"A mechanizáció nem tartóztatható fel, ... a kultúra arimanizálódást igényel. De mellé kell állítani azt, ami az ember bensejéből fakad, és ami az imaginációban, inspirációban és intuícióban ismét bölcsességet, szépséget és erőt hoz létre. "
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Michael küldetése (8)

8. --

[A kulturális fejlődés a XV. század óta. Az ember és környezete. Az emlékezési folyamat és az ember összefüggése az univerzummal. Az embernek a természeti birodalmaktól való különbözősége és a mai természettudományos megismeréstől való elkülönülése. A természettudományos gondolkodás használhatatlansága az új szociális építkezésben.]

Dornach, 1919. december 7.

Amiről ezen a héten beszéltem önöknek, az abban csúcsosodik ki, amivel ma valóban szemben állunk: egy szellemi világ hatol be a mi jelen világunkba, s ez lényegében a XV század közepén kezdődő kulturális fejlődés eredménye. A XV század közepe táján minden nagyon megváltozik a civilizáltnak ismert világban. Amit a XV század előtt az emberek tudatukba emeltek, az inkább az emberi organizmus belsejével volt kapcsolatos. A régi írásokban, ha még előkerülnek, ha egyáltalán még megszerezhető ilyesmi - ahogyan tegnap elmondtam -, a mai kémiai-fizikai kifejezésekhez nagyon hasonló szavakat találunk. De a mai vegyész vagy fizikus a régi könyvben leírtakat megérteni valójában nem fogja, azon egyszerű oknál fogva, hogy azt fogja hinni: itt is külső folyamatokat ábrázolnak a leírások. Ott azonban nincs szó külső folyamatokról, ellenben belső folyamatokról, az emberi fizikai- és étertest belső folyamatairól igenis szó van. Csak Galilei, Giordano Bruno ideje óta kezd az emberiség figyelme lassan a külvilág felé fordulni, és ma ott tartunk, hogy a természettudomány már minden gondolkodást és érzést befolyása alatt tart, a népszerű gondolkodást is. Tehát olyan természetismeretünk van, amely sok mindenről felvilágosít az ásványi, a növényi az állati világban, de semmilyen felvilágosítást nem ad az ember mivoltáról, még az ember fizikai testiségéről sem. Ma azonban már fel kell vetni a kérdést: hogyan viselkedek én, mint ember, a természet külső világaival szemben, hogyan a körülvevő ásványi, növényi, állati világgal szemben, de a külsődleges emberi világgal szemben is. És hogyan vagyok kapcsolatban azzal, ami a levegő és a víz, a tűz és a felhők, a Nap, a Hold, a csillagok világa? Hogyan viszonyulok mindehhez, mint ember?

Nos, nem tudunk alaposan felelni ezekre a kérdésekre, csak ha ismételten belemegyünk bizonyos, az emberrel kapcsolatos, már tárgyalt témákba. Vegyük először azt, ahogyan érzékelő és értelmes lényként előttünk áll az ember. Azt mondhatjuk: a szemmel, a füllel és más érzékszervekkel - amelyek mind a fej érzékszervei, a fej-rendszerhez tartoznak - a test többi részéhez viszonyítva észleljük a külső világot. A külvilágot aztán az agyhoz, mint eszközhöz kötött fogalmakkal, ideákkal igyekszünk megérteni. Amit az érzékekkel megéltünk, és úgynevezett értelmi intelligenciánkkal átgondoltunk, azt meg is őrizzük emlékezésünk képzeteiben. Ez ugyanis szükséges az ember belső integritásához. így végül is megtartjuk emlékezetünkben azt, amit a külvilágból először felvettünk, vagyis ami érzékeinkben a külvilág által történt, amit aztán intelligenciánkkal létrehozunk abból, amit a külvilágból felvettünk. Mik is vagyunk hát mi, emberek, akik a vázolt módon a külvilággal szemben állunk?

Induljunk ki az érzékek fogékonyságának egyszerű jelenségéből. Erre már utaltam az utóbbi napokban. Induljunk ki abból, hogy egy lángot lát a szemük. Becsukva szemüket, a láng utóképét látják. Aztán lassacskán a szem hordozta utókép is eltűnik, - ahogyan Goethe olyan szemléletesen szól ezekről a dolgokról: lecseng. Újra visszaáll a szem és a hozzá tartozó idegi apparátus konstitúciója, felépítettsége, miután a fény szemre gyakorolt hatása a konstitúciót megváltoztatta. Ez az érzékszervben lejátszódó dolog az emlékezésben mutatkozó folyamatnak csak egyszerűbb megjelenése; olyan, mint amikor az ember külső benyomásokat fogad, azokat átgondolja, s megmarad számára az emlékezeti képzet. A különbség csak annyi, hogy ha a szemmel vesznek fel egy benyomást, mondjuk egy láng hatását, aztán megkapják a láng képét, s ez megint lecseng, ez rövid ideig tart. Ha az egész ember vesz fel valamit, és azt átgondolja, akkor később mindig újra emlékezni tud rá; ha felmerül az emlékezetnek ez a nagy utóképe, ez sokáig tart, bizonyos körülmények között az egész életre megmarad az élmény emléke.

Min alapszik ez? Igen, ha az egyszerű képmás újra elsüllyed a szemben, miután egy percig, vagy csak a perc tört részéig tartott az utócsengés, ez csak azért van, mert nem ment át a hatás az egész organizmuson, csak annak egy részében van meg. Az organizmusnak csak egy darabjában maradt meg. Ami azonban emlékképzet lesz, az először is az érzékelő organizmus nagy részén átmegy - ezt majd közelebbről is jellemzem -, behatol az étertestbe, az étertesten át a körülötte lévő kozmikus éterbe. És abban a pillanatban, amikor nemcsak az érzéki kép marad függve az egyes szerveken, hanem a kép az ember egészének nagy részébe behatol, belehat az étertestbe is, onnan pedig kifele lökődik: akkor egész életre szóló utóképként megmarad. Csak arról van szó, hogy a benyomás elég mély-e, megragadja-e az étertestet, mert az étertest nem fogja megtartani magának, hanem átviszi a külső kozmikus éterbe, és oda beírja, belerajzolja. Azt ne gondolják, hogy amikor egy dologra emlékeznek, az csak a saját benső világuk folyamata.

Bár sokan megteszik, de mégsem lehet mindig jegyzetfüzetbe írni az élményeket, és onnan újra kiolvasni. De amire vissza tudnak emlékezni, azt önök a kozmikus éterbe is beírják, és a kozmikus éterből, mint egy pecsétgyűrű nyomát, újra elő lehet hívni azt, amikor emlékezniük kell. Az emlékezés nem pusztán személyes ügy, az emlékezés szembesülést jelent a világmindenséggel. Nem tudunk egyedül lenni, amikor emlékezni akarunk élményeinkre, belsőleg megtartva magunkat. Ha viszont az ember nem emlékezik az élményeire, az szétrombolja emberi mivoltát.

Gondolják csak meg, mit jelent, amit már példaképpen többször elmondtam: egy ember, aki jelentős pozícióban volt, jól ismertem őt, egyszer csak egy kényszer hatására kiment a vasúthoz, ok nélkül, ott jegyet váltott, és ismeretlen messzeségekbe utazott, ahol nem is volt dolga. Egészen más tudatállapotban tette ezt. Az utazása alatt mit sem tudott róla, hogy azelőtt hol is volt, és egy berlini, a Kurfürstendammon lévő menedékhelyen tért újra magához. Az egész idő alatt mintegy ki volt oltva a tudata, attól kezdve, hogy Darmstadtban vonatra szállt. Később különböző emberek adataiból rá lehetett jönni, hogy Budapesten is volt, Lembergben is, onnan tért vissza Berlinbe, s ott ébredt újra tudatára önmagának, azon a menedékhelyen. Gondolják csak el: az értelme hibátlan volt, nem volt az értelmében semmi rendetlenség. Darmstadti felszállásától kezdve tudta, hogyan kell jegyet váltani, hogyan kell a közbeeső időben ellátnia magát és így tovább. De amíg mindezt végrehajtotta, az addigi életéről semmi emléke nem volt. Azután már emlékezett az előző életére a darmstadti elutazásig, de akkor nem emlékezett az egész útra, sem a vasútra való felszállására. Csak külső közlésekből lehetett megtudni, hogy az út alatt mi történt. - Ez egy példa. Sok hasonló példát elmondhatnék. Ez a példa csak arra kell, hogy figyelmeztessen bennünket, hogy milyen lenne az életünk, ha nem szőné át folyamatosan minden élményünket a tovatűnő emlékezés. Gondolják meg, ha egy időre, azon kívül, amit átaludtunk - arra természetesen nem emlékszünk - de gondolják csak el, ha nem volna jelen az emlékezésük az alváson kívül eső időre, mit kellene gondolniuk mint embereknek, az énjükről?

Ami az érzékszervek befogadásához és az intelligenciához tartozik, az személyes ügyünk. Abban a pillanatban, amikor a dolog emlékezés-szerűvé kezd válni, mindaz, amit lelki életünkben átélünk, egyben szembesülést jelent az univerzummal, a kozmosszal. A mai emberiség nem tudja olyan intenzitással, amint az szükséges volna, hogy amit elmondtam, az tény. A képzésnek, a képzettségnek a jövő emberiségében ez majd része lesz; emlékezéshez vezetni az éteri embert, nem csak azért, hogy az emlékezést személyes ügyként vizsgálják, hanem hogy olyasminek lássák, amiért az ember felelősséggel tartozik a világgal szemben.

Amikor itt elkezdtem ezt az előadássorozatot, beszéltem önöknek arról, hogy abban az időben, amelyhez vissza tud nyúlni szokásos történelmünk, például még a görögöknél is, létezett egy város-tudat, ami nem nyúlt messzire. Ez később átalakult ország-tudattá, majd később Föld-tudattá. A legújabb időben pedig az emberiség jövője érdekében be kell, hogy köszöntsön a kozmikus tudat, a világ-tudat. Úgy, mint az ősidőkben, az ember megint az egész kozmosz polgárának kell, hogy tudja magát. Amikor az ember világosan érzi majd a felelősséget emlékké váló gondolataiért, akkor jár majd a kozmikus tudathoz vezető úton.

Mindaz, amit itt felvázoltam, az ember jelentős részéhez kapcsolódik, de nem vonatkozik a tulajdonképpeni egész emberre. Ha jellemezni akarom, akkor sematikusan kell felrajzolnom, hogy miről van szó. Tegyük fel: itt van az érzékek régiója, ebben egybefoglalom az összes érzékszervet és az értelmi tevékenység régióját is, akkor eljutunk ahhoz a gondozott részhez, mely visszaveri gondolatainkat, (a rajzon piros nyíl), úgy, hogy emlékké válhassanak. Emlékké, ami az emberben összeütközik a kozmosz objektivitásával. Egyszer már jeleztem, hogy az emberi testben hol vannak azok a helyek, amelyek összeütköznek a kozmosszal.

Ha mondjuk egy ideg útját követik, mely a test valamely helyéről a hátgerincbe fut (rajzol), akkor minden ilyen ideghez, vagy megközelítőleg mindegyikhez, található egy másik, mely a gerinctől elvezet valahova máshova. Az érzékszervek élettanában az egyiket érző, a másikat motorikus, azaz mozgató idegnek mondják.

Gyakran említettem már, hogy mennyire értelmetlen külön érző és külön motorikus idegekről szólni. A fontos az, hogy minden teljes idegpálya az emberi test külső részéből indul, és újra visszatér oda - de valahol megtörik. Mint amikor szikra pattan át a villanydrót végei között, úgy történik itt is egy olyan kisülés, átpattanás az úgynevezett érző és mozgató ideg kezdőpontjai között; az érzékeny fluidum így pattan át. És azokon a helyeken - de ilyen hely számtalan van, vagy legalább is igen sok, például a gerincvelőnkben, de a test más részeiben is - ezeken a pontokon van az a térbeli hely is, ahol az ember nemcsak önmagához tartozik, hanem a világmindenséghez is. Ha mind e pontokat összekötik egymással, és hozzáveszik a szimpatikus rendszer (a háti és ágyéki eredetű, ún. mozgató idegek) ganglionjait (a környéki idegdúcokat): megkapják ezt a határt, testileg, fiziológiailag is. Azt mondhatjuk, hogy elfelezzük az embert, bár ez több mint a fele, de tegyük fel, hogy elfelezzük az embert, és egy nagy érzékszervnek tekintjük. Ehhez hozzávesszük azt, amit az érzékszervek vesznek fel, általában az érzékszervek érzékenységét, s hozzá az értelmi feldolgozást, mint egy további finom érzékelést, és vegyük hozzá még az emlékképeket, mint utóképeket, amelyek maradandóak a születés és a halál közötti életben. Az emlékezés létrejöttekor ugyanis fellökődnek a kozmikus éterbe és ott a saját életerejük ütközik a kozmikus éterrel: így kapjuk meg a szembesülés helyét a kozmosz és az ember között. - Az ember másik része az, amelynek bizonyos értelemben végső szervei a végtagok, mindaz, ami végtag-szerű. Amint tehát az egyik résznek végső szerve az érzékszervek szférája, úgy a másik résznek a végső szerve a kinövő végtagok (tovább rajzolja a korábbi ábrát): itt a lábak, és itt nőnek hozzá a karok. Ez természetesen csak egy durva, sematikus rajz.

Itt van tehát az, ahol minden akaratszerűt befelé kellene rajzolnom, ahogyan az érzékeknél mindent berajzoltam, ami intelligencia-szerű, ez az akaratszerű kapcsolódik az ember második pólusához. Ez az akarat-szerű az ember másik pólusa. A kettő között határ van, egy belső határ, s azt megkapják, ha minden idegvégződést és minden idegdúcot összekötnek. Akkor megkapják az érzület, az érzés szféráját, ha kissé átlépik ezt a határt, ha úgy képzelik el, hogy ez a határ egy rosta, az egyik oldalról áttüremkedik a lyukakon az akarat (narancsszínnel rajzolva), a másik oldalról pedig az intelligencia türemlik át a rosta lyukain (zöld). így kapják meg az érzés szféráját, a kedélyt vagy érzületet. Mert minden, ami az érzéshez tartozik, az félig akarat és félig intelligencia. Az akarat alulról, az intelligencia felülről törekszik, türemkedik át - így adódik az érzés. Az érzésben az intelligencia álomszerűén, az akarat pedig mélyen alvó állapotban van benne a másik oldalon.

Miután az embert így szétbontottuk, szellemtudományosán szétpreparáltuk, egyik oldalon az akarati, másikon az intelligencia-pólusra, s miután láttuk, hogy felfelé az intelligencia pólust kifejező fizikai szervek vannak, lefelé az akarati pólus szervei, most megkérdezhetjük: mivel egyezik a külvilágban az, ami az emberen belül van; most megismertük az ember két oldalát, két pólusát, mi mutatja a belső embert? Semmi! Az egyáltalán semmivel nem egyeztethető. Most megismertük az ember két oldalát, két pólusát. A külvilágban itt van az ásványi, a növényi és az állati világ. Ezek közül egyik sem illik igazán ahhoz, ami az ember belső világa, még a testi bensőnek sem felelnek meg igazán.

Felhozhatunk itt egy súlyos ellenvéleményt, ami igazán kézenfekvő. Azt fogják mondani, hogy mi mégis ugyanazokból az anyagokból állunk, mint a külvilág, és ha ételünket megsózzuk, már egyesültünk is az ásványvilággal, felveszünk magunkba más ásványi anyagokat is, növényeket is. Van, aki húst is eszik, ők az állatok szubsztanciájával is egyesülnek stb. De ez úgy van, hogy abban a hitben, mintha saját testiségünknek valami köze volna a külvilághoz, egy ijesztő tévedés rejlik. Mert egész testiségünk azt teszi, hogy folyamatosan védekezik a külvilág befolyásai ellen, még a táplálékkal érkező anyagok ellen is. Ez tény, bár ma még nagyon nehezen tehető érthetővé embertársaink számára, mégis így van: testünk mivolta nem abban áll, hogy tápanyagokat vesz fel, hanem hogy azokat újra kidobja magából. Van, amin nagyon gyorsan túlad, mást csak hét-nyolc év alatt rak ki magából. De abból, amit ma megettek, nyolc év múlva már semmi sem lesz a testükben. Minden ki lesz cserélve, és testük tevékenysége éppen abban áll, hogy kiválaszt, kidob, és nem abban, hogy felvesz.

Hogy mégis fel kell vennünk szubsztanciákat, ennek a test számára nincs más jelentősége, mint a talajnak járásunkkor. Ha nem lenne talaj a lábuk alatt, nem tudnának járni, a talajhoz emberként mégsincsen közük, az csak tartja a testüket. így kell a testi tevékenységeknek is egy támasz, egy ellenkező közeg, valamiben ütköznie kell. Azért kell folyton enni, hogy a test tevékenysége ütközni tudjon. Amint belesüllyednénk a talajba - ha az ellen nem állna -, úgy süllyedne testünk is a semmibe, ha az előkészített talajba, mely most már áthatja az egész testet, nem tudna beleütközni. Önök nem azért esznek, hogy egyesüljenek a táplálékkal, hanem azért, hogy az közvetítse a tevékenységet, ami a táplálék kilökéséhez, kiválasztásához szükséges. Mert az önök ember-volta éppen a tápanyag kiválasztásában rejlik. És ahogyan nem szabad a padlót a talpunkhoz számítani, épp oly kevéssé szabad a táplálékban lévőt, amíg az még valamennyire a külvilághoz tartozik, saját emberségükhöz számítani, ha az igazságot akarjuk kifejezni. Az egész ember nem más, mint reakció a környezettel szemben. Az ember - reakció, teljességgel reakció. Mert alapjában véve csupa tevékenység.

Amit itt kifejtettem, igen különböző módon zajlik az érzékelő-intelligens szféra szerveiben és az akarati szféra szerveiben. Igaz, az ember így polarizált lény, mégis, a külvilággal nincs sok dolga annak, ami az ember poláris lényének két pólusa között zajlik.

A külvilágban ugyanis ott van az ásványok, a növények birodalma. Ez az ásvány- és növényvilág belsőleg nincs nagy rokonságban saját lényünkkel. Ha az ásvány- és növényvilággal rokonságban lévőt keressük, akkor a születésünk előtt átélt világba kell néznünk, abba, amit átéltünk, mielőtt a születés, illetve a fogamzás előtt a szellemi világból a fizikaiba leszálltunk. Ha az ásványi- vagy a növényvilágra vetjük pillantásunkat, akkor tulajdonképpen azt kell mondanunk: születésem előtt egy szellemi világban voltam. Ezt a világot fizikai érzékeimmel nem látom, fizikai értelmemmel nem tudom elgondolni. De ez a világ, bár előlem szinte fátyolba van burkolva, amikor fizikailag érzékelő ember vagyok - mégis megnyilatkozik előttem a növényvilágban, s annak ásványi alapjában. Sokkal több köze van az ásvány- és növényvilágnak a mi földön kívüli életünkhöz, mint a születés és halál közti életünkhöz. Természetesen nem a fizikai érzékeink számára környezetünkben megnyilvánuló növényeknek; ezek csak hatásai a születés és halál között velünk összefüggésben levő erőknek. Az állatvilágnak ugyancsak kevés köze van a mi emberi mivoltunkhoz, sokkal inkább köze van a halálunkat közvetlenül követő időhöz, mert annak polárisán ellentétes megnyilatkozása. így kimondhatjuk, hogy az ember közvetlen környezetén át nem ismerhetjük meg, hogy mi van az emberben. Az a helyzet, hogy a mai kor különösen megbecsült tudománya olyan tudomány, amely valójában mit sem tartalmaz az ember mivoltából. Alaposan ismerhetik a természettudomány módszerével kikutatható tényeket, de ezzel semmit sem tanultak, ami az ember mivoltára vonatkozna, mert a természettudományos megismerés nem tartalmazza az emberi lény lényegét.

Az utóbbi négy évszázad óta azonban minden közismert képzetünk a természettudományos módszer népszerűsítéséből ered. Ma már kinn a földeken a paraszt is alapjában véve természettudományosán gondolkodik, még ha gondolatait a saját szavaiba öltözteti is. Természettudományos módon gondolkodik maga a katolicizmus is, dogmatikai materializmusával. Alapjában ural ma már mindent ez a természettudományos gondolkodás. Azonban ma eljutottunk addig a pontig, ahol új szociális rend építése vált szükségessé. Égető szükség van a szociális újjáépítésre a civilizált világ nagy részén, s ez a rész egyre nagyobb és nagyobb lesz, végül ki fog terjedni az egész civilizált világra. Az emberek töprengenek, hogy milyen is legyen ez az újraépülő szociális rend; a civilizált emberiségben szociális követelmények élnek. Honnan erednek ezek? Az emberi természet nagyon is tudat alatti impulzusaiból. És mivel akarnak a követelményeknek megfelelni? A természettudományos gondolkodás eredményeivel. És széles körben nevezik ma a természettudomány eredményeit „szociális gondolkodásának, hiszen annak az eredményeit alkalmazzák az ember szociális életére.

így történt, hogy Európa keleti részén a tisztán természettudományos, materialista gondolkodásra most akarnak kialakítani egy új állami-társadalmi rendet. Azok a férfiak, akik Ludendorff és Hindenburg irányításával dr. Helphandot - aki magát Parvusnak nevezi - bevitték, importálták Oroszországba, hogy ott bolsevizmust hozzanak létre - ők képviselik a megtestesült természettudományos módszert. Sőt, azt mondhatjuk: a bolsevizmus emberei mutatják be egy gyakorlati kísérletben, mivé lesz a természettudományos módszer, ha bizonyos szocialista forradalmárok fejében ver gyökeret. Oroszországban található ma, Helphand kalauzolásával, a megtestesült természettudományos módszer. O vezette a leplombált vasúti kocsit Németországon keresztül, hogy ő vigye a bolsevizmus embereit Ludendorff és Hindenburg segítségével Oroszországba.

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk ennek a megtestesült természettudományos módszernek a hatótávolságát. Néhány tényre már felhívtam a figyelmüket. Van két filozófus, nagyon is jámbor, polgári filozófusok mindketten. Egyik Avenarius, a zürichi egyetemen tanított, egészen bizonyos, hogy a jámbor polgári filozófiához tartotta magát. A másik Ernst Mach, ő Prágában és Bécsben tanított. Magam 1882-ben hallgattam az előadásait a bécsi Tudományos Akadémián. Ez az Ernst Mach nekem mindig úgy tűnt, mint a polgári jámborság és jogszolgálat megtestesülése. Ha ma a bolsevizmus állami filozófiáját keressük, akkor nem véletlen, hanem belső szükségszerűség, hogy Avenarius és Mach filozófiájából ott „állam-filozófia” vált. Ezek a dolgok összetartoznak: a természettudományos módszer külső konzekvenciái alakulnak át náluk szociális gondolatokká. Ezért kell ezt a dolgot komolyan venni. Először ott, keleten virágzott fel szociális téren a természettudományos gondolkodás, és ez tovább fog terjedni, ha nem ragadjuk meg a gyökerénél, magánál a materialista természettudományos életnél.

Mert arról van szó, hogy ma a gondolkodás és érzés egy bizonyos áramlata hullámzik át a világon. A materiális társadalomtudomány gondolatai indítják útjára. Miközben szétterjed, ez a hullám megragadja a szükségszerűen szociális gondolkodást, s ekkor az emberiség legrombolóbb hatalmává válik; abszolút romboló erővé lesz az emberiségben. A múlt vezető, irányító köreinek nem volt hatalma és ereje, hogy valóban hatékony szellemi áramlást juttasson az emberi gondolkodásba. így a proletáriátus széles tömegeiben elterjedt a materialista hullám, a proletáriátus széles köreinek éppen a szociális gondolkodásában terjedt el. És megjelenik - groteszk módon feléledve az utóbbi négy-öt évben - a marxizmus, ez a materiális természettudományos módszernek a szociális gondolkodás terén hozott virága, termése. Nem szabadna félreismerni, hogy a mai civilizált világnak ez a konfigurációja, az alakja. Ha nem látjuk, akkor ennek az életnek a legfontosabb szimptómáját alusszuk át. De nem is vagyunk a jelennek teljes emberei, ha ezt átalusszuk.

A megítélés általánosságából egyes emberek kimagaslanak. Ok bizonyos fokig már tudják: ha továbbra is így gondolkodunk és érzünk, ahogyan eddig tettük, nem jutunk előbbre; ez így nem megy. Egyre jobban belesüllyedünk a káoszba. Vannak ébresztő kiáltások, mint ami itt következik - ritkán, de már hallatszik a kiáltó szó. Engedjék meg, hogy egy ilyet felolvassak.

Egy kulturális-társadalmi hetilap, a bécsi Neue Erde 31/32. számában egy érdekes cikk található Kari Polanyitól, címe: „Világnézeti krízis.” Azt mondja benne, hogy már kezd mutatkozni az általános ellenérzés a kapitalista világrenddel szemben, s egyben az elfordulás a marxista szocializmustól is.

„Ma még uralkodó a marxizmus és szocializmus keveredése, nagy bosszúságára minden modern gondolkodásnak. Korunk égető szociális problémájának megoldására minden nekifutás hiábavalóvá válik, belesüllyed a szellemi mélyföldek mocsaraiba....”

„...A világháború kitörése fordulópontot jelentett minden kapitalista, s azzal együtt marxista gondolkodás számára. Az emberiség vezetői tisztán felismerték, a tömegek pedig tompán érezték, hogy soha többé nem uralkodhat az úgynevezett élet-érdek a világon, hogy egészen más fajtájú, más lényegű erők uralkodnak. Nemcsak, hogy irracionálisnak és absztraktnak bizonyult, egészen a frázisokig züllött a mindenhol jelenlévő gazdasági érdek, ami után az imperialisták futottak, és ami ellen a szocialisták szélmalomharcot folytattak, de valóban ökonómiai babonának és üres agyszüleménynek bizonyult. Tisztán láthatóvá vált, hogy nem maga a matéria, hanem a matériáról alkotott képzet a hajtóerő - bármilyen hamis és téves is ez a képzet -, nem az vezeti a tömegeket, ami materiálisán megjelenik, hanem a képzetek. Igen, a materiális érdek képzete, ez az állítólag legkonkrétabb, legvalódibb érdek, ez is csak akkor lesz a történelemben hatékony, mikor hitté emelkedik, mikor az érte hozott áldozatokat már nem számolják, és a nevében elkövetett irracionalitásért a jóvátételt, a kártalanítást maga az önérték szolgáltatja. Ez a legszörnyűbb paradoxonokat hozó kor hitt az egoizmusban. Már nem tagadták le, nem festették át idealisztikus módon, ellenkezőleg! Az emberiség a gazdasági élet-érdekek megszentelt nevében vonult a halálba. Dicsfénnyel vette körül a ’Sancto Egoismo’-val együtt, amely önmagát az égbe emelte. A materiális nevezte magát az egyedüli eszmének, ideának, s ezzel a materiális világ befejezte pályafutását. A matéria idealizálását, mint egyetlen valóságot és egyetlen létezőt a kapitalisták még ’hazá’-nak (Vaterland) nevezték, a marxisták azonban nyíltan kimondták: szocializmus!”

„Haszonelvű etika, materialista történelemfelfogás, pozitivista ismeretelmélet, determinista filozófia - az új atmoszférában már nem életképesek. Ám ezekre a pillérekre épül a marxizmus világnézete. Ideje lejárt.”

Így láthatjuk: ébresztőt kiált egy lélek, látja, mi vezeti korunkat a káoszba, a negatívumba. S most jön a félelmetes sorskérdés, mely így szól: „Mi léphet mindezeknek a helyébe?” Ugyanő, aki a felolvasott szöveget leírta, felveti ezt a kérdést is. Így ír tovább:

„A kérdés megválaszolása a marxisták sorsát nem dönti el. Alárendelt kérdés az ő sorsuk az őszinte és világosságra törekvő szellemek előtt. Bár hunyjon ki a Nap, és inkább kelljen a sötétségben élnünk, semhogy lidércfényt tekintsünk Napunknak. Az sötétíti el a Napot a mi generációnk előtt, ami még sugárzóbban és világosabban kel fel a horizonton. Megszabadít a fejlődéstan kísérteties nyomása alól, melynek taposómalmában örök közmunkára ítélve, nyugvás nélkül, hontalanul tengettük értelmetlen életünket. Felébredtünk a fordított történelemszemlélet hallucinációjából, mely a világ eseményeiben nem a harcra hívó kiáltást, csak annak visszhangját, csak a történelem eseményeinek sivár echóját vélte hallani. Kinőttünk a botor determinizmusból, mely akaratunk szabadságát a színfalak mögött működő erők véletlent mutató játékának állította. így végre a halott tömegről vallott hit helyébe megszülve saját magunkba vetett hitünket, meg fogjuk találni a hivatottságot és erőt, hogy a szociális helyzet követelte igazságosságot, szabadságot és szeretetet az emberiség valóságává tegyük.”

Igen, egy vágyakozó lélek látja: a káosz felé evezünk, s ez még a súlyos sorskérdést is felveti: mi legyen helyette? És választ is ad, feltálalva a régi, szóhüvelyekké vált frázisokat: igazságosság, szabadság, szeretet. Éppen elég ideig prédikálták e szavakat, de a konkrét utat ezek a frázisok valójában nem tartalmazzák.

„A marxista szocializmus ma csak elhomályosítja az emberiség előtt álló sorskérdést, leköti a radikális megoldás szabad erőit, egy túlélt dogmavilág félhomályában tartja a gondolkodást, és a cselekvést megtiltja sötét jóslatok, obskúrus tekintélyek és misztikus szimbólumok által. Eltakarja a szabad kilátást az emberiség elől.”

Helyes: ... „eltakarja a szabad kilátást”, de frázisokkal nem lehet azt szabaddá tenni. És a szerző így folytatja: „az egyház ezer évvel túlélte hivatását. Lehet, hogy a marxizmus túlél minket, de a világháború nyomorúságából született új szellem biztosan tovább fog élni nála.”

De hol az új szellem? így beszél ez a szerző, mint látszik jó érzékkel korunk semmisége, nulla volta iránt, amely káoszba vezet. Nos, egy barátunk, aki már régen a mi világnézetünk szerint gondolkozik, a felolvasottakhoz hozzáfűz néhány sort. Amit eddig felolvastam, olyan embertől való, aki látja, hogy valami újnak kell jönnie. Mégis, végül a régi frázisoknál marad. Barátunk hozzáfűzi:

„Itt egy világfelfogást látunk, amely belátja, hogy a bolsevizmusban ma konzekvens formában fellépő marxizmus a régi gondolkodáshoz tartozik. Csak visszajátszása a régi kapitalista világnak. Éppen olyan beteg a szellemi élet hiányától, mint a másik. Bár a gazdasági életben ellenfél, szellemi alapja mégis azonos. Helyébe, és a modem természettudományos világnézet helyébe egy új, ’A szabadság filozófiájá’-ból fakadó, antropozófiai gondolkozás kell, hogy lépjen”.

Csak mozgalmunk egy barátjának néhány sora olvasható itt, de aki belelát az emberiség mai nyüzsgésébe, annak világos, hogy azért akar ez az antropozófiai szellemtudomány fellépni, mert a dolog éppen így áll.

És amíg nem fogadják el, hogy korunk betegsége csak az antropozófiailag orientált szellemi kutatás által gyógyítható, nem lesz kiút a káoszból.

Szerénytelenség nélkül kimondható: csak akkor, ha a kérdésre: mi kerüljön a régi helyébe? - elég sok ember válaszol úgy, amint dr. Kolisko válaszolt Bécsben ennek a Kari Polanyinak. Amíg az emberek azt hiszik, hogy mozgalmunk valami szektásságban találhat üdvöt, addig nem fogták fel ennek a mozgalomnak az értelmét. Majd ha belátják, hogy a világ helyzetével, egy világadottsággal van dolgunk, akkor ismerik fel, hogy mi az értelme ennek a mozgalomnak.

Igazán csak az hordozhatja ezt a világképet, aki nemcsak, hogy felismeri a mozgalom értelmét, de saját akaratának belső impulzusává is teszi azt. Most már nem akarom sok szóval cifrázni, amit el akartam az előadásban mondani. Nemsokára újra találkozni fogunk, hasonló témában, elbúcsúznunk sem kell, nem lesz most hosszú a távoliét.

Mégis, el kell mondanom, hogy szívem mélyének igénye szerint való lenne, ha éppen ezekben a hetekben sokan és erősen a szívükre vennék itt elhangzott szavaimat a világ mostani helyzetéről.

Az elemi világnak korunkra gyakorolt bizonyos káros befolyásairól beszéltünk. Tudjuk azt is, hogy egy régi és igaz szemlélet, amit csak helyesen kell értenünk, azt mondja, hogy a polgári év végével, mikor közeledik a karácsony, a földi szférákban lehetséges embert befolyásoló szellemi hatások intenzitása a legmagasabbra fokozódik.

Keressük talán éppen ebben az időszakban, amely évszázadok óta olyan fontos és lényeges volt az embereknek - s amely korunkban nem sokkal több számukra, mint a „megfelelő ajándékok” átadásának alkalma -, keressük a menedéket éppen ebben az időben mégis a régi lelki hagyomány szerint a szintén ősi szellemi hatalmaknál, akik még befolyásolni tudják az ember sorsát, ha engedjük, hogy az emberi világ és a szellemi világ kapcsolatának teljes komolysága hasson a lelkünkre.

Erről akartam ma beszélni önöknek.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként