Az emberiségnek újra el kell jutnia oda, hogy az emberi lélekben élő valamennyi erővel értse meg a Golgotai Misztériumot. Nemcsak úgy, ahogy ez a mai civilizációból kiindulva lehetséges, hanem hogy az egész emberi lény összekapcsolódhasson a Golgotai Misztériummal. Ez azonban csak akkor válik lehetségessé az emberiség számára, ha újra a spirituális megismerés szempontjából tud közeledni a Golgotai Misztériumhoz. A kereszténység teljes impulzusát valójában semmilyen intellektuális megismerés sem képes a világban érvényre juttatni, mert minden intellektuális megismerés csak az emberi gondolkodást ragadja meg. Ha pedig olyan megismerésünk van, amely csak a gondolkodáshoz szól, akkor akarati impulzusainkat - és ezek az igazi kereszténység legfontosabb impulzusai - ösztöneinkben kell megkeresnünk; nem érezhetjük ki abból a világból, ahol valóban léteznek: a spirituális világból. Jelenkorunkban egyetlen lehetőségünk, hogy tekintetünket újra az emberiség nagy kérdése felé fordítsuk: mennyiben jelenti a Golgotai Misztérium az egész Föld-fejlődés értelmét?
Amit ezzel ki kell mondanunk, azt legszívesebben egy képbe, talán kissé paradox képbe foglalhatnánk. Ha valamilyen lény érkezne a Földre egy másik bolygóról, valószínűleg mindent nagyon érthetetlennek találna a Földön, mivel nem lehetne földi értelemben vett ember. De a Föld-fejlődés ismeretéből merített legmélyebb meggyőződésem, hogy még ha a Marsról vagy a Jupiterről érkezne is ez a lény, Leonardo da Vinci „Utolsó vacsorájáénak képe mélységesen megragadná. Mert egy ilyen lény olyasmit találna ebben a képben, ami azt mondja neki, hogy a Földhöz és fejlődéséhez mélyebb értelem fűződik. A Golgotai Misztériumot átfogó értelemből kiindulva a teljesen más világból származó lény is megérthetné a Földet, egyéb jelenségeivel együtt.
Mi, jelenkori emberek, nem is tudjuk, hogy mennyire belekerültünk az intellektuális absztrakcióba. Ezért nem is tudunk már beilleszkedni azoknak az embereknek a lelkébe, akik valamivel a Golgotai Misztérium előtt éltek. Ezek az emberi lelkek egészen mások voltak, mint a mai emberi lelkek. Hiszen túlságosan hasonlónak képzelik az emberiség történelmét a ma lezajló folyamatokhoz. Pedig az emberi lelkek jelentős fejlődést éltek át, és a Golgotai Misztérium kora előtt még a primitív lelki műveltséggel rendelkező emberek is lelki lénynek tekintették magukat. Ezt arra az időre való visszaemlékezésnek nevezhetjük, amelyet az emberi lélek a földi testbe való leszállása előtt él át. Ahogy ma emlékszünk mindennapi életünkben arra, amit körülbelül három-, négy-, ötéves korunk óta átéltünk, úgy a régi emberi lélek emlékezett a szellemi-lelki világban töltött születés előtti életére. Az ember bizonyos értelemben átlátott szellemi vonatkozásban önmagán, tudta: lélek vagyok és lélek voltam mielőtt a Földre leszálltam. - Különösen a régebbi korokban ismerte még szellemi-lelki életének bizonyos, Földre szállását megelőző részleteit is! Kozmikus képekben élte át önmagát. Feltekintett a csillagokra, és a csillagokat nemcsak olyan elvont elrendezésben látta, mint mi, hanem álomszerű imaginációkban. Az egész világot álomszerű imaginációkkal áthatva látta és azt mondhatta: ez annak a szellemi világnak utolsó sugara, amelyből leszálltam, és amikor mint lélek szálltam le ebből a szellemi világból, beleköltöztem egy emberi testbe. - A régebbi korok embere sohasem kötődött olyan intenzíven emberi testéhez, hogy a lelkiségét ne élte volna át.
Mit élt át a régebbi kor embere? Azt élte át, hogy azt mondhatta: mielőtt lejöttem a Földre, olyan világban voltam, ahol a Nap nemcsak fényt árasztó égitest, hanem magasabb rendű szellemi hierarchiák gyülekezőhelye. Nem fizikai, hanem szellemi térben éltem, olyan világban, ahol a Nap nemcsak fényt, hanem sugárzó bölcsességet áraszt ki. Olyan világban éltem, ahol a csillagok olyan lények, amelyek érvényre juttatják az akaratukat. Ebből a világból szálltam le. A régi kor emberének két élménye fűződött egy ilyen érzéshez: a természet átélése és a bűn átélése.
A modern embernek nincs már a bűnről ilyen átélése, mert a bűn az ő számára csak az elvont lét világában él, a bűn számára csak egy áthozat, valami, amit mint moralitást nem egyeztet össze a természeti szükségszerűségekkel. A régi ember számára nem létezett ez a két áramlat a világ életében: egyfelől a természeti, másfelől a morális szükségszerűség. Az ő számára minden morális szükségszerűség természeti is volt, a természeti szükségszerűség pedig morális is.
Így az ember azt mondhatta magának: le kellett szállnom az isteni-szellemi világból. De emberi testbe költözve voltaképpen beteg vagyok ahhoz a világhoz képest, amelyből lejöttem. - A régi ember számára a betegség és a bűn fogalma összekapcsolódott. Az ember úgy érezte magát itt a Földön, hogy meg kellett találnia magában a betegség leküzdését. Ezeket a lelkeket egyre jobban elfogta ezért annak a tudata, hogy gyógyító nevelésre van szükségük. A nevelés gyógyszer, a nevelés: gyógyítás. Kevéssel a Golgotai Misztérium előtt, olyan alakok jelentek meg gyógyítóként, mint a terapeuták. Görögországban is az emberek gyógyításával kapcsolatban gondolták el az egész szellemi életet, mert úgy érezték, hogy az ember a Föld-fejlődés kezdetén egészségesebb volt, és lassanként fejlődött úgy, hogy mindinkább eltávolodott az isteni-szellemi lényektől. Ez volt a betegség feledésbe ment fogalma, amely abban a világban terjedt el, ahová történelmileg eljött azután a Golgotai Misztérium. Mert az ember ezekben a régebbi korokban minden szellemit a múltba tekintve érzett át, és azt mondta magának: ha látni akarom a szellemit, a múltba kell visszapillantanom születésem elé, a szellem ott van. Ebből a szellemből születtem, ezt a szellemet kell újra megtalálnom. De eltávolodtam ettől a szellemtől.
A múlt embere így az Atya szellemének érezte azt a szellemet, amelytől eltávolodott. A misztériumokban az volt a legmagasabb rendű beavatott, aki olyan erőket bontakoztatott ki önmagában, szívében, lelkében, amelyek révén emberként, külsőleg meg tudta jeleníteni az Atyát. Amikor a misztériumtanítványok beléptek a misztériumok kapuján, azokba az intézményekbe, amelyek egyidejűleg művészeti, megismerési és beavatási kultuszhelyek voltak, akkor a legmagasabb rendű beavatott előtt állva az Atyaisten képviselőjét látták benne. Az Atyák magasabb fokú beavatottak voltak, mint a „Nap-hősök”. A Golgotai Misztérium előtt az Atya-princípium uralkodott.
Az emberiség érezte, hogy mindinkább eltávolodott az Atyától - akivel kapcsolatban azt mondhatta: Ex deo nascimur -, és hogy meg kell gyógyítani. Az emberiség az eljövendőben várta a gyógyítót, a megváltót. Krisztus a mi számunkra már nem gyógyítóként él, de csak akkor tudjuk helyesen a világba beilleszteni, ha újra kozmikus orvosnak, nagy gyógyítónak érezzük.
Ilyen volt a Golgotai Misztérium előtti régi lelkek alapvető érzelme az Atya érzékfeletti világához fűződő kapcsolatukról. Görögországban azt érezték, ami különös mondásukban élt: Jobb koldusnak lenni itt a Földön, mint királynak az árnyak birodalmában. Ez azt fejezi ki, hogy az emberiség mélyen át tudta érezni, hogy mennyire eltávolodott egész lényében az érzékfeletti világtól. Ugyanakkor az emberben mélységes vágyakozás élt az érzékfeletti világ után.
Az emberiség sohasem juthatott volna azonban az én teljes öntudatához, belső szabadságához, ha úgy fejlődött volna tovább, hogy csakis az Atyaistenről lett volna tudata. Mert, hogy ehhez a belső szabadsághoz eljuthasson, ahhoz olyasminek kellett emberi lényében teret hódítani, amit az előző állapotokhoz képest betegségnek tekintettek. Lázár betegségét bizonyos értelemben az egész emberiség érezte. Ez azonban nem volt halált okozó betegség, hanem az ember örök mivoltának új megismeréséhez és felszabadításához vezetett el.
Azt mondhatjuk, hogy az emberek mind jobban elfelejtették születés előtti szellemi-lelki múltjukat, tekintetük mindinkább fizikai környezetükre irányult. Ha egy régebbi lélek tekintett teste révén erre a fizikai környezetre, mindenütt annak a szellemiségnek a képeit látta a csillagokban, amelyet elhagyott, amikor születésével a Földre érkezett. A Nap fényében azt a sugárzó bölcsességet látta, amelyben egykor mint életének atmoszférájában élt, a Napban pedig azoknak a magasabb hierarchiáknak a kórusát, akik őt a Földre küldték. Ezt azonban az emberiség elfelejtette.
Ezt érezték, amikor a Golgotai Misztérium előtti VIII-VII. és az utánuk következő századok közeledtek. Ha a külső történelem mit sem beszél el erről, az a külső történelem hiányossága. Aki a történelmet spirituálisan tudja követni, annak úgy jelenik meg, hogy az emberiségnek fejlődése kiindulópontján hatalmas tudata volt az Atyaistenről, és ez a tudat lassanként lebénult, hogy az ember már csak a szellem nélküli természetet lássa.
Akkoriban sok mindent nem mondtak ki, sok minden volt az emberi lelkek tudat alatti mélységeiben. Az emberi lélek tudat alatti szféráiban legjobban egy szavakba nem foglalt, csak a szívekben átérzett kérdés működött: körülöttünk itt a természet, hol van az a szellem, amelynek a gyermekei vagyunk? Hol látjuk meg azt a szellemet, amelynek a gyermekei vagyunk? - a IV., III., II., I. század legjobb lelkeiben öntudatlanul benne élt ez a kérdés anélkül, hogy megfogalmazták volna. Ez volt a kérdések kora, az emberiség átérezte ekkor az Atyaistentől való eltávolodását, és mintegy lelke mélyén tudta: ennek így kell lennie - Ex deo nascimur! -, de tudjuk-e még, tudhatjuk-e még?
Ha még mélyebben betekintünk azoknak az embereknek a lelkébe, akik a Golgotai Misztérium közeledésének korában éltek, a következő derül ki számunkra. Ott voltak az egyszerűbb, primitívebb lelkek, akik csak mélyen a tudatuk alatt érezhették, hogy elszakadtak az Atyával való összefüggésüktől. Ők azoknak az ősi embereknek voltak az utódai, akik egyáltalán nem voltak olyan állati jellegűek, mint ahogy ezt természettudományosan elképzeljük. Állatszerű alakjukban olyan lelket hordoztak, amely régi álomszerű szellemi látásával tudta: az isteni-szellemi világból szálltunk le és emberi testet öltöttünk. Az Atyaisten vezetett le bennünket a földi világba. Őbelőle születtünk.
De az emberiség legrégebbi lelkei tudták, hogy a szellemi világokban, ahonnan leszálltak, elhagyták azt, akit ma és általában később is „Krisztus”-nak neveztek. Ezért mondták az első keresztény írók, hogy a legrégebbi lelkek keresztények voltak, és valóban képesek voltak Krisztus imádására. Krisztus volt szemléletük középpontja a szellemi világokban, ahol Földre szállásuk előtt tartózkodtak, Krisztus volt az a centrális lény, akihez lelki tekintetük fordult. A Földön visszaemlékeztek az emberek arra, hogy földi életük előtt Krisztussal voltak együtt.
Voltak azután más vidékek - Platón például egész sajátságos módon beszél ezekről -, ahol olyan tanítványokat avattak be a misztériumokban, akiknél felkeltették az érzékfeletti világok látását, felszabadították emberi lényükből azokat az erőket, amelyek révén a szellemi világokba lehet tekinteni. A beavatottak ilyen tanítványai Krisztust újra teljes alakjában ismerték meg, nem csak a Földre szállás előtti időre való homályos emlékezéssel, amely már félig elfeledett gondolatként élt itt a Földön minden emberi lélekben. Azonban olyan lénynek ismerték meg, aki a Földön túli világokban mintegy elveszítette a feladatát.
A Golgotai Misztérium előtti II. és I. században ugyanis egészen sajátságos módon tekintettek a misztériumokban az érzékfeletti világok később Krisztusnak nevezett lényére. Úgy tekintettek rá, hogy azt mondták: Ezt a lényt az érzékfeletti világokban látjuk, aktivitása azonban egyre csökkent. - Hiszen ez a lény oltotta be a lelkekbe születés előtti idejük emlékezetét, amely azután földi életükben éledt újra. Ő volt az érzékfeletti világokban annak a nagy tanítója, amire a lélek még Földre szállása után is visszaemlékezett. A beavatottaknak úgy tűnt, hogy ez a később Krisztusnak nevezett lény elveszítette az aktivitását, mert az emberek lassanként nem kaphatták már meg ezeket az emlékeket.
A beavatottakban további életük során mind jobban felmerült annak a tudata, hogy ez a lény, akire az ősi emberiség földi életében visszaemlékezett, és most egyre csekélyebb aktivitással látjuk a szellemi világban, új életszférát keres majd magának. Le fog jönni a Földre, hogy újra felkeltse az emberekben az érzékfeletti szellemiséget.
Azt kezdték erről a később Krisztusnak nevezett lényről mondani, hogy a jövőben lejön majd a Földre, emberi testet ölt, mint ahogy azután magára is öltötte a Názáreti Jézusban. A Golgotai Misztérium előtti utolsó századokban Krisztus eljövendő léte volt a megbeszélések egyik fő tartalma. A napkeleti három mágus vagy király képszerű nagyságában azoknak a beavatottaknak a képviselőit látjuk, akik azt tanulták beavatási helyükön, hogy Krisztus el fog jönni, amikor az idő betelt, és az égi jelek hírül adják. Akkor kell majd elrejtett helyén felkeresniük. Az evangéliumokban mindenütt mélységes titokként, mélységes misztériumként hangzik fel az, ami spirituális tekintettel szemlélve újra feltárul az emberiség fejlődésében.
A primitív emberek így mintegy elveszetten tekintettek fel az érzékfelettihez. Tudat alatt azt mondták maguknak: elfelejtettük Krisztust. - Maguk körül a természetet látták. Szívükben az előbb jelzett kérdés merült fel: Hogyan találjuk meg újra az érzékfeletti világot? - A misztériumi beavatottak tudták, hogy a később Krisztusnak nevezett lény emberi alakot fog ölteni, és a lelkek a Golgotai Misztérium szemlélésében élik majd át, amit azelőtt születés előtti életükben átéltek.
Arra a kérdésre, hogy hogyan jutunk el ismét az érzékfelettihez, ezáltal nem intellektuálisan, hanem a Földön végbement leghatalmasabb tény révén válaszoltak. A történések iránt érzéket kifejlesztő emberek ekkor azoktól tanultak, akik tudták, hogy Jézus emberi mivoltában valóságos Isten élt és szállt le, az az Isten, akit az emberek azért felejtettek el, mert testük erői a szabadság felé fejlődtek. Új alakban jelent meg, megláthatták, megnézhették, és a történelem a továbbiakban úgy beszélhetett róla, mint földi lényről. Leszállt az Isten, akit csak odaát a szellemi világban ismertek, ott járt Palesztinában, és emberi testbe költözésével megszentelte a Földet. Az akkori értelemben művelt emberek nagy kérdése ezért az volt, hogy melyik utat választotta Krisztus, hogy elérkezzék Jézushoz?
A Krisztus-kérdés a kereszténység első idejében tisztán spirituális volt. Nem Jézust, hanem Krisztus leszállását kutatták. Feltekintettek az érzékfeletti világokba, látták Krisztus Földre szállását, és azt kérdezték, hogy a Földön túli lény hogyan vált földivé. Ezért volt lehetőségük a Jézus Krisztust tanítványként körülvevő egyszerű embereknek arra, hogy mint szellemmel halála után is beszélhessenek vele. A halála után elmondott legfontosabbakból csak néhány töredék maradt fenn. De a spirituális tudomány, a spirituális megismerés felderítheti, hogy Krisztus mit mondott a hozzá legközelebb állóknak halála után, amikor szellemi mivoltában jelent meg előttük.
Ekkor mint a nagy gyógyító, vigasztaló beszélt hozzájuk, aki tudta azt a titkot, hogy az emberek emlékeztek egykor őrá, mert születése előtti életükben együtt voltak vele az érzékfeletti világokban. Most azt mondhatta nekik: régebben megadtam nektek azt a képességet, hogy visszaemlékezzetek születés előtti érzékfeletti életetekre. Ha most befogadtok lelketekbe, szívetekbe, úgy megadom nektek azt az erőt, hogy a halhatatlanság tudatával haladjatok át a halál kapuján. Már nem csak az Atyát fogjátok megismerni - Ex deo nascimur -, megérzitek a Fiút, akivel meghalhattok, és mégis élve maradtok. - In Christo morimur.
Ezt természetesen nem a most elmondott szavakba foglalta, de értelmében Krisztus erre tanította azokat, akik testi halála után közel álltak hozzá. Hiszen az emberek, míg ősi emberek voltak, nem ismerték a halált, mert tudatuk megszerzésének kora óta magukban hordozták lelki mivoltuk belső ismeretét; tudtak arról, ami nem halhat meg. Láthatták maguk körül az emberek halálát. - Az elhalás a körülöttük levő tények látszata volt számukra. Az emberek nem érezték át a halált. Az elhalás tényét csak a Golgotai Misztérium közeledtével érezték, mert lelkük lassanként annyira hozzákötődött testiségükhöz, hogy kétségeik támadhattak arról, hogy a lélek hogyan élhet tovább a test összeomlása után. Régebbi korokban ez nem is lehetett volna kérdés; az emberek ismerték a lelket.
Krisztus eljött, ő mondta azt: Veletek akarok élni a Földön, hogy legyen erőtök újra lelketek felgerjesztéséhez, belső impulzálásához, hogy eleven lélekként vigyétek át a halálon. - Ez volt az, amit Pál nem értett meg azonnal, hanem csak akkor, amikor feltárult előtte az érzékfeletti világok kapuja, amikor itt a Földön kapott impressziókat Jézus Krisztusról. Ma azért becsülik egyre kevésbé a páli kereszténységet, mert azt igényli, hogy a Földön túli világokból érkező Krisztust lássuk, amint összeköti Földön túli erejét a földi emberrel. Így fűződött az emberiség tudatába fejlődése során az „Istentől” - tudniillik az Atyaistentől - „születünk” mondáshoz az élet, a vigasz, az erő szava: „Krisztusban halunk meg” - vagyis őbenne élünk.
Ha most a jelenkor beavatottjának szempontjából írom le jelenkorunk emberiségének evolúcióját - és ahogy ezt a jövő számára is reméljük -, úgy tárul legjobban lelkünk elé, hogy mit is kapott az emberiség a Golgotai Misztérium által. Lelkük elé próbáltam tárni a régi beavatott, a Golgotai Misztérium korában élt beavatott szempontját; most pedig jelenkorunk beavatottjának szempontját próbálom leírni, aki ma nem csupán a természet külső megismerésével közeledik az élethez, hanem a megismerés olyan mélyebb erői ébredtek fel benne, amelyeket a spirituális irodalomban megadott eszközökkel ébreszthetünk fel lelkünkben.
Amikor ez a beavatott olyan ismereteket szerez, amelyek mai korunk diadalai, olyan ragyogás, amelynek megszerzésével sok ember bizonyos magasabb tudattal is jól érzi magát, akkor ő ezekkel az ismeretekkel tragikus helyzetben érzi magát. Mert amikor az újabb, modern beavatott összekapcsolja lelkével ezeket a világban különösen érvényesülő és értékes ismereteket, úgy mindezt elhalásnak érzi. Annál elhalóbbnak érzi lelkét ez a modern beavatott, akinek lelkében feltámadt a Földön túli szféra világa, mennél inkább áthatja magát az egész mai világ tudományával. A tudomány a modern beavatott lelkének sírja; amikor a világról a modern tudomány szerint szerez ismereteket, már életében kötődést érez a halálhoz. Ezt az elhalást gyakran mélyen és intenzíven átérzi. Keresi is annak az okát, amiért valamilyen hullaszagot érez, amikor a legmagasabb rendű modern ismeretekhez emelkedik, amelyeket igazán meg tud becsülni, és amik mégis a halál előérzetét keltik benne.
Ekkor mond magának valamit az érzékfeletti világ megismeréséből, amit egy kép segítségével szeretnék kifejezni. Földre szállásunk előtt szellemi-lelki módon élünk. Amit születés előtti életünkben szellemi-lelki módon, teljesen reálisan élünk át, arról lelkünkben itt a Földön csak gondolataink, fogalmaink, képzeteink vannak. Ezek a lelkünkben vannak. De hogyan?
Nézzük meg az embert, ahogy születése és halála között teljesen elevenen él, testét hús és vér hatja át. Elevennek nevezzük. Áthalad a halál kapuján. A fizikai emberből holtteste marad, ezt átadják a Földnek, az elemeknek. Megnézzük ezt a fizikailag holt embert. Holtteste az élő, eleven vérrel áthatott ember maradványa. Beavatott tekintettel nézünk vissza saját lelkünkbe. Rátekintünk a születés és halál közti életünk gondolataira, a mai modern bölcsesség és tudomány gondolataira, és látjuk, hogy ezek földre szállásunk előtti mivoltunk holttestei. Felismerjük, hogy mai legértékesebbnek tartott gondolataink, amelyek elhozzák nekünk a külső természet megismerését, úgy viszonylanak Földre szállás előtti mivoltunkhoz, mint annak holttestei, mint ahogyan a holttest viszonylik a teljesen eleven emberhez. Ez az, amit a beavatott átélhet. A gondolatban nem igazi életét, hanem lelkének holttestét éli át. Ez nem szentimentalizmusból fakadó kijelentés, hanem olyan tény, amely ma éppen egy tetterős megismerésnél lép teljes erővel a lélek elé. Ezt nem a szentimentális, misztikus álmodozó mondja ma magában, hiszen ő éppen saját lényének homályos misztikus mélyéről akar valamit átérezni. Aki azonban áthalad ma a beavatás kapuján, az éppen olyan gondolatokat fedez fel lelkében, amelyek élettelenségük folytán teszik lehetségessé az élő szabadságot. Az emberi szabadság egész alapját képező gondolatok éppen azért nem kényszerítik az embert, mert holtak és nem élők. Az ember ma azért válhat szabad lénnyé, mert nem eleven, hanem holt gondolatokkal van dolga. Az ember megragadhatja a halott gondolatokat, és ezeket használhatja fel szabadságához. De ezeket teljes kozmikus tragikummal is átéljük, mint lelki holttesteket. Mielőtt a lélek leszállt a földi világba, akkor eleven, mozgékony volt mindaz, ami ma holttest. A szellemi-érzékfeletti világokban a halálon már áthaladt vagy a Földre még le nem szállt, a szellemi világban élő emberi lelkek között ott mozogtak a magasabb hierarchiák lényei is, akik az ember fölött állnak, és ebben a szférában mozogtak a természet alapját képező elementáris lények is. Ekkor a lélekben mindez eleven volt. Itt a gondolat, a szellemvilág öröksége, halott a lélekben.
Ha azonban mint modern beavatottak tudjuk Krisztussal áthatni magunkat, úgy, ahogyan a Golgotai Misztériumban megismertette magát, és Pál mondását legmélyebb, legbensőségesebb értelemben értjük meg: „Nem én, hanem a Krisztus énbennem”, akkor Krisztus ezen a halálon is átvezet bennünket. Akkor gondolatainkkal behatolunk a természetbe, de Krisztus szellemileg velünk jár, és belesüllyeszti gondolatainkat a természet sírjába. Mert amikor egyébként halott gondolataink vannak, a természet sírrá alakul. Ha azonban úgy közeledünk halott gondolatainkkal az ásványokhoz, állatokhoz, a csillagok, felhők világához, a hegyekhez, folyókhoz, hogy Krisztus kísér bennünket e mondás szerint: „Nem én, hanem a Krisztus énbennem”, akkor a modern beavatásban a kvarckristályba merülve azt éljük át, hogy a gondolat elevenen emelkedik fel a természetből, a kvarckristályból. A gondolat mint ásványi sírból emelkedik ki elevenen. Az ásványvilág szellemet emel fel bennünk. Ha Krisztus kivezet bennünket a növényi természeten át onnan, ahol különben csak halott gondolatok léteznének, akkor eleven gondolatok jönnek létre.
Betegnek éreznénk magunkat, ha a természethez közeledve csak a számoló csillagász tekintetével néznénk ki a csillagok világába, és ezek a halott gondolatok belemerülnének a világba. Betegnek éreznénk magunkat, és ez halálos betegség volna. Ha azonban elfogadjuk Krisztus kíséretét, úgy halott gondolatainkat Krisztus kíséretével visszük bele a csillagok, a Nap, a Hold, a felhők, hegyek, folyók, ásványok, növények és állatok világába, az emberek egész fizikai világába. A természet szemlélésében minden megelevenedik, minden lényből, mint sírjából kel fel az élő, a minket gyógyító, halálunkból feltámasztó szellem, a Szent Szellem. Érezzük, hogy Krisztus kísér bennünket, és amit halálként éltünk át, az újra megelevenít. Érezzük, hogy a világ minden lényéből az élő, gyógyító Szellem szól hozzánk.
Ezt spirituális megismerésben, új beavatási megismerésben kell újra megszereznünk. Akkor a Golgotai Misztériumot az egész földi lét értelmének fogjuk fel, és tudni fogjuk, hogy hogyan kell vezetnie bennünket Krisztusnak abban a korban, amikor az emberi szabadságnak a halott gondolat révén kell kifejlődnie, és hogyan kell elvezetnie bennünket a természet megismeréséhez. Tudni fogjuk, hogy Krisztus a Golgotai Misztériumban bekövetkezett halálában nem csak saját sorsát állította a Földre, de hatalmas pünkösdi szabadságot adományozott a Földnek, amikor azt az élő Szellemet ígérte a földi emberiségnek, aki az Ő segítségével életre kelhet minden Földön találhatóból. Megismerésünk halott, sőt maga a bűn marad, ha nem támadunk fel Krisztus révén úgy, hogy az egész természetből az egész kozmikus létből újra szól hozzánk az élő Szellem. Az Atyaisten, Fiúisten és a Szent Szellem-isten hármassága nem kiokoskodott képlet, hanem mélységesen összefügg a kozmosz egész fejlődésével, és élő, nem holt megismerésünkké válik, ha felelevenítjük magunkban Krisztust, mint Feltámadottat, a Szent Szellem hozóját.
Akkor megértjük, hogy mintegy betegség volna, ha nem láthatnánk meg azt az istenséget, akiből a világra jöttünk. Az embernek titkon betegnek kell lennie, hogyha ateista. Csak akkor egészséges, ha fizikai természetét úgy foglalja össze, hogy az „Istentől születtem!”-et saját lényének összefoglalásaként tudja bensőleg átérezni. Sorscsapás, ha az ember földi életében nem talál rá Krisztusra, aki őt vezetheti, aki földi életének végén átvezetheti a halálon és a halálon át a megismeréshez. Mert ha az „In Christo morimur-t” átérezzük, akkor azt is érezzük, ami Krisztus vezetése révén akar közeledni hozzánk, és megérezzük azt is, hogy mindenből a Szellem támad fel, még ebben a földi életben feltámad. Újra elevennek érezzük magunkat ebben a földi életben, átnézünk a halál kapuján, amelyen Krisztus vezet át, rátekintünk a halálon túli életre, és most tudjuk, hogy Krisztus miért küldte el a Szellemet, a Szent Szellemet: azért, mert életünkben már itt hozzákapcsolódhatunk ehhez a Szent Szellemhez, ha átadjuk magunkat Krisztus vezetésének. Akkor bizonyossággal elmondhatjuk, hogy Krisztusban halunk meg, amikor a halál kapuján áthaladunk.
Amit itt a természetben megismerésünkkel átéltünk, az már a jövő előkészítése. Mert ami egyébként halott tudomány volna, azt az élő Szellem feltámasztja. Hogyha jól értettük, hogy: Az Atyától születtünk - Krisztusban halunk meg -, akkor a halál kapuján átpillantva elmondhatjuk, amikor a megismerés halálának helyére az igazi halál lép, és elveszi testünket, hogy: A Szent Szellemben újra feltámadunk - Per spiritum sanctum reviviscimus.