Ezekben az előadásokban kétféle dolgot szeretnék az Önök lelke elé idézni. Az egyik a másikkal látszólag csak kis mértékben függ össze, mégis, ha a szemlélődés végéhez elérkezzünk, meg lehet majd állapítani, hogy a kettő között valódi belső összefüggés áll fenn. Szeretnék ugyanis - ahogy már mondtam - néhány olyan dolgot szóbahozni, amelyek szempontokat, szimptomatológikus támpontokat adnak a jelenlegi kornak, az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszaknak vallási fejlődéséhez. Másrészt szeretném egy kicsit az Önök lelkéhez közel hozni azt, hogy a szellemi élet jelenlegi módja, amit ápolni akarunk mennyiben állhat összefüggésben egy olyan intézménnyel, amely a Goetheanum nevet viseli.

Úgy gondolom, hogy jelenleg mindenekelőtt bizonyos jelentősége van annak, hogy az ember ilyen esetben hogyan dönt. Jelenleg az emberiség fejlődésének olyan pontján állunk, ahonnan kiindulva a jövő bizonyos mértékig minden lehetséges dolgot hozhat és amikor arról van szó, hogy bátran nézzünk a bizonytalan jövő elé is, de fontos az is, hogy a kor lényegéből kiindulva olyan döntéseket hozzunk, amelyeknek bizonyos jelentőséget tulajdoníthatunk. Úgy tűnik, hogy a Goetheanum elnevezésének külső indítéka az volt, hogy korábban nyilvános előadásaimban azt mondtam: magánvéleményem szerint azt a házat, amelyben ezt a szellemi irányt ápolni kell, legszívesebben Goetheanumnak nevezném el. A névadásról már az előző években is vitatkoztunk, és idén néhány barátunk elhatározta, azért fog síkraszállni, hogy a Goetheanum nevet válasszuk. Újólag azt mondom: számos okom van erre, de ezeket nem tudom minden további nélkül szavakba önteni. Talán majd nyilvánvalóvá fognak válni, amikor ma a legutóbbi előadásomhoz hasonlóan megpróbálok alapot teremteni azokhoz a vallás- történeti szemlélődésekhez, amelyekről a következő napokban lesz szó.

Nem érintenék személyes dolgokat, ha nem tartozna a tárgyhoz és nem függene össze a Goetheanummal kapcsolatos ügyünkkel. De köztudott dolog, hogy az első legfontosabb nyilvános irodalmi tevékenységem Goethe nevéhez kapcsolódik, és tudják azt is, hogy ez a nyilvános irodalmi tevékenység egy olyan területen zajlott le, amelyen ma azok számára, akik nem akarnak látni, hanem aludni akarnak, hatalmas katasztrofális események mennek végbe. És az is, amit Goethével összefüggésben a szellemtudományos világfelfogásról gondolok, ugyanolyan számomra, mint az, amit a Philosophie der Freiheit-ről elmondtam; egyrészt kétségkívül személyes ügy, másrészt azonban ez a személyes ügy teljes mértékben összefügg az utóbbi évtizedek eseményeinek fejlődésével. Valóban van egy belső összefüggés egyrészt a Philosophie der Freiheit, másrészt a Goethéről szóló írásom megjelenése és a között a tény között, hogy a XIX. század nyolcvanas éveinek végéig Ausztriában éltem, aztán Németországban, először Weimarban, majd később Berlinben. A külső összefüggés természetes, de az ilyen külső összefüggések megbeszélése - ha az ember helyesen szemléli a tüneteket - fokozatosan elvezet a belsőkhöz. Megfigyelhették az általam ismertetett történelmi vázlatokból, hogy amit történelmi szimptomatológiának nevezek, azt hogyan alkalmazom az életre, hogy a történelmet és az egyes emberi életeket a tünetekben és azok megnyilvánulásaiban ragadom meg, mert mindent innen lehet visszavezetni a valódi belső történésekhez. Valójában akarnunk is kell azonban, hogy a külső tényekből a belső történésekhez eljussunk.

Korunkban sokan szeretnék megtanulni az érzékfeletti látást, de a hozzá vezető utat, ami nehezebb, a legtöbb ember szeretné elkerülni. Ezért jelenleg még sokszor az a helyzet, hogy azok számára, akik érzékfeletti látással rendelkeznek, a külső élet az érzékfeletti látástól elkülönülve játszódik le. Ha ez az elkülönülés létrejön, akkor az érzékfeletti látás nem sokat ér, mert a személyes momentumokon alig lehet felülemelkedni. Korunk az átmenet kora. Kétségkívül minden kor átmeneti kor, de az a lényeg, hogy meglássuk, mi az ami végbemegy. Nagyon fontos, ami végbemegy; az megy végbe, ami éppenséggel az ember legbensőbb mivoltát érinti, ami az ember legbensőbb mivolta számára fontos. Ha az ember ébren követi azt, amit az úgynevezett képzett emberek az utolsó évszázadokban az egész civilizált világban véghez vittek, akkor - ahogy már utaltam erre - egy nagyon szomorú képet kapunk; az alvó emberiség képét. Ez nem kritika, és nem szabad, hogy a pesszimizmushoz adjon impulzust, hanem olyan erők ápolására kell, hogy impulzust adjon, amelyek az embereket képessé teszik arra, hogy legalább azt elérjék, ami a legfontosabb - egyelőre a legfontosabb - hogy belátáshoz, helyes belátáshoz jussanak. A jelenkornak meg kell szabadulnia az illúzióktól és belátáshoz kell jutnia.

Ne kérdezzék: mit kell tennem, vagy mit kell ennek vagy annak tennie. Ezek ma bizonyos vonatkozásban a legtöbb ember számára nem helyénvaló kérdések. A fontos kérdés ezzel szemben a következő; hogyan tudok belelátni a jelenlegi viszonyokba? Ha kellő belátással rendelkezünk, akkor az fog történni, ami a helyes. Akkor egészen bizonyosan az fog kifejlődni, aminek ki kell fejlődnie. De ehhez sok mindennel szakítani kell. Mindenekelőtt azt kellene belátni, hogy a külső események valóban csak a belső, az érzékfeletti területen végbemenő fejlődési folyamat külső tünetei. Ez nemcsak a történelemre vonatkozik, hanem mi magunk is mindannyian egész emberi létünkkel benne állunk.

Mondok egy példát, amiből kiindulhatok: gyakran emlegettük itt Róbert Hamerlinget, a költőt. A jelenkor nagyon büszke arra, hogy az oksági törvényt minden lehetséges dologra alkalmazhatja. Az oksági törvény alkalmazása mindenre korunk legvégzetesebb illúziói közé tartozik. Aki ismeri Hamerling életét, az tudja, hogy lelki fejlődésére milyen hatással volt az a körülmény, hogy miután rövid ideig Graz-ban „helyettesítő tanár”-ként működött - ez egyfajta átmeneti állapot a gimnáziumi tanárság előtt - Triestbe helyezték, ahonnét, gyakran átjárhatott Velencébe szabadsága ideje alatt. Ha megnézzük azt a tíz évet, amit Hamerling ott délen az Adriánál eltöltött, részben mint gimnáziumi tanár Triestben, részben mint látogató Velencében, láthatjuk, hogyan alakult ki Hamerling lelkében izzó lelkesedés minden iránt, amit neki a délvidék kínált, és hogy későbbi költészete számára hogyan szerzett képességeket, lelki képességeket mindabból, amit itt tapasztalt. Hamerling - ahogy előttünk áll - egészen más lett volna, ha nem tölti el ezt a tíz évet éppen Triestben és Velencében.

Gondolják el, hogy egy igazi nyárspolgár professzor megírja Róbert Hamerling életrajzát és szeretné megválaszolni a kérdést: mi a belső összefüggése annak, hogy Róbert Hamerling, aki vagyontalan volt és a fizetéséből élt, életének éppen a kellő pillanatában Triestbe kerül. Elmondom, hogy külsőleg ez hogyan történt. Hamerling tehát átmenetileg - helyettesként, ahogy Ausztriában ezt nevezik - gimnáziumi tanár volt Grazban. Az ilyen helyettes-tanárok arra vágyódnak, hogy úgynevezett végleges állásba kerüljenek. Ezért a hatóságokhoz kell folyamodniuk, kérvényeket kell írniuk, és így tovább. Ezeket aztán be kell nyújtani a legközelebbi feljebbvalóhoz, amely továbbítja a következőhöz - ezt a folyamatot azt hiszem nem kell részleteznem. Annak a gimnáziumnak az igazgatója, ahol akkoriban Grazban Hamerling tanított, a derék Kaltenbrunner volt. Hamerling meghallotta, hogy Budapesten van egy üresedés, van egy gimnáziumi tanári állás. Akkoriban még az osztrák-magyar dualizmus nem létezett, és egy gimnáziumi tanárt Budapestről Grazba vagy Grazból Budapestre át lehetett helyezni. Megpályázta ezt a budapesti tanárságot, megírta szépen a kérvényt és az összes mellékletekkel együtt átadta a derék Kaltenbrunner igazgatónak. A derék Kaltenbrunner betette a fiókjába, megfeledkezett róla, és Budapesten betöltötték az állást. Hamerling nem kaphatta meg, mert a derék Kaltenbrunner elfelejtette, hogy a kérvényt továbbítsa a következő hatóságnak. Más kapta meg a budapesti állást és Róbert Hamerling azt a tíz évet, amely számára a legfontosabb volt, nem Budapesten, hanem Triestben töltötte el. Később ugyanis talált egy állást Triestben, amelyet elfoglalhatott, mert természetesen a derék Kaltenbrunner most már nem hanyagolta el Hamerling kérvényét.

Kívülről nézve tehát Hamerling fejlődési folyamatában a legfontosabb esemény a derék Kaltenbrunner hanyagsága volt, különben Budapesten savanyodott volna be. Ezzel nem akarok bármit is Budapest ellen szólni, ez természetes, de Hamerling ott egészen biztosan besavanyodott volna, és nem jutott volna ahhoz, ami szívéhez és lelkéhez közel állt. Csak egy igazi, valódi életrajz tudná elmondani, hogy történt meg, hogy Róbert Hamerling Grazból Triestbe került, minthogy kérvényét a budapesti állás iránt Kaltenbrunner egyszerűen elhanyagolta.

Ez egy kirívó példa, de számtalan ilyen eset előfordul az életben. És aki az életet csak a külső események fonalán akarja követni, még ha úgy hiszi is, hogy okozati összefüggésekre bukkant, éppen arra fog rájönni, hogy alig vannak olyan okok, amelyek mélyebb összefüggésben lennének a hatásokkal, ahogy a derék Kaltenbrunner hanyagsága sincs összefüggésben Róbert Hamerling szellemi fejlődésével. Ezt a megjegyzést csak azért tettem, hogy felhívjam a figyelmet arra, ami valójában rendkívül fontos, hogy az ember alapelvként vegye fel lelkébe, hogy a külső élet lefolyását csak tünetnek tekintse, amely a belsőt nyilatkoztatja meg.

Legutóbb arról beszéltem, hogy a negyvenes évektől a hetvenes évekig terjedő időszak bizonyos módon kritikus volt a polgárság számára, hogy ezt a kritikus időszakot át- aludta, és aztán a hatvanas évek végétől baljós évtizedek következtek, amelyek a mai állapotokhoz vezettek. Ezeknek az évtizedeknek az első részét Ausztriában töltöttem. Ausztriában a XIX. század utolsó harmadában rendkívül figyelemreméltó helyzet adódott, ha az ember részt akart venni a szellemi kultúrában. Számomra természetesen kézenfekvő volt, hogy a dolgot egy az osztrák fejlődésen belül felserdülő fiatalember szemszögéből nézzem, olyan ember szemszögéből, aki származás és vérségi hovatartozása szerint német. Az osztrák területen az ember valóban másképpen német, mint az úgynevezett német birodalom területén vagy Svájcban. Természetesen az embernek élete folyamán arra kell törekednie, hogy mindent megértsen, és meg is tud érteni mindent, mindenbe bele tudja élni magát. De ha például azt a kérdést akarja feltenni, hogy egy osztrák német mit érez meg a szociális struktúrából, amelyben él, és megkérdezi, vajon egy osztrák-német anélkül, hogy előbb megtanulná, megért-e például valamit egyáltalán abból a sajátos államtudatból, amely Svájcban van jelen - akkor erre határozott nemmel kell válaszolni. Az osztrák-német olyan környezetben nő fel, amely számára - hacsak szándékosan nem foglalkozik ezzel - teljesen érthetetlennek fogja találni a svájci ember töretlen államtudatát. Az osztrák-német ezt a legcsekélyebb mértékben sem tudja megérteni, ha csak mesterségesen nem sajátítja el.

Az emberiségnek erre a differenciáltságára alig vannak tekintettel. Pedig tekintettel kell lenni rá, ha azokat a nehéz problémákat meg akarjuk érteni, amelyek a közeli jövőben, de már ma is, éppen az ilyen dolgokkal kapcsolatban az emberiség előtt állnak. Számomra bizonyos mértékben szimptomatikusán jellemző volt, hogy éppen fejlődő éveimben tulajdonképpen egy olyan környezetben nőttem fel, amelyben még a legjelentősebb dolgokhoz sem volt semmi közöm. Az volt számomra a legjellegzetesebb, hogy a jelentős dolgok nem jutottak el hozzám. De ezt meg sem említeném, ha tulajdonképpen nem lenne az igazi osztrák-német számára a legjelentősebb élmény. Az egyik embernél ez így fejeződik ki, a másiknál másképpen. Én tulajdonképpen teljesen univerzálisan éltem osztrák-németként: tizenegy éves koromtól tizennyolc éves koromig naponta kétszer átjártam azon a határon, amelyet a Lajta képezett Ausztria és Magyarország között, mert Magyarországon laktam és Ausztriában jártam iskolába. Neudörfl-ben laktam és Wiener-Neustadtban jártam iskolába. Gyalog egy órát vett igénybe, járművel negyedórát - gyorsvonat nem volt még ezen a szakaszon, azt hiszem ma sincs - állandóan át kellett járni az osztrák-magyar határon. Az ember azonban így megismerkedett azzal a két arculattal, annak a két oldalával, amit az ember külföldön ‘Ausztriának” nevezett. Mert belföldön korábban nem volt olyan egyszerű, mint most. Persze azért most sem egyszerű, valójában nem is lett egyszerűbb, csak más lett. Mostanáig úgy volt, hogy az osztrák birodalom két részét különböztették meg. Az egyik felét hivatalosan nem nevezték Ausztriának, hanem a „birodalmi tanács által képviselt királyi birtokok és országokénak. Ez volt a hivatalos megjelölése annak a résznek, amely a Lajta innenső oldalán terült el, beleértve Galíciát, Csehországot, Sziléziát, Morvaországot, Felső- és Alsó-Ausztriát, Salzburgot, Tirolt, Steiert, Krajnát, Karinthiát, Isztriát és Dalmáciát. A másik területet azok az országok alkották, amelyek a Szent István koronához tartoztak, amit külföldön Magyarországnak neveznek. Magyarországhoz tartozott akkoriban Horvátország és Szlavónia is. És a nyolcvanas évek óta ide tartozott még egy közös, 1909-ig csak okkupált, majd később annektált terület, Bosznia és Hercegovina; ezek mindkét birodalmi rész közös birtokai voltak.

Nos, ott, ahol laktam, még a legjelentősebb dolgok közt sem volt olyan, amihez 9 és 18 éves korom között közöm lett volna. Az első, amit jelentékenynek éreztem, Frohsdorf volt, egy kastély, ahol Chambord givf lakott, a Bourbon család tagja, aki 1871-ben sikertelen kísérletet tett, hogy V Henrik néven francia király legyen. Ezenkívül még más különcségei is voltak. Ős-klerikális volt. De nála és mindannál, ami hozzá tartozott, egy hanyatló világ tüneteit lehetett látni, és bizonyos módon egy széteső világ szimptómáit lehetett befogadni. Sok minden volt, amit látni lehetett, de az embert nem érintette. És azt embernek az volt a benyomása: van itt valami, amit a világ valamikor nagyon fontosnak tartott, sokak számára még ma is nagyon fontos, tulajdonképpen azonban csekélység, aminek valójában nincs jelentősége.

A második egy régi jezsuita kolostor volt. Tulajdonképpen igazi jezsuita kolostor, de liguriaiaknak hívták őket, ami a jezsuita rend egyik válfaja. A kolostor Frohsdorf közelében volt. Lehetett látni, amint a szerzetesek sétálni indulnak, lehetett hallani törekvéseikről, lehetett hallani ezt vagy azt, de ez sem érintett közelebbről. És az embernek ismét az lehetett a benyomása: mi a szerepe ma még mindennek az emberiség jövőbeni fejlődésében? A feketecsuhás szerzetesekkel kapcsolatban az volt az ember benyomása, hogy tulajdonképpen teljesen távol állnak azoktól az erőktől, amelyek az emberiséget a jövő felé vezetik.

A harmadik egy szabadkőműves páholy volt, ugyanott, ahol éltem, amelyet a pap szörnyen gyalázott, és amelyhez ugyancsak nem volt semmi közöm, mert ugye, nem volt szabad odamenni. Bár a házfelügyelő hagyta, hogy egyszer benézzek, persze teljesen titokban. A következő vasárnap azonban megint hallottam a pap megsemmisítő szavait. Egyszóval: ez is olyasmi volt, ami nem érintett.

Tehát felkészült voltam, amikor kezdtem mindinkább tudatra ébredni és hagytam, hogy hassanak rám azok a dolgok, amelyekhez lényegében nem volt közöm. Saját fejlődésemben - és ezalatt azt értem, ami engem aztán a goetheanizmushoz vezetett, ahogy azt én felfogom - nagyon jelentősnek tartom és karmán által jól elrendezettnek, hogy miközben belső érdeklődésem a szellemi világ iránt már egészen korán jelen volt és életem is már egészen korán a szellemi világban folyt le, a külső körülmények nem kényszerítettek a gimnáziumi tanulmányokra. Mindazt, amit az ember a gimnáziumi tanulmányok útján elsajátít azt én csak később, magánúton sajátítottam el. Ausztriában a gimnázium akkoriban tulajdonképpen nem volt rossz. Csak a hetvenes évektől vált egyre rosszabbá és közeledik most már évek óta aggasztó módon a szomszédos országok gimnáziumi rendszeréhez; akkoriban azonban még nem volt különösen rossz. Mégis, nem gratulálhatnék magamnak, ha akkoriban elküldtek volna a Wiener-Neustadt-i gimnáziumba. A reáliskolába küldtek, itt jutottam hozzá, hogy felkészüljek a modern gondolkodásra és mindenekelőtt arra, hogy belső összhangba kerüljek a természettudományos szemlélettel. Ez az összhang ugyanis csak azáltal vált lehetségessé, hogy az osztrák reáliskola egyes jobb tanárai, akik akkoriban valóban a legmodernebb értelemben voltak felkészültek, a modern természettudományos gondolkodást képviselték.

Nálunk Wiener-Neustadtban általában így volt. Az alsóbb osztályokban - az osztrák reáliskolákban csak az alsó négy osztályban volt vallásoktatás - volt egy hittantanárunk, aki igen kellemes ember volt, és egyáltalán nem akart bennünket jámborságra nevelni. Katolikus pap volt, és hogy nem akart bennünket jámborságra nevelni, igazolta az a tény is, hogy valahányszor eltávozott az intézményből, három fiúcska jött érte, akikről mindenki azt mondta, hogy az ő fiai. Még ma is becsülöm mindazért, amit az osztályban a tulajdonképpeni hittantanításon kívül mondott. Úgy tanított, hogy felhívott valakit, pár mondatot olvastatott vele a könyvből és aztán ezt feladta; nem tudtuk mi állt a könyvben, felmondtuk, aztán kaptunk egy jó jegyet. A lényeget át- aludtuk. Amit azonban az osztályon kívül mondott, az olykor szép volt és elgondolkodtató; kétségkívül kedves, melegszívű ember volt.

Nos, egy ilyen intézményben a legkülönbözőbb tanárokkal lehetett találkozni. Mindennek szimptomatikus jelentősége van. Volt két karmelita tanárunk, az egyik franciát, a másik angolt tanított. Aki az angolt tanította, alig tudott valahogy egy angol szót kiejteni, nemhogy egyetlen mondatot elmondani. A természetrajzot olyasvalaki tanította, aki Istenről és a világról semmit sem tudott. Kiváló emberek tanították viszont a matematikát, a fizikát és a kémiát, és mindenekelőtt az ábrázoló geometriát. És éppen ez járult hozzá a belső természettudományos gondolkodás kialakításához. Tulajdonképpen ez adta meg számomra az impulzust, amely a jelenkori emberiség jövőbeni törekvéseivel lényegileg összefügg.

Aztán ha az ember átrágta magát egy ilyen intézményen, mehetett az egyetemre vagy a főiskolára, és ha nem volt aluszékony, érdeklődhetett a közélet iránt is, aziránt, hogy mi történik a közéletben. Az osztrák-német lényegesen más módon szerzett eleven ismereteket a németségről, mint az úgynevezett birodalmi német. Mert ha valakit az egész emberiség fejlődésének folyamata érdekelt, az azok iránt a dolgok iránt, amelyek Ausztriában, mondjuk államügyekként játszódtak le, csak bizonyos külső érdeklődést tanúsított, igazi belső összefüggést nem érzett velük. Ellenben felhívhatta az ember figyelmét az - ez az én esetemben is volt, ami a német kultúrából a XVIII. század végére és a XIX. század elejére kibontakozott, és amit bizonyos értelemben geotheanizmusnak nevezhetek. Ezt az ember osztrák-németként másképpen ismerte meg, mint birodalmi németként. És nem szabad elfelejtenünk, hogy ha az ember modern képzés révén belenőtt a természettudományokba, ugyanakkor egy természetellenes környezetből nőtt ki, ami az utóbbi időben egész Nyugat-Ausztriában elterjedt. Az emberek abban nőttek fel, ami őket különösen mint nyugat-ausztriaiakat érintette - akik részben, természetesen engem kivéve, rendkívül kedves emberek voltak - de ami belsőleg nem fogta meg őket: a katolicizmusban, a klerikális katolicizmusban.

Ez a klerikális katolicizmus, abban a formában, ahogy Nyugat-Ausztriában élt, lényegében az úgynevezett ellenreformáció terméke volt. Annak a politikának a terméke, amelyet úgy is lehetne nevezni, hogy a Habsburg-ház hatalmi politikája. A protestáns eszmék és impulzusok Ausztriában is meglehetősen elterjedtek, de a harmincéves háború idején és azzal összefüggésben a Habsburgok lehetővé tették, hogy ellenreformáció induljon meg, és valójában - ismét magamat kivéve - a képességeiben rendkívül intelligens osztrák-német népet ebbe a rettenetes sötétségbe burkolták, ami szükségszerű volt, ha úgy akarták elterjeszteni a katolicizmust, ahogy az ellenreformáció révén hatalomra jutott. Ezáltal az emberek kapcsolata a vallásossághoz roppant külsőséges lett. A legszerencsésebbnek még azok számítottak, akik tudatában voltak ennek a külsőséges vallásosságnak. Akik nem voltak tudatában, és úgy vélték, hogy hitük és vallásosságuk helyes és becsületes, azok illúzióba ringatták magukat és hazugságban éltek, anélkül, hogy tudták volna, hogy ez a hazugság lelkük bensejét bomlasztja.

Mindazonáltal a természettudományos impulzussal nem lehet kapcsolatot találni ahhoz, ami borzasztó lelki kásaként a lélek útján szétterjedt. Meg lehetett azonban figyelni, hogy ebből a kásából hogyan emelkedtek ki az egyes individualitások. Ezek az individualitások, akik a többitől eltérően fejlődtek, szinte belesodródtak abba, ami a XVIII. század végén és a XIX. század elején a közép-európai szellemi élet virágkorának nevezhető. Megismerkedtek azzal, ami a modern emberiségbe beleáramlott Lessingtől kezdve Herderen és Goethén keresztül a német romantikusokon át, és így tovább, és amit később tágabb értelemben goetheanizmusnak lehet nevezni.

Ebben az évtizedben a szellemiségre törekvő osztrák-német számára az volt a jelentős, hogy bizonyos módon kiemelkedve abból a népcsoportból, amelyben Lessing, Goethe, Herder élt, a határon túl egy teljesen idegen környezetbe került, ahol Goethe, Schiller, Lessing és Herder eleven szemléletével találkozott. Nem kapott mást, csak azt, ami ott bontakozott ki, és ezt mind egyedi lélek kapta meg. Mert valójában ezek is olyan dolgok voltak, amelyek az embereket nem érintették.

Így élt az ember együtt valamivel, amit lassanként saját lényének érzett, de ami ki volt szakítva abból a talajból, amelyben gyökerezett; ezt az ember a lelkében hordta egy közösségben, amelyben csupa olyan dolgokkal találkozott, amihez semmi köze sem volt. Rendellenességnek számított, ha az ember Goethe-eszméket forgatott a fejében, amelyekért ritkán lelkesedtek - de a lelkesedés szavai gólyalábon jártak és nem tükröztek őszinte, becsületes küzdelmet. Más példát is említhetnék, de vegyük az egykori osztrák trónörökös Rudolf könyvét, amit persze a csatlósai írtak: „Ausztria szavakban és képekben”. Az embernek nem volt kapcsolata az ilyen dolgokhoz. Azt hordta lelkében, ami a közép-európaiságból kinőtt, és amit tágabb értelemben goetheanizmusnak lehetett nevezni.

Ez a goetheanizmus - ehhez hozzátartozik mindaz, ami akkoriban Schiller, Lessing, Herder stb. nevéhez kapcsolódott és a német filozófusokéhoz is - figyelemreméltó elszigeteltségben állt a világban. Ez az elszigeteltség rendkívül jellemző az egész újkori emberiség fejlődésére. Mert ez az elszigeteltség indította gondolkodásra, elmélkedésre azokat, akik komolyan közelednek a goetheanizmushoz.

Ha az ember visszatekint, felteheti a kérdést: mit kapott a világ Lessingtől a német romantikusokig, még Goethe után is a XIX. század közepéig, és hogyan függ ez össze az azt megelőző történelmi fejlődéssel? - Nos, nem lehet letagadni, hogy a közép-európai történelmi fejlődés szorosan összefügg az evangélikus vallásnak a katolikusból való kifejlődésével és létrejöttével. Az egyik oldalon látjuk, hogy Közép-Európában például a német birodalomban - Ausztria szempontjából már beszéltünk erről a jelenségről - az marad fenn, amit a római katolikus egyetemes impulzusként jellemeztem, ami Ausztriában olyan külsőséges volt, ahogy leírtam, Németországban azonban még bensőségesebb volt, számos lelket fogva tartott. Mert nagy a különbség egy osztrák katolikus és akárcsak egy bajor katolikus között, ha az ilyenfajta különbségekre odafigyeltünk. Sok minden fennmaradt tehát abból, ami a korábbi évszázadokban történt. Aztán ebbe a katolikus kultúrába utat tört magának az evangélikus kultúra, mondjuk a Luther-kultúra, ami Svájcban a zwinglianizmus, a kálvinizmus stb. formájában jelent meg. Nos, Luther tanainak az úgynevezett német népen belül, nevezetesen a birodalmi németségen belül ismét sok követője volt. Ha azonban feltesszük a kérdést: milyen összefüggés áll fenn a goetheanizmus és a lutheranizmus között, akkor azt a figyelemreméltó választ kapjuk, hogy tulajdonképpen nincs semmiféle összefüggés. Igaz, hogy külsőleg Goethe is foglalkozott Lutherrel, mint ahogy a katolicizmussal is. Ha azonban az ember a Goethében lévő belső lelki fermentumok után kutat, csak ezt mondhatja: semmi sem volt közömbösebb számára a saját fejlődése szempontjából, minthogy katolikus vagy protestáns legyen. - Ismétlem: ez a környezetében élt, de mégsem függött össze vele a legkevésbé sem. Ehhez még valami más észrevételt is hozzáfűzhetünk. Herder lelkész volt, sőt szuperintendens Weimarban. Aki az írásait olvassa, Herderről is azt mondhatja - aki természetesen mint lelkipásztor külsőleg sok mindent tudott Lutherről - hogy érzülete, gondolkodása a lutheranizmussal nem valahogyan távolról függött össze, hanem teljesen abból nőtt ki. Így abban, ami a goetheanizmushoz tartozik - mindezt oda sorolom - ebben az összefüggésben valami teljesen elszigeteltet találunk. És ha az ember erről az elszigeteltségről annak természete, lényege szerint érdeklődik, tulajdonképpen azt a felvilágosítást kapja, hogy az Atlantisz utáni ötödik korszak összes lehetséges impulzusából kristályosodott ki. Luther hatása Goethére a nullával egyenlő. Goethére Linné, Spinoza és Shakespeare volt hatással. És ha a Goethét ért hatás után érdeklődünk: Goethe saját bevallása szerint lelki fejlődésére ez a három személyiség volt a legnagyobb hatással.

Így jelent meg a goetheanizmus elszigetelt jelenségként. Ezért kellett szembenéznie azzal, hogy népszerűvé válása teljesen lehetetlen. Mert a régi jelenségek megmaradtak. A széles tömegek meg sem kísérelték, hogy Lessing, Schiller, Goethe eszméihez közel férkőzzenek, nem beszélve arról, hogy ezeknek a személyiségeknek érzéseit magukévá tegyék. Ezzel szemben egyrészről, mint valami vízözön előtti jelenség, az elöregedett katolicizmus élt tovább; másrészről az elöregedett lutheranizmus. És érdekes, figyelemreméltó jelenség, hogy amire az emberek szellemileg törekednek abban a kultúráramlatban, amelyhez Goethe tartozott, és amelyet Goethe hívott életre, az azokkal a prédikációkkal függ össze, amelyeket a protestáns lelkészek tartanak. Van közülük néhány, akiknek van kapcsolata a modern képzéssel, ez azonban nem segíti őket prédikációikban. Amit ma szellemi táplálékként kínálnak, az valóban olyan, hogy ezt kell mondanunk: ez vízözön előtti, és egyáltalán, a legcsekélyebb mértékben sem függ össze azzal, amit a kor megkövetel, ami a kornak valamilyen erőt adhatna. Mindazonáltal azonban egy bizonyos szempontból összefügg szellemi kultúránk egy másik oldalával, amely azt eredményezi, hogy a jelenkori emberiség egy nagy részének szellemi élete a valóságon kívül folyik le. És talán a polgári filiszterség legjelentősebb jele, hogy élete a valóságon kívül folyik le, hogy a polgári filiszterség minden fecsegése tulajdonképpen kívül áll a valóságon.

Ezért lehetségesek olyan jelenségek, amelyekre általában senki sem figyel, de amelyek mint tünetek, rendkívül jellemzőek. A háborús filiszterek írásait évtizedek óta lehet olvasni, és ezekben újra meg újra felbukkannak a Kant-idézetek. Az utóbbi hetekben számos háborús filiszter átváltozott béke-filiszterré, minthogy a háborúból a békébe megyünk át. Ez nem jelent semmi különöset, a lényeg az, hogy filiszterek maradtak, mert magától értetődik, hogy a mai Streseman ugyanaz, mint a hat év előtti. Ma természetesen újra szokásos Kantot, mint a béke-filiszterek emberét idézni. Ez is kívül esik a valóságon. Az embereknek nincs kapcsolatuk ahhoz, amiről azt állítják, hogy szellemi táplálékuk.

Ez olyasvalami, ami a legjellegzetesebben a jelenkorhoz tartozik. És így jöhetett létre az a figyelemreméltó tény, hogy egy hatalmas szellemi hullám, ami a goetheanizmussal vetődött felszínre, tulajdonképpen teljesen megértés nélkül maradt. Ez érinti olyan fájdalmasan az embert a jelenkor katasztrofális eseményeinek láttán. Gyötrő fájdalommal kérdezhetjük: mi lesz ezzel a hullámmal, ami az Atlantisz utáni ötödik korszak egyik legfontosabb hulláma volt, mi lesz ebből a hullámból a jelenlegi világ-hangulatban?

Erre azt lehet mondani: van bizonyos jelentősége, ha az ember elhatározza, hogy azt, amiről úgy érezzük, hogy köze van az Atlantisz utáni ötödik korszak legfontosabb impulzusához, Goetheanumnak nevezzük, függetlenül attól, hogy mi lesz ennek az intézménynek a sorsa. Nem arról van szó, hogy ez az intézmény ennyi meg ennyi évig a Goetheanum nevet viselje, hanem arról, hogy egyszer megszületett a gondolat, hogy éppen a legnehezebb időkben a Goetheanum nevet használjuk.

Éppen az elmondottak következtében válhatott a goetheanizmus a maga elszigeteltségében valami különlegessé, azzá válhatott, ha az ember a jelzett időben Ausztriában élt, ahol olyan sok mindenhez nem volt köze. Mert ha az emberek valamit felfogtak volna abból, amihez mégis közük volt, akkor a mai kor nem jött volna el, akkor ezek a katasztrofális események nem következtek volna be. Azt illett mondani: Német-Ausztriában ez és még sok egyéb tette lehetővé egyes individualitások számára - mert a széles tömegek éppenséggel az ellenreformáció katolicizmusának borzalmas nyomása alatt álltak - hogy a goetheanizmussal lelkük mélyén egyesüljenek. Magam is ismertem egy ilyen osztrákot - ezt már többször említettem - Kari Julius Schröert, aki Ausztriában működött, de ahogy működött és azon a területen, ahol működött, annak a Goethe-impulzus volt az alapja. A történelem majd talán összeállítja egyszer, hogy az olyan emberek, mint Kari Julius Schröer hogyan gondolkoztak Ausztria politikai szükségszerűségeiről a XIX. század második felében. Az ilyen emberek nem találtak meghallgatásra, de bizonyos módon tudatában voltak annak, hogyan lehetett volna a „mát” elkerülni, aminek éppen azért kellett bekövetkeznie, mert senki sem hallgatott rájuk.

Ha aztán az ember Németországba ment, mindenekelőtt az volt a benyomása, hogy ha valaki összenőtt Goethével, az sehol sem talált nyílt szívekre. 1890 őszén mentem Weimarba, és múltkor ecseteltem Weimar szép oldalait, de mindazzal kapcsolatban, ami akkoriban - az első komoly Goethe-publikációm ekkor már mögöttem volt - Goethe iránt lelkemben élt, minthogy ez Goethe szellemisége volt, tulajdonképpen igen kevés megértésre, szívbéli megértésre találtam. Egészen más volt az, ami ott külsődlegesen és a külső belsejében - vagy a belső külsejében, ha úgy tetszik - a Goethe-impulzussal összefüggésben élt. Ez a Goethe-impulzus tulajdonképpen a legszélesebb köröket tekintve teljesen ismeretlen volt az irodalomtörténet professzorai számára, akik az egyetemeken Goethéről, Lessingről, Herderről és másokról előadásokat tartottak - ismeretlen volt minden filiszter számára, akik a szörnyű Goethe-élet- rajzokat a német irodalom keretein belül elkövették. Minden Goethéről leírt és kinyomtatott borzalom láttán csak azzal tudtam vigasztalni magam, amit Schröer publikált, és ami Hermann Grimm szép könyvében állt; ez viszonylag korán a kezembe került. Hermann Grimmet azonban az egyetemi emberek egyáltalán nem vették komolyan. Azt mondták, hogy ő csak sétálgat a szellemi élet területén, nem komoly kutató.

Egyetlen igazi egyetemi tanár se szánta volna rá magát arra, hogy Kari Julius Schröert komolyan vegye. Lekezelték, mint jelentéktelent. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy mindamellett, ami az irodalomban még a légkülönbözőbb módon szétágazott, és ami - tisztesség ne essék, szólván - a zsurnalisztikának nevezett ágazatba is beleárad, az az utóbbi években elparlagiasodott polgárság hatása, az álomba merült polgárságé, amelynek nincs kapcsolata a szellemi élet igazi tartalmával akkor sem, ha szellemi élettel foglalkozik. Ilyen feltételek mellett természetesen sehogysem lehetett eljutni a goetheanizmushoz. Mert Goethe a szó legjobb, legigazabb értelmében az Atlantisz utáni ötödik korszak legmodernebb szelleme.

Gondolják csak meg, mi minden van tulajdonképpen Goethében, ami különösen jellegzetes. Mindenekelőtt egész világnézete - ami sokkal nagyobb szellemi magasságokba vezethet, mint ahogy azt Goethe maga gondolta - szilárd természettudományos alapokon nyugszik. A jelenkorban nincs szilárd világnézet, amely ne természettudományos alapokon nyugodna. Ezért van olyan sok természettudományosság abban a könyvben, amelyben 1897-ben akkori Goethe-tanulmányaimat lezártam, és amely most új kiadásban ismét meg- jelent, ugyanolyan meggondolásból, mint a Philosophie der Freiheit új kiadása. A filisztérium akkoriban azt mondta - annak idején a könyveimet még ismertették - hogy amit ez az ember Goethe világnézetének nevez, azt tulajdonképpen Goethe természetszemléletének kellene neveznie. Nos, hogy mi Goethe világnézete valójában, az csak úgy ábrázolható, hogy a goethei természetszemlélet szilárd alapjain áll; ezt nem látják be azok, akik csak ál-Goethe-kutatók vagy hasonlók, irodalomtörténészek, filozófusok vagy egyebek.

Goethe másik jellegzetessége, ami őt ismételten az Atlantisz utáni ötödik korszak legmodernebb szellemévé avatja, az, hogy lelkületében kialakította azt a sajátos belső szellemi utat, amely az intuitív természetszemléletből a művészethez vezetett. A Goethe-szemlélet legérdekesebb problémái közé tartozik a természet-szemlélet és a művészi tevékenység, a művészi alkotás és a művészi fantázia közötti összefüggés tanulmányozása Goethe lelkében. Az ember nem száz, hanem ezernyi kérdéshez jut el, de nem pedáns, nem elméleti, hanem eleven kérdéshez, ha azt a sajátos, különös utat szemléli, amelyet Goethe mindig végigjárt, amikor a természetet művészileg, de ugyanakkor a maga valóságában szemlélte, és amikor művészi tevékenységét úgy fejtette ki, hogy saját szavaival élve olyasmit érzett művészetében, mint egy magasabb szinten folytatódó isteni természetalkotást.

Goethe világnézetének harmadik jellemző vonása az, ahogy az embereket a világmindenségbe beállítja, ahogy az emberben meglátta a világmindenség virágát és gyümölcsét, ahogy azon fáradozott, hogy ne elkülönítve szemlélje, hanem a természetben is fellelhető szellemiségtől áthatottnak lássa, vagyis hogy az embert lelkével egyetemben olyan színtérnek tekintse, ahol a természet szelleme önmagát felismeri. Ezekkel az absztrakt módon kifejezett gondolatokkal azonban sok minden függ össze, ha konkrétan követjük őket. És alapjában véve mindez csak szilárd alapja annak, amire aztán fel lehet építeni azt, ami a mai korban az érzékfeletti szellemi szemlélet legmagasabb fokára vezethet. Ha az ember ma arra figyelmeztet, hogy a világ elmulasztotta azt, hogy Goethével foglalkozzék - mert ezt tette - hogy az

emberek elmulasztottak kapcsolatot teremteni a goetheanizmussal, akkor az valóban nem azért történik, hogy szemrehányásokat tegyünk, leckéztessünk vagy bíráljunk, hanem azért, hogy arra buzdítsuk az embereket: építsenek ki egy ilyen kapcsolatot a goetheanizmussal. Mert a goetheanizmus folytatása éppen az antropozófiai szemléletű szellemtudományhoz vezet. És e nélkül a világ a mai katasztrofális helyzetből nem tud kikerülni. Ha a szellemtudományhoz akarunk eljutni, ezt a legbiztosabban akkor érhetjük el, ha Goethével kezdjük.

Mindez még valami mással is összefügg. Már korábban említettem, hogy tulajdonképpen az a tág szellemi élet, ami a szószékekről fejlődött ki és sokak számára hazugsággá vált - anélkül, hogy ennek tudatában lennének - vízözön előtti dolog. Éppen ilyen vízözön előtti alapjában véve minden egyetemi fakultás tudományossága. Történelmi anomáliává vált azon a területen, amely mellett ott volt a goetheanizmus. Mert Goethe személyiségének további sajátossága a nagyszabású egyetemesség, ami olyan messzire megy, hogy Goethe ugyan a legkülönbözőbb területeken csak gyenge magvakat vetett el, ezek azonban kikelhetnek, és ha kikelnek, naggyá válhatnak. Olyan hatalmas dolognak a csírái, ami a lehető legkorszerűbb, amiről az emberek nem akarnak tudni, és amihez képest a mai egyetemi képzés rendszere és felfogása vízözön előtti. Ez a modern egyetemi képzés ósdi még akkor is, ha ezt vagy azt az új felfedezést felveszi magába. Emellett azonban van egy igazi szellemi élet is, amire nem figyeltünk oda: a goetheanizmus. Goethe bizonyos vonatkozásban maga az irodalmi egyetem, a titkos egyetem, míg a jelenlegi képzés trónbitorló a szellemi élet területén. Minden, amit külsőleg átélünk, és ami a jelenlegi világkatasztrófához vezetett, mindez végül is külső eredménye annak, amit az egyetemeken tanítanak. Az emberek ma ilyen vagy olyan politikáról beszélnek, erről vagy arról a személyiségről; beszélnek arról, hogy a szocializmus megjelent, beszélnek a művészet jó és rossz oldaláról, a bolsevizmusról, és így tovább. Az emberek félnek, hogy ez vagy az bekövetkezik, látják, hogy ez vagy az ilyen vagy olyan helyen áll, és hogy vannak, akik hat héttel ezelőtt az ellenkezőjét mondták annak, amit ma mondanak. Mindez létezik. Honnan ered ez? Azokról a helyekről, ahol jelenleg a képzés folyik! Minden egyéb másodlagos, mellébeszélés, ami nem figyel fel arra, hogy a fejszét rá kellene tenni az úgynevezett modern képzés gyökerére. Mert mit használ, ha itt vagy ott mégoly sok okos ötletet fejlesztenek is ki, ha nem látják be, hogy a törés tulajdonképpen hol keletkezett?

Korábban beszéltem már arról, hogy bizonyos dolgok engem nem érintettek. Még valamit elárulok, ami nem érintett. Amikor a reáliskolából a főiskolába kerültem, hallottam különböző dolgokat és ezekre feliratkoztam. Ez csupa olyan dolog volt, amihez nem volt közöm, mert sehol sem érezhette meg az ember azt az impulzust, ami valóban összefüggött korunk fejlődésével. És anélkül, hogy dicsekedni akarnék - elmondtam már, hogyan golyóztak ki mindenhonnan - állíthatom, hogy szimpátiával viseltetem az iránt az egyetem iránt, ami a goetheanizmus, minthogy Goethe is, amikor az egyetemi képzésen átesett, olyasvalamin esett át, amihez valójában nem volt köze. Goethe Lipcsében az akkori egyetemen, az akkori királyi Szászországban édeskeveset foglalkozott azzal, amit ott hallhatott, majd később Strassbourgban ugyancsak édeskeveset foglalkozott azzal, amit ott hallott. És mégis mindaz, ami Goethénél a művészi legművészibbje, az a legszigorúbb természetszemlélet szilárd alapjain nyugszik. Goethe minden egyetemiség ellenére is belenőtt a megismerés legmodernebb impulzusába. Ez olyasmi, amit nem szabad szem elől tévesztenünk, ha a goetheanizmusról beszélünk. Ez az, amit Goethe-tanulmányomban és „Goethe világnézete” című könyvemben az emberekben tudatosítani akartam. Az igazi Goethét akartam az emberekkel megismertetni. Csakhogy a korszak még nem volt ehhez alkalmas. Jelentős mértékben hiányzott a visszajelzés alapja. A hajlam jelen volt - ezt ismételten hangsúlyozom - Weimarban adva volt, bizonyos mértékben megvolt a talaj. Ezen a talajon azonban nem az állt, ami helyes, és akik itt álltak, kigolyózták azokat, akik ráállhattak volna ere a talajra. Ha az újkort egy kicsit áthatná a goetheanizmus, akkor sóvárogva felvenné magában a szellemtudományt, mert a goetheanizmus előkészíti a talajt a szellemtudomány felvételéhez. A goetheanizmus módszert kínál a jelenkori embernek az igazi gyógyuláshoz. A mai kor életét nem szabad felszínesen szemlélni.

Amikor tegnap Baselben tartottam előadást, arra kellett gondolnom: azt lehet mondani, hogy tulajdonképpen ma nincs olyan becsületes tudós, aki ne ismerné ezt el, ha igazán belegondol. - Ha belegondol! Nem logikai okok akadályozzák meg ebben, hanem az a brutalitás, amely a civilizált világ minden területén a jelenlegi katasztrófát előidézte. Mélyen elgondolkodtató az a tény, hogy létezik egy Goethe-társaság, amely évekkel ezelőtt nem tudott jobbat kitalálni, minthogy egy levitézlett ex-pénzügyminisztert nevezzen ki elnöknek. Ez jellegzetes tünete annak, hogy az emberek milyen távol állnak attól, amiről azt hiszik, hogy tisztelik. Ez a pénzügyminiszter, aki - ahogy már említettem - talán szimptomatikusán a „Kreutzwendedich” nevet viseli, természetesen hisz abban a hazugságban, amelyben maga is benne áll, hogy tiszteli Goethét, mert a jelenlegi képzés folytán fogalma sem lehet arról, hogy milyen messze van - kozmikus messzeségeket lehetne mondani, csillag-távolságokat vagy hasonlókat, hogy kifejezhessük ezt a távolságot - milyen messze van a Goethe-társaságnak ez az elnöke a legelemibb goetheanizmustól.

Ennek a kornak nem az volt a feladata, hogy valamiképpen a goetheanizmus belsejébe bevezessen, mert a goetheanizmus nem nemzeti, nem német. Ahogy említettem, Spinozából táplálkozik, aki nem volt német, Shakespeare-ből, aki szintén nem volt német és Linnéből, aki ugyancsak nem volt az. Goethe maga mondja, hogy minden más közül ez a három személyiség gyakorolta rá a legnagyobb hatást, és ebben bizonyára nem tévedett. Aki ismeri Goethét, az tudja, hogy ez mennyire helytálló. Goethe azonban itt volt, a goetheanizmus itt lehetne. Mindenfajta gondolkodásban, a vallásos életben, minden tudományágban, az együttélés szociális kialakításában, a politikai életben - a goetheanizmus mindenben tudna hatni. És a világ ma a fecsegőkre hallgat, Eucken-ra Bergsonra, akik a különböző területeken megjelennek. Nem akarok a politikai fecsegőkről beszélni, mert ezen a területen a melléknév majdnem azonos lett a főnévvel.

A valóságtól oly idegen mai szellemi ténykedéssel szembeni eleven tiltakozás az, ami szándékomban állt, amit a jövőben gyűlölni fognak, és aminek a végrehajtása különösen a jelenkorban rendkívül problematikus. Ezt a tiltakozást nem lehetne szebben kifejezni, minthogy ezt mondjuk: amit el akarunk érni, az a Goetheanum. - Amikor Goetheanumról beszélünk ez bizonyos módon egy vallomástétel a jelenkor legfontosabb tulajdonságai és követelményei mellett. Ezt a Goetheanumot legalább akartuk a jelenlegi filiszteri - illetve civilizált - világ közepette, hogy a jelenlegi úgynevezett civilizált világ fölé magasodjon.

Magától értetődő, hogy ha sok kortársunk szíve szerint mennének a dolgok, talán azt mondhatnánk, okosabb lenne, ha „Wilsonianum”-ot mondanék, mert ez a jelenkor zászlaja. Ez az, ami, felé a jelenkori világ hajlani akar és valószínűleg hajlani is fog.

Nos, egyesek számára különösnek tűnhet, hogy jön ma valaki, és ezt mondja: a wilsonizmus ellen az egyetlen segítség a goetheanizmus. - Aztán jönnek azok, akik ezt jobban akarják tudni és ezt mondják: aki így beszél, az ideológus! Kik azok, akik ezt mondják: ez egy világtól elidegenedett ember - kik ezek? Ezek a világgal rokonságban lévők azok, akik mindig gyakorlatiasoknak tartották magukat, akik magától értetődően szemben állnak azzal, amit a legmélyebb valóságból származó összefüggésekről mondanunk kell: a világ beteg lesz a wilsonizmustól és az élet minden területén szüksége lesz gyógyszerre - és ez a goetheanizmus lesz.

És ha szabad egy személyes megjegyzést fűznöm „Goethe világnézete” című könyvemhez, amelynek ugyancsak most jelenik meg a második kiadása, ez a következő: a körülmények sajátságos láncolata folytán ez a könyv még nincs itt, mert az ember, különösen a jelenkorban még készen áll bizonyos engedményekre. Praktikus emberek már hónapokkal ezelőtt azt a javaslatot tették, hogy ezeket a könyveket, „A szabadság filozófiáját” és „Goethe világnézetét” a nyomda közvetlenül ide küldje, hogy ne tegyék meg a kerülőt Berlinen át és ne kelljen annyit várni, amíg ide kerülnek. És az ember úgy gondolja, hogy a gyakorlatias emberek kiismerik magukat ezekben a dolgokban. Nos, a gyakorlatias emberek bejelentették, hogy „A szabadság filozófiáját” elküldték, de hetek teltek el és még nem érkezett meg. Berlinből már rég megkapták a példányokat, itt még nincs egyetlen példány sem, mert valahol útközben a gyakorlatias emberek törődtek a dolgokkal, amibe nekünk nem praktikusoknak nem volt szabad beleszólnunk. Hogy mi történt „A szabadság filozófiájá”-val? A következő történt: a cég gyakorlati emberei a küldeményt feladták, azzal a megbízással, hogy küldjék a Basel melletti Dornachba. A cég embere azonban, aki ezzel foglalkozott, ezt mondta: Dornach bei Basel Elzászban van - merthogy ott is van egy Dornach és ez is közel van Baselhez - tehát nem kell a külföldi tarifa szerint bélyeggel ellátni, hanem a német belföldi forgalom szerint. A gyakorlati intézkedés következtében tehát az egész küldemény az Elzászban lévő Dornachba ment, ahol természetesen nem tudtak mit kezdeni vele. A dolgot a gyakorlatiatlan embereknek kellett megreklamálniuk, míg végül hosszas kerülővel ide érkezett a Philosophie der Freiheit, miután a gyakorlati emberek hajlandók voltak belátni, hogy a Basel melletti Dornach nem Elzászban van. Hogy a Goethe világnézete valamelyik gyakorlatias ember közreműködése folytán Stuttgartból Dornach bei Basel helyett Nordkap-ba fog-e eljutni vagy egy föld körüli út után érkezik-e meg, nem tudhatom. Ez mindenesetre csak egy példa akart lenni arra vonatkozóan, amit saját életünkben közvetlenül átélünk a gyakorlati emberek részéről.

Ez tehát az, amit megkísérelhettem a hozzám közelálló területen - közelálló inkább a körülmények, mint hajlamaim folytán - hogy a kort valóban szolgálhassam. És ha azt nézem, ami engem a kor impulzusából kifolyólag különböző könyveimmel összeköt, akkor úgy hiszem, hogy ezek a legkülönbözőbb területeken valóban a kort szolgálják. Ezért arra is megtanítottak, hogy ebben az utóbbi évtizedben tulajdonképpen mi mindent tettek és kezdeményeztek a kor ellen. Az emberek a maguk brutalitásában még nagyon is hisznek abban, hogy valamit keresztül tudnak vinni, de valójában semmi sem vihető keresztül a kor impulzusai ellenére. Néhány a kor impulzusával összefüggő dolog visszatartható. Ha visszatartották, később találja meg a maga útját, talán más néven és más összefüggésben. Úgy hiszem azonban, hogy ezek a könyvek néhány egyéb dolog mellett rendelkeznek talán azzal is, hogy látható bennük, hogyan lehet a kort annak megfigyelése alapján szolgálni. A kort azonban mindennel, a legkisebb, a legelemibb tevékenységgel is szolgálni lehet. Csak bátran a goetheanizmus mellé kell állni, amely a szabad tudományok egyetemeként áll szemben azzal, amit ma az emberek imádnak - legfőképpen a radikális szocialisták - az özönvíz előtti egyetemmel.

Könnyen úgy tűnhet, mintha személyes dolgaimról lenne szó, ezért mindig tétovázom, hogy beszéljek-e ilyen dolgokról. Ha természetszerűen felvetik a legolcsóbb ellenvetést, hogy ahá, nem lett egyetemi professzor, tehát becsmérli az egyetemeket - akkor ezt az olcsó ellenvetést el kell tűrni, ha rá akarunk mutatni arra, hogy a kor tragédiája nem, azokat sújtja, akik valamilyen politikai, szaktudományos, nemzetgazdasági, vallási vagy egyéb ilyen vagy olyan szempontot képviselnek. Azt a szempontot, amelyik tulajdonképpen számít, azok képviselik, akik a lehető legrosszabb csalhatatlansági dogmára hivatkoznak, arra a csalhatatlansági dogmára, amely az emberiség végzetes egyetértése folytán oda vezetett, hogy mindent alárendel annak, ami jelenleg az emberiséget vezérli, a mai hivatalos tudományos helyeknek, ahol - magától értetődően néhány jó növény mellett - olyan sok gyom terem. Egyáltalán nem akarok - ugyanúgy, mint amikor államokról vagy nemzetekről beszélek - egyes személyekre gondolni, egyes egyetemi tanárokra vagy hasonlókra. Ezek lehetnek kiváló emberek, nem erről van szó, hanem az intézmények lényegéről.

És hogy ez mennyire rossz, ez ma már abból is látszik, hogy azok az iskolák, amelyek elkezdtek egy kicsit a természetből kiindulni, a műszaki főiskolák, már ezek is kezdenek az egyetemekre hasonlítani, és így már tulajdonképpen nagy lépést tettek afelé, hogy elposványosodjanak.

Az ilyen fejtegetéseket, mint a mait is, tekintsék antropozófiai megbeszéléseink egyfajta epizódjának. Úgy vélem azonban, hogy a jelenlegi kor ebben az irányban, gondolataink és érzéseink szempontjából annyira kihívó, hogy ezekről a dolgokról beszélni kell. És különösen azért fontos ez, mert sajnos sehol máshol nem beszélünk ilyesmiről.

Korunk nagyon-nagyon messze van a goetheanizmustól, ami voltaképpen nem a Goethe-stúdiumból áll, és nem is a Goethe-művek követéséből. Rendkívül fontos, hogy korunk az élet minden területén közeledjen ehhez a goetheanizmushoz. Ez ideológiának tűnik és nem gyakorlatias dolognak, pedig a jelenkorban a lehető legpraktikusabb. Különb dolgokat fogunk létrehozni, mint a racionalizálás - az egyetlen dolog, amit jelenleg a polgárság elért - ha az élet legkülönbözőbb ágaiban a goetheanizmus talaján állunk. Es a szellemtudomány majd rá fog találni arra, aki a goetheanizmus talaján áll. Ez az amit ma lángoló betűkkel kellene beleírni az emberek szívébe.

Erre törekszem különböző módokon évtizedek óta. Sok minden azonban, ami szívből jövő beszédként hangzik el a kor szolgálata érdekében, az a kor számára épületes vasárnap délutáni szentbeszédnek tűnik. Mert alapjában véve sokan, akik szívesen ringatják magukat egyfajta kulturális álomba, nem akarnak mást, csak vasárnap délutáni prédikációt hallani. Pedig az emberiség számára rendkívül fontos volna, hogy konkrétan azt keresse, ami a kor követelményeinek megfelel, ami szükséges. Ezt kellene elsősorban belátni, mert ma a belátás a fontos. Triviális dolog, ha valaki a jelenlegi zűrzavarban - amely egyre fokozódik - ezt kérdezi: mit kell tudnia az egyes embernek?- Mindenekelőtt az a fontos, hogy a tévedhetetlenséget - különösen az említett területen - a helyes irányba terelje.

A „Goethe világnézete” című könyvecskét azért írtam, hogy megmutassam, hogy a megismerés területén jelenleg két áramlat van: az egyik hanyatló áramlat, amit mindenki imád, a másik a jövő számára a leggyümölcsözőbb csírát tartalmazza, ezt viszont mindenki elkerüli. Az emberek az utóbbi évtizedekben sok rossz tapasztalatot szereztek, és sokan bizonyára egyéni hibákból. Rá kellene azonban jönniük, hogy a legrosszabb tapasztalatokat azoktól szerezték, akikre a legbüszkébbek: iskolamestereiktől. Úgy látszik azonban, hogy az emberiségnek mindenekelőtt arra van szüksége, hogy megszerezze azokat a tapasztalatokat, amelyeket a világ-iskolamestertől kaphat, mert odáig jutott a világ, hogy rendezőjének egy iskolamestert tesz meg. Azokhoz a fecsegőkhöz, akik mindenütt az egyetemeken a világot megtévesztik, még az is társul, aki az egész világot az egyetemi fecsegésből akarja átrendezni.

Mindezt nem pesszimizmusból mondom, hanem hogy ösztönözzem azt az impulzust, amely a goetheanizmust szembehelyezi a wilsonizmussal. Nem valamiféle nacionalizmus alapján, mert Goethe valójában nem nacionális, hanem internacionális szellem. A világnak óvakodnia kellene attól a hibától, hogy goetheanizmus helyére a wilsonizmust állítsa.