"A nevelésben három eszköz alkalmazható sikeresen: a büntetés, a becsvágy felkeltése és a szeretet. Ami az első kettőt illeti, erről a Waldorf-iskola lemond."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Michael küldetése (5)

5. --

[Az emberi lelkiállapot különbözősége az emberiségfejlődés egyes korszakaiban. A természeti szükségszerűség és szabadság problémája. Az istenfogalom fejlődése a negyediktől a tizenhatodik századig. A Michael-cselekvés és a Michael-befolyás, mint az ahrimáni hatás ellenpólusa. A Krisztus-impulzus szükségszerűsége.]

Dornach, 1919. november 29.

Az ember csak akkor jut valódi, lelket hordozó tudathoz, ha lelkébe felveszi az ember fejlődésének legalább a legfontosabb, leglényegesebb törvényeit. Meg kell ismernünk, lelki életünkbe be kell vinnünk, ami az emberi fejlődésben lezajlott. A jelenkor emberének ez már feladata. Arról van szó - ahogyan ezekben a napokban már megjegyeztem hogy az emberiség fejlődése maga: egy eleven lény kibontakozása. Ahogyan az egyes emberi individuum növekedése törvényszerű, úgy az egész emberiségé is. És mivel a jelenben itt az idő, amikor ezek a dolgok tudatossá kell, hogy váljanak, és mivel az ember ismétlődő földi életeiben az emberiség fejlődéstörténetének különböző fokozataiban részese volt, ezért az is szükséges, hogy az emberiség fejlődésének ebben a korszakában kifejlessze az egyes korok különbözőségének megértését. Többször mondtam már, hogy amit ma történelemnek nevezünk, csak egy „fable convenue”, mégpedig azért, mert az események absztrakt felsorolása, és az ok-okozat külsődleges értelemben történő keresése egyáltalán nem veszi tekintetbe magának az emberi lelki életnek a változásait, metamorfózisát. Ha ebből a szempontból vizsgálunk egy mintát, meggyőződhetünk róla, milyen elfogultság azt hinni, hogy a mai embernek a lelki beállítottsága, hangoltsága körülbelül olyan, mint amilyen a történelem első dokumentumainak idejében, a múltban volt. Mert a helyzet nem ez.

A Krisztus utáni IX-X. évszázad embereinek, még a legprimitívebb, legegyszerűbb embernek is, egészen más volt a lelki hangoltsága, mint a XV század közepe után élő embernek. Az emberi nemzetségnek a mélységéig követhetjük ezt a különbséget, de a magasságáig is. Próbáljanak megismerkedni egyszer Dante érdekes „A monarchiáról” c. művével. Ha nem csak különlegességként, érdekességként, hanem egyfajta kultúrtörténeti szimattal olvassák, akkor fel fog tűnni, hogy korának képviselőjeként egy ilyen könyvbe Dante olyasmit is beletesz, amit lehetetlenség volna leírni, ha a mai ember lelkületéből szólna. Csak egy dolgot akarok kiemelni.

Dante ebben a könyvben, amelyben a monarchiák politikai alapját, jogi megalapozottságát komolyan kívánja tárgyalni, megkísérli annak bizonyítását, hogy a római nép a földgolyó legkiválóbb népe volt. Azt bizonyítja, hogy a rómaiaknak ősi joga volt az akkor szóba jöhető Föld meghódítására. Megpróbálja kifejteni, hogy mért volt igazabb a rómaiaknak az egész Föld meghódítására való joga, mint az egyes kis népeknek a joga az önállóságra, azért, mert Isten úgy akarta, hogy az egyes kis népek fölött Róma uralkodjon, éppen e kis népek javára. A rómaiak igazolására Dante sokféle bizonyítékot hoz fel, saját kora szellemiségére támaszkodva. Egyike a bizonyítékoknak a következő: a rómaiak Aeneastól származnak. Aeneas háromszor kötött házasságot. Első felesége Creusa volt, ezzel Aeneas, mint ősatya, jogot szerzett az Ázsia feletti uralomra. A második feleség Didó, általa szerzett a leszármazott római nép jogot az Afrika feletti uralomra. A harmadik feleség Lavínia volt, általa szereztek jogot a rómaiak Európa meghódítására. Hermán Grimm beszélt egyszer erről a dologról, s a szerintem nem is kevéssé találó kijelentést tette: tiszta szerencse, hogy Amerikát és Ausztráliát akkor még nem fedezték fel...

Azonban Dante korában egy világos szellem, sőt, kimagasló szellem számára magától értetődő volt ez a végkövetkeztetés. Ilyen volt akkor egy jogi bizonyítás. Képzeljék el, ha ma jutna egy jogász ilyen végkövetkeztetésre - ezt el sem lehet képzelni. Éppen ilyen lehetetlen elgondolni, hogy a többi, Dante által felhozott bizonyíték alapját adó gondolkodásmód egy mai ember lelkialkatából fakadhatna.

Ez a kézenfekvő tény mutatja, hogyan is kell az emberi lelkialkat átalakulására tekintenünk. Az ilyen dolgokat nem megérteni, ez bizonyos módon lehetséges volt, egészen a mi korunkig. De a mi korunkban ez már nem folytatódhat, főleg nem az emberiség előtt álló jövőben, azon egyszerű oknál fogva, hogy az emberiség egészen a mi korunkig - vagy legalább a XVIII. század végéig -, bár a francia forradalom óta lassan megváltozott a helyzet, de a fenti lelkiállapot régi maradványaiból még mindig adódott azért valami - tehát ezzel a megszorítással: egészen a mi korunkig működtek az emberben bizonyos ösztönök. S ebből az ösztönből fejleszthette ki az ember a lelkét hordozni képes tudatot. Az emberiség haladva változó organizmusa mostanra átalakult; abban ma már nincs benne ez az ösztön; az embernek tudatosan kell megszereznie az emberiséghez való kapcsolódást. Végül is ez az értelme és mélyebb jelentősége a jelenkori szociális kérdésnek. Amit a pártok útján az emberek erről oly sokszor mondanak, az csak egy felszínes fogalmazás; ami a lélek mély alapjaiban tulajdonképpen él, az nem ilyen formákban fejeződik ki. Mert ott az hullámzik, amit az emberiség érez: tudatosan kell, hogy kivívja az egyes ember az emberiséggel való kapcsolatát. Vagyis el kell, hogy sajátítsa a szociális impulzust.

Nos, a fejlődés törvényeinek valódi megfigyelése nélkül ezt nem tudja megtenni. Nézzük meg ezt még egyszer, bár sok más kérdés révén már ismételten megtettük. Vegyük pl. a Krisztus utáni IV-től a XVI. századig terjedő időszakot. Azt találjuk, hogy a civilizált Európában elterjedt a kereszténység. Terjedésében olyan jelleget öltött, amilyenről tegnap is, más alkalmakkor is gyakran szóltam. Látják, hogy ebben az időszakban még arra fordították minden igyekezetüket az emberek, hogy meg tudják érteni a Golgotái Misztérium titkait, emberi képzetekkel és fogalmakkal - azokkal, melyeket a görögségtől vettek át. Azután a fejlődésnek egy megváltozott formája jelent meg. Tudjuk, hogy már előbb is beköszöntött ez az új forma, már a XV század elején, de láthatóvá és jelentőssé csak a XVI. század közepén vált. Akkor kezdi a természettudományosán orientált gondolkodás megragadni, először csak az emberiség felső (társadalmi) rétegét, aztán egyre tovább és tovább terjed.

Most gondoljuk át,.milyen a természettudományosán orientált gondolkodás jellege, egy bizonyos szempontból tekintve. Bár kiemelhetnénk sok más tulajdonságát is a természettudományos gondolkodásnak, ma azonban különösen egyet szeretnénk kiemelni. Mégpedig azt, hogy ma az igazi, tőről metszett gondolkodó nem boldogul egy kérdéssel, a természeti szükségszerűség és az emberi szabadság viszonyának kérdésével. Az újabb kori gondolkodás kénytelen az embert a természet tagjaként felfogni, mégpedig úgy, hogy a természetet a szigorúan egymást követő okok és okozatok folyamatának tekinti. Bizonyára ma is van sok olyan ember, aki tisztában van vele, hogy a szabadság, a szabadság élménye az emberi tudat ténye. Ez azonban nem akadályozza abban, hogy ha a természeti gondolkodás konfigurációjába valóban beleéli magát, ott ne tudjon eligazodni. Ha úgy gondolkozunk az ember mivoltáról, ahogyan a mai természettudomány kívánja, azzal az emberi szabadság gondolata nem egyeztethető össze. Van, aki könnyedén veszi az emberi szabadságot, az ember felelősségérzetét. Ismertem valakit, aki büntetőjogot tanított, és előadásait mindig azzal kezdte, hogy elmondta: uraim, büntetőjogot kell önöknek előadnom, s ezt egy axiómával kell kezdenünk: létezik az emberi szabadság és felelősség. Mert ha nem volna emberi szabadság és felelősség, nem lehetne büntetőjog sem. De mivel van büntetőjog, mert lám, elő kell azt adnom, így kell lennie emberi szabadságnak és felelősségnek is. - Ez az érvelés kissé egyszerű, mégis rámutat, milyen nehéz ma az embernek egyenes választ kapnia, ha azt kérdezi: hogyan is egyeztethető össze a természeti szükségszerűség a szabadsággal. Más szavakkal bár, de ez azt jelenti, hogy az embert az elmúlt századok fejlődése egyre inkább a természeti szükségszerűség teljhatalmának elismerésére kényszerítette. Ezekkel a szavakkal nem mondják ki, de mégis azt gondolják, hogy a természeti szükségszerűségnek bizonyos teljhatalma van. De mit is jelent ez: a természeti szükségszerűség teljhatalma?

Úgy értjük meg egymást legjobban, ha visszaemlékeznek valamire, amit én már többször említettem. A mai gondolkodó ember azt hiszi, hogy elfogulatlanul, előítélet nélkül cselekszik, vagy inkább gondolkodik, amikor tisztán tudományosan kutat, mikor azt állítja, mintha az ember testből és lélekből állna. Az emberek, egészen a nagy - vagy csak kiadója kegyeiből nagy - Wilhelm Wundt-ig, azt állítják, hogy az embert elfogulatlanul gondolkodva testre és lélekre kell tagolni - ha még egyáltalán érvényes, hogy lélek is van. Az igazság kísérlete, hogy az embert testre, lélekre és szellemre kell tagolni, csak félénken merészkedik elő. A filozófusok ma azt hiszik, hogy előítélet nélkül tagolják testre és lélekre az embert, nem is tudják, hogy ez az ő tagolásuk, melynek kiindulópontja a konstantinápolyi 8. egyetemes katolikus zsinat, ahol az egyház letaszította a szellemet, dogmává emelve a hívő keresztény számára, hogy csak testből és lélekből áll az ember, de a léleknek van néhány szellemi tulajdonsága is. Ez egyházi parancs volt. A filozófusok ma is így tanítják, s nem tudják, hogy csak az egyház parancsát követik; azt hiszik, hogy előítélet nélküli tudományt művelnek. Máshol is így állnak a dolgok, ahol „előítélet nélküli tudomány”-ról van szó.

Hasonló a helyzet a természeti szükségszerűséggel. A IV-től a XVI. századig tartó egész fejlődésben egyre jobban kikristályosodott egy különleges Isten-fogalom. Ha belemegyünk e századok szellemi fejlődésének finomságaiba, láthatjuk, hogy ott lassanként egyre finomabb, egészen különös Isten-fogalom kristályosodott ki. És figyelve e századoknak szellemi finomságaira rájövünk, hogy az emberi gondolkodás segítségével az emberiség egyre finomodó Isten-fogalmat dolgozott ki. S ez végül abban a kijelentésben csúcsosodott ki, hogy Isten a Mindenható. A legkevesebben tudják, hogy a IV század embere számára igazában értelmetlenség volt egy mindenható Istenről beszélni. Nem a katekizmus igazságaival foglalkozunk, hiszen ott természetesen az áll, hogy Isten mindenható, mindentudó, mindenekfölött bölcs, jóságos stb. Ezeknek a dolgoknak nincs közük a valósághoz. Akik az ilyesmihez értettek és együtt haladtak a dolgokkal a IV század előtt, azok között senki sem tekintette a mindenhatóságot Isten mivoltának alaptulajdonságaként. Még megvolt a görög fogalmak utóhatása. Ha az isteni lényre gondoltak, elsőként nem azt mondták, hogy Isten a mindenható, hanem azt: Isten a mindenekfelett bölcs, a mindentudó.

A bölcsességet állították alaptulajdonságként az Isten fogalma mellé. A mindenhatóság fogalma csak a IV század után, és csak lassanként hatolt be az isteni lény ideájának fogalomkörébe. Ez a dolog aztán továbbfejlődött. Elejtették a személyiség fogalmát, és az állítmány csak a már egyre inkább mechanikusnak felfogott természetre vonatkozott. A teljhatalmú természeti szükségszerűség fogalma nem más, mint az Isten-fogalom továbbfejlődése a IV-től a XVI. századig. Csak ledobta magáról a személyes tulajdonságokat. Átadták a természeti gondolkozásnak azt, amit annakidején az istenfogalomhoz csatoltak.

Az igazi természettudósok manapság természetesen erősen tiltakoznának, ha ilyesmit mondanánk nekik. Mert éppen úgy, ahogyan egyes filozófusok azt hiszik, hogy előítélet nélkül gondolkodnak, amikor az embert csak két részből állónak tartják - pedig valójában a 869-es konstantinápolyi zsinatot követik ahogy tehát ezek a filozófusok egy történelmi áramlattól függenek, úgy a természettudósok mind, a haeckeliánusok, a darwinisták, mind, mind, egészen a fizikusokig az ő természetrendjükkel, nem mások, mint annak a teológiai irányzatnak a követői, mely irányzat az Ágostontól Kálvinig tartó időszakban alakult ki. Át kell látni ezeket a dolgokat. Mert minden egyes fejlődési áramlatnak az a sajátossága, hogy egy bizonyos fejlődést, evolúciót jelenít meg, de devolúciót, involúciót is magába zár egyben. Amíg kifejlődött a „mindenható Isten” fogalma, az emberi lelki élet öntudatlan szférájában ott volt már alsó áramlatként a természeti szükségszerűség. Ez vált azután a hangadó felső áramlattá. És a XVI. századtól jelen van egy újabb alsó áramlat, ami éppen a mi időnkben készül elő (rajzol), hogy felsővé váljon.

 

Ez az, amit a mihályi időszak jellemzéseként el kell mondanunk: ami előkészült, mint a természeti szükségszerűség alsó áramlata, az most felső áramlattá kell, hogy váljon. Mint a földfejlődés belső szellemét kell ezt megértenünk, ha egyáltalán valami lehetséges fogalmat akarunk szerezni arról, hogy mi készül itt elő tulajdonképpen.

Mostanában egyszer már felhívtam a figyelmüket arra, hogy ami a földi fejlődésben, mégpedig az emberiség fejlődésében magától megy, az a lefelé hajló vonalon mozog. Mind a földi emberiség, mind a földfejlődés tulajdonképpen dekadenciában van. Említettem, hogy ma már geológiai igazság, a komoly geológusok is állítják, hogy a földkéreg a szétesés folyamatát mutatja. De még jobban bomlásban van az emberiség maga, a fizikai-érzéki földi erők következtében. Úgy kell hát tovább haladnia fejlődésében, hogy az emberek dekadencia ellen dolgozó szellemi impulzusokat vesznek fel. Ezért kell, hogy megjelenjen a tudatos szellemi élet az emberiségben. Ezzel tisztában kell lennünk: már régen túlhaladtunk a földfejlődés csúcspontján. Hogy a fejlődés mégis tovább haladhasson, az szükséges, hogy a szellemiséget egyre tisztábban, egyre jelentősebben vegye fel az ember.

Ez eleinte absztrakt ténynek tűnik. Ám a szellemi kutatónak ez egyáltalán nem absztrakt tény. Tudják, hogy a maivá alakult Föld állapota visszakövethető a régi Szaturnusz-állapottól a régi Nap-állapoton és Hold-állapoton át a Föld-állapotig. Úgy is jellemezhetjük ezt a fejlődést, hogy mindez a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon át történt fejlődés a mai emberiségnek az előkészülete, megelőző állapota volt. Az emberiség csak a Földön érte el tulajdonképpeni emberi mivoltát, amikor énjét felvette magába; ez a lény aztán a maga lényébe még mást is fel fog venni a földfejlődés következő fejlődési szakaszaiban.

Azt is tudják, hogy bár egészen más formában, más külső megjelenéssel, de ezen a fokon voltak az archék, a személyiség-szellemek vagy idő-szellemek a régi Szaturnuszon. Azonos fejlődési fokon, de más megjelenéssel, mint ma az ember. A könyveimben ezt a következő szavakkal fejeztem ki: amit ma archénak, személyiség-szellemnek tekintünk, az a régi Szaturnusz idején ember volt, az arkangyalok a régi Napon voltak emberek és az angyalok a régi Hold idejében. A Föld időszakában pedig mi vagyunk emberek.

Előkészületünkben természetesen együtt fejlődtünk velük. Ha visszamegyünk a régi Hold-állapotig, akkor azt kell mondanunk: ott az angyalok voltak emberek. Nem olyanok voltak, mint mi, mert akkor, a régi Holdon egészen mások voltak a feltételek. De a holdembereken, vagyis az angyalokon kívül mi is kifejlesztettünk ott egy előzetes állapotot, a földfejlődésnek egy előzetes fokát, nagyon is előrehaladott fokot, úgy, hogy az angyalok is figyelembe kellett, hogy vegyenek minket. Amikor ugyanis a Hold-fejlődés már hanyatlóban volt, az angyalok figyelembe kellett, hogy vegyenek minket, mert meglehetősen terhessé váltunk számukra. Ugyanígy vagyunk most mi is, a lehanyatló földfejlődésben. Amióta ez a fejlődés a leszálló szakaszban van, más lények következnek utánunk. Jelentős, fontos eseménye ez a szellemi kutatásnak, amit nagyon-nagyon komolyan kell venni. Olyan szakaszába léptünk a földfejlődésnek, amikor bizonyos olyan lények jelentkeznek, akik majd a Jupiteren, mint a földfejlődés következő állapotán jutnak el arra a fokra, amely összehasonlítható az ember mivoltával, bár formájában más lesz. Mi magunk a Jupiteren már más lények leszünk. Ezek a bizonyos értelemben Jupiter-emberek azonban már itt vannak, ahogyan már mi is ott voltunk a régi Holdon. Itt vannak, de természetesen nem külsőleg látható módon. Nemrég szóltam róla, hogy mit is jelent a külső láthatóság, és hogy az ember is érzékfeletti lény. Érzékfeletti módon, de nagyon is itt vannak ezek a lények.

Még egyszer hangsúlyozom: ez nagyon komoly igazság, ezek a lények ténylegesen jelentkeznek az ember körül. A XV század óta egyre jobban érvényesülnek, egyre inkább megjelennek. Ezek a lények először is egy erőnek az impulzusát hordozzák, mely erő nagyon is hasonlít arra az akaraterőre, amiről tegnap elmondtam, hogy az emberi tudatnak milyen mély szintjeiben nyugszik. E láthatatlan lények azzal vannak tehát rokonságban, ami a mai szokásos tudat számára tudattalan marad, de már nagyon is érvényesítik magukat az emberiség mai fejlődésében.

Aki komolyan veszi a szellemi kutatást, annak ez hatalmas gondot jelent. Én magam különös erővel szembesültem ezzel a problémával; ilyen vagy olyan formában barátaimnak ki is fejeztem, hogy milyen erőteljesen, mondhatnám követelően állt elém ez a probléma, amikor 1914-ben kitört a háborús katasztrófa. Akkor kérdeznünk kellett: hát hogyan viharzott be az európai emberiségbe egy olyan esemény, amit valóban lehetetlen volt az okaihoz úgy viszonyítani, ahogyan megszoktuk más történelmi eseménynél. Aki tudja, hogy a döntő dolgokban akkor Európában alig 30-40 ember vett részt, s aki tudja, hogy ezek közül is a legtöbben milyen lelkiállapotban voltak, az előtt felmerül a jelentős probléma: hogyan van az, hogy bármily különösen hangzik is, ezek közül az emberek közül a legtöbben elsötétült, zavart tudatállapotban voltak. Egyáltalán, az utóbbi években szörnyen sok zavart emberi tudat okozta dolog esett meg. Az 1914-es év döntő helyein mindenütt azt látjuk, hogy július végén, augusztus elején a legfontosabb döntéseket éppen az elsötétült tudat állapotában hozták meg, és később is, egészen a jelenig. Ez a maga nemében nagyon is félelmetes probléma. Ha szellemtudományos módon megvizsgáljuk, látható, hogy ez az elsötétült tudat volt a kapu, amin át ezek az akarati lények az emberek tudatát birtokba vették; ezeknek az embereknek a lefátyolozott, sötétségbe burkolt tudatát ragadták meg, és hatni tudtak ezeken a tudatokon át. Ezek a lények az ember alatt állnak, de miféle lények is ők? Ezt a kérdést egyszer már komolyan fel kell vetnünk. Milyen lények ezek tulajdonképpen?

Nos, mi rákérdeztünk az emberi intelligencia eredetére, az intelligens magatartás eredetére. Ez az intelligencia egyszerűen eszközként használja fejrendszerünket. S láttuk, hogy lelkeink intelligens alkata Michael arkangyalnak abból a tettéből ered, amit szokásosan és szimbolikusan a sárkány letaszításaként ábrázolnak. Ez tulajdonképpen nagyon is triviális, közönséges szimbólum. Mert akkor képzeljük el helyesen Michaelt, ha a sárkánnyal képzeljük el, s ami azon kívül van, az mind a sárkány lesz, minden, ami beköltözik intelligenciánkba, úgynevezett értelmünkbe. Nem a pokolba, hanem az emberi fejekbe taszítja le Michael a sárkányt (rajzol). Itt él tovább ez a luciferi impulzus, - hiszen az intelligenciát már úgy jellemeztük, mint ami luciferi jellegű. Azt mondhatjuk tehát: visszatekintve a Föld kialakulására: látjuk a mihályi tettet, s ehhez a tetthez van kötve az ember megvilágosodása az értelemben.

Most pedig a következő történik: az ember-alatti lényszerűségek, akik fő jellegükben az emberi akaraterővel erősen megegyező impulzust hordoznak, most mintegy alulról felfelé törekednek, jönnek, miközben a Michael által letaszított seregek, erők, felülről. Ez utóbbiak az ember képzetalkotási képességét ragadják meg, az előbbiek viszont az emberi akaratot, s azzal egyesülnek; olyan lények egyesülnek az akarattal, akiket Ahrimán birodalma nemzett.

Mert az elsötétült tudatokon keresztül Ahrimán befolyása működött. - Igen, amíg az ember nem fogja ezeket az erőket ugyanúgy a világban jelenlévő erőkként kezelni, mint azokat, melyeket ma a mágnesesség, az elektromosság és így tovább erőinek nevezünk, addig nem fog belelátni abba a természetbe, mely Goethe költeménye, Goethe Prózahimnusza szerint az embert is magába öleli. Mert a mai természetkutatók által elképzelt természetben az ember nincs benne, csak az ember fizikai háza.

Ezek a lények tehát az ahrimáni lényeknek éppen olyan felfelé hatolását, felszállását mutatják, mint amilyen a földi létesülés kezdetén a luciferi lények lehullása volt. De ők az emberi akaraterőt befolyásolják, szemben a luciferi lényekkel, akik a képzetalkotó erőben hatnak; fel kell ismernünk, hogy megérkeztek az emberiség fejlődésébe. Tisztában kell lennünk e lények jövetelével, és számítani kell egy olyan természet-felfogásra, amely egyelőre csak az emberre terjed ki. Mert az állatok és a növények csak később lesznek bevonva a földi időszakba; az állatokat még nem tudják befolyásolni. Az emberi nemzetséget azonban nem lehet megérteni, ha nem vesszük figyelembe őket. Ezek a lények mintegy hátulról nyomulnak belénk - mert ami ahrimáni, az tulajdonképpen a hátunk mögött áll, az akarat erejét, az irányultság erőit működtetve. - Ezek bár ember-alatti lények, de tömegeik felett a magasabb ahrimáni szellemek uralkodnak, s ezáltal van bennük valami olyasmi, ami messze túlmegy az ő eredeti mivoltukon, természetükön. Ahol fellépnek, olyasmit mutatnak, ami rabul ejti az embert, ami erősebben hat, akár sokkal erősebben is, mint ami felett a gyenge ember, hacsak a Szellem meg nem erősíti, uralkodni tud. Mire törekszik hát ez a sereg? Látják, amint a Michael által letaszított luciferi seregek felvonulnak, hogy az embert megvilágosítsák, értelemmel áthassák, úgy akarja ez a másik sereg áthatni az emberi akaratot. Mit akarnak? Az ember tudat alatti legmélyebb rétegében dúlnak, ahol az ember ma még ébrenlétében is alszik. Az ember így nem is veszi észre, hogyan jutnak be lelki mivoltába, de még testi mivoltába is. De ott, a tudat mélyén, vonzóerejük magához húz mindent, ami luciferi maradt, ami nincs Krisztussal áthatva. Azt el tudják érni, hatalmukba tudják keríteni.

Nagyon aktuális dolgok ezek! Már említettem egy magasabb értelemben véve kulturálisan fontos jelenséget. Manapság elegendő igazoló írást olvashattam, mindenféle ember, Theobald Bethmann-tó\ kezdve Jagow-ig mindenki, mindenki csak ír és ír. Clemenceau és Wilson csak később következnek, ők is írnak aztán. Csak egy részt kell kiragadnunk, például Tirpitz két vaskos kötetéből, vagy Ludendoiff-bó\. Egy gondolkodó ember, egy korának szellemével gondolkodó ember számára rendkívül érdekes Tirpitz és Ludendorff írásmódját követni. Tartalmilag ugyan nagyon különböznek egymástól, nem is szenvedhették egymást, és egészen más volt a szemléletük. De nem a szemléletükről akarunk beszélni, hanem a szellemi konfigurációról, a szerkezetről. A könyveket mai német nyelven írták, legalábbis megközelítőleg a mai nyelven, de a gondolatformák valójában úgy vannak megírva - érteni kell az ilyesmihez, különben fel se tűnne, különben a rajta lévő évszám, 1919 alapján a jelenbe sorolnánk a könyveket - tehát úgy vannak megírva, hogy megkérdezhetnénk: miféle megformáltsága ez a gondolatoknak? Én magam komolyan vettem ezt a kérdést, és éppen e nevezett könyveket megvizsgáltam, mert nem igaz, hogy ezek németül vannak írva, ez reálisan nem igaz. Külsőleg németül vannak megírva, de ez csak fordítás, a gondolatformák Caesar idejéből valók. A gondolkodásnak pontosan az a módja található meg ezeknél az embereknél, ami már Caesarnál is megvolt.

Ha valaki elsajátította az emberiség-metamorfózisnak a megértését, ahogyan azt az előbbiekben ábrázoltam, akkor veszi észre, hogy ezek a lelkek mennyire visszamaradtak, mennyire nem haladtak együtt a változással. A Tirpitz-memoárok, a Ludendorff-memoárok csak véletlenségből szólnak mai eseményekről; éppen így szólhatnának Caesar hadjáratairól is. Ez pontosan bizonyítható, ha valaki az ilyen bizonyítások módját ismeri. Más szavakkal azonban ez azt jelenti, hogy e szerzők mellett elhaladt a kereszténység, semmi kereszténység nincs bennük. Lehet, hogy fiatal korukban keresztény templomban imádkoztak, lehet; bár nem tudom, Tirpitzről nem hiszem, Ludendorffról sem igazán, de ez mit sem mond - a valóságos Krisztus-impulzus nincs a szívükben, a lelkűkben. Megálltak az emberiségnek egy korábbi fejlődési fokán. A képzetalkotásnak ilyen fajtájára mehetnek rá a szellemek, akikről beszéltem, ezt hatalmukba vehetik, magukhoz ránthatják, s meg tudják vele alapozni az uralmukat. Ezáltal egy idegen elem, a szellemi világtól idegen elem férkőzik be az emberi elhatározásokba. Ludendorffnál történelmileg is bizonyítható - bár ma még nem foglalkozik a tudomány történelmi pszichopatológiával, de hamarosan foglalkozni fog -, de Ludendorffnál ez történelmileg bizonyítható. Augusztus 6- án, Lüttich bevételekor az egyik utcában megszorul az egész csapattest, amiben Ludendorff maga is, még mint ezredes benne volt. Rá hárult minden döntési erő. Csak egy gyors elhatározás hozhatta létre, ami Lüttichben megtörtént. De közben Ludendorffnak elveszett a normális tudata. Ez adta a Caesar-kori lelki- állapothoz hozzá a besötétedést, mely megnyitotta a kaput az ahrimáni világ számára.

A mai kor ezt a problémát állítja hát elénk. Mint embereknek, az ilyen dolgok mellett nem szabad elmennünk, bár ezek nem kényelmesek. Másként kellene gondolkoznunk az emberekről. Igen kényelmessé vált az, ha nem gondolkozunk róluk, nem is közelítünk hozzájuk. A jelenkorban nem is veszélytelen mindezekről kimondani a teljes igazságot, amikor az emberiség számos egyede az igazság-érzékelést egyáltalán nem szereti. Nem akarja ezekről a dolgokról a teljes igazságot kimondani. Eltekintve attól, hogy a rosszul értelmezett érzelmesség az igazságot kegyetlennek is találhatja.

E felfogásnak az eredménye azonban annak alapos ismerete lesz, hogy mennyire szükséges a Krisztus-impulzus. Fel kell ismerni, hol mindenütt hiányzik a Krisztus-impulzus. Mert ahogyan tegnap kimutattuk, hogy a Krisztus-impulzusnak a tudat középső rétegében kell helyet foglalnia, úgy ma még azt is hozzáfűzhetjük: ha az ember Krisztustól áthatottá válik, ha áthatotta magát Krisztussal, akkor nem tudnak felhatolni a középső tudati rétegbe az ahrimáni erők, nem tudják lehúzni szellemi erejükkel az intellektuális erőket a mélybe. És éppen ezen múlik minden.

Feltétlenül szükség van rá, hogy felismerjük: az emberi világban gyökerező befolyásokkal azonos fontossága van az emberen kívüli, ember-alatti lények befolyásának, amely lényeket ismét mások hatnak át, befolyásolnak. Michael befolyásáról egy hete szóltam önök előtt. Karakterizáltam, jellemeztem ezt a mihályi befolyást. Ez egy igen szükséges hatás. Mert amint igaz, hogy Michael hatására kapta meg az emberi intelligencia a luciferi színezetet (befolyásoltságot), úgy igaz az is, hogy most az ellentétes pólus jön: bizonyos ahrimáni lényszerűségek felemelkedése. És csak Michael folytatódó tevékenysége vértezi fel az embert a mélyből felszálló hatás ellen. Ma már általában pszichológiailag is veszélyes, ha valaki a természeti szükségszerűségeken csüng, ez is a fatalizmusnak egy, a természeti szükségszerűséghez kapcsolódó megnyilvánulási formája. Hiszen mind az iskola, mind az élet nevelése, ha pusztán a természeti szükségszerűségre, annak mindenhatóságára támaszkodik, gyengíti az emberi fejet, s tudatát illetően olyan passzívvá teszi az embert, hogy a fejbe más erők is beférkőzhetnek. És amikor a Krisztus-impulzus a mai alakjában be akar hatolni az ember lelki alkatába, ott az ehhez szükséges erők nincsenek meg, hiányzanak.

Bizonyos mértékben kötelességemnek érzem, hogy ebben az időben a megkezdett témáról beszéljek, és holnap is folytatni fogom. Bizonyos ahrimáni lények bevándorlásának a témájára gondolok, amivel számolnunk kell. Erről a bevándorlásról ma már a legkülönbözőbb emberek tudnak a Földön; csakhogy azt hamisan értelmezik, mégpedig azért, mert a Krisztus-Lucifer-Ahrimán valódi hármasságáról nem tudnak, vagy nem akarnak tudni, és Ahrimánt és Lucifert összevonják. így nem lehet különbséget tenni, nem lehet felismerni ezeknek a felbukkanó ahrimáni lényeknek az igazi alapjellegét. Ha tisztán kielemezzük az ahrimáni részt, ismerjük ellentétét a luciferivel, csak így tudjuk meg milyen fajta érzékfeletti befolyások ezek, amelyek így felfelé vonulnak. Mintegy ellentéteként a sárkány Michael által történt letaszításával, bizonyos lényeknek az ahrimáni mélységekből való felemelkedése zajlik. És ott találnak ezek a lények különösen jó célpontot, támadási helyet, ahol az ember a zabolátlan ösztön-impulzusoknak átadja magát, és nem törekszik ezeknek az impulzusoknak a tisztázására.

Nos, ma adva van egy módszer, mondhatnám anti-metódus az ösztönösség eltakarására: az ember bizonyos fokig leszögez egy fogalmat, de mindjárt egy másikat is fölébe helyez, hogy nem lehet megítélni, valójában mi a helyzet. Gondoljanak csak a proletáriátus újabb kori harci jelszavára. E mögött a harci kiáltás mögött, ahogyan azt éppen elégszer kifejtettem, az emberiségnek nagyon is jogos követelései vannak. De a jelszó nem a követelésekre hivatkozik. Csak mi hivatkozunk erre először a hármas tagozódás eszméjével. Amire a jelszó hivatkozik, az lényegesen más: világ proletárjai egyesüljetek! Mit jelent ez? Ápoljátok a rátok jellemző ellenérzést a más osztályokkal szemben, ápoljatok valamit, ami a gyűlölethez hasonít, legyetek egyes individuummá és egyesüljetek, szeressétek egymást és egyesítsétek gyűlölködő érzéseiteket, keressétek egy osztályon belül a szeretetet, keressétek egy osztályon belül - a gyűlöletből fakadó szeretetet. Keressétek egymást gyűlöletből fakadó szeretettel, vagy a gyűlölet alapján. Itt két sarkalatosan ellentétes fogalom van egymásba ütve. Az ember felfogását ez olyan ködössé teszi, ösztöneit úgy visszaszorítja, hogy nem is tudja, mivel van dolga, és hogy mi a dolga önmagával. Ez egyenesen egy anti-metódus, ha ilyen paradox kifejezést használhatok, arra való, hogy elfátyolozza a jelenlegi gondolkodása által az ösztönös életet, amely, mint állapot, mint célpont, különleges erősen tudja vonzani az itt leírt ahrimáni lényeket.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként