"A nevelésben három eszköz alkalmazható sikeresen: a büntetés, a becsvágy felkeltése és a szeretet. Ami az első kettőt illeti, erről a Waldorf-iskola lemond."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A Szentháromság titka (14)

11. --

[A bolygómozgásokat és állócsillag-konstellációkat követő átélés az alvás idején. Éteri szívészlelés. Napszem, emberi szem. Krisztus vezet át az állatöv szférájának zavaró eseményein. Saját karmánk átélése. Felébredés és holdelem. A keleti, a görög és az új beavatási tudomány. A történelem megértése. Az Ég és a Föld ritmikus kapcsolatai. A halottakhoz fűződő kapcsolat kialakítása a szív nyelve által.]

London, 1922. augusztus 30.

Ha ilyen ritkán tudunk együtt lenni, lehetőleg sok mindent szeretnék egyetlen fejtegetésben elmondani, így könnyen elég sok dolgot össze lehet foglalni. Ma mégis megpróbálom bizonyos szempontból az ember földi életének úgynevezett másik oldalát jellemezni. Ezt összefüggésbe szeretném azután hozni korunk mélyebb, szellemibb megismerésének jelentőségével.

Mennyit ismer végül is az ember mindabból, ami az életéhez tartozik, ha a megismeréshez csakis érzékszerveit és az érzékszerveihez kötődő értelmét használja? Hiszen a megszokott érzéki tudat révén tudatosan csak emberi életünk éber részét éljük meg. A világ vezető szellemi hatalmai azonban valóban nem hiába iktatták be az ember életébe az alvó állapotot.

Elalvástól felébredésig rendkívül sok minden történik az emberrel. Amit a szellemnek az ember révén kell a földi életben megtennie, annak legnagyobb része az alvás állapotában történik.

Hiszen éber állapotban csak az történik a Földön, amit az ember önmagával és a tárgyakkal tehet. Alvó állapotban történik az emberi fejlődésben mindaz, amit a magasabb rendű szellemi lények azért végeznek el az emberi lélekkel, hogy teljes fejlődéshez juttassák az embert földi létében. Semmiképpen sem szabad szem elől téveszteni, hogy jóllehet a modern beavatási megismerés pontosabban betekinthet az ember elalvás és felébredés közt lejátszódó jelentős történéseibe, ezek a tények mégsem csak a beavatottnál játszódnak le, hanem minden embernél, és a fejlődés valamennyi ember esetében ezektől a tényektől függ. A beavatott csak felhívhatja a figyelmet ezekre a tényekre. Jelentőségüket azonban egyre inkább át kellene éreznie földi életében minden olyan embernek, aki ennek a földi életnek az értelmén elgondolkodik.

Ma egyszerűen szeretném leírni önöknek, hogy mi minden játszik bele az ember alvó állapotába. Amikor az ember elalszik - tudják, hogy ezt külsőleg úgy jellemezzük, hogy asztrálteste és énje elválik a fizikai és az étertesttől -, akkor ez az én és asztráltest a szellemi világban van, és nem hatja át a fizikai és étertestet, mint a felébredés és elalvás közti állapotban.

Ha azonban arra tekintünk, ami valóban megtörténik az emberrel alvó állapotban, akkor ez arra utal, hogy hogyan függ össze éberen ezzel a Földdel. A Földdel először is érzékei révén függ össze, amennyiben a különböző természeti világok jelenségeit az érzékeivel észleli és ismeri meg. De azáltal is összefügg vele, hogy éber állapota során tudat alatt cselekszik. Például lélegzik, és a légzés levegőjébe - azt mondhatjuk - az egész Föld belejátszik. A légzés levegőjében roppant sok, igen finoman elosztott állapotú anyag van. Éppen ilyen finoman elosztott állapotban hatnak rendkívül jelentősen, amikor a belélegzett levegővel felvesszük ezeket emberi szervezetünkbe. Ahogyan az érzékszervek észleletei tudatosan jutnak be az emberbe, úgy sok minden már éber állapotban is tudat alatt jut be az emberbe, mondhatnám, szubsztanciálisabb módon, mint az észlelés és gondolkodás elvont-eszmei állapota révén; a környezet a lélegzés által szubsztanciálisabban jut be az emberbe.

Ha pedig még azt is tekintetbe vennék, hogy mennyire függ az emberi szervezet a felvett földi táplálékok különböző szubsztanciáitól, akkor elmondhatják, hogy az emberre sok minden hat éber állapotában. Ez azonban ma kevésbé érdekel bennünket. Inkább az fog érdekelni, ami alvó állapotban hat az emberre. Azt kell mondanunk: ahogyan az embert éber állapotában a külső szubsztanciákhoz, a földiséghez fűződő kapcsolatban látjuk, úgy alvó állapotban az egész kozmosszal jut bizonyos kapcsolatba.

Nem mintha az embert úgy kellene felfognunk, hogy asztráltestével minden éjszaka felölti a kozmosz nagyságát - ez túlzott állítás volna -, de az ember mégis minden éjszaka belenő a kozmoszba. Ahogyan itt összefüggésben vagyunk a növényekkel, ásványokkal, a levegővel, úgy éjszaka a bolygók mozgásával, állócsillagok konstellációival függünk össze. Elalvástól felébredésig a csillagos ég éppen úgy a mi világunk, mint éber állapotban a Föld.

Először is megkülönböztethetjük a különböző szférákat, amelyeken elalvás és ébredés között keresztülvándorolunk. Az első ilyen szféra az, ahol az emberi én és asztráltest, vagyis az alvó emberi lélek, a bolygóvilág mozgásaival érzi kapcsolatban magát. Ahogyan reggel ébredéskor fizikai testünkbe visszabújva azt mondhatjuk, hogy tüdőnk, szívünk, májunk, agyunk bennünk van, ugyanúgy kell alvó állapotunkban azt mondanunk, hogy abban az első szférában, amellyel mindjárt elalvás után és közvetlenül ébredésünk előtt érintkezésbe jutunk, a bolygók mozgásának erői vannak bennünk.

Nem mintha minden éjszaka felvennénk magunkba a bolygók egész mozgását, de képmásként magunkban hordozunk egy kis képet, amely valóban leképezi a bolygómozgásokat. Ez minden embernél másképpen van. Így azt mondhatjuk: elalvás után minden ember először a bolygómozgást éli át, mégpedig olyan módon, hogy asztráltestében bensőleg, mint valamilyen planetáris gömböt éli át mindazt, ami a bolygók között kint a kozmikus térben történik. Ez az első élmény, amit az ember elalvás után átél.

Ne mondják azt, kedves barátaim: Mi közöm mindezekhez, hiszen nem is érzékelem! - Szemükkel nem látják, fülükkel nem hallják. De alvó állapotba kerülésük pillanatában valóban a szív szemévé válik asztráltestüknek az a része, amely éberen szívükbe tagozódik, és meglátja az ilyen történéseket. A szív szeme valóban észlel - még ha az észlelés igen halvány is jelenkorunk emberiségénél -, észleli, amit ott él át az ember.

Ezt az átélést a szív szeme úgy észleli, hogy az elalvás után következő időben visszapillant a fizikai és étertestként ágyban fekvő emberhez. Az én és az asztráltest a szív szemével pillant rá vissza. Amit pedig testükben bensőleg a bolygómozgások képének élnek át, az saját étertestükről verődik vissza, tükörképét saját étertestükből látják meg.

Csak a mai emberi alkat olyan, hogy az emberek mindjárt ébredésük után elfelejtik azt a homályos tudatot, amelyet éjszaka a szívük szeme révén kaptak. Ez homályos tudat, és legfeljebb olyan álmokban rezeg tovább, amelyekben némileg megvan még a bolygómozgások belső mozgékonysága, de életünk képei ezekbe is beleilleszkednek, pedig alapjában véve csak éppen belekerülnek az ilyen bolygómozgásoktól függő álmokba. Ezek a képek azért jutnak beléjük, mert az asztráltest belemerül az étertestbe, az élet emlékét pedig az étertest őrzi.

Nagyon is meglehet, hogy reggel felébrednek, visszatértek a bolygómozgások szféráján át és mondjuk, hogy ebben egy Jupiter és Vénusz közti speciális kapcsolatot éltek át, mert sorsukkal, karmájukkal különösen ez függ össze. Lehet, hogy ilyen speciális kapcsolatot éltek át a Jupiter és Vénusz között. Ha a Jupiter és Vénusz közt átélteket felhoznák nappali életükbe, sok mindent megértenének emberi képességeikről, mert ezek nem földi, hanem kozmikus eredetűek. A kozmosszal való összefüggésük révén tehetségesek, jók, vagy legalábbis hajlamosak a jóra és rosszra. Meglátnák tehát, hogy mit beszélt egymással a Jupiter és a Vénusz, szívük szemével észlelnék, mondhatnám szívük fülével, ezt nem is lehet olyan pontosan megkülönböztetni. Mivel azonban úgyis igen tompán észlelték, ezért elfelejtik. Miközben a Jupiter és Vénusz között végbemegy bent ez a kölcsönhatás, kölcsönös mozgást hozva létre az asztráltestükben, belekeveredik valamilyen tizenhét vagy huszonöt éves korukban például Oxfordban, Manchesterben vagy máshol, déli tizenkét órakor átélt élményük. Ezek a képek belekeverednek a kozmikus élményekbe. Az álom képeinek biztosan van bizonyos jelentőségük, de elsősorban nem ezek a fontosak. Ezek bizonyos értelemben csak ruhák, amelyek ráfonódtak a kozmikus élményekre.

Az ilyen módon létrejövő átélés, a szív említett észlelése számára összefügg bizonyos szorongással. Ehhez az élményhez csaknem minden embernél bizonyos spirituális jellegű szorongás érzései elegyednek, különösen, ha a kozmikus átélés visszasugárzik és visszhangzik az emberi étertestről. Amikor tehát például a Jupiter és Vénusz említett különleges viszonya által létrehozott hatás sugárzik vissza, amennyiben a szív észlelése számára oly sokatmondó egyik sugár az emberi homlokról tér vissza, egy másik, szívünk tája alól érkező sugár pedig elegyíti ezzel hangját és fényét, akkor olyan szorongás jön létre a szív észlelése számára, amelyről beszélnünk kell. Ilyenkor minden, nem teljesen megkeményedett lélek így szól magában alvás közben: a kozmikus köd vett fel engem magába. - Ez valóban a kozmikus köd felhígulásához hasonlóvá válás, kozmikus ködfelhőként úszva, a kozmikus ködbe. Ilyen az elalvás után közvetlenül megjelenő első élmény.

A szorongás folytán, és ezáltal önmagunkat a kozmikus köd egy darabjának átélve, ezután jut a lélekbe az, amit a világon átlebegő istenség iránti odaadásnak nevezhetünk. Elalvás után ez a két alapvető érzelem közeledik az emberhez az első szférában: A kozmikus ködben vagyok, és az istenség ölében szeretnék nyugodni, hogy biztonságban legyek a kozmikus ködben való feloldódás ellen.

Ezt kell reggel a szív észlelésének áthoznia, amikor az ember újra belemerül fizikai és étertestébe. Mert ha ezt az élményt nem hozná át az életébe, akkor az ember másnap felvett vagy az anyagcserében feldolgozott táplálékának anyagai teljesen földi jelleget öltenének, és egész emberi szervezetét rendezetlenné tennék. Hiszen testét az éhezés is állandóan anyagoktól fosztja meg.

Az alvás jelentősége valóban roppant nagy és jelentékeny az ember éber állapota számára. Azt mondhatjuk, hogy a Föld-fejlődésnek ebben a korszakában az ember még mentesül attól, hogy maga gondoskodjék arról, hogy az isteni jelleget áthozza. Az embereknek jelenkori alkatukkal nem volna ugyanis annyi erejük, hogy ezt teljesen tudatosan áthozhassák a lét túlsó oldaláról az innenső oldalra.

Amikor az ember ezt átélte, bejut a következő szférába. Ilyenkor az elsőt sem hagyja el, ez megmarad szívének észlelése számára. A következő szféra azonban sokkal bonyolultabb, ezt az asztráltestnek azzal a részével észleljük, amely nappal, éberen, az ember napfonatába és különösen egész végtagrendszerébe tagozódik bele. A következő szférában az éjszaka során az ember asztráltestének a napfonatot és a végtagrendszert átható része észlel. Ebben a következő szférában az ember azokat az erőket érzi az asztráltestében, amelyek az állatövi képektől erednek: Az erők egyik alakja közvetlenül az állatövi képektől származik, a másik a Földön keresztülhaladó állatövi erőktől, aszerint, hogy az állatövi képek a Föld felett vagy alatt helyezkednek el. Ez nagy különbséget jelent.

Az embernek ezt az észlelését napészlelésnek nevezném, mivel asztráltestének azzal a részével észlel, amely a napfonattal és a végtagokkal függ össze: napszemnek szeretném ezt nevezni. Ezáltal észleli az állatövhöz és bolygómozgáshoz fűződő egész viszonyát. A kép tehát kiterjed, az ember egyre jobban belenövekszik a kozmosz képébe.

Az embernek ezt megint saját fizikai és éterteste tükrözi vissza, amelyre visszairányítja a pillantását. Ami tehát az ember testéből minden éjszaka eltávozik, azt bejuttatja az egész kozmosz, a bolygómozgás és az állócsillag konstelláció összefüggésébe.

Az állócsillagokhoz fűződő élmény az egyik embernél elalvása után fél órával, a másiknál hosszabb idő múlva, némelyeknél röviddel elalvásuk után következhet be, és ilyenkor az ember mind a tizenkét állócsillagban átéli önmagát. Az állócsillagokkal kapcsolatos élmények rendkívül bonyolultak.

Kedves barátaim, azt hiszem, ha világutazóként ismernék meg a Föld legfontosabb tájait, akkor sem lehetne olyan sok élményük, mint amennyit egyetlen állatövi csillagkép nyújt minden éjszaka napszemük számára! A régebbi korok embereinek még intenzív álomszerű szellemi látásuk volt, ők a most elmondottakból sok mindent észleltek álomszerű tudattal, így ez aránylag kevésbé zavarta meg őket. Ha a mai ember nem veszi fel lelkületébe azt, amit Krisztus a Golgotai Misztériummal akart a Föld számára jelenteni, akkor aligha juthat napszemének valamilyen világosságához, aligha derülhet ki bonyolult, tizenkétszeres éjszakai átélése, pedig el kell ehhez jutnia, még ha napközben el is felejtette. Ha egyszerűen átérezzük, hogy mit jelent a földi élet számára, hogy Krisztus átélte a Golgotai Misztériumot, és mindennapi földi életünkben elgondolkodunk Krisztusról: ezáltal olyan színezet, árnyalat kerül a fizikai és étertest kerülő útján az asztráltestbe, hogy elalvástól ébredésig Krisztus vezet bennünket az állatövben.

Itt valójában újra azt érzi az ember: Bele kell hát vesznem a csillagok sokaságába és történéseibe? - Ha ekkor vissza tud pillantani azokra a gondolatokra, érzelmekre és akarati impulzusokra, amelyekkel nappali ébrenléte során Krisztushoz fordult, akkor Krisztusban vezetője támad a szféra felkavaró eseményeinek rendezéséhez.

Így valóban azt kell mondanunk: az élet másik oldalára tekintve érthetjük csak meg Krisztus teljes jelentőségét az emberiség földi élete számára a Golgotai Misztérium óta. Különben voltaképpen senki sem érti meg, hogy mai, megszokott civilizációnkban mit kell még Krisztusnak jelentenie a földi élet számára.

Mindezeket ma még nem sokan élik át, és nem is értelmezik helyesen. Ha tudunk a most kifejtettekről, akkor megértjük, hogy a Krisztus-eseménytől ma még nem érintett emberek hogyan hozzák be éber nappali tudatukba rendezetlen éjszakai élményeiket. Hogyha alvó állapotban átéltük előbb a ködös létet, úgy valóban egy megzavart világban vagyunk, ahol Krisztus szellemi Napként jelenik meg, vezetőnk lesz, a zűrzavar így a megértés valamilyen harmóniájába oldódik.

Ez azért fontos, mert ebbe a szférába való belépésünk pillanatában, az állatöv állócsillag-konstellációjának és a bolygómozgásnak örvénylő kuszaságában valóban saját karmánk tárul napszemünk elé. A karmáját minden ember észleli, de csak alvó állapotban. Ébren csak érzelmileg oson be ennek az észlelésnek a másolata.

A némiképpen önismeretre törekvő ember rátalálhat önmagában annak az élménynek halvány utócsengésére, amikor Krisztus vezetőként jár előtte a Kostól a Bikán, Ikreken és a többi csillagképen át, elmagyarázza az embernek éjszaka a világot, hogy újra erőt kapjon nappali életéhez. Mert ebben a szférában nem csekélyebbet élünk át, mint hogy Krisztus átvezet az állatöv megzavaró eseményein, vezető lényként van előttünk, egyik csillagképtől a másikig kíséri az embert, hogy rendezetten vehesse fel magába azokat az erőket, amelyekre éber életéhez megint rendezetten van szüksége.

Alapjában így él át az ember minden éjszakát az elalvás és a felébredés között; lélekként és szellemként éli át a kozmosszal való rokonsága folytán. Ahogy fizikai és éterteste révén a Földdel rokon, úgy lelkével, szellemével és asztráltestével a kozmosszal van rokonságban. Amikor az ember elvált fizikai és étertestétől, és belenövekedett a kozmikus világba, intenzív rokonságot érezne ehhez annak a belső képnek az átélésében, amely az ágyban maradt részéből sugárzik rá vissza; erős tendenciát érezne, hogy életét az állatövön túlra kiterjessze.

Ezt születése és halála között nem teheti meg, mert az eddig leírt élményekhez alvása idején egy másik elem keveredik, ez pedig egészen más jellegű, mint a bolygóktól és állócsillagoktól származó elem. Ez a holdelem.

A holdelem éjszaka - újhold idején is - az egész kozmoszt különleges szubsztanciával színezi át, és az ember ezt is átéli. De úgy éli át, hogy ezek a holderők, mondhatnám, visszatartják az állatöv világában, és újra visszavezetik felébredéséhez. Az ember ezt a holdelemet némi sejtéssel már az első szférában is átéli. A leírt második szférában azonban különösen intenzíven éli át a születés és halál titkait. Itt még a szív- és a napszeménél is mélyebben rejlő szervvel, amelyben mintegy egész emberi mivolta részesedik, valóban átéli minden éjszaka, ahogyan szellemi-lelkisége leszáll, illetve leszállt a szellemi-lelki világból, születése révén beköltözött a fizikai létbe, és teste lassanként átmegy a halálba. Hiszen voltaképpen mindig, minden pillanatban elhalunk, de mindaddig leküzdjük a halált, amíg ez azután valóban egyetlen eseményként jelenik meg. De ugyanabban a pillanatban, amikor átéljük, amint a lélek mintegy áthalad a földi testiségen, ugyanezeknek az erőknek révén átéljük az emberiség többi részével való összefüggésünket is.

Meg kell gondolniuk azonban, hogy az ember egész sorsa, karmája nem független a legjelentéktelenebb találkozástól, viszonytól, ahogyan a leglényegbevágóbbtól sem. Spirituális emberi szemünk elé tárul az embernek emberhez fűződő viszonya, minden emberi kapcsolat, hiszen ezek bensőséges összefüggésben vannak a születés és halál titkával, akár olyan lelkek, akikkel valaha egy elmúlt földi életben volt kapcsolatunk vagy most ebben a földi életben, akár a szellemi világban vagy itt, a Földön tartózkodnak. Az ember benne érzi magát egész életsorsában.

Ez azzal függ össze, hogy az összes többi erő, a bolygók és állócsillagok ereje bizonyos mértékben ki akar húzni bennünket a kozmoszba. A Hold ismét be akar illeszkedni az emberi világba, alapjában véve kiszakít minket a kozmoszból. Erői ellentétesek a Nap és a csillagok erőivel is; ő jelenti a Földhöz fűződő rokonságunkat. Bizonyos értelemben minden éjszaka visszahoz bennünket az állatövi élményektől a bolygóélményhez, és ismét a Föld átéléséhez, amikor visszajutunk fizikai emberi testünkbe.

Az alvás és a halál között bizonyos szempontból az a különbség, hogy az ember elalváskor erős kapcsolatban marad a Hold erőivel. Ezek a Hold-erők minden éjszaka földi életének jelentőségére figyelmeztetik. Ez azonban csak azért történhet, mert az embernek, mint elmondtam, mindezt az éterteste sugározza vissza. Halálakor étertestét kivonja fizikai testéből: megjelenik a legutóbbi földi életére való visszaemlékezés, és éterteste néhány nap rövid idejére áthatja azt a felhőt, amelyről beszéltem. Azt mondtam, hogy minden éjszaka felhőként, ködfelhőként éljük bele magunkat a köd világába. Mi vagyunk a ködfelhő, de éjszakánként étertestünk nincs vele együtt. Amikor meghalunk, a halálunk utáni első napokban együtt van az étertestünkkel. Azután az étertest lassanként feloldódik a kozmoszban, emlékezetünk eltűnik. Míg azelőtt a csillagok minden átélése csak az ágyban maradt emberről verődött vissza számunkra, addig most, halálunk után, megkapjuk a bolygómozgás és állócsillag-konstelláció közvetlen belső élményét.

„A világ és az ember" olvasásakor megtalálják bizonyos szempontból ezeknek az élményeknek a leírását. Ez úgy ábrázolja az ember halála és újabb születése közti átélését, mintha mindez körülötte volna. De ahogyan színeket, hangokat nem érzékelnének, ha testükben nem volna szemük és fülük, nem is lélegezhetnének tüdő és szív nélkül, úgy haláluk után sem észlelhetnék a leírt lélek- és szellemvilágot szellemi környezetükként, ha bensőjükben nem volna ott a Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Kos, Bika, Ikrek és a többi. Akkor ez az önök organizmusa: kozmikus organizmusukkal élik át ezeket. A Hold már nem hozhatja vissza önöket, mert csak az étertesthez tud visszahozni, az viszont feloldódott a kozmoszban.

Az emberben megvan azonban még annyi a Holdtól ráhagyott erő, hogy egy ideig a lélekvilágban marad, ahogy „A világ és az ember"-ben leírtam. Tekintetét még a Földre szegezi, azután megy át a leírt szellemvilágba. Akkor olyan élménye van, amelyet az állatövön és az állócsillagok egén kívül is átérez. Így éli át azután a halál és újabb születés közti időt.

A szellemi világba való beleélés éjszakára vonatkozó egyes részleteit a következőképpen írhatnám le - de ezeket a fogalmakat természetesen nem kell erőltetni, hiszen ilyesmi alig fejezhető ki földi fogalmakkal. Mégis így írhatom le.

Képzeljenek el egy rétet, a réten növényeket; a növények minden virágából, a fák virágaiból is, először valamilyen spirális vonal indul ki, és kilendül a világtérbe. Ezek a spirális vonalak tartalmazzák azokat az erőket, amelyekkel a kozmosz szabályozza és előidézi a növények növekedését a Földön. Mert a növények nemcsak csíráikból növekednek, hanem a Földet spirálisan körülvevő kozmikus erőkből is. Ezek az erők azonban télen is jelen vannak, meg a sivatagban is jelen vannak, még amikor nincsenek is ott a növények. Az embernek ezeket a növényi spirális erőket kell minden éjszaka mintegy létrául használnia, hogy bejusson a bolygók mozgásaiba. A növényi spirálerők létráján emelkedik tehát a bolygóvilág mozgásaihoz. A leírt második szférába pedig az az erő viszi be az embert, amely a növényt gyökeréből növeszti felfelé, hiszen erőt kell kifejtenie, hogy felfelé növekedhessen. Leírtam azokat az élményeket, amikor az embert bizonyos szorongás fogja el, és azt mondja: Az általános kozmikus köd egyik ködalakzata vagyok, az istenség ölén kell nyugodnom. - Ha ezt a földi viszonyokra vonatkozóan vesszük figyelembe, úgy a lélek azt mondja: A virágzó szántóföld, virágzó rét felett lebegő kozmikus áldásban nyugszom. Itt alapjában véve az istenség öle száll le a növényekre és spirális erővonalakban éli ki magát, az ember minden alvás idején az istenség eleven, mozgó ölébe ágyazva érzi magát.

Állati mivoltához a Hold vezeti vissza. Mert a növényi erők mindig arra törekednek, hogy az embert egyre távolabbra vigyék ki az egyetemességbe. Mivel az ember azonban megosztja állati mivoltát az állatvilággal, ezért a Hold minden reggel visszahozza állati mivoltába.

Így függ össze az ember a kozmosszal. Így a kozmosz éppen elalvás és ébredés között hat. A szív szeme, a Napszem, az emberi szem úgy éli át az éjszaka során, hogy ahhoz hasonlóan érez, mint amikor az ember egy másvalakihez fűződő kapcsolatot érez, él át. Ezt így nem mondják el neki, ő sem gondolja ki így, hanem azoknak a növényeknek a kijelentései mondják el neki, akiknek a révén létrán emelkedik előbb a bolygók világába, azután pedig az állatövi világba sodródik ki.

Ez ilyen élmény lehet: kapcsolatom van ezzel az emberrel, ezt mondják nekem a liliomok, a rózsák, mert a rózsa, liliom, tulipán ereje éppen oda sodort. Az egész Föld mintegy az élet könyve lesz, felvilágosít az emberi világról, a lelki ember világáról, ahová beleéljük magunkat.

Látják, a különböző korok, korszakok emberei mindezt különbözőképpen élték át. Ha a régi Indiába tekintenek: Akik alvó állapotuk, a csillagokhoz fűződő kapcsolatuk révén akartak megtudni valamit, azok csak azokról az állócsillagokról, csillagképekről akartak valamit megtudni, amelyek pillanatnyilag a Föld felett vannak, ha nem is állandóan, hiszen ez változik. De sohasem azokhoz az alsó csillagképekhez kerestek kapcsolatot, amelyeknek az erői áthaladnak a Földön.

Nézzék meg ezért Buddhának vagy egy olyan keleti bölcsnek a testtartását, aki gyakorlásával spirituális bölcsességre törekszik. Látják, hogy lábait egymásra veti, és ezen ül: mert csak felsőtestét akarja önmagában mozgásba hozni, azt, ami a felső csillagképekkel van kapcsolatban, nem pedig azt, ami a Napszemen át rajta is keresztülhat, a végtagokon át hat. A végtagok erőit mintegy ki akarja iktatni. Így minden keleti bölcsességre törekvő elhelyezkedésében megláthatják, hogy csak azzal akar kapcsolatot kialakítani, ami a Föld felett van. Megismerő kapcsolatot csak a lelkiekkel akar kibontakoztatni.

Tökéletlen maradt volna a világ, ha a megismerési törekvés csakis ilyen marad, ha mindig betartották volna Buddha testhelyzetét, hogy megismeréshez jussanak. Az embernek már a görög korban is kapcsolatba kellett lépnie azokkal az erőkkel, amelyek az időnként a Föld alatt tartózkodó csillagképekhez fűződnek.

A görög mondák ezt csodálatos intimitással érzékeltetik. Mert a görög mondák mindig azt mesélik el önöknek egy bizonyosfajta beavatásról, hogy az illető leszáll az alvilágba. Görögország bizonyos hőseiről mindig tudni lehet, hogy beavatást éltek át, amikor elmondják, hogy az alvilágba szálltak le. Vagyis a kozmosz olyan erőit ismerték meg, amelyek a Földön keresztül hatnak, ktonikus erőket ismertek meg.

Így minden korszaknak megvan a saját külön feladata. A keleti beavatott elsősorban azt ismerte meg, ami a születés, illetve a fogantatás előtt, tehát lelki-szellemi területen ment végbe, és az ember a földi világba való leszállása előtt éli át; ezeket közölhette a többi emberrel. Ez a keleti világszemléletben, költészetben lényegében azért közeledhetett olyan nagyszerű módon az emberekhez, mivel akkoriban betekinthettek az ember Földre szállása előtt átélt életébe.

Görögországban kezdték megismerni azt, ami magától a Földtől függ: Uránuszt és Gaiát. A görög kozmológia kiindulópontjában Gaia, a Föld áll. A görög ember mindig a Föld misztériumának megismerésére törekedett, ezek természetesen olyan kozmikus misztériumok is, amelyek a Földön keresztül hatnak. De a tulajdonképpeni alvilág misztériumait is meg akarta ismerni. Így fejlődött ki Görögországban egy igazi kozmológia.

Nézzék csak meg, hogy a görög embernek még milyen kevés úgynevezett történelmi megismerése volt, a keletinek meg egyáltalán semmi. A görögöket sokkal inkább érdekelte, hogy a Földnek a kozmoszban történt kialakulása idején mi történt, amikor a belső Föld-erők, a titáni erők, más erőkkel harcoltak. A görög ember ezekre mint nagy, hatalmas spirituális erőkre mutatott rá, az ember beleszövődött ezekbe, a földi viszonyok alapját képező erőkbe. Mi az újabb korban arra vagyunk ráutalva, hogy megértsük a történelmet, rámutathassunk, hogy az ember régi, álomszerű szellemi látó állapotból indult ki, eljutott az intellektuális színezetű, csak misztikusan árnyalt tudatához, és ebből kell ismét kiküzdenie a szellemi, spirituális világba való betekintést.

Hiszen jelenlegi korszakunk átmenetet képez a szellemi világ átélésének tudatos kivívásához. Tekintetünket ehhez mindenekelőtt a történelemre kell vetnünk. Ezért néztük meg az antropozófiai mozgalmunkban mindig újra a különböző történelmi korszakokat egészen odáig, amikor az emberek megismerésüket még magasztos, Földön túli lényektől kapták, majd pedig korunkig követtük az ember történelmi fejlődését.

A mai külső megismerés igencsak egészen elvontan szemléli az ember történelmi fejlődését. A történelmi megismerés kibontakoztatásánál ma teljesen elvont vonalakat húznak meg. A régi emberek még mítoszokba öltöztetve követték a történelmet, összefüggésbe hozták az egész természettel és ennek eseményeivel. Ezt már nem tehetjük. De az emberek még nem sajátítottak el olyan értelmet, hogy azt kérdezzék: Hogyan is volt az, amikor az első emberek magasabb lényektől kapták bölcsességüket, ez pedig lassanként elhomályosult? Hogyan is volt, amikor egy isten maga szállt le, hogy a Golgotai Misztérium révén emberi testben inkarnálódjék, és hatalmas kozmikus küldetést hajtson végre a Földdel, hogy a Föld megkapja ezáltal az értelmét?

Hiszen a XIX. és XX. század egész teológiája abban szenved, hogy nem érti Krisztus szellemi jelentőségét. Látják, ezt a modern beavatási tudománynak kell elhoznia. Olyan modern beavatási tudományra van szükség, amely újra be tud hatolni a szellemi világba, újra úgy beszélhet a születésről és halálról, a születés és a halál, valamint a halál és az újabb születés közötti életről, és az emberi lélek alvó életéről, ahogyan ma itt beszéltünk egymáshoz. Lehetségessé kell válnia, hogy az ember újra megismerje az élet másik, szellemi oldalát. Az emberiség csakis úgy haladhat a jövő felé, ha az ember megismeri az élet másik felét is.

Az emberek megismerésükkel valamikor csak a felső világok felé fordultak - ezt Buddha testtartásában jól megfigyelhetik -, azután érték el a Föld-fejlődésről leolvasott kozmológiájukat, és beavatást nyertek a görög, ktonikus misztériumokba, ezt a görög mítosz fontos, kiemelkedő helyen mindig újra elmondja. Miután az emberek a régi beavatási tudományban így tanulmányozták az Ég és a Föld titkait, most olyan modern beavatási tudományra van szükségünk, amely mintegy ritmikusan tud ide-oda járni Ég és Föld között, az Eget kérdezi, ha a Földről kér felvilágosítást, a Földet kérdi, ha az Égről akar felvilágosítást kapni.

Teljes szerénységgel mondhatom, hogy körülbelül ilyen kérdések és ideiglenes feleletek vannak „A szellemtudomány körvonalaidban. Ez azt igyekszik leírni, amire a modern embernek éppoly szüksége van, mint a régi keleti embernek az Ég misztériumaira, és a görögöknek a Föld misztériumaira. Jelenkorunkban is meg kellene figyelnünk, hogy mi is a helyzet ezzel a modern beavatással, és az emberekhez fűződő viszonyával.

A modern beavatást megalapozó feladatokat néhány vonással jellemezve el kell mondanom valamit, amit néhányuknak már elmondtam odaát Oxfordban ezekben a napokban. Arra szeretnék először ugyanis rámutatni, hogy míg a legrégebbi beavatottaknál különösképpen azokba a szellemi világokba való feltekintés számított, ahonnan az ember földi testének feltöltésekor száll le, a későbbi beavatottaknál pedig, mint jellemezni próbáltam, a görög leírás szerint az alvilágba való leszállás, addig a modern beavatott feladata, hogy, mint mondtam, az Égnek a Földhöz fűződő ritmikus kapcsolatát keresse megismerésként.

Ez azonban csak úgy szerezhető meg, ha figyelembe vesszük a következőt: Bizonyos, hogy ismernünk kell az Eget és a Földet, de szemügyre kell vennünk, vagyis szívünk szemébe, napszemünkbe és egész emberi szemünkbe a körülöttünk lévő lények közül azt, akiben Ég és Föld egyetlen teljességgé működik együtt: magát az embert. Magát az embert! Mert az ember végtelenül több titkot hordoz magában, mint azok a külső érzékekkel észlelhető világok, amelyeket az érzékekhez kötődő értelemmel megmagyarázhatunk. Jelenkori beavatásunk megismerésének feladata az ember spirituális megismerése. Azt mondhatnánk, hogy ez a beavatási megismerés azért akar mindent megismerni, hogy az egész világból, az egész kozmoszból értse meg az embert.

Hasonlítsák most össze jelenkorunk beavatottjának helyzetét a régi beavatott helyzetével. A régebbi emberek valamennyi lelki képessége révén felkelthették az emlékezetet a földi testbe való leszállást megelőző időre. Így különösen a régebbi beavatottaknál ez a kozmikus emlékek felébresztése volt. A görögöknél azután ez a természetbe történő betekintés volt. A modern beavatottnál arról van szó, hogy az embert közvetlenül mint spirituális lényt ismerje meg. Ehhez olyan képességre kell szert tennie, hogy eloldódjék annak földi felfogásától, ami az embert a világhoz fűzi. Erre újra felidézném a nemrég már említett példát.

A beavatási megismerés egyik legnehezebb feladata, hogy kapcsolatot találjon olyan lelkekkel, akik a Földet rövidebb vagy hosszabb ideje elhagyták, áthaladtak a halál kapuján. Mélyebb lelkierő felkeltésével azonban megtalálhatók az ilyen kapcsolatok. Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy előbb valójában gyakorlással kell beleszoknunk abba a nyelvbe, amelyet a halottakkal beszélnünk kell. Ez a nyelv bizonyos módon, mondhatnám, az emberi nyelv gyermeke. Egészen téves volna azonban azt hinni, hogy ez az emberi nyelv segítené a halottakkal való érintkezésben. Először is azt vesszük ugyanis észre, hogy a halottak egészen rövid ideig értik csak meg a földi nyelvben élő főneveket. A főnévvel jelölt lezárt tárgyak, jelenségek kifejezése nem szerepel már a halottak nyelvében. Ebben minden mozgékonyságra, belső mozgásra vonatkozik. Ezért azt találjuk, hogy miután az emberek áthaladtak a halál kapuján, bizonyos idő elteltével már csak az igék iránt van igazán érzékük. A halottakkal való érintkezésnél olykor kérdéseket kell intéznünk hozzájuk, úgy megfogalmazva, hogy a halottak értsék. Így egy idő múlva feleletet kapunk, ha erre figyelni tudunk. Rendszerint több éjszakának kell eltelnie, míg a halott felelni tud a feltett kérdésre. De, mint mondtam, bele kell illeszkednünk a halottak nyelvébe, és végül rátalálunk a halott valóságos nyelvére, amelybe bele kell élnie magát, hiszen egész lelki életével el kell távolodnia a Földtől. Így beleilleszkedünk egy olyan nyelvbe, amely már egyáltalán nem a földi viszonyok szerint alakult ki, hanem érzelemből, szívből fakad, ez a szív valamilyen nyelve. Ekkor úgy formáljuk a nyelvet, ahogy az emberi nyelvben csak az érzés hangjait formáljuk meg, amikor csodálkozva „Á”-t mondunk, önmagunkra visszautalva „I”-t. Csak ekkor kapják meg igazi nagy jelentésüket a hangok és a hangösszetételek. Ettől a pillanattól kezdve már a nyelv sem hangzik szervszerűen, úgy változik át, hogy az előbbi leírás szerint, mint a virágokból felszálló nyelv tájékoztat az emberekről, és mi magunk is a virágokból eredő nyelven kezdünk szólni. Magunk is virággá válunk, mintegy együtt virágzunk a virágokkal. Amikor lelkierőinkkel belehelyezkedünk a tulipán virágjába, azt fejezzük ki a tulipán imaginációjában, ami itt a Földön a szó alakjában fejeződik ki. Újra belenövekszünk mindennek a spirituális mivoltába.

Látják, éppen a nyelv jellemzésének a példáján, hogy az ember egészen más viszonyokba növekszik bele, amikor a halál kapuján áthaladt, és valóban kevéssé ismerjük meg, ha csak itteni külső oldalát ismerjük; a modern beavatási tudománynak az ember másik oldalát is ismernie kell. Ez már a nyelvnél is elkezdődik. Ha belenövünk a beavatás tudományába, úgy az ember teste is egészen más lesz számunkra, maga is egy világgá alakul. Ezt le is írják, olvassák el az erről szóló irodalmat! Míg a régi beavatottnak inkább egy elvesztett képességet kellett ismét felkeltenie, az emberek emlékezetébe idézni, amit Földre szállásuk előtt éltek át, addig jelenkorunk beavatottjának egészen újat kell művelnie, az ember olyan előrehaladását, amelynek még akkor is jelentősége lesz számára, amikor majd elhagyja egykor a Földet, sőt a Föld jelen sem lesz már a kozmoszban. Ez a modern beavatási tudomány feladata. Ebből az erőből kell szólalnia.

Tudják, hogy a beavatási tudomány időnként megjelent a Föld szellemi fejlődésében. Mindig újra sor került rá. A nekünk szükséges beavatási tudomány a mai tudomány feltételezéseiben voltaképpen csak az emberi megismerés kezdetét láthatja, és mindjobban küzdeni fognak ellene. Erőt vetnek majd be, hogy ennek a modern beavatásnak útját állhassák. A modern beavatás ismét az érzékfeletti hatalmakkal folytatott megbeszélés, de mielőtt még voltaképpen igazi erőre kapott volna a XIX. század utolsó harmadában, máris működésbe kezdtek az ellenfél erői, és sokszor nem is tudatosan az emberi kultúra és civilizáció olyan állapotát idézték elő, amely valójában a modern beavatás gyökeres kiirtására irányul.

Gondolják csak meg, hogy ma milyen népszerűvé vált, hogy minden a világon megjelenő megismeréssel szembeszegezzék: ez az én álláspontom. Az emberek ezt anélkül mondják, hogy bármilyen fejlődést átéltek volna. Álláspontját mindenki arról a pontról érvényesíti, ahol éppen abban a pillanatban áll a világban, amikor kimondja. Az emberek számára ma az a legingerlőbb, legsértőbb, ha olyan magasabb megismerésről beszélnek, amelyhez előbb fejlődni kell.

Ha főként a XIX. század utolsó harmadában felmerült a modern beavatás elérésének a lehetősége, úgy az ellentétes erők már előbb azon dolgoztak, hogy az emberek között szellemi téren is egyenlővé tételt, nagy nivellálást hozzanak létre. Sok embert említhetnénk, akiben a modern beavatás ellen ilyen ellenségesség működött.

Azt hiszik, kedves barátaim, hogy ha a beavatási tudomány szellemében kell önökhöz szólni, a szavaknak ugyanúgy kell hangzaniuk, mint itt a Földön a szokásos földi körülményeknél? Ha azt próbálom megértetni, hogy az emberi hangzók nyelve megváltozik, amikor a nyelvet szellemi lények számára kell kibontakoztatnunk, úgy nem értik félre, ha azt mondom: sohasem ismerem félre például Rousseau nagy jelentőségét, és csupán földi álláspontjából szólva éppen olyan lendülettel felemelően és jó kritikával fogok Rousseau-ról beszélni, mint mások. Ha azonban azt igyekszem megkísérelni, hogy szavakba foglaljam, amit Rousseau-ról a beavatási megismerés nyújt, úgy azt kell mondanom, hogy a beavatási tudomány számára Rousseau, sok más társával együtt, mint a modern civilizáció általános fecsegője jelenik meg, egyenlővé tevésével, szellemi nivellálásával.

Az emberiség természetesen nem fogadja el minden további nélkül, hogy valakit földi szempontból nagy szellemnek nevezhetünk, ha azonban az embert valóban meg akarjuk ismerni - márpedig, mint mondtam, a modern beavatási tudománynak Eget és Földet is ismernie kell, leírva kölcsönös egymás közötti ritmusukat -, úgy azt is ki kell mondanunk, hogy akit a Földön olyan nagy egyéniségnek írhatunk le, mint Rousseau-t, azt éppen a beavatás szempontjából a modern szellemi élet általános fecsegőjének kell neveznünk. Igazi emberismeret csak az egyik és a másik oldal összhangjából adódik. Mert ennek az igazi emberismeretnek azon kell alapulnia, amire a régi beavatottak építkeztek: Az Ex deo nascimur-on. Minden emlékezésnek azon kell alapulnia, amivel a világba kitekintve találkozunk, ahol öntudatlanul Krisztus lesz a vezetőnk, ahogyan ma leírtam.

Azonban mindinkább be kell hoznunk a tudatunkba, hogy felismerjük az elhalásra szánt világban Krisztus vezetését, felismerjük, hogy a holt világba Krisztussal éljük bele magunkat: In Christo morimur.

Azáltal azonban, hogy Krisztussal merülünk a földi élet sírjába, bekövetkezik a feltámadás és a Szellem küldetése: Per spiritum sanctum reviviscimus.

A modern beavatottnak mindenekelőtt erre a „Per spiritum sanctum reviviscimus”-ra kell törekednie. Ha ezt megfontolják, és összehasonlítják a mai, tudományból eredő gondolkodásmóddal, úgy azt mondják: Támadnak még hatalmas ellenfelek, talán olyanok is, akikről ma még képzetet sem alkothatunk. Olyan tettekben és mindenekelőtt olyan tendenciában fognak élni, hogy teljesen lehetetlenné tegyék a beavatási tudományt. Ilyen szűkebb körben szólva azt szeretném szívükbe, lelkükbe vésni, hogy a modern beavatási tudomány leírásaiból erő fakadjon, hogy valóban legyen néhány olyan ember, aki megtalálja megfelelő helyét aközött, ami a szellemi világokból kiindulva akar világunkba bejönni, és aközött, ami e világból kiindulva nem akarja a spiritualitás földi életbe való behatolásának a lehetőségét. Erre akarok most ilyen szűkebb körben utalni, miután most Oxfordban, nagy örömömre, szélesebb körű előadásra is alkalom adódott. Mivel így a külső oldalra is rámutathattam, ezért ebben a szűkebb körben utalnunk kell az ezoterikumra is, ezzel szintén foglalkoznunk kell.

Azt hiszem, helyes volna, ha túljutnának azon, hogy a szellemi világokból kiinduló beszéd ma még paradox módon hangozhat. Ennek így kell azonban lennie, mert a szellemi világok nyelve másmilyen, olyannyira eltér a földi nyelvtől, hogy amit valójában másképpen kellene kifejeznünk, azt igen fáradságosan és nagy erőfeszítéssel be kell hoznunk a földi nyelvbe. Így meg is kell értenünk, ha némileg megbotránkoztató lehet a szellemi világokról szóló egyszerű elbeszélés közvetlen megjelenése.

Ezzel akartam jellemezni a mai előadás alapvető felfogását, és mélységes megelégedésemnek adok kifejezést, hogy itt, Londonban beszélhettem önöknek, kedves barátaim. Ez mindig örömömre szolgál, mondtam, hogy igen ritkán vagyunk itt együtt. De amit ilyen ritka együttlétnél szívünkben, lelkünkben megalapozhatunk, az hozzon létre olyan együtt- létet, amelynek az antropozófia híveinél mindig meg kell lennie: a szívek, lelkek együttlétét az egész világon. Mai előadásomat annak jegyében mondtam el, hogy rövid együtt- létünket használjuk fel a szívünket, lelkünket összekötő nagy együttlét ihletésére. Ezeket a szavakat ennek az érzületnek a bizonyítására akartam még hozzáfűzni és elmondani: Maradjunk így együtt, kedves barátaim, bármilyen messzire távozunk is egymástól.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként