A ma esti előadásra történt kedves meghívásuknak úgy kívánok eleget tenni, hogy arról mondok el valamit, ahogyan közvetlen kutatással olyan spirituális megismeréshez jutunk, amelynek pedagógiai következményeit most kifejtjük. Előrebocsátom, hogy ma elsősorban az érzékfeletti világokba való bejutás kutatási módszeréről fogok beszélni. Más alkalommal talán lehetőségünk nyílik arra, hogy a kutatás eredményeiről is elmondjunk valamit. Bevezetőül még azt is el kell mondanom, hogy mai közlendőm szigorúan a spirituális, érzékfeletti világok kutatására vonatkozik, nem az érzékfeletti megismerés megértésére. A felkutatott és közölt érzékfeletti megismerések beláthatóak a mindennapi egészséges emberi értelemmel, ha ez nem fosztja meg magát elfogulatlanságától azáltal, hogy a külső érzéki világ számára érvényes úgynevezett bizonyítékokból, logikus levezetésekből és hasonlókból indul ki. Csakis ezek miatt az akadályok miatt mondják olyan gyakran, hogy az érzékfeletti kutatás eredményei nem érthetőek, ha valaki nem lehet maga is érzékfeletti kutató.

Itt az úgynevezett beavatási megismerés tárgyát közöljük, ezt az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban kissé más alakban művelték, mint ahogy mai korunkban kell művelni. Más előadásokban is megjegyeztem már, hogy nem a régit hozzuk újra felszínre, hanem korunk gondolkodásának és érzésének értelmében kell az érzékfeletti világokba vezető kutatás útjára térnünk. A beavatási megismeréssel kapcsolatban elsősorban éppen arról van szó, hogy módunkban áll megváltoztatni egész emberi lelkialkatunk elvi irányultságát.

Aki beavatási megismeréssel rendelkezik, az nem csak abban különbözik az egyéb mai értelemben vett megismeréssel rendelkezőtől, hogy a beavatási ismeret a szokásos megismerés magasabb foka. Mindenesetre a szokásos megismerés alapján érjük el, ennek az alapnak meg kell lennie; ha el akarjuk érni a beavatási megismerést, teljesen ki kell alakítanunk az intellektuális gondolkodást. Ezután azonban az elvi beállítottság átalakítására van szükségünk, a beavatási megismeréssel rendelkezőnek egészen más nézőpontból kell a világot szemlélnie, mint ha e nélkül történne. Egyszerű alakban fejezhetem ki, hogy a beavatási megismerés miben különbözik elvileg a szokásos megismeréstől. A szokásos megismerésnél tudatában vagyunk annak a gondolkodásnak és egész belső lelki átélésnek, amelynek révén a megismerés alanyaként megismeréseket szerzünk. Például gondolkodunk és úgy hisszük, hogy a gondolkodás révén ismerünk meg valamit. Így önmagunkat gondolkodó embernek felfogva, mi vagyunk az alany. A tárgyakat a természet, az emberi élet megfigyelésével, kísérletezéssel keressük. Mindig a tárgyakat keressük. A tárgyaknak kell felénk közeledniük, át kell adják magukat nekünk, hogy átfoghassuk gondolatainkkal, rájuk alkalmazhassuk gondolkodásunkat. Mi vagyunk az alany, amik megközelítenek bennünket, azok a tárgyak.

Annál az embernél, aki beavatási megismerésre törekszik, egészen más beállítottság jelenik meg. Észre kell vennie, hogy ő mint ember a tárgy, és az emberi tárgyhoz kell az alanyt megkeresnie. Tehát valami merőben ellentétesnek kell történnie. A szokásos megismerésben alanynak érezzük magunkat, és a rajtunk kívül lévő tárgyakat keressük. A beavatási megismerésben mi magunk vagyunk a tárgy, és ehhez alanyt keresünk, illetve az alanyok éppen a valóságos beavatási megismerésben adódnak azután. Ez azonban még csak egy későbbi megismerés tárgya.

Látják tehát, hogy ez éppen olyan, mintha már tisztán a fogalmak meghatározásaiból be kellene látnunk, hogy a beavatási megismerésnél voltaképpen ki kell menekülnünk önmagunkból, olyanná kell válnunk, mint objektumainknak, a növényeknek, a köveknek, a villámlásnak és dörgésnek. A beavatási megismerésben mintegy kibújunk önmagunkból, és tárgyak leszünk, ehhez keressük az alanyokat. Kissé paradox módon kifejezve úgy mondanám, éppen a gondolkodásra célozva: a szokásos megismerésnél gondolkodunk a dolgokon. A beavatási megismerésnél azt kell keresnünk, hogy hogyan gondolnak bennünket a kozmoszban.

Ezek csakis elvont irányvonalak, de a beavatás módszerének konkrét tényeiben mindenütt ezeknek a követését fogják megtalálni.

Ez a beavatási megismerés először is a gondolkodásból indul ki, amennyiben ma csak a modern, ma érvényes beavatás megismerésének közléseit akarjuk megkapni. A gondolati életnek teljesen ki kell fejlődnie, ha ma beavatási megismeréshez akarunk jutni. Ezt a gondolati életet különösképpen azzal képezhetjük, ha elmélyedünk az utóbbi századok, főként a XIX. század természettudományos fejlődésében. Hiszen ehhez a természettudományos megismeréshez az emberek különbözőképpen viszonyulnak. Egyesek felveszik a természettudományos ismereteket, mondhatnám, bizonyos naivitással hallják, hogy hogyan kellett a legegyszerűbb, legprimitívebb organikus lényeknek az emberig fejlődniük. Eszméket alakítanak ki erről a fejlődésről, és kevéssé tekintenek vissza önmagukra, arra, hogy van most egy eszméjük, és a külső folyamatok szemlélésében gondolati életet bontakoztatnak ki magukban.

Aki azonban a természettudományos ismereteket csak úgy tudja felvenni, hogy kritikusan tekint önmagára, annak mindenesetre azt kell kérdeznie: mit jelent az, amit én magam teszek, amikor követem az egyes lényeket a tökéletlenektől a tökéletesekig? Vagy pedig azt kell kérdeznie: amikor matematikával foglalkozom, matematikát alakítok ki, akkor a gondolatokat tisztán önmagamból hozom létre. A matematika igazi értelemben olyan szövedék, amelyet önmagamból merítek. Ezt a szövedéket alkalmazom azután a külső tárgyakra, és illik is rájuk. Így jutunk el ahhoz a nagy, és a gondolkodó számára, mondhatnám, valósággal tragikus kérdéshez: Mi a helyzet magával, az összes megismerésnél alkalmazott gondolkodással?

Bármeddig gondolkodunk is, nem jövünk rá, hogy mi a helyzet ezzel a gondolkodással, mert itt a gondolkodás egy helyben áll, úgyszólván mindig csak a már kialakított tengely körül forgunk. Tennünk kell valamit a gondolkodással. Azt kell ezzel véghezvinnünk, amit „A magasabb világok megismerésének útja" című írásomban meditációként írtam le.

A meditációról ne gondolkodjunk „misztikus” módon, de könnyedén sem. Mai értelmünkben teljesen világosnak kell lennie, de türelemre és belső lelki energiára is szükségünk van ehhez. Mindenekelőtt olyasmire, amit senki sem adhat egy másik embernek: valamit megígérünk önmagunknak és azután meg is tudjuk tartani. Ha az ember egyszer meditálni kezd, ezzel az emberi élet egyetlen valóban teljesen szabad cselekvését hajtja végre. A szabadság tendenciája mindig bennünk van, jórészét meg is valósítottuk. Amikor azonban gondolkodunk, azt találjuk, hogy hol az örökléstől, hol a neveléstől, hol pedig az életünktől függünk. Kérdezzék csak meg önmaguktól, hogy mennyiben képesek rá, hogy egyszerre csak otthagyják, amit az átöröklés, a nevelés, az élet révén elsajátítottak. Ha ezt hirtelen el akarnánk hagyni, ugyancsak a semmivel szemben állnánk ott. Amikor azonban elhatározzuk, hogy este és reggel meditálunk, hogy lassanként megtanuljuk az érzékfeletti világba való betekintést, ezt mindennap megtehetjük vagy elmulaszthatjuk. Ebben semmi sem akadályoz meg. A tapasztalat meg is tanít arra, hogy akik nagy elhatározással fognak a meditatív élethez, legtöbbször nagyon hamar abbahagyják. Ebben teljesen szabadok vagyunk. A meditálás mélységesen szabad cselekvés.

Ha ennek ellenére hűek tudunk maradni önmagunkhoz, megígérjük nem másnak, csakis saját magunknak, hogy hűek maradunk a meditáláshoz, akkor ez önmagában roppant nagy lelkierő.

Miután ezt kifejtettem, fel szeretném hívni a figyelmüket arra, hogy hogyan visszük végbe a maga legegyszerűbb formájában a meditációt. Ma csak elvileg tudok ezzel foglalkozni.

Arról van szó, hogy tudatunk középpontjába valamilyen képzetet, vagy képzetkomplexumot helyezünk: nem is az a fontos, hogy mi a tartalma, csak olyan közvetlen legyen, hogy ne idézzen fel az emlékezésből vagy hasonlóból eredő reminiszcenciákat. Ezért jó, ha ezt nem az emlékeink tárházából merítjük, hanem olyan valaki adja a meditációt, aki ezekben tapasztalt, nem azért, mintha szuggesztíven akarna hatni ránk, hanem mivel így biztosak lehetünk abban, hogy amit meditálunk, az új lesz számunkra. Ugyanilyen helyes, ha előveszünk valamilyen régi művet, amelyet még egészen biztosan nem olvastunk, és ebből keresünk magunknak meditációs mondatot. Arról van szó, hogy ne a tudatalattiból és nem tudatosból merítsünk olyan mondatot, amely lenyűgöz bennünket. Ez azért nem tekinthető át, mert mindenféle érzelmi és érzésbeli maradványok keverednek hozzá. Arról van szó, hogy olyan áttekinthető legyen, mint egy matematikai tétel.

Vegyünk egy egészen egyszerű mondatot: „A fényben bölcsesség él.” Először nem is kell megvizsgálnunk, hogy ez igaz-e. Ez egy kép. Nem is azon múlik a dolog, hogy másképpen foglalkozunk a tartalmával, minthogy lelkileg benső- leg áttekintsük, tudatunkkal ezen nyugodjunk. Tudatunk eleinte csak egészen rövid ideig képes egy ilyen tartalmon nyugodni. Ez az idő aztán egyre hosszabb lesz.

Min múlik a dolog? Azon, hogy egész lelki mivoltunkat összeszedjük, minden bennünk lévő gondolati, érzelmi erőt egyetlen tartalomra összpontosítsuk. Ahogy a karizmok erősödnek, ha dolgozunk velük, úgy a lelkierők is azáltal erősödnek meg, ha ezeket újra meg újra egy tartalomra irányítjuk. Lehetőleg maradjon meg ugyanaz a tartalom hónapokon át, esetleg évekig. Mert az igazi érzékfeletti kutatáshoz először meg kell erősíteni a lelkierőket.

Ha ilyen módon tovább gyakorolunk, eljön egy nap, mondhatnám, az a nagy nap, amelyen egy bizonyos megfigyelést teszünk. Lassanként olyan lelki tevékenységünket figyeljük meg, amely teljesen független a testtől. Azt is észrevesszük, hogy azelőtt minden gondolkodással és érzéssel a testtől függtünk, a képzetalkotással az ideg-érzék rendszertől, az érzéssel a keringési rendszertől és így tovább. Most olyan szellemi-lelki tevékenységben érezzük magunkat, amely teljesen független minden testi cselekvéstől. Ezt arról vesszük észre, hogy a fejünkben rezgésbe tudunk hozni valamit, ami azelőtt teljesen tudattalan maradt. Azt a különös felfedezést tesszük, hogy mi is a különbség az alvás és az ébrenlét között. Ez a különbség ugyanis abban áll, hogy ébrenlétkor, a fejet kivéve, az egész emberi organizmusban rezeg valami: ott nyugalomban van az, ami különben az egyéb emberi organizmusban mozgásban van.

Jobban belátható, hogy miről van szó, ha felhívom a figyelmüket arra, hogy mint emberek nem vagyunk olyan robusztus szilárd testben, mint általában hisszük. Ugyanis mintegy kilencven százalékban folyadékból állunk, körülbelül tíz százalékot kitevő szilárd alkotórészeink ebbe a folyadékba merülnek, ebben úszkálnak. Így csak bizonytalan értelemben beszélhetünk az ember szilárdságáról. Kilencven százalékunk víz, ha szabad így mondanom. Ebben a vízben bizonyos részben levegő lüktet, valamint hő is.

Ha elképzelik, hogy az ember kis része szilárd test, nagy része víz, levegő és az ebben rezgő hő, már nem találják olyan hihetetlennek, hogy valami még finomabb is van bennünk. Ezt most étertestnek nevezem. Ez az étertest a levegőnél is finomabb. Annyira finom, hogy mindennapi életünkben észre sem vesszük, hogy áthat bennünket. Ez az étertest éber állapotban benső, szabályos mozgásban van az egész emberi testben, csak a fejünkben nem. A fejben az étertest bensőleg nyugalomban van.

Alvás közben ez másképpen van. Az alvás azzal kezdődik, és olyan módon folytatódik, hogy az étertest a fejben is mozgásba jön. Így alvás közben az egész embernek, a fejnek és a többinek is, bensőleg mozgó éterteste van. Ha pedig, mondjuk, felébredéskor álmodunk, akkor ébredésünknél még éppen észleljük az étertest utolsó mozgásait. Ezek mint álmok jelennek meg. Ébredéskor még észleljük a fej legutolsó éteri mozgásait; gyors felébredésnél ez nem történhet meg.

Aki azonban utalásaimnak megfelelően hosszú ideig meditál, képessé válik arra, hogy a fej nyugodt étertestébe lassanként képeket formáljon. Ezeket az idézett könyvben imaginációknak nevezem. Az étertestben átélt, fizikai testtől független imaginációk az első érzékfeletti benyomások, amelyekre szert tehetünk. Ezzel módunkban áll, hogy teljesen eltekintsünk fizikai testünktől, és életünket születésünkig egyetlen képben szemléljük, cselekvésében és mozgásában. Vízben elmerült, fulladáshoz közel álló emberek sokszor leírták, hogy életüket visszapillantva mozgó képekben látták - ezt itt szisztematikusan lehet kialakítani, úgy, hogy ebben mostani földi életünk minden történését megláthatjuk.

A beavatási megismerés legelőször saját lelki életünk meglátását nyújtja. Ez mindenképpen más, mint általában hiszik. Elvontan általában azt tételezik fel, hogy ez a lelki élet képzetekből szövődött össze. Amikor valódi alakjában felfedezzük, teremtő jellege van, ez működött gyermekkorunkban is, ez formálta az agyvelőnket, ez hatja át testünk többi részét, és plasztikus, képlékeny tevékenységet hoz benne létre, napról napra előidézi ébrenlétünket, sőt emésztési folyamatunkat.

A szervezetben folyó belső tevékenységet az ember étertestének látjuk. Ez nem térbeli, hanem időbeli test. Az étertest ezért csak úgy írható le térbeli alakban, ha tudatában vagyunk annak, hogy ez olyan, mintha egy villámot festenénk le. Amikor villámot festenek, természetesen egyetlen pillanatot festenek le, rögzítik ezt a pillanatot. Az emberi étertestet is csak úgy lehet a térben rögzíteni, hogy az egyetlen pillanat. Valójában térbeli fizikai testünk és időbeli étertestünk van, amely állandóan mozog. Csak úgy van értelme étertestről beszélni, ha mint olyan időbeli testről beszélünk róla, amelyet egészen születésünkig egységnek tekintünk, attól a pillanattól fogva, amikor ilyen felfedezésre módunk van. Ez a legelső érzékfeletti képesség, amelyet magunkban felfedezhetünk.

A leírt lelki folyamatokkal előidézett lelki fejlődés a beavatási megismerésre törekvő embernél mindenekelőtt a lelki hangulat, lelkialkat egész változásán mutatkozik meg. Kérem, ne értsenek félre! Ezt nem úgy értem, hogy aki beavatáshoz jut, az hirtelen teljesen kicserélődik, más emberré válik. Ellenkezőleg, a modern beavatási megismerésnek az embert teljesen a világban kell hagynia, hogy életét ilyenkor is úgy folytathassa, ahogy egykor elkezdte. De az érzékfeletti kutatás óráiban és pillanataiban az ember mindenesetre másmilyenné vált a beavatási megismerés révén, mint mindennapi életében.

Mindenekelőtt ki szeretném emelni a beavatási megismerés egyik fontos momentumát. Az érzékfeletti átélésben előrehaladó ember egyre inkább úgy érzi, hogy saját testisége eltűnik olyan vonatkozásban, ahogy mindennapi életében részt vesz. Kérdezzük csak meg magunkat, hogy hogyan jönnek létre életünk során az ítéleteink! Gyermekként felnövünk, fejlődünk. Antipátia és szimpátia alakul ki az életünkben. Szimpátia és antipátia a természeti jelenségek, főként pedig a többi ember iránt. Testünknek mindezekben része van. Magától értetődően helyezzük ide szimpátiánkat és antipátiánkat, amely nagyrészt még testünk fizikai folyamatain is alakul. A beavatandó az érzékfeletti világba történő felemelkedésének pillanatában olyan világba éli bele magát, ahol a testiséggel összefüggő szimpátia és antipátia az érzékfeletti tartózkodás számára egyre idegenebb lesz. Eltávolodik attól, ami a testiségével összekötötte. Amikor újra folytatni akarja megszokott életét, megint mintegy bele kell bújnia szokásos szimpátiáiba és antipátiáiba, ami egyébként magától értetődő módon történik. Amikor reggel felébredünk, ott vagyunk a testünkben, és ugyanolyan szeretettel, rokonszenvvel vagy ellenszenvvel viseltetünk a jelenségek és emberek iránt, mint előzőleg. Ez magától történik. Amikor az érzékfelettiben tartózkodunk, és vissza akarunk térni szimpátiáinkhoz és antipátiáinkhoz, ez erőfeszítéssel jár, mintegy bele kell merülnünk saját testiségünkbe. A saját testiségünktől való eltávolodás az egyik olyan jelenség, amely megmutatja, hogy valóban előbbre jutottunk. A beavatott lassanként nagyvonalú szimpátiákat és antipátiákat vesz fel magába.

A beavatási megismerés folyamán, a beavatás felé való fejlődés különösen az emlékezés, az emlékezet hatásában mutatkozik intenzíven. A mindennapi életben átéljük önmagunkat. Emlékezetünk hol jobb, hol valamivel rosszabb, de emlékezőképességet szerzünk magunknak. Élményeink vannak, amelyekre később visszaemlékszünk. Ez nincsen így azzal, amit az érzékfeletti világokban élünk át. Nagyságot, szépséget, jelentőset élhetünk át; ha átéltük, elmúlt. Újra át kell élnünk, hogy megint lelkünk elé táruljon. A szokott értelemben nem vésődik az emlékezetbe. Csak akkor vésődik bele, ha az érzékfelettiben meglátottat fáradságos módon fogalmakba öltöztetjük, értelmünket az érzékfeletti világba küldjük át. Ez igen nehéz. Ugyanis odaát ugyanúgy kell gondolkodnunk, anélkül hogy ennél a gondolkodásnál a test segítene bennünket. Ezért előbb meg kell szilárdítanunk a fogalmainkat, rendesen logikussá kell válnunk, nehogy odatekintve minduntalan elveszítsük ezt a logikát. Éppen a primitív szellemi látók képesek egyes jelenségek meglátására, de amikor odaát vannak, elfelejtik a logikát. Éppen akkor vesszük észre az emlékezet érzékfeletti igazságokra vonatkozó ilyen változását, amikor valakivel közöljük az érzékfeletti igazságokat. Ebből látható, hogy fizikai testünknek mennyire része van, ha nem is a gondolkodásban, de az emlékezés tevékenységében, amely mindig belejátszik az érzékfelettiségbe.

Ha elmondhatok valami személyeset: amikor előadást tartok, ez máshogy történik, mint egyéb előadásoknál. Azoknál gyakran beszélnek emlékezetből, sokszor azt bontakoztatják ki emlékezetükből, amit megtanultak, amit elgondoltak. Aki valóban érzékfeletti igazságokat bontakoztat ki, annak voltaképpen mindig abban a pillanatban kell ezeket létrehoznia, amikor kifejti. Így harmincszor, negyvenszer, ötvenszer tarthatom meg ugyanazt az előadást, és számomra sohasem lesznek ugyanazok. Ez természetesen egyébként is így van, de az emlékezet belső fokának elérésével még fokozott mértékben fennáll az emlékezéstől való függetlenség, a belső élet bevitele.

A kozmosszal szemben egészen sajátságos hangulatot hoz létre az a most említett képesség, hogy a fej étertestébe olyan formákat vigyünk be, amelyek révén az időtestet, az étertestet születésünkig átláthatjuk. Saját testiségünket úgyszólván elveszítjük, de érezzük, hogy beleéljük magunkat a kozmoszba. A tudat mintegy az éter messzeségeibe terjed ki. Egyetlen növényt sem nézünk meg úgy többé, hogy bele ne merülnénk a növekedésébe. Követjük a gyökerüktől a virágjukig. Benne élünk a nedveikben, virágzásukban, termésükben. Belemerülhetünk az állatok életének formáiba, és különösen más emberek életébe. A másokban megjelenő leghalványabb vonás is bevezet úgyszólván egész lelki életükbe, úgy érezzük, hogy az érzékfeletti megismerés folyamán nem vagyunk önmagunkban, hanem magunkon kívül.

Szükséges azonban, hogy mindig vissza tudjunk térni, mert különben nem az érzékfeletti világok megismerői vagyunk, hanem rest, ködös misztikusok, rajongók. Képesnek kell lennünk arra, hogy az érzékfeletti világokban éljünk, de egyúttal vissza is tudjunk helyezkedni, szilárdan álljunk mindkét lábunkon. Amikor az érzékfeletti világokról ilyesmit fejtegetek, hangsúlyoznom kell, hogy számomra a jó filozófushoz voltaképpen még a logikánál is jobban hozzátartozik, hogy tudja, hogyan készül egy cipő vagy szoknya, valóban gyakorlatiasan illeszkedjék az életbe. Voltaképpen nem is szabadna az életről gondolkodnunk, ha gyakorlatilag nem illeszkedünk igazán bele. Ez fokozott mértékben így van azonban annál, aki érzékfeletti megismeréseket keres. Az érzékfelettiség megismerői nem lehetnek álmodozók, rajongók, olyanok, akik nem állnak mindkét lábukon. Különben elveszítik magukat, hiszen valóban önmagukon kívülre kell jutniuk. Ez az önmagukon kívülre jutás azonban nem vezethet önmaguk elvesztéséhez. Ilyen megismerésből írtam le „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemet.

Azután azonban arról van szó, hogy továbbhaladjunk ebben az érzékfeletti megismerésben. Ez azáltal történik, hogy most tovább alakítjuk a meditációt. A meditációval először bizonyos képzeteken vagy képzetkomplexumokon nyugszunk, és lelki életünket ezáltal erősítjük. Ez még nem elegendő ahhoz, hogy teljesen bejussunk az érzékfeletti világba, ehhez arra is szükség van, hogy ne csak a képzeteken való nyugvást gyakoroljuk, mintegy ezekre koncentrálva egész lelkünkkel, hanem hogy önként mindig ki is tudjuk vetni ezeket a tudatunkból. Ahogyan az érzéki életben ránézünk valamire és újra el is tudjuk fordítani róla tekintetünket, úgy az érzékfeletti megismerésben is meg kell tanulnunk, hogy erősen koncentráljunk egy lelki tartalomra és újra ki tudjuk vetni lelkünkből.

Ez olykor már a mindennapi életben sem könnyű. Gondolják el, hogy milyen kevéssé képes arra az ember, hogy gondolatait minduntalan elűzze. Különösen a kellemetlen gondolatok néha napokig üldözik az embert. Nem tudja ezeket kivetni magából. Ez azonban még sokkal nehezebb, ha előbb megszoktuk, hogy egy gondolatra koncentráljunk. Az a gondolattartalom, amelyre koncentráltunk, végül elkezd megfogni, és nagy erőfeszítésbe kerül, hogy újra eltávolítsuk. Ha ezt sokáig gyakoroltuk, eljutunk oda, hogy ezt az életünkre a születésünkig terjedő egész visszapillantást, ezt az egész úgynevezett étertestet, időtestet is eltávolítsuk, kivessük a tudatunkból.

Ez természetesen olyan fejlődési fok, amelyet el kell érnünk. Előbb meg kell érlelődnünk; a meditált képzetek eltávolítása révén olyan erőt kell elsajátítanunk, hogy eltávolítsuk ezt a lelki kolosszust, lelki óriást. Születésünk és jelen pillanatunk közötti eddigi életünk, egész ijesztő cápája elénk tárul - ezt el kell távolítanunk. Ha eltávolítjuk, olyasmi jelenik meg, amit „éberebb tudatnak” neveznék. Ekkor ébren vagyunk, anélkül, hogy az éber tudatban valami benne volna. Ez azonban most telítődik. Ahogy a tüdőbe beáramlik a szükséges levegő, úgy áramlik be most az igazi szellemi világ a leírt módon létrejött üres tudatba.

Ez az inspiráció. Most olyasmi áramlik be, ami nem finomabb anyag, hanem úgy viszonylik az anyaghoz, ahogy a negatív a pozitívhoz. Az anyag ellentéte áramlik most be az ember étertesttől szabaddá vált lényébe. Fontosat vehetünk észre: a szellem nem finomabb éterikusabb anyag; ez így nem igaz. Ha az anyagot pozitívnak nevezzük, akkor a szellemet ehhez viszonyítva negatívnak kell neveznünk. Hiszen az anyagot is nevezhetnénk negatívnak, ezen már nem múlik, a dolgok viszonylagosak. Ez olyan, mintha mondjuk öt shilling vagyonom volna a pénztárcámban. Ha egyet kiadok, marad négy, ha még egyet, marad három és így tovább, amíg egy sem marad. Akkor adósságokat csinálok. Amikor az adósságom egy shilling, egy shillingnél kevesebbem van.

Amikor a kialakított módszer révén eltávolítottam az étertestet, nem a még finomabb éterbe jutok, hanem az éter olyan ellentétébe, mint amilyen a vagyonnak az adósság. Most tudom csak meg tapasztalatból, hogy mi is a szellem. A szellem az inspiráció révén jut be az emberbe, és legelőször azt éljük most át, ami születésünk, illetve fogantatásunk előtt történt lelkünkkel és szellemünkkel a szellemi világban. Ez lelki-szellemiségünk születés előtti élete. Életét azelőtt születésünkig szemléltük az éterben. Most kitekintünk a születésen, illetve a fogantatáson túl a szellemi-lelki világba, és észlelhetjük, hogy milyenek voltunk, mielőtt a szellemi világokból leszálltunk, és az öröklési vonal révén felöltöttük fizikai testünket.

Ezek a beavatási megismerés számára nem kigondolt filozófiai igazságok, hanem tapasztalatok, de ezeket előbb olyan előkészítéssel kell megszerezni, mint ahogyan most utaltam rá. Így a szellemi világba belépve legelőször az emberi lélek, illetve szellem születés előtti létének igazságát kapjuk meg, most elsajátítjuk az örök közvetlen szemlélését.

Az európai emberiség sok évszázad óta mindig csak az öröklét egyik oldalára tekintett, a halhatatlanságra. Mindig csak azt kérdezte: mi lesz a lélekből, amikor halálakor elhagyja a testet? Ez az emberek önös joga, hiszen egoista okokból érdekli őket, hogy a halál beálltával mi következik. Mindjárt meg fogjuk látni, hogy halhatatlanságról is beszélhetünk, de erről legtöbbször egoista okokból beszélnek. Az embereket kevésbé érdekli, hogy mi volt a születésük előtt. Azt mondják: hiszen itt vagyunk. Annak, ami azelőtt volt, csak ismereti értéke van. - Igazi ismereti értéket azonban csak akkor nyerünk, ha megismerésünket életünk születés, illetve fogantatás előtti tartalmára irányítjuk.

Szükségünk van a modern nyelvben olyan kifejezésre, amelynek révén az öröklét kiteljesedik. Nemcsak halhatatlanságról kellene beszélnünk, hanem - a nehezebben lefordítható - születetlenségről is; mert az öröklét mindkettőből áll, és a beavatási megismerés a születetlenséget előbb fedezi fel, mint a halhatatlanságot.

Az érzékfeletti világhoz történő fejlődés további fokát azáltal érhetjük el, hogy szellemi-lelki tevékenységünkben igyekszünk még inkább eloldódni a testi támasztól. Ez azáltal történhet, hogy a meditáció és koncentráció gyakorlatait jobban átvezetjük az akarati gyakorlatok felé.

Konkrét példának most egy egyszerű akarati gyakorlatot szeretnék lelkük elé állítani, ezen tanulmányozhatják az itt tekintetbe jövő elvet. Mindennapi életünkben megszoktuk, hogy a világ folyamatának megfelelően gondolkodunk. A dolgokat úgy hagyjuk magunkhoz közeledni, ahogyan történnek. Ami előbb közeledett hozzánk, azt előbb gondoljuk, a későbbit pedig későbben. Ha a logikusabb gondolkodásnál nem is gondolkodunk az időbeli lefolyásnak megfelelően, a háttérben mégis ott van az a törekvés, hogy a tények külső valóságos lefolyásához igazodjunk. A szellemi-lelki erőviszonyok gyakorlásánál el kell oldódnunk a jelenségek külső folyamatától. Ehhez jó gyakorlat, egyben akarati gyakorlat is, ha a reggeltől estig átélt napi élményeinket nem reggeltől estig, hanem estétől reggelig, visszafelé gondoljuk át, és lehetőleg a részletekbe is bele próbálunk menni.

Tegyük fel, egy ilyen napi visszapillantásnál odaérünk, hogy felmentünk egy lépcsőn. Elképzeljük, hogy először fent vagyunk, azután az utolsó, utolsó előtti fokon és így tovább, fordítva megyünk lefelé. Ilyen módon eleinte csak a nappali élet egyes epizódjait tudjuk visszafelé elképzelni, például hattól három vagy tizenkettőtől kilenc óráig és így tovább, a felébredés pillanatáig. Lassanként elsajátítunk azonban bizonyos technikát, amellyel este vagy a következő reggelen valóban képesek leszünk arra, hogy a napi vagy előző napi életet képekben vonultassuk el visszafelé a lelkünk előtt, mint fordított irányú tablót. A fontos az, hogy ha képesek vagyunk gondolkodásunkkal teljesen eloldódni a valóság lefolyásának háromdimenziós jellegétől, úgy meglátjuk, hogy akaratunk egész különösen megerősödik. Ezt akkor is elérjük, ha egy dallamot képesek vagyunk visszafelé átérezni, vagy egy öt felvonásos drámát fordított irányban képzelünk el, az ötödik, negyedik felvonásától az elsőig. Mindezekkel erősítjük az akaratunkat, amennyiben benső- leg megerősítjük, és külsőleg elszakítjuk az eseményekhez való érzéki kötődésétől.

Ehhez olyan gyakorlatok járulhatnak, amelyekre már előző előadásokban is utaltam, hogy megnézzük egyik-másik szokásunkat. Szilárdan elhatározzuk és vasakarattal elérhetjük, hogy néhány év alatt ebben az irányban más szokást vegyünk fel. Csak azt említem példaképpen, hogy minden ember írásában van valami, amit az írás jellegének neveznek. Ha erőfeszítést teszünk, hogy írásunk másmilyen legyen, a régebbihez ne is hasonlítson, ehhez intenzív belső erő kell. De akkor a második írásnak ugyanolyan megszokottá, folyamatossá kell válnia, mint az előző volt. Ez csak apróság. Sok minden létezik, aminek a révén energiánkkal megváltoztathatjuk akaratunk egész alapvető irányát. Ezáltal jutunk el lassanként oda, hogy inspirációként ne csak felvegyük magunkba a szellemi világot, hanem testtől szabaddá vált szellemünkkel valóban belemerüljünk más, rajtunk kívül álló, szellemi lényekbe. Amikor a szellemiséget akarjuk megismerni, először is önmagunkból kell kilépnünk. Ezt leírtam. Ezután azonban azt a képességet is el kell sajátítanunk, hogy belemerüljünk a szellemi jelenségekbe és lényekbe.

Erre csak a most leírt beavatási gyakorlatok végzése után vagyunk képesek, amikor saját testünk már valóban nem zavar, hanem bele tudunk merülni a jelenségek szellemiségébe. Ekkor már nem a növények színe jelenik meg számunkra, hanem magukba a színekbe merülünk bele, nem a növényeket látjuk már színesnek, hanem színeződésüket látjuk meg. Amikor tudjuk, hogy az útszélen növő katáng nemcsak kék, ahogyan ránézünk, de bensőleg is belemerülhetünk a virágba, együtt élünk a kékké válással és intuitíve beleilleszkedünk ebbe a folyamatba, így ebből kiindulva egyre jobban kitágíthatjuk szellemi megismerésünket.

Egyes szimptómákon látjuk meg, hogy valóban előbbre jutottunk az ilyen gyakorlatokkal. Kettőt szeretnék említeni, sok ilyen létezik. Az első abban áll, hogy a morális világról egészen más nézeteink támadnak, mint azelőtt. A morális világ a merő intellektualizmus számára valamelyest irreális. Ha az ember a materialista világban tisztességes maradt, úgy bizonyosan kötelességének érzi a régi hagyományos jó kötelességszerű teljesítését; mégis azt gondolja, ha nem is vallja be magának, hogy a jó teljesítésével nem történt olyasmi, mint amikor villám csap át a téren vagy mennydörgés morajlik át rajta. Nem gondol ilyen értelmű realitásokra. Ha beleéljük magunkat a szellemi világba, észrevesszük, hogy a morális világrend realitása nemcsak olyan, mint a fizikaié, de annál magasabb rendű realitás. Lassanként megértjük, hogy ez az egész kor elpusztulhat fizikai alkotórészeivel és folyamataival együtt, fel is oldódhat, de a belőlünk áradó moralitás hatásai fennmaradnak. Felismerjük a morális világ realitását. Egyesül a fizikai a morális világgal, a lét a léte- süléssel. Valóban átéljük, hogy a világ morális törvényei is objektív törvények.

Ez fokozza felelősségünket a világ iránt. Egyébként is egészen más tudatot ad, olyan tudatot, amelyre a modern emberiségnek nagyon is szüksége van. Ez a modern emberiség úgy tekint a Föld kezdetére, hogy ez a Föld egy ősködből alakult ki, ebből az ősködből merült fel az élet és az ember, belőle pedig délibábként az ideák világa. Ez az emberiség úgy tekint a hőhalálra, mint ahol mindaz, amiben az emberiség él, újra ennek nagy temetőjébe merül alá. Ennek az emberiségnek szüksége van a morális világrend megismerésére. Ez alapjában véve a spirituális megismerés révén szerezhető meg. Erre csak utalhatok.

A másik szimptóma az, hogy ehhez az intuitív megismeréshez, a külső jelenségekbe való bemerüléshez csak úgy juthatunk el, ha fokozott szenvedést élünk át, ez fokozottabb, mint az a fájdalom, amelyet már előbb, az imaginatív megismerésnél kellett jellemeznem, amikor azt mondtam, hogy szimpátiánkba és antipátiánkba fáradságosan kell újra beilleszkednünk, és ez voltaképpen mindig fájdalmas, ha meg kell történnie. Most a fájdalom az élet alapjában rejlő minden szenvedés kozmikus együttérzésévé válik.

Könnyen azt kérdezhetjük, hogy az istenek vagy az Isten miért teremti a szenvedést. A szenvedésnek azért kell léteznie, hogy a világ szépségben emelkedhessék fel. Népszerűen kifejezve, csak azért van szemünk, mivel az először még differenciálatlan organizmusban kialakult a látóerőhöz, majd a szemmé alakuláshoz vezető organikus képződmény. Ha ma észlelnénk még azokat a kis jelentéktelen folyamatokat, amelyek látáskor ideghártyánkban végbemennek, úgy észre- vennénk, hogy még ez is az élet alapjában nyugvó fájdalom. Minden szépség a szenvedésen alapul. A szépség csak a fájdalomból bontakozhat ki. Éreznünk kell ezt a fájdalmat, ezt a szenvedést. Csak azáltal illeszkedhetünk be az érzékfeletti világba, hogy átéljük a fájdalmat. Ezt kisebb mértékben már a megismerés alacsonyabb fokán is elmondhatjuk. Aki szert tett egy kevés megismerésre, be fogja ismerni, azt fogja mondani: hálás vagyok a sorsomnak az életemben kapott örömért, boldogságért, de a megismerésemre csakis fájdalmaim, szenvedéseim révén tettem szert.

Ha ezt már kezdetben, az alacsonyabb rendű megismeréssel kapcsolatban is érezzük, úgy átélhetjük, amikor legyőzzük önmagunkat, átküzdjük magunkat a kozmikus fájdalomként érzett fájdalmon, a szellemi kozmoszban való neutrális átéléshez. Át kell dolgoznunk magunkat minden jelenség történésének és lényének az átéléséhez, akkor van intuitív megismerésünk. Ekkor azonban teljesen olyan megismerő átélésben vagyunk, amely már nem kötődik a testhez, de szabadon visszatérhet hozzá, hogy haláláig újra az érzéki világban tartózkodjék, most azonban már tökéletesen tudja, hogy mit jelent a testen kívül reálisan, szellemi-lelki módon valóságosan élni.

Ha ezt megértettük, akkor megismerő képünk van arról, ami tényleges halálunknál történik, amikor elhagyjuk fizikai testünket, megtudjuk, hogy mit jelent a halál kapuján való áthaladás. Az intuitív megismeréshez felemelkedve előre éljük azt az elénk táruló realitást, hogy a test elhagyásával szellemi lelkiségünk átlép a szellemi-lelki világba, tudjuk tehát, hogy milyen az a világ, ahol nincs támaszul szolgáló testünk. Amikor ezt a megismerést fogalmakba öltöztettük, újra visszatérünk ezzel a testünkbe. A lényeges azonban az, hogy test nélkül is megtanulunk élni, és ezzel szert teszünk annak megismerésére, hogy milyen is az, amikor már nem használhatjuk a testünket, levetjük halálunk után, és átlépünk a szellemi-lelki világba.

A beavatási megismerés megint csak nem filozófiai spekulációt nyújt a halhatatlanságról, hanem olyan tapasztalást, amely, mondhatnám, előzetes tapasztalás, előzetes átélés. Megtudjuk, hogy milyen lesz azután. Nem a teljes realitást éljük át, de olyan reális képet, amely bizonyos módon fedi a meghalás egész realitását. A halhatatlanságot éljük át. Tehát ilyen vonatkozásban is olyan élmény, amelyet belefoglalunk a megismerésünkbe.

Megpróbáltam leírni, hogy hogyan emelkedünk fel az imagináción át az inspirációhoz, és intuícióhoz, és hogyan ismerjük meg ezáltal először is önmagunk emberi mivoltának teljes realitását. Amíg a testben vagyunk, addig a testben ismerjük meg magunkat. Szellemi-lelkiségünkkel szabaddá kell válnunk a testtől, akkor fejtjük meg az egész embert. Az embernek ugyanis csak egy részét ismerjük meg a test, az érzékek révén, az érzéki tapasztalatokhoz kapcsolódó gondolkodással, amely szokásos gondolkodásunknál mégiscsak a testhez, az ideg-érzék rendszerhez kötődik. Az egész teljes embert csak akkor ismerjük meg, ha megvan az akaratunk ahhoz, hogy felemelkedjünk a beavatási tudományból származó megismeréshez.

Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy ha ezeket a jelenségeket kikutatták, akkor elfogulatlan értelemmel megközelítve, szokásos egészséges emberi értelmével mindenki beláthatja ezeket, mint ahogy az is ilyen egészséges emberi értelemmel ellenőrizhető, amit a csillagászok, biológusok mondanak a világról. Akkor azt fogjuk találni, hogy ez az ellenőrzés a beavatási megismerés első foka. A beavatási megismerésről először az igazság benyomását kell megkapnunk, mivel az ember nem valótlanságra és tévedésre, hanem igazságra van beállítva. Ezután már földi életünkben is egyre mélyebben juthatunk be a szellemi világba, amennyire ezt sorsunk lehetővé teszi. A görög templomra írt követelménynek magasabb rendűen kell teljesülnie az újabb korban: „Ember, ismerd meg önmagadat!” Ezen bizonyára nem az ember bensőjébe való behatolást értették, ez az emberi lény kutatására való felszólítás volt: a halhatatlanság lényére = test, a születetlenség lényére = halhatatlan szellem, és a Föld, az időbeliség és a szellem közötti közvetítésre = lelkiség. Mert az igazi valóságos ember testből, lélekből és szellemből áll. A testet csak a test, a lelket csak a lélek, a szellemet csak a szellem ismerheti meg. Azért kell megpróbálnunk, hogy a szellemet tevékenynek találjuk meg magunkban, hogy a szellem a világban is megismerhető legyen.