Az inspiratív és intuitív megismerés leírásából kiderülhetett, hogy az ember belső világának, szellemi-lelki mivoltának van kozmikus léte. Tegnap utaltam rá, hogy alvó állapotban az embernek ilyen kozmikus léte van, de ez szokásos tudata számára öntudatlan marad. Az ember átéli a kozmoszt, de mindennapi tudatában erről mit sem tud. Azt mondhatjuk, hogy míg az ember érzeti tapasztalásában a fizikai földi létben fizikai és étertestében éli át magát és fizikai és étertestének szerveit tekinti belső lényének, addig kozmikus lét folyamán, például alvó állapotban, kozmikus lények képmásait tapasztalja belső életeként. Így valóban azt mondhatjuk, hogy az ember megszokott belső világa már a szokásos alvás állapotában is külső világ lesz. Alváskor az ember elé egyszerűen külvilágként tárul fizikai és éterteste, amelyek egyébként lényét alkotják, ami pedig az érzeti megfigyelés számára környezet, kozmosz, az bizonyos értelemben belső világ lesz.

Alvó állapotban az asztrális és az én-embernek állandó vágya, hogy ismét visszatérjen a fizikai testbe. Ez a vágy különösen az alvásnak abban a stádiumában élénk, amelyet tegnap legmélyebbnek neveztem, az állócsillag-tudatú alvásban, ha tegnapi jellemzésem szerint így nevezhetem. A fizikai és étertestbe való visszatérés vágya természetesen azzal függ össze, hogy az alvás állapota folyamán a fizikai és az étertest elevenen létezik, a világon van. És hogy az ember ismét vissza akar térni, a visszatérés vágya támad benne, azt, mint tegnap említettem, a kozmoszban ható szellemi holderők keltik fel.

Ha a szellemtudományt, az antropozófiát, helyesen akarjuk érteni, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy az egyes viszonyokat a legkülönbözőbb szempontokból kell leírnunk. Valaki például hallhatja, hogy azt mondtam: az ember reggel vissza akar térni fizikai és étertestébe, ennek az az oka, hogy a lélek visszavágyik, kívánja a visszatérést. Akkor valaki azt mondhatná, hogy ez a visszatérés a Hold-erőktől függ. Mindkettő helyes, csak éppen az az összefüggés áll fenn, hogy azt a vágyat, hogy ismét a fizikai organizmushoz kötődjünk, a kozmosz átélése folyamán a Hold-erők keltik fel, amelyek elalvás és ébredés közt az ember asztrális és én-organizmusát is áthatják. Ezek a holderők, illetve szellemi megfelelőjük nem tevékenykedhetnek az ember földelőtti létében, vagyis mielőtt leszállt a szellemi-lelki világból és fizikai emberi testet öltött. Amikor az ember földelőtti létében a tisztán szellemi kozmoszban van, akkor nincs kapcsolata fizikai és éter-organizmussal, mert ezek nem léteznek. Alváskor azonban a fizikai és éter-organizmus mintegy arra vár, hogy a tulajdonképpeni belső ember ismét lélekkel és szellemmel hassa át őket.

Az embernek földelőtti létében nincs ilyen fizikai és éterorganizmusa. De van valami más. Az ember a földelőtti lét bizonyos stádiumában valamilyen kozmoszt él át, amelyet éppen belső világaként él meg. Mintegy önmagát érzi kozmosznak. E földelőtti létben azonban ez a kozmosz más, mint az, amely születésünk és halálunk között vesz körül az érzeti megfigyelés számára. A földelőtti lét bizonyos stádiumában átélt kozmosz ugyanis a későbbi fizikai emberi organizmus egyfajta kozmikus csírája, ezt a fizikai emberi organizmust kell felöltenie az embernek, amikor földi létébe leszáll. Képzeljék el, hogy az ember földi életében viselt fizikai organizmusa mérhetetlenül kitágult, mondjuk, hogy a tüdő, máj - természetesen nem mint fizikai-materiális szerv, hanem mint erő - és valamennyi folyamat, tehát a tüdőfolyamatok, szívfolyamatok stb. a kozmikus végtelenségbe terjednek ki. Ezt éli át az ember, csakhogy ezt a kozmoszt lelkével fogja át, ez a kozmosz egyúttal a belső élete.

Ha azt mondom, hogy az ember későbbi fizikai organizmusát csíraként éli át, akkor természetesen hangsúlyozni kell a csíra szó használatának eltérését a szellemi lét és másfelől a fizikai földi lét esetére. Ha a fizikai földi lét folyamán beszélünk csíráról, akkor valami apróra gondolunk, ami kibontakozik és nagy organizmus lesz belőle. Ha azonban most arról beszélek, hogy a földelőtti létben az ember fizikai testének csíráját, mint kozmoszt éljük át, úgy ez a kozmikus csíra mérhetetlenül nagy, egyre jobban összehúzódik és végül kicsi lesz. Természetesen tekintetbe kell vennünk, hogy ebben az esetben, legalábbis a szellemiségre, először is a földelőtti létre képletesen használjuk a „nagy” kifejezést a későbbi „kicsihez” viszonyítva, mert a földelőtti létben nem élünk át olyan térbeli módon, mint itt az érzeti-fizikai létben. Mindent minőségileg élünk át. A tér, úgy ahogyan érzeti világunkból ismerjük, voltaképpen csak az érzeti világ számára létezik. A szemléltetés céljából elég jól használhatjuk ezt a megkülönböztetést, hogy megvilágítsuk, és az emberi nyelvből meríthessünk valamit, ami a földelőtti lét tisztán szellemi viszonyait is jellemzi. Így mondhatjuk, hogy a kozmikus emberi csíra nagy és egyre jobban összehúzódik és azután végül kicsiként jelenik meg az ember fizikai organizmusában.

Tehát úgy kell elképzelnünk, hogy az ember a földelőtti létében nem látja olyan csillagosnak a kozmoszt, mint mi itt a fizikai létben, a kozmosz körülötte van. Ez a kozmosz szellemi-lelki lényeket foglal magában. De az ember kapcsolatban érzi magát ezekkel a szellemi-lelki lényekkel, mintegy magában érzi őket. Úgy érzi, hogy lelki lénye kiterjed erre a kozmoszra. Ez a kozmosz nem is egyéb, mint az univerzumra kiterjedt későbbi emberi fizikai test. Az ember tehát későbbi belső világát kozmikus külvilágként éli át, de benső mivoltával éli meg. Ezért azt mondhatjuk, hogy ez az egész kozmosz - ember-kozmosznak nevezném -, ez az ember-kozmosz, amelyet az ember sajátjaként él át, ez az ő individuális léte. De ugyanakkor átéli más lények, más emberi lelkek és más szellemi lények életét is, akik nem jönnek le a fizikai földi létbe. Az ember más lényekbe éli bele magát, úgy, hogy egyidejűleg él át valamilyen univerzumot saját magának és a más lényekkel való valamiféle együttlétet. A földelőtti lét e stádiumára a más lényekkel való együttlétet tevékeny intuíciónak nevezném, reális, átélt intuíciónak. Amit az érzékfeletti megismerésben egyébként az intuícióról megtudunk, az e földelőtti lét számára eleven lét.

Míg alvóállapotban az ember olyan módon él a kozmosz képmásában, ahogyan tegnap leírtam, tehát fizikai és éterorganizmusa is rajta kívül van - de készen, befejezetten -, addig a földelőtti létben a létesülő fizikai organizmus, mint lénye van, nem is mondhatom, hogy kívüle, hanem benne. De ez az önmagán belül-levés egyúttal kívül-levés is és élete az organizmus létesülésén való tevékeny munkából, lelki-szellemi munkából áll. Míg itt a fizikai létben úgy intézzük a munkánkat, hogy a külső érzeti tárgyak a célnak megfelelően változzanak, alakuljanak, és fizikai létünkben mi magunk is változunk itt az érzeti tárgyakkal, addig földi létünk előtt fizikai organizmusunkat készítjük el. Azt illesztjük bele, ami a földi létben majd a szervek bölcs együttműködése lesz, mint ahogyan a szervek együttműködnek a lelkiséggel és a lelkiség a szellemiséggel. Olyan univerzumban élünk, amelynek a létesülése abban áll, hogy kialakítása eljövendő földi organizmusunk céljának megfelelően történik.

Ebben az univerzumban nemcsak azáltal élünk benne, hogy szemlélünk, hanem lelki és szellemi tevékenységünkkel is benne élünk, és ezáltal van tudatunk földelőtti állapotunkban. Alvóállapotunkban a fizikai és éterorganizmus készen van, befejezett, ezért öntudatlan az alvás, mivel alvás közben nem dolgozhatunk a készen, hanem átéljük, ahogyan tegnap leírtam. A földelőtti állapotban mindaz, ami a létesülő univerzummal való kapcsolatunkat jelenti, erő, és a földi élet tudatától eltérő formában átélt belső mozgékonyság, de ez egyre inkább összehúzódik, hogy később fizikai organizmusunkká váljék. Ez az állapot azonban teljesebb, sőt világosabb tudattal rendelkezik, mint az, amely fizikai létünkben jön létre földi életünk folyamán. Átéljük a későbbi földi életet előkészítő munkánkat. Igen, ha itt a földi létben fizikai organizmusunkra úgy tekintünk, ahogyan a külső szemlélet vagy a fizikai anatómia, vagy fiziológia tárja szemünk elé, akkor nem tudjuk igazán a bennünket csillagvilágként, felhővilágként körülvevő világmindenség dicsőségéhez, nagyszerűségéhez, méltóságához hasonlítani. Ha az emberi lélek földelőtti létében világmindenségként szemléli azt, ami e fizikai emberi organizmusban összehúzódott, akkor ez nagyobb, hatalmasabb, méltóságteljesebb, mint a fizikai kozmoszként körülöttünk lévő világmindenség a földi létben. Ha a fizikai emberi organizmusban materializáltan rejlő dolgokat, amelyek tehát a Földön álló emberben elrejtőznek, mert összehúzódtak, és az anyag elfedi őket, mind szellemibe áttéve gondoljuk el, akkor olyan univerzumra kellene gondolnunk, amellyel nagyságban, hatalmasságban, méltóságban az itteni fizikai távolról sem mérkőzhetnék, bármennyi csillaga, Napja van is.

Szellemi, földelőtti szemléletből éljük bele magunkat földi létünkbe, ennek óriási hatalmas tartalma van. Ha itt a Földön bármikor részt veszünk a legmagasztosabb kulturális munkában, ez csekélység ahhoz képest, amiben az ember a földelőtti létében részt vesz. Azt mondom, hogy részt vesz, mert a legkülönbözőbb hierarchiák számtalan szellemi lénye dolgozik az emberrel annak a csodálatos képződménynek a létrehozásán, amelyet a fizikai organizmus jelent. Ez a munkálkodás, ha éppen annak tekintjük, boldoggá tesz. Valóban nem utalunk valami apró jelentéktelen dologra, ha arra a kérdésre, hogy az ember mit cselekszik halála és újabb születése közt földelőtti létében, azt feleljük: bizonyos stádiumban a fizikai emberi test összeillesztésén, belső bölcs kialakításán dolgozik a kozmikus szellemekkel, miközben alakját univerzális csíraként készíti elő. Ez a földi léttel szemben már mennyei lét. De mindaz, ami ebben az ember által felöltött fizikai földi organizmusban végbe megy, mérhetetlen mélyen rejtőzik; az ember fizikai organizációja a szokásos tudat számára az egyik legrejtettebb dolog. Ez a materializmus tragédiája, hogy ismerni véli az anyagot és folytonosan az anyagról és törvényeiről beszél. De minden anyagban szellem él, nemcsak úgy, hogy abban a pillanatban kibontakoztathatjuk, hanem úgy él benne, hogy felfedezéséhez teljesen más korokra és átélési módokra kell visszatekintenünk. A materializmus az ember anyagi, fizikai organizmusáról tud a legkevesebbet. Hogy a fizikai földi lét bonyolult materiális képződményei olyan rejtve maradjanak, ahogyan a mai kor egyébként csodálatra méltó természettudománya elől jelenleg elrejtőznek, ahhoz előbb a materializmusnak kellett létrejönnie. Az ember földelőtti létének további vonásairól rövidesen beszélni fogok.

A földelőtti lét előbb leírt szakaszát azáltal is jellemezhetjük, hogy azt mondjuk: az ember úgy éli át környezetét, amely egyben saját lénye, mint önmagának a szellemi univerzummal való együttlétét. A szellemi univerzum azonban valóságos, önmagukban eleven szellemi lények összekapcsolódása, körükben az ember léleknek és szellemnek érzi magát. Ez a legnagyobb mértékben eleven és világos tudat bizonyos időpontban lassanként elkezd sötétedni, homályosodni. Nem mintha akkor gyenge tudatként élnénk át, de a földelőtti lét bizonyos állapotának világosságához, tisztaságához és intenzitásához képest elhomályosul. Imaginációval leírva ezt a nagyon jelentős és intenzív élményt, így mondhatnám el. Az ember földelőtti létének bizonyos pontján azt kezdi mondani magának: lényemmel együtt más isteni-szellemi lényeket láttam magam körül. Most úgy tűnik, mintha ezek az isteni-szellemi lények már nem egészen mutatnák meg alakjukat. Most úgy tűnik, mintha külső képszerűségbe burkolóznának. Most úgy tűnik, mintha ezek a lények csillagszerűvé válnának, amilyennek a csillagokat előző életemben fizikai szemlélet útján megismertem. Még nem csillagok, de úgy tűnik, hogy a szellemi lények útban vannak a csillaglét felé. Olyan érzés, mintha a voltaképpeni szellemi világ némileg visszahúzódnék az embertől, egyre jobban visszahúzódnék és az ember előtt most e szellemi világ képmása állna, mint annak kozmikus megnyilatkozása. A szellemi világgal való intuitív tevékeny együttélés helyébe mintegy e szellemi világ kozmikus képmásának inspirációja lép.

Ezzel párhuzamosan megy végbe az a belső lelki folyamat, hogy az embernek mintegy át kell élnie, amint a szellemi világ eredeti elevenségében visszahúzódik és őt csak abban részesíti, hogy megnyilvánul. Ez a földelőtti létben olyan élményt kelt lelkében, amelyet a fizikai földi életből kölcsönzött kifejezéssel nélkülözésnek neveznék. Ez megint fizikai földi kifejezéssel leírva, úgy nyilvánul meg, mintha valami elveszőben lévő után vágyakoznánk. Az első stádiumokban még nem vesztettük el, de elveszőben van, ami előbb megvolt. Amilyen mértékben az elvesztés állapotába kerülünk, úgy jön létre belsőleg a nélkülözés és az elveszett utáni vágy. Vissza akarjuk szerezni.

Az emberi lélek a földelőtti lét e stádiumában hozzáférhetővé válik a szellemi Hold-erő számára. A nélkülözés és vágyakozás előkészíti az emberi lelket arra, hogy a kozmosz szellemi Hold-erői hozzáférhessenek. Ezelőtt ezek a szellemi Hold-erők mintha ott sem lettek volna az ember számára. Most, a szellemi kozmosz elhomályosodásának kezdetével az univerzumon kozmikusan átrezgő Hold-erők összekapcsolódnak az emberben az óhajtás és nélkülözésként felmerülő vágyerőkkel. És amilyen mértékben az azelőtt belső szellemi elevenséggel megmutatkozó kozmosz puszta megnyilvánulássá alakul és a korábban tevékeny eleven intuíció tevékeny eleven inspirációvá válik, ugyanolyan mértékben jön létre a Hold-erők hatására az ember saját benső mivolta, az ember nemcsak úgy érzi magát az univerzumban, hogy voltaképpen nincs számára szubjektum és objektum, hanem minden szubjektív. Eddig az volt a helyzet, hogy más lényekben élt, most viszont az ember számára a szubjektum és objektum ismét jelentőssé kezd válni. Belső lelki szubjektív létet érez, ezt a Hold-erők készítik számára és a kozmosz megnyilvánulását most objektív külvilágnak kezdi érezni.

Ha ismét földi kifejezésformákkal kívánom megjelölni azt, ami voltaképpen a földelőtti létben van, akkor azt mondhatnám, hogy a Hold-erő révén belső világához jutott emberi lélekben körülbelül ez az eleven gondolat támad: birtokba kell vennem ezt a fizikai testet, efelé törekedett az a kozmikus szellemi csíra, amelyen magam is közreműködtem. És az ember ilyen módon megérik rá, hogy a leszálljon a földi létbe. A nélkülözés és vágyakozás, a Hold-erőkhöz kapcsolódva, megérlelik, hogy éppen a földi létre vágyakozzék, lekívánkozzék a földi létbe; ez a kívánság éppen a fizikai test univerzális, kozmikus szellemi részén való előzetes munka utóhatása. Már tegnap mondtam, hogy a Hold-erők mindig azt jelenítik meg, ami az embert ismét előkészíti a földi életre. Az alvó állapot folyamán azt jelenítik meg, ami az embert ismét visszatereli a földi életbe. A földelőtti lét bizonyos szakaszában az ember először - mint előbb leírtam - nem függ össze ezekkel a Hold-erőkkel, de belejut a Hold erőibe. És ugyanabban a mértékben támad benne a hajlam, hogy ismét a földi élet felé forduljon. Bár a fizikai földi test és az éteri földi organizmus még nincs meg, de benne vannak annak utóhangjai, amit a fizikai földi test kozmikus-szellemi előzményeként maga dolgozott ki.

A továbbiakban a földi élethez vezető egyéb folyamatokról fogok beszélni.

Az előző napokban a teljes emberi élet viszonyait az inspiratív és intuitív megismeréssel kapcsolatban jellemeztem, és hogy ezt ilyen módon folytassam, a következőket kell mondanom. Amit az ember tiszta világos tudattal él át földelőtti létének ma elsőként jellemzett szakaszában, az a földi létben a vallásos hajlamban jelenik meg, mint képmás, érzés és kedélybeli képmás utólagos átélése, az ember és a világ isteni alapja közti összefüggés érzésében. Mert ha az ember a földelőtti létben saját lelki mivoltának számot akar adni arról, hogy a lélek jellege hogyan illeszkedik itt a földi létbe, akkor a következőt mondhatjuk. Abban a pillanatban, mikor az ember a Hold-erők hatására áttér az eleven szellemi kozmosz átéléséről puszta megnyilvánulásának átélésére, akkor földelőtti létének e pillanatában azt kellene mondania magának: egy istentől átitatott létből áttérek egy kozmikus létbe. Az előzőleg univerzálisan kifejlesztett világos kozmikus tudatot most a Hold-erők befolyására bensőségesebb tudattá kezdem összehúzni. Azt mondtam, hogy a világos kozmikus tudat elhomályosul, de mennél homályosabb lesz, annál inkább létrejön az emberi lélek belső világában egy szubjektív tudat, amellyel a kozmosz megnyilvánulása, mint valami objektív tény áll szemben. És így azt mondhatjuk, hogy az ember olyan inspirációra tér át, amelyben a kozmosz tagjának tudja magát. Földelőtti létének e második szakaszában kozmológiát él át.

Amit az ember földi életében a kozmológiai bölcsesség törekvéseként hordoz, az éppen úgy a földelőtti lét imént jellemzett élményeinek utóhatása, mint ahogy a vallásos tudat, az először leírt stádium, az istennel áthatott tudat utóhatása. Ezeket a dolgokat a földelőtti létben éljük át. Utóhatásuk van földi életünkben, ahol az emberi lélek vallásos, illetve kozmológiai hajlamaként jelennek meg és - ahogyan tegnap leírtam - minden éjjel újra megújulnak. Itt vannak, mialatt az ember megszületik földi létében. Magával hozza őket hajlamként; a nappal és éjszaka váltakozásában elsötétülnek, de az ember kozmológiai hajlamait minden éjjel felszítja a bolygók, csillagok világának átélése, ahogy említettem és az Istentől áthatott lét is újra fellobban, ahogy az alvás utolsó stádiumáról tegnap leírtam. Így azt mondhatnánk, hogy ha az ember a vallásos élet és a kozmológia megismerő alapjához akar jutni, akkor teljesen tudatos földi létében kell annak képeit felidézni, amit a leírt módon élt át földelőtti létében.

Amikor az embert megragadják a Hold erői és a külső univerzális világ, amely előzőleg saját fizikai testének univerzuma volt, már csak megnyilatkozásában jelenik meg, e pillanatban következik be az, amit úgy neveznék, hogy az ember elveszíti az összefüggést régebbi emberi univerzumával. Elveszíti fizikai testének ezt az univerzális csíráját, amelyen az ember oly sokáig együttműködött. A földelőtti lét bizonyos stádiumában nem birtokolja. Akkor az a helyzet, hogy a Hold-erőktől felszított belső világgal rendelkezik, amelyen a földi élet utáni vágy villan és halad át, és most szellemi-kozmikus világképei veszik körül. Ha az ember most szellemileg-lelkileg e képek után nyúl, akkor átszúrja őket. Már nincs itt a realitás a földelőtti létben, az átélés bizonyos szakaszánál az emberi lélek elveszíti a realitást. Ennek az ember-univerzumnak a realitása már nincs a lélek körül és benne. Az ember elveszíti ezt az univerzális realitást, és ezután rövidesen bekövetkezik a Földön a fizikai test fogantatása, a szellemi univerzumtól veszik át összehúzódott alakban és a fizikai öröklés fejlődése során alakul tovább. Amit az ember a szellemi világban hosszú időn át univerzálisan kialakított, az elvész számára és akkor merül fel ismét, mikor lent a Földön megtörténik a fizikai emberi test fogantatása. Azok a folyamatok, amelyeket az ember odafent élt át szellemileg és közreműködött bennük, fizikailag lent a Földön folytatódnak. Ennek az ember most nincs tudatában földelőtti szellemi létében sem. Ez odalent a Földön megy végbe. Szellem-fizikai organizmusa mintegy leáramlott oda és a kis fizikai emberi testben húzódik össze. Itt van összevonva az egész fenséges világegyetem azzal átitatva és áthatva, amivel a fizikai átöröklés hozzájárul. Ami az ember számára előzőleg realitás volt, az most csak képekben van körülötte, mintegy a fizikai organizmuson való munka kozmikus realitásának kozmikus emlékezete.

Földelőtti életének ebben az idejében az ember éretté válik arra, hogy a kozmosz minden irányából belevonja az éteriséget azokba a képekbe, amelyek emberi univerzumának képeiként vannak körülötte és már nincs realitásuk. A kozmosz éterisége, éter-kozmoszt is tartalmaz. Az ember most a kozmikus éterből vonja az éteriséget kozmikus képvilágába. Összehúzza; a már csak kozmikus emlékezésként benne levő világéterrel tölti ki, ezt összehúzza és így formál magának éter-organizmust. Az ember abban az időben alakítja ki éter-organizmusát, amikor elvesztette fizikai organizmusát, és fizikai organizmusa odalent folytatódik a fogantatás révén a fizikai öröklés fejlődésében. Az ember magára ölti éter-organizmusát.

Most a lélekben élő minden nélkülözés, vágy, földi élet utáni vágyakozás átkerült az éter-organizációba. Hiszen ez az éter-organizáció megszokta, hogy együtt legyen a fizikai testi organizációval, mivel áthatja a kozmosz fizikai organizációját. Mindezek révén létrejönnek azok az erők, amelyek az embert ismét ahhoz húzzák le, aminek előzőleg kozmikusan nem volt tudatában. A most étertestbe öltözött lelki-szellemi ember kívánsága révén ahhoz törekszik, amivé a fizikai organizmus vált lent a Földön, ezt ő maga készítette elő még szellemi alakjában. Ez létrehozza a leírt élmények szerint a szellemi-lelkiség egyesülését a fizikai testtel.

Amit erről még el kell mondani, azt az utolsó rövid fejtegetésben még hozzáfűzöm.

Azt hiszem kiderült, hogy a leírt földelőtti lét a földi életet közvetlenül megelőző utolsó stádiumában hol van a határa tudatosnak és nem tudatosnak az emberi lélek számára. Tudatos az, amit a Hold-erők szubjektivitásként hoztak létre az emberi lélekben; tudatos az az univerzális tabló, amely már csak képekben létezik, mint az ember-univerzumon végzett munkára való kozmikus emlékezés és tudatos a világéter erőinek az ember éterorganizmusává történő összehúzása. Mindaz öntudatlan marad, ami - ha használhatom e kifejezést - lent a Földön történik a fizikai emberi organizmussal, amely éppen csak most alakult ki fizikai metamorfózisa révén és a fogantatás révén alakul tovább a fizikai öröklés fejlődése során. De, ahogyan utaltam rá, az utolsó kozmikus tudat egyesül ezzel az öntudatlansággal, belemerül ebbe a nem tudatosba.

Ezzel kialszik a kozmikus tudat és az egészen kisgyermekben valamilyen nem tudatos emlékezés lép fel a földelőtti lét élményeire. Az egészen kisgyermek intenzív munkájában öntudatlan, de tevékeny az emlékezése, természetesen nem tudatosan. Ez a tevékeny emlékezés az emberi agyvelőt és az egyéb emberi organizmust még differenciálatlan, vagy igen kevéssé differenciált anyagként használja. Az ember szobrászként dolgozik agyvelejének és egyéb szerveinek kialakításán már az embrionális állapot folyamán, amikor lassanként megtörténik az említett egyesülés, de még később is, születése után. A földelőtti létre való nem tudatos, de tevékeny emlékezés az első gyermekévekben dolgozik legintenzívebben az emberi organizmuson. A leglényegesebb már mindenesetre korábban előkészült és utóhatásában realizálódik, de ebbe a fizikai emberi testbe összehúzott kozmikus-fizikai szellemorganizmusba még sok mindent bele kell dolgozni. Ez ellentmondás ugyan, de a ma kifejtett összefüggésből érthető. Ebbe az organizmusba még sok mindent bele kell dolgozni. Tehát az öntudatlan, de tevékeny kozmikus emlékezet belsőleg plasztikusan működik a csecsemőn.

Ha a földi létbe bevihetnénk azt, amit a földelőtti lét utolsó stádiumában tudatosan átélünk, akkor a pusztán eszmei filozófiának érzékfeletti tartalma volna. Mert igazán eleven filozófiai szemléletet éppen az ad, ami az emberi organizmus képeibe a kozmikus-éteriség belejátszásaként mutatkozik meg. Csakhogy e filozófiai szemléletből minden elevensége ellenére is hiányzik valami, ha ez így van. Hiszen a földelőtti lét olyan stádiumának felel meg, ahol az ember éppen fizikai organizmusától idegenedett el, ahol nincs fizikai organizmusának tudatában. Ez a legelevenebb filozófiának is valami Földtől idegen jelleget ad, például annak, amely az ősrégi korok álomszerű szellemi látásából jött létre. Ugyanis, ha éppen a filozófia eleven, akkor olyan átélésnek felel meg, amely elveszítette a földi életet, ezért vágyakozik a filozófia olyan intenzíven a földi működés megértésére, de mindig úgy is érzi, hogy a földi lét felett lebeg. A filozófiában mindig van valami idealisztikus, vagyis nem a földiségtől hordozott, éppen akkor, ha bensőleg igen eleven. Valójában csak a földelőtti lét utolsó stádiumában vagyunk filozófusok. Emlékeznünk kellene itt a földi létben arra, ami a földelőtti élet utolsó stádiumában magától értetődően tudatos. Itt igazi filozófusok vagyunk, mint ahogy valamivel előbb igazi kozmológusok vagyunk, amikor előttünk vannak a kozmikus megnyilvánulások, kinyilatkoztatások, de a kozmikus lények már visszahúzódtak tőlünk; a leírt első földelőtti stádiumban pedig igazi vallásos megismerők vagyunk. Mivel azonban a csecsemőnél öntudatlan, de tevékeny az emlékezés, így az utóbbi napokban itt azt is mondhattam: ha az eszmei filozófiába bevonhatnánk, és teljes tudatosságra hozhatnánk azt, ami a csecsemőnél öntudatlanul jelenik meg, akkor is filozófia jönne létre. Ez egészen természetes, mert a csecsemő annak öntudatlanul emlékezik arra, amit a lélek az utolsó földelőtti stádiumban él át a fizikai emberi testtel való egyesülés előtt.

Így a vallás megismerésének, a kozmológiának és a filozófiának mégis az érzékfeletti világból eredő adománynak kell lennie, hogy megfelelő legyen. Csak ha ismét azok lesznek és az ember ilyennek ismeri fel őket, akkor elégíthetik ki az emberiség szellemi igényeit mint vallásos megismerés, kozmológia és filozófia.

Ma azokat a dolgokat próbáltam leírni Önöknek, amelyek a születés misztériumával függenek össze. A következő napokban a másik oldalt kell leírnom, amely a halál misztériumával függ össze, hogy egyre inkább kiegészítsük azt a képet, amelynek meg kell mutatnia, hogy amit az ember az érzékfeletti létben átélhet, megismerhet és tapasztalhat, annak kell, mint vetületnek, és képmásnak, hatásként a földi lét legnagyobb szellemi értékének lennie. Mert az ember nemcsak érzeti földi lény, hanem lelki-szellemi érzékfeletti lény is, és ezért hozzátartozik a szellemi világhoz, lélekvilághoz is. Ha emberi létében az érzetinek minden stádiumában teljességgel embernek akarja megélni magát, akkor létébe az érzékfelettiséget is be kell vonnia.