Tegnap megpróbáltam jellemezni a XIX. század végének és a XX. század elejének szellemi körülményeit, mégpedig saját közvetlen átélésem nyomán. Ez az átélés vezetett aztán „A szabadság filozófiájá”-nak megírásához.

„A szabadság filozófiája” arra az impulzusra épült, amely az ember morális intuícióit jelöli meg, hogy a világ fejlődését tovább vezessék a jövő erkölcsi életének megalapozásához. „A szabadság filozófiája” révén azt akartam megmutatni, hogy az emberiség fejlődésében elérkezett az az idő, amikor a moralitás csak úgy folytatható, hogy az erkölcsi impulzusok tekintetében azokra a morális impulzusokra hagyatkozunk, amelyeket az ember lényének legmélyéből, teljesen individuálisan tud felhozni. Utaltam rá, hogy „A szabadság filozófiája” olyan korban jelent meg, amikor a legszélesebb körök állították, hogy végre felismerték a morális intuíció képtelenségét, és hogy minden erről való beszédet el kell némítani. Ezért szükségesnek kellett tartanom, hogy megindokoljam a morális intuíciót, amelynek az elnémításáról éppen azokban a körökben beszéltek, ahol filozófiai gondolkodásukkal - mint hitték - az újabb tudomány szilárd talaján álltak. Lényeges különbség volt tehát aközött, amit a kor számos igen elismert szelleme helyesnek tartott, és aközött, amit az emberiség fejlődésének alapjaiból kiindulva helyesnek kellett tartanom.

Voltaképpen mi is ennek a különbségnek az alapja? Hogy ezt felfedezzük, menjünk bele most az ember lelki életének mélységeibe, úgy, ahogyan korunkban nyugaton kialakult. Hiszen régebben is beszéltek morális intuíciókról, mondván, hogy az emberek, mint individuális lények, a külső élettől függetlenül lényük mélyéről meríthetik cselekvésük indítékait. De amit a morális intuíciókról így elmondtak, az tisztán emberi szempontból már a XV század első harmadától egyre kevésbé volt igaz, a további évszázadokban pedig még annyira sem. Mert az emberek azt mondták ugyan, hogy a moralitást nem lehet külső tények megfigyelésével megalapozni, de ha saját belső világukba tekintettek, nem észleltek már igazi világosságot. Bár azt állították, hogy léteznek morális intuíciók, de valójában mit sem tudtak róluk. Mindezek a megállapítások már századok óta olyanok voltak, hogy az emberiség XV. század óta meglévő gondolkodását pergették automatikusan tovább, és olyan tényeket állítottak, amelyek régebben jogosultak voltak, most azonban már nem.

Az előző napokban említett hagyományok még évszázadokig fennmaradtak, és hozzájárultak ahhoz, hogy ilyen megállapításokat lehessen tenni. A XV század előtt az ember nemcsak bizonytalanul beszélt ezekről a dolgokról - már a határozatlan beszéd is valótlanság - hanem intuíciókról, morális intuíciókról beszélve úgy beszélt arról, ami az ember belső világában felmerült, mint valami reális, valóságos dolognak a képzetéről, ahogyan a valóság felől alkotott képzetet, amikor reggel kinyitotta a szemét alvás után és látta a természetet. A természetet, a növényeket, a felhőket látta odakint. Ha saját belső világába tekintett, a szellemiség szállt fel belőle, amely magában foglalta a moralitást, úgy, ahogy akkoriban ez adottság volt számára. Minél régebbre megyünk vissza az emberiség fejlődésében, annál inkább azt találjuk, hogy a belső élet reális felmerülése magától értetődő abban, amit az ember átél. Ezek a tények a szellemtudományból származnak, úgy, ahogy az előbb elmondtam, de bizonyos külső szimptómákon történelmileg is tanulmányozhatók. Isten létének bizonyítékai például abban a korban jelennek meg, amikor a belső realitásról való beszéd egyre inkább valótlanságokba keveredik.

Ha a keresztény szellemi fejlődés első századaiban beszéltek volna Isten létének bizonyítékairól, ahogyan Canterbury Anselm tette, akkor az emberek nem tudták volna, miről van szó. A Krisztus előtti második-harmadik században olyan lett volna Isten létének bizonyítása, mintha valaki felállna az első sorban, és azt mondaná, hogy „N. úr itt áll!” és valaki azt kérné, hogy ezt előbb bizonyítsuk be. Az ember az istenséget közvetlen, lelke elé táruló lénynek érezte. Amit Istennek nevezett, azt észlelni is tudta. Ez az Istenség többé-kevésbé primitív, tökéletlen volt ebben a történelmi korban a mai ember érzése számára. Az emberek e primitív korban nem jutottak tovább annál a pontnál, amit ismertek. De bizonyításokról hallani sem akartak volna, ez képtelenségnek tűnt. Az Istenséget csak abban a korban kezdték bizonyítani, amikor belsőleg elveszítették, amikor a belső szellemi észlelet számára már nem volt meg. Ha elfogulatlanul vizsgáljuk a valódi világot, úgy Isten létének bizonyításaiban azt a tünetet kell látnunk, hogy Isten közvetlen szemlélete elveszett. De az Istenséggel az akkori morális impulzusok is kapcsolatban voltak. Az akkori morális impulzusokat ma már nem tekinthetjük azoknak. De az akkori időknek ez felet meg. Amikor tehát a XV század első harmadában elapadt az isteni-szellemiség régi értelemben vett szemlélésének a képessége, akkor a moralitás közvetlen szemlélése is elapadt, és a moralitásból csak a hagyományos dogmatika maradt meg. Ezt az emberek aztán úgy értelmezték, hogy „lelkiismeretnek” nevezték. De ezen mindig valami nagyon bizonytalan dolgot értettek.

Amikor a XIX. század végén azt mondták, hogy minden morális intuícióról való beszédet el kell némítani, akkor ez csak a történelmi fejlődés végső következménye volt. Addig még volt az embereknek valami homályos sejtelmük arról, hogy voltak ilyen intuíciók. Most azonban vizsgálni kezdték önmagukat. Végül is az intelligencia legalább annyit nyújtott, hogy vizsgálni tudták önmagukat, és most azt találták, hogy a gondolkodás szokásos természettudományos módszerével egyáltalán nem jutottak morális intuíciókhoz.

Most meg kell néznünk a régi morális intuíciókat. Ebben a tekintetben nagyon megkopott a történelmünk. Létezik a külső történelem. A XIX. században kultúrtörténelmet is igyekeztünk létrehozni. Az újabb kor azonban nem tudott olyan történelmet kialakítani, amely az emberek lelki életét is figyelembe veszi, így nem tudjuk, hogy lelkileg hogyan fejlődött a legrégibb koroktól a XV század első harmadáig. Ha azonban visszamegyünk az időben és megnézzük, hogy akkor mit neveztek morális intuíciónak, akkor azt találjuk, hogy ezért az emberi lélek belsőleg nem dolgozott meg. Az Ótestamentum például éppen ezért az ott szereplő morális intuíciókat teljesen jogosan nem az emberi lélek munkájának érezte, hanem isteni parancsoknak, amelyek kívülről áramlottak bele. Minél régebbre megyünk vissza, annál inkább azt találjuk, hogy az ember a rajta kívül élő istenség belső ajándékának érezte azt, amit a moralitás szemlélésekor látott. A morális intuíciókat akkor nem átvitt értelemben tekintették isteni parancsnak, hanem teljesen a szó szoros értelmében véve.

Sok igazság van tehát abban, ha ma bizonyos vallás-filozófiák ősi kinyilatkoztatásra utalnak, amely megelőzte a Föld történelmi korszakait. A külső tudomány itt nem jut sokkal tovább egyfajta, mondhatnám, lelki paleontológiánál. Ahogy a földben megkövesedett alakzatokat találnak, amelyek régebbi életre utalnak, úgy a mintegy megkövült morális eszmékben is megtalálhatjuk azokat a formákat, amelyek visszautalnak az egykori, Istentől adományozott morális eszmékre. Így rátalálhatunk az ősi kinyilatkoztatás fogalmára, és azt mondhatjuk, hogy ez az ősi kinyilatkoztatás elapadt. Az emberek elvesztették azt a képességet, hogy tudatában legyenek ennek az ősi kinyilatkoztatásnak. Elvesztésének tetőpontja a XV század első harmadába esik. Az emberek már semmit sem észleltek, ha önmagukba tekintettek. Már csak annak hagyományát őrizték, amit régebben láttak. Ezeket a hagyományokat lassanként hatalmukba kerítették a külső vallási közösségek, és a külsőségessé vált, pusztán hagyományos tartalmat dogmákká alakították, amelyekben csak hinni kellett, míg régebben eleven módon, bár az emberen kívül élték át.

A XIX. század végének különlegessége az volt, hogy egyes körökben tudatára ébredtek annak, hogy a régi, Istentől adományozott intuíciók már nem léteznek, és ha saját fejünkkel akarjuk bebizonyítani a régiek gondolatait, akkor csak azt mondhatjuk, hogy morális intuíciók nincsenek! A tudomány elnémította a morális intuíciókat, és ha az emberek csak befogadó módon viselkednek, akkor már nem képesek a morális intuíciók befogadására. Ha következetesek lettek volna, úgy már akkor valamiféle Spenglernek kellett volna lenniük, mondván: morális intuíciók nem léteznek, tehát az emberiség voltaképpen nem tehet egyebet, mint azt, hogy a jövőben lassan összeszárad. Legfeljebb a nagyapjuktól kérdezhették volna, hallott-e arról, hogy valaha morális intuíciók és hatások léteztek. Ő azt felelte volna, hogy át kellene kutatni a szekrényeket és könyvtárakat, akkor másod- és harmadkézből meg lehetne még szerezni a morális intuíciók ismeretét, de átélésből már nem. Akkor azt kellett volna mondaniuk maguknak: nincs más hátra, mint a morális intuíciókra vonatkozóan összeszáradni, elöregedni, elveszíteni az ifjúkort. Így következetesek lettek volna! Ezt azonban nem merték megtenni, a következetesség nem volt éppen az induló intellektuális kor legnagyobb erénye.

Általában sok mindent nem mertek megtenni. Ha valamilyen véleményt nyilvánítottak, akkor csak félig tették, hogy Du Bois-Reymond, a természet megismerésének határairól szóló beszédében, ahol azt mondja, hogy a természettudománynak nem lehet a szupernaturalizmust a szemére vetni, mert ez hit és nem tudás, a szupernaturalizmusnál a tudomány megszűnik. Tovább nem foglalkozott evvel a területtel. Ha valaki mondanivalójával továbbment, akkor szitkozódni kezdett, és azt állította, hogy ez már nem tudomány. A következetesség már nem volt a végéhez közeledő század sajátossága.

Így egyfelől ott volt a kiszáradás alternatívája. A szellem lassanként lelkivé válik, a lelki pedig fizikaivá. Néhány évtized múlva a lélek már csak antikváriumi impulzusokat tudna a moralitásról felkutatni, és ez végül oda vezetne, hogy nem is harminc-, de már húszévesen is kopaszon szaladgálnának, a tizenöt évesek meg ősz hajjal. Ez kicsit képletes beszéd, de a spenglerizmus az élet gyakorlati impulzusaként valóban ilyen volna. Ez volt az egyik alternatíva.

A másik az volt, hogy közvetlenül tudatára ébredtek annak, hogy a régi intuíciók elvesztésével a semmi előtt állnak. Mi tévők legyenek tehát? Ebben a semmiben kell keresni a mindent! A semmiből kiindulva olyasmit kell keresni, ami nem adódik önként, amiért meg kell dolgozni. A meglévő passzív erőkkel ez nem megy, csak a legerősebb megismerési erőkkel, amelyek e korban az ember rendelkezésére álltak: a tiszta gondolkodás megismerési erőivel. Mert a tiszta gondolkodásnál a gondolkodás közvetlenül akarat lesz. Amikor megfigyelünk és gondolkodunk, nem kell az akaratunkat nagyon megerőltetnünk. A kísérletezés és gondolkodás nem alakul akarattá, a tiszta gondolkodás, vagyis az elementáris, eredeti aktivitás kifejtéséhez energia szükséges. Ekkor az akarat villámának közvetlenül bele kell csapnia magába a gondolkodásba. De akkor az akarat villámának a teljesen egyedi emberi individualitásból kell fakadnia. Bátorság kell ahhoz, hogy erre a tiszta gondolkodásra hagyatkozzunk, amely tiszta akarattá válik. Ebből új képesség lesz: az a képesség, hogy a közvetlen emberi individualitásból kapjunk morális impulzusokat, amelyekért meg kell dolgozni. Nem adódnak önként, mint a régiek. Intuíciókra kell hagyatkoznunk, amelyekért az ember megdolgozik. A kor fantázia néven ismeri azt, amit az ember a maga belső világában dolgoz ki. Ez a korszak elnémította ezt a belső munkát, az eljövendő morális impulzusoknak a morális fantáziából kellene tehát létrejönniük, vagyis a pusztán költői, művészi fantáziától az embereket a produktív, morális fantáziához kellene irányítani.

A régi intuíciókat mindig csak embercsoportok kapták. Titokzatos összefüggés van az ősi kinyilatkoztatás és az embercsoportok között. A régi intuíciókat mindig összefüggő embercsoportok kapták. Az új intuíciókért most meg kell dolgozni, mégpedig minden egyes individuális emberi lélek színterén, vagyis minden egyes embernek a moralitás forrásává kell tennie magát. Ezt a velünk szemben álló semmiből az intuíciók révén kell létrehoznunk.

Nem volt más hátra, ha a tisztességes ember nem akart már akkor valamilyen spenglerizmusra áttérni, hiszen ezek a Spengler-művek nem éppen elevenek. Arról volt szó azonban, hogy az emberrel szemben állni látszó semmiből újra rátaláljunk egy életteljes valóságra, így természetesen először csak a kezdetére hivatkozhattunk. Mert az emberben lévő alkotóerőre kellett hivatkozni, mintegy a belső ember megteremtésére a külső emberben. A külső ember régebben kívülről kapta a morális impulzusokat. Most magának az embernek kellene megteremtenie a belső embert. E belső emberrel egyben megkapta az új morális intuíciót, vagyis jobban mondva megkapja. Így kellett a korból olyasminek létrejönnie, mint „A szabadság filozófiája”, amelynek azonban ugyanakkor a legélesebben szembe kellett helyezkednie a korral.

A modern emberi lelkiállapot ilyenfajta szemléletéhez fűzzük hozzá még annak másik oldalát. Nézzük meg, hogy a nyugati civilizáció intellektualizmusának előkészítésére hogyan tüntették el már hosszabb ideje az ember földi lét előtti lényének, az ember földi lét előtti létének tudatát. Ezt már a nagyon régi időkben eltávolították a nyugati civilizációból, így a nyugati emberekben nem vált tudatossá, hogy amikor kiemelkedik a földi fejlődés embrionális állapotából, akkor valami más is egyesül vele, amely szellemi-lelki magasságokból száll le és hatja át ezt a földi lényt.

Ennél az áthatásnál egészen konkrétan a következő adódik. Már utaltam egy képre, hogy mondanivalómat megvilágítsam. Azt mondtam, hogy egy holttestet látva, tudjuk, hogy formáját nem kaphatja a természet szokásos erői révén, hanem élő ember maradványának kell lennie. Ostobaság volna, ha az emberi test formáját önmagában véve élőnek fognánk fel. Ahhoz kell visszatérnünk, ami az eleven ember volt. Elfogulatlanul szemlélve azonban az intellektuális gondolkodás is halott dologként áll előttünk. Az emberek természetesen azt fogják mondani: bizonyítsd be! Ezt éppen a szemlélet bizonyítja be, és a voltaképpen mellékes dolgok bizonyítékai megtalálhatók. Ennek bemutatására azonban elő kellene adnom a fiziológia néhány fejezetét, amely kívül esik jelenlegi feladatunkon. Aki azonban elfogulatlanul nézi, annak számára egész mai civilizációnk forrása, az intellektuális gondolkodás, úgy viszonyuk az élő gondolkodáshoz, mint a holttest az élő emberhez. Ahogy a holttest élő embertől származik, úgy mai gondolkodásunk is egy régebbi korban meglévő élő gondolkodástól származik. Egészségesen gondolkodva azt kell mondanom, hogy ennek a halott gondolkodásnak élő gondolkodástól kell származnia, amely születésünk előtt létezett. A fizikai organizmus az élő gondolkodás sírja, a halott gondolkodást tartalmazza.

A különös az, hogy az ember életének első két korszakában, 6-8. évéig, a fogváltás befejezéséig, majd 13-15. évéig, tehát a nemi érettségig, úgyszólván nincs még egészen halott gondolkodása. Ekkor a gondolkodás haldoklik. Csak földi élete előtti létében volt életteljes. Az élet első két korszakában haldoklik. A XV század első harmada óta éppen a nemi érettséggel válik teljesen holttá az ember számára. Akkor a tulajdonképpeni élő gondolkodás holttestévé válik. Ez nem volt mindig így az emberiség fejlődése folyamán. A XV. század előtt azt találjuk, hogy a gondolkodásban még van némi elevenség, még megvolt az a gondolkodás, amelyet a mai emberek ki nem állhatnak, mert úgy érzik, mintha hangyaboly nyüzsögne az agyukban. Nem állhatják, ha valami él bennük. Fejüket szép csendesen és kényelmesen akarják tartani, a gondolkodás is nyugodtan történjék benne, hogy csak a logika törvényeivel kelljen valamit hozzátenni. A tiszta gondolkodás azonban olyan, mintha hangyaboly volna a fejükben, és ez nem egészséges - mondják. A XV század elején még elviselték az eleven gondolkodást. Ezt nem azért mondom, hogy kritikát gyakoroljak. Ez helytelen is lenne, éppoly helytelen, mintha egy tehénnél azt kifogásolnám, hogy már nem borjú. Az emberiség legnagyobb szerencsétlensége lett volna, ha ez nem így történik. Szükség volt olyan emberekre, akik nem viselik el ezt a hangyabolyt a fejükben. A halottat ugyanis más módon kell újra életre kelteni.

A dolog úgy áll, hogy a XV század közepe óta az emberek lényegében belsőleg, a nemi érés után halott gondolkodást éltek át. A gondolkodás holtteste töltötte be őket. Ha ezt a gondolatot komolyan veszik, akkor érthetővé válik, hogy igazi nem organikus természettudomány csak azóta jöhetett létre, mert az ember csak ekkor kezdte a tisztán nem organikus törvényeket felfogni. Csak most tudták a holtat úgy megérteni, ahogy erre Galilei és Kopernikusz óta törekedtek. Az élőnek előbb belsőleg el kellett halnia. Amikor a gondolkodás belsőleg még eleven volt, akkor a holtat nem tudták külsőleg megérteni, mert az élő megismerési mód kölcsönhatásba lépett a külsővel. A természettudomány egyre tisztább lett, mindaddig, amíg a XIX. század végen szinte csakis matematika volt. Arra az eszményre törekedett, hogy kinetika legyen, a tiszta mechanika egyik ága.

Az újabb korban így egyre inkább a halott lett a megismerés tulajdonképpeni tárgya. Erre irányult minden törekvés. Ez természetesen eltartott néhány évszázadig, de a fejlődés ilyen irányban megy végbe. A De Lamettrie-hez hasonló zseniális emberek szinte látnokian mondták már, hogy az ember voltaképpen gép. Az olyan ember, aki csak a holtat akarja megérteni, az önmagában mindenesetre csak a gépi jellegűt, a halottat veszi igénybe. Ez könnyűvé teszi az újabb ember számára a természettudományos fejlődést. A nemi érettséggel a gondolkodás elhal. Régebben megvoltak az intuíciók isteni adományai, mert a gondolkodás jóval a nemi érettségen túl is megtartotta növekedési erőit. Az ember ma elveszti nemi érettsége után ezt az élő gondolkodást, így az emberek idősebb korukban már semmit sem tanulnak, csak azt szajkózzák, amit korai ifjúságukban sajátítottak el.

Ez voltaképpen teljesen megfelelt azoknak az öregeknek, akik kezükben tartották a kultúrát: halott gondolkodással halott világot átfogni. Evvel kiválóan lehet tudományt alapítani. Az ifjúságot azonban sohasem lehet vele tanítani és nevelni. Mert az ifjúság, ha öntudatlanul is, de megtartja a gondolkodás elevenségét a nemi érettségig. Bármennyit töprengenek is az újabb korban megfogalmazott nevelési alapelveken, egyre inkább kiderül, hogy ha a halottat átfogó megmerevedett, objektív tudomány neveim kezd, és az élőhöz, a fiatalhoz közeledik, akkor az ifjúság ezt úgy érzi, mintha tőrt döfnének bele. Tőrt döftek a szívébe, a halált, hogy kitépje belőle az elevenséget. Nagyon sokan nem veszik észre, pedig valóban mélyreható jelenség, hogy az emberi fejlődés belső világából el kellett jutni oda, hogy az idősek és fiatalok között szakadék tátong. Ez a szakadék egyszerűen oda vezethető vissza, hogy a fiatalság nem hagyhatja, hogy eleven szívébe halott tőrt döfjenek, amelyet a fej kovácsol a puszta intellektualizmusból. A fiatalság az elevenséget igényli, amelyet csak az emberi individualitás munkálhat ki a szellemből kiindulva.

Ezt kezdjük el a morális intuíciók kimunkálásával. A morális intuíciók tisztán szellemiek, az emberi individualitásból munkálták ki őket. Ha egyszer hozzákezdünk ehhez - ahogy „A szabadság filozófiájá”-ban próbáltam e tiszta szellemiség kapcsán leírni -, és ha ki merjük nyitni a szánkat, míg mások azt mondták, hogy elnémították, akkor azok a hatalmak némulnak el, akik azt mondták, hogy el kell némulnunk, ha morális intuíciókról van szó. Így az élő, tiszta szellemiségre hivatkoztam. A tudomány halott. Nem tudja a száját élővé tenni, de egyébként sem építhetünk rá. Belső elevenségre kell hagyatkoznunk, és így kell a keresést igazán elkezdenünk. Az isteni éppen az eredeti morális szellemi intuíciókra való hivatkozásban rejlik. Ha azonban megértettük a szellemit, akkor olyan erőket bontakoztatunk ki, hogy ebből kiindulva a világ létének további területein is meg tudjuk érteni a szellemit. Éppen ez az egyenes út, amely a morális intuícióktól a többi szellemi tartalomhoz vezet.

A „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” c. könyvemben megpróbáltam leírni, hogy az érzékfeletti világok megismerése imaginatív, inspiratív és intuitív átéléséből épül fel, fokozatosan épül fel. Ha a külső természetre nézünk, úgy az imaginációhoz jutunk, később az inspirációhoz, és végül az intuícióhoz. A morális világban ez másképpen van. Ha egyáltalán eljutunk a képszerűséghez, az imaginációhoz, akkor az imaginációkkal együtt kifejlesztettük azt a képességet is, hogy morális intuícióink legyenek. Már az első fokon megszerezzük azt, amit ott csak a harmadik fokon érünk el. A morális világban a külső észlelést mindjárt az intuíció követi. A természetnél azonban közben még két másik fok következik. Ha tehát az intuíciókról nem frázisszerűen, hanem becsületes igazsággal beszéltünk a moralitás területén, akkor nem tehetünk egyebet, minthogy tisztán szellemileg ismerjük el őket. Akkor azonban tovább kell dolgoznunk, hogy a többi szellemiséget is megtaláljuk. Mert minőségileg a morális intuícióban ugyanazt ragadtuk meg, amit azután a természetes fejlődés számára tartalommal töltünk meg, mondjuk a szellemtudománnyal.

Éppen ilyen folyamatra van szükségünk. Egyfelől teljesen be kell ismernünk azt, hogy a külső tudomány szükségképpen csak az anyagit tudja átfogni, ezért az anyagi szemlélet nemcsak a materializmust, hanem a fenomenalizmust is átfogja. Azon kell azonban dolgoznunk, hogy ami a természettudományt halott gondolkodássá teszi, az ismét elevenné váljon. Így, mondhatnánk, a Biblia egyik mondása elevenedik meg valamivel magasabb fokon. Fejtegetéseimet nem akarom szentimentális módon bibliai mondásokkal megtűzdelni, csak némely dolog megvilágítására használom. Miért nincsenek ma már igazi filozófiáink? Mert a gondolkodás voltaképpen elhalt, ahogyan már jeleztem. Ha a filozófiák csupán halott gondolkodásra támaszkodnak, akkor eleve halottak. Nem élnek.

Ha pedig valaki egyszer valóban ellenséget keres a filozófiában, mint Bergson, úgy ebből még nem lesz semmi, mert kapkod ugyan az elevenség után, de nem tudja felfogni. Az elevenség felfogása azt jelenti, hogy először a látásig kell eljutnunk. Hogy eljuthassunk az elevenséghez, arra van szükségünk, amit tizenöt éves korunk után hozzáfűzhetünk ahhoz, amit ennek előtte működött bennünk Ezt intellektusunk nem zavarja. Elhalt gondolkodásunkba bele kell vinnünk a bennünk működő önállóan tevékenykedő eleven lényt. Ezt a gondolkodást növekedési erőkkel és realitással kell áthatnunk. Ezért szeretnék - nem szentimentalizmusból - ehhez a bibliai mondáshoz kapcsolódni: „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem juttok be a mennyek országába”.

Végül is mindig Isten országát keressük. De ha nem leszünk olyanok, mint a gyermek a nemi érettség előtt, akkor nem jutunk be Isten országába. Halott gondolkodásunkba gyermeki, ifjúi jelleget kell belevinnünk. Ezáltal lesz élő, ezáltal jut ismét intuíciókhoz. Azt mondhatjuk, hogy megtanulunk a gyermeki ősi bölcsességből beszélni. Az olyan nyelvtudomány, amilyet például Fritz Mauthner írt, voltaképpen nemcsak a morális intuíciókat némítja el, hanem valójában a világról való minden beszédet. Mauthner kimutatja, hogy a világról való minden beszéd csak szavakból áll, és a szavak nem tudnak valóságot kifejezni, ezért abba kellene hagyni a világról való beszédet.

Ez a fajta gondolkodás csak a XIX. század első harmada óta érkezhetett el. Az emberek azonban nem gondolják át, hogy mi volna, ha önmaguk is lennének valamik. Akkor ugyanis nem lennének átlátszóak, hanem mint homályos lencsék takarnák el szemünk előtt azt, amit érzékelünk, a világba való egész kitekintést eltakarnák. Szép is lett volna, ha az ember fogalmai és szavai önmagukban jelentenének valamit! Akkor megrekednének bennünk. A fogalmaknak és szavaknak átlátszóknak kell lenniük, hogy eljussunk általuk a dolgokhoz. Ha már egyszer azt akarjuk, hogy a realitásokról való minden beszéd elnémuljon, akkor új nyelvet kell tanulnunk.

Ilyenformán kell ismét visszatérnünk gyermekkorunkhoz, amennyiben új nyelvet tanulunk. Az első gyermekéveinkben tanult nyelv lassanként teljesen elhal, mert belehatolnak a halott intellektuális fogalmak. Újra életre kell keltenünk. Impulzust kell találnunk gondolkodásunkhoz, ahogy öntudatlan lényünkből impulzust kaptunk, amikor beszélni tanultunk. Eleven tudományt kell keresnünk. Természetesnek kell találnunk, hogy az a gondolkodás, amely a XIX. század utolsó harmadában érte el tetőpontját, elnémít bennünket a morális intuíciók számára. Meg kell tanulnunk, hogy úgy nyissuk ki a szánkat, hogy a szellem mozgassa ajkunkat. Akkor újra gyermekek leszünk, vagyis belevisszük a gyermekkort későbbi korunkba. Ezt kell tennünk, hogy valamilyen ifjúsági mozgalomnak igazsága legyen, és ne legyen csupán frázis, akkor szükségképpen arra vágyakozik, hogy az emberi individualitásból fakadó szellem nyissa meg az ember száját, a szellem éltesse az emberi nyelvet. Látjuk, hogy az individuális, morális intuíciókat az emberi individualitásból kell meríteni, és meg fogjuk látni, hogy ennek végső következménye az igazi szellemtudomány, amely minden antropológiából antropozófiát csinál.