Az elmúlt napok leírásaiból kitűnik, hogy az ember mivoltának teljes megértéséhez arra van szükség, hogy belemenjünk az emberi lény tagoltságába; elsősorban meg kell különböztetnünk egymástól azt, amit az ember fej-organizációjának nevezhetünk, és az emberi szervezet többi részét. Bár önök tudják, hogy ez a „többi” rész is tagolható, úgy, hogy egészében itt is hármas felosztást találunk, de hogy az emberiség fejlődésének jelentős impulzusát megértsük - mert ez lesz a mostani és közeljövőben előttünk álló feladatunk -, ahhoz az a fontos, hogy a fej-embert a szervezet többi részétől meg tudjuk különböztetni.

Nos, ha szellemtudományos módon így szólunk az emberről: fej-ember és fejen kívüli ember, akkor ez a fej-organizáció és a többi rész organizációja inkább csak egy kép, a lelkiségnek és a szellemiségnek a kifejeződése, megnyilatkozása.

Az egész ember- és földfejlődésben az ember egy bizonyos módon áll benne, amit akkor értünk meg, ha megfigyeljük annak a különbségét, hogy e két rész hogyan áll össze egy egésszé. Ami a fej-organizmushoz kapcsolódik, vagyis ami a képzetalkotó élet megnyilatkozása a fejen keresztül, az olyasmi - maradjunk csak először az Atlantisz utáni emberiségfejlődésnél -, ami messze belenyúlik az Atlantisz utáni emberiségfejlődési állapotba. Nézzük a nagy atlantiszi katasztrófa utáni közvetlen időszakot, azaz a keresztény időszámításunk előtti 6-7- 8. évezredet. Az akkori civilizált világnak tekinthető tájakon az emberiségnek olyan lelki hangulata volt, amit a miénkkel már alig lehet összehasonlítani. Ami akkoriban az emberi tudatban volt, ami az emberek világfelfogását jellemezte, nehezen hasonlítható össze a mai, érzékeléshez kötött szemléletünkkel, gondolati világunkkal, felfogásunkkal. „A szellemtudomány körvonalai”-ban ezt a régi időkbe visszanyúló kultúrát ősi indiaiként jellemeztem. Azt mondhatjuk: az akkori, ősrégi népességnél a főként a fejhez kötött emberiség-organizáció oly mértékben különbözött a miénktől, hogy ami minket a térhez és időhöz köt, az egyáltalán nem volt meg benne. Mérhetetlen térbeli távlatokba tudtak bepillantani, és az időmomentumok egymásba folyásának a hatása alatt tekintették át a világot. A térnek és időnek nem volt erős hangsúlya ebben az ősi világfelfogásban.

A tér és az idő első felcsendülése csak az V-IV évezredben található meg, az ősi perzsa korszaknak nevezett időkben. A lelki élet hangulata itt olyan volt, hogy azt a mi időnk emberének lélek- és világ-hangulatával összehasonlítani igen nehéz. Ennek a régi kornak az embere főképpen úgy közvetítette magának a dolgokat, hogy azok az ő szemében a fényes-világos és a sötét-homályos egymásra hatásában jelentkeztek. A mi korunk absztrakciói, amiben mi élünk, e régi kor földi népessége számára teljesen idegen lett volna. Valami még megvolt náluk az univerzális egységben való látásból, egy tudás arról, hogy minden láthatót, megnevezhetőt átjár a fény és beárnyékol a sötétség. így látták a morális világrendet is. Egy jóakaratú, jóságos embert világosnak, fénylőnek éreztek, egy rosszindulatú, önző embert sötétnek. Még bizonyos fokig auraszerűen látták egy ember körül annak morális individualitását.

Ha e régi ős-perzsa idő embere előtt arról beszéltünk volna, amit ma a természet rendjének hívunk, semmit sem értett volna belőle. A mi értelmezésünk szerinti természeti rend az ő fény- árnyék világában nem létezett. Neki a világ fényből és árnyékból állt, és például a hangok között is némelyek árnyalatát világosnak, másokét beárnyékoltnak érezte. A fényben, árnyékban szellemi és természeti hatalmak voltak jelen, és nem volt különbség a természeti és a szellemi hatalmasságok között. Ilyesmi, mint a természeti szükségszerűség megkülönböztetése az emberi szabadságtól számára őrültségnek tűnt volna. Mert ő mintegy fizikai-szellemi egységként fogott fel mindent.

Felrajzolok önöknek valamit képszerűen, de a jelentését majd még kifejtem. Ha jellemezni akarom az ős-perzsa világképet, akkor ezt a vonalat kell lerajzolnom, ezt a megközelítően ovális vonalat, ahogyan a világkígyó, a mindenség szimbóluma az emberiség szemléletmódját körülfogja.

Azt követően, hogy mintegy két évezredig ilyen volt az emberek lelki hangulata, fellépett valami, aminek utóhangját még észleljük a káld világnézetben, az egyiptomiban és különleges formájának visszfényét az Ó-testamentumban még megőrző világképben is. Itt bizonyos módon már megjelenik valami, ami a mi világképünkhöz közelebb áll.

Itt már kap valami olyan árnyalatot az emberi képzet-alkotás, amiben egyfajta természeti szükségszerűség van. Ez azonban még messze van attól, amit ma mechanikai vagy vitális természeti rendnek hívunk. A természeti történés ebben az időben még egybeesik az isteni akarattal, a gondviseléssel. Gondviselés és természeti történés még egységet alkotott. Az ember tudta, hogy ha a kezét mozgatja, akkor azt tulajdonképpen az az isten mozgatja, aki benne lakik, aki átjárja kezét, karját. Ha a szél rázta a fát, arra is úgy tekintett, mint saját karjának mozgására. Az isteni hatalom, mint gondviselés a saját mozgásában, vagy a fa mozgásában egyaránt megmutatkozott. Már meg tudta különböztetni a külső istent a benső istentől, de azért azt egységesnek gondolta; isten a természetben és isten az emberben ugyanaz volt. Ám ebben az időben már világos volt, hogy az emberben van valami, amiben a természetbeli gondviselés és az emberben lévő gondviselés bizonyos fokig találkozik.

így érezték át ebben az időben az ember légzésének a folyamatát. Azt mondták: ha reszket a fa, a külső isten mozgatja, rázza azt, ha a karom mozgatom, akkor a benső isten. Ha beszívom a levegőt, belül feldolgozom, és újra kibocsátóm, akkor a külső isten jön be kívülről, s távozik újra. így hát ugyanazt az istenséget érzékelték kinn és benn, de volt egy pont, ahol kinn és benn egyszerre volt jelen, így szóltak: ha lélegző lény vagyok, akkor én egyszerre vagyok a természet lénye kívül, s én magam is itt benn.

Ugyanúgy egy vonallal ábrázolom ezt a helyzetet, mint az ős-perzsa világnézetnél: a harmadik korszakot így azzal jellemezhetem, hogy lemniszkátát rajzolok az ovális keretbe.

Ez a vonal egyrészről a külső természeti létet ábrázolja, másrészről az ember létét, a légzésnél egy olyan ponttal, ahol a kettő kereszteződik. Mássá válik ez a negyedik korszakban, a görög-latin korban. Akkor már élesen az ember elé áll az ellentét külső és belső, természeti világ és emberi lét között. Az ember kezdi önmagát a természettel ellentétesnek érezni. S ha megint rajzzal jellemezhetem, hogy hogyan kezdi magát az ember a görög korban érezni, akkor az egyik oldalon a külsőt, másikon a bensőt érzi, de a kettő között már nincsen kereszteződési pont (újabb ovális formát rajzol a lemniszkátába).

Ami az emberben és a természetben közös, az bizonyos fokig kívül marad a tudaton; már kiesik a tudatból. Az indiai jógakultúrában megpróbálják ezt újra behozni a tudatba. Ezért az indiai jógakultúra atavisztikus visszalépés az emberiség korábbi fejlődési fokára, hiszen megkísérli, hogy újra behozza a tudatba a légzési folyamatot, amit a harmadik korszakban természettől adott olyasvalaminek éreztek, ami által az ember egyszerre érezte magát kívül és belül lévőnek. - A negyedik korszak a kereszténység előtti VIII. században kezdődik. Akkor kezdődtek azok az indiai jógagyakorlatok is, amivel atavisztikusan újra elő akarták hívni a korábbi adottságot, ami az indiai kultúra idején különlegesen jelen volt, de már elveszett.

Tehát a légzési folyamat tudata - ez már elveszett. S ha megkérdezzük, hogy mért is próbálta az indiai jógakultúra mégis visszahívni, miből hitte, hogy általa kiküzdheti - azt kell mondanunk, hogy a külső világ valódi megértését akarta általa megszerezni. Mert amikor a harmadik korszakban a légzést megértették, ezzel olyasmit értettek meg önmagukban, ami ugyanakkor külső valami is volt.

Ezt a megértést azonban egy más úton, de újra meg kell szereznie az embernek. Mi még ennek a kultúrának az utóhatásában élünk - a negyedik korszak csak 1413-ban, a XV század közepén járt le - és nagyon is kettősen mutatkozik az ember lelki hangulatában. Fej-organizmusunk által nem tökéletesen látjuk a természetet, amit külvilágnak hívunk, és belső szervezetünk által, ami az ember többi része bennünk, egy nem tökéletes tudást kapunk önmagunkról (a rajzon két különálló képződmény jelzi). A kettő között éppen az vész el, amitől magunkat egyszerre láthatnánk világfolyamatnak és önmagunk folyamatának.

Nos, arról van szó, hogy újra meg kell szerezni, amit elvesztettünk, de most tudatosan. Azaz el kell jutnunk valaminek a megragadásához, ami az ember benső világában van, de egyszerre tartozik e bensőhöz és a külvilághoz. Ami megint kereszteződik (a rajzon új lemniszkáta a két különálló képződmény körül).

Ez kell, hogy legyen az Atlantisz utáni ötödik kor törekvése. Vagyis az Atlantisz utáni ötödik korban arra kell törekedni, hogy olyasmit találjunk az emberi bensőben, ami egyben egy külső folyamatot is tartalmaz.

Emlékezhetnek rá, hogy erre a fontos tényre már rámutattam, mégpedig a Szociális jövő c. tanulmányomban, ahol látszólag a szociális élet szempontjából vizsgáltam ezeknek a dolgoknak a jelentőségét - de kiemelten utaltam arra is, hogy találni kell valamit, aminek segítségével az ember azonos időben ragadhat meg valamit önmagában, s azt ugyanakkor világ- folyamatként is felismerheti. Mai emberként nem azzal kell ezt elérnünk, hogy visszanyúlunk a régi jógakultúrához; az már elmúlt. Mert látják, a légzési folyamat maga is megváltozott. Persze ezt a klinikák nem tudják bizonyítani, de az Atlantisz utáni harmadik korszak óta a légzési folyamat bizony mássá vált. Durván úgy is kifejezhetnénk ezt, hogy a harmadik korszakban az ember lelket lélegzett be, most azonban levegőt szív. Nem csak képzeteink váltak materialistákká, a realitás is elvesztette a lelkét.

Kérem, ne tartsák jelentéktelennek, amit most mondok. Gondolják el, mit jelent, hogy a realitás, amiben az ember él, annyira megváltozott, hogy a beszívott levegő is más lett, mint amilyen úgy négyezer évvel ezelőtt volt. Nem csak az emberek tudata változott meg, ó, nem; akkor a Föld légkörében még lélek volt. A levegő volt a lélek! És ma már nem az, illetve más módon az. Az elemi természetű szellemi lények, akikről tegnap szóltam, behatolnak a levegőbe, s be lehet lélegezni őket, ha valaki ma jógalégzést végez. Amit három évezreddel ezelőtt

el lehetett érni, az mesterségesen már nem hozható vissza. A keletiek nagy illúziója az, hogy visszahozható. - Amit itt elmondok, az teljesen a realitás leírása. A levegőnek az emberhez tartozó átlelkesítettsége ma már nincsen meg. Ezért azok a lények, akiket Michael-ellenes, anti-michaelita lényeknek kívánok nevezni, - akikről tegnap szóltam - be tudnak hatolni a levegőbe, s a levegőből az emberbe, így bejutnak az emberiségbe, ahogyan tegnap leírtam. És csak akkor űzhetők ki, ha a jóga-szerű helyébe a ma valóban helyeset tesszük. Tisztában kell lennünk azzal, hogy erre törekednünk kell.

Erre a helyes dologra csak úgy törekedhetünk, ha figyelünk egy, az ember és a külvilág között lévő sokkal finomabb kapcsolatra. Úgy, hogy étertestünk vonatkozásában történjen meg valami, s ennek egyre inkább tudatosodnia kell, hasonlóan a légzési folyamathoz. Amint légzéskor friss oxigént szívunk be és szén-dioxidot lélegzünk ki, úgy zajlik le egy finomabb folyamat mindannyiszor, amikor érzékszervekkel észlelünk. Gondolják végig egyszer: látunk valamit. Vegyünk egy radikális esetet: egy lángot látunk, megnézünk egy lángot. Ekkor a légzéshez hasonló, de annál sokkal finomabb folyamat indul be. Mert ha aztán becsukjuk a szemünket, ott benn van a láng utóképe; lassan lecseng, ahogyan Goethe mondta. A fény-benyomás felvételének és az azután következő lecsengésnek ebben a folyamatában - azon kívül, ami tisztán fiziológiai benne - erőteljesen részt vesz az étertest is. Ebben a folyamatban valami nagyon, nagyon jelentős tény húzódik meg. Mert ma már ebben a folyamatban van az a lelkiség, amit háromezer évvel ezelőtt még a levegővel lélegeztek be és ki. És nekünk meg kell tanulnunk, hogy az érzékelési folyamat átlelkesítettségét átlássuk, úgy, ahogyan háromezer évvel ezelőtt belátták az emberek a légzési folyamat átlelkesítettségét.

Mindez azzal függ össze, amit így mondhatunk: háromezer évvel ezelőtt az ember egyfajta éjszakai kultúrában élt. Jahve az éjszakai álmok útján adott hírt az ő prófétáinak. Nekünk azonban úgy kell a külvilággal való körforgásunk, kölcsönhatásunk finomságát kialakítanunk, hogy a világ felvétele ne csak érzékelési tartalmakat adjon, hanem szellemieket is. Bizonyosnak kell lennünk abban, hogy minden fénysugárral, hanggal, hőérzettel, és ezek lecsengésével lelki körforgásba, cserekapcsolatba lépünk a világgal, s ez a lelki kapcsolat jelentőssé kell, hogy váljon számunkra. Ahhoz, hogy ez így történjen, segítséget is kapunk.

Elmondtam önöknek, hogy a Golgotái Misztérium az Atlantisz utáni negyedik korszakra esett. Ez a korszak, ha jól számolunk, Kr. e. 747-ben kezdődött, és 1413-ban fejeződött be. Ennek az időszaknak az első harmadába esett a Golgotái Misztérium. De akkor az emberek a Golgotái Misztériumot még a régi kultúra utócsengésének segítségével fogták fel.

A Golgotái Misztérium felfogásának módja azonban alapvetően új kell, hogy legyen. Mert a Golgotái Misztérium felfogásának régi módja már elhasználódott, már nem ér fel ehhez a misztériumhoz. És az a sok kísérlet, amely az emberi gondolkodást képessé akarta tenni a Golgotái Misztérium megértésére, mind alkalmatlannak bizonyult, nem ért fel addig a magasságig.

Látják, mindezeknek a külsőleg materiális dolgoknak megvan a szellemi-lelki oldala, és minden szellemi-lelki téren megjelenő dolognak is megvan a külső, materiális oldala. Hogy a Föld levegője lélektelenné vált, s így az ember ma már nem lélegzi be az eredeti lélekkel áthatott levegőt, ez fontos szellemi hatást gyakorolt az emberiség fejlődésére. Mert amikor az ember a lélegzettel együtt a lelket is megkapta, amivel eredetileg is rokonságban volt, ahogyan az Ó-testamentum elején áll: Isten a lelket lehelte az emberbe, az élő lelket, az ember a lelkiség belélegzésével tudatába jutott a pre-egzisztencia, a lélek fennállása az előtt, hogy a fogantatás vagy a születés útján leszállna a fizikai testbe. Amilyen mértékben elmúlt a légzési folyamat átlelkesítettsége, olyan mértékben veszítette el az ember a lélek pre-egzisztenciájának tudatát. Amikor Arisztotelész az Atlantisz utáni negyedik korszakban fellépett, már nem volt meg a lehetőség arra, hogy emberi felfogóképességgel átláthassa a lélek pre-egzisztenciáját. Erre akkor már nem volt semmi lehetőség.

Történelmileg az előtt a tény előtt állunk, hogy bekövetkezett a földfejlődés legnagyobb eseménye, a Krisztus-esemény, de ahhoz, hogy az emberiség megértse, még érlelődnie kell. Felfogóképességének az ősi kultúrából származó maradványaival még képes volt megragadni a Golgotái Misztérium sugarait, de aztán ez az erő is elveszett, s a dogmatika a Golgotái Misztérium megértésétől egyre inkább eltávolodott. Az Egyház megtiltotta, hogy hívei a pre-egzisztenciában higgyenek, nem mintha az a Golgotái Misztériummal nem volna összeegyeztethető, hanem azért, mert az emberi felfogóképesség, a levegő lélektelenné válása folytán nem kapta meg már a pre-egzisztencia tudatát. Mindenből, ami fej-tudattá vált, eltűnt a pre-egzisztencia tudata.

Ha majd érzékszervi észleleteink lélekkel áthatottak lesznek, akkor megint lesz olyan kereszteződési pontunk, amelyben felfoghatjuk a harmadik tudati szférából felfelé áramló akaratot, amiről a múlt napokban szóltam. Akkor olyasvalami kerül a birtokunkba, ami egyszerre objektív és szubjektív jellegű, ami után Goethe úgy óhajtozott. Akkor megint lehetőségünk lesz rá, hogy, bár először csak finoman, de felfogjuk: milyen figyelemre méltó az emberi érzékelési folyamat kapcsolódása a külvilághoz.

Nagyon is durva az olyan elképzelés, mintha a külvilág egyszerűen csak hatna ránk, s mi arra csupán csak reagálnánk. A sokféle kusza beszéd igencsak elnagyolt elképzelésekről szól. A valóság sokkal inkább az, hogy lelki folyamat hat kívülről befelé, s azt egy mélyen tudat alatti benső lelki folyamat fogadja, s ezek a folyamatok áthatják egymást, túlnyúlnak egymáson. Kívülről kozmikus gondolatok hatnak ránk, s belülről az emberi akarat hat kifelé. A keresztezési pontban áthalad egymáson az emberi akarat és a kozmikus gondolat, úgy, ahogyan régen a légzésben keresztezte egymást az objektív és a szubjektív világ. Meg kell ezt tanulnunk, hogy érezni tudjuk, hogyan hat akaratunk a szemünkön át, s hogyan keveredik halkan a passzivitáshoz az érzékek aktivitása, s ezáltal hogyan kereszteződik a világ-gondolat az emberi akarattal. Ez az új jóga-akarat, ezt kell kifejlesztenünk. S akkor valami ahhoz hasonlót közvetít számunkra, mint amit háromezer évvel ezelőtt a légzési folyamat közvetített. Felfogásunk sokkal lelkibbé, sokkal szellemibbé kell, hogy váljon.

Ilyesmire törekszik a goethei világnézet. Goethe a tiszta jelenséget akarta megismerni, amit ősjelenségnek, Urfenomennek hívott. Ebbe állította össze azt, ami a külvilágból hat az emberre, amibe nem keveredik az ember fejéből jövő luciferi gondolat. A gondolat ekkor csak a fenomének, a jelenségek összeállítására szolgál. Goethe nem a természeti törvény felé igyekezett, hanem az ősjelenséget kereste. Ez volt nála fontos. De ha eljutunk az ősjelenséghez, akkor olyasmi van a külvilágban, ami lehetővé teszi akaratunk kibontakozását, és azt a külvilág látásakor megérezzük; így megint olyasmihez lendülhetünk fel, ami egyszerre objektív és szubjektív, ami például még a régi héber tanításban is megvolt. Meg kell tanulnunk, hogy ne csak a matéria és a szellem ellentétéről beszéljünk, hanem éppen az érzékelhetőben kell felfognunk a materiálisnak és a szelleminek az egybejátszását, egységgé válását. Ami 3000 évvel ezelőtt a Jahve-kultusz volt, az a mi számunkra is bekövetkezik, ha a természetet nem materiálisán nézzük, de úgy sem, ahogyan Gustav Theodor Fechner lelket fantáziáit bele. Ha az érzékelhető látvány útján, a természettel együtt megtanuljuk befogadni annak lelkiségét is, akkor a külső természettel felvett Krisztus-kapcsolatunk olyan lesz, mint egyfajta szellemi légzési folyamat.

Magunkat azzal támogathatjuk, ha egyre inkább belátjuk az egészséges emberi értelem által: igen, a pre-egzisztencia olyasvalami, ami lelki létünknek az alapja. És a posztegzisztencia tisztán egoista képzetét ki kell egészítenünk a pre-egzisztenciáról való tudással. Más módon, de újra fel kell lendülnünk a lélek örökkévalóságának a látásához. Ezt nevezhetjük michaeli kultúrának. Ha azzal a tudattal járjuk a világot, hogy minden látvány, hogy minden hang, amit hallunk, szellemet, de legalább lélekszerűséget áramoltat belénk, s ugyanakkor mi is lelket árasztunk kifelé - akkor szereztük meg azt a tudatot, amire az embernek a jövő érdekében szüksége van.

Újra visszatérek a képre: egy lángot látnak. Becsukják a szemüket, felrémlik az utókép, s aztán lecseng. Vajon ez csak egy szubjektív folyamat? A mai pszichológia ezt állítja. Ám ez nem igaz. A kozmikus éterben ez objektív folyamat, úgy, ahogyan a levegőbe kilehelt szén-dioxid is objektív folyamat. Belenyomják a világéterbe azt a képet, amit önök csak lecsengő utóképnek éreznek. Itt van az objektivitás. Módjukban áll megérteni, hogy valami bensőleg lejátszódó esemény ugyanakkor finom módon világfolyamat is, ha tudatára ébrednek: látok egy lángot, becsukom a szemem, hagyom a képet lecsengeni. Lecseng az akkor is, ha a szemüket nyitva hagyják, csak akkor nem veszik észre - és ez olyasmi, ami nemcsak bennem zajlik, hanem a világban is. De ez nem csak a lángnál van így. Szembekerülök egy emberrel, s azt mondom: ez az ember ezt vagy azt mondta, igazat mondott vagy nem mondott igazat; ez egy bensőleg lezajló ítélet, morális vagy intellektuális cselekedet. Éppen úgy lecseng, mint a láng képe. Éppen úgy objektív világfolyamat. Ha embertársaikról jót gondolnak, az is lecseng, s ott van a világban, mint objektív folyamat. Ha gonoszát gondolnak, az is lecseng, s az is ott van, mint objektív folyamat. Nem zárható a kis kamrába, amit a világból észlelnek és megítélnek. Bár látszólag saját felfogásuk érdekében, önmagukon belül történik mindez, ugyanakkor ez mégis objektív világfolyamat. Ahogy a harmadik korszak tudott róla, hogy az emberben lezajló légzési folyamat ugyanakkor objektív világfolyamat is, úgy kell tudatosítania az emberiségnek a jövőben, hogy amiről beszéltem, az a lelkiség is objektív világfolyamat.

A tudatnak ez az átalakulása megköveteli, hogy a lelki hangulatba nagyobb erő költözzön, mint amit ma az ember megszokott. A Michael-kultúra befogadását jelenti, ha az ember ezzel a tudattal hatja át magát. Idáig kell fellendülnünk. A fényt lélekkel áthatottnak kell elképzelnünk - a fényt itt az érzékszervi észleletek általános reprezentánsának, képviselőjének tekintjük, úgy, ahogyan a Kr. e. 2-3. évezred embere számára volt magától értetődő, hogy a levegőt lélekkel áthatottnak gondolta. Alaposan le kell szoknunk arról, hogy a fényt a materiális korszakban megszokott módon lássuk. Alaposan le kell szoknunk arról a hitről is, hogy a Nap csak rezgéseket sugároz szét, ahogyan a mi fizikánk, de az általános emberi tudat is a szokott módon beszél róla. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a lélek, amelyet fényhullámok hordoznak, tör át a világ térségein. A mi korunk előtti időszakban a levegőn át érkezett az emberiséghez az, ami ma a fény hullámain jön. Látják, ez az objektív különbség a földi folyamatok között. S ha nagy léptékben gondolkodunk, azt mondhatjuk: levegő-lélek folyamat, fény-lélek folyamat (felírja a táblára).

Ez olyasmi, amit a Föld fejlődésében megfigyelhetünk. S a kettő közé esik a Golgotái Misztérium, jelezve az átmenetet az egyikből a másikba. Nem elég ma, és a jövőben sem lesz elég absztrakciókból mesét szőni, ködös panteizmusba vagy hasonlókba esve, mert arról van szó, hogy amit a mai emberiség csak materiális folyamatnak érez, azt a maga átlelkesített formájában ismerjük meg.

Arról van szó, hogy fogjunk hozzá, és tanuljunk meg így beszélni: volt egy idő a Golgotái Misztérium előtt, s a Földnek volt egy akkori légköre. Ebben az atmoszférában az emberi lelkiséghez tartozó lélek volt. Ma a Föld atmoszférája lelkileg üres. Ugyanaz a lelkiség, ami azelőtt a levegőben volt, beköltözött a reggeltől estig minket körülvevő fénybe. Mivel Krisztus összekötötte magát a Földdel - ez lehetővé vált. így hát a materiálisban felismerhetjük a szellemiség hatását. Amikor ez már a mienk, akkor levegő és a fény, szellemileg-lelkileg egyaránt, mássá változott a földfejlődés előrehaladtával.

Gyerekes ábrázolás a levegőt és a fényt tisztán materiális módon leírni a földfejlődés évezredein át egyformán, mert ezek közben belső mivoltukban megváltoztak. Mi most más atmoszférában, más fény-körben élünk, mint éltünk korábbi földi megtestesüléseinkkor. Azon múlik a dolog, hogy a külső anyagiságban felismerjük a szellemiséget-lelkiséget. Nem lesz abból igazi szellemtudomány, ha az emberek a mai szokások szerint materiálisán magyarázzák a dolgokat, aztán, mint egy dekorációt, hozzáteszik, hogy a matériában mindenütt ott van a szellem is. Ebben a vonatkozásban egészen különösek az emberek: visszavonulnak az absztrakcióba. De amire szükség van, az a következő: a jövőben nem különböztethetünk meg absztrakt módon anyagiságot és szellemiséget, hanem magában a matériában keressük a szellemet, hogy vele együtt írhassuk le a szellemet is, aztán az átmenetet a szellemiből a matériába is felismerjük, vagyis a materiálisban jelentkező szellemi hatást.

Amikor ez már a miénk, akkor küzdhetjük ki magunknak újból az igazi emberismeretet. „A vér egy egészen különös folyadék” - de amiről ma a fiziológia beszél, az nem valami különös nedv, mert az is csak olyan folyadék, aminek a kémiai összetételét ugyanúgy próbálják meg kimutatni, mint bármely más vegyületnek. így nincs benne semmi különös. De ha előbb megszereztük a kiindulási pontot, és így igazán meglátjuk a levegő és fény lelkiségét, akkor fokozatosan fellépünk arra a szintre, hogy az embert magát, szellemi-lelki tagjaiban felfoghassuk. Ekkor nem lesz számunkra absztrakt anyag és absztrakt szellem, hanem az egymásban ható szellem, lélek és test. Ez lesz a mihályi kultúra!

Ezt követeli a mi korunk. És azok az emberek, akik meg akarják érteni korunkat, lelki életük minden rostját át kell, hogy itassák azzal, amit így megértettek. Az emberek hosszú idők óta ellenszegültek mindannak, ami szokatlant kellett, hogy behozzon a világnézetbe. Többször is elmondtam már azt a szép kis példát, ami olyan durván-darabosan mutatja ezt: 1835-ben, tehát még nincs 100 éve, Bajorországban megkeresték az orvos- tudori kollégiumot, amikor meg akarták építeni az első vasutat Fürthből Nümbergig, hogy vajon egészséges dolog-e egy ilyen vasút megépítése. Az orvosi kollégium azt felelte - megvan a dokumentum, nem mese amit mondok -, hogy ne építsenek vasutat, mert a népek idegesek lesznek, ha ilyen módon mozgatják őket a talaj felett. És még hozzátették: ha mégis lesz vasút, kétoldalt magas deszkafalat kell a sínek mellett építeni, hogy az arra járók ne kapjanak agyrázkódást. - Igen, láthatják önök is: az egyik dolog a meghozott ítélet, a másik az emberiség fejlődésének menete. Ma mosolygunk a dokumentumon, amit a bajor orvos-kollégium 1835-ben hozott, de azért túl nagy okunk nincs a mosolygásra, hasonló esetben ma is így viselkednénk. Mert a bajor orvos-kollégium abszolút értelemben nem is tévesztette el az igazságot. Ha a mai emberek idegállapotát összehasonlítjuk a kétszáz év előttiekével, bizony idegessé váltak az emberek. Talán kissé túlzott a kollégium, de az idegesség bizony bekövetkezett. Az emberiség továbbfejlődésénél azonban nem ilyesmiről van szó, hanem arról, hogy a befelé törekvő impulzusoknak valóban be kell érkezniük a földfejlődésbe, nem szabad azokat visszautasítani. És ez, ami be akar lépni a kultúra fejlődésébe, bizony sokszor az emberi kényelmesség ellenében hat. S nekünk objektíve kell leolvasnunk kötelességünket, nem a kényelemszeretetből kiindulva.

Ma azért zárom előadásomat ezekkel a szavakkal, mert már kétségtelen, hogy az antropozófiai megismerés és a különböző hitvallások között fellépő harc be fog következni, minden oldalról hírt ad magáról. A régóta megszokott síneken futó hitvallások maradni akarnak, nem akarnak fellendülni a Golgotái Misztérium megismeréséhez; erőteljes harci pozíciót foglalnak el már ma is, a jövőben még inkább. Nagy-nagy könnyelműség lenne nem tudomásul venni, hogy ez a harc már megkezdődött.

Látják, én egyáltalán nem kívánom ezt a harcot, különösen a katolikus egyházzal szemben nem, de úgy látszik, a másik oldal erőszakolja ránk ilyen hevesen a küzdelmet. Aki a mai hitvallások mélyebb történelmi impulzusait végül is jól ismeri, a régóta nagy tiszteletben álló egyházzal nagyon is kényszeredetten venné fel a küzdelmet. De ha rákényszerítik a harcra, akkor nem kerülheti ki. És a mai papság egyáltalán nem hajlamos arra, hogy beengedje azt, ami a szellemtudománnyal be akar jönni a kultúrába. Előre lehet látni, hogy tulajdonképpen groteszk dolog ez a szükségessé vált harc az itt felolvasottak ellen, például amikor azt írják, hogy az antropozófiai szellemtudományt az ellenfeleim írásaiból kell megismerni, mert az én saját írásaim olvasását a katolikusok számára megtiltotta a pápa. Ez nagyon is mélyre ható ügy, egyáltalán nem nevetséges. Egy ilyen groteszk módon megjelenő harcot, mely képes ilyen üzenetet küldeni szét a világba, könnyedén venni nem lehet. Különösen akkor nem, ha az ember nem szívesen megy bele a küzdelembe. Mert vegyük például a római katolikus egyházat, de az evangélikus sem más, csak a katolikus egyház hatalmasabb, megvannak a régtől tiszteletre méltó intézményei. Ha az ember megérti, hogy mi burkolja be a miséző papot, a miseruhák minden egyes darabját, a mise minden aktusát, akkor ősidők óta szent és tiszteletre méltó berendezkedést lát, még a kereszténységnél is ősibbet. Mert a szentmise-áldozat csak a kereszténység értelmében átváltoztatott ősrégi misztérium-kultusz. A mai papság ebben él, s a fent említett eszközökkel dolgozik. Tehát: bár egyrészt a legmélyebb tisztelettel vagyunk, mind a kultusz, mind annak szimbolikája iránt, másrészt látjuk, hogy milyen rossz eszközökkel védik a jelenlévőt, milyen rossz eszközökkel támadják az emberiség körébe törekvő impulzust - ekkor látjuk csak, hogy milyen komolyság szükséges ma az ilyen dolgokban való állásfoglaláshoz. Nagyon is igaz, hogy mindezeket jól kell tanulmányozni, és át kell dolgozni. Amit itt hírül veszünk, az még csak a kezdet. Nem időszerű, s nem is helyes átaludni mindezt, sőt tekintetünket élesítenünk kell. Az antropozófiai mozgalom már két évtizede működik Közép-Európában, s az a szektásan álmos magatartás, amit olyan fontos volna köreinkben leküzdeni, még mindig igen mélyen rejtőzik az antropozófiai mozgalomban lévő emberek érzületében. De elmúlt az az idő, amikor megengedhettük magunknak ezt az álmatag szektásságot. Mélyen igaz, amit gyakran hangsúlyoztam, hogy vegyük már jól szemügyre, milyen világtörténelmi jelentősége van az antropozófiai mozgalomnak, tekintsünk el a kicsinyességtől, de vegyük komolyan a kis impulzusokat is.