A legújabb időkben merült fel a nem-tudatosnak az eszméje és a pszichológiában igen sokat beszélnek róla. Az ember lelki életében mindazt, amit mindennapi tudatunk nem tud elérni, megfigyelni, megmagyarázni, a nem-tudatos régiónak tulajdonítják. Mikor a nem-tudatosról beszélnek, akkor mégis feltételezik, hogy aminek szerintük voltaképpen ismeretlennek kell maradnia, az olyan erőket tartalmaz, amelyek hatnak a tudatos lelki életre. A nem tudatos ideájának felmerülését csakis annak a körülménynek köszönhetjük, hogy az újabb korban bizonyos kételkedés, sőt a tehetetlenség érzése lépett fel a voltaképpeni filozófiai, kozmológiai és vallási problémák megoldásával kapcsolatban. Az itt leírt imaginatív, inspiratív és intuitív megismerés feladata azonban az, hogy behatoljon abba a bizonytalan tartományba, amely az újabb tudományban oly sokszor szerepel, mint „nem-tudatos''. Hiszen az érzékfeletti megismerés révén éppen a szokásos tudat számára megközelíthetetlen konkrét tényeket kell kutatni olyan más jellegű tudatállapotok elérése útján, amelyekben másmilyen lelkiállapot van jelen és ezért más észlelőképesség is. Ma egy nem-tudatos lelki terület ilyen kutatásának példáját szeretném bemutatni Önöknek, tudniillik az emberi lélek elalvás és felébredés közt átélt élményeit.

A mindennapi tudat számára csakugyan nem válik tudatossá, hogy az emberi lélekkel mi történik alvó állapotában. Ne higgyük azonban, hogy a lélek élményei alvó állapota folyamán kevésbé jelentősek és lényegbe vágóak az emberi élet számára, mint az éber tudat állapotai és élményei. Bizonyos, hogy a külső földi élet, alkotásaink és munkánk, valamint az emberiség külső előrehaladása számára mindenekelőtt az éber nappali élet jön tekintetbe. Saját emberi bensőnk alkata és létesülése számára azonban mindenekelőtt az alvó állapot gazdag élményei jönnek tekintetbe. Bár az alvó állapot gazdag élményei öntudatlanok maradnak, azért mégis reálisak és utóhatásaikban belejátszanak az éber nappali életbe. Az alvás-élet utóhatásai nemcsak az ember felébredés és elalvás közti általános lelki hangulatát hatják és színezik át, hanem ezek az utóhatások éber életünk folyamán befolyásolják fizikai és éter-organizmusunkat is, hiszen ezeket az asztrális organizmus erői hatják át, valamint tulajdonképpeni szellemi organizmusunk, az én-organizmus erői.

A szokásos tudat előtt először is úgy jelennek meg a jelenségek, hogy a külső érzékszervi észlelés elhomályosul, végül teljesen kialszik, és ez történik a gondolkodással, érzéssel és akarattal is. Az ember öntudatlan állapotba merül, annak az átmeneti állapotnak a kivételével, amelyben álmok jönnek létre. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy merőben reális az, ami az öntudatlan állapotban a lélekkel történik és az imaginatív, inspiratív, intuitív megismerés megvilágíthatja azt, ami a mindennapi tudat számára ilyen vonatkozásban nem válik tudatossá. Így ma, legalább vázlatosan, le akarom írni Önöknek a lélek alvó állapotának öntudatlanságban maradó élményeit úgy, ahogyan az imagináció, inspiráció és intuíció szemlélheti azt, ami a mindennapi tudat számára nem válik tudatossá. Tehát a lélek elalvás és ébredés közti élményeit úgy fogom leírni, mintha tudatosan élnénk át őket, mert a magasabb megismerés tudatosan éli át őket. Nem mint ha a lélek egész éjszaka öntudatlan volna, de az imagináció, inspiráció és intuíció állapotában arra is rátekinthetünk, ami egyébként nem válik tudatossá, így meg lehet világítani és nyilvánvalóvá válik. Ekkor azután a következő derül ki.

Amikor az ember alvóállapotba kerül, lelke számára megszűnik a körülötte lévő érzeti világ. Az ember olyan belső létbe hatol, amely önmagában differenciálatlan, bizonyos értelemben bizonytalan. A lélek úgy érzi - valójában nem érzi, de ha tudatos volna, úgy érezné -, hogy kitágult valami messzire szétterjedt ködben. Az alvás első állapota számára először nem különböztethető meg e belső átérzésben és átélésben az alany és a tárgy. Nem különböztethetők meg egyes jelenségek és tények sem, mint mondtuk, ez a világ ködszerű átérzésének általános érzése. És a világ e ködszerű átérzését saját létünknek érezzük. Egyúttal azonban mélységes igény - nevezzük így - támad az alvó emberben, hogy a világ isteni lényében nyugodjék. Az átélés általános differenciálatlan állapotba való szétáradásába határozatlan vágyakozás keveredik - mégis ezt a szót kell használnunk -, hogy istenben nyugodjék. Mint mondtam, úgy írom le, mintha az öntudatlanul átélt történéseket tudatosan élnénk át. Így a lélek számára mintegy elsüllyedt a külső nappali világ, mindaz, amit érzékszervei révén kap. Mindazok az indítékok is elsüllyedtek, amelyek révén a lélek testében érez és azok is, amelyek révén akarati impulzusait küldi a testen át. Először a világ általános átérzése van jelen az Isten iránti vágyakozással.

Ebbe az elalvás után legelőször fellépő állapotba keveredhetnek bele az álmok. Olyan álmok, amelyek külső élmények szimbolikus képei, emlékképzetek, belső testi állapotok szimbolikus képei és így tovább, vagy pedig olyan álmok, amelyekhez a szellemi világ bizonyos igaz tényei is hozzákeveredhetnek, anélkül, hogy a csak a mindennapi tudattal rendelkező, álmodó világosan felismerhetné, hogy ezek az álmok voltaképpen mit tartalmaznak. Aki imaginatív megismeréssel tekint ebbe a lelki állapotba - mert ezzel már lehetséges -, annak számára sem világítják meg az álmok a belső tényeket, hanem inkább elfedik a tiszta valóságot. Mert elgondolásunk tekintetében az ember csak úgy ismerheti meg ezt a tiszta igazságot, ha megfelelő módon szabad akaratból készül fel rá az ismertetett lelki gyakorlatok révén. Az alvás első állapotának tiszta szemlélése is csak a lélek gyakorlatainak eredményeként következhet be.

Ha most ilyen megfelelő megismerés révén tekintünk az alvás első állapotára és átlátjuk, akkor kiderül, hogy nagyon hasonló legkorábbi gyermekkorunk öntudatlan élményeihez, ha nem is egészen azonos velük. Ha az ember korai gyermekkorának öntudatlanságban maradó élményeit tudatosítani tudná, és bele tudná árasztani mindennapi tudatának azokba a folyamataiba és ideáiba, amelyeket a filozófia dolgoz fel - ezek a filozófiai ideák ekkor realitásra tennének szert, a filozófiában, mint realitásban emelkednénk fel. Ugyanígy azt is mondhatjuk, hogy az ember minden alvó állapotának első stádiumában nem-tudatos filozófussá lesz, azokká az eszmékké, dialektikus és logikus törvényekké, amelyeket éber nappali tudatban dolgoz fel lelkében. Ha az étervilág kozmikus ködébe való szétáramlást és a lélek Istenben való nyugvásának vágyát az igazság élményével tudnánk áthatni és e két lelki élményt tudatosítva áraszthatnánk az elvont filozófiai eszmékbe, akkor ezek megelevenednének és a filozófia az volna, ami Görögországban volt Szókratész előtt és az emberiség régebbi korszakaiban, tudniillik a valóság belső átélése.

Most az emberiség kibontakozásának két stádiumát ismertük meg: a legkorábbi gyermekkor stádiumát, amely tudatosítva a filozófiai ideák realitását jelenítené meg és most feljegyezhettük az alvás első állapotának élményét, amely rendkívül hasonló a gyermekkor öntudatlan átéléséhez és amely tudatosítva ugyancsak valóságélményt ad az éber állapotban megszerzett filozófiának.

Ez a leírása annak az első, nem nagyon hosszantartó állapotnak, amelyet az ember elalvástól ébredésig átél.

Miután az emberi lélek alvásának egy idejét a leírt állapotban töltötte, ez az állapot egy másikban folytatódik. Az alvás e második szakasza úgy jelenik meg, hogy az embernek a saját fizikai és éter-organizmusában történő nappali tartózkodás helyett az az élménye, hogy önmagában érzi a kozmoszt, amely egyébként nappal körülveszi. És míg az alvás első szakaszában a lélek nem különbözteti meg világosan az alanyt és a tárgyat, addig ez a megkülönböztetés most egyre jelentősebb lesz, de az ember alvás közben mintegy fordított állapotba kerül, mint éberen. Mert a kozmoszban érzi, éli át magát és fizikai és éteri organizmusára, mint valami objektív dologra tekint vissza. Ahogyan nappali tudatában szerveit - a tüdőt, májat, szívet és a többit - éli át magában homályosan, úgy most alvó állapotban a kozmikus tartalmat éli át; lelkileg mintegy maga is kozmosz lesz. Nem mintha kiterjedne az egész kozmoszra, hanem mintegy a kozmosz képmását éli át magában. Az első nem tudatos, de teljesen reális tapasztalat azonban a lélek belső átélésének, mondhatnám, szétforgácsoltsága, a léleknek egy sokféleség különálló egységeire való eloszlása. A lélek nem egységnek, hanem sokféleségnek éli át magát. Mintha nappali létünk folyamán nem egységes embernek élnénk át önmagunkat agyvelőnkben, hanem a szem, fül, tüdő, máj és a többi sokféleségének, egységünket nélkülözve, mintegy így éljük át a kozmikus alkotóelemeket, anélkül, hogy az alvás folyamán először átélnénk az egységét. Ez a lélek olyan állapotát hozza létre, amelyet, ha tudatos volna, a lelket átható félénkségnek, félelemnek kellene neveznünk. Mint mondtam, ha tudatosan akarjuk leélni ezt az állapotot, akkor a félelem állapotaként jelenik meg. A lélek azonban reálisan éli át az éjszakai félelem alapját képező objektív folyamatokat, mint ahogyan nappali életében a fizikai és éter-organizmus szerves folyamatai képezik annak az alapját, amit a lélek itt vagy ott belülről jövő félelemként élhetne át. A léleknek valóban olyan történéseket kell végigélnie, amelyek, mondhatnánk, félelemkeltő történések.

Az alvás e stádiumában most megmutatkozik a nappali élet eseményeinek az alvó életre gyakorolt hatása. A golgotai misztérium után élő modern ember számára itt megmutatkoznak annak utóhatásai, hogy nappali élete során mennyiben viseltetett belső vallásos odaadással Krisztus és a golgotai misztérium iránt. Az alvás e második szakaszára utóhatást gyakorol, ha éber nappali tudatunkban Krisztushoz és a golgotai misztériumhoz fordulunk, rájuk tekintünk, tiszteljük és imádjuk őket. Ez másként volt azoknál az embereknél, akiknek földi léte a golgotai misztérium előtti időre esett. Ők vallási vezetőiktől kaptak megfelelő módokat, vallásos tevékenységeket, ezeknek a hatását magukkal vihették az alvásba, és hatásukra lassanként leküzdötték alvóállapotukban a félénkséget. A golgotai misztérium után élő ember alvására a Jézus Krisztushoz való belső kapcsolódás hat, a hozzátartozás érzése, a rávonatkozó vallásos tevékenységek és általában egész hozzá fűződő viszonya és e viszony valóságos megélése. Mindezek segítenek a lelket nyomasztó félénkség leküzdésében.

Mint mondtam, úgy írom le a dolgokat, ahogyan az inspiratív tudat számára megnyilvánulnak, de ahogyan a lélek teljesen reálisan átéli őket, ezért olyan fogalmakat állítok ide, amelyek voltaképpen a tudatos élet fogalmai, de a megfelelő reális folyamatok nagyon is megvannak a lélek életében. Ha nappal kialakítottuk kapcsolatunkat Krisztushoz, akkor alváséletünk második szakaszában valóban találkozunk Krisztus vezető hatalmával. Krisztus vezető hatalma révén küzdjük le a lelket nyomasztó félénkséget. És ebből a félénkségből a világhoz fűződő kozmikus kapcsolat fejlődik ki. Napkozmoszunk bolygórendszerének mozgásai e kapcsolat kifejlődése folytán úgy állnak a lélek előtt, hogy az voltaképpen belső életeként éli át őket. Nem mintha a lélek alvási életében kiterjedne a planetáris világba, de a planetáris világ belső képmása benne él a lélekben. Valóban átéli a planetáris kozmosz képmását. Ha a nappali élet tudatába nem is sugárzik bele az, amit a lélek minden éjszaka kis belső glóbuszként, éggömbként él át, a nappali élet valóságába mégis belesugárzik és ébredéstől elalvásig tovább él a fizikai és éterorganizmusban. Ha ugyanis átlátjuk fizikai és éterorganizmusunkat légzési rendszerünkben, vérkeringési rendszerünkben, egész ritmikus rendszerünkben, úgy a lélegzési áramot és a vérkeringést kísérő olyan ingerek, impulzusok élnek benne, amelyek éber életünkbe onnan hatnak, amit a lélek elalvás és ébredés közt planetáris belső élményként él át. Így ébrenlétünk folyamán lélegzésünkben, vérkeringésünkben valóban Naprendszerünk bolygómozgásai lüktetnek utólag ható ingerként. Alvó állapotban - amikor az asztrális és az én-organizmus a fizikai és éterorganizmuson kívül tartózkodik, ez ilyen megfigyelés révén bizonyosodik be - nem közvetlenül hatnak a planetáris mozgások, a lélek ilyenkor a fizikai és éterorganizmuson kívül éli át őket. De az alvó fizikai organizmus belsejében még ott rezegnek, vibrálnak az előző éjszakából származó ingerek, amelyek a nap folyamán átlüktették a lélegzési folyamatokat és a vérkeringést. Következő éjjel ezek utóhatása érvényesül és következő reggel ezek az ingerek annak következtében újulnak meg, amit a lélek éjszaka a planetáris kozmosz belső képmásaként átélt.

Az alvásélet e második szakaszában azonban még valami más is fellép. A léleknek világos átélése támad minden emberi lélekhez fűződő kapcsolatáról, amely különböző földi életei során valaha létrejött. Hiszen bensőnkben megvannak, azt mondanám, a „jelei” mindazoknak a kapcsolatoknak, amelyek egymásra következő földi életeink során valaha emberi lelkekhez fűztek. Mindezek bizonyos képszerű módon tárulnak most a lélek elé. A lélek öntudatlanul, de reálisan éli át mindazt, amilyen kapcsolata - helyesen vagy helytelenül - valaha más emberekhez volt. Ugyanígy létesülésükben éli át azokhoz a szellemi lényekhez fűződő kapcsolatait, akik a kozmoszban laknak és soha sem élnek fizikai testben, tehát a fizikai emberi élettel ellentétben mindig érzékfeletti életet élnek. Az emberi lélek megéli tehát alvás közben az emberi lelkekhez fűződő kapcsolatainak gazdag szövedékét is, amennyiben kialakított velük ilyen kapcsolatokat. Ezek a kapcsolatok ismét megjelennek, és ugyancsak megjelenik mindaz, ami az emberekkel cselekedett helyes vagy helytelen tettek utóhatásaként maradt meg e kapcsolatokban, minden jó és rossz, amit velük tettünk. Röviden, az alvás egy stádiumában a lélek elé tárul az ember eddig kialakult sorsa.

Az alvásnak ebben az állapotában minden éjjel az ember lelke elé tárul, amit egy régebbi filozófia karmának nevezett. És amikor a planetáris élmények ingerként továbbhatnak a lélegzésben és vérkeringésben, vagyis az ember fizikai és éterorganizmusában, akkor az inspiratív megismerés azt tapasztalja, hogy az ismétlődő földi életek átélése a nappali tudatba is belejátszik, ha közvetlenül nincs is benne jelen. Az inspiratív megismerés látja, hogy a lélek mit él át, számára az ismétlődő földi életek ténye egyszerűen adott, mert az inspirációban az ismétlődő földi életek úgy jelennek meg, mint amelyek közvetlenül összefüggnek a többi emberhez fűződő kapcsolatunkkal. Az ismétlődő földi életek folyamán kialakult fejlődésünk e kapcsolatok áttekintése közben jelenik meg. Látunk olyan kapcsolatot, amely egy bizonyos földi életre utal vissza, a másik egy másikra és így tovább. Ugyanígy a karma is tényként áll az ember előtt.

Amit a lélek alvás közben átél, az olyan módon hat a nappali tudatra, hogy az ember általános lelki hangulata, önmaga homályos átérzésének játéka a nap folyamán attól függ, amit alvó életünk e szakaszában átélünk. Hogy homályos belső létünkben boldognak vagy boldogtalannak, frissnek vagy fáradtnak érezzük-e magunkat, az nagymértékben annak a következménye, hogy e leírt állapotokban mit élünk át az alvás folyamán. Így az alvó állapot e szakasza folyamán valóban kint tartózkodunk a kozmoszban, még ha lelkünk belső életeként a kozmosz képmását éljük is át és az is képek, utóképek alakjában tárul a lélek elé, amit az ismétlődő földi életekről és a karmáról élünk át. Az ilyen utóképek, kozmikus és sorsjellegű utóképek alakjában az áll lelkünk előtt, ami az ember - nevezzük így - kozmoszbeli belső létét tartalmazza. Igazi, az egész embert is átfogó kozmológiánk akkor lesz, ha az ilyen inspiratív megismerés eredményeit visszasugároztatjuk a mindennapi tudatba, fogalmakba és eszmékbe foglaljuk. Ez az átélt kozmológia. Azt mondhatjuk, hogy ha az ember alvó életének e szakaszát tudatosan sugározza vissza, akkor önmagát a kozmikus rend tagjának ismeri meg, miközben ez a kozmikus rend planetárisan, tehát mintegy kozmikus természeti rendként éli ki magát.

Most azonban a kozmikus rendben fellép a morális világrend is. Nem úgy van, mint itt a földi létben, hogy egyfelől saját törvényszerűséggel rendelkező és moralitástól független természeti rendünk van, másfelől pedig csak a lélekben földi létünk számára átélt morális világrend, hanem egységes világ tárul elénk. Amit planetáris kozmoszként élünk át, azt morális impulzusok hatják át elevenséggel és szellemmel továbbhullámzó kibontakozásban. Egyidejűleg élünk természetes és morális kozmoszban.

Az éjszaka történéseinek teljes jelentősége van nappali életünk számára is. Így azt mondhatjuk, hogy az ember külső alkata számára lényegesebb és jelentősebb, amit lelke elalvás és felébredés között él át a kozmoszban, mint ami éber nappali élete során tárul elé, mert fizikai és éteri életfunkciói, valamint morális közérzete is az elalvás és felébredés közti kozmikus átélés eredménye.

Az alvás harmadik szakaszát azzal jellemezhetjük, hogy amit az ember a planetáris kozmoszon belül él át, az lassanként az állócsillagok világának átélésébe megy át, így a lélek belső életében az állócsillagvilág valamilyen képmását éli át. Nem úgy, hogy az éber nappali életünkben elénk táruló állócsillag-konstellációk külső érzeti képeinek másolatai vannak jelen, hanem a lélek azokba a lényekbe éli bele magát, akikről a korábbi fejtegetések során azt mondtuk, hogy az intuíció a csillagoknak megfelelő szellemi lényekként ismeri fel őket. Itt az érzeti világban, fizikai tudatunkban éljük át a csillagok érzeti képeit. Ha az intuíció átmegy a szellemi világba, akkor bizonyos szellemi lényekben felismerjük, hogy az ő fizikai másolatuk jelenik meg nappali-érzeti megismerésünknek, mint a Nap és a többi állócsillag. Az alvó állapot harmadik szakaszában a lélek a csillagok szellemi lényeiben él. A csillagkonstellációk képmásait érzi, de ez valójában azokat a kapcsolatokat jelenti, amelyek a szellemi csillaglények tevékenységei közt fennállnak. Átéli ezeket a konstellációkat.

A régebbi álomszerű tudományban különösen az állócsillag-konstellációk és az állatöv átélését írták le. Hiszen az alvó állapot lelki átélésében főként ezekről van szó. Ha az egyes csillagok helyett a csillagképeket vesszük szemügyre, akkor sokkal inkább megkapjuk azt, ami az egyes szellemi lényeknek megfelel a fizikai világban. Így él a lélek elalvás és felébredés közt, amikor fizikai és étertestétől annyira független, hogy ezek objektumként vannak előtte, ahogy egyébként a külső érzeti dolgok vannak előttünk, mint tárgyak. Így a lélek valóban szellemi lényként éli bele magát a szellemi lények kozmoszába. Amit itt öntudatlanul átél, azt az intuitív megismerés világíthatja meg. De amit itt átél, az az éber nappali életre is hat, amennyiben lényegében az ember egészségének alkati jellege, az emberi test egészsége és frissessége - nem a léleké, mint az alvás első stádiumában - annak az utóhatása, amit a lélek az éjszaka folyamán a csillaglények közt átél.

A lélek előtt különösen születésének történése tárul fel, amikor, ha öntudatlanul is, de a legtágabb értelemben átéli a lélek behúzódását a fizikai emberi testbe, vagyis azt, ami a fogantatás és az embrionális élet révén történik. És megint csak a lélek elé tárul a test elhagyása a halál bekövetkeztével, az ember szellemi lényének a szellemi-lelki világba való átlépése. Valóban minden éjszaka az emberi lélek elé tárul a születés és halál történésének igazsága. És az is ezeknek az éjszakai élményeknek utóhatása, hogy az embernek nappali élete folyamán homályos belső érzése támad: a születés és halál semmiképpen sem jelenti az emberi életben azt, ahogy pusztán az érzeti megfigyelés számára mutatkozik. Egyszerűen nem helytálló, hogy az egészséges tudattal rendelkező ember azt hihetné, hogy a születés és halál valóban csak olyan történés, amilyennek a külső érzeti életben mutatkozik. Nem igaz, hogy az embernek csak azért nincs ez a hite, mert képzeletben kiszínezi, hogy örök lény és a halálon túl is él. Az ember azért nem hiheti ezt, mert nappali életébe homályos érzés alakjában belesugárzik a világról és az emberi életről az, amit a lélek éjszakánként képszerűen él át az embernek a szellemi világból a földi életbe való költözéséről és az embernek a szellemi világba történő visszaköltözéséről.

Ami tehát a nappali éber élet folyamán, mint vallásos vágyakozás, vallásos tudat jelenik meg, az a lélek éjszakai csillagélményének az utóhatása. Amit az imént leírtam, az az ember legmélyebb alvásának az időszaka. Az ember tehát voltaképpen alvásából kiindulva éli meg napjának vallásos érzését. Ahogyan ma a teljesen kifejlesztett tudattal intuíciókba foglalt, velük áthatott ősi emberi átélés révén lehet megismerő jellegű vallásos életet megalapozni, ugyanígy azt mondhatjuk, hogy ehhez a vallásos megismeréshez úgy lehet eljutni, ha legmélyebb alvás stádiumát megismerően átvilágítja az ember érzékfeletti intuíciója. Mert ami az alvás mélyén rejlik, az egyben az istenit megőrző forrás. És mivel nappali tudatunk csak az ember számára létező tudati lehetőségek vetülete, ezért az ember magában hordott természetes vallásos érzése is annak vetületeként jelenik meg, amit a lélek alvási életének harmadik stádiumában él át dicsfényben és csodálatosan, jóllehet öntudatlanul. Az ember nemcsak azért merül alvási életébe, hogy fáradt testét pihentesse, nemcsak azért, hogy alvásából olyan ingereket merítsen, amelyekre lélegzésének és vérkeringésének van szüksége, nem is csak azért, hogy egyéb szükséges indítékokat kapjon a szellemi világból, hanem ami az embert vallásosan hatja át az is felhatol lelkének felszínére, a tudatos nappali régióba a mély ősi rétegekből, amelyen az ember lelki élete átáramlik az elalvás és ébredés között.

Azt mondhatnánk: ahogyan az ember alvásának első stádiumában korai gyermekkorához hasonlóan, filozófiai életet folytat - bármily paradox módon hangzik is ez a jelenkor tudata számára -, ahogy az alvás második stádiumában kozmológiai életet él, úgy az alvás harmadik stádiumában Istennel átitatott életet él. Az alvó állapot e harmadik stádiumából kell azután az embernek ismét visszatérnie nappali tudatába.

Az alvás utolsó stádiumából az ember ismét visszatér éber nappali tudatába, miközben az említett stádiumokat fordított sorrendben éli át. Hiszen az ember először lélekként, szellemként fizikai és éterorganizmusán kívül tartózkodik és amennyiben az alvás jelenségét tökéletesen meg akarjuk ismerni, intuitív megismeréssel arra a kérdésre kell felelnünk: mi vonzza az embert ismét vissza fizikai és éter-organizmusához? Melyik impulzus működik itt? Ha az alvás intuitív megismerését elég soká folytatjuk, akkor megismerjük ezt az impulzust. Ennek impulzusával azokat a szellemi lényeket ismerjük meg, akiknek képmása fizikai-érzeti világunkban a Hold, ahogyan a Nap és a többi állócsillag konstellációinak megfelelő szellemi lényeket is megismerjük. Hiszen a Hold erői egész kozmoszunkat áthatják. És ha az intuíció révén nemcsak a Hold fizikai létét ismerjük meg, hanem e fizikai lét szellemi megfelelőjét is, akkor a Hold fizikai létének megfelelő szellemi lényekben találjuk meg éppen azokat a lényeket, akik együttműködve olyan impulzusokat hoznak létre, amelyek az alvás legmélyebb stádiumának elérése után ismét visszahoznak bennünket fizikai és étertestünkbe. Egyébként is a Hold-erők kötik az ember asztrális és én-organizmusát fizikai és éterorganizmusához.

Valahányszor a lélek éjszakánként be akar költözni a szellemi világból egy fizikai és éter-organizmusba, be kell illeszkednie a Hold-erők áramlásaiba. Ennél nem játszik szerepet - ezt természetesnek fogják találni - hogy újhold vagy pedig telehold van-e. Mert ha újholdkor érzékszervileg a Hold nem is látható, a kozmoszban mégis hatnak azok az erők, amelyek visszahozzák a szellemi világból a lelket fizikai és éterorganizmusába. Az érzeti Hold-kép félholdként, teleholdként látott változásainak, ez érzeti metamorfózisképeknek olyan folyamatok felelnek meg a Hold lelki lényében, amelyeknek mindenesetre közük van a fizikai és éter-organizmusban tartózkodó emberi szellemhez és lélekhez. Azt mondhatnám, hogy az ember lelki-szellemisége és fizikai-éterisége közti összefüggés speciális alkatát azok az erők határozzák meg, amelyek a kozmoszban működnek és tevékenykednek, és érzékletesen abban jutnak kifejeződésre, amely a Hold-lény különböző metamorfózisaiban tárul elénk. Így beletekinthetünk az ember éber és alvó életének rejlett felébe is és megtudhatjuk, hogy mi hozza vissza reggel az embert éber nappali életébe. Ugyanazokon a stádiumokon keresztül tér vissza fordított sorrendben. És míg áthalad az utolsó stádiumon, amelyet Isten iránti vágyakozás hat át, ismét álmok elegyednek alvó életébe és az ember lassanként ismét belemerül fizikai és éter-organizmusába.

Hogy az ember a halál kapuján áthaladva miért nincs alávetve a Hold erőinek, mennyiben vonja ki magát alóluk, midőn hosszú időre belép a szellemi világba, ez a születés, halál és az ismétlődő földi életek titkaival együtt lényegében a következő és azutáni előadás tartalma lesz.