"A cselekvés iránti szeretetben élni és a másik ember akaratát megértve őt élni hagyni: ez a szabad ember alapelve."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Michael küldetése (7)

7. --

[A fej-, a mellkas- és a végtagrendszer összefüggése a gondolkodással, érzéssel és akarattal. Az elemi világ beleszövődése az emberi sorsszerűségbe az érzésszféra élményeinek ritmikus visszatérése útján. A végtagrendszerben lejátszódó folyamatok kölcsönhatása a szellemi környezettel és visszalendülése a következő földi életben. Az események periodikus visszatérésének jelentősége a pedagógiában. A modem történelem-szemlélet és a Golgotái Misztérium. A földfejlődés hanyatlása és az emberiség jövőbeni fejlődése.]

Dornach, 1919. december 6.

Különböző fejtegetéseinkben hallhatták már, hogy az emberi lény valódi megismeréséhez az szükséges, hogy az ember három részre tagozottságát valóban követni tudjuk. Az ember lényén belül viszonylag önállóan szerveződnek, durván kifejezve, a fej, a mellkasi szervek és a végtag-szervek; emellett mindenesetre képzetünk van arról is, hogy a végtag-rendszerhez még a törzsben lévő szervek jó része is hozzátartozik. Előadásaimból és a „Seelenratsel” (Lélekrejtélyek) című könyvem ábrázolásaiból kivehették azt is, hogy az emberi fejjel függ össze a gondolati- és képzetalkotó-élet; a ritmikus tevékenységgel - ahogy mondtuk: durván kifejezve -, tehát a mellkasi szervekkel függ össze az érzés-szféra; az akarati szféra pedig, amely az embernél a tulajdonképpeni szellemi megfelelője, a végtag-rendszerrel, a végtag-szervekkel van összefüggésben. Az emberi organizmus e három rendszere viszonylag önálló. Viszonylag önálló, bár egymással együttműködik a képzetalkotó élet, az érzésbeli élet és az akarati élet is. Önök azt is tudják, hogy szellemi szempontból úgy lehet megragadni a különbséget e három rendszer között, ha azt mondjuk: a közönséges ébrenlét alatt az ember csak a fejrendszerében teljesen éber, ami, lelkileg szólva, a gondolati- és képzetalkotó élettel függ össze. Ezzel szemben ami az érzéssel, testileg szólva a tulajdonképpeni ritmikus rendszerrel függ össze, az még az ébrenlét alatt is álomélet, mely átszövi az ébrenlétet. Ami érzés-szféránkban történik, arról csak közvetve van tudomásunk képzeteink segítségével, de sohasem egyenesen érzéseink által. Az akarati élet még homályosabb, ennek tulajdonképpeni tartalmát csak úgy fogjuk fel, mint az alvás-életet. Úgy, hogy a megszokottnál pontosabban kimondhatjuk: az ember szokásos tudata alatt tudattalan állapotok vannak. Tudatalatti képzetek vannak az érzések alapjaiban, és ha szabad összehasonlítani, akkor az akarati élet alapjaiban még tudattalanabb képzetek nyugszanak.

Igen fontos tisztáznunk, hogy tulajdonképpen mind a három rendszerben van gondolkodás, érzés és akarat is. A fejrendszerben, a gondolkodási rendszerben is megvan az érzésbeli élet és akaratbeli élet, csak ezek gyengébb fejlettségűek, mint a képzetalkotó élet. Éppen így az érzés-szférában is van gondolat, de ott csak álomszerűén jut tudatunkba, gyengébb, mint a fejrendszerben. A mi korunk absztrakt tudományossága általában nem veszi figyelembe, hogy minél kevesebb jut a szubjektív tudatba e működésekből, annál objektívebb a hozzá tartozó nem tudatos rész. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ami képzetalkotó életünkből, fejünkből a miénk, az viszonylag a bennünk zajló folyamatokból áll. Amit azonban a ritmikus rendszerben, a mellkasi rendszerben élünk át, ami érzés-szféránkban zajlik, bár bennünk történik, de ugyanakkor objektív világfolyamat is. Ez azt jelenti, hogy ha valamit éreznek, ez önökben belső élmény, de ugyanakkor olyasmi is, ami a világban történik, világjelentősége is van. Rendkívüli módon érdekes követni, hogy milyen világfolyamatokon alapszik a mi érzésbeli életünk. Tegyük fel, hogy átélnek valami érzéseiket nagyon igénybe vevő szomorúságot, vagy örömöt okozó élményt. Ugye tudják, hogy az ember életének egésze úgy folyik le, hogy azt nagyjából hétéves periódusokra lehet osztani. Az első életszakasz a születéstől körülbelül a fogváltásig, a második a nemi érésig, a harmadik a 21. év kezdetéig tart, mindez megközelítőleg. - És így halad az élet tovább (lásd a későbbi ábrát: vízszintes vonal, két függőleges határvonallal). Az ember életútjának ez a tagoltsága.

Ha szemügyre vesszük ezt a tagoltságot, az ember fejlődésének csomópontjaihoz jutunk, ez az élet első idejében jól kifejeződik a fogváltásban és a nemi érésben, de aki képes a megfigyelésre, jól látja a többé-kevésbé takart további csomópontokat is (tovább rajzol). Mert ami az ember testi-lelki mivoltával a 21. év táján történik, azt épp olyan pontosan megfigyelheti az, aki erre képes, mint ahogyan a nemi érés megfigyelhető a külső fiziológia számára; csak általában kevésbé figyelik meg. Ez tehát az emberi élet folyásának általános tagolódása. - De ha olyasmi történik, amit mondtam, valami fontos esemény, például a fogváltás és a nemi érés között (a rajzon a spirál), akkor sajátságos dolog történik, amit a durvább megfigyelés észre sem vesz. Mégis, ez az esemény megtörténik. Az a benyomásunk, hogy a tudatban átlendül az érzés lenyomata.

De ha érzésbeli benyomásról van szó, az hatással van az objektív világra, függetlenül attól, ami a tudatban, a lelki életben lejátszódik. Egy hullámmozgással hasonlíthatjuk össze azt, ami itt kiterjed a világba. De az az érdekes, hogy ez a kiterjedés nem határtalan, mert amikor eléggé kiterjedt már, amikor rugalmassága határát elérte, akkor visszalendül (rajz: bal félív), és a következő hétéves időszakban kívülről érkező impulzusként jelenik meg. Nem mondom, hogy mindig hét év múlva tér vissza egy ilyen esemény - hiszen az élet individuális alakításával függ ez össze -, így nem lenne igaz. De a következő hét évben megtörténik a visszahatás, csak az emberek nem figyelnek rá.

Lelki életünk állandóan átmegy ilyen dolgokon, ezek beleszólnak érzelmi életünkbe, mint visszahatások, a világ visszahatása arra, amit a megelőző hét évben az érzés szférájában valamikor átéltünk. Tehát: egy érzéseinket felzaklató, izgató esemény belezeng a következő életszakasz lelkiéletébe. Az emberek általában nem figyelnek az ilyesmire, pedig ezek egy kis fáradozás árán külsőleg is megfigyelhető dolgok.

Ki ne élte volna még át, hogy egy jól ismert emberen hirtelen erőt vesz mondjuk talán egy rossz hangulat, s nem tudni, hogy ez miből adódik. Mint derült égből a villámcsapás, ahogyan mondják, úgy jön ez a változás. Ha utána nézünk, s van hozzá elég jó szemünk, lélek-szemünk egy ember különös viselkedésének a meglátásához, ha érezni tudjuk, hogy mit is mond az illető a szavak mögött, vagy akár a szavaival, akkor visszajuthatunk egy ilyen, korábban itt jellemzett, az illetőt nagyon felizgató eseményhez. Az egész közbeeső időben végbement valami a világban, ami nem ment volna végbe, ha az illető személy az érzések izgalmát nem élte volna át. Mert az egész egy folyamat, mely azon kívül, amit a szubjektum átél, rajta kívül is objektíve lejátszódik. Láthatják, mennyi alkalom van arra, hogy az ilyen ember okozta dolgok, az emberen kívül, mint objektív világ-folyamatok lejátszódjanak.

Ezek közé az objektív világfolyamatok közé keveredik bele, ami az elemi lények között történik; az emberen kívüli, általam már jellemzett elemi lények között. Más vonatkozásban már a légzési folyamattal hoztam össze őket, a ritmikus rendszerrel. Itt látjuk, ahogy az érzésbeli izgalom által a ritmikus rendszerrel együtt hatnak. Ha az ilyen dolgokat helyesen akarjuk érteni, azok arra késztetnek, hogy tudomásul vegyük: az ember maga körül folytonosan valami nagy auraszerűséget létesít. Amilyen hullámot ez az aura feldob, abba elemi lények keverednek bele, mégpedig az adott ember mivolta szerint, és befolyásolni tudják azt, ami abban a hullámokból visszacsapódik.

Gondolják el tehát: van egy izgalom; ezt kisugározzák. Mire az visszatér, már nem érintetlen, mert a közbeeső időben az elemi lények dolgoztak vele. Mikor az embert ez a visszacsapódó hatás eléri, vele együtt érkezik az elemi lények hatása is, és ez a hatás a szerint változik, hogy mit tudtak kezdeni az elemi lények az eredeti izgalommal. Az ember a saját maga által keltett szellemi atmoszférán keresztül juthat kapcsolatba az elemi lényekkel. Az élet folyamán minden sorsszerűén lejátszódó esemény összefügg ezekkel a dolgokkal (félív jobbra, most kész az ábra).

Sorsunk egy élet lefolyása során is betelik bizonyos módon. Mert ha ma átélünk valamit, annak később is jelentősége van. Sorsunk ténylegesen ezen az úton épül. És az összeépítésben közreműködnek az elemi lények is, érzik vonzásunkat, velünk együtt hatnak a sorsra, és saját természetünk vonzza őket hozzánk.

Itt láthatnak bele ember és környezet kölcsönhatásába, bizonyos mértékben az ember és a környezet szellemi erőinek a játékába is. Ha követjük ezt a játékot, sok minden válik érthetővé a sorsból. Az ilyen viszonyok belátása a mi „felvilágosult” - ezt mindig idézőjelbe kell tennünk - korunktól igen távol áll, csak a tradíciók nyúlnak máig a korábbi időkből, mikor ez emberi tudat, a maga elemi fokán a valósággal még jobban összefüggött, mint ma. Az elő-idők költeményei szépen kifejezik ezeket a tradíciókat. Bennük az emberi sorsszerűségbe még belenyúlnak, még belekapcsolódnak az elemi lények. Valóban, az egyik legszebb, megőrzött ballada is a környezetünkben élő elemi lények sorsot befolyásoló szerepéről szól, ezt a balladát már többször láthatták euritmiai tolmácsolásban. Benne a lidérc-király elemi lényei nyúlnak bele sorsot meghatározó módon az ember életébe. A vers így szól:

A lidérc-király leánya

Olaf úr lovon ül, erdős utat jár,
Menyegzőjére vendégeket vár.

Tündérek táncától zöld füves út,
Lidérc-királylány fehér kezet nyújt:

„Olaf úr, megjöttél, most már ne siess,
Táncolj a körünkben, velem lépegess!”

Nem táncolhatok, se kedvem, se időm,
Korán reggel lesz a menyegzőm.

Hallgass rám, Olaf úr, táncolj velem,
Két arany sarkantyút adok neked!

Finom selyem inget, hófehért,
Anyám fehérítette holdfényén.”

Nem táncolhatok, nincs kedvem, se időm,
Holnap reggel lesz a menyegzőm.

Hallgass rám, Olaf úr, táncra fel!
Egy halom arannyal fizetem!”

Halom arany nem rossz dolog,
De táncolnom nem szabad, nem is fogok.

Ha nem követsz, Olaf úr, és nem kell a tánc,
Törjön fekély és nyavalya rád!”

Itt van az ember sors-szövetébe belenyúló elemi világ, ahogyan már a feltűnő sors-eseményekbe is átnyúl: nyavalyát, halált hoz.

„Megütötte éppen a szív közepén” -

- Kérem, figyeljenek az ilyen dolgokra. Az ősi költeményekben nem úgy áll ez - Herder óta csak a népköltészet sorolható ide -, mint ahogyan az újabb költeményekben. A mi kultúránk költészetéről ki szabad talán mondani, hogy az kb. 99%-ban már túl sok. A régi tudásból induló költemények mindig megfelelnek a tényeknek, a valóságnak. Sosem állhatna itt, hogy ütést mért a fejére vagy a szájára vagy az orrára, csakis így jó:

Megütötte, épp a szív közepén
Sosem érzett még ily szenvedést.

Ami történik, az a ritmus-szervvel kellett, hogy összefüggjön, ezért a szív áll itt.

Feltette a sápadót ló nyergibe:
Menj csak menyasszonykád ölibe!”

Kapuhoz közelít érkezve,
Anyja reszketve kérdezte:

Ó fiam, mért vagy ily sápatag
Válaszolj gyorsan anyádnak.

Hogy ne lennék sápatag én,
Lidércek várában jártam én.

Ó fiam, te drága hű gyerek,
Mit mondjak, ha kismenyem kérdezget?

Mond neki, az erdőn járok én
Lovam, kutyám próbálom én.

Korán, még alig virradón,
Jött a menyasszony, a sokadalom.

Borral, méhserrel telt a pohár.
Olaf úr, a vőlegény merre jár?

Olaf úr még az erdőn jár,
Lovat és kutyát most próbál.

Menyasszony vörös takarót emel:
Alatta Olaf úr már holtan nyúlik el.

Arra szeretném, ha figyelnének, hogy milyen tárgyilagos, valódi visszaadása ez annak, ami egy ilyen sorsórában az ember körül lejátszódik; mindig is folyik ez a játék, de az olyan összefüggésekben különösen előtérbe kerül, mikor az érzés-szférát felizgató élmény periodikus visszatérése következik be. Mert amikor visszatér az élmény, akkor belenyúl a sorsunkba, de nem változatlanul, hanem úgy, hogy átment azon, amit az elemi lények tettek vele. Éppen úgy, ahogyan mi a külső levegőben élve egyben az ásványi, a növényi világban is élünk, ritmikus rendszerünkkel benne élünk az elemi lények szférájában is. És ott épül fel sorsunkból annyi, amennyi egy élet lefolyása alatt, a születéstől a halálig megépíthető.

Csak mivel fejünkben teljesen éberek vagyunk, azért nyúlhatunk vele ki, az elemi lényekkel zajló játék fölé. Az elemi lények birodalmának változékony játékába csak éber fej-életünk nem merül bele. Fejünkkel bizonyos mértékig az elementáris tenger szintje fölé magasodunk, de különben állandóan benne úszunk.

A balladában az események visszatérését láthatjuk, a sorsszerű visszatérést már a szokásos élet folyásán belül, a ritmikus- és akarati-végtagrendszerünkben lejátszódó folyamatok miatt. Az akarati szféra is kölcsönhatásban van a környezettel, de sokkal, sokkal bonyolultabb módon, s a hatás megint csak visszalendül, de hullámának kiöblösödése tágabb, mert csak a következő, vagy valamelyik azután következő életben tér vissza. Azt mondhatjuk tehát, hogy nem is kell, hogy olyan rejtélyes legyen előttünk az, amit sorsunknak, karmánknak nevezünk, ha úgy tekintünk rá, mint az emberéletben magában is tanulmányozható esemény-visszatérésnek felnagyított esetére. Mert az események sosem változatlanul térnek vissza, hanem erősen megváltozott formában.

Felhívom a figyelmüket valamire. Mindenütt, ahol csak pedagógiai előadásokat tartottam, hallgatóimat figyelmeztettem az életnek arra a fontos csomópontjára, amely a kilencedik év körül mutatkozik. A népiskolai oktatásban nagyon-nagyon jól oda kell figyelni az emberéletnek erre a fontos csomópontjára. E kor előtt például a természetrajzot, a természeti folyamatokat az ember morális életéhez kapcsolva, legendaszerűen, mondaszerűen kellene tanítani. Csak ez után kellene elkezdeni az egyszerű természeti leírásokat. Amit tantervnek nevezhetünk, az az ember mivoltának valódi és részletes megfigyeléséből adódik. A „Die pedagogische Grundlage dér Waldorf Schule” (A Waldorf-iskola pedagógiai alapjai) című tanulmányomban is már felhívtam a figyelmet erre. Abban is a nagyjából a kilencedik év körüli időpontra utaltam. Ezt az időpontot úgy lehetne jellemezni, hogy azt mondjuk: ekkor az én-tudat új alakot kap. Az ember képessé válik rá, hogy objektívebben szemlélje a természetet. Korábban a természetben látottakat a saját lényével kötötte össze. Az én-tudat már az első hétéves szakaszban fejlődni kezd, úgy két, két és fél éves kortól, és aztán tovább. De a második hétéves szakaszban ez visszatér, kb. a kilencedik év táján. Ez a legfeltűnőbb visszatérés, az én-tudat visszatérése úgy a kilencedik év körül. Az én-tudat itt szellemibb formában jelenik meg, a második-harmadik évben inkább lelki jellege volt. Ez csak egy olyan esemény, melynek visszatérése feltűnő, de az emberi életnek kevésbé jelentős eseményeinél is jól meg lehet az ilyesmit figyelni.

Az emberi élet ilyen intimitásainak ismerete követelően szükségessé válik az ember fejlődéséhez. Általános műveltséggé kell, hogy váljon az ilyen dolgok belátása. Hiszen az embereknek az általános műveltsége időszakról időszakra változik. Ma boldogtalanok vagyunk, ha 10 éves gyerekünk bizonyos dolgokat még nem tud kiszámolni. A rómaiak ezt nem várták el, de boldogtalanok voltak, ha a tizenkét táblás törvényt egy ilyen fiatal még nem ismerte. Nekünk kevés gondunk van rá, hogy gyerekeink törvényi meghatározásokat ismerjenek. Elég furcsa lenne ez a mi esetünkben. De amiről azt gondoljuk, hogy köztudott kell, hogy legyen, az változik, és mi most egy olyan időszak kezdetén vagyunk, amikor a földfejlődésből, az emberiség fejlődéséből adódik, hogy az ilyen bensőséges dolgoknak kell köztudottá, az általános tudat tartalmává válniuk. Az ember saját magát pontosabban meg kell, hogy ismerje, mint amit eddig szükségesnek tartott. Különben az emberi élet alkotottságára igen kedvezőtlenül hatnának vissza ezek a dolgok.

Hogy nem tudjuk, honnan is ered, ami minket felizgat, nem jelenti azt, hogy semmi sem zajlik ott benn a lelki életben. A dolgok visszajönnek, és kifejtik hatásukat lelki életünkre. Mivel nem tudjuk megmagyarázni, sőt, fel se vesszük tudatunkba, következésképpen mindenféle állapotokba kerülünk. Az ilyen állapotok miatt ma nagyon szenvednek az emberek, természetesen elfogadják, hogy így van, és nem is tudják, hogy korábbi eseményekre mutatnak vissza ezek az állapotok. Ami érzelemszerű, az visszatér. Egyszerűen, mint emlékezeti tartalmat összefoghatják azt, amit itt elmondtam egy általam gyakran bemutatott példa segítségével, amely azt jól reprezentálja. Ha egy gyermeket imádkozni tanítunk, azaz érzésben kifejlesztjük benne az ima-hangulatot, az is vissza fog egyszer lendülni. Igaz, később, hosszú idő múltán, de közben is visszatér, megint továbblendül, s újra visszatér. Igen hosszú idő múlva úgy tér vissza az imádkozás hangulata, hogy ki tudjuk fejleszteni az áldani tudás lelki hangulatát. Ezért mondom gyakran: egy idős ember sem tudhat hatékonyan megáldani valakit a nem érzékelhető, anyagtalan, súlytalan erők segítségével, ha nem tanult gyermekkorában imádkozni. Ilyen visszatérések vannak az életben.

Ezeket a dolgokat lassanként meg kell érteni. Ma még nem értik őket, s ez az alapja annak, hogy a Golgotái Misztérium nagy jelentőségét sem látják át az emberek. Akit a mai képzés egészen fogva tart, vajon jelent-e annak valamit, ha azt mondjuk: miután Krisztus átment a Golgotái Misztériumon, összekötötte magát a földi emberiség életével. Az emberek egyáltalán nem akarnak képzetet alkotni arról, hogy ők maguk is kölcsönhatásban vannak azzal, amiben Krisztus is benne van. Fejünk képzetei nem sokat vesznek észre a Krisztus-impulzus hatásából. Ahogy azonban belelátunk a tudatalattiba, az érzés-szférába, az akarati szférába, akkor először is ott az elementáris lények szférájában vagyunk, de ezeknek az elemi lényeknek a szférája át van szőve Krisztus hatásával. Fiziológiailag szólva: ritmikus rendszerünkkel, érzelmi életünkkel abba a világba merülünk bele, amellyel Krisztus egyesült a földi lét érdekében. Itt van az a hely, ahol Krisztus reálisan, azaz nem a tradícióra támaszkodva, és nem a szubjektív misztika útján, hanem reálisan, objektíve megtalálható. Ugyanakkor abban a korszakban is élünk, amikor megkezdődik - ezt már elmagyaráztam -, hogy az erről a helyről származó eseményeknek objektív jelentősége van az emberi élet számára, mert ezek az események egyre nagyobb hatással lesznek az ember elhatározásaira, tetteire; s ha valaki berzenkedik e hatások ellen, akkor nem-tudatosan működnek. Ha viszont az ember belemegy ebbe, akkor tudatosan élheti át befolyásukat, azaz számolhat velük, és bizonyos mértékig fel is szólíthatja a hozzánk tartozó szellemi világokat az együttműködésre.

Már külsőleg is felismerhető, hogy ebben a vonatkozásban az emberi fejlődésnek egyik fordulópontján állunk. Csak egy tényre kell utalnom, amit önöknek más szempontból már említettem. Ha a ma szokásos történelem-szemléletet nézzük, akkor azt mondhatjuk: ez a történelem-szemlélet még nem jutott el a Golgotái Misztériumig. Nézzék meg csak azt, amit általában világ- történelemként kaphatnak. Igaz, ebben leírják a régi asszír és babiloni korszakot, a régi perzsa birodalmat, az egyiptomi, a görög és a római kort. Talán megemlítik, hogy közben végbement a golgotái esemény, de utána éppen úgy folytatódik a történet: a népvándorlás kora, egészen XIVLajosig, a francia forradalomig vagy Poincaré-ig, más oldalról a Hohenzollern-ház hanyatlásáig. De a Krisztus-impulzus további menetéről, hatásáról e történelemnek nevezett fable convenue-ben semmit, de semmit nem találunk. A történelemszemléletből mintha kikapcsolták volna a Krisztus-impulzust. Érdekes, hogy egy olyan történész, mint Ranke, aki hívő keresztény volt, és szubjektív, nagyon sokat adott a krisztusi impulzusra, mint történész nem tudta behozni a történelembe a Krisztus-eseményt. Nem tudott mit kezdeni vele. A történelmi leírásokban a Krisztus-eseménynek nincs szerepe! így hát elmondhatjuk, hogy a történelemben megnyilatkozó szellemi megismerésében a kereszténység tulajdonképpen még nincs jelen. A mi antropozófiailag orientált szellemtudományunk számol először pozitív értelemben a Golgotái Misztériummal, amikor úgy ábrázolja a történelmet, hogy abba be kellett hatolnia a golgotái eseménynek, mégpedig az Atlantisz utáni negyedik korszak konkrét történelmi fejlődésébe. És mi úgy mutatjuk be a történelmet, hogy abban benne kell állnia a golgotái eseménynek. Sőt, mi tovább megyünk. Mi nem csak az ember történelmi fejlődését mutatjuk be úgy, hogy abba a Golgotái Misztériumot belevesszük, hanem a világfejlődést, a kozmikus fejlődést is a benne lévő Golgotái Misztériummal ábrázoljuk.

Ha hagyják hatni magukra „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemet, ott nemcsak az elmúlt napfogyatkozásokról és holdfogyatkozásokról, vagy valamiféle robbanásokról, kitörésekről van szó, hanem a Krisztus-eseményről, mint kozmikus eseményről is. És különös: ha a történelemről csak annyit mondunk, hogy a történészek, az úgynevezett történészek, nem látják annak a lehetőségét, hogy a Krisztus-eseményt besorolják a történelmi létesülésbe, akkor a vallás hivatalos képviselői éppenséggel bevadulnak. Ha valami antropozófiai szellemtudományról hallanak, melyben a Krisztus-eseményt kozmikus eseménynek tartják, akkor a vallás hivatalos képviselői szörnyen szitkozódnak. Ebből láthatjuk, hogy a felekezetek milyen kevéssé hajlamosak kapcsolatba hozni a Krisztus-eseményt a világtörténéssel. Azt kell mondanunk: akik ma olyan gyakran beszélnek Krisztusról, még a teológusok is, nem szólnak másképpen erről a Krisztusról, csak mint általános isteni lényről, nem másképpen, mint a régi, vagy akár a mai zsidók az ő Jahvéjükről Jehovájukról. Már említettem Hamack „Wesen dér Christentum” (A kereszténység lényege) című könyvét, ebben a Krisztus nevét mindenütt, ahol a szerző azt használja, helyettesíteni lehetne az általános Isten névvel, a szöveg értelme nem változna meg. A szerzőnek a kereszténység specifikumáról ugyanis nincsen fogalma. Bizony, Hamack „Wesen dér Christentum”-ja véges-végig éppen a kereszténység lényegének ellentétét ábrázolja, mert a könyv nem a kereszténységről, hanem az általános Jahve-tanról szól. Fontos rámutatnunk az ilyen dolgokra, mert azok korunk legfontosabb követelményével függenek össze. Aminek az emberiség kulturális fejlődésébe be kell áradnia, az nem csak egy absztrakt, egy általános szellemi világ jelenlétének a tudata, hanem tudás a konkrét szellemi világról, amelyben benne élünk minden érzésünkkel, akaratunkkal és tettünkkel, amiből csak a fejünk, a gondolkodásunk által emelkedünk ki. Valóban, a világnézetnek ezt az új módját az igazolja, ha törekszünk rá, hogy érzésünket, akaratunkat és tetteinket a valódi krisztusi impulzussal hassuk át.

Asztronómiánk, fejlődéstanunk a mi korunkban egészen absztrakt formákban bontakozott ki - ez csak azért vált lehetségessé, mert a Krisztus-impulzus nem ragadta meg bensőjükben az embereket, csupán tradíció maradt. Legfeljebb szubjektív módon érintette meg őket, de nem adott olyan benső élményeket, amelyek bár bensőségesek, de egyben objektív világ-élmények is, kozmikus átélések is. Azaz nem olyanok, hogy általuk a körülöttünk lévő szellemiséggel kölcsönhatásba léphetne az ember.

Ma már itt-ott valóban feldereng annak erőteljes tudata, hogy az emberiség fejlődésének új impulzusokra van szüksége. De az emberek oly nehezen szánják rá magukat a konkrét szellemi életre! Ha szellemről szólnak is, még többé-kevésbé bennük él a vágy, hogy absztrakciókban élhessenek.

De bizonyos módon meg kell változnia a saját gondolatainkkal való szembesülés tudatának is. Egy s más szempontból már felhívtam figyelmüket arra, hogy mit gondolok ezzel kapcsolatban, már nyilvános előadásomban is többször utaltam rá, hogy a mi antropozófián alapuló szellemtudományunkról szóló előadásaink éppen a jelen korban nem követnek valamilyen célra törő programszerűséget, lelkesíteni sem akarnak valamilyen előszeretettel kiválasztott irányzat ideáljaiért, mert az előadások annak belátásából születnek, hogy az emberiségnek mire van most szüksége. Ezért ma megint kapcsolódni kell korábbi idők bizonyos lelki beállítottságához, ami abban a korszakban volt élő, amikor az emberek még jobban összefüggtek szellemi környezetükkel. A kapcsolat a korábbi időkben más volt, mint ma, de ma újra különösen erőteljesen át kell éreznünk azt. Többször hangsúlyoztam, hogy nekünk, embereknek kívülről már nem hoz virágot semmi. Belülről kell a haladás, az emberiségfejlődés segítő impulzusait előhoznunk, amelyeket a szellemi világgal való összefüggésünkből kell merítenünk. Jó szem kell, hogy ha észre akarjuk venni: élményeink, amelyekhez magunk semmit sem tettünk hozzá, egyre inkább a hanyatlás élményei lesznek. Mert bizonyos értelemben a Föld fejlődésének már a leszálló szakaszában vagyunk, fel kell hát lendítenünk magunkat a földfejődés fölé, és a szellemi világhoz kapcsolódó emberekké kell válnunk. A megismerést, amire törekszünk, erőnek kell éreznünk, s ez az erő lesz az, ami az emberiség egészét majd úgy viszi át a következő fejlődési szakaszba, amikor a Föld majd el fog halni alattunk, mint ahogyan kicsiben, más fokon, a test elhalásakor megyünk át a halál kapuján. Egyes emberként átlépünk a halál kapuján, azaz átlépünk a szellemi világba, és a test elhal alattunk, így lesz ez egykor az egész emberiséggel: mint egész fog átlépni a Jupiter-létbe. Jupiter-létnek a következő korszakot nevezem. A Föld holt tetemmé válik. Mi ma már az elhaló fejlődési szakaszban vagyunk. Az egyes ember ráncos lesz, haja megőszül. A Föld pedig, ha a geológus jól megfigyeli - éppen erről beszéltem önöknek nemrég -, már kifejezetten mutatja az öregedés jeleit; elhal alattunk. Szellemi keresésünkkel viszont a Föld elöregedése ellen dolgozunk. Ez a tudat kell, hogy áthasson bennünket.

Egy másik szempontból a régi idők misztérium-tudását azonosnak nevezték a gyógyító erővel, a fizikai gyógyerővel is. Ez a tudat az emberiséget ma lassan újra át kell, hogy hassa. A megismerésre törekvésben meg kell, hogy jelenjen annak tudata, hogy általa az egész emberiség további fejlődéséért teszünk valamit. Ha azt nézzük, amit itt leírtunk, úgy sosem jut az ember ehhez a tudathoz; amit érez, akar, cselekszik, azt mind csak személyes adottságnak fogja tekinteni. Nem fog tudni róla, hogy ez olyasmi, ami kívül is lejátszódik. Azonban szükséges lesz - és most talán egy olyan megjegyzést kell tennem, ami nem általánosan érthető, hogy az emberi tudás úgymond egzaktabb formájával elébe menjünk a tudatos törekvéseknek. De ezek a törekvések még nincsenek a fejlődésük magaslatán, egyáltalán nincsenek. Az egzakt tudományokban ma még mindig található sok lehetetlen képzet. Csak egyet említenék, s ez talán általánosan érthető. Mondjuk: triviálisan úgy képzelik az emberek, (rajzol) hogy itt van valahol a Nap. Belőle minden irányba árad a fény, ugyan-úgy, mint egy másik fényforrásból. Mindenütt hallhatjuk, hogy a fény terjedését matematikai képzetekkel követik, azok így szólnak: no, igen, a fény a végtelenségbe terjed szét, és ott valahogyan eltűnik. Saját gyöngesége által vész el, miután szétáradt a végtelenben.

De ez nem így van. Minden, ami szétterjed, elér egy bizonyos határhoz, és arról a határról visszalendül; visszatér eredetéhez, de közben valami mássá válik. A napfény nem árad a végtelenségig, hanem visszalendül önmagába, ám nem mint fény, hanem mint valami más, de mégis csak visszalendül.

Így van ez alapjában véve minden hatással. Mert minden hatás alapjában a rugalmasság törvényének engedelmeskedik, és a rugalmasságnak határa van. Itt is, ott is találhatunk ilyen képzeteket a mai egzakt tudományos leírásokban is, de ezek túl keveset számolnak a valósággal. Ha önök fizikusok lennének, felhívnám figyelmüket arra, hogy hogyan számolnak a fizikusok a megtett úttal és idővel. Mert a sebességet, amit általában s-sel vagy v-vel jelölnek, az út és az idő funkciójának tekintik, és tört alakban írják fel:

v = s / t

Ez azonban teljesen hamis. A sebesség nem eredmény, hanem éppenséggel az elementáris létező; a sebesség maga hordozója akár a materiálisnak, akár a szelleminek, és csak mi bontjuk fel útra, térre és időre. Ezt a kettőt mi absztraháljuk, mi vonjuk ki a sebességből. Sem a tér, sem az idő, mint olyan, nem realitás. A sebességek a reális tényezők. - Ezt a megjegyzést csak a fizikusok számára tettem, ők megértenek. Megértik, hogy milyen törékeny viszonyok uralkodnak a mi korunk tudásának teoretikus alapjaiban. Ebben a tudásban bújnak meg olyan adottságok, amelyek csak azért létezhetnek, mert a szellemet nem vagyunk képesek konkrétumként felfogni.

A Mihály-korszak követelménye, hogy az emberiségnek abba a helyzetbe kell jutnia, melyben a szellemiséget konkrétumnak fogja fel. Azaz az embernek úgy kell számolnia az őt körülvevő elemi vagy magasabb lények jelenlétével, mint ahogy azt mondja: igen, levegő és víz van körülöttem. Ezen múlik a dolog. Az emberek képzettségéhez ez megint hozzá kell, hogy tartozzon, ahogy a régi időkben is hozzátartozott. Ezt nem akarják ma elfogadni. És azt sem, hogy vannak az emberiség fejlődésében olyan fordulatok, mint amilyen a XV század közepén volt. De hogy ez így volt, az részleteiben bizonyítható.

Nem tudom, svéd vagy norvég volt-e az a szerző, aki írt egy könyvet nemrég, s ebben sokat idéz az alkimistáktól. Különösen egy helyre hivatkozik egy alkimistánál, ahol higanyról és antimonról mindenféle található. Ez a mai író - aki különben könyve alapján elsőrangú kémikusnak mutatkozik - azt mondja, hogy a megadott alkímiai recepturával ő semmit sem tud kezdeni, semmit sem tud elképzelni. Valóban, nem is tudhat valamit elképzelni, egyszerűen azért, mert a mai vegyész, ha merkúrt mond, a higanyt érti, az ásványi higanyt; ha antimonról beszél, akkor a fém antimont stb. Ám az idézett könyvben ezek a szavak egészen mást jelentenek, nem a külső fémet, hanem az emberi szervezetben előforduló bizonyos folyamatokat. Az ember belső megismerése az, amiről szó van. Ha úgy van leírva, ahogyan a tisztelt úr által idézett szerző tudatában megvolt, azt ma úgy lehet olvasni, mit egy laboratóriumi folyamat leírását, retortákkal való munkaleírást. Csak éppen értelme nem lesz a szövegnek. De mindjárt értelme lesz, ha az ember tudja, mit is értettek abban az időben antimon, merkúr stb. alatt. Bár létezett a külső ásvány aspektusa is, de a folyamatokra, az emberi természet belső folyamataira gondoltak. Ehhez viszont más eszközeik voltak, mint ma. Ezért aki a XV század irodalmát olvassa, egészen más értelmet kell, hogy a szövegnek tulajdonítson, mint amit annak későbbi olvasata jelentene. Az ilyen dolgokon külsőleg is lehet tanulmányozni a lelki alkat átalakulását. Csakhogy ma egy olyan korban élünk, amikor újra hozzá kell fognunk a régen értékesnek tartott dolgok értékének megismeréséhez, mely dolgoknak pedig évszázadokon át nem volt jelentősége.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként