emberi érzése az itt jellemzett „semmi előtt állás” volt. Ma viszont úgy áll a dolog, hogy ennek az érzelemnek némi csalódással kell számolnia, és ez saját alapjaiból jött létre.

Ma már nem figyelhetők meg a húsz évvel ezelőtti dagadó vitorlák. Nemcsak az úgynevezett világháború iszonyú eseményei lankasztották le őket. A fiatalságban is felmerültek bizonyos élmények, amelyek lényegesen módosították eredeti érzelmeiket. Egy dolog teljes súlyával kiviláglott a XX. század elején azokból az érzésekből, amelyek az éveik szerint idősebb, de lelkileg nem öreg emberek felé közeledtek: nem foglalták világosan szavakba, de egyes dolgokban, mondhatnám, szó szerint benne volt az utalás az ifjúság - így nevezném - ellentétes fáradságára.

Olyan fogalmat állítok itt Önök elé, amely olyasmit szeretne pontosan megjelölni, ami nehezen jelölhető meg pontosan. Azért nehéz pontosan megjelölni, mert talán csak azok értik meg teljesen, hogy voltaképpen mire is gondolok, akik bizonyos éberséggel élték át az ifjúsági mozgalmat, míg az emberiség nagy része nem éberen, hanem lényegében alvó állapotban élte át. Sokan voltak ilyenek. Ha úgy beszélünk, ahogy az előző napokban beszéltem, akkor ez sok ember számára ma voltaképpen olyasmiről szól, ami teljesen távol esik tőlük, mert alapjában véve átaludták, és még ma is rendkívül álmosan viszonyulnak hozzá.

Azt mondtam, hogy ellentétes fáradtság. A mindennapi életben az a helyzet, hogy az organikus léthez nemcsak a mozgékonyság tartozik hozzá, hanem az elvégzett munka utáni fáradtság is szükségképpen hozzátartozik az élethez. Nemcsak ki kell fáradnunk, hanem időnként valóban képeseknek kell lennünk a fáradtság hordozására. Egészen biztosan nem egészséges, ha úgy töltöttük a napot, hogy este csak azért alszunk el, mert az a szokás, hogy este aludni térünk. Ez egészen biztosan kevésbé egészséges, mintha este megvan a fáradtság megfelelő mértéke, és - mondhatnám - ez visz bele normális módon az alvó állapotba. Így az életben fellépő jelenségekkel szemben is meg kell lennie az elfáradás képességének.

Sokszor hallottam, például amikor pedagógiáról beszéltek, hogy olyan pedagógia kell, amely a gyermekek tanulását játékká teszi, a gyermeknek az iskolában csak öröme legyen. Akik így beszélnek, azok próbálják csak egyszer megvalósítani, hogy a gyerekek az iskolában csak örömet éljenek át, mindig csak nevessenek, a tanulás játék legyen, és mégis tanuljanak valamit. Ez a pedagógiai útmutatás ugyanis a legjobb annak elérésére, hogy semmit se tanuljanak.

A helyes az, ha a nevelő azt is kezelni tudja, ami a gyermeknek nem okoz örömet, sőt, pillanatnyilag talán nagy fáradságot és fájdalmat is jelent számára, mégpedig olyan módon, hogy a gyermek magától értetődően aláveti magát annak is. De a pusztán játszva tanulással az egész gyermekkort el lehet rontani. Mert szükség van rá, hogy az ember bizonyos dolgoktól lelkileg is kifáradjon, tehát hogy ezek fáradtságot okozzanak. Így kell, hogy mondjuk, még ha tudálékosan hangzik is. A fiatalok azokban a korokban is kifáradtak, amikor bizonyos tudáshoz, bizonyos megismeréshez, mint valami élő dologhoz kapaszkodtak fel. Ezekben az időkben a tanulni vágyó fiatalok előtt még valamilyen megtestesült eszményként álltak azok, akik tudtak valamit. De kifáradás akkor is létezett.

Nem tudom, hogy nincsenek-e most olyanok Önök között, akik az előbb elhangzott mondatot némi kétkedéssel fogadják. Jelen korunkban mindenesetre sokan vannak ilyenek. Mert ha azt állítjuk, hogy a tanulni vágyók előtt egykor valamilyen megtestesült eszményként álltak azok, akik tudtak valamit, akkor némelyek ezt megvalósíthatatlannak találják. Hiszen korunkban alig képzelhető el, hogy valakire úgy tekintsünk, mint a megtestesült tudásra, a megtestesült megismerésre, akit személyes eszményképként igyekszünk követni. Pedig ez az érzés, eltekintve a régi koroktól, még a késői középkorban is nagymértékben jelen volt. Mi nagyrészt elvesztettük a tisztelet és a csodálat buzdító, és az életet igazi lelki megújító erőkkel átható érzését, ami még a késői középkorban is megvolt. Mivel az a törekvés, amely az embereket egykor a tudományra buzdította, már nem volt meg, ezért a fiatalság már nem is tudott tanulmányaitól igazán kifáradni. Konkrétabban kifejezve, azt kellene mondanom, hogy a tudomány már nem az emberek fejében élt, hanem a könyvtárakban őrizték. A tudomány lassanként olyasmi lett, amit voltaképpen már nem is akartak. Ezért nem is fáradtak el tőle. Mivel semmi ilyen irányú törekvés nem hatotta át őket, nem fáradtak el tőle. A megszerzendő megismeréstől nem lehetett kifáradni.

Ezáltal a fiatalságot átható hajlam egészen különös jelleget öltött a XIX. és a XX. század fordulóján, olyan jelleget, mint a fáradtság nélkül nyugovóra térő ember életereje, aki ide-oda hánykolódik, de nem tudja miért. Nem akarok ezekkel a szavakkal semmilyen rosszallást kifejezni, mert egyáltalán nem vélekedem úgy, hogy aki este hánykolódik az ágyban, mert nem fáradt el, abban egészségtelen erők működnek. Ezek teljesen egészséges életerők, csak nem illenek a helyzethez. Bizonyos értelemben így volt ez azokkal az erőkkel is, amelyek a XIX.

és XX. század fordulóján uralkodtak a fiatalságon. Ezek igen egészséges erők voltak, de nem volt semmi a világon, hogy irányukat megadja. A fiatalságban nem volt már olyan törekvés, hogy ezeket az erőket avval fárassza ki, amiről az öregek beszéltek. De működés nélkül nem lehetnek erők a világon, így az említett korban mérhetetlenül sok erőt láthattunk, amely tevékenységre vágyott, de nem talált irányvonalat. Ezek az erők aztán a tanulóifjúságnál is megjelentek.

A XV század első harmada óta minden intellektusból fakadó megismerési törekvés egészen határozott jelleget öltött: az ember olyasminek adja át magát, amit tudománynak neveznek ugyan, de ez valójában kevéssé érinti az embert, nem sok köze van hozzá. Ma már nem tudjuk átérezni, hogy egy XII-XIII. századi írásban milyen emberiesség működött. Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy ahhoz a hithez kell visszatérni, ami a XII-XIII. századi írásokban megjelenik. Bizonyos egyházak ilyen irányú törekvéseit egészen biztosan nem akarjuk teljesíteni.

De például Albertus Magnus annak idején megírt műveibe egyáltalán nem lehet olyan fokú közönnyel elmerülni, ahogy az emberek ma egy biológiai vagy más mű leírásaiba beledolgozzák magukat. Ilyen módon egyáltalán nem lehet megismeréshez jutni. Ehhez kézbe kell venni a könyvet, és szembe kell ülni vele, mint egy másik emberrel, akinek a szavait ugyancsak nem fogadjuk közömbösen - mint mondják: „objektíven” - hanem foglalkoztatja bensőnket, lelkiségünket, hullámokat ver benne, és megmozdítja, mozgatja. Akkor is részt veszünk benne lelkileg, ha az akkori kor legszárazabb fejezetét olvassuk, Albertus Magnusét például. Teljesen eltekintve attól, hogy ott a látszólag legelvontabb dolgokat is még a képszerű kifejezés erejével tárgyalják, és még a legáltalánosabb eszmék olvasásánál is voltaképpen olyan mozgékonyságot érzünk, mintha lelkileg lapáttal és ásóval dolgoznánk. Teljesen eltekintve ettől a szép emberi mozgékonyságtól, amibe bevisznek, még a képszerűség is gondoskodik arról, hogy a megismerő embernek bizalma legyen a tárgyalt ismerethez. Az ilyen emberek számára valóban nem volt közömbös, hogy amikor kutatásuk folyamán megtaláltak valamit, az nézetük szerint Istennek tetsző dolog, vagy nem. Aki egyszer elképzeli a különbséget, hogy milyen képet nyújt Albertus Magnus, a középkor nagy megismerője, és a XX. századot előkészítő jelentékeny szellem, például Herbart, annak Albertus Magnus tüzesen fénylő felhő alakjában jelenik meg. Mást is említhettem volna, de Herbartnak nagy befolyása volt a pedagógiára, még egészen a XIX. század utolsó harmadában is. Amikor Albertus Magnus átadja magát a megismerésnek, akkor ez olyan, mintha valami felragyogna és kihunyna benne. Tüzesen fénylő felhőnek érezzük, és ha megvan a képességünk hozzá, hogy egy ilyen lélekbe belehelyezkedjünk, akkor lassanként magunk is belejutunk ebbe a tűzbe. Ha a mai lélek számára elavult is, érezzük, hogy Albertus Magnusnál nem mindegy, hogy rokonszenvesek vagy ellenszenvesek leszünk-e egy isteni-szellemi lénynek, amikor moralitásba mélyedünk el, felírjuk, kimondjuk, vagy csak végiggondoljuk. Mindig belejátszik az az érzés, hogy rokonszenvessé vagy ellenszenvessé válunk-e.

Ha ezzel szemben abba mélyedünk cl, ahogy Herbart tárgyalja objektív-tudományos módon az öt morális ideát: belső szabadság, tökéletesség, jóakarat, jog, megtorlás - akkor ez nem meleggel vagy hideggel körülvevő felhő, hanem olyasmi, ami fokozatosan megfagyaszt, a fagyosságig objektívvá válik. Hiszen ez a hangulat osont be minden megismerésbe, és a XIX. század végén érte el kulminációját.

Így lassanként minden megismerésnek olyan módon adták át magukat az emberek, amely külsőleg is intenzíven jelent meg. Úgyszólván csak a katedrán élték át a megismerő embert. Nem tudom, hogy más hozzám hasonló korúak is átéltek-e ilyesmit. A múlt század kilencvenes éveiben mindig rettenetes bosszúságot okozott nekem. Ekkor kerültem be néhány tudós-társaságba. Mindig örülni szerettem volna nekik, és szívesen beszéltem volna egyik-másik kérdésről. Örömmel beszéltem volna például megint az epigenezis és az evolúció különbségéről. De ha ilyesmivel jött elő az ember, mindjárt azt mondták: hagyjuk a tudálékoskodást. Nem volt szabad olyasmiről beszélni, ami akkor a tudálékosság hírébe keveredett. A megismerő embert csak a katedrán élték át, és ha onnan lejött, már nem volt ugyanaz. Felvette azt a pózt, hogy mindenféléről beszélt, csak a szakmájáról nem. Vagyis a tudományos tevékenység olyan objektív lett, hogy a tudósok saját szakmájukat is igen objektíven kezelték, ha nem kellett vele foglalkozniuk, akkor emberi mivoltukat akarták magukra ölteni. Ehhez még más érzelmeket is hozzá lehet fűzni. Csak megvilágításul mondtam el ezt, de még másképpen is rá akarok mutatni a dolog igazi magvára.

A tanító átadja valahogy a fiatalságnak, amit félig-meddig megtanult. Azt is megértjük például, hogy amikor át akar adni valamit a fiatalságnak, akkor notesszal, sőt más szerző nyomtatott könyvével áll az osztály elé, és ebből a könyvből tanít derekasan, csak úgy. Olykor talán a noteszban is van valami, ami nem tőle származik, ezt azonban nem akarom feltételezni. Itt valóban feltételezhető, hogy érzékfeletti világ nem létezik.

De milyen alapon mondjuk azt, hogy ha valaki füzetet vagy könyvet visz magával a tanításhoz, akkor feltételezi, hogy nincs érzékfeletti világ? Nietzschének itt is volt egy igen érdekes meglátása, ahogyan többször is volt. Felhívta a figyelmet arra, hogy minden emberben benne rejlik egy másik is. Ezt költői megfogalmazásnak tartják, pedig nem az. Minden emberben benne rejlik egy másik ember! Ez gyakran sokkal okosabb, mint az, aki megjelenik. A gyermek esetében például végtelenül bölcsebb érzékfeletti valóság. Benne van az emberben. Amikor ott ülünk az osztály előtt, és mondjuk, harminc tanulót tanítunk egy könyv vagy füzet segítségével, akkor a harminc tanulót talán betaníthatjuk arra, hogy ezt nyilvánvaló emberi mivoltukkal természetesnek találják, de biztosak lehetünk benne, hogy az ott ülő harminc rejtett ember másként ítéli meg. A rejtett emberek azt mondják: ez olyasmire akar tanítani, amit neki is ebben a pillanatban kell elolvasnia. Csak tudnám, hogy minek kell azt tudnom, amit ő ebben a pillanatban olvas el. Ő maga sem tudja, különben nem jönne elő a könyvével. Én még fiatal vagyok, és tudnom kell azt, amit ő maga sem tud, és fel kell olvasnia, pedig sokkal idősebb nálam.

Így kell a dolgokat konkrétan felfogni. Az érzékfeletti világról való beszéd nem a fantasztikus misztikában való ömlengést jelenti, hanem éppen azt, hogy az élet valódi realitásairól beszélünk. Már akkor is valódi realitásokról beszélünk, amikor úgy beszélünk, ahogy a harminc láthatatlan szólt a harminc látható tanítójához. Talán csak engedelmességből restellenek róla hangosan beszélni. Ha bemegyünk a szobácskánkba és végiggondoljuk a dolgot, akkor nem is tűnik olyan ostobaságnak, és a harminc láthatatlan érzékfeletti kijelentéseit egészen értelmesnek kell mondanunk.

Tisztában kell lennünk tehát avval, hogy a tanító vagy nevelő előtt ülő fiatal individualitásban sok minden, a külső szemlélet elől teljesen rejtett dolog megy végbe. Így jött létre az a mélységes ellenszenv avval szemben, ami egyáltalán ilyen módon közeledett. Hiszen sok bizalma természetesen nem lehetett az olyan emberhez, aki a másik ember elé az objektívvá vált tudományos üzemből lépett ki, ahogy ez a XIX. század végén lassanként megszokottá vált. Így a tanulók mélységes ellenszenvet éreztek lelkükben, meg sem közelítették azt, aminek emberként kellett volna őket az életben hordoznia, és így nem is fáradhattak ki tőle. Már nem is akarták azt, amitől kifáradhattak volna. Így nem is tudtak mit kezdeni azokkal az erőkkel, amelyek kifáradáshoz vezettek volna.

Olyan emberekkel más területeken is találkozni lehetett, mint amilyenek a XIX. és XX. század fordulóján az ifjúsági mozgalmakban voltak. Csakhogy fizikailag néha nem is voltak fiatalok, hanem gyakran igen öregek. A teozófiaihoz hasonló mozgalmakban még találkozni

lehetett velük. Számos olyan ember volt ott, aki már nem volt fiatal, és mégis az ifjúsághoz hasonlóan érzett azzal szemben, amit a kortárs megismeréstől kaptak. A kortárs ismeretek nem kellettek nekik, mert fárasztották őket. Míg a fiatalság a „ki nem fárasztottság” miatt - elnézést a kifejezésért - tombolt, addig sok teozófus altatót, valamilyen ópiumot keresett a teozófiában. Mert a teozófiai könyvekben nagyrészt lelki altatószer van. Valóban elszunnyadtak tőle. Foglalkoztatták a szellemet, de nézzék csak meg, hogy sokszor hogyan foglalkoztatták: a legvadabb allegóriákat találták ki! Egy érző lélek a bőréből bújt ki, amikor a régi mítoszokra és mondákra kitalált magyarázatokat hallgatta, az összes kimódolt allegóriát és szimbólumot! Lelkileg, biológiailag nézve ez mind altatószer volt. Voltaképpen egész jó volna egyszer párhuzamot vonni egy nem fárasztóan töltött nap utáni hánykolódás és a szellem valóságos mozgékonyságát bénító altatószer között.

Itt nem elméleteket írok le. Ezek a korszak hangulatai, és valóban bele kell helyezkednünk ezekbe a hangulatokba, amennyiben a legkülönbözőbb oldalaikról nézzük a dolgokat. A XIX-XX. század fordulóján rendkívül jellemző ez a kifáradásra való képtelenség. Ez azonban oda vezet, hogy voltaképpen nem lehet semmilyen megfelelő dolgot találni, mert az emberi fejlődés elérkezett arra a pontra, ahol ugyan rendkívül lelkesen ismételgethették: semmi külsőt nem engedünk magunkhoz közeledni, mindent a saját bensőnkből alakunk kibontakoztatni, át akarunk vándorolni a világon, és megvárjuk, amíg saját bensőnkből merül fel az, amit szüléink, tanítóink és a régi hagyományok nem tudnak nyújtani, megvárjuk az új közeledését. Meg lehet azonban kérdezni az így beszélők közül sokakat, vajon eljött-e hozzájuk az új, belerepült-e az emberiség nagy megváltásának mélységesen áhított sült galambja a szájukba. Még azt is mondhatjuk, hogy az akkori idők elragadtatott mámorát sok tekintetben most legalább kis, egyeseknél talán már nagy csömör kezdi követni. De csak jellemezni akarok, nem bírálni. Először a meglévőnek erőteljes elutasítása jelent meg, mivel legbelső emberi lényünk már nem tudta használni. E nagy elutasítás mögött rejtőzött aztán a pozitívum: az igazi vágyakozás valami új után.

Az új utáni igazi vágyakozást csakis azáltal lehet beteljesíteni, hogy emberi mivoltunkat azzal hatjuk át, ami nem erről a Földről származik. Ha lelkünket és testünket egyszerűen úgy hagyjuk működni, ahogyan akarnak, akkor egyáltalán nem merül fel az, ami az embert igazán kielégítheti. Ha az ember semmit sem akar felvenni magába, akkor olyan tüdőhöz hasonlít, amely nem kap levegőt a légzéshez. Az ilyen tüdő elhalása előtt, ha talán egy pillanatra is, átéli a légszomj legnagyobb fokát. Ezt a légszomjat azonban önmagából nem tudja csillapítani, levegőt kell vennie. A napokban beszéltem arról a szomjúságról, amelyet becsülettel átérezve egy fiatal ember valójában csak annak megtalálására vágyódhat, ami nem csak őbelőle merül fel, mint a megöregedetett tudomány, amely nem ad egészséges levegőt a léleknek.

Először ezt érezték. Azt azonban nem érezték eléggé, hogy új, fiatal tudományra van szükség, új szellemi életre, amely újra egyesülni tud a lélekkel. Látjuk, hogy a jelenlegi és az eljövendő korszakhoz tartozó dolgoknak sok tekintetben hozzá kell kötődniük az emberiség fejlődésének régebbi jelenségeihez. Az a különbség, hogy az emberiség fejlődésének régi jelenségei olyan lelki életből származtak, amely képekben élt és álomszerű volt, a magunkban hordozott lelki életnek viszont teljesen tudatosnak kell lennie. Erre törekszünk is még, de sok tekintetben újra vissza kell térnünk a lélek régebbi tartalmaihoz.

Lelki szemüket itt olyan szellemi állapotra szeretném irányítani, amely a régi keleten a brahmanizmusban volt meg. A brahminok iskoláiban négy módszerről beszéltek, amelyek révén az ember életútján ismerethez juthat. Nehéz ezeket a régi gondolatokat teljesen úgy megformálni, hogy megfeleljenek a nemcsak évszázadok, de évezredek előtti megismerési módnak. Mégis leírom ezt a négy megismerési módot, hogy a dolog nagyjából találó legyen.

Az első valahol középen lebeg a hagyomány és az emlékezés között, az a s-mr-ti szanszkrit tővel függ össze, és korunkban csak eszmeként létezik. De jellemezni lehet, hiszen mindenki tudja, mi az emlékezet, a személyes emlékezés. Mi szilárdan összekapcsolunk bizonyos fogalmakat a személyes emlékezéssel, akkoriban nem tették ezt a jelzett eszmével. Náluk saját gyermekkoruk emléke inkább egységbe olvadt avval, amit apjuk és nagyapjuk mondott. Nem tettek különbséget az ember saját visszaemlékezése és a hagyomány útján kapott tények között. Ha finomabb lélekismeretünk lenne, akkor észrevennénk, hogy ezek a dolgok ma is összemosódnak a gyermeki lélekben, mivel a gyermek sok mindent felvesz, ami a hagyományon alapul. A mai ember csak azt látja, hogy ezt gyermekkorában sajátította el. A régi hindu inkább a tartalomra tekintett, és ez nem a saját gyermekkorába vezette, hanem apjához, nagyapjához és dédapjához. Így a hagyomány és a személyes emlékezés szétválás nélkül áramlott egybe. Ez volt a megismerés első eszköze.

A megismerés második eszközét ma „bemutatásinak nevezhetnénk, de ez nem valakinek a bemutatását jelentette, amikor a konvencionális érintkezésben megmondják a nevét, hanem szó szerint „szem elé kerülést”, amit ma érzékelésnek nevezünk.

A megismerés harmadik eszközét összefoglaló néven, gondolkodásnak nevezhetnénk. Azt is mondhatnánk tehát, hogy emlékezés a hagyománnyal, megfigyelés és összefoglaló gondolkodás.

A régi brahmanizmus a megismerésnek még egy negyedik eszközét is nagyon világosan megkülönböztette. Ezt a következőképpen jellemezhetjük: más emberek közlései révén kapunk valamit.

Figyeljük meg, hogy a régi brahminok a hagyományt nem keverték össze a más emberek közlései révén kapott ismeretekkel. Utóbbi volt a megismerés negyedik eszköze. Talán világosabb lesz a dolog, ha éppen ahhoz kapcsolódunk, ami hagyomány és ugyanakkor emlékezeti jellegű. Az úgynevezett hagyománynál nem ébredtek annak tudatára, hogy milyen módon érkezett hozzájuk, hanem csak a tartalomra figyeltek. A megismerés negyedik eszközénél azonban az átadás módja volt a fontos. Az emlékezetben őrzött dolgoknál azt tartották szem előtt, hogy valaki más közölte őket. Az emlékezésre magára hatott ébresztően az a tény, hogy a dologhoz mások közlése útján jutottak hozzá.

Korunkban, a XIX. század igazi gyermekeinél azt hiszem, sokaknál több-kevesebb fejcsóválást vált ki, ha a megismerés eszközei között „más emberek közlését” is felsoroljuk. Ha az összefoglaló gondolkodással kísérletező filozófus mások közléseit is a megismerés eszközének tekintené, akkor disszertációját el sem fogadnák, nemhogy magántanár lehetne. Legfeljebb a teológiai fakultáson menne át, mert ott ezt más formában ismerik el. Mi ennek az alapja? Az, hogy a régi korokban még megértették azt az élményt, amikor a másik ember a kölcsönös érintkezéskor lángra lobbant bennük valamit. Amikor a többiek olyasmit közölnek velünk, amit még nem tudunk, azt az élethez szükséges dolgok közé sorolták. Annyira oda sorolták, hogy a szem vagy a fül érzékelésével tekintették egyenrangúnak.

Ma természetesen egészen másképpen érzi az ember: nagyon szép és jó, és együtt jár a világgal, hogy valaki közli a másikkal azt, amit az nem tud. Ez azonban nem érinti a dolog lényegét. A dolog lényegét az érinti, ha megfigyelik, kísérleteznek, és az eredményeket világos szavakba foglalják. A másik embernek semmi köze a megismerés lényegéhez. Korunkban ez a természetes érzés, de emberileg nem helyes. Emberileg egyszerűen hozzátartozik az élethez, hogy éppen szellemi-lelki területen hathasson át bennünket belsőleg az, amit tegnap a szociális élet hajtóerejének neveztem: a bizalom. Ezen a speciális területen ez abból áll, hogy egy másik ember szavai saját szellemi-lelki élményünk forrásává váljanak.

A tegnap jellemzett bizalmat elsősorban az ifjúságban kell nevelnünk. A bizalom alapján kell rátalálnunk arra, hogy az ifjúság mire szomjazik. Egész újkori fejlődésünk az ellenkező irányba haladt. Még az elméleti pedagógiában sem értékeltek azt, ha valakinek olyan mondanivalója van, amit a másik még nem tud, és ezért közölni akarja vele. Még az elméleti pedagógiát is úgy gondolták ki, hogy a fiatal embernek lehetőleg csak olyasmit nyújtottak, ami önmagát igazolja. Ezek azonban nem lehettek nagyon átfogó bizonyítékok. Ezért a bizonyítási készség tekintetében igen gyermeteg fokon maradtak. A pedagógia mintegy így gondolkodott: hogyan adhatok át valamit a gyermekeknek, még olyan feltételezés mellett is, hogy nem hisznek el nekem semmit? Hogyan vezethetek be szemléltetően bizonyító módszert? - Nem csoda, hogy ennek megfelelő visszhangja támadt, és most már mindenre bizonyítékokat kértek a pedagógustól. Most voltaképpen olyasmit mondok, amit talán elavultnak találnak. De egyáltalán nem érzem annak, hanem nagyon is korszerűnek, az ifjúsági mozgalom részének.

Ha ma nevelni akarunk, számos fiatal ember előtt állva, akkor mielőtt még igazán megközelítettük volna őket, már az hangzik felénk a gyermeki lélekből: bizonyítsd be! Nem kívánhatod, hogy higgyünk neked. Nem kritikának szánom, de tragikusnak érzem, hogy az ifjúság ebben szenved, hogy az öregek úgy nevelték, hogy egyáltalán nem képes valamit elfogadni, holott az élethez ez szükséges. Ezért ma óriási kérdés merül fel számunkra, amivel a következő napokban foglalkozunk. Ezt a kérdést kissé radikálisan szeretném jellemezni.

Képzeljük csak el, hogy az ifjúsági mozgalom tovább halad, és egyre fiatalabb embereket ragad meg, végül a csecsemőket is. Ez lesz a csecsemők ifjúsági mozgalma, és ahogy a későbbi ifjúsági mozgalom visszautasítja a neki nyújtott megismerést, úgy a csecsemők is, akiknek még az anya mellét kell kapniuk, azt mondják: elutasítjuk, ellene szegülünk annak, hogy valamit kívülről kapjunk. Mindent önmagunkból akarunk megkapni, nem az anya melléből.

Itt az ifjúság égető kérdését foglaltam képbe. Mert az ifjúság voltaképpen azt kérdezi: honnan merítsünk szellemi táplálékot? - És eddig olyan módon kérdezett, ahogy a csecsemő képében ábrázoltam. Így a következő napokban az élet forrásainak a kérdését közelítjük meg, amelyekhez Faust is igyekezett. A kérdést képszerűen állítottam Önök elé, ez indítékot adhat egy olyan megoldás megközelítéséhez, amely érzelmük, érzésük, sőt talán egész életük számára jelenthet valamit.