Ma olyasmit nézünk meg, ami összefoglalhat néhány ismert igazságot az antropozófusok szélesebb köre számára. Talán ismerik „A világ és az ember" című könyvemben megadott leírás módját azokról a világokról, amelyeket az embernek halála és újabb születése között kell átélnie. Ma először némileg más szempontból akarok néhány dolgot leírni ezekről a világokról, mint ahogy az említett könyvben megadtam.

Ebben a könyvben nagyrészt imaginációkat használtam fel a lelki és szellemi világhoz, amelyeket az ember a halál kapuján való áthaladása után él át, hogy újabb földi élethez fejlődjék fel. Ezt ma nem annyira imaginatív álláspontból akarom leírni, inkább úgy, ahogyan az inspiráció számára adódik. Ezért az érthetőség kedvéért azokból az élményekből indulhatunk ki, amelyeket földi életünk során kapunk.

A születésünk és halálunk közötti időpontokban fizikai testünkben szembesülünk a világgal. Emberi mivoltunknak, emberi lényünknek azt nevezzük, ami a bőrünkön, fizikai testünkön belül van. Feltesszük, hogy emberi lényünk nemcsak anatómiai és fiziológiai folyamatokat rejt magában, hanem valamilyen lelki és szellemi folyamatok is lejátszódnak benne. De magunkról beszélve arra gondolunk, ami a bőrünkön belül van, külső világnak pedig azt a világot nevezzük, ahová kitekintünk, amely körülöttünk van. Tudjuk, hogy erről a külvilágról képzeteket alkotunk, ezek a képzetek azután bennünk élnek. Így körülöttünk ott van a külvilág, lelki életünkben pedig mintegy a külvilág tükörképei.

A halál és újabb születés között ugyanabban a világban élünk, mint amely mostani földi külvilágunkat jelenti. Mindaz, amit most külvilágként pontosabban láthatnak, vagy csak sejthetnek, akkor belső világuk lesz. Akkor arra mondják majd: ez az énem. Ahogyan most a tüdejüket énjükhöz tartozónak tekintik, úgy a halál és az újabb születés között a Napot és a Holdat tekintik szervüknek, olyasminek, ami bensőjükben van. Egyetlen külső világuk akkor saját földi létük lesz: a földi szerveik.

Ha itt a Földön azt mondjuk: tüdő és szív van bennünk, kívülünk pedig Nap, Hold és az állatöv, úgy halálunk és újabb születésünk között azt mondjuk: az állatöv, a Nap és a Hold bennünk van, kívülünk pedig a tüdő és a szív. Mindaz, amit most a bőrünkön belül hordozunk, az a halál és az újabb születés között mindinkább külvilágunk, világmindenségünk, kozmoszunk lesz. A halál és az újabb születés közti életben a világ és az ember viszonyának szemlélete teljesen ellentétessé válik.

Úgy van, hogy amikor halálunkat átéljük, vagyis áthaladunk a halál kapuján, először világos képünk van arról, ami volt, amilyenek a Földön voltunk - csak egy kép. El kell képzelniük, hogy ez a kép a külső világ benyomását kelti önökben. Ez a kép először mint valami jelenség van a bensejükben. Haláluk után először földi emlékek, földi képek alakjában van még tudatuk arról, hogy milyen emberek voltak itt a Földön.

Ez azonban mindjobban megszűnik, mindinkább előre haladnak az ember szemléletébe: Énvilág, világmindenségember. Ez egyre inkább fokozódik. Csak azt nem szabad képzelni, hogy a tüdő akkor úgy néz ki, mint most. Nem olyan látvány, amely pótolhatná a Nap és a Hold szép látványát, de az akkori tüdő és szív sokkal nagyszerűbb, hatalmasabb, mint az emberi szemünk elé táruló mostani Nap és Hold.

Ilyen módon kapunk valóban benyomást arról, hogy mi is voltaképpen a maja. Az emberek úgy beszélnek a majáról, mint a földi világ nagy megtévesztéséről, de nem is igazán hisznek ebben; az emberek titkon mégis úgy vélik, hogy minden éppen olyan, amilyennek földi szemünk látja. Ez azonban nincs így. A tüdő csak látszatképződmény, a szív is az. Tüdőnk valójában csak kozmoszunk nagyszerű része, szívünk meg különösképpen, mivel a szívünk valóságában sokkal fenségesebb, nagyszerűbb, mint egy Nap.

Lassanként valóban hatalmas kozmikus világ felkeltét látjuk, erről szólva azt is mondjuk: az ég lent van. Voltaképpen arra gondolunk, hogy az van lent, ami előkészíti a következő inkarnáció emberi fejét; ekkor azt mondjuk, hogy az alsó van felül. Minden megfordul. Ott van valamennyi erő, amely előkészíti az ember Földre jutását, hogy mintegy két lábon álljon bele a következő földi életébe.

Ezt azután ilyen szavakkal foglalhatjuk össze: mennél jobban közeledünk egy újabb földi élethez, annál inkább összehúzódik számunkra az univerzumember. Mindinkább azt vesszük észre, hogy az először fenséges világmindenség - amely különösen a halál és az újabb születés közti középső szakaszban magasztos - mintegy összezsugorodik, és a magunkban hordozott bolygókból, szövődésükből az emberi étertestben rezgő lüktetés lesz; az állatöv állócsillagai idegérzék életünk alkotójává válnak. Mindez összezsugorodik, kialakul, először szellemi, majd éteri testté válik. Az anyaöl csak azután fogadja be és öltözteti földi anyagba, amikor egészen kicsivé alakult.

Ekkor jön el az a pillanat, amikor földi életünkhöz közeledünk, és mintegy tovatűnni érezzük azt a világmindenséget, amely azelőtt a miénk volt. Összezsugorodik, kisebb lesz. Ez kelti fel bennünk azt a vágyat, hogy újra lejöjjünk a Földre, újra fizikai testhez kötődjünk, mert a világmindenség mintegy visszahúzódik szellemi tekintetünk elől. Emberré válásunkra tekintünk. Itt egészen más időszakaszokkal kell számolnunk. A halál és az újabb születés közti élet századokig tart, és ha egy ember a XX. században születik, akkor leszállása lassanként előkészül már a XVI. század körül. Ekkor bizonyos vonatkozásban az ember gyakorol hatást a földi viszonyokra.

Egyik ősapjuk a XVI. században szeretett bele ősanyjukba, vágyat éreztek, hogy együtt legyenek. Ebben a vágyban már az önök hatása érvényesült a szellemi világokból. Amikor azután a XVII. században egy kevésbé távoli ősapa egy kevésbé távoli ősanyát szeretett, akkor bizonyos értelemben megint önök voltak a közvetítők. Összekeresték az egész generációt, hogy végül kiderüljön, hogy ki lehet az anyjuk és az apjuk.

A földi szerelem viszonyaiban rejlő titokzatos bizonytalanságban a jövendő inkarnációjukat keresőktől kiinduló erők játszanak szerepet. Ezért soha nincs jelen teljes szabadság, teljes tudatosság azokban a külső körülményekben, amelyek egymáshoz vezetik a férfi és nő személyiségét. Ezek olyan dolgok, amelyek ma teljesen kívül esnek az emberek megértésén.

Amit ma történelemnek nevezünk, az voltaképpen egészen külsőséges. Hiszen az emberek lelki történéséből ma nem sok jelenik meg a külső életben. A mai emberek mit sem tudnak arról, hogy az emberi lelkek a XII-XIII. században még teljesen másképpen éreztek. Az emberek a X-XII. században tudtak még azokról a szellemi világból érkező titokzatos erőkről, amelyeket az emberi lelkek fejtenek ki, ha nem is olyan világos tudással, ahogyan most elmondtam, inkább álomszerű módon. Nyugaton nem sokat mondtak el az ismétlődő földi életekről, a reinkarnációról. Mindenütt voltak azonban olyan emberek, akik tudtak erről. Csak az egyházak iktatták ki, átkozták el mindig éppen az ismétlődő földi életekre vonatkozó gondolatokat. Arról kell voltaképpen képzetet alkotniuk, hogy Európában a XII-XIII. századig terjedően sokan tudtak arról, hogy az ember ismétlődő földi életeket él át.

Azután eljött az ideje annak, hogy a nyugati emberiségnek át kellett haladnia az intellektuális fejlődésen. Az embernek lassanként meg kellett szereznie a szabadságát. A régi korokban, az álomszerű szellemi látás idején, nem lehetett szabad. Szabadság nem létezik azokban az emberi viszonyokban sem - legfeljebb a szabadságba vetett hit -, amelyekben, mint most leírtam, a földi szerelem uralkodik. Itt mindig a Földre érkező lelkek érdeke játszik szerepet.

Az emberiségnek azonban mégis egyre szabadabbá kell válnia a Föld-fejlődés során. A Föld csak akkor éri el fejlődésének célját, ha az emberiség egyre szabadabb lesz. Ehhez egy bizonyos korszakban szükség volt azonban az intellektualitásra. Ez a mi korszakunk. Mert ha visszatekintenek azokra a régebbi földi körülményekre, amikor az emberek álomszerű szellemi látással rendelkeztek, akkor ebben az álomszerű szellemi látásban mindig szellemi lények éltek. Az ember nem mondhatta ekkor, hogy a fejében gondolatai vannak. Ez helytelen lett volna. A régi korokban azt kellett mondania: az angyalok élete a fejemben van. Később azt kellett mondania: az elemi lények élete a fejemben van. - Akkor eljött előbb a XV. század, a XIX. és XX. században pedig már semmi szellemi sincs az ember fejében, csakis gondolatok vannak benne.

A külső világról azáltal alkothatott magának képeket, mert már nem volt magasabb szellemisége, csak gondolatai voltak. Lehetett-e az ember szabad, amíg szellemek éltek benne? Nem lehetett. Ők teljes mértékben irányították, mindent megadtak neki. Az ember csak akkor válhatott szabaddá, amikor a szellemek már nem irányították, amikor már csakis gondolatképei voltak.

A gondolatképek semmire sem kényszeríthetik önöket. Ha tükör elé állnak, bármilyen gonosz emberek lehetnek is a tükörképek, mégsem fogják őket fültövön vágni; igazi pofont sohasem adnak nekik, mivel nincs realitásuk, csak képek. Ha el akarok valamit határozni, ezt leképezhetem a tükörrel, a kép azonban semmit sem határozhat el.

A szabadság abban a korban jön létre, amikor az intellektus csak gondolatokat helyez a fejünkbe, mivel a gondolatok nem kényszeríthetnek. Ha morális impulzusainkat meghagyjuk tiszta gondolatoknak, kivívhatjuk korunkban a szabadságunkat, ahogyan „A szabadság filozófiájá”-ban leírtam. El kellett hát érkeznie az intellektuális kornak. Különösen hangzik, de így van: lényegében elmúlt az a kor, amikor az emberek pusztán intellektuálist, pusztán képgondolkodást alakíthattak ki. Ez a XIX. századdal elmúlt. Ha pedig az emberek továbbra is csupán képgondolatokat alakítanak ki, akkor a gondolatok áldozatul esnek az arimáni hatalmaknak. Az arimáni hatalmak hozzáférnek az emberhez, és a szabadság az arimáni hatalmak martaléka lesz. Ez előtt a veszély előtt áll most az emberiség.

Az emberiség jelenleg olyan eshetőség előtt áll, hogy vagy megérti a spirituális életet, megérti, hogy amit ma a fejtegetésem elején leírtam, az realitás, vagy pedig tagadja ezt. Ha azonban ma tagadja, úgy nem képes már szabadon gondolkodni, hanem Arimán, az arimáni hatalmak kezdenek az emberiségben gondolkodni. Így az egész emberiségfejlődés hanyatló irányba kerül.

A legnagyobb mértékben szükség van tehát arra, hogy jelenkorunk egyre több embere megértse, hogy újra vissza kell térnünk a spirituális élethez. Az embereknek azt az érzést kellene ma önmagukban keresniük, hogy újra vissza kell térni a spirituális élethez. Ha ezt nem keresik, az emberiség áldozatul esik Arimánnak. A földi emberek helyzete, magasabb szempontból nézve, ma ennyire komoly. Ezt a gondolatot voltaképpen minden más gondolatuk elé kellene helyezniük, az összes többi gondolatot ennek a gondolatnak a megvilágításában szemlélve.

Ezt akartam a mai fejtegetés első részében elmondani.

Ilyen leírások révén meglátható talán, hogy a halálunk és újabb születésünk között a szellemi világban átélt életünk teljesen eltér attól, amit születésünk és halálunk között itt átélünk. A földi életből merített képek, bármilyen szellemesek, nem elegendőek az ember voltaképpeni szellemi életének jellemzésére, csak lassan és fokozatosan juthatunk el annak megértéséhez, ami a szellemi világban realitás. Erre hozok fel példákat.

Tegyük fel, hogy az ember elhagyja földi testét, és lelki-szellemi életével átmegy a szellemi-lelki világba. Tegyük fel, hogy aki a beavatási megismerést bensőségesebb értelemben szerezte meg, továbbra is megfigyelheti a lelkeket halál utáni életükben. Ehhez sok előkészítésre van szükség, olyan karmára is, amely összekapcsolja az itteni embert az odaát élővel. Arról van szó, hogy megértésre jussunk az elhalttal. Rendkívül nehéz szellemi élményekről beszélek, mert a világ szellemi leírása általában könnyebb, mint a halotthoz történő legcsekélyebb közeledés. Az emberek könnyen úgy hiszik, hogy egy halotthoz nem is nehéz közelednünk, pedig ez sokkal nehezebb, mint az általános spirituális megismerés megszerzése.

Elmondom most a halottakkal való érintkezés néhány sajátosságát. Ez először csak úgy lehetséges, hogy belehelyezkedünk a halott fizikai világra vonatkozó emlékezőképességébe. A halottaknak van még rezonanciájuk az emberi nyelvhez, még ahhoz a speciális nyelvhez is, amelyet itt a Földön kiváltképpen beszéltek. A nyelvhez fűződő kapcsolatuk azonban változik. Egy halottal való érintkezésnél például észrevesszük, hogy hamarosan a legcsekélyebb megértést sem tanúsítja a főnevek iránt. Ha az élő főneveket intéz a halotthoz, ezeket a halott egyszerűen meg sem hallja, ha szabad ezt a kifejezést használni. Aránylag hosszú ideig megtartja azonban minden ige megértését.

A halottal rendszerint csak akkor jutnak megértéshez, ha megfelelő módon tudnak neki kérdéseket feltenni. Ezekkel a kérdésekkel úgy kell olykor eljárnunk, hogy egyik nap lehetőleg teljes nyugalomban koncentrálunk a halottra, valami igen konkrét élményben élünk vele együtt - mert halála után inkább képek vannak a lelkében, mint elvont képzetek -, tehát olyan reális kézzelfogható élményre kell koncentrálnunk, amelyet itteni életében szeretett, úgy lassanként közeledhetünk hozzá.

Rendszerint nem kapunk azonnal választ. Gyakran aludnunk kell rá, talán többször is, és napok múlva kapunk feleletet. De ha a kérdést főnevekkel intézzük a halotthoz, úgy voltaképpen sohasem kapunk választ. Meg kell próbálni, hogy minden főnevet igealakra hozzunk. Ez az előkészítés valóban szükséges. A halott olyan igéket ért meg legjobban, amelyeket igen szemléletessé teszünk. Az „asztal” kifejezést például sohasem érti, de ha sikerül elképzelnünk az asztal készítésének valamilyen tevékenységét, valami létesülést, akkor lassanként érthetővé válhatunk a halott számára, megérti a kérdést és választ kapunk. Ezek mindig igealakban vannak, sokszor még csak nem is igealakban, hanem abban, amit itt a Földön indulatszónak neveznénk.

A halott különösen betű-hangösszetételekben beszél. Mennél tovább tartózkodik halála után a szellemi világban, annál inkább beszél olyan nyelven, amelyet csak akkor sajátítunk el, ha a földi nyelv megkülönböztető megértését megszereztük, és már nem ragaszkodunk a szavak elvont jelentéséhez, hanem behatolunk a hangok érzelmi tartalmába.

Úgy van ez, ahogy a nevelésről tartott előadásokban elmondtam: az „Á”-nál a csodálkozáshoz hasonlót érzünk. A csodálkozást mintegy felvesszük lelkünkbe, amikor nem csak „Á”-t mondunk, hanem „Ach”-ot. Vagyis: „A” = csodálkozom; a csodálkozás belém jut: „ch”. Ha pedig most az „m”-et helyezem elébe: „mach” - úgy követem azt, ami el- csodálkoztat, mintha lépésenként - „m”- közeledne és én teljesen benne vagyok! A halottak válasza is sokszor ilyen hangzóértelmekben érkeznek. Nem beszélnek angolul, németül vagy oroszul, hanem úgy, hogy csak a lélek és a szív értheti meg, ha a lélek és a szív összefügg a füllel.

Azt mondtam az előbb, hogy a szív magasztosabb a Napnál. A szív a földi szemlélet számára valahol belül van, és ha anatómiailag kivágják, nem nyújt szép látványt. A szív valójában az egész emberben ott van, áthatja minden egyéb szervét, benne van a fülében is. Egyre jobban hozzá kell szoknunk a halott szívbeszédéhez, ha szabad így neveznem.

Ehhez akkor szokunk hozzá, ha fokozatosan elvetjük a főnévi jelleget, és eljutunk az igeszerűbe. Halála után a halott még elég sokáig megérti a cselekvést, a létesülést. Később azonban már olyan nyelven ért, amely nem valóságos nyelv. Amit ekkor kapunk a halottól, azt előbb vissza kell fordítanunk földi nyelvre.

Az ember így kinő a testéből, és lassanként belenövekszik a szellemi világba, eközben egész lelki élete megváltozik. Amikor lassanként elérkezik Földre szállásának az ideje, újra meg kell változtatnia egész lelki életét, mert ekkor hatalmas feladat pillanata közeledik feléje. Egész eljövendő, fizikailag a Földön álló, emberi mivoltának asztrális, majd éteri alakját magának kell összeállítania.

Itt a Földön külsőséges munkát végzünk. Kezünk valamilyen külső történésen tevékenykedik. Halálunk és újabb születésünk között lelkünk a testünk összeállításával foglalkozik. Csak látszat, hogy az ember az átöröklés révén keletkezik. Az átöröklés csak a legkülsőbb fizikai burokkal ruházza fel, de szerveinek még az alapját is az embernek kell kibontakoztatnia. Mondok erre egy példát, de ehhez egy kesztyűt szeretnék.

Amikor az ember földi életéhez közeledik, akkor a Nap és a Hold még benne van. De a Nap és a Hold lassanként összezsugorodik. Ezt úgy érzik magukban, mintha tüdőszárnyaik zsugorodnának össze. Ilyen érzés kozmikus létük, Nap- és Hold-szervük összezsugorodása. Ekkor leválik valami a Napról és a Holdról. Míg a Nap és Hold azelőtt bennünk volt, most a Nap és Hold valamilyen képmása van előttünk. Először két hatalmas csillogó, ragyogó golyó van előttünk, egyik a szellemivé vált Nap, a másik a szellemivé vált Hold. Az egyik golyó világos, ragyogó fényben, a másik parázslóan, inkább belül meleg, melegítő tüzességű, és a fényt mintegy önzőn visszatartva.

Ez a két golyó válik le a kozmikussá vált emberről - erről a még ma is létező Adam Kadmonról - és a két levált golyó egyre jobban közeledik egymáshoz. Amikor lejövünk a Földre, azt mondjuk: a Nap és a Hold egyesül. Ez vezeti az embert, ez vezeti, irányítja oda már ősanyjától, dédanyjától, nagyanyjától végül ahhoz az anyához, aki a világra hozza. A Nap és Hold vezeti, ezek pedig egyre közelednek egymáshoz.

Ekkor egy feladatot látunk magunk előtt. Ami az emberi embrióban még távol van, azt bizonyos tekintetben egyetlen pontnak látjuk. Látjuk, amint a Napból és Holdból létrejött egyöntetűség az anyához közeledik. A magunk előtt látott feladatot azonban így jellemezhetem.

Gondolják el, hogy ez [a kesztyű] vonul el az ember előtt, mint az egyesült Nap és Hold, és tudjuk: amikorra a kozmikus tudatod teljesen eltűnik, és sötétségen haladsz át - ez a fogantatás után van, amikor az ember az embrióba merül -, akkor ezt ki kell fordítanod, hogy a belseje kerüljön kívülre. Ki kell fordítanod azt, ami a Nap és a Hold volt, ekkor egy kis nyílás jön létre, ezen át kell bújnod az éneddel, és ez lesz azután földi emberi tested képmása.

Látják, ez az emberi szem pupillája. Itt az egyből kettő lesz, mintha két tükörkép keletkezne: ez a két emberi szem, először egyesülve, mint egyesült Nap és Hold, azután pedig kifordulva.

Az a feladat hárul ránk, amelyet öntudatlanul végzünk el, hogy át kell fordítanunk az egészet, a belsőt kifelé fordítani és a kis nyíláson át bebújni. Ez ekkor szétválik: az embrionális állapotban két fizikai képmás alakul ki. Mert a fizikai embrionális szem két kép: ez keletkezett a Napból és a Holdból.

Így dolgozzuk ki az emberi organizmus egyes részeit, és amit az egész világmindenségként átélünk, azt fogjuk össze, határozott formát adunk neki, ezt öltözteti, burkolja be azután a képlékeny matéria. Ezt csak elfogadják ezek a részek, az erőket azonban a világmindenségből alakítjuk ki.

Ha a születést és halált megelőző időben úgy haladunk át például a Napon, hogy a Nap az Oroszlán jegyében áll - nem feltétlenül a születésnél, lehet régebben is -, úgy nem ezalatt készítjük a Napból és Holdból a szemünket, ez más időben történik, de ezalatt egyesülünk a Nap bensejével. Ha a Nap bensejébe lépnénk, egész másmilyennek látszana, mint ahogy a mai fizikus elképzeli. Ez a fizikai elképzelés oly gyanútlan! A Nap belseje nem gázgolyó, hanem kevesebb, mint a tér, olyasmi, ahonnan mintegy elvették a teret. Ha a tér kiterjedését nyomásnak képzeljük, úgy a Nap bensejét szívásnak kellene elképzelnünk, negatív térnek, a térnél üresebbnek. Igen kevés ember jut itt megfelelő elképzeléséhez. Amikor ezen áthaladunk, olyasmit élünk át, ami ugyancsak kialakítható, például az emberi szívvé alakul tovább.

A Napból és a Holdból nemcsak a szem formája jön létre, a szív alakja is a Napból képződik, de csakis akkor, ha a Nap az Oroszlán csillagképéből érkező erőket is magában hordja.

Így az ember egész organizmusát valóban a világmindenség csillagállásaiból, mozgásaiból építi fel. Az emberi organizmus a csillagvilág képmása, és a halál és újabb születés közti munka nagyrészt abban áll, hogy testünket kimunkáljuk az univerzumból. A Földön álló emberi lény világmindenség, de összezsugorodott. Naivitás, amikor a természettudomány úgy véli, hogy az ember csak a fizikai emberi csírából keletkezik! Ez éppen olyan naiv, mintha valaki az egyik végével észak felé, a másikkal dél felé mutató mágnestűt látva csakis a mágnestűben keresné azokat az erőket, amelyek révén éppen így áll be, és nem az egész Földet tekintené mágnesnek.

Ilyen ez, amikor valaki azt mondja, hogy az ember a fizikai emberi csírából keletkezik. Nem ebből jön létre, hanem az egész világmindenségből. Szellemi-lelkisége halála és újabb születése között működik közre azon az érzékfeletti- éteri-lelki emberalakon, amely azután úgy összezsugorodik, hogy fizikai matériával burkolhatja be magát. Az ember valóban csak a színhelye annak, amit fizikai mivoltán a világmindenség és saját átváltoztatott erői végrehajtanak.

Így fejlődik lassanként az ember. Ez a nyelvvel kezdődik, amikor abbahagyja a főnevek használatát, és áttér egy speciális igejellegű nyelvre. A nyelvről áttér azután a csillagvilág belső szemléletére, ekkor a csillagvilágban él. Ezután kezdi következő inkarnációjának mivoltát kiválasztani, megformálni a csillagvilágból. Így megy át a fizikaiból a nyelv átformálása révén a szellemibe; az univerzum átformálásával pedig visszatér az emberhez. Az ember egész halál és újabb születés közti életének körét valóban csak akkor értjük meg, ha megértjük, hogy a nyelvbe belevesző szellemi-lelkiség egyesül a csillagvilággal, azután pedig újra kivonja magát a csillagok világából.

Mindez sok ember számára világos volt még abban az időben, amikor a Földön végbement a Golgotai Misztérium. Ekkor nem az volt a véleményük, hogy Jézus Krisztus főként a Földön fejlődő lény, hanem az, hogy előzőleg abban a világban tartózkodott, amelyhez halálunk és újabb születésünk között mi is tartozunk - és azon gondolkodtak, hogy hogyan jött le és ment át a Földbe.

A beavatási tudományt éppen a római világ irtotta ki, hogy csak a régi dogmák maradjanak fenn. A Golgotai Misztérium utáni IV. században egy speciális testület volt Itáliában, ez egész erőfeszítését arra fordította, hogy a régi beavatás módszerei ne alakuljanak át újakká. Az embereknek csak a külső fizikai világ megismerése maradjon meg, az érzékfeletti világokról pedig csak a régi dogmák adjanak hírt, és az intellektusuk ezeket lassanként már csak mint fogalmakat vegye fel, ne is értse, csak higgyen bennük. Így az egykori tudás szétszakadt a földi világ ismeretére és egy másik világban való hitre, míg ez a hit úgy összezsugorodott, hogy egyeseknek csak meg nem értett dogmák összességéből állt, másoknak meg egyáltalán csak hitük támpontja lett. Mit hisz a modern ember, aki már nem ragaszkodik a Szentháromság dogmáihoz? Valami elmosódott, általános szellemiséget hisz. Ismét vissza kell azonban jutnunk ahhoz az igazi szemlélethez, amelynél beleéljük magunkat a szellemibe, vagyis újra beavatási tudományra van szükségünk. Olyan tudományra, amely ilyesmiről szól: Csodáld meg az emberi szemet, hiszen ez különálló kis világ. - Ez nem pusztán kép, ez realitás, a most elmondott okokból. Mert ez a szem halálunk és újabb születésünk között egységet alkotott, valójában a Nap és Hold képmásának egybeáradása volt, és azután fordult ki. Ezért van két szemünk, mert ha olyan alkatunk volna, hogy csak egyetlen szemmel látnánk, mint a küklopszok, sohasem bontakoztathatnánk ki énünket egy látható világban; csak az érzelmi világban.

Helen Kellernek más érzelmi és gondolatvilága van, mint a többi embernek; csak azért értetheti meg magát, mert a nyelvet elmagyarázták neki. E nélkül nem fejleszthetnénk ki énünk képzetét. Hiszen ezt azáltal fejleszthetjük ki, hogy jobb kezünket bal kezünkre tudjuk helyezni, különösen, ha a szimmetrikus tagokat egymásra helyezzük. Így az énünkről is azért bontakoztatunk ki finom képzetet, mert látáskor keresztezzük a két szemünk szemtengelyét. Amikor megnézünk valamit, keresztezzük a két szemünket.

A két anyagi szem a szellemiben egység. Ez az egy szellemi szem pedig az orrgyök mögött helyezkedik el, ez képződik le és válik a két szemünkké. Az ember azáltal érezheti magát embernek, hogy jobb és bal ember lehet. Ha csak jobb vagy csak bal, és nem szimmetrikus lény volna, úgy minden gondolkodás kifutna a világba; nem jutnánk zárt énhez.

Amikor a Nap és a Hold képmását eggyé alakítjuk, következő inkarnációnkra képezzük ki magunkat. Azt mondjuk magunknak: nem hullhatsz szét az egész világgá, nem lehetsz Nap-ember, magad mellett Hold-embert tartva. Egységessé kell válnod. - Az egységes emberi Nap-Hold szem azért jön létre, hogy át is érezhessük ezt az egységet. Az emberi Nap-Hold szem olyan alakban változott, amelyet azután mint szemet hordozunk, és a két szemünk az egységes emberi Nap-Hold szem képmása.

Ezt akartam ma elmondani, kedves barátaim, arról a fizikai világtól egészen eltérő tapasztalatról, amelyre a szellemi világban teszünk szert. Ezek azonban mégiscsak összefüggenek. De úgy függenek össze, hogy teljesen kifordulunk. Ha az embert itt úgy kifordíthatnánk, hogy a bensője kívülre kerüljön, a szíve például az ember felszíne volna - gondolhatják, hogy fizikai emberként így nem maradna életben -, de ha a szívét belül így megfogva kifordíthatnánk, mint egy kesztyűt, akkor nem maradna ilyen itteni ember, hanem világmindenséggé növekednék. Mert ha egy pontba, a szívbe koncentrálunk, és képesek vagyunk magunkat szellemileg kifordítani, akkor olyan világgá alakulunk át, amelyet egyébként a halál és az újabb születés között élünk át. Ez az ember bensejének a titka, de a fizikai világban nem fordíthatjuk kifelé. De az emberi szív is kifordított világ, és a fizikai földi világ ilyen összefüggésben van a szellemi világgal. Hozzá kell szoknunk ehhez a kifordításhoz. Különben sohasem lesz helyes képzetünk arról, hogy az itteni fizikai világ hogyan is viszonylik voltaképpen a szellemi világhoz.