"Lucifert az erkölccsel, Ahrimánt a megismeréssel győzhetjük le."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A filozófia, a kozmológia és a vallás az antropozófiában (4)

4. Megismerési és akarati gyakorlatok

Dornach, 1922 szeptember 9.

Az inspirációhoz való eljutás jellemzett gyakorlatai a további érzékfeletti megismerésnek voltaképpen csak előgyakorlatai. E gyakorlatok révén mindenesetre eljutunk oda, hogy saját emberi életünk folyását a jellemzett módon láthassuk, megláthassuk az éteri világ tényeit, amelyek az emberi gondolkodás, érzés és akarat mögött bontakoznak ki a földi lét során. A meditációban vagy annak következtében a tudatban felmerült képszerű látványok eltávolítása révén, a kiüresített tudat létrehozásával ahhoz is eljutunk, hogy megismerjük a kozmosz éterikus lényét és a benne működő szellemi lények megnyilvánulásait. Ha ilyen módon csak az ember lelki életét ismerjük meg, vagyis asztrális organizációját, akkor először világossá válik, hogy az öröklés kibontakozásában mi rejlik az ember fizikai organizációja számára, más szavakkal, hogy mit örököl az ember elődeitől fizikai teste számára a folyamatos átöröklés tényei során. Arról is képet kapunk, ami az éterorganizmusban a kozmosz behatásából származik, ez nincs alávetve az átöröklésnek, hanem eloldódik tőle és az emberi individualitás számára van jelentősége. Az ember tehát már étertestében és asztrális organizációjában megszabadul attól, amit elődeitől örököl, akiktől fizikai testét kapja.

Rendkívül fontos, hogy ilyen módon eljussunk annak pontos megkülönböztetéséhez, ami a fizikai átöröklés folyamatos áramlásában az elődök visznek át az utódokra, és amit ezzel szemben az emberi individuum az éteri-kozmikus világból kap. Ez az emberi individuum voltaképpen csak ezáltal lesz személyes, individuális és így oldódik el az öröklött jegyektől. Különösen a neveléstudomány, a pedagógia számára fontos, hogy ezt világosan átlássa, és a pedagógus éppen az itt említett megismerések révén juthat jelentős alapokhoz. Talán utalhatok arra a könyvecskére[1], amely a tavaly karácsonykor Dornachban tartott pedagógiai kurzusomat tartalmazza Albert Steffen megfogalmazásában és arra is, ami az angol „Anthroposophy” című folyóirat tavaly julius-augusztusi számában jelent meg, ez is a nevelésüggyel kapcsolatban érdekes.

A jellemzett gyakorlatok révén kifejlesztett inspiratív megismerés az embert csak a földi élet asztrális organizációjával ismerteti meg. Szellemi-lelki lényként ismerjük meg magunkat születésünktől a jelenlegi időpontig tartó fejlődésünkben, de e megismerés alapján ezeknek a ismereteknek a révén még nem tudjuk megmondani, hogy ez a lény a földi pályafutással kezdődik és azzal is fejeződik-e be. Eljutunk úgyszólván földi életünk szellemi-lelkiségéhez, de nem tudjuk átlátni, hogy e szellemi-lelkiség örök, az ember lényének örök magva. Ehhez az kell, hogy a meditáció révén felidézett képek eltávolítását folytassuk és kiterjesszük, úgy, hogy a lélek egyre erősebbé és energikusabbá váljék az eltávolítás folyamán. Ez a folytatás először csak folyamatos energikus gyakorlásból állhat. Mindig újra azon kell fáradoznunk, hogy az imaginatív tudat által felidézett vagy létrehozott képeket erő kifejtésével távolítsuk el a tudatból, hogy a tudat így kiüresedjék. A lélek ereje fokozatosan intenzívebb lesz az eltávolítás során és végül olyan nagy, hogy még azt a hatalmas képet is el tudja távolítani, amit a születésünk óta lefolyt életünk imaginációja tár a lélek elé.

Tehát figyeljük meg: A lelki tartalom eltávolításának és tudat kiüresítésének gyakorlatait odáig folytathatjuk, míg a lélek elég erős nem lesz ahhoz, hogy saját életútjától is elvonatkoztasson. Amint azonban ehhez elég erősek vagyunk, akkor olyan tudatban élünk, amely elé már nem a fizikai és éterorganizmus tárul és ezzel együtt már nem is a világnak az a része, amelyet a fizikai és éterorganizmus fogad be. E tudat számára nem létezik az érzeti világ érzeti benyomásaival együtt, de a kozmosz éteri történéseinek összessége sem, amelyhez előbb az imaginatív megismeréssel emelkedtünk fel. Tehát mindezt eltávolítottuk. Ezáltal az inspiráció magasabb fokát hoztuk létre az emberi lélekben. Az inspiráció e magasabb foka révén a léleknek az az állapota jelenik meg, amelyben a szellemi-lelki világban volt, mielőtt a fogantatás, az embrionális élet és a születés révén emberi fizikai organizmusba szállt le. Ilyen módon tehát eljutunk ahhoz, hogy az emberi lélek földi lét előtti életét szemléljük. Azokba a világokba tekintünk, amelyekben a lélek akkor tartózkodott, mielőtt fogantatása révén itt a Földön, mondhatnám, a fizikaiság első atomját átvette. Az emberi léleknek a szellemi-lelki világban végbement fejlődésére tekintünk vissza, megismerjük az emberi lélek születés előtti létét. Csak ezzel ragadtuk meg egyfelől az ember lelki magvának örök mivoltát. És csak, ha ezt megragadtuk, akkor ismertük meg alapjában véve az emberi én-lény, a szellem-ember igazi természetét. Ez tehát csak annak az inspirációnak a számára közelíthető meg, amely nemcsak saját fizikai testünktől és annak benyomásaitól tud elvonatkozni, hanem saját étertestünktől mint életúttól és annak benyomásaitól is.

Ha eljutottunk az emberi lélek tisztán szellemi-lelki létben való létének megismeréséhez, akkor arról is áttekintést kapunk, hogy voltaképpen mi a gondolkodás, a képzetalkotás, amelyet emberként földi életünkben mindennapi tudatunkkal hordozunk lelkünkben. A gondolkodás vagy képzetalkotás lényegét a mindennapi tudat képességeivel és erőivel a lélek leggondosabb önszemlélete útján sem láthatjuk át.

Hogy megvilágítsam azt, hogy az emberi földi gondolkodás hogyan mutatkozik meg ennek az inspirációnak, egy képhez kell folyamodnom, de ez a kép a teljes realitást fejezi ki. Gondoljanak egy emberi holttestre. E holttestnek még olyan az alakja, amilyen az ember életében volt. A szervek még úgy tagozódnak, mint az ember életében. A holttestet látva, mégis azt kell mondanunk, hogy az élő embernek csak maradványa. Ha azonban ezt a holttestet lényének megfelelően tanulmányozzuk, akkor azt kell mondanunk, hogy előttünk fekvő holttestként nem lehet eredeti valósága. Nem képzelhető el, hogy holttestként keletkezik, csak egy eleven organizmus maradványa lehet. Először az eleven organizmusnak kell itt lennie. A holttest formái, részei, nemcsak a holttestre utalnak, hanem arra is, amiből az létrejött. És aki a holttestet helyesen, az élet összefüggésében szemléli, annak a holttest az eleven embert jelzi, akiből létrejött. A természetnek átadva a holttestet, az csak elpusztítani tudja. Nem tudja felépíteni. Ha a holttestet felépítő erőket akarjuk látni, akkor az élő embert kell megnéznünk.

Más fokon, hasonló módon lepleződik le az inspiratív megismerés számára mindennapi tudatunk gondolkodása vagy képzetalkotása. Ez ugyanis valójában holttest, legalábbis olyasmi, ami a földi élet folyamán állandóan a lelkiség holttest-jellegévé alakul át. Az eleven gondolkodás akkor létezett, amikor az embernek még nem volt földi léte, hanem szellemi-lelki lény volt a szellemi-lelki világban. Ekkor ez a gondolkodás és képzetalkotás egészen másmilyen volt, eleven volt a szellemi történésben. Mindennapi tudatunkban levő gondolkodási erőnk abból a szellemi elevenségből maradt meg, amilyenek földre szállásunk előtt voltunk. Ez maradt meg, mint a holttest az eleven fizikai emberből. Ahogyan a holttest szemlélése kideríti, hogy a holttest az eleven emberhez vezet vissza, így annak számára, aki inspiratív megismeréssel nézi a lélek elhaló, illetve már holt gondolkodását vagy képzetalkotását, szintén kiderül, hogy ezt a gondolkodást a voltaképpeni „gondolkodáslény” holttesteként kell felfognia és ezt a földi gondolkodást vissza kell vezetnie egy érzékfeletti, életteljes gondolkodásra.

Ez minőségileg is leleplezi számunkra lelkiéletünk egy részének születés előtti, tisztán lelki-szellemi létünkhöz fűződő viszonyát. Ilyen módon egyszerűen valóban megismerjük, hogy mit jelent a mindennapi képzetalkotás és gondolkodás, ha eleven lényére vonatkoztatjuk, amely nem található a földi létben, itt a csak a vetülete van. Ez a vetület a mindennapi gondolkodás vagy képzetalkotás. Ezért van ez a mindennapi gondolkodás vagy képzetalkotás a maga elvontságában alapjában véve olyan távol az igaz valóságtól, mint az emberi holttest az igaz emberi valóságtól. Amikor a gondolkodás elvontságáról, puszta intellektualitásáról beszélünk, akkor homályosan érezzük, hogy ez a mindennapi tudatunkban megjelenő gondolkodás nem az, aminek lennie kellene; valami olyanból jött létre, amiben voltaképpen benne rejlik igazi természete. Az a rendkívül fontos, hogy az igazi megismerés nemcsak általánosságában, hanem konkrét képekben tudja az ember fizikai testben átélt élményeit lényének örök magvára vonatkoztatni, ahogyan most történt az átlagos tudat gondolkodásával, képzetalkotásával. Az imagináció és inspiráció jelentéséről alkotott szemléletünk voltaképpen csak ekkor kerül helyes megvilágításba, mert most tudjuk, hogy az inspiráció előidézésére végzett gyakorlatok alapjában véve a halott vagy elhaló gondolkodást elevenítik meg ismét, a fizikai földi életben elevenítik meg. Az inspiratív megismerés megszerzése tehát alapjában véve az elhaló gondolkodás megelevenítése. Ezáltal nem helyeződünk vissza teljesen a születés előtti létbe, de a lelki szemlélés révén megkapjuk e születés előtti lét igazi képét és tudjuk róla, hogy nem itt a Földön keletkezett, hanem a Földet megelőző emberi létből ragyog bele ebbe az emberi életbe. Felismerjük a képen, hogy az emberi lélek Föld előtti állapotának megismerését bizonyítja.

Hogy ennek milyen jelentősége van a filozófiai megismerés számára, azt az előadás következő részében fejtjük ki.

Ahogy ilyen módon képesek vagyunk arra, hogy kikutassuk a mindennapi tudat gondolkodásának és képzetalkotásának igazi lényegét, úgy az érzékfeletti megismerés révén szemlélet tárgyává tehetjük az akarat lényegét is. Ehhez azonban nemcsak az inspiratív magasabb megismerés szükséges, hanem az intuíció is, amelyet tegnap jellemeztem, és amelyről azt mondtam, hogy kifejlesztéséhez bizonyos akarati gyakorlatok szükségesek. Ha ezeket az akarati gyakorlatokat végezzük, akkor eljutunk oda, hogy saját lelki-szellemi lényünket fizikai és éterorganizmusunkból is kiemeljük. Magába a szellemi világba visszük őket. Én-emberként és asztrális organizációként visszük ki saját lényünket a szellemi világba. Ilyen módon megismerjük, hogy mit jelent fizikai és éterorganizmusunkon kívül élni. Megismerjük, hogy az emberi lélek milyen állapotba kerül fizikai és éterorganizmusának levetésével. Ez azonban nem kevesebbet jelent, minthogy ilyen módon előre bepillanthatunk abba, hogy az emberrel mi történik halála után.

A halál megtörténtével levetjük fizikai és étertestünket. Úgy vetjük le, hogy a földi létben hordott alakjukban már nem alkothatják az ember burkát. Az intuitív megismeréssel azonban már azt látjuk meg előre, hogy az ember voltaképpeni lényének magvával mi történik, ha a szellemi ember már nem tartózkodik fizikai testében, hanem kint van a szellemi lények világában. Mert ott van. Az intuitív megismerés révén képesek leszünk arra, hogy fizikai és éterorganizációnkból kilépve úgy legyünk benne más szellemi lényekben, ahogyan egyébként földi életünkben fizikai és étertestünkben vagyunk. Az intuíció révén tehát annak az élménynek a képét kapjuk, amit a halál megtörténtekor kell átélnünk. Csak ilyen módon kaphatunk valódi áttekintést arról, hogy mi rejlik az emberi lélek halhatatlanságának eszméjében. Már az inspiratív megismerés arra tanít, hogy ez az emberi lélek egyfelől születetlen. Másfelől halhatatlan.

Erre az intuíció tanít. Ilyen módon azonban azt is megtanuljuk, hogy mi rejlik az emberi akarat mögött, mivel megismerjük általa az emberi lény örök magvát, amennyiben fizikai halálunk után életét folytatja. Az inspiráció révén megismerhető, hogy mi rejlik az ember előbb jellemzett gondolkodása mögött. Ha akarati gyakorlatok révén létrehozzuk az intuíciót, akkor megismerhető, hogy mi rejlik az emberi akarat mögött. Akkor az akarat úgy nyilvánul meg, hogy mögötte valami egészen más rejlik és a mindennapi tudat akarata ennek csak vetülete. Ekkor ugyanis kiderül, hogy az akarat mögött bizonyos értelemben az ember lelki életének fiatalabb része van. Ha a gondolkodást és képzetalkotást halódónak vagy már holtnak mondjuk és az emberi lélek idősebb részének tekintjük, akkor ezzel szemben az akaratot az emberi lélek fiatalabb részének kell mondanunk. Azt mondhatjuk, hogy az akarat, illetve az akarat mögött rejlő voltaképpeni lelkiség, úgy viszonylik a gondolkodáshoz, mint egy fiatal gyermek az aggastyánhoz. Ha azonban a gyermeket és az aggastyánt nézzük, úgy az emberi szervezetben az aggastyáni szervezet időben voltaképpen a gyermeki szervezet után következik. A lelkiségben ezzel szemben egymás mellett van a gyermeki és az aggastyánszerű. A lélekben állandóan benne van öregsége és fiatalsága, sőt halála és születése is.

Az ilyen inspiráció és intuíció által hordozott teljesen konkrét lélekismerettel szemben, a mai úgynevezett filozófia rendkívül elvont, mert egyszerűen leírja a gondolkodást és akaratot. A lélek igazi megismerése azonban utalhat arra, hogy ha az akarat megöregszik, akkor gondolkodássá válik, és a megöregedett, sőt elhalt gondolkodás az akaratból fejlődött ki. Így igazán megismerjük a lelkiéletet, megtanulunk arra a tényre is rátekinteni, hogy ami ebben a földi életben gondolkodásként jelenik meg számunkra, az egy régebbi földi életben akarat volt, és ami ebben a földi életben akarat, tehát a lelki élet fiatal része, az a későbbi földi életben gondolkodássá válik.

Ilyen módon megtanulunk belelátni a lélekbe és voltaképpen csak így ismerjük meg igazán. Akkor kiderül számunkra, hogy az emberi lélek akarati része embrionális életet él. Ha a bennünk lévő akarattal lépünk ki a szellemi világba, akkor ifjú lelkünk van, amely tudomásunkra hozza saját jellegénél fogva, hogy voltaképpen gyermek. A gyermekről nem tételezhetjük fel, hogy nem nő tovább öregkora felé, hacsak nem beteg, éppilyen kevéssé tételezhetjük fel a megismert ifjú lélekről - intuíciónk leleplezi ezt -, hogy a halállal feloszlik, hiszen még csak embrionális életét érte el. Az intuíció révén megismerjük, hogy hogyan lép ki a halál pillanatában a szellemi világba. Ez jelenti az emberi lény örök magvának igazi megismerését születetlen és halhatatlan mivoltában. A modern filozófia ezzel szemben csak a mindennapi tudatból merített eszmékkel dolgozik. Mit jelent az, hogy a szokásos tudatból merített eszmék? Az elmondottakból láthatjuk: ezek holt lelki lények.

Ha tehát a mindennapi tudat ideáival dolgozó filozófia helyesen akarja a lélek gondolkodó részét szemlélni, hogy eredményekhez jusson, akkor tisztán a mindennapi tudat gondolkodásában és képzetalkotásában rejlő dolgok vizsgálata révén azt kell mondania, ha elég elfogulatlan hozzá, hogy ennek a léte nem magyarázható önmagából, mint ahogyan egy holttestnél is azt kell mondanunk, hogy nem keletkezhetett holttestből, valami egyébből kellett létrejönnie. A fiziológia szemléletével utal erre. A filozófiának le kellene vonnia a következtetést az intuíció eredményeiből: mivel a mindennapi gondolkodás és képzetalkotás elhaló jellegű, éppen ezért következtethetek belőle valami előzőre. Aminek a mélyére az inspiráció szemlélés révén hatol, azt a filozófia logikus következtetés, dialektika révén találhatja meg, vagyis közvetett, bizonyító módon.

Mit kellene tehát egy olyan filozófiának tennie, amely meg akar maradni a mindennapi tudatnál. Azt kellene mondania, hogy ha nem akar valamilyen érzékfeletti megismeréshez felemelkedni, akkor legalább elemeznie kellene, hogy mi van a szokásos tudatban. Ha ezt elfogulatlanul végzi, akkor azt találja, hogy a szokásos tudat gondolkodásának és képzetalkotásának van valami holttestszerű jellege. Tehát azt kellene mondania: mivel ez nem magyarázza meg lényét önmagából, ezért arra következtethetek, hogy igazi lénye megelőzi a dolgot. Ehhez azonban mindenesetre a lélek olyan elfogulatlan elemzése szükséges, amely elismeri, hogy a gondolkodásnak és képzetalkotásnak holttestszerű jellege van. De ilyen elfogulatlanság lehetséges. Mert a mindennapi tudat számára megadatott gondolkodásban csak az elfogultság láthat elevenséget. Az elfogulatlanság leleplezi a gondolkodás önmaga számára elhalt jellegét. Ezért mondtam az előző előadásomban is, hogy a természettudomány tartalma egészen jól bevonható az elhalt gondolkodásba. Ez a dolog egyik oldala.

Az intellektualista filozófia tehát csak indirekt módon juthat el az emberi lény örök magvának megismeréséhez, és pedig csak annak megismerése révén, amit a földi élet előzményének kell tekintenünk. Ha azután egy ilyen filozófia nemcsak a gondolkodással foglalkozik, nemcsak intellektuális akar lenni, hanem az akarat és általában a többi lelkierő belső átélésével is foglalkozik, amelyek a világ összefüggésében a gondolkodásnál fiatalabbak, akkor az ilyen filozófia képzetet alkothat a gondolkodás és akarat kölcsönhatásáról. Akkor egyfelől logikai következtetéssel jut a halódó gondolkodásnak a lélek föld előtti létével való összefüggéséhez, holott ezt nem látja, lényében nem ismerheti meg, de következtethet rá, mint valami ismeretlen elemben levő dologra. És ha az akarattal vagy az érzület erőivel foglalkozik és átéli a gondolkodás és az érzület erőinek kölcsönhatását, akkor rájön arra, hogy nemcsak elhaló dolgot ismer meg a akaratban, hanem embrionálisat. Ezt elfogulatlanul megfelelő szavakba foglalva még Bergsonnál is megtalálhatják. Beszédmódján, filozofálásának módján észrevehető nála az az impulzus, amelyet ő maga érez, ennek érzése révén helyezkedik bele az emberi lélek örök magvának megismerésébe. Mivel azonban Bergson elutasítja, hogy érzékfeletti megismeréshez jusson, ezért csak a földi életben megnyilatkozó emberi lény magvának megismeréséhez jut el és filozófiájából voltaképpen nem kaphat nyomós bizonyítékokat a születetlenségre és a halhatatlanságra. De egyfelől gondolkodásként jellemzi azt, ami megöregedett és holttestszerűen borítja el az érzeti észleléseket - még ha másként is nevezi. Másfelől jellemzésének elevensége révén érzi az embrionális jelleget az akaratban, amelybe elevenen bele tud illeszkedni és érződik rajta, hogy valami örök van benne. De ilyen módon mégiscsak Földön élő emberi lény szellemi-lelki magvának jellemzéséhez jut el, tovább már nem.

Így azt mondhatjuk, hogy valamennyi, pusztán a szokásos tudatra építő idea-filozófia a gondolkodás és akarat elemzése révén közvetett úton csak következtethet rá, ha elfogulatlan, hogy a lélek születetlen és halhatatlan lény, de nem juthat ennek közvetlen szemléléséhez. Ez a közvetlen szemlélés, vagyis az idea-filozófia beteljesítése, a lélek igazi örök lényének szemlélése, csak az itt leírt imagináció, inspiráció és intuíció révén érhető el. Ezért ma a filozófiában csak hagyományosan a régebbi álomszerű megismerésből merítik az emberi lélek örök mivoltának igazi tartalmát, még ha ezt a filozófusok sokszor nem is tudják, és azt hiszik, hogy önmagukból hozták felszínre. Ezt a tartalmat áthatja a dialektika és a logika. A filozófiai élet igazi megújítása azonban attól függ, hogy jelenkorunk szellemi élete elismeri-e a teljesen tudatos imaginációt, inspirációt és intuíciót és nemcsak hogy elismeri, de eredményeiket valóban alkalmazza is a filozófiai életben.

A fejtegetés következő két részében megpróbálom értelmezni, hogy a kozmológiánál és a vallásnál ez hogy érvényesül.

Ha meggondolják, hogy az emberi lény földöntúli létben lévő örök magvának szemléléséhez csak a magasabb inspiráció révén jutunk, akkor azt fogják mondani, hogy az ember voltaképpen csak e magasabb inspiráció révén és - tekintettel arra, amit az intuícióról mondtam - csak az intuíció révén ismerheti meg önmagát. Tehát csak a magasabb inspiráció és az intuíció révén ismerheti meg azt, ami a kozmoszból hat saját lényére. Ha voltaképpen csak az inspirációban és intuícióban ismeri meg azt, amire a kozmosz hat, tudniillik saját magát, akkor csak az inspiratív és intuitív megismerésben jöhet létre igazi kozmológia, vagyis a kozmosznak olyan képe, amely magában foglalja az embert teljes lényének megfelelően. Az ember csak ezáltal jut annak szemléléséhez, ami földi létébe is dolgozik fizikai és éterorganizmusán.

Hiszen az ember szellemi-lelkisége nemcsak ebben a fizikai és éterorganizmusban rejtőzik, hanem földi élete során éber nappali életére éppenséggel átváltozik, metamorfozálódik. A fizikai és éterorganizmus szemlélése éppoly kevéssé adhat képet az ember lényének örök magváról, mint egy gyökér a növény igazi alakjáról. Csak akkor kaphatjuk meg, ha belepillantunk abba, ami az emberből születése előtt és halála után van meg. Csak ekkor vonatkoztathatjuk azonban a kozmoszra az ember igazi lényét, amelyet a földi léten kívül kell megállapítanunk. Ezért nem volt a modern szellemi életnek a szellemi látás elutasítása idején semmiféle lehetősége arra, hogy olyan kozmológiához jusson, amely az embert is magában foglalja, már utaltam erre, de a mai leírásból különösképpen ki kell tűnnie. Filozófiai oldalról azonban régebben, még a múlt század elején, de különösen a XVIII. század végén mégis kialakítottak a filozófia részeként egy úgynevezett „racionális kozmológiát''.

E racionális kozmológiának a filozófia részét kellene képeznie, a filozófusok ezt is csak a mindennapi tudat segítségével alakították ki. De miután már az átlagos filozófiánál is a jellemzett nehézségekbe ütközött, hogy a lélek igazi lényéhez eljussunk, így érthető, hogy a kozmológia számára teljesen lehetetlen az embert is magában foglaló igazi tartalmat elérni, ha csak a mindennapi tudat eszméi között akarunk mozogni. A filozófusok által még nemrégiben is kialakított racionális kozmológia ezért tartalmilag valójában a hagyomány révén kapott kozmológiai ideákból élt. Az emberiség ezeket akkor kapta, amikor még megvolt az álomszerű szellemi látása és csak a jellemzett egzakt szellemi látás révén lehet őket megújítani. A filozófusok ezen a területen sem tudták, hogy voltaképpen a régi kozmológiától kölcsönöztek. Kaptak bizonyos ideákat, ezeket a kozmológia történetéből vették fel, és azt hitték, hogy önmagukból hozták őket létre. De csak logikai összefüggéseket állapítottak meg, ezek révén összeállították a régi ideákat és esetleg új rendszerbe foglalták őket. Így régebben a filozófia részeként jöttek létre ilyen kozmológiák, mivel azonban már nem volt eleven kapcsolat a felvett ideákkal, amelyeket a régi szellemi látásból vettek át, így a kozmológiák ideái egyre elvontabbak lettek.

Csak meg kell nézni a régebbi filozófia könyvek kozmológiát tárgyaló fejezeteit és elvontnak, alapjában véve üresnek fogjuk találni az ideákat, amelyeket a világ keletkezéséről, végéről és egyebekről kifejtenek. Azt mondhatjuk, hogy ezeket az ideákat átvették. Az ősi időkben ezek eleven ideák voltak, mivel az embernek eleven kapcsolata volt avval, amit kifejeztek. Ezek az eszmék lassanként hígak és elvontak lettek és csak külsődleges módon jellemezték, hogy mit tartalmazzon egy ilyen kozmológia, amely nemcsak a külső természet rendjét célozza meg, hanem az embert egész lényében magában tudja foglalni és a kozmosz szellemi-lelkiségére irányul. A rendkívül szellemes Emile Boutraux[2] ilyen vonatkozásban fontos jellemzéseket adott arról, hogy hogyan lehet kozmológiához jutni. Mivel azonban ő is csak arra akar építeni, amit a szokásos tudat fog át, ezért ő is csak elvont kozmológiához jutott.

Így a kozmológiák egyre inkább híjával voltak az igazi tartalomnak, absztrakt ideák és jellemzések összességévé váltak. Nem csoda tehát, hogy ez a racionális kozmológia lassanként elveszítette hitelét. Természetkutatók jöttek, akik a természetet a természettudomány dicsőségére úgy tudták átkutatni, ahogyan ez az újabb korban történt. Meg tudják fogalmazni a természeti törvényeket, a megfigyelésből és kísérletből meg tudják állapítani a természet belső szabályszerűségét és ebből naturalista kozmológiát tudnak összeállítani. A külső természetről alkotott eszmékből összeállított naturalista kozmológiának azonban csak egy tartalma volt, a külső érzeti tartalom. Ehhez nem mérhette magát a tartalom nélküli racionális kozmológia, amelyet a filozófusok szerkesztettek össze. Ezért hitelét vesztette, lassanként mellőzték, és már nem beszélnek racionális, vagyis tisztán logikailag kikövetkeztetett kozmológiáról, hanem beérik most a naturalista kozmológiával, de ez nem foglalja magában az embert.

Így azt mondhatjuk, hogy a kozmológia még a szokásos filozófiánál is jobban tanít meg arra, hogy ismét az imaginációhoz, inspirációhoz, intuícióhoz kell menekülnünk. A filozófia legalább meg tudja az emberi lelket figyelni és az elhalásában önmagán túlmutató gondolkodás elfogulatlan megfigyelésével úgy találja, hogy az egész emberi léten kívül van valami, ami bensőleg átfogja az embert; és ugyanígy tud a halálon is túlmutatni. Így a filozófia legalább a gondolkodás, érzés és akarat gazdag lelki életéből levont következtetések folytán teheti absztrakcióit gazdaggá és változatossá. Ez még lehetséges. A kozmológia, mint szellemi tudomány csak úgy alapozható meg, ha tartalmát a szellemi szemlélésből is kapja. Itt már tartalomra sem lehet következtetni. Ha tartalomra akarunk szert tenni, akkor a régi szellemi látásból kell kölcsönöznünk, ahogyan ez a hagyományosan átvett eszméknél volt, vagy a leírt új módon kell ismét eljutni hozzá.

Míg tehát a filozófia még képes a logikus úton haladni, addig a kozmológia ezt már nem teheti. Ezért pusztán a szokásos tudatra építő racionális kozmológiaként egyre inkább elveszítette tartalmát és ezzel hitelét is. És ha a naturalista kozmológián túllépve ismét új kozmológiához akarunk jutni, amely az embert teljességében átfogja, úgy rá kell szánnunk magunkat arra, hogy az inspiráció és intuíció révén azt nézzük az emberben, amibe a szellemi kozmosz beletükröződik. Más szavakkal: a kozmológia a filozófiánál is jobban rá van utalva arra, hogy az új szellemi élet elismerje a teljesen tudatos imagináció, inspiráció és intuíció módszereit és nemcsak elismerje őket, hanem alkalmazza is e módszerek eredményeit egy igazi kozmológiára.

Az utolsó részben majd azt írom le, hogy erről az oldalról mit kell elmondanunk a vallás felől.

A vallásos élet megismerő jellegű megalapozásához az szükséges, hogy a szellemi ember szellemi lények közt átélt élményeit belevigyék a földi életbe és ezen belül írják le őket. Ezek az élmények teljesen eltérnek a földi élettől, merőben különböznek tőle. Olyasmiről van szó, amiben az ember voltaképpen kívül áll a földi életen és ezért csak azokkal az emberi erőkkel lehet felfogni őket, amelyek teljesen függetlenek az ember fizikai és éteri organizmusától, tehát egészen biztosan nem lehetnek a mindennapi tudaton belül. Ez a mindennapi tudat csak akkor alkothatja meg az ember tisztán szellemi világban átélt élményeinek leírását, ha felemelkedik a szellemi látás képességéhez. Ezért a „racionális teológia'', amely pusztán a mindennapi tudatra akar támaszkodni, még rosszabb helyzetben van, mint a „racionális kozmológia''.

A racionális kozmológia mégiscsak rendelkezik valamivel, ami legalább belesugárzik az ember földi életébe, mivel a fizikai és éterember alakján, életén - még ha közvetett módon, kerülő úton is - szellemi lények dolgoztak. Az embernek a tisztán szellemi világokban átélt egzakt intuícióval tapasztalható élményeit azonban sehogy sem lehet a mindennapi tudatból kikövetkeztetni, mint a filozófia esetében. Még csak nem is sejthetőek, hanem, mivel ma minden emberi megismerést a mindennapi tudatból akarnak kialakítani, ezért csak hagyományosan vehetők át azokból a korokból, amikor az emberek álomszerű szellemi látással élték bele magukat a szellemi világba és vitték át ottani élményeiket a földi világba. Ez itt még határozottabban így van, mint a kozmológiai eszmék esetében.

Ha valaki azt képzeli, hogy a csak a mindennapi tudat alapján felépített eszmékkel bármit is kijelenthet annak lényegéről, amit az ember az isteni világban él át, akkor alaposan téved. A teológia ezért egyre inkább oda jutott, hogy valamilyen történelmi teológia legyen, és a kozmológiánál is fokozottabban csak a régi, korábbi szellemi látásról nyert eszméket vegye fel Isten országa felől. Ezeket azután logikával és dialektikával foglalják rendszerbe. Akkor azt hiszik, hogy ez elementárisan eredeti dolog, de csak rendszertanilag azoknak a tulajdona, akik ezt a teológiát feldolgozták. Történelmi produktum, olykor új formába öntve. Akik azonban csak a mindennapi tudatból akarnak meríteni, azok minden meglévő valódi tartalmat a hagyománytól, a történelemtől vesznek át. Ezáltal vesztette el a hitelét még inkább az, amit egyes filozófusok régebben racionális kozmológiaként alakítottak ki és még racionális teológiaként is ki akartak alakítani. Ott a racionális kozmológia vesztette el a hitelét a naturalista kozmológiával szemben; itt a vallás területén a racionális teológia vesztette el a hitelét azzal szemben, ami tisztán történelmi teológiaként alakult ki és lemondott a tiszta valóságról, a szellemi világ felőli ideák közvetlen létrehozásáról, a szellemi világ átéléséről.

A szellemi világ átéléséhez fűződő közvetlen viszony, eleven kapcsolat az újabb emberiség számára voltaképpen már abban a korban elveszett, amikor a középkorban Isten bizonyítására került sor. Amíg megvolt a közvetlen kapcsolat Isten országának élményével, addig nem beszéltek dialektikus vagy logikus istenbizonyítékokról. Maguk az istenbizonyítékok bizonyítják, hogy felmerülésükkor elhalt az Isten országához fűződő eleven kapcsolat. A skolasztikus teológiának alapjában véve igaza volt, mikor azt mondta, hogy a szokásos értelem semmit sem képes Isten országáról elmondani, csak a már meglevő ideákat tudja megvilágítani, rendszerbe foglalni. Csak hozzájárulhat ahhoz, hogy a tanítás formáját az ember számára elfogadható alakba öntse.

Az újabb korban megfigyelhetünk két tévelygést, amely abból eredt, hogy a mindennapi tudat képtelen Isten országáról valamit kideríteni. Egyfelől itt vannak a tudósok, akik vallásról, Istenről akarnak beszélni, de érzik, hogy a mindennapi tudat tehetetlen Isten országával szemben és aztán csak vallástörténetet alapoznak meg. A közvetlen jelenkorban ilyen módon nem hozható létre vallásos tartalom. Ezért történelmileg szemlélik a létező vagy létezett vallásokat. Mit szemlélnek ekkor voltaképpen? Azt, ami egykor a régi álomszerű intuitív szellemi látás révén volt meg vallásos tartalomként, vagy azt szemlélik a jelenkor vallási életéből, ami még fennmaradt a régi álomszerű szellemi látó állapot maradványaként. Ezt vallástörténetnek hívják, és teljesen lemondanak egy saját vallásos élet létrehozásáról.

Mások viszont észreveszik, hogy ez a mindennapi tudat, az ember világos mindennapi tudata mégiscsak képtelen arra, hogy a tisztán szellemi Isten országában átéltekről valamit kijelentsen. Ezért az emberi lélek öntudatlanabb régióihoz fordulnak, az érzelmi világhoz, bizonyos misztikus képességekhez és közvetlen, elementáris istenélményről beszélnek. Hiszen ma nagyon elterjedt, hogy közvetlen elementáris istenélményről beszéljenek. Sőt, az elementáris istenélmény képviselői különösen jellemzőek jelenkorunk szellemi alkatának állapotára. Minden erővel kerülik annak lehetőségét, hogy az istenség tudatát logikusan megformált világos eszmékbe foglalják. Hosszasan fejtegetik, hogy éppen a szerintük az igazi vallást tartalmazó elementáris istenélmény nem foglalható logikus bizonyítékokba, hogy le kell mondanunk arról, hogy a vallásos tartalmat intellektuális formában fejezzük ki. Az istenség elementáris tudatának ilyen képviselői azonban mégiscsak illúzióknak adják át magukat, mert amit egy lelki régióban valahol átélünk, az világos ideákba is foglalható. És ha ezeknek az embereknek nyomán azt az elméletet állítjuk fel, hogy a vallási tartalom veszít azzal, ha világos ideákba ültetik át, akkor ebből csak az derül ki, hogy nem igazi ideatartalomnak adtuk át magunkat, csak egy megálmodottnak. Egész különösen jellemző jelenkorunkra a vallásos élet tekintetében, hogy olyasmire hivatkoznak, ami voltaképpen tévedéssé foszlik szét, ha világossá kell tenni.

Ebből egész különösképpen kitűnik, hogy a vallásos élet megismerési alapjának megújításához csak úgy juthatunk el, ha nem utasítunk vissza egy olyan megismerési módot, amely bevezethet a szellemi ember és a szellemi lények átélésének eleven szemlélésébe. Erre a megismerési módra éppen a vallás megismerő jellegű megalapozásához van különösen szükségünk. Mert a mindennapi tudat a vallás számára legfeljebb rendszerezni tudja az ismereteket, magyarázni, vagy pedig tanítás formájába foglalni; megtalálni nem tudja őket. Egyébként a vallás kénytelen arra korlátozódni, hogy pusztán hagyományosan felvegye azt, ami régebbi korokban egészen más emberi lelki alkatból eredt. Ezzel arra kellene korlátozódnia, ami a modern tudományon nevelődött tudatnak soha sem felelne meg.

Ezért a vallás megismerő jellegű megalapozásához ki kell mondanunk egy mondatot, amelyet ma már más területekre kimondtam[3], de ezt az egyes ágazatok számára egész speciálisan kell kimondani. A vallás megismerő jellegű megalapozására most harmadszor kell kimondanom:

Hogy a vallásos élet a jelenkor szellemi igényeinek megfelelően újuljon meg és jusson eleven fellobbanáshoz, a jelenkor szellemi életének el kell ismernie a teljesen tudatos imaginatív, inspiratív és intuitív megismerést. Modern szellemi életünknek főként a vallás területe számára nemcsak el kell ismernie, hanem az eleven vallásos tartalomra megfelelő módon alkalmaznia is kell ezeket a szellemtudományos eredményeket.


[1] „Der Lehrerkurs dr. Rudolf Steiners in Goetheanum 1921” (Albert Steffen és W. I. Stein referátumai, Stuttgart és Dornach 1922). A teljes előadássorozat szó szerint „A gyermek egészséges fejlődése” (GA 303) címmel jelent meg.

[2] Emile Boutroux (1845-1921): francia filozófus.

[3] Ugyanezen a napon Rudolf Steiner a Goethanum építőmunkásainak is tartott előadást.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként