Eddig azt próbáltuk meg kívülről jellemezni, hogy mit élhetett át a feltörekvő ember a XIX-XX. század fordulóján. Lelki tekintetünkkel eközben azt követtük, hogy az ember szellemi kultúrája milyen speciális vonásokat öltött. Ma belülről fogjuk az ember lényét megszemlélni, hogy megtaláljuk az átmenetet az igazi önismerethez.

Ahogyan a Nyugat szellemi fejlődésének külsőségesebb szemlélése a XV. század első harmadához utasít bennünket, úgy bensőségesebb szemlélete kedvéért a Kr. u. IV. századhoz kell visszatérnünk. Ha azt az évet szeretnénk meghatározni, amely mintegy éles határvonalat jelent, akkor ez a 333. év. Ez természetesen csak megközelítő évszám, nem matematikailag kell elgondolni, hanem úgy, hogy hozzávetőlegesen utal az európai emberiség igen nagy részét érintő fontos tényekre.

Kíséreljünk meg betekinteni egy olyan emberi lélekbe, aki ez előtt az időpont előtt élte bele magát az akkori Dél-Európában, esetleg Észak-Afrika egyes vidékein található kultúrába. Hiszen elsősorban ezek a vidékek jönnek tekintetbe, ha az akkori kor valóban mérvadó szellemi életét akarjuk figyelembe venni. Az említett emberi lelkek akkor még teljesen tudatában voltak annak, hogy az ember gondolatait nem a fejében dolgozza ki, ezek kinyilatkoztatások az egyes ember számára. Ha pedig valaki nem alkalmas ilyen kinyilatkoztatásra, akkor közvetve, mások közlésében megbízva kaphatott ilyen kinyilatkoztatást. Akkor nem volt meg az a ma lelkileg mérvadó érzés a tanult és nem tanult embereknél, hogy gondolataikat maguk dolgozzák ki a fejükben. Voltaképpen az átmeneti időszakban voltak. Elő-Ázsiában a kiváló szellemiségek avval a kérdéssel foglalkoztak, hogy a gondolatok hogyan érkeznek a szellemi birodalomból az emberhez. Dél-Európában, Észak-Afrikában éppen kételkedni kezdtek abban, hogy az ember képes befogadni a gondolatok kinyilatkoztatását. Le kell azonban szögeznünk, hogy ezek a kétségek csak egészen halványan jelentkeztek, míg az az érzés volt uralkodó, hogy ha valakinek gondolata támad, azt valamely isten sugalmazta, még ha közvetetten emberi átöröklés közvetítésével is, vagy hagyományosan, nem a természetes átöröklés útján. A gondolat csak kinyilatkoztatással juthat be a földi fejlődésbe.

Ilyen irányban először a Nyugat szellemi életének azok a résztvevői mutattak intenzív készséget, akik az északi népekből jöttek a déli kultúrákba. Germán-kelta vérségűek voltak, és északról jutottak délre a népvándorlás különböző áramlataival. Talán saját jellegük folytán is eljutottak volna ahhoz a kijelentéshez, hogy a gondolatokat ők dolgozzák ki. Ezt az érzést azonban az egész ott lévő görög-latin és keleti kultúra tompította. Ezért a kultúrák egészen a IV századba nyúlóan egészen rendkívüli módon keveredtek, és ebbe minden lehetséges tényező belejátszott. A délre való vándorlásnál azonban mindenesetre intenzíven érezték, hogy belenevelődnek abba a szemléletbe, hogy az emberek csak azáltal ragadhatják meg a gondolatokat, hogy azok az érzékfeletti világból behúzódnak az érzékibe.

Hiszen csak külső történelmünk van. az érzelemnek, a gondolkodásnak, a léleknek nincs történelme. Ezért nem hívják fel a figyelmünket arra, hogy az emberiség lelki alkata teljesen más lett az egymásra következő évszázadok során. Éppen a Kr.u. IV. században volt rendkívül éles a belső emberi érzület fordulata. Ekkor jelent meg valami először, ami az embert elgondolkoztatta gondolati világának eredete felől. Azelőtt magától értetődő volt, hogy a gondolatokat kinyilatkoztatták, ennek belátásához most lassanként elméletre volt szükség. E lelkek számára azonban még egyáltalán nem volt meggyőző tény, hogy az ember gondolatvilágát önmagából munkálja ki.

Gondoljuk meg, hogy mekkora különbség van éppen ilyen vonatkozásban a mai korban élő lelkek és az akkoriak között. Mindig csak bizonyos számú lélekről beszélek. Amit leírok, az természetesen a legkülönbözőbb árnyalatokban volt meg. Az emberiség egy részénél úgy volt, ahogy leírtam, a másik résznél még megvolt az a legyőzhetetlenül erős, intenzív hit, hogy organizmusukban egy szellemi-lelki lény foglal helyet, és ez közvetíti a gondolatokat. Az emberiség egyfajta vezető rétege fogta fel úgy a gondolatokat, hogy felmerülhetett a kérdés: honnan vannak gondolataink? A többiek számára a gondolatok egészen magától értetődően sugallatok voltak.

Nézzük például a megközelítően 333 után született lelkeket. Ezek a lelkek már nem tudtak a gondolat eredete felől természetes érzés alapján magától értetődő felvilágosításra szert tenni. A következő időben ezért az elméleti emberek, filozófusok, teológusok avval küszködnek, hogy a gondolatoknak tulajdonképpen mi is a jelentőségük a világban. Eljött az a kor, amikor a nominalizmusról és realizmusról vitatkoztak. A középkori nominalisták azt mondták, hogy a gondolatok voltaképpen csak az emberi individualitásban élnek, csak összefoglalják azt, ami kint a világban és az egyes individuumokban létezik. A realisták, mondhatnám, még intenzíven emlékeztek azokra a régi időkre, amikor az emberek a gondolatokat szubsztanciálisan fogták fel, valami szubsztanciálisan megnyilvánuló dolognak. Úgy fogták fel, hogy magukban azt mondták: nem én gondolom a gondolatot, nem én foglalok össze minden kutyát a „kutya” általános gondolatában, hanem reálisan létezik egy olyan gondolat, amely a szellemi világból nyilatkozik meg az ember számára, mint ahogy a szín vagy a hang az érzékek számára. A gondolat helyes megértéséért küzdöttek, hiszen az úgyszólván csak önálló tulajdonként költözött az emberi lélekbe. Éppen ebből a szempontból rendkívül érdekes, ha elmélyedünk a középkori szellem történetében.

A XV. századhoz közeledve egyre jobban megmutatkozik az emberek intenzív küzdelme, dűlőre akarnak jutni avval, ami a gondolkodás révén nyilvánul meg az emberi természetben. 333 előtt az emberek úgy érezték, hogy a Föld körül az istenség hullámzása áramlik, éppen úgy, ahogy fizikailag az atmoszféra áramlik a Föld körül, és ez a körüláramlás, lények megnyilatkozásaként hagyja ott az emberben a gondolatokat. Az emberbe mintegy a Földet körülvevő isteni világ nyomai vésődnek be gondolatokként. A 333 előtt így gondolkodó lelkeknél még éppen a gondolatvilág révén volt meg a szellemi világgal való összefüggés érzése, a középkor tragikus vonása viszont az, hogy az emberek a gondolatot még valahogy hozzá próbálták kötni az isteni szellemiséghez.

Miért törekedtek a gondolkodásról a gondolkodó lelkek, ha szabad így mondanom, a XV. századig olyan intenzíven arra, hogy a gondolatot hozzákapcsolják a világmindenség isteni-szellemiségéhez? Azért, mert ezek a lelkek valamennyien belső impulzust éreztek magukban, bár nem tudták világos fogalmakkal kifejezni, de egészen határozott lelki élményként volt bennük. Ez az impulzus onnan eredt, hogy az emberiség IV. és XIV század között született vezető lelkei valamennyien annak a kornak újratestesült lelkei voltak, amely több-kevesebb idővel megelőzte a 333-as évet, és a fogalmak realitása vagy puszta nominalitása felől azok vitáztak élénken, akik a golgotai misztérium kortársai voltak.

A golgotai misztérium bizonyos magányosságban történt meg odaát Elő-Ázsiában, de az elő-ázsiai történés csak egy esemény felszíne, amely csakugyan szellemi eseményként játszódott le a fizikai világban. Itt történt valami azokban a lelkekben, akik elértek egy bizonyos érettséget. Ha azonban a gondolatok realitásán vagy irrealitásán vitatkozókat figyelembe vesszük, akkor valójában ezek az első három keresztény század újratestesült lelkei. Az akkori civilizált emberiség azonban lényegében olyan lelkekből állt, akik a golgotai misztérium előtt testesültek meg. Akkor még teljes egészében megvolt a kapcsolat az emberi lélek és az isteni-szellemi világ között, és ez abban fejeződött ki, hogy a gondolatokat egészen magától értetődően kinyilatkoztatásoknak fogadták el. A középkorban élő lelkek ezt élték át sok évszázaddal régebben az előző földi életükben, és ebből alakult ki az az impulzus, hogy a gondolatvilág realitásáról vagy irrealitásáról vitatkozzanak.

Mit neveznek nagy skolasztikának éppen az újabb kor küszöbén, a XIII-XIV-XV. században? Mi hatotta át belsőleg ezeket a nagy skolasztikusokat? Az a tény, hogy meghatározó dolog érkezett el az emberiség fejlődésében. Ezt nem mondták ki a jellemzett korban ezek a kiváló lelkek, de érezték. Úgy tűnt számukra, mintha az istenek elhagyták volna az emberi gondolatvilág területét, mintha az embereknek már csak kipréselt gondolataik volnának. És ha betekintünk azokba a lelkekbe, akik a XV. századtól kezdődően születtek meg, akkor azt látjuk, hogy ezek az előző földi életükben nem sokkal 333 után éltek, és a VIII-IX. keresztény évszázadig még - legalábbis az emberiség tanítói - csakugyan úgy érezték, hogy az emberi gondolat Isten adománya.

A XIX-XX. század fordulóján viszont azok az emberek születtek újra - természetesen megint csak az emberiség egy részéről van szó - akik már előző földi életükben úgy érezték, hogy a gondolati világot Isten teljesen elhagyta. Ha tehát az emberi léleknek nemcsak külső sorsára tekintünk, hanem belső sorsára is, akkor el kell tekintenünk attól, ami gyermekkorunktól kezdve akar a mélyből, az emberi lélek mélységeiből a felszínre kerülni. Arra a korra kell tekintenünk, amikor azok a lelkek testesültek meg, akik tanítóiktól már nem hallhatták, hogy a gondolatokon Isten hullámzik át, Isten hatja át őket. Ezáltal támadt az a belső érzés, hogy a gondolatoktól menekülni kell, hogy azoknál valami sokkal melegebbre, szubsztanciálisabb dologra van szükségünk. Ez az érzés azáltal jött létre, hogy a gondolatok isteni jellege már az előző inkarnációban kétségessé vált, vagy teljesen el is veszett.

A XIX-XX. század fordulóján élték át az emberek a legintenzívebben annak tragikumát, ami az előző földi életből sugárzik át a mostaniba. Az ember már a XV. század első harmada óta elveszítette azt, hogy az isteni-szellemi világból gondolatokat fogadjon be. Mivel az isteni-szellemi világból már nem kaphatott gondolatokat, azért azokat a külső megfigyelésből szerezte meg. A megfigyelés és a kísérletezés művészete azért ért el olyan sokat, mert a belső koncepció helyett a külső érzéki világból szedték össze a dolgokat. A világtörténelmi létesülés- ben azonban nem jelenik meg azonnal az, ami nem a külső körülményektől függ. Mert ha már az emberek a XV. század óta el is vesztették azt a képességet, hogy a gondolatokat belülről hozzák létre, hogy az isteni-szellemi világ kinyilatkoztatásaiból kapják őket, még nem voltak itt azok a lelkek, akik átérezték volna annak a teljes tragikumát, hogy a gondolatok kinyilatkoztatása elhagyott bennünket. Azoknál a lelkeknél, akik előző földi életüket a VI-VII. keresztény évszázad előtt, és főleg a IV. keresztény évszázad előtt élték le, még érzelmileg élt valami, amit így lehetne kifejezni: el kell ismernünk, hogy gondolatainkat a külvilágtól kapjuk, lelkünk mégis azt mondja, hogy még a külvilágtól kapott gondolatok is Isten adományai. Már nem tudjuk, hogy hogyan lehet őket átélni, de lelkünk azt mondja, hogy Isten adományai.

Ilyen lelkialkata volt egy egészen ragyogó szellemnek, Johannes Keplernek. Kepler a régebbi és az újabb kornak egyaránt természetkutatója volt. Gondolatait a külső megfigyelésből merítette, de belső átélésében még teljesen megvolt az az érzése, hogy amikor az ember gondolatokat fogad be a természetből, akkor isteni lények vannak jelen. Hiszen Kepler alapjában véve félig beavatottnak érezte magát, és a világ felépítésének elvont felfogását magától értetődően érezte át művészi módon.

Tudományosan rendkívül értékes, ha belemerülünk az emberi gondolatvilág fejlődésébe, ahogyan ez Kepler útján végbement. Emberileg erősen megragad bennünket, ha Kepler lelki életébe merülünk bele. A későbbi időben voltaképpen egyetlen természetkutatónak sem volt ilyen intenzív és bensőséges lelki élete, főként az emberiség nagy részének mérvadó tanítói között. A XV és XIX. század közti időben teljesen elveszett az az érzés, hogy a gondolat kapcsolatot hoz létre az emberi lélekben az isteni-szellemiséggel.

Aki a korszakok egymásutánját nemcsak elnagyoltan, a tartalmakat felvéve tanulmányozza, hanem érezni is képes, annak számára egészen sajátságos dolog nyilvánul meg. Arról nem is akarok beszélni, hogy az ezt követő kor tudománya teljesen képtelenné vált arra, hogy a természetről olyan speciális módon gondolkodjék, ahogy azt Goethe tette. A kor külső tudományára gondolok, mert az egyáltalán nem tudta, hogy min is alapul a különbség közte és Goethe tudománya között. De erről nem is akarok beszélni. Elég, ha a XIX. század első harmadának természettudományos könyveit veszik kézbe, ezek bizonyos értelemben hangadóvá váltak a későbbi szellemi irányzat megalapításánál, mint Henle vagy Burdach fiziológiai művei - utóbbi még teljesen a XIX. század első harmadához tartozik, még ha valamivel később írta is - és akkor meglátják, hogy mindezekben még másféle stílus uralkodik. Még van bennük némi közvetlenül a lélekből fakadó szellem, amikor például embriókról, vagy az emberi agyvelő felépítéséről beszélnek. Van még bennük valami, ami a későbbiekből teljesen kiveszett.

Itt rendkívül fontos, hogy emlékeztessünk egy olyan személyiségre, aki a XIX. század utolsó harmadában működött, de már alárendelte magát annak, hogy a tudományból kiűzze a szellemi életet, bár lelkében mégis megvolt ez a szellemi élet. Hyrtl anatómusra gondolok, aki csak egészen kis részben tartozik a XIX. század utolsó harmadához, főként a második harmadához tartozik. Próbálják csak ki magukon Hyrtl anatómia-könyveinek a hatását. Már a későbbi anatómusok stílusában ír, de látható, hogy ez nehezére esik. Egyik fejezetet a másik után írja, és mindenütt meg kell tagadnia magától, hogy mondataiba még valami lelkiséget áramoltasson bele. Ez azonban olyakor előbukkan a stílusából, sőt némileg néha a mondatok tartalmából is. De mintha szigorú kényszer uralkodnék, hogy megsemmisítse az ember belsejéből felmerülő lelki-szellemiséget, amikor valamilyen természeti folyamatról ír. Ma csak nehezen képzelhető el, hogy mit élhetünk át, ha egy jelenlegi anatómia-könyvből Hyrtl-hez vagy Burdach-hoz nyúlunk vissza. A XIX. század első és főként második harmadának tudományos érzületében kibontakozott csekély mélységhez képest úgy érezzük, mintha kissé befűtöttek volna. Bizonyos, hogy a tudomány nem volt magas színvonalú. Ez triviális igazság, nem is kell bővebben szólni róla. De arról beszélek, amit az ember átél a tudományban. És erre azt mondhatjuk: a tudósok lelkének belső útján meglátható az, amit a szellemtudomány mutat, hogy tudniillik a XIX. század végén egyre több olyan lélek érkezett, akiknél voltaképpen nem volt már meg előző földi életükből az az impulzus, hogy a gondolatot isteni-szelleminek érezzék, még utóhangja sem volt ennek. Hiszen az egyes elmúlt földi életek érzése régen elveszett, de utóhangja még sokáig megvolt.

Ez volt a helyzet azokkal a lelkekkel, akikben valóban volt eleven melegség, akiket még nem szikkasztott ki az az előítélet, hogy a tudománynak olyan értelemben kell objektívnek lennie, ahogy azt a tudomány definiálni szokta. Amire a szellemtudomány törekszik, az valóban igen objektív, de nem abban az értelemben, ahogy ők gondolják. E lelkek azt kérdezték: mi az bennünk, ami mégis az isteni-szellemiséghez kötődik, amiről már előző földi inkarnációnkban leszakadtunk? Ezt természetesen nem tudatosan kérdezték, hanem tudattalanul. Ez már valóban annak az érzésnek a tudatosodása, hogy az ember elveszítette kapcsolatát az isteni-szellemi világgal. Másfelől azonban az a helyzet, hogy nem szabad elveszítenie, mert a kapcsolat tudata nélkül - még ha az homályos is - voltaképpen nem is tud lelkileg élni. Ezért keletkezett olyan erős hajlandóság a szellem iránti bizonytalan vágyakozásra, de egyúttal a szellem elérésére való képtelenség is.

Éppen ez jellemzi a XIX-XX. század fordulóján felnövekvő generációt, még a XX. század elején is, hogy mintegy azt a kérdést tette fel az idősebb generációknak: van-e még egyáltalán lehetőség arra, hogy földi létünkben megjelenő környezetünkben felfedezzük a szellemet? És a fiatalság voltaképpen öntudatlanul kérdezte vezetőitől: hogyan találjuk meg a szellemiséget a természetben, az emberi életben? A vezetők azonban tudománytalannak találták és elutasították, hogy a szellemet belevigyék a természet és az emberi élet szemlélésébe.

Hiszen a XIX. század második felében történt az a szörnyűség, hogy megjelenhetett a jelszó: pszichológia, lélektan lélek nélkül. Nem helyezek rá nagy súlyt, hogy egyes filozófusok azt mondták, hogy lélek nélküli lélektanra van szükség. Amit a filozófusok mondanak, az nem olyan nagyhatású, de a legszélesebb körök érzéseinek tünete, amelyek alapján a fiatalokat világszerte kezelik. Bizonyos, hogy csak kevés filozófus mondta ki, hogy lélek nélküli pszichológiára van szükségünk. De az egész korszak azt sugallta, hogy mi idősebbek, olyan ásványtant, állattant, növénytant, biológiát, antropológiát, sőt történelmet akarunk nektek tanítani, amely úgy jelenik meg előttetek, mintha legfeljebb lelki élmények léteznének, nem pedig emberi lélek. Így voltaképpen az egész világot lélek nélkülinek kellett érezni, amennyiben tudományosan szemlélték. Ezek a lelkek elsőként hozták magukkal előző földi életükből a léleknélküliség érzésének tragikumát, nekik kellett a legintenzívebben kérdezni: hol találjuk meg újra azt, hogy a szellem betölti a lelket? De felvilágosítást annál találtak legkevésbé, amit a korszak a legnagyobbra értékelt, még ha bizonyos vonatkozásban jogosan értékelte is a legnagyobbra.

Természetesen még a XIX. században is elenyészően csekély számban írtak az emberek a század utolsó harmadában olyan könyveket, amelyekből lelki életükről kiderül valami, és biztosíthatom Önöket, hogy egészében véve nem azok írtak könyveket, akik a legokosabbak voltak. Azok között, akik nem írtak könyveket, lényegesen okosabbak vannak azoknál, akik írhattak. Szellemtudományos módszerekkel azonban betekinthetünk azokba a mélyenszántó lelkekbe, akik a XIX. század utolsó harmadában éltek a szellemnélküli tudománnyal elégedett, felületes gondolkodású emberek között, és akkor láthatjuk a nehéz problémákkal való küszködésüket. De akiknek ilyen belső életük volt, azokat úgyszólván meg sem hallották. Nem jutottak hozzá, hogy lelki életükkel valamilyen módon „irányítók” legyenek.

Sokan előre látták, hogy a mikroszkóp egyre inkább mihez fog vezetni a XIX. század második felében. Ilyen lelkek éppen azok között voltak, akik részt vettek a szellemi életben, de nem hatoltak igazán mélyére, mert a szellemnélküli szellemi élettel nem jutottak dűlőre. Ezért még gondolatban is elnémultak a tudomány nézetei előtt. De mélyen átérezték a kérdést: hogyan lehet a mikroszkopikus fejlődést a makroszkopikus fejlődéssel összefüggésbe hozni? Egyre jobban átélték, hogy evvel az érzelmi problémával állnak szemben.

Olyan emberek is voltak, akik nevelésük folytán a szellemnélkülivé vált tudományos hagyománnyal tartottak, és egyre több tudományos sikert reméltek a mikroszkóp továbbfejlesztésétől. Voltak azonban elmélyültebb lelkek, akik rossz érzéssel álltak szemben a mikroszkóp egyre nagyobb fejlődésével, és különösen az ebből fakadó nézetekkel. Az előbbiek reménysége abban kulminált, hogy a kis dimenziók további vizsgálatával az életet is egyre jobban meg lehet majd ismerni, az utóbbiak az egész tevékenységet úgy érezték, mintha a világ voltaképpen kicsúszna alóluk. Ténylegesen voltak olyan emberek, akik a mikroszkopizálást a lelkiség kiszivattyúzásának érezték. Remélem, nem tételezik fel rólam, hogy misztikus-fantasztikus módon gúnydalt akarok költeni a mikroszkópról - ez eszembe sem jut. Természetesen jól ismerem a mikroszkóp érdemeit, és nem gondolok arra, hogy a tudományt valamilyen ponton vissza akarjam fordítani. Amiket azonban elmondok, azok a lelki élet tényei.

Ezek a szórványos szellemek egyre ritkultak. Egyikük Fortlage volt, aki jénai professzorként tanított a XIX. század vége felé. Körülbelül ezeket mondta: egyre alaposabban nézünk a mikroszkópba, és egyre kisebb dolgokat fedezhetünk fel, de ezekben elvész a szubsztanciális igazság. Ha valóban látni akarjátok azt, amit a mikroszkópba tekintve akartok megtalálni, akkor pillantsatok ki a végtelen világűrbe. Amit a kicsiben kerestek, az valójában a csillagokból szól hozzátok. Még az élet titkáról is beszéltek, és a kicsiben a legkisebbet keresitek. Itt azonban elvész az élet, ha nem is a realitás, de a megismerés számára. Akkor találhattok rá újra, ha a csillagokban tudjátok leolvasni.

Egyesek ugyan azt mondták, hogy az életet a kozmoszból hozzák le, de anyagi közvetítőt kerestek, például a meteortömegek révén, amelyek a világűrön átrepülve más világokból hozták a csírákat egykor a Földre. Ha azonban a Földről tekintünk a „végtelen” térbe, akkor a tér nem is végtelen. A mechanikus-matematikus szemléletmóddal Giordano Bruno elvette az égboltot, de a belső szemlélet számára megint itt van, olyan értelemben, hogy a Földtől a végtelenbe nem lehet egyszerűen egy kör sugarát meghúzni egyre tovább. A kör sugarának valójában vége van, és addig, ahol végződik, mindenütt életet találunk a világ belső perifériáján, nem pedig halált. A világ perifériájáról mindenhonnan besugárzik az élet.

Ezekkel csak arra akarok utalni, hogy a lélek milyen belső érzelmi problémákkal találta szembe magát a XIX-XX. század fordulóján Valóban a lélek legtompább érzületéből tették fel a kérdést: hol találunk újra szellemiséget?

Ahhoz, hogy az úgynevezett ifjúsági mozgalom bármely fázisának megfelelő tartalma legyen, ennek kell hangulattá válnia, ennek az érzelmi kérdésnek: hol találom a szellemiséget, hogyan éljük azt át? Itt valóban arról van szó, hogy minden vágyakozó várakozás mellett az ifjúságnak eszményei is legyenek, amelyek belső lelki munkára irányulnak. A következőkkel azt szeretném bevezetni, amit holnap erről el kell mondanom.

Amit antropozófus szellemtudománynak nevezek, abban már „A szabadság filozófiá”-jának előszavában olyasmivel találkoznak, amit nem érthetnek meg, ha csak annak a passzív gondolkodásnak adják át magukat, amit ma különösen kedvelnek. A legtöbb ember ennek az istentől elhagyott gondolkodásnak adja át magát, amelyet már előző életében is otthagyott az Isten. Ezt tehát csak akkor érthetik meg, ha szabadon kifejlesztik azt a belső impulzust, hogy gondolkodásukba aktivitást vigyenek bele. Nem haladhatnak együtt avval, ami a szellemtudományban él, ha nem kerül bele az a szikra, az a villám, amely a gondolkodást aktivizálja. Ezzel az aktivitással kell a gondolkodás isteni mivoltát is újra megszerezni.

Az antropozófus irodalom azt igényli, hogy aktívan gondolkozzunk. A legtöbben csak passzívan tudnak gondolkodni, és úgy vélik, hogy a gondolkodás nem lehet aktív. Az aktív gondolkodásnál nem lehet aludni, sem pedig intellektuálisan álmodni. Együtt kell vele haladni, meg kell mozgatni, és ahogy ezt megtesszük, azonnal vele haladunk. Akkor már nem lesz csodálatos dolog, amit modern szellemi látásnak neveznek. Csak azért tűnik még mindég csodálatosnak, mivel az emberek nem akarnak erőt kifejteni, hogy gondolkodásukba aktivitást vigyenek. Ebben a vonatkozásban ez sokszor kétségbeejtő. Ha az aktivitás követelményét támasztjuk a gondolkodással szemben, olykor úgy érezzük, hogy az illető mintha árokban heverne, tagjait nem mozgatná, még a szemét sem nyitná ki, és ha egy arra járó megkérdezi, hogy miért olyan szomorú, akkor azt feleli: mert semmit sem akarok csinálni. A kérdező elcsodálkozik, hiszen az ott heverő már látszólag hosszú ideje nem csinál semmit. De a semmittevést még fokozni akarja. Ekkor a kérdező így szól: hiszen valóban nem csinál semmit! A felelet pedig ez: együtt kell haladnom a Föld forgásával, és még ezt sem szeretném.

Ilyennek tűnnek azok, akik gondolkodásukba nem szeretnének aktivitást belevinni, azt az erőt, amely csakis az emberből kiindulva teremthet újra összefüggést az emberi lélek és a szellemi világ isteni-szellemi tartalma között. Önök közül sokan megvetik a gondolkodást, mert csak passzív formájában találkoztak vele. Ez azonban csak a fej gondolkodására vonatkozik, amikor az ember szíve nem vesz részt benne. De próbáljanak meg egyszer aktívan gondolkodni, akkor meglátják, hogy a szív ilyenkor menynyire közreműködik. Korunk embere akkor jut a legintenzívebben a szellemi világba, ha sikerül az aktív gondolkodást kifejlesztenie. Mert az aktív gondolkodással jutunk el oda, hogy gondolatainkban ismét a szív erői legyenek.

Aki a szellemet nem olyan gondolati úton keresi, amelyen szívvel kell járni - még ha ez nehéz is - és ezt a szellemi életet, amely kezdettől fogva átáramlott az emberiségen, nem ezen az úton keresi, akkor olyan, mint a csecsemő, aki azt hiszi, hogy önmagától tud táplálkozni az anyai mell nélkül. Tartalmas mozgalomhoz csak úgy lehet eljutni, ha megtaláljuk annak titkát, hogy bensőnkben olyan aktivitást fejtsünk ki, hogy ismét igazi szellemi táplálékot szívhassunk a kozmikus létből, igazi szellemi italt. Ez azonban elsősorban akarati probléma. Ma rendkívül sok függ a jóakarattól, az energikus akarattól, és amit ma keresünk, azt semmilyen elmélet nem oldja meg, hanem egyedül és kizárólag a bátor akarat, az erős akarat fog megoldást hozni.

A következő napokban avval fogunk foglalkozni, hogy a jóakaratra, az erős akaratra hogyan találhatunk rá.