"Minden kétség, minden kérdés egy kifinomult lidércnyomás. Fojtogatás kifinomult formában. A Szfinx a kétség felhozója, a kérdésekkel kínzó - luciferi alak."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A szellemi erők működése az idős és a fiatal nemzedékben (6)

6. --

[Korunk alapvető pedagógiai felfogása. A fiatalabb generációval szemben új viselkedésmódra van szükség, amely a földelőtti lelki lét tudatából fakad. A világ rejtélyének megoldása az „Ember ismerd meg magad” mondásban. A világ a kérdés és az ember a felelet. A régi morális impulzusokat át kell alakítani: befelé morális szeretet, kifelé az emberek közti bizalom. Kant kötelesség-fogalma és az etikai individualizmus. A mások iránt érzett bizalom boldogsága és a bizalmatlanság fájdalma a jövőben mérhetetlenül fokozódni fog. Az eljövendő pedagógia alapelvének az emberismeretnek kell lennie. A kimunkált, nem Istentől kapott morális intuíciók révén az egész életet újra vallásos vonás fogja áthatni. Míg a többiek iránt bizalommal vagyunk, addig a gyermekkel szemben isteni bizalmat kell éreznünk. Így a moralitás ismét vallásossá válik. Az ifjúsági mozgalomnak Janus-arcot kell öltenie, amely egyfelől az ifjúságnak az idősebbekkel szemben támasztott követelményeire tekint, másfelől pedig azokra a követelményekre, amelyeket az eljövendő generációk fognak a mostani fiatalsággal szemben támasztani. Az ifjúsági mozgalom nem állhat csak ellenállásból. hanem alkotó módon kell előre tekintenie.]

Stuttgart, 1922. október 8.

Sokan gondolnak Önök közül mindenekelőtt a pedagógiára itteni tartózkodásuk és valamennyi itteni tevékenységük folyamán. Nyilván nem annyira a szokásos értelemben vett iskolai pedagógiára, hanem arra, amelyik annak meggondolásából adódik, hogy korunkban néhány új impulzusnak kell bejutnia az emberiség fejlődésébe, és az idősebb generációnak egész magatartásával más jelleget kell öltenie a fiatalabbal szemben, erről akarnak gondolkodni, és érzelmeket kialakítani. Mintegy pedagógiailag fogják fel a kor alapvető jellegét.

Evvel csak azt a benyomásomat akarom leírni, hogy úgy hiszem, ez sokaknál észrevehető Önök közül. Ha egyáltalán ilyen módon tekintünk korunkra, akkor nem csak azt a különbséget vehetjük szemügyre, amely a századunkba teljesen fiatalon belépő generáció és az idősebbek közt fennáll, akik még áthoztak valamit a XIX. század utolsó harmadából, ahogy a napokban jeleztem. Viszont elsősorban azt a kérdést is fel kell még tennünk, hogy hogyan fogunk mi a következő generációhoz viszonyulni, amely a XIX. század utolsó harmada utánihoz hasonlóan már nem állhat úgy az itt adódó semmivel szemben, ahogy a régebbi generációk még képesek voltak rá. A következő generációban már az a lelkesedés sem lesz meg, amit jelen korunk a régebbiek elleni bizonyos ellentétes beállítottságból adott a legfiatalabb generációnak: ez legalább lelkesedés, még ha többé-kevésbé valami határozatlan dologért való lelkesedés is. Ami az emberiségben tovább fejlődik, az még annál is határozatlanabb kívánság, illetve vágyakozás jellegét ölti, mint azok esetében, akik a konvenciók elleni bizonyos ellentétes beállítottságból meríthették lelkesedésüket.

Mélyebben kell az emberi lélekbe tekintenünk, mint ahogyan már megtettem. Már utaltam rá némileg, hogy az emberiség újkori fejlődése során nyugaton elvesztették a lélek földre szállás előtti létének tudatát. Ha azokat a vallásos képzeteket nézzük, amelyek a legközelebb állnak az emberi szív fejlődéséhez, és a nyugati fejlődés elmúlt századait vesszük figyelembe, akkor azt kell mondanunk, hogy az emberiség régen elveszítette azt a képességét, hogy rálásson a fizikai földi testbe való leszállása előtti életre. Próbálják meg átérezni, ha az a tudat hat át bennünket, hogy valami az isteni-szellemi világokból leszállt a fizikai emberi testbe, és összekötötte magát vele. Ha egyáltalán nincs ilyen tudatunk, akkor ez egészen más érzést jelent, mindenekelőtt a felnövekvő gyermekkel szemben.

Ha tudunk erről, akkor a felnövekvő gyermek életének első lélegzetvételétől fogva, vagy még előbb is, olyasmit tár fel előttünk, ami a szellemi világból nyilatkozik meg. Napról-napra, hétről-hétre, évről-évre feltárul valami. Az így szemlélt gyermek olyan rejtéllyé válik, amely előtt az ember egészen másként nyilatkozik meg, mintha úgy véli, hogy csak olyan lény fejlődésével áll szemben, amely a születéssel vagy fogantatással kezdődött, és ahogy ma mondják, ebből a kiindulási pontból, ebből a csírakezdetből fejlődött ki.

Talán még jobban megértjük egymást, ha felhívom a figyelmüket arra, hogy mindezzel összefügg alapérzésünk a világ rejtélyével szemben. Hiszen tudjuk, hogy egy régebbi korban ezt a világ rejtélyével szembeni alapérzést paradigmatikusan így foglalták szavakba: „Ember, ismerd meg magad!” Ez a mondás jóformán az egyetlen, amely oly módon mutat rá a világ voltaképpeni rejtélyére, hogy az annak megoldásával kapcsolatos kifogásokkal szemben megállja a helyét. Ilyen vonatkozásban kissé paradox módon fogom kifejezni magam. Tegyük fel, hogy valaki olyasmit talált, amit a világrejtély megoldásának nevezhet. Mit tegyen akkor fejlődése során az emberiség, attól fogva, hogy a világ rejtélyét megoldották? Elveszítené törekvésének minden lendületét, megszűnne törekvésének minden elevensége! Tulajdonképpen rendkívül vigasztalan volna, ha azt kellene mondanunk, hogy megoldották a világ rejtélyét, csak egyik-másik könyvben kell utánanézni, a megoldás bennük van.

Voltaképpen nem is mondhatjuk, hogy nincs sok ember, aki így gondolt a világ rejtélyének megoldására. Úgy véli, hogy a világ rejtélye olyan kérdés, vagy kérdés-rendszer, amelyre magyarázatokkal, jellemzésekkel vagy hasonlókkal kell felelni. Érezhető azonban, hogy az ilyen szemlélet megöli az életet! Hiszen igazán dermesztő az a gondolat, hogy valahol ilyen értelemben létezhetne a világ rejtélyének megoldása, és azt tanulmányozhatnánk. Ez iszonyú, rettenetes gondolat, minden élet megfagy mellette.

Egészen mást mond nekünk az, ami az „Ember, ismerd meg magad!” felszólításban rejlik. Azt mondja, hogy tekintsünk a világra. A világ csupa rejtély, csupa titok, és az ember minden legcsekélyebb mozdulata a legtágabb értelemben kozmikus titkokra utal. Teljes biztonsággal rámutathatunk arra, hogy hol található az összes rejtély megoldása, és ennek mindenesetre egészen rövid képlete van. Azt mondhatjuk ugyanis, hogy a világ minden rejtélyének az emberben van a megoldása - ismét a legtágabb értelemben véve. A világban elevenen szaladgáló ember a megoldása a világ rejtélyének! Nézzünk a Napba, és meg- érezzük a világ egyik titkát. Tekintsünk magunkba, és ismerjük fel, hogy e kozmikus titok megoldása önmagunkban rejlik. „Ember, ismerd meg magad, és megismered a világot”.

Amikor ezt a képletet így mondjuk ki, akkor mindjárt rámutatunk arra is, hogy ez a felelet sehol sincs lezárva. Bár a világ rejtélyének az ember a megoldása, de az ember megismeréséhez megint csak az egész élő végtelenség van előttünk, ezt soha nem tudjuk kimeríteni. Tudjuk, hogy magunkban hordozzuk a világ rejtélyének a megoldását. De azt is tudjuk, hogy amit magunkban kereshetünk, annak sosem jutunk a végére. Az ilyen megfogalmazásból nemcsak azt tudjuk meg, hogy a világmindenség nem elvont kérdéseket tesz fel, amelyekre ugyanilyen elvontan kell válaszolnunk, hanem megtudjuk, azt is, hogy az egész világmindenség kérdés, és az ember a felelet; hogy a világmindenség kérdései az ősidőktől korunkig szóltak hozzánk; hogy az emberek szívében megszólalt a felelet a világ kérdéseire, de a kérdések végtelen távoli korokig szólni fognak, és az embereknek újra meg kell tanulniuk, hogy a végtelen távoli jövőig élettel válaszoljanak a kérdésekre. Nem irányítanak bennünket pedáns terjen- gősséggel olyasmihez, ami könyvekben szerepel, hanem magához az emberhez. Az „Ember, ismerd meg magad” mondás olyan korból szól hozzánk, amelyben az iskola, a templom és a műterem a misztériumokban egyesült, és azt jelzi, hogy akkor nem megfogalmazásokból tanultak, hanem a világról szóló könyvből, amelyet meg kell ugyan fejteni, de csak végtelen tevékenységében fejthető meg. Ezt a világról szóló könyvet hívják „ember”-nek!

Ha megértjük annak gazdagságát, amit tegnap igyekeztem kifejteni, akkor azt taglaljuk, hogy a megismerési érzület ilyen fordulata, a megismeréshez való viszonyunk, az élet szikráját pattintja az ember egész megismerő lényébe. Már pedig erre van szükség.

Ha az ember erkölcsi fejlődését addig az időpontig tárjuk lelkünk elé, ahol már problematikussá vált, vagyis a XV. század első harmadáig, akkor úgy találjuk, hogy az emberben a legkülönfélébb indítékok kellettek ahhoz, hogy az Istentől kapott parancsokat kövesse. Ha lelkünk elé tárjuk a különböző népek különböző korszakaiban uralkodó indítékokat, akkor belső impulzusok egész sorát látjuk, amelyek mind azáltal fejeződnek ki, hogy az élet bizonyos feltételei alapján ösztönszerűen működtek. Igen érdekes tanulmányokat lehet folytatni arról, hogy a régi morális intuíciók követésének impulzusai hogyan jönnek létre a családból, a törzsből, a nemi hajlamból, a külső szövetkezésekben való együttélés szükségességéből, a haszonlesés követeléséből és egyebekből.

De ahogy tegnap említettem, a régi erkölcsi intuíciók elavultak a történelmi fejlődés során, és így ezeknek az impulzusoknak már az egyes ember számára sem volt meg az az impulzív erejük, mint egykor. Különösen akkor n r nem lesz már erejük, ha a tegnap említett önmagunk által kimunkált morális intuíciók valóban megjelennek az emberben, ha a világ fejlődése során az egyes individualitások valóban felszólítást kapnak, hogy a morális intuíciókra egyfelől saját lelki munkájukkal találjanak rá, másfelől pedig keltsék fel a morális intuíciók követéséhez szükséges belső erőt és impulzusokat. Ekkor rájövünk arra, hogy a régi erkölcsi impulzusok bizonyos irányban egyre jobban átalakulnak.

A civilizált emberiség legnagyobb része félreismeri és félreérti, hogy ma két rendkívül fontos erkölcsi impulzus közeledik. A lelkiség mélységeiben közelítenek hozzánk. Ha értelmezni akarjuk őket, akkor általában a legvisszásabb eszmékre bukkanunk. A gyakorlati alkalmazás során általában nem sokat tudunk velük kezdeni, de azért közelednek. Az ember belső lényére vonatkozóan ez a morális szeretet impulzusa, az emberek közti érintkezés vonatkozásában pedig az emberek közti bizalom morális impulzusa.

A múltban ez a morális szeretet sem intenzitásában, sem természetében nem volt annyira szükséges, mint amennyire már a legközelebbi jövőben szükség lesz rá az egész morális élet számára. Igaz, hogy régebbi korokban is érvényes volt a mondás: „Kedv és szeretet a nagy tettek szárnya”. De ha igazat akarunk mondani és nem frázisokat, akkor azt kell mondanunk, hogy az embereket tettekre lelkesítő kedv és szeretet csak azoknak az impulzusoknak a metamorfózisa volt, amelyekre az előbb utaltam. A jövőben az embert a nagy, tiszta szeretetnek kell belülről az erkölcsi intuíciók megvalósítására lelkesítenie, és akik nem lobbantják fel lelkük mélyéről a moralitás iránti szeretet tüzét, azok gyengének és akaratnélkülinek fogják érezni magukat a morális intuíciók előtt, amikor ezek szemük elé tárják a megvalósításra váró tettet.

Látjuk, hogy a korok hogyan hasadnak széjjel. Ezt a legjobban így látjuk, ha szembeállítjuk egymással azt, ami mondhatnám, a régi kor atavizmusaként gyakorta belejátszik korunkba, és a már bennünk élő első hajnalpírt. Hiszen sokszor lehet hallani Kant szép mondását a kötelességről: „Kötelesség, fennkölt nagy név, nem hordozol, nem tartalmazol semmi kedveket, hízelgőt, hanem meghódolást követelsz!” - és így tovább. Ez volt a kötelesség lehető legerősebb jellemzése, azoknak az impulzusoknak a jellemzése, amelyek éppen abból származnak, amit az előbb leírtam. Itt a kötelesség tartalma kívülről megadott morális intuícióként van jelen, másfelől pedig az ember úgy áll vele szemben, hogy meg kell előtte hódolnia. Azt érzik erkölcsösnek, ha az ember úgy hódol be, hogy a kötelesség teljesítésében semmilyen belső tetszés nem vehető észre, hanem csak fagyosan: teljesítenem kell kötelességemet.

Tudjuk, hogy már Schiller ellene vetette a kötelesség kanti hangoztatásának: „Szívesen szolgálok barátaimnak, de sajnos kedvvel teszem, így gyakran furdal a lelkiismeret, hogy nem vagyok erényes”. Így felelt Schiller ironikusan a kategorikus imperatívuszra.

Láthatjuk, hogy ez az ún. kategorikus imperatívusz a régi korokból, a régi erkölcsi impulzusokból jött, és az a követelmény áll szemben vele, hogy az emberiség egyre inkább lelkének mélyéről bontakoztassa ki szeretetét a végrehajtandó cselekedet iránt. Mert bármilyen sokszor hangzik is a jövőben az emberiség felé: hódolj be a kötelességnek, amely nem hordoz semmilyen behízelgő dolgot - ez mit sem érne! Ahogy hatvanévesen nem lehet csecsemőmódra viselkedni, úgy nem lehet az emberiség fejlődésének későbbi időpontjában egy régebbi korszaknak megfelelően élni. Lehet, hogy ez jobban tetszik, de nem ezen múlik a dolog, hanem azon, hogy az emberiség fejlődésében mi szükséges és mi lehetséges. Egyszerűen nem lehet azon vitatkozni, hogy átvigyük-e a jövőbe azt, amit Kant ősi korok epigonjaként mondott ki evvel a mondattal. Nem lehet átvinni, mert az emberiség fejlődése túlhaladt rajta, és úgy fejlődik, hogy a szeretetből való cselekvésnek kell impulzust adnia a jövő emberiségének.

Így tehát egyfelől egy etikai individualizmus szemléletét kapjuk, másfelől pedig szükségképpen felismerjük, hogy ezt az etikai individualizmust az a szerepe hordozza, amely a megvalósítandó tett szemléléséből adódik. Így van ez az ember személyes mivoltának szempontjából.

A külső érintkezés a szociális élet felől nézve a következőképpen jelenik meg: az emberekben ma már csakugyan nem az emberiség folyamatos fejlődése révén mozgolódik valami, hanem mindenféle kívülről felvett nézet folytán - és ezek azt mondják, hogy ha az erkölcsöt az ember individualitására akarják alapítani, akkor tönkreteszik a szociális életet. Az ilyen megállapításnak azonban nincs semmi értelme, épp olyan okos, mint ha valaki azt mondaná, hogy ha Stuttgartban három hónap alatt az esős napok száma ennyi meg ennyi, akkor a természet ezt vagy amazt elpusztítja a földeken. Ennél tartalmatlanabbat már nem is lehet mondani, ha a megismerés bizonyos felelősségének tudatában vagyunk. Tekintetbe véve azt a tényt, hogy az emberiség az individualizmus felé fejlődik, semmi értelme azt mondani, hogy az etikai individualizmussal tönkretesszük a társadalmat. Inkább arról van szó, hogy olyan erőket keresünk, amelyekkel végbemehet az emberiség további fejlődése, mert az emberiségnek az etikai individualizmus értelmében való fejlődéséhez erre van szüksége, a társadalmat ezzel lehet összefogni, és igazán élővé tenni.

Ilyen erő a bizalom, az emberek közötti bizalom. Ahogy saját belső lényünkbe tekintve az etikus jövő érdekében a szeretetre kell építenünk, úgy az emberek egymással való érintkezését a bizalomra kell építeni. Úgy kell az emberrel találkoznunk, hogy a világ rejtélyének érezzük, a világban működő rejtélynek. Akkor megtanuljuk, hogy minden emberrel szemben olyan érzéseket bontakoztassunk ki, amelyek a bizalmat lelkük legmélyéről merítik. A teljesen konkrét értelemben, individuálisan, egyedi alakban vett bizalom a legnehezebben küzdi fel magát az emberi lélekből. De az emberiség civilizációja csak olyan pedagógiával, kultúrpedagógiával jut előbbre, amely a bizalomhoz igazodik. Az eljövendő emberiségnek egyfelől éreznie kell annak szükségességét, hogy a szociális életet a bizalomra építse, másfelől azonban meg kell ismerkednie annak tragikumával, hogy az emberi lélekben éppen a bizalom nem tud megfelelőképpen gyökeret verni.

Amit az emberek valaha éreztek lelkük mélyén, amikor csalódtak valakiben, akire szilárdan építettek, akkor a jövőben mindezeknek az emberiség fejlődése során kibontakozott érzéseknek a tragikumán túl fog tenni az, ha éppen a bizalom érzésének végtelen elmélyítése után élnek át tragikus csalódásokat. A jövőben az emberekben való csalódás lesz az élet legnagyobb keserűsége. Nem azért lesz a legnagyobb keserűség, mert az emberek már eddig is csalódtak egymásban, hanem azért, mert a jövőben mérhetetlenül elmélyül az emberek bizalom és csalódás iránti érzéke, és végtelenül szilárdan építenek majd arra, amit a lélekben egyfelől a bizalom boldogsága, másfelől szükségképpen a bizalmatlanság fájdalma okoz. Az etikus impulzusok a lélek olyan mélységeibe fognak hatolni, ahol közvetlenül az emberek közti bizalomból sarjadnak ki.

Ahogy az ember kezét, karját a szeretet fogja buzdítani, hogy legyen belső ereje a cselekvéshez, úgy kívülről a bizalom légkörének kell belénk áramlania, hogy a tett utat találjon a másik emberhez. A jövő erkölcsének az emberi lélek legmélyéről felszabaduló morális szeretetből kell származnia, és a jövő szociális cselekvésének a bizalomba kell belemerülnie. Mert ahhoz, hogy az emberi individualitások a moralitásban találkozhassanak, mindenekelőtt a bizalom légköre szükséges.

Így a jövőben olyan etikát, olyan morális szemléletet fogunk látni, amely keveset beszél a folyton jellemzett régi fajta etikai intuíciókról, de azt fogja hangsúlyozni, ahogy az embernek gyermekkorától fogva fejlődnie kell, hogy a morális szeretet ereje felébredjen benne. A jövő pedagógiájában a tanítóknak és nevelőknek sok mindent azáltal kell átadniuk a felnövekvő generációknak, ami kimondatlanul is nevelő hatású. A nevelésben és tanításban annak az emberismeretnek kell intenzíven megnyilvánulnia, amely nem elvontan sorolja fel, hogy az ember miből áll és milyen, hanem úgy vezet el a másik emberhez, hogy igazi bizalmat kelt iránta.

A jövő pedagógiájának az emberismeret kell, hogy az alapelve legyen, de nem olyan emberismeret, amely rideggé tesz embertársaink iránt, hanem amely bizalommal tölt el bennünket. Mert amit az emberiség fejlődése folyamán egykor komolyan vettek, de az intellektualizmus korában már nem vesznek komolyan, azt új módon kell komolyan vennünk.

Ha csak Görögországba megyünk is vissza, azt fogjuk találni, hogy például az orvos az orvoslás művészetében nagymértekben rokonságban érezte magát a papi hivatást gyakorló emberrel, a papok pedig bizonyos rokonságot éreztek az orvossal. Paracelsus személyén is átcsillan még valami ebből a gondolkodásmódból, még ha némileg zavarosan is, de őt nagyon kevéssé értették, és még ma sem nagyon értik. Ma a vallás szférájába utalják az emberiségnek azt az elvont tanítását, amely voltaképpen csak a reális életből kivezető útbaigazításokat nyújt. Mert a vallási tanításban roppant életidegen módon beszélnek az embernek arról, hogy test nélküli állapotában milyen, és ehhez hasonlókról. Ezzel szemben ott áll a civilizáció másik pólusa, amennyiben a civilizáció minden más termékét a lehető legjobban eltávolítják a vallástól.

Ki lát ma, például a gyógykezelésben, a gyógyításban olyan vallásos cselekedetet, amelyben a szellemiséggel való áthatottságnak szerepe van? Paracelsus még érezte ezt. Az ő számára a vallásosság még folytatódott a gyógyítás tudományában. A gyógyítás tudománya az ő számára a vallásosság egyik ágát jelentette. A régi korokban ez így volt. Akkor az ember még egységnek számított, mert vallásos impulzusok hatották át azt, amit az emberiség szolgálatában kellett tennie. Nekünk újra el kell jutnunk oda, hogy az egész életet ez a vallásos vonás hassa át, de mindenesetre másképpen: nem Istentől adományozott, hanem önállóan kimunkált morális intuíciók révén. Ennek azonban legelőször a nevelés és tanítás területén kell megnyilvánulnia. Az emberek közti bizalomnak kell áthatnia a szociális életet, ez a jövő nagy követelménye.

Ha azt kérdezzük, hogy mire van leginkább szükségünk, ha a jövőben morális emberek akarunk lenni, akkor csak az lehet a felelet: az emberek iránti bizalomra. Ha a gyermek belép a világba, vagyis az ember megérkezik a földelőtti létből, és egyesül fizikai testével, hogy születése és halála között eszközül használja a Földön, amikor az ember gyermekként közeledik felénk, lelkiségét világosan megnyilatkoztatva, mit kell akkor emberi bizalomként nyújtani neki? Bizonyos, hogy a gyermek egyfelől már első földi mozdulatánál is ember, de az is biztos, hogy a neki nyújtott emberi bizalom mégis más, mint amit velünk hasonló korú embereknek nyújtunk. Ha úgy közeledünk hozzá, mint nevelő, vagy mint aki az idősebb generációhoz tartozik, akkor az emberi bizalom bizonyos módon megváltozik. A gyermek a lelki-szellemi, földelőtti létből lép be a földi létbe. Amire rátekintünk, amikor megfelelő módon napról-napra megnyilvánul a lelki-szellemi világból a fizikait áthatva, azt mégiscsak isteni működésnek nevezhetjük, ha a kifejezést helyes módon, modern értelemben használjuk.

Ismét szükségünk van arra az istenségre, aki az embert a földelőtti létből bevezette a jelenlegibe, ahogy földi életében földi testisége vezeti tovább. Az erkölcsi szférában emberi bizalomról beszélünk, amikor pedig a nevelés és tanítás által képviselt moralitásról beszélünk, akkor különbséget kell tennünk, mondván: a gyermeket isteni-szellemi erők küldték le, mi úgy állunk vele szemben, hogy megoldjuk rejtélyét, isteni bizalommal állunk vele szemben. Igen, az emberi bizalom isteni bizalommá alakul a gyermekkel szemben. Ami, mondhatnám, semlegesebb módon hat egyik embertől a másikig, annak az emberiség eljövendő fejlődésében magától vallásos színezetet kell kapnia, amikor a gyermekre, vagy általában a fiatalabb emberre vonatkozik, akit először még be kell vezetni a világi fejlődésbe. Ekkor látjuk, hogy a moralitás a földi létben milyen közvetlenül visszaváltozik a mindennapi életben érvényesülő vallásossággá. Jogosan mondhatjuk, hogy a régi korokban minden morális élet csak a vallásos élet speciális esete, mivel a vallási parancsokkal voltaképpen egyúttal a morális parancsolatokat is megadták.

Az emberiség ezekkel a dolgokkal átélte az absztrakció korát. Most azonban újra be kell lépnie a konkrétumok korába. Most bizonyos ponton újra éreznie kell a moralitás vallássá alakulását. A jövőben a tanítás és nevelés morális tetteinek modern értelemben vett vallásossággá kell alakulniuk. Mert a pedagógia nem pusztán technikai művészet. A pedagógia lényegében az ember morális cselekvésének speciális fejezete is. A pedagógiát csak az találja meg helyesen, aki a moralitásban, az etikában keresi. Amit itt a moralitás speciális vallási árnyalataként írtam le, az alapjában véve azáltal kap megfelelő színezetet, ha azt mondjuk, hogy az élet rejtélyes módon tárul elénk. A rejtély megoldását akkor találjuk meg, ha a feleletet az ember lényében keressük. Mert benne van. De a nevelő számára szükségszerű, hogy e rejtély megoldásán állandóan életteljes módon dolgozzék. Ha így meg tudjuk érezni, hogy a nevelésben és tanításban állandóan a világ rejtélyének megoldásán dolgozunk, akkor egészen másként illeszkedünk bele a világba, mintha pusztán a fejünkben keressük a világ rejtélyének mindenféle megoldását.

Önök talán a pedagógia átérzésével jöttek ide, és itt arról van szó, hogy a pedagógia sajátos karakterét érzelemként vigyék magukkal a világba. Ez az érzelem úgy illesztheti Önöket a világba, hogy nemcsak az egyik oldalt látják, és azt kérdezik, hogy a fiatalság számára milyen tragikumot jelentett, hogy az öregekhez kellett csatlakozniuk, hanem a jövőbe tekintve azt is megkérdezik: milyen erőket kell feltárnom magamban, hogy helyesen tekintsek az utánam jövőkre? Mert ők viszont visszatekintenek azokra, akik már itt voltak. Minden ifjúsági mozgalomnak, bármilyen alakban lép is fel, Janus-arccal kell rendelkeznie, ha teljes felelősséggel tekint az életbe. Nemcsak az idősebbekkel szemben támasztott követelésekre kell tekintenie, hanem azokra a még bizonytalan követelésekre is, amelyek óriási erővel rohannak felénk. Ezeket az eljövendő fiatalság támasztja velünk szemben. Az igazi ifjúsági mozgalom helyes vezérfonala nemcsak az öregek elleni oppozíció, hanem az alkotó előretekintés is. Az oppozíció mindenekelőtt a lelkesedés indítéka lehet. Az emberiség mostani fejlődéses során csak a teremtő akarat, a teremtő alkotás akarata fog hatékony erőt adni.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként