Mivel utazásunk néhány nappal eltolódott, ma, holnap és holnapután abban a helyzetben vagyok, hogy itt beszélhetek önöknek. Ez különös megelégedéssel tölt el, mert Angliából éppen barátok érkeztek, s így valamennyit nekik is mondhatok, még elutazásom előtt. Barátaink láthatják, hogy a Goetheanum épületén a nehéz években is továbbhaladt a munka. Igaz, a mai napig befejezni még nem tudtuk, s a befejezés idejét pontosan meg sem adhatjuk. De ami már itt áll, az megmutatja, hogy milyen szellemi alapokból növekszik ez az épület, és hogy hogyan függ össze az itt képviselt szellemi mozgalommal. Ezért engedjék meg, hogy több, oly régen nem látott angol barátunkhoz szólva a fejtegetések először az épületről szóljanak. Aztán a következő két napon ehhez a témához mást is fűzök majd, amiről szabad legyen azt állítanom, hogy megemlítésük éppen a jelen időben talán fontos lesz.

Már át lehet tekinteni épületünk eszméit, ideáit. S a szemlélőnek már feltűnhet a sajátságos összefüggés az épület és a mi szellemi mozgalmunk között; a néző talán éppen ennek az épületnek az alapján, amely reprezentánsa szellemi mozgalmunknak, kap benyomást arról, hogy mi is kíván lenni ez a mozgalom. Gondolják csak el, ha egy akár szélesen el is terjedt szektás mozgalom, mondjuk, úgy érezné, hogy összejöveteleihez egy ilyen házat kell építenie, mi történne akkor? Az, hogy az adott társaság vagy egyesület igényei szerinti kisebb vagy nagyobb házat építenének valamilyen stílusban, s belül ilyen vagy olyan, többé-kevésbé szimbolikus jelekkel utalnának arra, hogy mit is akarnak tenni az épületben. Talán itt-ott egy kép is lógna, s ez utalna arra, hogy minek a tanítását vagy bemutatását tervezik ott. Mindez, amint észrevehetik, a Goetheanum építésekor nem történt meg. Mert ez az épület nemcsak külsőleg lesz az antropozófiai mozgalom vagy Társaság használatára szánva, hanem úgy, ahogyan itt áll, minden egyes része abból született, amit mozgalmunk szellemi vonatkozásban a világ elé akar állítani. Mert ez a mozgalom nem elégedhetett meg egy ház felhúzásával ilyen vagy olyan stílusban. Abban a percben, amikor egy saját ház építése szóba jöhetett, a mozgalom úgy érezte, hogy a háznak saját stílust kell találnunk, a mi szellemtudományunk alapjaiból fakadó stílust, mely aprólékosan kifejezi a mozgalmon átfolyó szubsztanciát. El sem lehetett gondolni, hogy a mi mozgalmunk számára akármilyen stílusban, akármilyen ház épülhet. Előre következtethető volt, hogy ez így van, hiszen tudtuk, milyen messze is áll az, amire ebben a mozgalomban gondolunk, valamely más, bármennyire elterjedt szektás vagy egyéb mozgalomtól. Nemcsak házépítésre volt szükségünk, de olyan építészeti stílust kellett létrehoznunk, amely ugyanazt fejezi ki, amit a mi antropozófiailag orientált szellem- tudományunkban minden szó, minden mondat kifejez.

Igen, meg vagyok győződve arról, hogy ha valaki elegendően elmélyed majd a ház formáiban, azokat át tudja érezni, átérezheti - figyeljenek, azt mondtam: átérezheti, nem pedig kitalálja -, aki tehát azokat a formákat át tudja érezni, az leolvashatja róluk mindazt, amit egyébként szavak útján kimondunk.

Ez nem valami külsődleges dolog, ez a legbensőbb összefüggésben van e szellemi mozgalom legbensőbb elgondolásával. Mert ez a szellemi mozgalom más akar lenni, mint azok a mozgalmak, melyek éppenséggel az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban felmerültek a XV század közepe óta. Alapja az a meggyőződés, hogy korunkban valami mást szükséges beállítani az emberiség evolúciójába, mint amit a XV század óta eddig belehelyeztek. Számomra úgy tűnik, hogy a civilizált emberiség körében az utóbbi 3-4 évszázad óta végbement változások jellegzetességei a következők: a gyakorlati élet széles körben erősen mechanizálódott, ez ma sajátos külön világot képez; és ezt a sajátos külső világot monopóliumként birtokolják a magukat „gyakorlati emberek”-nek hirdető specialisták. Az élet külső gyakorlata mellett, amely a gyakorlati életet minden területen alakítja, a szemléletek, a világnézetek, a filozófiák - vagy nevezzék, ahogyan akarják - sokasága jelent meg. Ezek élet-idegenné váltak, főként az utóbbi 3-4 évszázadban. Bizonyos mértékben minden, amit az embereknek érzésben, érzületben ad ez a világ, a tulajdonképpeni élet gyakorlata fölött lebeg. A különbség a két áramlat között olyan jellegzetes, olyan erős, hogy azt lehet mondani: betört korunkba az az időszak, amikor egyáltalán nem érti meg egymást ez a két áramlat, vagy jobban mondva nem talál kapcsolódási pontot, ahol egymásra hatni tudna. Gyárainkat ellátjuk, vonataink a síneken futnak, gőzhajóink a tengereken, megy a sürgöny és szól a telefon, ezt mind megtesszük, és közben az életünk automatikusan halad, és mi engedjük, hogy életünknek ebbe a mechanizmusába bele legyünk szorítva. És e mellett prédikálnak. Tulajdonképpen sokat prédikálunk. A régi egyház hívei prédikálnak a templomban, a politikusok prédikálnak a parlamentben, különböző területeken előadják a proletáriátus követeléseit, máshol a nők követeléseit. Sokat, sokat prédikálnak, és a tartalom világos akaratot mutat a mai emberiség-tudat értelmében. De ha azt kérdezzük: ki ácsol hidat a külső élet gyakorlata és prédikációink tartalma között, akkor őszintén szólva, nem találunk korunk mozgalmaiban igaz választ a kérdésre.

A következő jelenséget csak azért említem, mert világosan mutatja mindezt. Tudják ugye, hogy a sokféle prédikációs lehetőségek között a titkos társaságok is itt vannak a mai emberiségben. Vegyük közülük, mondjuk a szokásos szabadkőműves páholyokat, akár a legmélyebb, vagy legmagasabb fokozatúakat is. Ezeknél bizonyos szimbólumok találhatók: háromszögek, kör, szögmérő és hasonlók; köztük még egy olyan gyakran használt szó is: „minden világok építőmestere”.

De mit jelent mindez? Igen, ha visszamegyünk a IX-X-XI. századba, és megnézzük a civilizált világot, ahol a titkos társaságok, ezek a szabadkőműves páholyok el voltak terjedve, mintegy a civilizáció krémjeként, azt találjuk, hogy ezeket a ma szimbólumként a páholy oltárára fektetett eszközöket házépítéshez és templomépítéshez használták. Használták a szögmérőt, a kört, vagyis körzőt, a vízmértéket és a függőónt, mindezt a külső élet gyakorlatában. Ezek a dolgok a szabadkőműves páholyokban ma teljesen elvesztették kapcsolatukat az életpraxissal. Beszédeket tartanak róluk, szép gondolatokat mondanak, igazán szépeket, de mindez teljesen idegen a külső élettől, a gyakorlati élettől. Ideákhoz, gondolat-képződményekhez jutottunk, de az átütő erő hiányzik belőlük, amivel az életbe belenyúlhatnának. Lassan odáig jutottunk, hogy embereink hétfőtől szombatig dolgoznak, vasárnap pedig prédikációt hallgatnak - s a két dolognak semmi köze sincs egymáshoz. És a prédikációkban gyakran olyan dolgokat használunk a szépség, az igazság, az erény szimbólumai számára, melyek a régi időkben a külső élet gyakorlatával bensőségesen összefüggtek. Ma azonban mindez életidegen.

Odáig jutottunk, hogy azt hisszük: minél távolabb van a prédikáció az élettől, annál inkább a szellemi világba emel minket. Mert a közönséges, a profán világ alacsonyabb rendű. És ma látható az emberiség mélyéből felszálló sokféle követelés, de a követelések lényegét tulajdonképpen nem értik. Mert hol van az összefüggése a szép szavakban elmondott társadalmi prédikációnak, melyben szebb vagy csúnyább szobákban elmondják, hogy az ember jó, és minden embert szeretni kell a fajta, nemzetiség, a bőrszín megkülönböztetése nélkül stb. - tehát hogy hol függ ez össze a külső történéssel, amit azzal gyarapítunk, ami külsőleg történik. Például amikor egyszerűen levágjuk a kuponokat és felvesszük a részvény kamatát a bankban, s ezzel életünk gyakorlati részét oly igen más elvek alapján látjuk el - hiszen ezek az elvek igencsak különböznek a szobákban a jó emberről vallott elvektől. Mondjuk alapítunk egy Teozófiai Társaságot, ahol minden ember kifejezett testvériségéről beszélünk, de szavunknak a legkisebb átütő ereje sincsen, annyi sem, amivel a saját kupon-vágásunkkal okozott helyzet fölött uralkodhatnánk. Mert amikor azt a kupont levágjuk, egész sor közgazdasági, társadalmi eseményt mozgatunk meg. Teljes életünk erre a két elváló áramlásra hullik szét.

Így előfordulhat, s most nem egy iskolapéldát, de egy a való életből származó eseményt mondok el - tehát elő is fordult, hogy egy hölgy felkeresett engem, és azt mondta: itt jön valaki, és támogatást kér, s a pénzt olyan emberek támogatására fordítja, akik alkoholt isznak. Mint teozófus ezt nem támogathatom, - így szólt a hölgy. Csak azt felelhetem neki: látja kérem, ön, mint részvényes, tudja-e vajon, hogy hány sörfőzdének biztosít vagyonával alapot és fennmaradást? - Nem arról van szó, hogy egyrészt lelkünk gyönyörteljes megelégedésére prédikáljunk, másrészt úgy álljunk az életben, ahogyan azt az utóbbi három-négy évszázadban kialakult rutin követeli. Bizony kevés ember hajlandó ma belemerülni korunknak ezekbe az alapvető problémáiba. Miből adódik ez?

Abból, hogy valóban megjelent az életben ez a kettősség, a külső élet és szellemi törekvéseink között, és az utóbbi 3-4 évszázadban felerősödött. A legtöbb ember, ha ma szellemről beszél, akkor valami egészen absztrakt, világidegen dologról beszél, nem olyasmiről, ami a mindennapi életbe tudna belenyúlni.

Az itt jelzett problémát, amire éppen rákérdeztünk, a gyökerénél kell megragadni. Ha ezen a dombon az utóbbi három-négy évszázad értelmében cselekedtünk volna, akkor egy tetszés szerinti építészhez fordulunk, egy híres építészhez, és egy szép épületet terveztettünk volna valamilyen stílusban, s ez bizonyára nagyon szép lett volna. De erről szó sem lehetett. Mert belépve az épületbe, körülvett volna minket sokféle szép dolog, ilyen vagy olyan stílusban, és ott benn a beszédeink ugyancsak szépek, és az épülethez illőek lettek volna, s ezek úgy illeszkedtek volna az élet gyakorlatához, ahogyan más beszédek is illeszkednek, amiket az emberek tartani szoktak. Ez nem történhetett meg, mi nem ilyennek gondoltuk az antropozófia szerint tájékozódó szellem- tudományt. A kezdetek óta másmilyennek gondoltuk, mégpedig olyannak, ami nem újítja fel a régi, hamis ellentétet szellem és anyag között, absztrakt módon szólva a szellemről - mely szellem nem képes a matéria mivoltába és szövődésébe-működésébe belemerülni. De mikor is szól az ember jogosan a szellemről? Csak akkor szól jogosan, és akkor szól igazat, ha benne az anyag teremtőjét látja. Szellemről szólva az a legrosszabb - bár ma sokszor éppen ezt tartják a legszebbnek -, ha a szellemet a felhők mögé repítik, s úgy beszélnek róla, mintha az anyag meg sem érinthetné. Nem! A szellemről úgy kell szólni, mint valamiről, aminek ereje van közvetlenül belemerülni az anyagba, a materiális világba. A szellemtudományról szólva nem szabad úgy gondolni, hogy az csak fölébe emelkedik a természetnek, hanem úgy kell beszélni, hogy az egyben teljes értékű természet- tudomány is legyen. Ha a szellemről szólunk, az arra a szellemre vonatkozik, amelyhez az ember úgy kötheti magát, hogy aztán a szociális életbe is bele tud szólni, emberi közvetítéssel. A szalonokban emlegetett szellem nem az igazi, mert csupán absztrakció, s ha valaki ehhez emelkedik fel, akkor nem a valódi szellemhez jut, csak a materializmus utolsó folyományához.

Ezért nekünk olyan épületet kell felállítanunk, amelynek minden egyes kis részét abból gondoljuk ki, abból a látásból képzeljük el, ami egyébként is az antropozófiailag orientált szellemtudományban él. Ezzel az is összefügg, hogy ebben a nehéz időben a társadalmi, a szociális élet kezelése is a szellemtudományból kell, hogy adódjon, abból a szellemtudományból, amely nem a felhők fölött akar lebegni, sőt működésének kezdete óta életszerű akar lenni; éppen ellenkezőleg minden szektássággal, a kor nagy követeléseit akarja leolvasni, és azt akarja szolgálni. - Az épületen bizony sok minden nem sikerült; de ma igazán nincsen szó arról, hogy minden sikerüljön, inkább arról, hogy megtegyük azt, ami szükséges a kezdethez. Nekem úgy tűnik, hogy ez az épület legalábbis egy ilyen szükséges kezdet. Amikor majd elkészül ez a ház, nem vesznek körül minket idegenszerű falak, amikor tennivalóinkat végezzük közöttük, mert a dió héja és a dióbél összetartoznak, a héj formája minden részében illeszkedik a bélhez; így ered majd minden egyes vonal, minden forma és szín ezen az épületen a mi szellemi mozgalmunkból.

Szükség lenne rá, hogy a jelen korban legalább egy bizonyos számú ember belássa ezt az akaratot, mert ezen az akaraton múlik a dolog.

Még egyszer vissza kell térnem néhány karakterisztikus tünetre, amely az utóbbi három-négy évszázadban a civilizált emberiségben megjelent. Olyan jelenségek mutatkoznak a civilizált emberiség evolúciójában, amelyek jellegzetesen mutatják annak alapjait, ami az emberiséget ad absurdum, azaz a lehetetlenségig vezeti; mert ad absurdum viszik ma az embereket. Úgy van ez, hogy az emberi lelkek nagy része ma tulajdonképpen alszik, valóban alszik. Ha az ember olyan helyre jut, ahol ezek az ellenképek - mondhatom, ahogyan ma folynak, valóságos ellenképei ezek minden civilizált életnek -, tehát még ott is, ahol ezek az ellenképek nem kerülnek közvetlenül a szeme elé - bár számos civilizált tájon ma lejátszódnak, és egyre jelentősebben, szimptomatikusan mutatják azt, ami folyton terjed, és terjednie kell -, még ott is világosan látszik, hogy mi történik a jelenkorban. Látja, hogy bizony az emberek lelke valahol kívül van, a kor legfontosabb eseményeinek körén kívül. Mert az emberek belemerülnek a mindennapokba, anélkül, hogy látnák, mi is történik a jelenkorban - egészen addig, míg a folyamatok közvetlenül nem érintik őket. A folyamatok eredeti impulzusai mindenesetre a tudatalatti, vagy tudattalan lelki élet mélyén nyugszanak.

A már bemutatott dualizmus alapja ma más. Az a dualizmus, amire jellemző példaként Milton „Elveszett Paradicsom”-át hoztam fel, csak külső szimptómája az egész modern gondolkodást, érzést-érzületet és akaratot átható valaminek. Az újabb emberiség tudatában benne van a pokol-menny ellentétének érzése, mások úgy mondják: szellem és matéria ellentéte. A parasztember ege és pokla azonban alapvetően különbözik attól, ami a mai, úgynevezett felvilágosult filozófusok szellem-matéria fogalma. De az eredeti, alapul szolgáló gondolati impulzus pontosan ugyanaz. A tulajdonképpeni ellentét Isten és ördög, Paradicsom és pokol között van, ebben biztosak az emberek; a Paradicsom jó, és borzasztó, hogy az ember onnan kikerült, a Paradicsom elveszett, újra keresni kell, az ördög pedig szörnyeteg, kísértő ellenség, szemben áll minden, a Paradicsom fogalmával összeköthető hatalommal. Azok az emberek, akiknek sejtelmük sincs arról, hogyan is hatnak a lelki ellentétek egészen a szociális ellentétekig, és a szociális követelések minden csücskéig, el sem tudják képzelni, mekkora hatóköre van az ég-pokol, az elveszett Paradicsom-Föld dualista ellentétének. Paradox, amit ma ki kell mondani, ha igazat akar mondani az ember, szinte nem is lehet ma igazat mondani bizonyos dolgokról anélkül, hogy kortársaink szemében az igazság ne tűnne gyakran őrültségnek. De ahogyan Pál értelmében az emberek bölcsessége gyakran bolondság az Isten előtt, úgy a mai ember bölcsessége, vagy akár bolondsága - lehet, hogy a jövő emberének szemében bolondság lesz. Az emberek álmodnak a Föld és a Paradicsom ellentétéről, és Paradicsomon azt értik, ami emberi-isteni értelemben elérendő, amire törekedni kell. Közben nem tudják, hogy ha minden további nélkül a Paradicsomra törekszenek, az épp oly rossz az embernek, mintha minden további nélkül az ellentétére törekednének. Mert ha a világ struktúráját úgy képzeljük, ahogyan azt Milton „Elveszett Paradicsom”-ának képzete kívánja, akkor elkereszteltük az egyik káros hatalmat isteni, jóságos hatalomnak - egyoldalúan kezelve ez is káros az embernek -, és vele szembeállítottuk az ellentétét, amely nem igazán ellentét, vagyis az ördögöt, mint olyat, aki az emberi természetben a jóra törekvéssel ellenkezik.

E szemlélet elleni tiltakozást kell majd jeleznie a nyolc és fél méteres szoborcsoportnak, ha fel lesz állítva az épület keleti részén. A luciferi isten-ördög ellentét helyett a szobor által megmutatkozik a hármasság. A jövő emberiségtudatának megfelelően, a szoborcsoport a hármasságot mutatja: a luciferit, a Krisztus-szerűt és az ahrimánit.

Az alapul szolgáló titok oly kevéssé tudatos az újabb civilizációban, hogy a következőt mondhatjuk: bizonyos okokból, amiről talán még beszélhetek itt, ezt az épületet Goetheanum- nak neveztük, támaszkodva Goethe megismerési és művészi felfogására. Ugyanakkor éppen itt azt is el kell mondanom, hogy Goethe „Faust”-jában ugyanaz a tévedés található, mint Milton „Elveszett Paradicsom”-ában: egyik oldalon a jó hatalmak, másikon a rossz hatalom, Mefisztofelész. Mefisztofelész alakjában Goethe tarkán keverte egyrészt a luciferi, másrészt az ahrimani figurát. Aki ezt átláthatja, észre is veszi, hogy két szellemi individualitás keveredik benne szervetlenül. Az embernek fel kell ismernie, hogy saját, valódi mivoltát csak az egyensúly képe mutathatja meg: az egyik oldalon fantasztikus rajongásba, fején túlra akarja csábítani a kísértés, a hamis misztikába, mindenféle fantasztikumba. Ez az egyik hatalom. A másik hatalom az embert mintegy a matériába húzza le, egy józan, száraz világba. Csak akkor értjük meg az embert, ha mivoltánál fogva egyensúlyra törekvőnek látjuk, - mondjuk úgy, hogy a luciferi és az ahrimáni mérlegkar között (rajzol).

A két hatalom között az embernek folytonosan törekednie kell az őt önmagán kívülre fellendítő, és az őt önmaga alá lehúzó erők között az egyensúlyra. Nos, a mai szellemi civilizáció összetévesztette a fantasztikus rajongás luciferi világát az istenivel. így amit Paradicsomként ábrázol, az valójában a luciferi világ képe. Félelmetes ez az összetévesztése az isteninek a luciferivel, mert nem tudják, hogy az ember egyensúlyi állapotáról van szó az őt szétszakítani akaró hatalmak között.

Ezt a tényt először fel kell tárni. Ha az embernek a krisztusinak nevezett irányba kell törekednie - bár krisztusin ma néha különös dolgokat értenek -, akkor tisztáznia kell, hogy arra csak a Lucifer és Ahrimán világa közötti egyensúlyi állapot vezethet. Az utóbbi három-négy évszázad alatt az emberi lény valódi mivoltának ismeretét annyira kikapcsolta tudásából, hogy ma alig tud erről az egyensúlyról, és a luciferit kereszteli el isteninek az „Elveszett Paradicsom”-ban; megalkotta annak ellentétét is az ahrimániból, de az sem valóban ahrimáni már, hanem valami modem ördög, vagy modem matéria vagy hasonló. És most ez a dualizmus, valójában Lucifer és Ahrimán dualizmusa, itt kísért a modem ember tudatában, mint az ellentét Isten és az Ördög között. Az „Elveszett Paradicsom” úgy fogható fel, mint az elveszett luciferi birodalom ábrázolása, csak éppen át van keresztelve.

Ilyen erősen kell a modem civilizáció szellemére rámutatnunk, mert szükséges, hogy az ember világosan lássa, milyen lejtős az a pálya, amin fut - tudjuk, hogy ez történelmi szükségszerűség, és az ilyesmi azért van, hogy felfogjuk, felismerjük -, de lejtős, lefelé tartó pályára futott, és amint mondtuk, csak egy gyökeres kúrával tud innen újra felfelé indulni. A szellemi világ ábrázolásában már gyakran mutatnak be valami érzékfelettit, de az olyan, hogy nem él itt a Földön. Az emberek menekülni akarnak ezzel a szellemi szemlélettel a földi környezetből. Nem tudják, hogy ha valaki ilyen módon menekül egy absztrakt szellemi világba, akkor éppen nem a szellemet, hanem a luciferi régiót találja meg. És néhány, ma teozófiának, misztikának nevezett út a luciferi régiót keresi. Mert az ember mai szellemi törekvéséhez nem ad elég alapot a puszta tudás valamely szellemről, mert a mai szellemi törekvés terén az a mérce, hogy felismerjük az összefüggést a szellemi világ és aközött, amibe beleszülettünk, hogy születéstől halálunkig benne éljünk.

A kérdés éppen akkor kell, hogy megérintsen bennünket, amikor a szellemi világ felé irányítjuk tekintetünket: a szellemi világból jőve miért is születünk bele ebbe a fizikai világba?

Nos, azért születünk ide a fizikai világba - holnap, holnapután majd részletesen kibontom, amit ma felvázolok -, mert itt olyan dolgokat lehet tapasztalni, amilyeneket a szellemi világban átélni nem lehet; ezek átélésére kell leszállni ebbe a fizikai világba. A fizikai világban átéltek eredményeit pedig fel kell vinni a szellemi világokba. Akkor lehet ezt elérni, ha a fizikai világba is belemerülünk; szellemünkkel megismerő módon kell belemerülnünk a fizikai világba, éppen a szellemi világ kedvéért.

Hogy radikálisan fejezzem ki, amit mondani akarok, vegyünk egyszer egy jelenkori normális embert, aki rendesen táplálkozik, szükséges számú órát alszik, időben reggelizik, ebédel és vacsorázik s így tovább, szellemi érdeklődése is van, sőt ez az érdeklődése erőteljes, mondjuk tagjává lesz egy Teozófiai Társaságnak éppen szellemi érdeklődése miatt. Ott el is követ minden lehetséges dolgot, hogy megtudhassa, mi folyik a szellemi világban. - Vegyünk egy ilyen embert; úgyszólván a kisujjában van minden, amit a jelenkori teozófiai irodalom feljegyez. De közben a maga szokványos életét éli. Vegyük hát ezt az embert. Mit jelent minden tudása, amit magas szellemi érdeklődésével elsajátított? Belső, szellemi gyönyörűségére szolgálhat, valódi luciferi élvezetet okozhat neki mindez, bár rafináltabb és kifinomultabb élvezetet. Semmit sem fog átvinni belőle a halál kapuján, semmit sem visz át ezen a kapun! Mert lehet, hogy az ilyenfajta emberek között van olyan, s ez nagyon gyakori - akinek bár kisujjában van, hogy mi az étertest, hogy mi az asztráltest stb., ám fogalma sincs róla, hogy mi történik, ha ég egy gyertya. Fogalmuk sincs, hogy milyen varázslatosan művészi eljárások eredménye az ott futó villamos. Utazik is villamoson, de nem tud róla semmit. Sőt, még tovább mehetünk: bár kisujjában van, hogy mi az asztráltest, az étertest, a karma és a reinkarnáció, de fogalma sincs róla, hogy például a mai proletár emberek összejövetelein miről beszélnek, mire törekszenek. Ez nem érdekli őt, csak az, hogy az étertest hogyan néz ki, vagy az asztráltest. És az sem érdekes számára, hogy milyen úton jár a tőke, milyen úton jár, miután a XIX. század kezdete óta tulajdonképpen uralkodó hatalommá vált. Semmit sem ér a tudás étertestről, asztráltestről, ha meghal az ember. Ezt ki kell mondani a szellemi világ valóságos ismerete alapján. Értéke csak akkor van, ha az ismeret eszközzé válik, és általa bele tudunk merülni a materiális életbe. Azért, hogy itt a materiális életben felvehessük azt, amit a szellemi világban felvennünk nem lehet, de oda át kell vinnünk.

Ma van egy természettudományunk, amit a különböző egyetemeken tanítanak. Kísérleteket folytatnak, kutatnak és így tovább. Ebből alakul ki a természettudomány. Ez a természettudomány táplálja technikánkat, ezzel a természettudománnyal már embereket is gyógyítunk, már mindenfélét teszünk vele. Emellett itt vannak az egyházak, a hittételek. Kérdezem: önöknek tudomására jutott-e már, hogy mi a tartalma egy szokásos vasárnap délutáni prédikációnak, például amikor a Krisztus országáról beszélnek? Milyen kapcsolata van a természettudománnyal annak, amiről ott, a templomban szólnak? Legtöbbször semmilyen. A két dolog elmegy egymás mellett. Az egyik azt gondolja, hogy van elég ereje, hogy Istenről és Szent Szellemről és minden lehetséges dologról szólhasson. Még ha azt mondják is, hogy mindezeket átérzik, de akkor is absztrakt formákban és absztrakt nézetek szerint beszélnek. A másik szellem nélküli természetről beszél. Semmilyen híd nem épül a kettő között. Az újabb időkben még mindenféle teozófiai szemléletek, látások is adódtak, misztikus szemléletek. Igen, ezek minden lehetséges, az élettől távol eső dologról szólnak, de az emberi életről nem, mert nincsen erejük, hogy belemerüljenek az emberi életbe. Meg szeretném egyszer már kérdezni, vajon lehet-e világteremtőről beszélni akkor, ha azt szép és érdekes szellemnek gondolnánk, de olyannak, aki a világ megteremtésére nem lenne képes? Azok a hatalmak, akikről szó van, sohasem jutottak volna el a világ megteremtéséig, mert a róluk alkotott gondolataink még a természetről való tudásunkba, de az ember szociális életéről való tudásunkba sem tudnak belenyúlni.

Talán szerénytelenség nélkül megvilágíthatom egy példával, hogy mire gondolok. Egyik utolsó könyvemben, a „Seelenrátsel”-ben (A lélek rejtélyei) figyelmeztettem rá, és szóban is sokszor elmondtam előadásaimban, hogy a mai fiziológia milyen értelmetlen dolgot tanít, tehát a természettudomány is azt az értelmetlen dolgot tanítja, hogy az emberben kétféle ideg van. Az akarat alapját adó motorikus idegek és a szenzitívek, melyek az észleleteket és az érzeteket alapozzák meg. Nos, amióta van távíró, arról van egy megfelelő képünk. Tehát a szemből egy ideg halad a központi szervbe, onnan pedig kifelé halad a központi szervből valamelyik végtaghoz. Látjuk, hogy egy végtagban mozdul valami, megy a távíró vagy a telefon drótja ebből a szervből, például a szemből, és elvezet a központi szervbe, az beindítja a mozgató ideget, és végrehajtja a mozdulatot.

A természettudományban megengedhető ennek az értelmetlenségnek a tanítása. Kell, hogy ilyet tanítson, hiszen az absztrakt szellemi szemlélet alapján mindenféléről lehet beszélni, de nem tudunk kibontakoztatni olyan gondolatokat, amellyel a természeti folyamatokba pozitív értelemben bele lehetne nyúlni. A szellemi szemléletnek nincs meg az az ereje, amivel magáról a természetről való tudást kibontakoztathatná. Ugyanis nincs különbség motorikus és szenzitív ideg között, mert az akarati idegnek nevezett ideg is szenzitív, ám az arra való, hogy saját tagjainkat észlelje, amikor mozgást kell létrehozni. A tabesz (hátgerincsorvadás) iskolapéldája éppen az ellenkezőjét bizonyítja, mint amit vele bizonyítani kívánnak. Nem akarom ezt tovább részletezni, mert önöknek nincsenek megfelelő fiziológiai előismereteik, de egyszer szívesen beszélnék erről a témáról élettani és biológiai képzettségű hallgatóknak. Itt csak arra hívnám fel a figyelmüket, hogy az egyik oldalon itt van a természettudományunk, a másik oldalon pedig olyan szellemi világokról prédikálnak és beszélnek, amely nem hatol be a minket körülvevő reális természeti világok semelyikébe sem. Pedig azt tudnánk használni, arra van szükségünk. Olyan erős szellemi megismerésre van szükségünk, amely' egyben természettudománnyá is válik. El fogjuk ezt érni, ha figyelembe vesszük az akaratot, amire ma itt felhívtam figyelmüket. Ha egy szektás mozgalmat akartunk volna alapítani, valamilyen isteni és szellemi dogmatikával, akkor egyszerűen ennek házat építettünk volna, illetve építtettünk volna, ha házra van szükség. Mivel ezt nem akartuk, ugyanis már a külső tevékenységben is meg akartuk mutatni, hogy bele kívánunk merülni az életbe, ezért ezt az épületet magunknak kellett felépítenünk, teljesen a szellemtudomány akaratából. És ennek az épületnek a részleteiből az emberek egyszer megláthatják, hogy az elveket, amiket a kettősség, a dualizmus hamis fénybe állított, egészséges alapra lehet helyezni; maga az épület fog ehhez elvezetni.

Még egy dologra hívom fel ma a figyelmüket. Nézzék meg egyszer a főépület mindkét oldalán álló, egymást követő hét oszlopot (rajzol).

Itt felül vannak az oszlopfejek, alul a lábazatok. Ezek nem egyformák, mindegyik közvetlenül az előzőből bontakozik ki. Ha figyelmükkel életteljesen belehelyezkednek az elsőbe, felelevenítve a metamorfózis gondolatát az organikus világban, s olyan élő gondolatuk van, amely már nem absztrakció, hanem a növekedést követi, akkor láthatják, miként fejlődik ki a második oszlopfő az elsőből, a harmadik a másodikból, a negyedik a harmadikból és így tovább a hetedikig. Megpróbáltuk élő metamorfózissal kibontakoztatni az egyik oszlopfőt, az egyik áthidaló architráv részt a másikból, az alakításban követni próbáltuk a természetben elevenen működő szellemi teremtést, amely ott az egyik formát a másikból kisarjasztja. Az volt az érzésem, hogy az egyik oszlopfő sem lehetett volna más, mint amilyen.

Eközben megmutatkozott valami igen érdekes dolog. Ha ma evolúcióról beszélnek az emberek, gyakran azt mondják: evolúció, fejlődés, először itt van a fejletlen, aztán már valamivel fejlettebb, differenciáltabb, és így tovább, mindegyik komplikáltabb, és egyben tökéletesebb. Ezt én nem tudtam így kialakítani, amikor a hét oszlopfő metamorfózisát kellett elkészítenem, mert amikor a negyedikhez jutottam, hogy kialakítsam a negyedikből az ötödiket, az tökéletesebb kellett volna, hogy legyen, mint a negyedik. Ám itt nem tudtam, mint Haeckel vagy Darwin, csak az absztrakt gondolatot követni. A formát úgy kellett létrehoznom, ahogyan az kibomlik az előzőből, ahogyan magában a természetben is a következő az előző vitális erejéből bújik elő; kényszerítve voltam rá, hogy művészibbre formáljam az ötödiket, mint a negyedik volt, de az mégse legyen bonyolultabb, sőt egész formájában egyszerűbb legyen. A hatodik megint egyszerűbb, és a hetedik még inkább, így megmutatkozott számomra, hogy az evolúció nem jelenti az egyre differenciáltabb felé való folyamatos továbbhaladást, (a rajzon az egyenes vonal), hanem felemelkedést jelent egy magasabb pontra, de aztán újra leszállást az egyszerűbbhez, a még egyszerűbbhez.

Ez egyszerűen a munkából adódott. És megláthattam, hogy a művészi munkából adódó evolúció elve ugyanaz, mint a természet evolúciójának elve.

Mert vizsgálják meg az emberi szemet. Nyilván tökéletesebb ez, mint némely állat szeme. De némelyik állat szeme komplikáltabb, mint az emberi szem. Van például olyan szem, amely vérbő szervet rejt magában, amelyben az emberi szemben nem található részek fel vannak oldva. Tehát az emberi szem egyszerűsödést mutat némely állat szemének formájához képest. Ha a szem fejlődését követjük, azt látjuk, hogy először primitív, aztán bonyolultabb, majd még bonyolultabb lesz, ezután egyszerűsödik, és nem a legkomplikáltabb lesz a legtökéletesebb, hanem a középen állónál már egyszerűbb szem.

Kényszerűen így dolgoztam magam is, mikor azt akartam művészileg megformálni, amire a belső szükségszerűség késztetett. Nem kutatásra, hanem a vitális erőkkel összefüggő munkára törekedtünk, hogy úgy alakítsuk épületünk formáit, hogy azok ugyanazokat az erőket tartalmazzák, amelyek a természet alapjaiban, mint a természet szelleme vannak benne. Egy szellemet kerestünk, valóban teremtő erejűt, a világ létrehozásában benn- működőt, ami nem csak prédikál. Ez a lényeges. Ez az oka annak is, hogy ellene kellett mondanunk azoknak, akik az épületet szimbólumok kialakításával akarták volna díszíteni. A házban most nincs egyetlen szimbólum sem, minden a természetben teremtő szellem után kialakított formákban rejlik.

Mindezt egy akarat indította el, és az folytatásra kell, hogy találjon. Kívánatos volna, hogy megértsék ezt a szempontot, megértsék, hogy itt valójában az emberi kreativitás ősforrásait kell keresnünk, mert ez az újabb emberiség számára minden területen szükséges. Hiszen ma követelések között élünk, de ezek az egyes életterületekből előtörő, különálló követelések. Nekünk azonban összefoglalásra is szükségünk van, és összefoglalás egyedül a külső, látható lét körül forgó, lebegő világból nem jöhet: hiszen minden láthatónak a láthatók feletti az alapja. Azt kell ma megragadnunk. Mondhatnám: csak oda kell hallgatni a ma történő dolgokra, s akkor rájövünk, hogy a régi összeomlása nem is olyan abszurd gondolat. Igen, de valami meg kell, hogy jelenjen, ami a régi helyébe tud kerülni. Hogy ezzel a gondolattal megbarátkozzunk, ahhoz bizonyos bátorságra van szükségünk; ám a külső élet ezt a bátorságot nem adja meg, nekünk kell a legbelsőbb világunkból azt megszereznünk.

Nem akarom definiálni, de jellemzem ezt a bátorságot. A mai alvó lelkek el lennének ragadtatva, ha valaki most megjelenne, és úgy tudna festeni, mint Raffaello vagy Leonardo. Ez érthető. De ma vennünk kell a bátorságot, és ki kell mondanunk: Raffaello és Leonardo megcsodálására csak annak van joga, aki tudja, hogy ma nem lehet, de nem is szabad úgy alkotni, ahogyan Raffaello és Leonardo alkotott. Nagyon polgári módon végül is azt mondhatnám: a pitagoraszi tantétel szellemi horderejét csak az ismerheti el, aki nem hiszi, hogy azt ma fel kell találni. Minden dolognak meg van a maga ideje és a dolgokat a saját, konkrét idejükben kell értelmeznünk.

Ma valóban többre van szükség annál, mint amit valamely szellemi mozgalomhoz csatlakozóknak egyesek nyújtani tudnak, mert ma fel kell ismernünk, hogy az emberiség fejlődésében létének megújulásával állunk szemben. Olcsó kijelentés, hogy átmeneti időket élünk, hiszen minden idő átmeneti. Csak tudni kell, hogy mi megy át. Ilyen triviális kijelentést, hogy átmeneti időket élünk, nem tehetek, de mondhatok mást, mégpedig azt, hogy hiába állítják, hogy a természet nem tesz ugrásokat. Nagyon okos kijelentés: szukcesszív a fejlődés, sehol sincs ugrás! Nos, - a természet folytonosan ugrásokat tesz! (Rajzol) Kialakítja fokozatosan a zöld lombleveleket, aztán átalakítja csészelevelekké, aztán színes viráglevelekké - szirmokká, porzókká, bibévé.

A természet állandóan ugrásokat tesz, mikor egyes képződményeit kialakítja, a magasabb élet is állandóan átlendül, látjuk az emberi életben is, ahogyan a fogváltással egészen új helyzet áll elő, a nemi éréssel megint új helyzet keletkezik. Ha a mai emberek adottsága a megfigyeléshez nem lenne olyan durva, akkor a huszadik év körül egy harmadik életszakasz kezdetét is észrevennék, sőt az emberélet során még továbbiakat is.

De maga a történelem is organizmus, és abban is ugrások zajlanak, csak az emberek nem veszik észre. Mert ma nincsen tudatukban, hogy mekkora ugrás történt a XIV-XV században, helyesebben a XV század közepén. De ami akkor létrejött, az most, a mi századunk közepén akar beteljesedni. Valóban nem képzelődés, de az egzakt igazság tételei mellé sorakoztatható, ha arról beszélünk, hogy az emberiséget annyira megmozgató, és az utóbbi időben kulminációhoz érkezett események valamire irányulnak, s annak előkészületeit valóban meg lehet találni; ez most, a század közepére be is akar törni az emberiség fejlődésébe. Ilyen dolgokba bele kell, hogy menjen az, aki nem önkényesen állít ideálokat az emberiség-fejlődés elé, hanem teremtő erővel meg akarja találni a szellemtudomány világát, s azt be akarja hozni az életbe.