Ma az etika megítélésével szeretném kezdem, ahogyan az a XIX. század végéig kifejlődött. Nem azt akarom kimutatni, hogy az etika filozófiai leírásai valahogy indítékot adhatnak az emberek moralitásának, hanem szemléltetni kívánom, hogy az erkölcs filozófiai leírásaiban szimptomatikusan kifejeződik az, ami az emberek erkölcsét egészen más alapokból határozza meg.

Általában fel kell hagynunk avval a nézettel, hogy az intellektusból kiinduló filozófiák valahogy közvetlenül irányadók lehetnek. A filozófiák kijelentéseiben azonban mégis a kor egész impulzusa kifejeződik. Senki sem fogja például azt állítani, hogy hőérzetünket a szobában a hőmérő állása befolyásolja, de mindenki tudja, hogy a hőmérő állása a szoba ún. hőviszonyaitól függ. Úgy is mondhatnám, hogy az erkölcsről beszélő filozófusoknál ugyanígy meglátjuk az általános erkölcs szintjét.

Látják, hogy az erkölcs filozófiai leírásait a szokásostól kissé eltérően tárgyalom. Csak mint a hőmérő valamilyen állásának a hőmérsékleti viszonyoknak megfelelően. De ahogy a hőmérő állásának rövid közlésével tájékozódunk a szoba hőmérsékleti viszonyairól, úgy mérhetetlenül sokat tudunk meg arról, ami egy vidék, egy korszak általános emberi életének alapjaiban rejlik, hogyha tudjuk, hogy a korszak filozófusai mit fejeznek ki leírásaikban.

Csak ebből a szempontból nézzék tehát, ha felolvasok egy rövid részt a „Német irodalmi újság” 1893-ban megjelent cikkéből, amely Spencernek „Az etika alapelvei” című könyvét tárgyalja. A kritikus ezt írja: „Azt hiszem, hogy teljes és kimerítő anyaggal véghezvitt bizonyítását tartalmazza annak, hogy az erkölcsnek egyáltalán nincs általános emberi tartalma, és nincsenek változhatatlan parancsai sem, csak egyetlen irányelv létezik, amely az emberi tulajdonságok és cselekedetek minden értékelésének alapját képezi, hogy egy jellem vagy test mennyiben felel meg gyakorlatilag a társadalom adott állapotának, ahol megítéljük. Éppen ezért értékelték különböző kulturális viszonyok között ugyanazokat a dolgokat igen különböző módon. A beszámoló véleménye szerint ennek a mesterműnek - tehát Spencer etikai alapelveinek - el kell némítania, legalább is a tudományban, az utolsó kísérleteket is arra, hogy etikai megkülönböztetéseket intuíciókra, velünk született érzésekre, sőt evidens axiómákra stb. alapítsunk.” Azért olvastam fel ezeket a szavakat, mert szinte az egész civilizált világ etikai hangulatát jellemzi a XIX. század végén. Ez az etikai hangulat odáig fejlődött, hogy szavakba lehetett foglalni.

Tisztázzuk, hogy itt voltaképpen mit mondanak. Spencer valóban rendkívül jelentős művében, „Az etika alapelvei”-ben azt próbálja bizonyítani - kimerítő anyaggal, ahogy a kritikus mondja - hogy az ember lelki életéből nem lehet ún. morális intuíciókat, morális axiómákat vagy hasonlókat meríteni, és végre fel kellene hagyni az ilyen morális intuíciókról való beszéddel. Mert csakis azt lehet mondani, hogy az emberek természetes hajlamaik szerint cselekszenek. Ezt a cselekvést ítéli meg társadalmi környezetük. Az ember kénytelen cselekedeteit a társadalmi környezet ítéletéhez igazítani. Ebből adódnak a konvencionális erkölcsi ítéletek, amelyek aszerint módosulnak, ahogy az emberi társadalom korszakról-korszakra változik. És a múlt század kilencvenes éveinek elején egy kritikus azt mondja, hogy végre el lehet némítani - legalább is tudományos vonatkozásban - minden kísérletet, hogy az etikáról és erkölcsi nézetekről úgy beszéljenek, mintha léteznének közvetlenül a lélekből merített morális intuíciók.

Kiragadtam ezt az egyetlen jelenséget, mert valóban jellemzi, hogy mivel álltunk szemben abban az időben, ha etikáról, erkölcsi impulzusokról gondolkodtunk.

A kornak ebbe a hangulatába próbáltam belevinni „A szabadság filozófiájáét, amely abban a nézetben éri el tetőpontját, hogy most, vagyis a XIX. század végén, éppen az az idő érkezett el, amely elsőrendűen szükségessé teszi, hogy az emberek ráébredjenek arra, hogy az erkölcsi impulzusokat egyre inkább azáltal találhatják meg, hogy az emberi lélek lényegéhez térnek vissza. Még a mindennapi erkölcsi impulzusokért is egyre inkább a morális impulzusokhoz kell folyamodniuk, mert csak a közvetlenül az emberi lélekben feltárandó morális intuíciók lehetnek meghatározók, egyéb impulzusok egyre kevésbé. Ez a helyzet állt fenn számomra. Azt kellett mondanom, hogy az emberi etika egész jövője attól függ, hogy a morális intuíció ereje napról napra intenzívebb legyen. Ezzel azt is kimondtam, hogy a morális pedagógiával is csak akkor jutunk egyáltalán előbbre, ha az emberi lélekben egyre jobban megerősítjük a morális intuíció erejét, ha az egyes emberi individuumban egyre inkább tudatosítjuk, hogy lelkében milyen morális intuíciók fakadhatnak.

Ezzel szembehelyezkedett a merőben általános ítélet - mert itt csak valami egészen általános érvényűt mondtak ki - hogy immár eljött az a kor, amikor kimerítő anyaggal bizonyították be, hogy tudományosan minden morális intuíciót el kell némítani. Olyan könyv megírásával kellett tehát próbálkoznom, amely éppen azt az álláspontot képviseli energikus módon, amelyet a tudomány akkoriban éppen olyan energikusan elnémításra ítélt.

Azért mondtam el ezt Önöknek, mert itt egyetlen eset kapcsán jelenik meg az, amiről tegnap és tegnapelőtt beszéltem, hogy tudniillik, a Nyugat teljes szellemi fejlődésének roppant jelentős fordulata következett be a XIX. század végén. Hiszen minden eddigi fejtegetésem arra utalt, hogy a XIX. század vége óta felnőtt emberiség az előző századokhoz képest egészen új lelki szituáció előtt áll. Már használtam egyszer azt a kifejezést, hogy a XIX. század végén az emberi lélek szellemi vonatkozásban a semmivel áll szemben. Éppen az erkölccsel kapcsolatban kellett erőteljesen kiemelni, hogy éppen a múltból felmerült, fejlődését bevégzett semmit állítják szembe a morális intuícióval, amelyet a jövő számára a szellem alapján a legfontosabbnak kell neveznünk. Ez a fordulat valóban éppen a német kultúrában jutott tragikus módon kifejezésre a XIX. század végén. E tragikumra elegendő Nietzsche nevének említésével rámutatni.

Aki tudatosan és éberen élte meg a XIX. századnak a XX. századba való átmenetét, annak a számára Nietzsche valóban egy tragédiában való részvétel volt. Azt mondhatjuk, hogy maga Nietzsche olyan személyiség volt, aki életének egymásra következő szakaszaiban intenzíven átélte saját lelkének a semmivel való szembeállását, és ezt a semmit először valaminek fogta fel.

Talán nem lesz felesleges, hogy Friedrich Nietzschét éppen most érintjük néhány szó erejéig, annak érdekében, amit ezekben a napokban kellene lelkükbe fogadniuk. Bizonyos értelemben Nietzsche olyan ember, aki tragikus sorsával markánsan rámutat arra, ami az emberiség szellemi fejlődésében lehanyatlott a XIX. században, és a kezdődő új évszázadban szükségessé tette a hajnal hasadását.

Hiszen Nietzsche egy érett tudományos álláspont terméke. Ezt a tudományos álláspontot a XIX. század közepén a filológiában ismerte meg. Nietzsche belsőleg valóban rendkívül mozgékony szellemével felvette a XIX. század közepének filológiai álláspontját, és a filológiával voltaképpen a görögség egész szellemét. Amellett nem volt olyan személyiség, aki elzárta magát az általános kultúrától. Egyáltalán nem volt szobatudós. Így felvette a schopenhaueri filozófiát is, Schopenhauer filozófiai pesszimizmusát, amely a XIX. század közepén szükségképpen filozófiai álláspontként közeledett hozzá. Ez a filozófiai pesszimizmus mély benyomást gyakorolt rá, ami csak abból eredhetett, hogy Nietzsche Schopenhauernél jobban megérezte annak a szellemi életnek a hanyatlását, amelyben élt. Jövő felé mutató tényt Nietzschének csak Richard Wagner zenéje jelentett. Hiszen Wagner világnézete schopenhaueri volt abban az időben, amikor Nietzschével megismerkedett.

Így a XIX. század utolsó harmadának kezdetén az a szemlélet alakult ki Nietzschében, amely valóban nem elmélet volt számára, hanem életének tartalma, hogy már a görögöknél eljött az a kor, amely a teljes emberi tartalmat az intellektualizmussal nyomta agyon. Az intellektualizmus fejlődésére és teljes kialakulására vonatkozóan Nietzsche egészen biztosan tévedett. Ahogy tegnap és tegnapelőtt megmutattam, voltaképpen csak a XV század óta jelent meg az intellektualizmus olyan alakban, ahogy Nietzsche mindent megölő szellemiségként átélte. De végül is, közvetlen jelenében élte át, és visszahelyezte a késői görögségbe. Az a szemlélet alakult ki benne, hogy voltaképpen már Szókratésszel elkezdődött az, ami az élő szellemiségre olyan pusztítóan hatott. Így lett Nietzsche Szókratész-ellenes. Már Szókratésznek a görög szellemi életbe való belehelyezését is a régi szellemiség, az intellektualizmus, az értelemszerűség révén való elűzésének tekintette.

Bizonyára kevesen érezték olyan elementáris nagysággal a görögség Aiszkhüloszban, Szophoklészben, a régebbi görög képzőművészetben és Hérakleitosz, Anaxagorasz hatalmas filozófiájában való megjelenését, e még szellemi impulzusokkal telt görög lelkiélet ellentétét azzal szemben, ami lassanként megöli a voltaképpeni szellemiséget. Ez Nietzsche számára Szókratésszel kezdődött el, aki a világ valamennyi kérdésével az értelem kérdéseit állította szembe, aki mindennel a definíció művészetét helyezte szembe, és Nietzsche kétségtelenül úgy érezte, hogy ahol ez elkezdődik, ott az ember pápaszemet tesz fel a közvetlen élő szellemmel szemben. Ezzel Nietzsche igen lényeges dolgot érzett meg, ha a fogalmakat nem erőltetjük, és nem merülünk bele magunk is az intellektualizmusba.

Láthatjuk, hogy a szellemiség igazi átélése mindenütt individuális, ahol csak szellemivel találkozunk. A definiálás mindenütt általános. Ha áthaladunk az életen, egyes emberekkel találkozva, nyílt szív, nyílt értelem kell ezekhez az egyes emberekhez. Úgyszólván minden egyes individuális emberrel szemben egészen új embert látunk. Ezért mindenki igényt támaszthat arra, hogy új emberi érzést bontakoztassunk ki irányában. Mert ha általános fogalommal jövünk, és azt mondjuk, hogy az embernek valamilyen szempontból ilyennek kell lennie, akkor igazságtalanságot követünk el vele szemben. Az ember minden definiálásával voltaképpen pápaszemet teszünk fel, hogy ne lássuk az egyedi embert.

Nietzsche a szellemi élettel szemben általában így érez, és ebből fakad a szokratizmussal szemben táplált ellenérzése. Így a XIX. század hatvanas, só't hetvenes éveinek első felében is az a szemlélet nehezedett a lelkére, hogy a valóságos, igaz, eleven görögség valamilyen pesszimizmust hordoz a világ átérzésének alapjában. Szerinte a görögök alapjában véve meg voltak győződve arról, hogy az emberiség számára elementárisan kínálkozó közvetlen élet nem elégítheti ki az embert, nem adhatja meg neki emberi méltóságának teljes átérzését. Ezért kerestek a művészetnél menedéket, ezt művelték a görögök fejlődésük legfényesebb időszakában, ez volt a nagy vigasztaló, amely a tisztán anyagi lét hiányosságain átsegít. Így Nietzsche a görög művészetet csak a görögök életének tragikus hangulatából tudta megérteni. És először úgy vélte, hogy a művészet e küldetését Wagner művészete révén lehet újra feltámasztani, mindazzal, ami művészetéből adódhat.

Aztán eljöttek a hetvenes évek, és Nietzsche úgy érezte, hogy ez nem lehet így, mert hiányolta azt az impulzust, amely valóban rátalálhatott volna arra, amit a görögök nagy vigasztalónak állítottak a közvetlen anyagi élet mellé. Nietzsche számára elérkezett az idő, amikor feltette a kérdést: voltaképpen mit is kerestem a görög művészet megújításaként Wagner művészetében? Hiszen ezek eszmények voltak! - És most észrevette, hogy ezek a lelkére ható eszmények korának eszményeire hasonlítottak.

A XIX. század hetvenes éveinek közepén életének iszonyúan tragikus pillanata érkezett el. Ebben a pillanatban eszményeit hasonlónak érezte saját korának eszményeihez, és azt kellett mondania: evvel ahhoz hasonlítok, amit korunk a maga eszményeinek nevez, így végül is ugyanabból az erőből merítek, ahonnan ez a kor a eszményeit meríti. Ez Nietzsche számára egészen különösen fájdalmas pillanat volt, hiszen éppen a kor körülötte lévő idealista jelenségeit élte át. Átélte például David Friedrich Strausst, akit a kor nagy emberként tisztelt, ő pedig leleplezte filiszter voltát. Most meglátta, hogy saját eszményei mennyire hasonlítottak korának eszményeihez, ő ezeket csak a wagnerizmusba és a görög művészetbe való belekóstolással korbácsolta fel magában. De úgy tűnt neki, hogy a kor eszményei az igazi szellemiség megragadásához erőtlenek. Azt mondta magának, hogy ha igaz ember, akkor voltaképpen nem lehetnek korával közös eszményei. Ha nem is mondta ki ilyen szavakkal, ez mégis tragikus felfedezést jelentett számára. Aki valóban belemélyed abba, amit Nietzsche a most említett években átélt, az tudja, hogy ekkor eljött számára a nagy, tragikus pillanat, amikor a maga módján azt gondolta: ha a jelenlegi ember eszményekről beszél, és ez még egyezik valamelyest azzal, amit a többiek annak neveznek, akkor a frázis területén mozog, és ez a frázis már nem élő teste, hanem holtteste a szellemnek.

Ilyen hangulatban foglalta szavakba, hogy az eddig kialakított eszményeit energikus erűvel jégre kell tennie. Minden eszményének jégre tétele a hetvenes évek közepén kezdődik cl nála, a most jellemzett értelemben. Ekkor keletkeznek „Menschliches, Allzumenschliches” „Morgenröte” és „Fröhliche Wissenschaft” című írásai, ezekben bizonyos módon Voltaire-nek hódol, de az emberi morál bizonyos szemléletéhez is kapcsolódnak.

A korábbi eszményeitől való eloldódásnak, valamint a második életszakasz életszemléletének külső indítéka abból adódott Nietzsche számára, hogy ebben az időben ismerte meg Paul Rée-t, akit az emberi erkölcs, az emberi morál tisztán természettudományos feldolgozójának neveznék. Paul Rée az ember erkölcsi életének fejlődését teljesen az akkori természettudomány értelmében tárgyalta. Rendkívül érdekes könyvecskét írt a morális érzések eredetéről, azonkívül egy könyvet a lelkiismeret keletkezéséről. A morális érzésekről szóló könyvecske Nietzschére mély hatással volt. Ezt voltaképpen mindenkinek el kellene olvasnia, aki tudni akarja, hogy milyen jellegű volt a XIX. század utolsó harmadának gondolkodás- módja.

Milyen szellem uralkodik ebben a könyvecskében? Megint csak nem azért írom le, mivel úgy vélem, hogy a filozófia közvetlenül hat az életre, hanem mert a kultúra olyan hőmérőjére akarok rámutatni, amelyről leolvasható az erkölcsi impulzusok, szemléletek és a felőlük alkotott gondolatok állása. Paul Rée nézete szerint az ember eredetileg semmi egyébbel nem rendelkezett, mint amivel szerinte a gyermek rendelkezik: ösztönélettel, az öntudatlan cselekvés impulzusaival Az egyes ember mozgásával mindenfelé összeütközik a többiekkel. Kiderül, hogy az ember egyes kifelé irányuló mozdulatai előnyösek a többiek számára, hasznukra válnak. Mások károsnak bizonyulnak. Ebből alakulnak ki az ítéletek. Ha az emberből kiáradó ösztönös mozdulatok hasznosak, akkor lassanként „jónak” nevezik őket, ami a többiek számára károsnak bizonyul, arra a „rossz” bélyege kerül. Az élet természetesen egyre bonyolultabbá válik, az emberek elfelejtik, hogy a dolgokra hogyan sütötték rá ezeket a bélyegeket. „Jóról és „rosszról” beszélnek, és elfelejtették, hogy kezdetben csak azt nevezték jónak, ami jólesett, és rossznak, amit károsnak éreztek. Végül ösztönössé vált az, ami így létrejött. Mondjuk, valaki vaktában löki előre a kezét: ha simogat, jónak nevezik, ha arcul csap, rossznak. Ebből összegződnek az ítéletek. Ami ilyen ítéletekből koncentrálódik, az maga is ösztönné válik. Az emberek nem tudják, hogy miért emelik fel a kezüket, éppen így azt sem tudják, hogy miért jelentkezik lelkükben egy hang, amely morális ítéletet jelent ki valamiről. Ezt nevezik aztán a lelkiismeret hangjának. Ez a hang nem más, mint ami a hasznosról és károsról alkotott ösztönös ítéletekből ülepedett le, és újra ösztönössé vált. Mivel eredetét elfelejtették, ezért úgy hangzik bensőnkből, mint a lelkiismeret hangja.

Nietzsche szellemi életének mozgékonysága folytán tökéletesen fel tudta fogni, hogy bizonyára nem mindenki állítja azt, amit Paul Rée. De tisztában volt avval is, hogy ha csak úgy gondolkodunk a természettudományról, ahogy az ő korában történt, akkor az etikáról nem lehet másként vélekedni. Nietzsche becsületes volt, levonta a végső konzekvenciákat, ahogy Paul Rée is megtette. Nietzsche nem is haragudott, hogy olyan filozófus jelent meg, aki ilyesmit ír. E közvetlen tény nem jelentett számára sokkal többet, mint Paul Rée írószobájának eseményeit, ahogy a hőmérő sem ad meg egyebet, mint a közvetlen környezet hőmérsékleti viszonyait. De valamit általánosan mutat meg, és ezt Nietzsche érezte. Saját korának morális üledékét érezte ebben a könyvben, és ennyiben helyeselte. Nem is volt semmi fontosabb számára, minthogy jégre tegye a régi frázist, és azt mondja, hogy amikor az emberek ködös eszményekről beszélnek, akkor ez csak ködösítés. Valójában minden ösztön. Nietzsche gyakran mondta: ha valaki megjelenik, és valamilyen eszméért lelkesedik, és másokat is fel akar lelkesíteni, akkor ez végső soron azért van, mert alkata szerint az eszmények felől gondolkodva tudja gyomorsavát a legjobban feldolgozni, mert a táplálék így jut a legjobb emésztési áramlásba. - Kissé radikálisan fejezem ki a dolgot, de teljesen annak értelmében, ahogy Nietzsche érezte a hetvenes, nyolcvanas években. Nietzsche azt mondta magában: az emberek mindenféle szellemiségről beszélnek, és eszményeknek nevezik őket. Valójában ez csak arra jó, hogy mindenkinek alkata szerint a legjobb emésztése legyen, amikor éppen így érzi az ún. eszményt. Amit „emberinek” nevezünk, arról le kell hántani a frázist, mert valójában túlságosan is emberi.

Azt lehet mondani, hogy Nietzsche teljesen becsületesen járt el, amikor hadat üzent minden idealizmusnak. Tudom, hogy nem mindig hangsúlyozzák ezt az oldalát. De amit Nietzschéről mondtak, az sokszor sznobizmus volt, nem komoly dolog. Így első szellemi korszakának végen a semmivel találta szembe magát, és a „Menschliches, Allzumenschliches”-el kezdődő és a „Fröhliche Wissenschaft”-tal végződő második életszakaszában bizonyos értelemben minden szellemiségre vonatkozóan tudatosan találta szemben magát a semmivel. Tulajdonképpen végül már csak egy hangulatot tudott kibontakoztatni, mert alapjában véve nem lehet szellemi tartalomhoz jutni, ha ilyen módon minden eszményt az ember fizikai funkcióira vezetünk vissza. Elég egy példán szemléltetni, hogy Nietzsche szemlélete lassanként milyenné vált. Körülbelül ezt gondolta: vannak, akik aszkézisre törekszenek, vagyis a fizikai élvezetektől való tartózkodásra. Miért teszik ezt? Azért, mert igen rossz az emésztésük, így akkor érzik magukat a legjobban, ha tartózkodnak a fizikai élvezetektől, és ezért tartják az aszkézist a leginkább elérendő dolognak. Tudattalanul azonban azt akarják, aminél a legjobban érzik magukat. Az élvezet elvonásában akarják a legnagyobb élvezetet átélni. Láthatjuk, hogy milyenek, hogy az élvezet hiánya a legnagyobb élvezetük.

Nietzsche igen becsületes volt, ez a hangulat olyan mozzanatokba sűrűsödött nála, amelyek ilyen szavakban fejeződtek ki:

Saját házamban lakom,
Soha senkit sem utánoztam,
És minden mestert kinevettem,
Aki önmagán nevetni tudott.

Ebben nagyszerűen, mondhatnánk, költőien előlegezve jellemezte azt a hangulatot, amely voltaképpen a XIX-XX. század fordulóján kulminált, de már akkor annyira megvolt, hogy a mélyebb lelki élet teljesen átélhette. Nietzsche a második periódusában e semmivel való szembesülésből aztán úgy szabadult ki, hogy két eszmény hangulati tartalmát alkotta meg, és ezeket költői módon juttatta kifejezésre. Az „Übermensch” eszméjét, amivel kénytelen volt olyasmire hivatkozni, aminek az emberből kellett létrejönnie, de még nem volt meg, és - miután olyan nagyszerűen átélte a semmivel való szembesülést - az azonos örök visszatérésének az eszméjét, amely a fejlődés fogalmából fakadt számára. Éppen a természettudományos korszakában élte bele magát a fejlődés eszméjébe. Miután belemerült abba, amit a fejlődés gondolata nyújtott számára, semmit sem talált, ami ezt a fejlődést előre vitte volna. Csak az azonos örök visszatérésének eszméjét nyújtották számára. Ez volt azután az utolsó periódusa, amelyet most nem kell tovább jellemeznünk. Pszichológiailag nézve rendkívül sok minden derülne ki.

Nem Nietzschét akarom azonban jellemezni, csak arra kívánok utalni, hogy amikor betegsége a nyolcvanas évek végén arra kényszerítette, hogy írótollát letegye, előre érezte, hogy a XIX-XX. század fordulóján milyen hangulat vesz erőt minden mélyebb lelken. Nietzsche éppen a XIX. század utolsó harmadában kísérelte meg szavakba foglalni azt a hangulatot, amelyet eszmei kincseiből merített, a görög filozófiából és művészetből, Wagner művészetéből, Schopenhauer filozófiájából, és a többiből. Nietzsche mindig újra elhagyta az általa nyújtott jellemzést.

Egyik utolsó írása a „Götzendammerung oder wie man mit dem Hammer philosophiert”. A régi eszmék szétrombolójának érezte magát. Ez igen különös volt, hiszen a kulturális fejlődés szellemének régi eszméi már szét voltak rombolva. Nietzsche ifjúkorában az eszmei kincseket már szétrombolták. A XIV-XV. század óta az eszmék hagyományszerűen követték egymást. A XIX. század utolsó harmadában azonban megszűntek ezek a hagyományok. A régi szellemet szétrombolták, az eszmei kincsek csak a frázisban éltek tovább.

Aki Nietzsche idejében a szellemiségnek megfelelően gondolkodott volna, az nem érezte volna úgy, hogy az eszményeket kalapáccsal kell szétzúznia, hanem azt, hogy ezek egyszerűen az emberi nem szükséges és helyes fejlődése zúzta szét. Az emberiség nem jutott volna el a szabadsághoz, ha ez nem történik meg. De Nietzsche még mindenütt a frázisban látta az eszmények kivirágzását, és az volt az illúziója, hogy azt teszi meg, amit már régen elvégeztek. Mindenképpen elveszett a régebbi kor szellemi életének belső fűtőanyaga, amely lángra lobbantotta az emberi szellemet, hogy az ember bevilágíthassa vele a természetet és saját emberi életét is. Az erkölcs speciális területén ez úgy fejeződik ki, hogy azt mondják: már nem létezhetnek morális intuíciók.

Már tegnap azt kellett mondanom, hogy a materialista világnézet elméleti cáfolása a mi korunk számára voltaképpen ostobaság, mert a mi korunkra vonatkozóan a materializmusnak igaza van. A mi korunknak azokat a gondolatokat kell helyesnek tartania, amelyek az agyvelő termékei. Ezért korunkban puszta frázis a materializmus cáfolata, és becsületes ember voltaképpen nem is tekintheti nagyon értékes dolognak, mert elméleti cáfolaton nem is múlik semmi. Az emberiség eljutott a fejlődésnek arra a pontjára, ahol már nincs belső eleven szelleme, csak olyan szellemi reflexe, amely maradéktalanul a fizikai agyvelő függvénye. E szellemi reflexre a materializmus elméleti világszemlélete teljesen helytálló. Nem arról van szó, hogy helytelen világnézetünk van-e, és megcáfoljuk-e, hanem arról, hogy lassanként az élet és lélek szellem nélküli belső magatartásához jutottunk. Ezt Nietzsche tragikus módon előre érezte, és filozófiáját jajkiáltásként hatja át.

Ilyen helyzetben találta a világ szellemi állapotát a természetesen érző fiatal lélek a XX. században. Ha nem így nézzük az egész szellemi élet szükségképpen bekövetkezett fordulatát az emberiség fejlődésének mai periódusában, akkor nem jutunk el a lelkünkben bizonytalanul, öntudatlanul forrongó ún. mai ifjúsági átélés tisztázásához, kézzelfogható átérzéséhez.

Ha ezt a bizonytalan érzést más alapokból akarjuk jellemezni, akkor egy idő után mindig azt érezzük, hogy el kell búcsúzni az ilyenfajta jellemzéstől. Nem az igazságra, hanem mindig csak frázisra bukkanunk. Mert a kor zűrzavarából addig nincs menekvés, amíg az ember becsületesen be nem ismeri, hogy az élő, mozgó szellemhez kell ma eljutnia, ahhoz a szellemhez, amelynek az intellektualizmus nem valósága, csak holtteste. Az ember nem találhat rá önmagára, amíg valaki úgy véli, hogy az intellektualizmusban megtalálhatja a szellemet, holott az intellektualizmus már csak olyan formája a szellemnek, mint az ember holtteste az emberi alaknak.

Az ember csak úgy találhat rá önmagára, ha becsületesen beismeri, hogy az intellektualizmus úgy viszonylik a szellem lényegéhez, mint az ember holtteste az elhalt emberhez. Az intellektualizmus még hordozza a formát, de a szellem élete elszállt belőle. Az egyiptomi múmiák megmutatják, hogy az ember holttestét át lehet hatni olyan adalék anyagokkal, amelyek megőrzik a formáját, így a szellem holtteste konzerválható, ha a megfigyelés, a kísérlet eredményeivel szereljük fel. De ezáltal nem kapunk eleven szellemet, semmi olyat, ami természetes módon kötődhetne az emberi lélek eleven impulzusaihoz. Csakis holtat kaphatunk, és ez csodálatosan vissza tudja adni a világban lévő halotti mivoltot, ahogy a múmiában is megcsodálhatjuk még az emberi alakot. De az intellektualizmusban nem kapunk igazi szellemiséget, ahogy a múmiából sem lehet igazi embert csinálni.

Amíg arról van szó, hogy éppen azt konzerváljuk, amit a megfigyelés és az intellektus összeházasítása révén kell konzerválni, addig csak azt mondhatjuk, hogy az újabb kor teljesítményei nagyszerűek. Abban a pillanatban azonban, amikor az embernek azt a feladatot kell maga elé tűznie, hogy lelkének legmélyén csak ahhoz kapcsolódjék, amire szelleme belsőleg figyelmeztette, akkor megszűnik az összefüggés az intellektualizmus és az emberi lélek között. Akkor az ember már csak azt mondja magának: szomjazom valamire, és ezt a szomjat nem enyhíti semmi, ami az intellektuális alapokból jön felém a világból.

Ez szavakba foglalva természetesen nem hangzik olyan jól, de a mai fiatalság érzéseiben ez él. A mai fiatalság ezt vagy azt többnyire úgy mondja, hogy ha utánamegyünk a dolgok alapjának, akkor voltaképpen méregbe jövünk az elmondottak miatt. De mindjárt meg is vigasztalódunk. A harag csak onnan ered, hogy szörnyen dagályos kifejezéseket használnak, amelyek mindenre illenek, csak az illető érzéseire nem. A frázis túlzásba csap át, és aki a szellemben tud élni, annak az ifjúsági mozgalom jellege olyannak tűnik, mint a folytonosan szétpukkanó buborékok. Ez voltaképpen a túlzásba átcsapó intellektualizmus. Ezekkel semmiképpen sem akarom Önöket megbántani, ha némelyeket mégis megbántottam, nem tehetek róla. Sajnálnám ugyan, de mégis rendkívül igazságosnak érezném. Nemcsak tetszetős dolgokat kell mondanom, hanem egyszer-egyszer olyat is, ami valakinek nem tetszik. Hiszen azt kell mondanom, amit igaznak ismerek fel. Ezért azt kell mondanom, hogy annak jellemzésére, ami jogosan rejlik a fiatal emberek lelkében, egészen más szükséges, mint a frázisba átcsapó régi fogalmak kisajtolása. Intenzíven kifejlődött igazságérzékre van szükség.

Igazságra van szükségünk lelkünk mélyén, kedves barátaim. Az igazság a legelső és a legvégső, amire ma szükségünk van, és ha tegnap az elnökük itt azt mondta, hogy oda jutottak, hogy voltaképpen már ki sem akarják ejteni a „szellem” szót, akkor ez már lényegében az igazság beismerése. Tulajdonképpen sokkal okosabb volna, ha korunk, amely elvesztette a szellemet, már nem is beszélne a szellemről, mert akkor az emberek becsületesen újra szomjaznák az igazi szellemet. E helyett ma mindenfélét elneveznek „szellem”-nek és „szellemi”-nek. Igazságra van szükségünk, és ha a mai fiatal ember saját lelkiállapotáról be akarja ismerni az igazságot, akkor csak annyit mondhat: a kor minden szellemtől megfosztotta a lelkemet. Lelkem a szellemre szomjazik, valami újra, a szellem új meghódítására.

Amíg ezt nem érzik át egészen becsületesen és őszintén. Addig az ifjúsági mozgalom nem tér magához. Már jellemeztem, hogy mit kell még keresnünk, mindehhez ma hozzáfűzöm még, hogy lelkünk legmélyén, legbelsőbb lényünkben kell a fényt keresnünk, mindenekelőtt arra kell törekednünk, hogy a becsületesség és az igazság legmélyebb érzéséhez jussunk el. A becsületességre és igazságra építve jutunk előbbre, és az emberiségnek előbbre kell jutnia. Akkor eljutunk oda, hogy ismét beszélhetünk a szellemről, és az emberi természethez mégis csak ez áll a legközelebb. A szellemhez hasonlít a lélek leginkább, ezért találhatja meg, ha akarja. Korunkban azonban túl kell tennie magát a frázison, konvención és rutinon, túl kell jutnia a frázison az igazság megragadásához, túl kell jutnia a konvención az emberek közvetlen, elementáris szívélyes kapcsolataihoz, és túl kell jutnia a rutinon, míg az élet minden egyes cselekvésében újra ott lesz a szellem, hogy ne automatikusan cselekedjünk, mint ma oly gyakran történik, hanem hogy ismét szellem éljen a leghétköznapibb cselekedetben is. El kell jutni a cselekvés szellemi mivoltához, az emberek közvetlen kölcsönös átéléséhez és az igazság becsületes átéléséhez.