Megkíséreltük, hogy a legkülönbözőbb szempontok szerint fényt derítsünk annak a korszaknak a sajátosságaira, amelyet az Atlantisz utáni ötödik korszakként jellemeztünk. Ez a korszak a XV. század elején vette kezdetét és a negyedik évezred közepén ér véget. A jelenlegi időszakban igen sok szimptomatikus történelmi esemény játszódik le, amelyek szorosan összefüggnek a korszak kezdetének történéseivel. Annak alapján, ami a következő előadásokból ki fog derülni, és ami az egész emberiség fejlődésében rejlik, ezt az Atlantisz utáni ötödik korszakot lényegében öt részre oszthatjuk, és egy különösen fontos ponton állunk, ahol a korszak első és második ötödének fordulóján döntésnek kell bekövetkeznie.

Amikor most egyfajta áttekintést akarok adni azokról a vallástörténeti impulzusokról, amelyek az Atlantisz utáni ötödik korszakban szimptóma-szerűen jelennek meg, arra kényszerülök, hogy ebben az előadásban különféle utalásokat tegyek. Mert mihelyt komolyan foglalkozunk az emberiség vallási impulzusának fejlődésével, azoknak a tényeknek az elmondása, amelyeket szemügyre kell vennünk; az emberi nyelv kifejezőkészsége szempontjából olyan nehézzé válik, hogy a dolgokról megközelíthetően, utalásszerűén lehet csak beszélni. Ezért abból, amit ma és holnap mondani fogok, sok mindent fogadjanak úgy, hogy próbáljanak meg valóban a szavak mögé nézni, és azokban még sok minden mást is meglátni, nem azért, mintha titokzatoskodni akarnék, hanem mert a nyelv túlságosan bénult ahhoz, hogy az impulzusok sokoldalúságát ténylegesen ki tudja fejezni. Ma azonban mindenekelőtt arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy aki az ilyen dolgokat szellemtudományosan szemléli, annak rá kell szánnia magát, hogy valóban gondolkozzon. A gondolkodásról a mai ember többé-kevésbé leszokott. Természetesen nem azt a gondolkodást értem, amelyre a mai úgynevezett tudomány olyan fennhéjázóan büszke, hanem azt, amely képes a valóság pontos megkülönböztetésére. Hogy megnézhessük, amire szükségünk van, mindenekelőtt emlékeztetnem kell arra, hogy az emberiség fejlődésén belül két áramlatot említettem. Nem tudom, hogy mindazok, akik itt ülnek, ezeknek az előadásoknak a folyamán odafigyeltek-e annyira fejtegetéseimre, hogy azokat megjegyezzék, de ma ki szeretnék emelni valamit, hogy a következőkben ne legyen félreértés.

Mindenekelőtt egyvalamit szeretnék kiemelni az Atlantisz utáni emberiség fejlődésével, evolúciójával kapcsolatban. Már felhívtam a figyelmet arra, hogy az Atlantisz utáni korszak emberisége - ha szabad ezt így mondani - egyre fiatalabbá válik. Ez azt jelenti, hogy az Atlantisz utáni kor első időszakában, az ó-indiai korban az emberek testileg ötvenéves korukig maradtak fejlődőképesek, tehát ötvenéves korukig fejlődtek; az óperzsa korban aztán egy kicsit ennél kevésbé idősebb korukig, majd az egyiptomi-káld korban még fiatalabb korukig. A görög latin korban aztán az emberiség egy olyan korszakba érkezett, amelyben csak a 28-30 éves koráig terjedő időszakig volt fejlődésre képes. És most abban a korban vagyunk, amelyben az ember fejlődőképessége 27-28 éves koráig terjed. Most - ezt már gyakran hangoztattam - abban a korban vagyunk, amelyben az emberek azáltal, amit a világ ad nekik, csak a 27. életévükig maradnak fejlődőképesek. Ami számukra további fejlődést adhat, azt spirituális impulzusokból kell kihozniuk. Aztán majd olyan emberiség jön, amely csak 14 és 21 éves kor közötti időszalag marad fejlődőképes. Ez az Atlantisz utáni hatodik korszakban lesz. És így megy majd tovább. Az emberiség miközben megöregszik, ebben az értelemben egyre fiatalabb lesz. Ez az emberiség fejlődésének egyik vonala.

Különösen azt kell szemügyre vennünk - nem tudom, mindenki észrevette-e - hogy ez a fejlődés, amelyet most elmagyaráztam, az egész emberiséget érinti. Az emberiség tehát keresztülmegy ezen a fejlődésen. Így tehát azt mondhatjuk: ennek a fejlődésnek a vonatkozásában - amelyet elsőnek neveznek - az emberiség olyan fázisban van, amely a 28. és 21. életév között helyezkedik el. Ezek viszont azok az évek, amelyekben elsősorban az érzői-lélek fejlődik ki. Ma tehát abban a fejlődési periódusban vagyunk, amelyben az egész emberiség különösen az érzőlelket fejleszti. Ez az első fejlődési vonal.

Beszéltem már Önöknek egy másik fejlődésről is. Ez abban áll, hogy az Atlantisz utáni első korszakban, az ó-indiai korban az emberiség azt az időszakot élte át, amelyben az emberek az étertesten keresztül fejlődtek. Az Atlantisz utáni második korszakban, az óperzsa korban az emberek az érzőtesten keresztül fejlődtek, az egyiptomi-káldeai korban az érzőlelken át, a görög-latin korban az értelmi vagy kedélylélek és a jelenlegi korban a tudati lélek fejlődésén mennek át. Ez tehát a második fejlődési vonal. Amíg az egyik fejlődési folyamat az egész emberiséget érinti, a másik az egész emberiségen belül az egyes emberekre vonatkozik. Az egyes ember - ha most ismét korunkat veszem figyelembe - az egyedi ember az emberiségen belül a tudati lelkét fejleszti.

A harmadik fejlődési áramlat, amelyet tekintetbe kell venni, és amelyet ugyancsak gyakran említettem már, az, amely a földön élő egyes nép-elemekben mutatkozik meg. Ezzel összefüggésben már utaltam rá, hogy az egyes népek hogyan fejlődnek. Az olasz nép például úgy fejlődik, hogy ami a nép által jelentkezik, az éppen az érzőlelket ösztönzi: a francia nép úgy fejlődik, hogy az értelmi vagy kedélylelket ösztönzi, az angolul beszélő népek különösen a tudati lelket ösztönzik, és így tovább. Ez a harmadik fejlődési vonal. Látják, hogy ezek összefonódnak, ezért korunkra vonatkozóan nem tudok csupán egyetlen mondatot kiemelni.

Az első fejlődési vonal: az egész emberiség az érzőlelket fejleszti.
A második fejlődési vonal: az egyes emberek az emberiségen belül a tudati lelket fejlesztik.
A harmadik fejlődési vonal: a népek fejlődési vonala.

E három fejlődési vonal keresztezi egymást minden emberben is, hat minden ember lelkére. Igen, a világrend nem egyszerű. Ha valaki azt akarja, hogy a világrend a legegyszerűbb gondolatokban fejeződjön ki az ő számára, akkor vagy professzornak vagy spanyol királynak kell lennie. Mert gondoljunk csak arra a spanyol királyról szóló mondásra, akivel az általam felvázoltnál sokkal kevésbé bonyolult világrendet ismertették meg, mire ő azt mondta, ha Isten rábízta volna a világ berendezését, akkor az nem lenne ilyen bonyolult, hanem sokkal egyszerűbb. És egyes tankönyvek vagy népszerű ismeretterjesztő könyvek újra meg újra ismétlik: a valóságnak egyszerűnek kell lennie! - Ez az elv magától értetődően nem valamilyen valóságos alapra támaszkodik, hanem egyes egyedül a kényelemre, vagy ha szabad úgy mondanom: az általános emberi lustaságra. A puszta sematizmussal, amellyel mindent regisztrálni lehet, a valóságot illetően nem jutunk semmire. És azok a sima, mondhatnánk tükörsima fogalmak, amelyeket ma különösen szívesen használ a hivatalos tudomány, fényévekkel vannak távol - hogy ezt az asztronómiai megjelölést használjam - az igazi valóságtól.

Ha meg akarjuk érteni, hogy tulajdonképpen mi játszódik le az emberi lélekben az Atlantisz utáni ötödik korszakban, akkor át kell gondolnunk, hogy mi az, ami az emberiség teljes fejlődésébe részfejlődésként belenyúl. Mert ez lassan és fokozatosan megy végbe. És ha egy pillantást vetünk a korszak vallásos fejlődésére, akkor fontos, hogy az emberiség e háromféle fejlődési irányvonalát bizonyos módon mindig a háttérben lássuk. A körül az időpont körül, amikor az Atlantisz utáni ötödik korszak megkezdődött, nem csak sok egyéb területen, hanem a civilizált emberiség vallásos életének területén is élénk hullámokat verő mozgás indult meg, olyan mozgás, amely még ma sem ért véget, és amelyet meg kell értenünk a maga mélységében, ha valóban birtokba akarjuk venni a tudati lelket. Mert az emberek csupán azáltal lesznek képesek arra, hogy az emberiség további fejlődésében részt vegyenek, ha - ahogy tegnap mondtam - belátják, felfogják azt, ami történik.

A XV század kezdetén a civilizált emberiség vallásos impulzusai tulajdonképpen mozgolódtak. Ezt mindenekelőtt Európában akarjuk szemügyre venni, mert ha Európát nézzük, olyan képet kapunk, amely az egész földkerekségre érvényes. Ami akkor mozgolódott, az tulajdonképpen régóta előkészületben volt, valójában a X. század óta, sőt az európai és elő-ázsiai szellemi életben már a IX. század óta. És ez az előkészület azáltal jött létre, hogy a civilizált világban a Krisztus-impulzus utóhatása különleges módon jelentkezett. Tudjuk, hogy a Krisztus-impulzus folyamatosan tovább hat az időben. Ezzel az elvont mondattal azonban, hogy „a Krisztus-impulzus olyasvalami, ami tovább hat” - nem mondtunk sokat. Azt is meg kell néznünk, hogyan differenciálódott ez az impulzus, differenciáltságában hogyan módosult, helyesebben hogyan alakult át.

Ha azt nézzük, hogy ami akkoriban a XV század kezdetén elindult és még ma is hat az emberben - többnyire öntudatlanul, anélkül, hogy sejtésünk lenne róla, hogy hogyan függ össze a jelenlegi katasztrofális eseményekkel - akkor kitűnik, hogy a IX-X. századtól kezdve a civilizált világ egy bizonyos területén megteremtődött annak a lehetősége, hogy a tulajdonképpeni Krisztus-nép kialakuljon, hogy a Krisztus-kinyilatkoztatást az eljövendő századokba belevigye. Teljesen az ősi, eredeti értelemben történik, ha korunk szempontjából arról az időről beszélünk, hogy a későbbi korok előkészítéseként egy népet a világesemények különösen alkalmassá tettek arra, hogy Krisztus-nép legyen.

Ez azáltal történt, hogy már a IX. században bizonyos módon differenciálódott Európában az, ami Krisztus-impulzusként tovább hatott, és ez a differenciálódás abban fejeződött ki, hogy egyes lelkek alkalmasnak bizonyultak arra, hogy a Krisztus-impulzust közvetlenül befogadják, és hogy a Krisztus-impulzusnak ezt a részét, ezt a differenciáltságát Európa keleti felére vigyék át. Ami annak idején Photios pátriárka és I. Miklós pápa között történt, az a sajátos intenzitású Krisztus-impulzusnak az európai kelet felé való visszatolása volt.

Mint tudjuk, ez aztán ahhoz a híres vitához vezetett, hogy a Szent Szellemet az Atyától és a Fiútól származónak kell-e tekintenünk, vagy másképpen kell elgondolnunk. Dogmatikai vitába nem kívánok belemenni, hanem arra szeretnék kitérni, aminek hosszantartó hatása van. Így jött létre az a differenciálódás, a Krisztus-impulzusnak az az átalakulása, amelyre éppen az jellemző, hogy az ehhez a területhez, az európai kelethez tartozók nyitott lélekkel fogadták a Krisztus-impulzus folyamatos beáramlását, a Krisztus-lehelet tartós jelenlétét. Ez vezetett ahhoz, hogy ez a sajátos metamorfózis keletre tevődött át és az orosz nép a szó legtágabb értelmében az európai civilizáción belül ezáltal vált Krisztus-néppé.

A mai korban különösen fontos, hogy ezt tudjuk. Ne mondják, hogy egy ilyen igazság különösnek látszik a mai eseményeket figyelembe véve. Ha ilyesmit mondanak, csak félreismerik a legalapvetőbb spirituális bölcsességet: a külső események éppenséggel paradox módon ellentmondanak a folyamatok belső igazságának. Nem az a fontos, hogy a világban itt vagy ott a külső események ellentmondanak-e a folyamatok belső igazságának, hanem hogy meglássuk, melyek azok a belső folyamatok, amelyek tulajdonképpen a szellemi valóságot képviselik. Ezek a tulajdonképpeni szellemi valóságok olyanok, hogy ha mi itt Európa területére gondolunk, kelet felé egy ilyen hullám már a IX. század óta áramlott és ez oda vezetett, hogy a Krisztus-nép létrejött.

Mit értünk tulajdonképpen azon, hogy a Krisztus-nép létrejött? Azt érjük rajta - ezt ellenőrizni lehet a külső történelem szimptómáiban és ha nem a külső, hanem a belső folyamatok valóságának olykor ellentmondó tényeit vesszük figyelembe, látható, hogy ez teljesen helyes; a mai előadás bevezetőjében beszéltem arról, hogy mit szeretnék az Önök lelki szemei elé idézni - azt értjük rajta, hogy egy olyan terület alakult ki Európa keleti részén, ahol mindig olyan emberek éltek, akik közvetlenül kapcsolódtak a Krisztus-impulzushoz. Krisztus ott állandóan jelen van, mint a nép gondolkodását, érzését átható belső aura.

Az elmondottakra nincs erősebb bizonyíték, mint Szolovjov, az orosz nép legnagyobb filozófusa az újabb korban. Olvassák el és érezni fogják, hogy mindazon tulajdonságai ellenére, amelyekről más szempontból már beszéltem, minden közvetlenül beleárad, amit Krisztus-impulzusnak nevezhetünk, és hogy lelkében olyan erősen működött a Krisztus-inspiráció, hogy az emberek külső szociális életének egész berendezkedését úgy képzeli, hogy Krisztus a király; a szociális emberi társadalom láthatatlan királya. Hogy minden Krisztussal áthatott, és hogy az emberek minden egyes cselekedete valójában azáltal jön létre, hogy a Krisztus-impulzus egészen az izmokig tevékennyé válik. A Krisztus-nép legszebb, legtisztább képviselője a filozófus Szolovjov.

Innen indul ki az egész orosz fejlődés napjainkig, a jelenlegi időkig. És ha tudjuk, hogy az orosz nép a Krisztusnép, akkor érthetjük csak meg - ahogy ezt később majd látni lehet - a mai fejlődést is a jelenlegi arculatában. Ez az egyik metamorfózis, ami a Krisztus-népet előkészítette, a Krisztus-impulzus egy bizonyos differenciálódása.

A Krisztus-impulzus egy másik differenciálódása úgy alakul ki, hogy Róma, amely a tulajdonképpeni folyamatosan ható Krisztus-metamorfózist áthelyezte keletre, Krisztus szellemi uralmát átalakította az egyház világi uralmává. Róma úgy járt el, hogy kijelentette: mindaz, ami Krisztussal összefügg, egy egyszeri kinyilatkoztatáson alapul, amely időszámításunk elején történt; egy egyszeri kinyilatkoztatáson, és ez a kinyilatkoztatás az egyházat illeti, külsőleg ő viszi tovább. - Ezzel azonban Krisztus kinyilatkoztatása a világi hatalom kérdésévé vált, az egyház intézményéhez társul az egyházi hatalom. Fontos, hogy ezt szem előtt tartsuk. Ezáltal nem kevesebb jött létre, minthogy a Krisztus-impulzusból kitörtek egy darabot. A teljes Krisztus-impulzus a Krisztus-népnél van, amely úgy ápolja, hogy az a közvetlen jelenben is tovább hat. A római egyház ezt a folyamatos fejlődést kiiktatta, a Krisztus-impulzust konzerválta időszámításunk kezdetén, és minden további kérdésben a tradícióra, vagy az írásbeli hagyományra épített, úgy hogy aminek a továbbiakban történnie kell, azt az egyház irányítja.

Ezáltal azoknál a népeknél, amelyekre a római egyház kiterjesztette befolyását, a Krisztus-impulzust bizonyos mértékig lehúzták abból a spirituális magasságból, amely keleten még megmaradt, és politikai machinációkba vitték bele, a politikának az egyházzal való összekeveredésébe, amelyről más szempontból, mint a középkor jellegzetességéről már beszéltem. Oroszországban ez az összekeveredés, annak ellenére, hogy a cárt az orosz egyház pápájának nevezték - ahogy később látni fogjuk - valójában nem jött létre, csak látszólagosan. Éppen ebben rejlik az európai fejlődésnek egy jelentőségteljes titka. A reális hatalmi és az egyházi igazgatási kérdéseknek a tényleges összekeveredése Rómából indult ki.

A politikai hatalom és az egyházi igazgatás kérdésének ez az összekeveredése a Krisztus-impulzus számára bizonyos krízist élt át a történelmi fejlődés igazi belső valóságának következtében, éppen az Atlantisz utáni ötödik korszak kezdete körül. Amit ezekben a napokban megbeszéltünk, abból tudjuk, hogy ez az Atlantisz utáni ötödik korszak éppen a tudati lélek korszaka, és hogy ebben különösen érvényre jut a személyiség, amely a saját lábára akar állni. Azáltal, hogy a személyiség saját lábára állásának hajnala felvirradt, különösen nehéz lett Jézus Krisztus személyének kérdését megérteni. A középkorban a XV század elejéig dogmák határozták meg a Krisztusban élő isteni szellemiség kapcsolatát az emberi fizikaisággal.

Ezek a dogmák természetesen különböző formákat öltöttek. Korábban azonban a belső lelki harcnak ilyen mélyreható hullámai nem voltak jelen ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Ezek azon a területen jelentek meg, amelyre a római katolicizmus fennhatósága kiterjedt, amikor a személyiség meg akarta ragadni önmagát, és ezért magyarázatot követelt Krisztus-Jézus személyét illetően. És alapjában véve e kérdés körül forgott már Husz, Wiclif, Luther, Zwingli és Kálvin küzdelme is, az újrakeresztelőké, és az is, amelyet például Kasper Schwenkfeld és Sebastian Franck folytattak, valamint még sokan mások. Ez a küzdelem állandóan a körül forgott, hogy magyarázatot találjanak arra, hogyan függött össze Krisztus isteni-szellemi lénye Jézus világi, emberi lényével. Minden e körül a kérdés körül forgott. Ez természetesen sok mindent felkavart. Sok kétség merült fel azzal a fejlődési áramlattal szemben, amelyben letompult a folyamatosan tovább működő Krisztus-impulzus. Letompították, hogy csak időszámításunk kezdetére korlátozzák és csupán az egyházi közigazgatás lehessen a folytatója. Így tehát azt mondhatjuk: mindaz, amire Róma kiterjesztette befolyását...az egyházi néppé vált... egyházak, szekták jöttek létre, amelyek bizonyos jelentőséggel bírtak. (Itt hiányos a szöveg.)

Ne mondják: Oroszországban is kialakultak szekták. Éppen az ilyen fogalmak teszik tönkre valóság-szemléletünket, ha egy szót itt is és ott is használunk, olyan területen is, ahol egészen mást jelent, mint egy másikon. Aki az orosz szektákat tanulmányozza, azt fogja találni, hogy valójában a legkevésbé sem hasonlítanak azokra a szektákra, amelyek a római katolikus egyház által befolyásolt területeken jöttek létre. Nem az a lényeges, hogy a dolgokat hogyan nevezzük, hanem hogy milyen valóság-tényező működik bennük.

Az emberek életére és törekvésére a XV század kezdete táján éppen az jellemző, hogy a már említett okokból lázadoznak az egységes tudatalatti szuggesztióval dolgozó római katolikus egyház ellen.

És a személyiség rohamozásának mintegy ellentéteként látunk valami mást is: látjuk, ahogy az egyház segítségére siet az, ami a jezsuitizmussá vált, és amely eredeti jelentése szerint, még ha ma - bocsássák meg az erős kifejezést - mindent összelocsognak és mindenütt a jezsuitizmusról beszélnek is, csakis a római katolikus egyházon belül jöhetett létre. Mert min is alapszik? A jezsuitizmus lényegében a következőkön alapszik: míg a Krisztus-népnél a Krisztus-impulzus megnyilvánulása, mondhatnánk egy érzékfeletti felhőben marad és nem ereszkedik le a fizikai érzéki világba - Szolovjov bizonyos módon a földi birodalmat az isteni birodalomba akarja felemelni és nem az isteni birodalmat akarja lehúzni a földibe - a jezsuitizmus éppen abban áll, hogy az isteni birodalmat lehozza a földi birodalomba és a lélekben olyan impulzusokat keltsen, hogy az isteni birodalom működjék a fizikai síkon a fizikai sík törvényei szerint. A jezsuitizmus tehát egy világi országlásra törekszik, és ezt úgy akarja berendezni, hogy Krisztus király birodalmának tűnjék - de egy világi királyi birodalom lenne. Ezt mindenekelőtt azáltal kívánja elérni, hogy az odatartozókat, a jezsuita rendhez tartozókat úgy készítik fel, mintha egy hadsereghez, egy katonai szervezethez tartoznának. Minden jezsuita szellemi katonának érzi magát, és Krisztust nem szellemi Krisztusnak érzi, aki szellemi eszközökkel hat a világra, hanem gondolataiban és érzéseiben minden arra irányul, hogy Krisztust földi királynak érezze, hogy Krisztust úgy szolgálja, ahogy az ember egy földi királyt szolgál, úgy szolgálja, ahogy a katona a főparancsnokot. Azáltal, hogy a szellemiséggel van dolga, az egyházi szervezet természetesen más lesz, mint a földi militarizmus, de éppen a szellemi világrendbe egy erőteljes militarista rend kerül bele. Mindent úgy kell elrendezni, hogy az igazi keresztény Jézus főgenerális katonája legyen. Lényegében - amennyiben más szempontból jellemezzük azt, amit már Karlsruhében elmondtam - ez a célja azoknak a gyakorlatoknak, amelyeket minden jezsuita végigcsinál, hogy kialakítsa magában azt a hatalmas erőt, amely a jezsuita rendben hosszú időn keresztül hatott, és amely dekadens megnyilvánulásaiban még ebben a kaotikus korban is hatni fog, amelynek küszöbéhez érkeztünk. Minden Loyola Ignác által előírt és a jezsuiták által ma is híven követett meditáció arra irányul, hogy a jezsuita Jézus Krisztus főgenerális katonája legyen.

Szeretnék néhány példával szolgálni. Vegyük például a szellemi gyakorlatok közül azt, amelyiket a jezsuitáknak azért kell elvégezniük, hogy erőiket összegyűjtsék. Ezt a második héten mondják el, amely azzal kezdődik számukra, hogy egy bevezető elmélkedésben, imaginációban, Krisztus birodalmát varázsolják szemük elé. Ezt a krisztusi birodalmat azonban úgy kell elgondolniuk, hogy Krisztus elöl, mint legfőbb hadvezér vezeti légióit, amelyeknek meg kell hódítaniuk a világot. Erre következik egy előkészítő ima, aztán az első előgyakorlat.

1. „A hely szemléletes leírása: lelki szemeimmel képzeletben látom a zsinagógákat, a városokat és azokat a helyeket, ahol Krisztus Urunk járt és prédikált.”

Mindezt teljesen képszerűen kell megjeleníteni, úgy hogy a növendék, a tanuló a helyzetet és minden egyes képzetet úgy éljen át, mintha az érzékelhetően jelen volna.

2. „Kérem a kegyelmet, amelyet óhajtok. Itt kell, hogy az Úrtól a kegyelmet kikönyörögjem, hogy ne legyek süket, ha hív, hanem legyek serény és legyek készenlétben, hogy készségesen teljesítsem szent akaratát.”

Aztán a másik rész, a tulajdonképpeni gyakorlat következik. Amit idáig elmondtam, azok az előgyakorlatok. Az első rész ismét néhány pontból áll. A lelket igen gondosan preparálják.

1. „Egy Isten által kiválasztott földi királyt képzelek magam elé, akinek minden fejedelem és minden keresztény alázattal engedelmeskedik.”

Mindezt képzeletének erejével olyan közvetlen valóságként kell érzékelnie, mint egy fizikailag észlelhető képzetet.

2. „Figyelek arra, hogyan szól ez a király az övéihez: azt akarom, hogy a hitetlenek egész birodalmát leigázzuk. Ezért aki velem akar tartani, annak meg kell elégednie ugyanazzal az étellel, amellyel én megelégszem, ugyanazzal az itallal, ugyanazzal a ruházattal. Ugyanúgy kell nappal velem együtt fáradoznia és éjjel virrasztania, hogy aztán később úgy legyen része a győzelemben, ahogy kivette részét a fáradozásban.”

Ez aztán megerősíti az akaratot, azáltal, hogy az érzéki képek közvetlenül behatolnak az akaratba, átizzítják, átszellemítik azt.

3. „Megfontolom, mit válaszoljon a jó alattvaló egy ilyen nemes lelkű és nyájas királynak és következésképpen azt is, hogy aki egy ilyen király követeléseit nem akarja teljesíteni, mennyire megérdemli, hogy az egész világ megrója és rossz katonának tekintse.”

Ezt tehát nagyon keményen tisztáznia kell a maga számára, hogy ha nem lesz rendes, harcos katonája ennek a főgenerálisnak, akkor az egész világ elfajzott embernek fogja tekinteni.

Most jön a második hét második része.

„Ennek a gyakorlatnak a második része abból áll, hogy az előbb említett példabeszédet a földi királyról Krisztus Urunkra alkalmazzuk az alábbi három pont szerint.

1.   Ha a földi királynak az alattvalóihoz szóló ilyenfajta követelését figyelemreméltónak látjuk, akkor mennyire méltóbb a figyelemre az a szemlélet, hogy Urunkat, Krisztust az örökkévaló királynak lássuk, ahogy az egész világ előtte áll és ő együttesen és külön-külön is mindenkit hív és mindenkihez szól: azt akarom, hogy leigázzuk az egész világot és minden ellenségünket, és ezáltal elkövetkezzen Atyám uralkodása. Ezért aki velem akar jönni, annak velem együtt kell fáradoznia, hogy amennyire a fáradságból kiveszi részét, része legyen a dicsőségből is.

2.    Megfontolom, hogy mindenki, akinek esze van és ítélkezni tud, teljesen át kell, hogy adja magát ennek a fáradozásnak.

3.     Akit az a kívánság lelkesít, hogy még nagyobb odaadást tanúsítson, és a legmagasabb úrnak és az örökkévaló királynak szolgálatában kitüntesse magát, az nemcsak ennek a fáradozásnak adja át magát, hanem érzékei ellenére, a testiség és a világ iránti szeretete ellenére a magasabb érték és a nagyobb frontosság iránti indíttatásában így szól:

Minden dolgok örökös Ura, kegyeidbe és segedelmedbe ajánlom magam, végtelen jóságod, dicsőséges anyád és az ég udvarának minden szentje előtt, és megerősítem, hogy az az óhajom és kívánságom és jól megfontolt elhatározásom, hogy a te nagyobb dicsőségedre és szolgálatodra téged utánozzalak minden rémség, minden gyalázat és ínség elviselésében, minden körülmények között, ha Szent Felséged engem ilyen életre és ilyen feladatra ki akar választani.

Ezt a gyakorlatot naponta kétszer kell elvégezni, reggel felkelés után és egy órával ebéd után vagy vacsora előtt.

A második héten és a következőkön rendkívül ajánlatos olykor a Krisztus követése című könyvből, az evangéliumokból vagy a szentek életéből olvasni.”

Ajánlatos az olvasás olyan szemlélettel, amely imaginációk útján különösen az akaratot iskolázza. Tudnunk kell, milyen lesz az akarat, ha ezek az imaginációk hatnak rá, milyen lesz ez a katonás akarat abban a szellemben, amellyel Krisztus Jézust főgenerálissá teszi: „Égi udvarról” van itt szó, amelynek az alázat és alárendeltség minden formájában szolgálnak. Ilyen gyakorlatokkal összefügg még más egyéb is, ha folytonos ismétlés útján beleáramlik az akaratba. Mert a jezsuita iskolázás mindenekelőtt az akarat iskolázása. Az említett szemlélődést a további hetekben, mint alapvetőt, ajánlatos naponta ismételni, lehetőleg ugyanabban a formában, a napi „választott szemlélődés”, az „elmélkedés” előtt. Nézzük például a negyedik napot. Itt van a „szokásos előkészületi ima”, aztán az első előgyakorlat.

1.  „Itt az alábbi történeti folyamat tárul elénk: Krisztus mindenkit hív és összegyűjt a maga zászlaja alá és Lucifer is a magáé alá.”

A zászlót pontosan el kell képzelni. És el kell képzelni két hadsereget, amelyek két zászló, a luciferi és a krisztusi zászló alatt vonulnak.

2.   „A hely szemléletes elképzelése: egy síkság Jeruzsálem vidékén, ahol mint egyetlen, legnagyobb hadvezér, a jók hadvezére, Krisztus Urunk áll; és egy másik síkság, de ez Babilon területén, ahol az ellenség vezére, Lucifer áll.”

A két hadsereg szemben áll egymással Lucifer, illetve Krisztus zászlaja alatt.

3.     „Kérem, hogy teljesüljön, amit óhajtok, hogy megismerjem a gonosz vezetők ámításait és az a segítséget, amely megvéd ettől, valamint hogy megismerjem az igazi életet, amelyet a legnagyobb, az igazi hadvezér kínál, és azt a kegyelmet, hogy őt utánozhassam.”

Most a tulajdonképpeni gyakorlat első része következik: Lucifer zászlaja. A gyakorlatot végző szellemi tekintetét arra az imaginációra irányítja, amely a Lucifer zászlaja alatt lévő hadsereget jeleníti meg.

1.    „Elképzelem, hogy látom minden ellenség vezérét Babilon hatalmas síkságán, amint szörnyűségesen, borzalmat keltő alakban egy tűzből és füstből álló magas trónuson ül.”

2.   „Látom, ahogy számtalan gonosz szellemet összehív, aztán szétküldi őket, egyiket ebbe a városba, a másikat abba, szerte az egész világon, anélkül, hogy egyetlen országot, egyetlen helyet vagy akár egyetlen embert is kihagynának.”

Ezt a szétküldést tehát részleteiben, konkrétan kell elképzelni.

3.   „Figyelem a beszédét, amelyet tart nekik, és ahogy felszólítja őket, hogy dobjanak szét hálókat és láncokat; az embereket először a gazdagság iránti vágy útján kísértsék meg, ahogy ez a legtöbbnél be is válik, hogy aztán annál könnyebben jussanak el a világ hiú tiszteletéhez és a zabolátlan fennhéjázáshoz.

Ily módon létrejön az első fokozat, a gazdagság, aztán a második, a világ tisztelete, majd a harmadik, a fennhéjázás; e három fokból kiindulva aztán Lucifer elvezet minden lehetséges bűnhöz.”

Második rész: Krisztus lobogója.

„Hasonló módon kell a szembenálló oldalon a legnagyobb, az igazi hadvezért elképzelni, aki a mi Urunk, Krisztus.

1.   Látjuk, ahogy Krisztus, a mi Urunk egy hatalmas síkságon, Jeruzsálem vidékén egy egyszerű térségen helyet foglal, szépen, szeretetreméltóan.

2.   Látjuk, ahogy az egész világ ura sokakat kiválaszt, apostolokat, tanítványokat, és így tovább, és elküldi őket, hogy az egész világon hintsék szét szent tanításának magvait minden rendű és rangú ember szívébe.

3.  Figyeljük a mi Urunknak, Krisztusnak beszédét, amelyet minden szolgálójának és barátjának tart, akiket erre a vállalkozásra szétküld, ahogy tanácsolja nekik, hogy segítsenek mindenkit, miután először a legnagyobb szellemi szegénységbe vezetik őket, és ha az isteni fenség ebben örömét leli, és ki akarja választani őket, nem kevésbé az igazi szegénységre is eljutnak. Másodszor eljutnak a szidalmazás és megvetés kívánásához, mert ez a kettő, a szegénység és a megvetés szüli az alázatot.

Három fokozat van tehát, az első a szegénység a gazdagsággal szemben; a második világ tisztelete iránti szidalom és megvetés, és a harmadik a fennhéjazással szemben az alázat. És ebből a három fokozatból kiindulva Krisztus küldöttei elvezetik az embereket minden lehetséges erényhez.”

Így végzik ezeket a gyakorlatokat. Hogy ez mire irányul, már említettem, tulajdonképpen egy világbirodalomra, amelyet úgy kell megszervezni, úgy kell létrehozni, hogy az Krisztus Jézus hadserege legyen. A jezsuitizmus ennek legkövetkezetesebb, legjobb, igen jól megszervezett kifejeződése, amit második áramlatként jelöltem meg: az egyházi nép impulzusa. Lényegében azt láthatjuk, hogy az egyházi nép impulzusa abból áll, hogy azt az egyszeri kinyilatkoztatást, amely Jeruzsálemben történt, lehúzza egy világi birodalomba. Mert az összes gyakorlat arra irányul, hogy a gyakorlatokat végző végül saját magát válassza ki Krisztus zászlaja alá, és Krisztus igazi katonájának érezze magát. Ez volt az, ami egyfajta kinyilatkoztatás formájában Loyola Ignác előtt feltárult, és amelyet katonaként minden lehetséges tettében követett, amikor sebesülése után a kórházi ágyon meditációk útján oly módon vezették ahhoz - nem akarom megmondani, hogy milyen hatalmak - hogy lelkében mindaz, ami korábban katonai impulzusként élt, átalakult Krisztus katonájának, Jézus katonájának impulzusává. A világtörténelem egyik legérdekesebb jelensége, hogy egy kimondottan bátor katona megsebesül, és meditációk útján a benne élő katona átalakul az egyház katonájává.

Ahol a Krisztus-impulzus úgy működött, hogy letompult az a folyamatos hatás, amely a Krisztus-népben jelen volt, magától értetődik, hogy ennek a Krisztus-impulzus külső kifejeződésének kellett lennie. Feltehetjük a kérdést: nincs-e egy másik, ellentétes oldala annak, ami a jezsuitizmusban él? - Akkor valaminek történnie kellene azon a területen, amelyet az egyházi nép ural. Valaminek ki kellene fejlődnie a lutheranizmus, zwinglianizmus, kálvinizmus, schweckenfeldizmus, az újrakeresztelők stb. különféle ellenhatásaiból. Ebből a káoszból, amely így atomizálódott, ami nem csak a jezsuitizmus vonalán futott - mert ugye, a jezsuitizmus a legkülsőségesebb megnyilvánulás, ezen a vonalon még sok minden futott - valaminek létre kellene jönnie, ami teljesen szemben áll a jezsuitizmussal. És amilyen mértékben a jezsuitizmus be akar hatolni az egyházi népbe, olyan mértékben az ellentétes irányzat ki akar ebből kerülni. A jezsuitizmus a Krisztus-impulzust át akarja alakítani tisztán világi uralommá, bizonyos módon földi államot akar megalapítani, olyan földi államot, ami jezsuita állam, és úgy kormányozzák, ahogy egy olyan államot lehet, amelyben az emberek Krisztus főgenerális katonáivá válnak. Mi lenne az ami ezzel ellentétes?

Az ellentét az lenne, ha nem azt húznánk le, ami fent van, hanem megkísérelnénk felemelni azt a szellemi világba, ami itt lent van. A tulajdonképpeni Krisztus-népnél ez természetszerűen jelen van; Szolovjovnál, ha olykor dadogóan is, de kifejezésre jut. A tulajdonképpeni egyházi nép területén belül van valami, ami homlokegyenest ellentétes a jezsuitizmussal, és ami a közvetlen viszonyokból, külső összefüggéseiben nem akar semmi spirituálist, hanem azt akarja, hogy a Krisztus-impulzus mindig a lélekben működjön, és csak a lélek kerülő útján hasson a külső világban. Ilyen impulzus - minthogy az idő elérkezett - az egyházi népen belül is megjelenhetne, de a fejlődés úgy alakulna, hogy a spirituális Krisztus-impulzus csak a lélekben működne, bizonyos mértékben ezoterikus maradna, még ha a legjobb, legnemesebb értelemben is, de ezoterikus maradna. Míg a jezsuitizmus mindent egyfajta világi királysággá akar átalakítani, ez az áramlat minden világi királyságot úgy tekint, mint olyasvalamit, aminek szükségképpen itt kell lennie a fizikai síkon, de ami az embereket azért egyesíti, hogy lelkükben felemelkedhessenek a magasabb világokba. Ez a sarkalatos ellentét, ami polárisán ellentétes a jezsuitizmussal, ez a goetheanizmus.

A goetheanizmus pontosan az ellenkezőjét akarja annak, amit a jezsuitizmus akar. Így most a goetheanizmust ismét egy másik szempontból közelíthetik meg, ha a jezsuitizmussal szembeni poláris ellentétét veszik szemügyre. Ezért a jezsuitizmus a goetheanizmus esküdt ellensége és továbbra is az marad. Nem férhetnek meg egymással. Jól ismerik egymást. A jezsuitizmus jól ismeri Goethét: a jezsuita Baumgartner atya írta Goethéről a legjobb könyvet - magától értetődően jezsuita szemszögből nézve. Amit a különböző német professzorok vagy az angol Lewes Goethéről írtak, a legnagyobb fokú kontárságok ahhoz képest, amit a jezsuita Baumgartner atya a maga három kötetében Goethéről írt, mert ő tudja, hogy miért írt! Az ellenség szemével nézi azt, amit Goethénél lát. Nem úgy ír, ahogy egy német professzor a maga középszerű polgári értelmével, vagy ahogy az angol Lewes, aki egy olyan embert ábrázol, aki 1749-ben Frankfurtban született ugyan és ugyanazokat a dolgokat élte át, amelyeket Goethe, de aki mégsem azonos Goethével. A jezsuita Baumgartner atya azonban azt ábrázolja, ami meditációi útján akaratába beleáradt. És ezen a ponton valami összecseng a goetheanizmussal, aminek a jövőben szerepe lesz, és ami közvetlenül kapcsolódik ahhoz a korhoz, amely tJ a XV századdal kezdődött és a reformáción át a jezsuitizmushoz vezetett.

A harmadik áramlatról holnap fogok beszélni.

Ma a Krisztus-népet és az egyházi népet ábrázoltam, és a harmadikat, amelynek itt még szerepe volt, és holnap fogok beszélni ezek kölcsönhatásáról, hogy bepillantást nyerhessünk az újkori vallásfejlődésbe, annak minden területével együtt.