"Aki igazat beszél, elősegíti az emberiség fejlődését, aki hazudik, akadályozza azt."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Történelmi szimptomatológia (9)

9. Az európai és a jelenkori impulzus

[A Krisztus-impulzus hatása a három fejlődési áramlatra. Goethe vallásos érzületének kifejeződése a „Wilhelm Meister”-ben. Az arianizmus és az athanazianizmus. A páholy-nép. A Gál-áramlat. A szociális mozgalom egészséges fejlődésének alapja: testvériség a szociális struktúrában, szabadság a vallásos gondolkodásban és egyenlőség a megismerés területén.]

Dornach, 1918. november 3.

A tegnapi fejtegetésekben lényegében arra utaltunk, hogy bizonyos tények következtében, amelyeket említettem, az úgynevezett Krisztus-nép bizonyos módon keletre tevődött át, és más tényekből kifolyólag Európa közepén, egészen messze nyugatra, a tulajdonképpeni egyházi nép, illetve egyházi népek alakultak ki. Utaltam arra is, hogy ezzel az alapvető ténnyel függenek össze azok a küzdelmek, amelyek éppen az Atlantisz utáni ötödik korszak fordulópontján, illetve közvetlenül utána jöttek létre. Azt is említettem, hogy azon a területen, ahol az egyházi népek kialakultak, azáltal, hogy a Krisztus-impulzus nem léphetett előre, hanem konzerválták az időben, és a tradíciók, valamint az írásbeli hagyományok útján akarták megőrizni, a kereszténység összekapcsolódott és összekeveredett a politikailag és államilag szervezett római pápasággal, a pápai egyházzal, majd később a pápai egyházon belül egyéb egyházak is létrejöttek. Ezek az egyéb egyházak, amelyek így kialakultak, kétségkívül nagyon különböztek a pápai egyháztól, de ugyanakkor sok közös elem is volt bennük, olyan dolgok, amelyek most ebben az összefüggésben bennünket is érdekelnek. Úgy tűnik például, hogy a protestáns államegyház közelebb áll a római katolicizmushoz, a római katolikus egyházhoz, mint az ortodox katolikus egyház, az úgynevezett orosz államegyház, amelynél nem az állami-egyházi intézmény volt a lényeges, hanem az a mód, ahogy az orosz népen keresztül a Krisztus-impulzus folyamatosan működve érvényesült. Azt is említettem, hogy a Krisztus-impulzus lehúzása a tisztán világi ügyekbe, az érzéki valóság ügyeibe, szélsőséges módon nyilvánult meg a jezsuita szervezetben. Arra is rámutattam, hogy a jezsuita szervezet ellentéteként megjelent az, amit goetheanizmusnak neveztünk.

A goetheanizmus megkísérli, hogy az ellenkező mozgalmat hívja életre, amely valamennyire hasonló az orosz kereszténységhez, nevezetesen fel akarja emelni a szellemi világba azt, ami itt van a fizikai síkon. Ezért a fizikai síkon meglévő körülmények ellenére a lélek azokhoz az impulzusokhoz kapcsolódik, amelyek a szellemi világban maradnak, és nem húzzák le azokat közvetlenül az érzékelhető valóságba, mint a jezsuitizmus, hanem csak a lélek hordozhatja őket. Goethe a maga természetének megfelelően csak keveset beszélt ezzel kapcsolatos legintimebb gondolatairól, de ha ezekkel kapcsolatban meg akarjuk ismerni őt magát, akkor utalhatunk a Wilhelm Meister-nek arra a részére, - erre már más összefüggésben is rámutattam - ahol Wilhelm Meister egy előkelő úr kastélyába érkezik, aki többek között a képtárat is megmutatja neki. Ez a képtár tulajdonképpen a világtörténelmet jeleníti meg, illetve a világtörténelmen belül az emberiség vallásos fejlődését. Goethe tehát valójában azt akarja ábrázolni - ez egy nagy eszme költői megjelenítése - hogy Wilhelm Meistert egy olyan képtárba vezetik, amely az emberiség vallási fejlődését tárja elé. Wilhelm Meistert vezetője egy bizonyos pontig kíséri: a történelmi folyamat Jeruzsálem lerombolásáig tart. Wilhelm Meister szóvá teszi vezetőjének, hogy hiányolja az Isten-Ember életének ábrázolását, aki Palesztinában közvetlenül Jeruzsálem lerombolása előtt működött. Ekkor vezetője egy másik, elkülönített helyiségbe irányítja, amelyben aztán látható az, ami az első helyiségből hiányzott. Az első teremben az emberiség vallási fejlődése volt látható Jeruzsálem lerombolásáig. Ebből tehát kimaradt - ahogy ott mondják - az Isten-ember, Krisztus-Jézus élete. A második teremben Krisztus-Jézus élete volt látható az utolsó vacsoráig. És vezetője elmagyarázta neki, hogy először a különböző vallásos impulzusokat látta Jeruzsálem pusztulásáig, ez volt az első teremben. Ezekhez annyiban van köze az embernek, amennyiben egy néphez tartozik. Ez a népvallás, az etnikai vallás. Amit azonban a második teremben látott, az egyénekre vonatkozik, az egyes emberhez szól. Ez mintegy az egyes ember magánügye. Nem tud másképpen eljutni az emberekhez, csak az egyes individualitásokon keresztül. Ez nem lehet népvallás, magához az emberhez szól.

Wilhelm Meister aztán hiányolja még Krisztus-Jézus történetét az utolsó vacsorától a halálig és azon túl. Ekkor egy harmadik, egészen titkos terembe vezetik, ahol ezt is meglátja. Ugyanakkor figyelmeztetik arra, hogy ez annyira intim dolog, hogy voltaképpen senkinek sincs joga ezt úgy ábrázolni, ahogy szokásos, profán módon ábrázolják a külső világ számára. Ennek az ember legbensőbb mivoltához kell szólnia.

Joggal jegyezhetjük meg: Goethe korában még nem volt megengedhető Krisztus-Jézus szenvedéstörténetének ábrázolása. Ez ma már nem érvényes. Azóta már több fejlődési fázison is túljutottunk. De azt lehet mondani, hogy Goethe egész érzülete e tekintetben az elmondottakból indul ki. Goethe világosan jelzi, hogy ami a Krisztus-impulzusban rejlik, azt a lélek legbelső mivoltába akarja belevinni, és nem akarja összekeverni azzal, ami külsődlegesen népi jellegű, nem akarja összekeverni a külső struktúrával, ami a fizikai síkon zajlik le, hanem közvetlen kapcsolatot akar keresni a Krisztus-impulzus és az egyedi, individuális lélek között. Arra törekszik, hogy a Krisztus-impulzus és az egyes emberi lelkek között spirituális kapcsolatot keressen. Ez nemcsak Goethe, hanem a goetheanizmus megértéséhez is fontos. Mert ha mondhatjuk azt, amit ezekben a napokban elmondtunk, hogy Goethe és az egész goetheanizmus tulajdonképpen elszigetelten áll a külső kultúrával szemben, akkor nem mondhatjuk el ugyanezt az előrehaladó fejlődésről, ha a civilizált emberiség bensőségesebb vallási fejlődését vesszük szemügyre. Goethe bizonyos vonatkozásban saját személyét tekintve is valami másnak a folytatása. Azt azonban, hogy Goethe bizonyos vonatkozásban hogyan áll szemben mindazzal, ami a közép-európai egyházakban megjelenik, csak akkor értjük meg, ha egy harmadik impulzust is figyelembe veszünk.

Ez a harmadik impulzus inkább nyugaton jelentkezik. Van tehát a Krisztus-nép, az egyházi nép és egy harmadik impulzus, amely bizonyos mértékben ugyancsak a népeket impulzálja - nem igazán inspirálja, hanem impulzálja. Azt kell mondanunk: ahogy tulajdonképpen végbemegy az, ami aztán külső következményként, mint jezsuitizmus, mint Jézus Krisztus generális népfelkeltő seregeként jelent meg, annak mély okai vannak az egész civilizált világban. Ennek lényegét nem érthetjük meg, ha nem vetünk egy pillantást arra, ami korábban történt az emberiség fejlődése folyamán, de hatása tovább érvényesült. A külső történelemből és a vallástörténetből tudjuk, hogy eredetileg az arianizmus és az athanazianizmus volt az a két különböző forma, amelyben a kereszténység a maga diadalútját - ha szabad ezt így mondani - keletről nyugatra végigjárta. Azok a népek, amelyek gótok, longobárdok vagy akár frankokként részt vettek abban a folyamatban, amelyet ha nem is helyesen, de népvándorlásnak nevezünk, ezek a népek eredetileg ariánusok voltak.

Az ariánusok és az Athanaziusz hitét követők közötti dogmatikus különbség ma már kevésbé érdekel bennünket, de bizonyos szerepet játszott, ezért fel kell, hogy idézzük. A dogmatikus különbség az volt, hogy bizonyos világnézeti szempontból Ariusz Alexandriában szembeszegült Athanaziusszal. Athanaziusznak az volt a véleménye, hogy Krisztus ugyanolyan Isten, mint az Atya, tehát van az Atyaisten és vele azonos természetű és lényegű a Krisztus- Isten örök időktől fogva. Ez a nézet aztán átment a római katolicizmusba, mert a római katolicizmus még ma is Athanaziusz hitét vallja. Így tehát azt mondhatjuk, hogy a római kataolicizmus annak a hitnek az alapján áll, hogy a Fiú öröktől fogva egylényegű és azonos természetű az Atyával.

Ariusz szembeszállt ezzel a nézettel. Neki az volt a véleménye, hogy csak azt mondhatjuk, hogy van egy magasabb rendű Isten, az Atyaisten; és a Fiúisten, tehát Krisztus, bár az idők kezdete előtt, de mégis az Atyától származik. Nem egylényegű tehát és nem azonos természetű az Atyával, hanem olyasféle természettel rendelkezik, amely az Atyából alakult ki, és amely közelebb áll az emberiséghez, mint az Atya; bizonyos módon közvetítő a magasságokban lebegő és az emberi megismerő-képesség számára el nem érhető Atyaisten és a között, amit az ember önmagában megtalálhat.

Bármilyen különösen is hangzik, ez mégis dogmatikus különbségnek tűnik. De csak a mai ember számára dogmatikai különbség, a keresztény fejlődés első évszázadaiban nem csak az volt. Mert az arianus kereszténység teljes mértékben erre az alapra épült, a Fiúnak és az Atyának erre a viszonyára, és ez ösztönösen magától értetődő volt azok számára, akiket említettem, a gótok és longobárdok számára, mindazon népek számára, amelyek a római birodalom bukásakor és azt követően kikerültek a római fennhatóság alól. Ezek ösztönösen ariánusok voltak. Tudjuk, hogy Ulfila lefordította a Bibliát, és fordítása világosan jelzi, hogy ariánus volt. Még a gótok és longobárdok is, amikor Itáliába jöttek, ariánusok voltak, és a frankok csak akkor tértek át a keresztény hitre, amikor Klodvig keresztény lett. Bizonyos vonatkozásban külsőleg vették fel Athanaziusz hitvallását, ami belsőleg nem volt a sajátjuk, mert belsőleg korábban ariánusok voltak. Amikor aztán a kereszténység az alatt a zászló alatt tömörült, amelynek fő hordozója Nagy Károly volt, akkor terjesztették el mindenütt Athanaziusz hitvallását és ezzel biztosították az átmenetet a római pápasághoz. Az eredeti barbár népek, gótok, longobárdok, stb. nagy része elpusztult, és ami mint népiség nem pusztult el, azt az athanazianusok felszámolták, kiirtották. A tulajdonképpeni arianizmus szektaszerűen élt tovább, de mint népvallás, közvetlen hatását elvesztette.

Fel kell azonban tennünk két kérdést. Először is: mi tulajdonképpen ez az aranizmus, Athanaziusz hitvallásával szemben? - és a második kérdés: miért tűnt el az európai fejlődés során ez az arianizmus, legalábbis a külsőleg látható történelmi szimptómákból? - Ez a fejlődés rendkívül érdekes. Arra a kérdésre, hogy mi tulajdonképpen az arianizmus, csak ezt válaszolhatjuk: azoknak a világnézeteknek az utolsó megjelenése, utolsó hajtása, amelyek ha fel akartak tekinteni az istenire, még megkísérelték, hogy összeköttetést találjanak a külső érzéki világ és az isteni-szellemi között. Ezek még szükségét érezték annak, hogy az érzékit felemeljék és összekapcsolják az isteni-szellemivel. Azt mondhatjuk: az arianizmusban elvontabb formában még ugyanaz az impulzus élt, de csak impulzusként, nem mint szakramentalizmus és nem mint kultusz - ami az orosz Krisztus-impulzusban él. A Krisztus-impulzusnak ezt a formáját éppen azért kellett visszaszorítani, mert nem volt az európai népeknek való. És azok is irtották, akik athanazianusok lettek, éppen azért, mert ez nem volt megfelelő az európai népek számára.

Ha az ember közelebb akar kerülni ezekhez a dolgokhoz, tekintetbe kell vennie az európai népek eredeti lelkiállapotát. Azoknak a népeknek az eredeti lelkiállapota, amelyek a római birodalmat felváltották - ami nem így volt, de most nem tudom a történelmet kiigazítani - akikről azt mondják, hogy beolvadtak a római birodalomba, stb. - ezekről tehát azt tudjuk, hogy a birodalmat leváltották. Az úgynevezett germán népek lelkiállapota tulajdonképpen eredetileg más alapokon nyugodott. Ezek a népek különböző helyekről jöttek és keveredtek Európa másik ősi népességével, amelyet nem nevezünk meg helytelenül, ha azt mondjuk, hogy kelták voltak. Ez a kelta nép még itt és ott maradványaiban jelen van bizonyos néprétegekben. Ma, amikor mindent a népi jelleg szerint akarnak konzerválni, arra törekednek, hogy a kelta jelleget, ahol találkoznak vele, vagy legalábbis úgy vélik, hogy találkoznak vele, valamilyen módon konzerválni akarják. Az európai népi jelleget azonban csak akkor képzeljük el helyesen, ha egy európai őskultúrára gondolunk, amely kelta volt, és amelybe beleépült, amelyhez hozzáidomult a többi kultúra, a germán, a román, az angolszász stb kultúra.

A kelta jellem a maga ősi mivoltában legtovább a brit szigeteken maradt meg, pontosabban Wales-ben. Itt őrizte meg legtovább sajátosságait. És ahogy a vallásos érzés egy bizonyos fajtája áttevődött keletre, hogy az orosz nép Krisztus-néppé váljék, úgy bizonyos tények következtében, amelyek a történelemkönyvekben ellenőrizhetők - legalábbis néhány történelemkönyvben - nyugatról, nevezetesen a brit szigetekről kiindult egy bizonyos impulzus a régi keltaság utóhatásaként. A régi keltaságnak ez az utóhatása az, ami nyugaton végül is ugyanúgy létrehozta a vallásos élet struktúráját, mint azok a dolgok, amelyeket Kelet- és Közép- Európa vonatkozásában elmondtam.

Ha ezeket a dolgokat be akarjuk látni, tekintetbe kell vennünk, hogy tulajdonképpen milyen volt a kelta nép. - Számos vonatkozásban differenciálódtak, de volt egy bizonyos közös jellegzetességük. Ez a közös jellegzetesség az volt, hogy lelki életükben kevés érdeklődést mutattak a természet és az emberiség összefüggése iránt. Az embert bizonyos mértékig a természettől függetlenül szemlélték. Érdeklődtek minden emberi dolog iránt, de az iránt nem, hogy az ember hogyan kapcsolódik a természethez, hogyan függ össze azzal. Míg például keleten, ahol a keltaság teljes ellentéte fejlődött ki, állandóan érezték, hogy az ember összefügg az egész világgal és az embert bizonyos módon a természetből kialakultnak fogták fel, ahogy ezt Goethénél is kimutattam, a keltáknak nemigen volt érzékük az emberi természet és a kozmikus természet összefüggései iránt. Ezzel szemben jó érzékük volt a szociális közösségben való együttéléshez, de úgy, hogy a régi keltáknál ez az együttélés arra épült, hogy voltak parancsolok és alattvalók, voltak vezetők és vezetettek. Ez volt a lényeges, ez az antidemokratikus, arisztokratikus elem. Ez az, ami Európában visszanyúlik a régi időkre. A szervezett arisztokratikus elem volt a lényeg.

Ennek az arisztokratikus kelta király-elemnek van egy bizonyos virágzása. A király, aki a vezető, megszervezi maga körül segítőtársait, ez az, ami a keltaságból kibontakozik. És úgyszólván az utolsó ilyen vezető, aki még saját intenciói alapján az eredeti impulzusra épített, Artus király volt a maga kerekasztal-lovagjaival Wales-ben, tizenkét lovagjával, akikről azt beszélik - ezeket természetesen nem szabad betű szerint venni - hogy szörnyeket kellett megölniük, démonokat kellett legyőzniük. Mindez még azokra a régi időkre utal, amikor együtt éltek a szellemi világgal.

Az a mód, ahogy az Artus mondakör kialakult, mindaz, ami legendaszerűen Artus király köré csoportosult, azt mutatja, hogy a kelta elem tovább élt, tovább folytatódott a királyságban. Ezért fogadták megértéssel a királyságban a parancsoló, elrendező, szervező elemet.

A következők történtek: Krisztus, Ulfila Krisztusa, a gótok Krisztusa, akit az ariánusok intenzíven átéltek, minden ember számára Krisztus volt, akik bizonyos vonatkozásban egyenlőnek érezték magukat, akik nem voltak arisztokraták és nem tettek arisztokratikus különbségeket. Ez ugyanakkor utóhatása volt, utolsó maradványa annak, amit keleten éreztek a földi embernek az egész kozmosszal és a természettel való együttműködéseként. A természetet úgyszólván kiiktatták abból, ami a kelta királyság szociális berendezkedésében élt.

Ez a két dolog - részleteiben nem tudom ezt kifejteni, csak elvben - Európában összekapcsolódott és találkozott egy harmadikkal. Úgy kapcsolódtak össze, hogy először az arianizmus nyomult előre, minthogy azonban annak utóhatása volt meg benne, ami az embert és a természetet összekötötte, nem értették meg azok, akik a tisztán kelta impulzus hatása alatt álltak, a germán, frank stb. népek hatása alatt. Ezeknek utódai csak azt értették meg, ami benne a királyi struktúra volt. És ezért jött létre az a törekvés, amely még tovább hatott a régi szász evangélium-költészetben: a „Heliand”-bm: Krisztust a seregek urának tekintik, királyi vezetőnek, uralkodó fejedelemnek. Annak meg nem értéséből, ami keletről jött és abból a vágyból, hogy királyként tiszteljék a felettük állót, létrejött Krisztus átértelmezése seregek királyává.

Ehhez járult még egy harmadik dolog. Ez délről jött, a római birodalomból. A római birodalmat már korábban megfertőzte az, amit ma talán úgy nevezhetnénk, hogy az államszerű elem. A római birodalom - birodalom volt nem állam, de talán jobban megértjük ma, ha azt mondjuk, hogy „államhoz hasonló képződmény” - ez a római birodalom bizonyos vonatkozásban nagyon hasonló volt ahhoz, ami a királyi organizációból létrejött, csak más alapokból származott, és csak annyiban tért el, hogy a földrajzilag egymástól távol eső területek más-más feltételekkel hozták létre szociális struktúrájukat. Aztán a köztársaságból császári szervezetté alakult, de mint birodalom hasonló volt ahhoz, ami a keltáknál - csak germán színezettel - a különféle királyságokból létrejött.

Ami délről a római birodalomból a szociális élettel szembeni gondolkodásmódként és érzésbeli szokásként felbukkant - mert ez éppen a külsőleg a fizikai síkon található struktúrát tartotta szem előtt - azt belsőleg sohasem lehetett olyasmivel összekötni, ami ösztönös impulzusként keletről jött, mint az arianizmus. Annak olyasmire volt szüksége - bocsássák meg a paradox kifejezést - ami érthetetlen, amit előírnak. Ahogy a királyság vagy a császárság megparancsol, a pápaság is előír. Amit Ariusz tanított, az közel kerülhetett az emberekhez, ha bizonyos érzésekre apellált, amelyek leginkább azokban a népekben voltak jelen, amelyekről beszéltem, de amelyekkel végül is minden ember rokon. Ami az athanazianus hitvallásban van, az alig szól az emberi megértéshez, azt elő kell írni, ha bele akarjuk illeszteni a népközösségbe, törvénnyé kell tenni. Ahogy az emberek világi törvényeket alkotnak, úgy kellett az athanazianus hitvallást is törvénnyé tenni. Így is történt. A teljességgel érthetetlen és furcsa tanítást az Atyának és a Fiúnak az egyenlőségéről, akik mindketten öröktől fogva vannak, mindketten ugyanolyan istenek, stb. ezt úgy fogták fel, hogy kijelentették, ezt nem kell megérteni, ezt el kell hinni. Ez olyasvalami, amit elő lehet írni. Az athanazianus hitvallást parancsba adták. És miközben kifejezetten rá volt utalva arra, hogy parancsba adják, egy politikai, egyházi szervezetbe is belekerült. Az arianizmus az egyes emberhez, az individuális emberhez szólt. Nem engedte, hogy beleillesszék az egyházi szervezetbe. Az arianizmust nem kellett előírni. Az előírás annak alapján következett be, amit elmondtam.

Ami délről, az athanazianizmusból jött, az így nőtt össze az előírás tendenciájával és azzal az ösztönös szándékkal, hogy szervezetet hozzon létre, amelynek élén egy vezető áll tizenkét segítővel, tizenkét alvezérrel.

Közép-Európában ez egymásba hatolódott. Brit Nyugat- Európában, majd később Amerikában azonban maradt még a régi érzületből valami, ahogy a fejedelemségben, az arisztokratikus elemben is maradt valami abból, ami megszervezte a társadalmat és a szellemit belevonta a társadalmiba. Az Artus-mondán látható, milyen szoros összefüggésben látták a szellemit a társadalmival, amennyiben a kerekasztal lovagjainak szörnyeket kellett legyőzniük, démonokkal kellett megküzdeniük, stb. A szellemiség tehát belejátszik ebbe, de úgy, hogy csak akkor ápolható, ha nem írják elő, hanem az emberek természetévé válik, és aszerint szervezik meg. És míg Közép-Európában az egyházi nép fejlődött ki, nyugaton, az angolul beszélő népek körében az jött létre, amit ennek az áramlatnak a megjelölésére egy harmadik elnevezéssel páholynépnek vagy páholynépeknek nevezhetünk, ahol eredetileg megvolt a hajlam a társaság-alkotásra és a társaságban a szervezet eszmeiségének megteremtésére. A szervezetnek végül is csak akkor van értéke, ha szellemi eszközökkel hozzák létre, anélkül, hogy ezt mások észrevennék, különben rendeletet kell hozni. Közép-Európában rendeleteket hoztak. Páholyszerű uralomra abban törekedtek, ami aztán a kelta szellemiség folytatásaként keletkezett az angolul beszélő népeknél. Így tehát létrejött a páholynép, amely lényegében véve észrevehetően azt hordozta magában, ami nem az egész emberiséget szervezte meg, hanem társaság- szérűén állt össze. A rendiség-szerű összefogás annak folytatása volt, ami az Artus mondához kapcsolódott. A világ- történelemben a dolgok mindig összefonódnak. A fejlődést sohasem tudjuk megérteni, ha csak úgy képzeljük el, hogy az előzőből egyenes vonalon jön létre az utána következő. A dolgok a fejlődés folyamán átnyúlnak egymásba. Ezért figyelemreméltó tény, hogy az emberi gondolkodásmód vonatkozásában, mindannak vonatkozásában, ami az emberi lélekben működik, ez a páholy-princípium - amely aztán a szabadkőművességben majomszerű karikatúráját hozta létre - belsőleg rokonságban van a jezsuitizmussal. Hogy a jezsuitizmus mennyire ellensége, milyen esküdt ellensége ennek a páholyságnak, ezt tudjuk, és annak ellenére ez a helyzet, hogy a gondolkodásmód tekintetében óriási a hasonlóság köztük. Loyola Ignác működésére, minden jelentős tettére bizonyosan hatott egy kelta vérségi elem, amely ereiben csörgedezett.

Keleten létrejött a Krisztus-nép a folytatólagos Krisztusimpulzus őrzője. A keleti emberek számára magától értetődő, hogy életük folyamán lelkükbe folytonosan beleárad valami: a Krisztus-impulzus. A középső országok egyházi népe számára ez letompult, lebénult. A Krisztus-impulzust időszámításunk kezdetén konzerválták, majd később dekrétumokat fűztek hozzá, állami dektérumokat és hagyományosan, elvszerűen vitték tovább. Nyugaton a páholyrendszerben a Krisztus-impulzus kérdésessé vált, teljesen kérdésessé; ott még tovább bénították. Azokból a képzeti formákból, amelyek valóban a keltaságból jövő páholy-impulzusra vezethetők vissza, így fejlődött ki aztán az, amit a modern felvilágosodás deizmusnak nevez. Különösen érdekes, ha összehasonlítjuk a különbséget, ahogy a közép-európai egyházi nép egy tagja a Krisztus-impulzushoz viszonyul, és ahogy a brit birodalom egy tagja viszonyul hozzá. De ne az egyes embereket nézzék, mert természetesen az egyházi impulzus is átterjedt Angliára, és a dolgokat úgy kell venni, ahogy a valóságban vannak: azokat az embereket kell nézni, akik ahhoz kapcsolódtak, amit páholy-impulzusnak neveztem, és ami az egész nyugat területén az állami életbe is beáramlott. Ebből ismét másfajta viszony fejlődött ki Krisztushoz.

Fel lehet tenni a kérdést: milyen a viszonya Krisztushoz annak, aki a Krisztus-néphez tartozik? Tudja, hogy ha lelkét helyesen éli át, akkor megtalálja a Krisztus-impulzust, mert az őbenne van, szüntelenül benne működik. Aki az egyházi néphez tartozik, olyanfélét mond, amit Ágoston is, aki a maga érlelődési korszakában arra a kérdésre, hogy „Hogyan találom meg Krisztust?” így felelt: úgy, ahogy az egyház számomra Krisztust ábrázolja. Az egyház mondja meg nekem, kicsoda Krisztus. Az egyháztól tanulom ezt meg, mert az egyház a hagyományban megőrizte azt, amit kezdetben Krisztusról mondtak. - Aki a páholynéphez tartozik - és vannak valóban ide tartozók - az egészen más módon kérdez Krisztusról, mint az egyházi nép vagy a Krisztus-nép, mert ezt mondja: a világtörténelem beszél egy Krisztusról, aki egyszer itt járt. Értelmes dolog egy ilyen Krisztust elfogadni? Hogyan igazolható Krisztus világtörténelmi befolyása az ész előtt? - Ez lényegében a felvilágosodás krisztológiája, a felvilágosodásé, amely azt kívánja, hogy Krisztus igazolja magát az értelem előtt.

Hogy megértsük, miről is van szó, tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember minden időkben a Krisztus-impulzus nélkül is el tud jutni Istenhez. Elég, ha valami nincs rendben az embernél - az ateista olyan ember, akinél fizikailag is beteg valami - a spekuláció, a misztika útján is el lehet jutni Istenhez, ahhoz, hogy a világban elfogadjuk Isten létét. Ez az ős-deista hit a felvilágosodás hite. Egyenes úton eljuthatunk ahhoz a felvilágosult hithez, hogy létezik egy Isten.

Azoknál azonban, akik a páholynépből fejlődtek ki, arról van szó, hogy az általánosságban vett Isten mellett értelmesnek találják-e Krisztus elfogadását is. Kiválaszthatunk néhány személyiséget, akik ezt jellegzetesen képviselik. Egyet említek csak, aki 1648-ban a westfáliai béke évében halt meg, Herbert Cherbury-t. Ő megkísérelte, hogy eljusson oda, hogy a Krisztus-impulzust értelmesnek találja. Egy igazi orosz embernek eszébe sem jutna, hogy a Krisztus-impulzus értelmét keresse. Ez olyasmi lenne számára, mintha azt kívánnák tőle, hogy a fej elhelyezkedését a két váll fölött értelmesnek tartsa. Ahogy az embernek feje van, úgy van Krisztus-impulzus is. Ettől alapvetően különbözik, amit például Cherbury vet fel: értelmes dolog-e Isten mellett, akihez felvilágosult gondolkodással eljuthatunk, egy Krisztust is feltételezni? Először az embert kell értelemszerűen tanulmányozni ahhoz, hogy ezt jogosultnak találjuk-e.

Erre azt mondhatják: természetesen a páholyok népének nem minden tagja teszi ezt meg! - Magától értetődő, hogy nem. A meghatározott fogalmakat a filozófusok hozzák létre, a többiek nem gondolkodnak ilyen sokat, de ösztöneikben, érzéseikben, öntudatlan következtetéseikben megteszi ezt minden ember, aki valamilyen kapcsolatban áll a páholynép impulzusával. Akiről beszélek, a következőket mondta: nézzük meg az összes vallást, mi az, ami bennünk közös. - Ez a felvilágosodás egyik trükkje. Minthogy az illető nem akar a szellemiséghez, de legalábbis a Krisztus-impulzushoz eljutni, hanem csak a deizmus absztrakt istenéhez, ezt a kérdést teszi fel: vajon természetes-e az ember számára, hogy ezt vagy azt megtalálja? - Cherbury, aki sokat utazott, tájékozódni próbált, hogy mi a közös a különböző vallásokban. Igen sok közöset talált bennük, aztán ezt megpróbálta öt mondatban összefoglalni. Ezt az öt mondatot különösen jól jegyezzük meg, mert ez rendkívül fontos.

  1. Isten létezik. - Mivel a különböző népek a különböző vallásokban ösztönösen jutottak el oda, hogy feltételezzék Isten létezését, a természet értelmében elfogadja, hogy Isten létezik.
  2. Az Isten tiszteletet követel. - Ismét a vallások közös vonása.
  3. Ennek a tiszteletnek erényből és jámborságból kell állnia.
  4. A bűnöket meg kell bánni és le kell vezekelni.
  5. A túlvilágon van egy jutalmazó és büntető igazságszolgáltatás.

Láthatjuk, hogy ebben semmi sincs a Krisztus-impulzusból. Ugyanakkor azonban ebben az öt mondatban mindaz benne van, amihez az ember eljut, ha csak arra épít, amire a vallásos impulzus a páholy-impulzusnál építeni akar. Ez a szemléletmód alakul tovább a felvilágosodásban. Hobbes- nál Locke-nál és másoknál is aztán azt találjuk, hogy megkísérlik, újra és újra megkísérlik, hogy ezt mondják: igen, de Jézus-Krisztusról egy hagyomány él. Értelmes dolog egy ilyen Jézus-Krisztust elfogadni? - És végül megnyugtatják magukat a következővel: ha figyelembe vesszük, hogy mi áll az evangéliumokban, ami Krisztus- Jézusról a hagyományban él, akkor ez megegyezik azzal, ami lényegében alaptételként minden vallásban közös. Ezért ez azt a benyomást kelti, minta Krisztus össze akarta volna foglalni mindazt, ami a vallásokban közös, mintha egy istenségtől áthatott személyiség lett volna - ezt többé- kevésbé el lehet képzelni - aki azt tanította, ami minden vallásból a legjobb. Tyndal, aki 1657-től 1733-ig élt, írt egy könyvet „A kereszténység olyan régi, mint a teremtés” címen. Ez a könyv igen fontos, ha meg akarjuk ismerni a felvilágosodás lényegét, amely aztán ellaposodott a voltaireizmusban. Tyndal azt akarja kimutatni, hogy a legjobb emberek alapjában véve mindig keresztények voltak, és hogy Krisztus csak azt foglalta össze ami a vallásokban a legjobb volt.

Láthatjuk ebből, hogy Krisztust lehúzták és tanítót csináltak belőle. Krisztus tanító lett, mindegy, hogy Messiásnak vagy Mesternek nevezték, vagy ahogy akarták. Tanító lett. Nem Krisztus lényét tartják szem előtt, hanem csak azt, hogy olyan vallási tartalmakat tanít, amelyek a legkiválóbbak az emberiség tartalmai közül.

Amire most rámutattam, az magától értetődően a legkülönbözőbb árnyalatokban jelentkezhet, de az alapszín marad: Krisztus a tanító. És ha a Krisztus-nép, az egyházi nép és a páholynép jellegzetes típusait szemügyre vesszük - amelyek aztán természetesen nagymértékben legyengültek - ha a látszat mögött a valóságot keressük, akkor a Krisztus-népnél ezt mondjuk: Krisztus a szellem, tehát alapjában véve nincs köze semmiféle fizikai síkon létrejött berendezkedéshez. Viszont tény az a misztérium, hogy egyszer emberi alakban jelen volt. - Az egyház népe számára Krisztus a király. Ezt többé-kevésbé árnyalni lehet. - Bár ez a páholynépnél is tovább él, de a további fejlődésben van valami még, ami felbukkant: Krisztus a tanító.

Az európai tudatnak ezt az árnyaltságát figyelembe kell vennünk, mert ez mélyen él nemcsak az egyes emberekben, hanem igen-igen mélyen él abban, ami Európában az Atlantisz utáni ötödik korszakban lelkileg kifejlődött, és sok tekintetben abban is, ami szociálisan fejlődött ki. Ezek a Krisztus-impulzus fő árnyalatai. Ezekről a dolgokról még sokkal többet lehetne beszélni, de ma csak vázlatosan tudom ezt ismertetni az idő rövidsége miatt.

Ha az emberiség fejlődésének tegnap említett három formáját nézzük, először is azt mondhatjuk: az egész emberiség úgy fejlődik, hogy most az érzői-lélekben él, a 28. és 21. év között. Az egyes ember individuumként úgy fejlődik, hogy most az Atlantisz utáni ötödik korszakban a tudati lélek jut kifejeződésre. És a néplelkeken belül van még egy harmadik fejlődés is, amelyről tegnap beszéltem. Nos, a néplélekkel összefüggésben éppen az előbb említett dolgok alakulnak ki. Egyrészről hatnak a történelmi tények, másrészről a néplelkek a maguk vallási árnyalatai szerint. Ez az együttműködés hozza létre, hogy a Krisztus-nép azt az impulzust fejleszti ki magában, hogy Krisztus a szellem; az egyházi nép azt, hogy Krisztus a király, és a páholynép azt, hogy Krisztus a tanító. Ez a népi árnyalatoktól függ. Ez a harmadik fejlődési áramlat.

A tényleges külső fejlődésben az egyik dolog hat a másikra a többin keresztül; az egyik mindig átcsap a másikba. Ha például valaki felteszi a kérdést: ki tartozik a páholynéphez, ki tartozik ehhez a felvilágosodott deizmushoz - akkor különös módon az a helyzet, hogy ennek egyik tiszta típusát a berlini Hamack képviseli! Sokkal jellegzetesebb képviselője ennek az irányzatnak, mint bárki a Csatornán túl. A modern életben minden összekeveredik. Ha azonban a dolgokat meg akarjuk érteni és értelmüket akarjuk felkutatni, akkor nem szabad megállnunk a külsőségeknél, hanem tisztában kell lennünk azzal, hogy a harmadik fejlődési áramlat, amely a népi jelleggel függ össze, éppen abba megy át, amit az előbb ábrázoltam. Minthogy azonban a többi fejlődési áramlat is jelen van, jelen van az ellenhatás is, a tudati lélek rohamozása e népi jellegű hatással szemben. Ez különböző pontokon jelentkezik. Úgy is mondhatnám, hogy ebből vagy abból a központból tör felszínre. Ilyen felbukkanás a goetheanizmus is, amelynek tulajdonképpen mindahhoz, amit említettem, semmi köze sincs, de mégis nagyon sok köze van hozzá, ha az egyik vagy a másik oldalról szemléljük. Mert kezdetben a Grál-áramlattal párhuzamosan fejlődik az az áramlat, amit Artus áramlatként vázoltam; ez a Grál-áramlat ugyanakkor teljes ellentéte az Arthus áramlatnak. A Grál-áramlat úgy alakult, hogy aki egy Grál-templomhoz el akar jutni, annak megközelíthetetlen úton hatvan mérföldet kell mennie járatlan utakon, a templom belseje teljesen el van rejtve és ott semmit sem tud meg, ha nem kérdez. Röviden: az egész Grál-hangulat lényegében kapcsolat-teremtés az emberi lélek legbensőbb része - ahol a tudati lélek felébred - és a szellemi világ között. Ha szabad így mondanom, arra törekszik, hogy az érzékelhető világot mesterséges úton a szellemi világ felé irányítsa, amire a Krisztus-nép ösztönösen törekszik.

Ha az európai vallási impulzusoknak ezt a sajátságos egymásra hatását egy rajzon akarjuk ábrázolni, akkor azt mondhatjuk: van egy olyan impulzus, amely ösztönösen és ma még csíraszerűen, kialakulatlanul él a Krisztus-népben (a rajzon piros). Egy olyan szellem, mint a filozófus Szolovjov ezt a Krisztus-impulzust magától értetődőnek tartotta.

Közép-Európa a maga etnográfiai és etnikai viszonyai miatt nem tudja ezt így átvenni, mesterséges úton kell létrehozni. A Grál-áramlatban aztán Európába belekerült az, ami - mondhatnánk - mint valami örvénylő kavargás jutott bele. Ez Európában mindenfelé kisugárzott, de mint Grál- áramlat nem korlátozódott a népi jellegre. Ebben a Grál- hangulatban - még ha tudatának legalsóbb rétegeiben is - élt Goethe. Ha megkeressük nála ezt a Grál-hangulatot, mindenütt megtaláljuk. Goethe bizonyos vonatkozásban nem elszigetelten van jelen, ezáltal az előzményekhez kapcsolódik. Lutherhez, a német misztikához és mindahhoz, ami előzőleg történt, nincs köze. Többé-kevésbé úgy hat rá, hogy alakítja, világpolgárrá teszi. Ami elvezeti oda, hogy három fokozatot különböztessen meg - a népi vallás fokát, a bölcsek vallásának fokát, amelyhez az egyes emberek jutnak el a második teremben, és a bensőséges vallást, amely a harmadik teremben csak a lélekhez szól és a halál és a feltámadás misztériumát tartalmazza, ami elvezeti ahhoz, hogy az érzéki világban működő vallásosságot felemelje - ne jezsuita módon lehúzza - ez a Grál-hangulat. És bármennyire paradoxul hangzik is, Grál-hangulat van az oroszságban; a Grál- hangulat az oroszságban teljes mértékben benne van. És ezen a legyőzhetetlen Grál-hangulaton nyugszik az ország jövője majd az Atlantisz utáni hatodik korszakban, amelyről már annyiszor beszéltem.

Ez az, amit figyelembe kell vennünk, amikor az egyik oldalt nézzük. És ha a másik oldalt vesszük szemügyre, akkor azt látjuk, hogy a Krisztus-impulzust nem úgy fogadják, mint ahogy keleten, mint valamiféle inváziót, és nem is úgy, mint olyasmit, ami a tradíció és az írások útján elevenen folytatódott, hanem úgy, mint valami értelmes dolgot. Ez az, ami a páholyi szervezetben, annak valamennyi ágazatában megnyilvánul. Ezt egy másik színnel jelzem (a rajzon zöld). Ez az, ami aztán nyugaton kiéli magát a politikában, az Artus áramlat legkülsőségesebb megjelenése, azé, amit Artus király megtestesített. És ahogy az orosz Krisztus-impulzus a Grálban folytatódik és a nyugat minden jóra törekvő emberére rásugárzik, a másik áramlat is folytatódik, beleárad az egyház népébe, amely jezsuita színezetet nyer. Még ha a jezsuitizmus esküdt ellensége is ennek, ez nem számít; lehet valami esküdt ellensége annak, ami ugyanazokból a gondolatformákból táplálkozik. Történelmi tény, hogy a jezsuiták nemcsak hogy minden páholyba belopakodtak, hogy magas rendfokozatú jezsuiták kapcsolatban álltak magas rendfokozatú páholytagokkal, hanem az is tény, hogy mindezek, ha különböző népekben jelentek is meg, de közös tőről fakadnak, még ha az egyik a pápaság, a másik a szabadság és ésszerűség, a felvilágosodás irányában fejlődik is. Ez képet ad arról, mit nevezek a tudati lélek működésének. Mert amit korábban keletről nyugat felé irányulóan három fokozatban ábrázoltam, az a népiségben, az etnikumon alapszik. Hogy ez az egymásra hatás folyamán ilyen formákat vesz fel, hogy nyugaton felvilágosodássá válik, ennek az az oka, hogy a tudati lélek fejlődési áramlata az egyes emberekben, az individuumokban él.

Van azonban egy harmadik áramlat is. Az, amelyik az egész emberiség sajátja, amely fejlődésének életkorát jelzi, ahogy egyre fiatalabb lesz. Jelenleg az érzői-lélek korában van, 28 és 21 éves kora között. Ez az egész emberiségre vonatkozik. Amikor az első, az etnikai áramlatot ábrázoljuk, amelyben a népi vallások keletkeztek: Krisztus-vallás, egyház-vallás, páholy-vallás, akkor a népi fejlődés álláspontján vagyunk, amelyet így szoktam részletezni: olasz nép = érző- lélek, francia nép = értelmi vagy kedélylélek, és így tovább. Amikor azt ábrázoljuk, ami a tudati lélek formájában minden egyes emberben az Atlantisz utáni ötödik korszak folyamán kifejlődik, akkor leginkább arról van szó, ami ezen a módon a vallásosságba beleárad. Ebből indul ki a másikkal való együttműködése is, azzal, ami fejlődésként minden emberben jelen van: az érző-lélek fejlődéssel, amely párhuzamosan fut a tudati-lélek fejlődéssel, csak sokkal öntudatlanabb.

Ha egy olyan embert tanulmányozunk, mint Goethe, akinél ha számos impulzus folytán öntudatlanul is, de mégis tudatosan alakul ki vallásosságának iránya, akkor eljutunk a tudati lélek működéséhez. Emellett a modern emberiségben egy másik elem is működik, amely az ösztönökben, az öntudatlan impulzusok útján hat igen erősen, de szoros kapcsolatban áll az érző-lélek fejlődéssel, és ez az, amit úgy kell megneveznünk, hogy a szocializmus irányába tartó fejlődés, amely most kezdte meg a maga útját és bizonyos módon majd be is végződik arról az oldalról, ahogy ezt elmondtam. Az ütközések kétségkívül mindig meglesznek a tudati lélek részéről, de hogy a szocializmus az Atlantisz utáni ötödik korszak missziója, és a negyedik évezredig bevégződik, ez az egész emberiség számára abból adódik, hogy az érzői-lélek korában él a 28. és 21. év között. Ez ebből fakad. A szocializmus nem egy pártirányzat, bár a szocialista szervezeteken belül számos párt létezik: ezek a szociális áramlaton belüli pártok. A szocializmus nem pártügy, hanem olyasvalami, ami teljesen szükségszerűen alakul ki az emberiségben fokról-fokra az Atlantisz utáni ötödik korszakban, úgy, hogy ha ez a korszak véget ér lényegében a civilizált világon belüli emberiségben jelen lesz a szociális ösztön.

Most azt gondolhatják magukban: mindaz, amit mondtam, együtt hat ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban. Itt együtt hatnak azok a dolgok, amelyekről beszéltem. De hat még az is, ami lényegében öntudatlan mélységben van jelen, az a tendencia, hogy a negyedik évezred végéig az egész világ helyes szocialista kialakítása létrejöjjön, és ez nagyon rossz is lehet, ha meggondoljuk, hogy milyen öntudatlan mélységekből jön fel ez az impulzus, hogyan bugyog és erősködik és milyen messze van még attól a korszaktól, amikor egyenesbe jön. Most azonban mozgolódik, és nemcsak az emberi lélekben, hanem az emberi természetben is, mindenekelőtt a temperamentumokban, és ami a temperamentumokban mozgolódik, annak magyarázatára elméleteket állítanak fel. Ezek az elméletek - amennyiben nem azt fejezik ki, ami a valóság mélyén van, amire a szellemtudomány törekszik - ezek az elméletek, legyen az bakunyinizmus, marxizmus, lasalleizmus vagy bármi, ezek álarcok, külsőségek, amelyek a valóság felszínén mozognak. A valóságot csak akkor látjuk, ha olyan mélyre tudnunk betekinteni az emberiség fejlődésébe, ahogy ebben a fejtegetésben megkíséreljük.

És az is, ami most külsőleg történik, csak tumultuózus készülődés ahhoz, ami mindenütt - és most valóban azt lehet mondani, hogy nem a lelkekben, hanem a temperamentumokban leskelődik. Önök mind szocialisták. Az emberek gyakran nem tudják, mennyire erősen szocialisták, mert ez a temperamentumban teljesen a tudattalanban leskelődik. Csak ha az ember tudomást szerez erről, akkor jut túl az ön- megismerésnek azon a ködös, nevetséges keresésén, amely betekint az emberi bensőbe, és ott, nem akarom részletezni, hogy milyen lényegtelen caput mortuumot, milyen absztrakt valamit talál. Az ember bonyolult lény. Csak akkor ismerhetjük meg, ha az egész világot megismerjük. Ez az amit mindezek mellett még tekintetbe kell vennünk.

Nézzük a világot és az embert abból a szempontból, hogyan fejlődött az Atlantisz utáni ötödik korszakban. Azt mondhatjuk: keleten találjuk a Krisztus-népet a maga fontos impulzusával: Krisztus a szellem. - E nép természetében él, hogy ami az európai műveltség révén csak előkészülettel történhet meg, az ösztönszerűen, elementáris erővel, történelmi szükségszerűségként árad a világba az orosz lelkületen keresztül. Mint nép, az orosz nép hordozza ezt a missziót, hogy a Grál-eszmeiséget, mint vallási rendszert, az Atlantisz utáni hatodik korszakig úgy alakítsa ki, hogy az az egész Föld kulturális fermentuma lehessen. Nem csoda, ha ezt az impulzust keresztezi a többi impulzus, amelyek azért vannak jelen, hogy különös formát öltsenek.

Melyek ezek a más impulzusok? Krisztus a király és Krisztus a tanító. A „Krisztus a tanító” impulzusig tulajdonképpen az orosz lelkület alig tud eljutni, nem tudja megérteni, mit akar jelenteni az, hogy a kereszténységet tanítani lehet, hogy az ember azt nem éli át, mint olyasmit, ami saját lelkében él. A „Krisztus a király” impulzussal azonban az orosz nép összenőtt. És itt láthatjuk annak összekapcsolását, ami a világban eddig a legkevésbé sem tartozott össze: a cárizmussal való összefonódást, ami keleti karikatúrája annak az elvnek, hogy földi uralmat vezessenek be a vallás területére. Krisztus a király - és a cár a helytartója: ennek a cárizmusban megfogalmazott, a nyugati eszmékkel való összekapcsolásnak semmi köze sincs ahhoz, ami az orosz néplélek révén az orosz lelkületben él.

A külső fizikai valóságban éppen az a jellegzetes, hogy azoknak a dolgoknak, amelyeknek belsőleg gyakran a legkevésbé sincs közük egymáshoz, külsőleg össze kell csiszolódniuk. A cárizmus és az oroszság mindig is idegenek voltak egymás számára, nem tartoztak össze. Aki megérti az orosz népet, nevezetesen a vallás szempontjából, az természetesnek fogja találni, hogy egy szükséges időpontban be kellett következnie a cárizmustól való elszakadásnak. Gondolják meg azonban, hogy ez a „Krisztus a szellem” impulzus a legbensőségesebb, összefügg a tudati lélek legnemesebb kultúrájával, és míg a szocializmus mozgolódik, összeütközik azzal, ami az érzői-lélekben él, ahogy ezt ábrázoltam. Nem csoda, ha a szocializmus elterjedése Európa keleti részein teljesen érthetetlen formákat ölt: a tudati lélek kultúra és az érző-lélek kultúra szervetlen kapcsolata teremtődik meg.

Sok minden, ami a külső valóságban történik, tiszta és érthető lesz, ha ezeket a belső összefüggéseket tekintetbe vesszük. És a jelenlegi emberiség, valamint a jövőbeni fejlődés szempontjából szükséges, hogy kényelmességből és lustaságból ne menjen el a mellett, ami lényéhez tartozik: hogy megértse, milyen összefüggésekben áll benne. Az emberek ezt nem értik, nem akarják megérteni. Ezért jött létre az az európai káosz, amely most összekapcsolódott az amerikaival, ez a borzalmas katasztrófa. A katasztrófából nem lehet addig kikerülni, amíg az emberek nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy megértsék önmagukat - hogy milyenek éppen a jelenlegi fejlődés időszakában, a jelenlegi korszakban. Ez az, amit be kell látniuk.

Ezért fontos számomra, hogy az emberek belássák, hogy amit antropozófiai mozgalomnak tartok, az valóban összekapcsolódjon az emberiség nagy fejlődési impulzusainak megismerésével, összekapcsolódjon azzal, amit az idő most az emberektől közvetlenül megkövetel. Természetesen nagy fájdalmat okoz, amikor az ember látja, hogy a jelenkor valójában milyen kevéssé hajlandó arra, hogy az antropozófiai világnézetet éppen ebből a szempontból vegye szemügyre és értse meg.

Amit mondtam, abból beláthatják, hogy ami szocializmusként bukkan fel - általános szempontok szerint szeretném kiegészíteni, amit a múlt héten a Philosophie der Freiheit-hez kapcsolódva mondtam - az az emberiségben egy az emberi természetben rejlő egyre inkább terjedő jelenség. A mai reakciók, amelyek ezzel szemben tapasztalhatók, azok számára, akik a dolgokat átlátják, egyszerűen borzalmasak.

Aki a dolgokat átlátja, annak számára világos, hogy még ha felkavaró és nyugtalanító is az, ami szocializmusként érvényesül a világban, mint nemzetközi elem, ez a jövőbe mutat; és hogy ami most megjelenik mindenféle nemzeti állam és államocska kialakításában, ez akadályozza az emberiség fejlődését. Az Atlantisz utáni ötödik korszak fejlődésének szellemével szemben iszonyú ellenszegülést fejeznek ki a következő szavak: minden népnek egy államot. - Hogy ez hová fog vezetni, ezt természetesen senki sem tudja, mégis ezt mondják. Ez teljesen át van itatva attól, ami az Artus impulzusba nyúlik vissza: teljesen át van itatva szervezési princípiummal. Ez a Grál-törekvés mindenütt az etnikumban és a tudományosságban is az individuálisra épít, mindenekelőtt az individuumot veszi tekintetbe a fejlődés folyamán és nem a csoportokat, amelyeket a nemzetközi szocialista elemnek ki kell küszöbölnie a világból, mert ez a fejlődés iránya.

Ezért is szükséges, hogy ezt mondjuk: a goetheanizmusban, annak minden individualizmusával együtt - ahogy ezt az individualizmust a goethei világnézetből levezettem az első Goethe-tanulmányaimban és a „Goethe világnézete” című könyvemben, minthogy ez természetes következménye a goetheanizmusnak - ebben az individualizmusban, amely csak egy szabadság-filozófiában csúcsosodhat ki, ebben rejlik az aminek szükségszerűen arra kell irányulnia, ami szocializmusként alakul ki. Így tehát bizonyos értelemben két pólust ismerhetünk fel, amelyek felé az emberiségnek az Atlantisz utáni ötödik korszakban törekednie kell: az individualizmust és a szocializmust. Ezeket a dolgokat azonban helyesen kell felfogni. És a helyes felfogásnak szükségképpen ahhoz kell kapcsolódnia, hogy belássuk, mi az, aminek a szocializmussal együtt kell járnia, ha valóban az emberiség fejlődésének irányába akar haladni. A mai szocialistáknak még sejtelmük sincs arról, mi az, ami az igazi, csak a negyedik évezredben kiteljesedő szocializmussal összefügg, össze kell, hogy függjön, ha az helyesen halad a maga fejlődésének útján. Mindenekelőtt arról van szó, hogy ennek a szocializmusnak együtt kell fejlődnie az ember teljes lényére, a testi, lelki és szellemi emberre vonatkozó helyes érzéssel. Az egyes etnikai, vallási impulzusok hozzá fognak járulni ahhoz, hogy az embert megértsék hármas tagozódása, test, lélek és szellem szerint. A kelet az oroszok révén arról fog gondoskodni, hogy a szellemet megértsük, a nyugat arról fog gondoskodni, hogy a testet megértsük, a közép pedig arról, hogy a lelket értsük meg. Mindez azonban természetesen egymásba folyik. Nem lehet sematizálni és kategorizálni, de az egész fejlődést át kell hatnia a szocializmus igazi elvének, igazi impulzusának.

Mi ez a szocializmus? A szocializmus igazi impulzusa abból áll, hogy az emberek eljutnak oda, hogy a külső szociális struktúrában megvalósítsák a testvériséget, a szó legtágabb értelmében. Az igazi testvériségnek magától értetődően semmi köze az egyenlőséghez. Mert nézzük a testvériséget a családban: ha az egyik testvér hét éves és a másik csak most születik, akkor természetesen nem lehet egyenlőségről beszélni. A testvériséget majd meg kell még érteni. De ez minden, amit a fizikai síkon meg kell valósítanunk: a mai államrendszerek helyén szerte a földön olyan szervezeteket kell létesíteni, amelyek át vannak itatva testvériséggel. Ezzel szemben ki kell iktatni a külső szervezetekből, a külső államszervezetekből és minden államihoz hasonló szervezetből mindent, ami egyházi és vallásos jellegű. Ezt a lélek ügyévé kell tenni. Ennek a lelkek szabad egymás mellett élése útján kell kifejlődnie. A szocializmus fejlődésével párhuzamosan a vallási dolgok vonatkozásában teljes gondolatszabadságnak kell megvalósulnia.

Az eddigi szocializmus a szociáldemokrácia formájában ezt így dobta be a köztudatba: „a vallási magánügy”. - Ezt azonban úgy tartja be, ahogy a dühöngő bika a testvériséget, amikor megindul valaki felé. Ez természetesen a legcsekélyebb megértést is nélkülözi, mert a szocializmus mai alakjában maga is vallás: teljesen szektás módon működik, és hallatlan intoleranciával lép fel. E szocializmussal párhuzamosan tehát a vallásos élet igazi virágzásának kell létrejönnie, ami arra épül, hogy az emberiség vallásos élete a Földön működő lelkek egymás közötti szabad ügye kell, hogy legyen.

Gondoljunk bele, hogy ezáltal milyen sok minden dolgozott a fejlődés ellen. Először mindig ellene kell dolgozni, hogy aztán újra egy ideig a fejlődés értelmében lehessen dolgozni; aztán megint jön az ellenhatás, és így tovább. Az általános történelmi elvek tárgyalásakor már kifejtettem, hogy minden azért van, hogy aztán elhaljon. Gondolják el, hogy mennyi minden dolgozik e párhuzamosság ellen, a gondolatszabadság ellen a vallás területén, és a külső testvéri szociális élet ellen, ami ha már államról van szó, csak egy államközösségen belül alakulhat ki. Ha szocializmust akarunk, akkor az államszervezeten belül a vallásos életnek egyáltalán nem szabad szerepet játszania, hanem csak a lelkileg együtt élő emberekben minden szervezettől függetlenül. Mennyit vétkeztek ez ellen! „Krisztus a szellem” - és emellett a cárizmus szörnyű egyházi szervezete! Krisztus a király - és a cárizmus teljes összekapcsolása a vallásos meggyőződéssel! És nem csak hogy az egyház, a római katolikus egyház politikai birodalommá alakult, hanem megtalálta annak a módját is, hogy a legutóbbi évszázadokban a jezsuitizmus kerülő útján más birodalmakba is beférkőzzék, ott is szervezkedjék és azokat is áthassa. Vagy gondoljuk meg, végül is mivé fejlődtek Luther tanai? Bizonyos, hogy Luther ebből az impulzusból nőtt ki és olyan szellem, aki egyik arcával a negyedik, a másikkal az ötödik korszak felé fordul és így impulzusa időszerű. Megjelent és mi történt aztán? Amit Luther a vallás területén akart, az összekapcsolódott az egyes német udvarok fejedelemségeinek érdekeivel. A fejedelem lesz a zsinat tagja, a püspök stb. Itt tehát összekapcsolódik az, aminek sosem lett volna szabad összekapcsolódnia. Vagy ami Ausztriában történt, az állami elv, a külső állami szervezet átitatódása a katolikus vallási princípiummal. Ez teszi most tönkre Ausztriát, egész szerencsétlensége alapjában véve erre vezethető vissza. Másnak a védnöksége alatt, a goetheanizmus védnöksége alatt lehetőség lett volna, hogy Ausztriában rendet teremtsenek.

Ez van az egyik oldalon. A másik oldalon, nyugaton, az angolul beszélő népek körében mindent áthat a páholyság és a fejedelemség. Éppen az a jellemző, hogy az államszervezet nyugaton egyáltalán nem érthető meg anélkül - Franciaország és Olaszország is megfertőződhet ezzel - hogy a páholysággal való áthatottságot ne vegyük figyelembe, ahogy Közép-Európában is figyelembe kell venni a jezsuitizmussal vagy más egyébbel való áthatottságot. Borzasztóan vétkesek tehát azzal szemben, aminek szükségképpen párhuzamosan kell haladnia a szocializmussal. Ezt figyelembe kell venni.

Egy további dolog a szellemi élet területén, amelynek a szocializmus irányában való fejlődéssel párhuzamosan kell haladnia, a szellemiség iránti minden törekvés felszabadítása az állami szervezettől való függőség alól. A tudománynak és mindennek, ami vele összefügg, távol kell állnia a kaszárnya-rendszertől. Ez az, ami szükséges. A tudománynak a világban mindenfelé szétszórt kaszárnyái, amiket egyetemeknek neveznek, ezek olyan dolgok, amelyek élenjáró ellenlábasai annak, aminek az Atlantisz utáni ötödik korszakban ki kell fejlődnie. Mert ahogy a szabadságnak érvényesülnie kell a vallás területén, a megismerés területén is létre kell jönnie az egyenrangú együtt haladás lehetőségének, hogy mindenki kivehesse a részét az emberiség további fejlődésében. Ha a szocialista mozgalom egészségesen akar fejlődni, a legcsekélyebb mértékben sem szabad, hogy a megismerés bármely ágában kiváltságok, szabadalmak, monopóliumok érvényesüljenek. Minthogy ma még nagyon távol állunk attól, amire tulajdonképpen gondolok, nem szükséges, hogy bármelyik irályban is megmutassam, hogy lehet minden embert elvezetni oda, hogy kivegye a maga részét az ilyen irányú fejlődésből. Mert ez mélyreható impulzusokkal függ össze, amelyek a nevelésben és az egyik embernek a másikhoz való viszonyában fognak kifejlődni. De ez úgy lesz, hogy minden, a szellemi megismerés birtoklására irányuló monopólium, kiváltság, szabadalom el fog tűnni, és csak arra lesz lehetőség, hogy az ember a szellemi élet tartalmát minden irányban és minden területen úgy érvényesítse, ahogy az benne él, amilyen erővel kifejezésre akar jutni. Egy olyan korban, amelyben az ember egyre inkább arra törekszik, hogy olyan dolgokat, mint például az orvostudomány, az egyetemi emberek számára monopolizáljon, és amelyben a legkülönbözőbb egyéb területeken mindent át akar szervezni, egy ilyen korban nem szükséges, hogy a szellemi egyenlőség egyes részleteiről beszéljünk. Mert még természetesen nagyon messze vagyunk ettől, és a legtöbbünknek van elég ideje, hogy várjon a következő inkarnációjára, ha annak teljes megértésére törekszik, amit e harmadik ponttal kapcsolatban mondani kell. A kezdeteket azonban természetesen mindenütt ki kell alakítani.

Ez csak úgy lehetséges, ha az ember élénken érdeklődve a modern emberiség és saját kora iránt, tudja, hogy mely impulzusok működnek, ha ezt a jelenleg működő szocializmust szemügyre veszi és összeveti azzal, aminek párhuzamosan kell haladnia: a szabadsággal a vallásos gondolkodásban és az egyenlőséggel a megismerés területén. A megismerésnek mindenki számára egyenlőnek kell lennie, ahogy a közmondás szerint a halálban mindenki egyenlő, mert ez majd az érzékfeletti világba fog elvezetni a jövőben, ahová a halál is elvezet. Ahogy a halált sem lehet monopolizálni és szabadalmaztatni, nem lehet a megismerést sem. És ha valaki mégis ezt teszi, éppen hogy nem lesz a megismerés hordozója, hanem olyanná válik, mint azok, akiket nem a megismerés hordozóinak neveznek. Ez természetesen sehol sem vonatkozik az egyes emberekre, hanem arra, ami a kor szempontjából jelentős: a kor szociális szerkezetére. Korunk, amely a fokozatosan hanyatló polgárságban élte ki magát, megmutatta, mennyire hatástalan a küzdelem az ellen ami tulajdonképpen a fejlődéssel szemben lép fel. A pápaság teljesen a fejlődés ellen van. Ahogy az ó-katolikusok a hetvenes években felléptek a csalhatatlansági dogma, a pápai monarchizmus e koronája ellen, egyre nehezebb lett a helyzetük mind a mai napig, holott jó szolgálatot tehettek volna a pápai monarchizmussal szembeni küzdelemben.

Ha visszatekintenek arra, amit mondtam, akkor azt fogják találni, hogy jelenleg itt a fizikai síkon van valami, ami tulajdonképpen a lélekhez és a szellememberhez tartozik, míg a külső fizikai síkon voltaképpen a testvériség akar érvényesülni. A fizikai síkon az érvényesült és azt akarta megszervezni a fizikait, ami közvetlenül nem tartozik hozzá. Természetesen annyiban a fizikai síkhoz tartozik, amennyiben az emberek is ahhoz tartoznak, és amennyiben a lélekben él, de nem tartozik hozzá úgy, hogy az embereket megszervezze a fizikai síkon. A fizikai síkon például a vallásoknak csak lelki közösségként kellene működniük, és nem úgy, hogy külsőleg megszerveződnek, és az iskoláknak is másképpen kellene szerveződniük, mindenekelőtt nem volna szabad, hogy állami iskolák legyenek, és így tovább. Mindennek a gondolatszabadságból, az emberi individualitásból kellene létrejönnie. A valóságban a dolgok átnyúlnak egymásba. Ezáltal történhet meg például az, hogy ma a szocializmus sok tekintetben ellentéte annak, amit mint elvet felvázoltam. Zsarnoki hatalomra vágyik, legszívesebben minden fölött uralkodna. A szocializmus valójában belsőleg harcol a világ bitorló fejedelme ellen, mert a világ bitorló fejedelme akkor lép fel, amikor az emberek a Krisztus-impulzust vagy a szellemiséget külsőleg az állami elvek szerint szervezik meg, amikor a külső organizációra, és nem csupán a szociális testvériségre vonatkoztatják.

Amikor az ember ma a legfontosabb, leglényegesebb kérdéseket érinti, olyan dolgokat érint, amelyek az emberiség számára még kényelmetlenek. Szükséges azonban, hogy ezeket a dolgokat belássuk és megismerjük. Mert a jelenlegi katasztrófából csak az vezet ki, ha belátjuk és magunkévá tesszük. Ezt újra ismételnem kell. Az emberiség igazi fejlődéséért csak úgy dolgozhatunk, ha megismerkedünk azokkal az impulzusokkal, amelyek az említett módon lelhetők fel.

Amikor itt nyolc nappal ezelőtt a Philosophie der Freiheit-ről beszéltem, kísérletet tettem annak felvázolására, hogyan sikerült elérnem működésemmel, hogy mindenhonnan kigolyózzanak. Emlékeznek rá, hogy a legkülönbözőbb területekről kigolyóztak. Nyugodtan mondhatom: a goetheanizmussal is a legkülönbözőbb oldalakról kigolyózottnak tekinthetem magam, mindenhonnan, ahol megkíséreltem, hogy az utóbbi nehéz években az emberiséget a felé vezessem. A goetheanizmus nem az, hogy Goethéről mondunk valamit, hanem az is goetheanizmus lehet, ha feltesszük a kérdést: mi a teendő a világ valamely pontján ma, amikor a világ minden népe egymásnak ront? - De ezzel is mindenhonnan kigolyózottnak éreztem magam. Ezt nem pesszimizmusból mondom, ahhoz túl jól ismerem a karma működését, és nem is azért, mintha nem akarnám holnap ugyanazt csinálni, amit tegnap csináltam, ha erre alkalom kínálkozna. Ezt kell mondanom, mert az emberiségnek bizonyos dolgokat tudomására kell hozni, hiszen csak azáltal találhatja meg a jelenlegi kornak megfelelő impulzusokat, ha beletekint a világba.

De vajon így kell-e lennie, hogy az emberek ne jussanak el ahhoz, ami szívükben és lelkük mélyén él, hogy az utat a fényhez megtalálják: törvényszerű-e, hogy ez külső kényszer révén történjék? Szükségszerű-e, hogy előbb minden összeomoljon, ahhoz, hogy az emberek elkezdjenek gondolkodni? Nem kell ezt a kérdést minden nap újra meg újra feltennünk? Nem azt kívánom, hogy az egyes ember ezt vagy azt tegye, mert nagyon jól tudom, milyen keveset lehet jelenleg tenni. Szükséges azonban, hogy belátáshoz jussunk, hogy ne legyenek hamis ítéletek, szabaduljunk meg a kényelmességtől és tekintsünk bele a dolgokba úgy, ahogy azok a valóságban vannak.

Sajátságos benyomást keltett bennem egy megjegyzés, amelyet ma reggel olvastam. A „Frankfurter Zeitung”-bán, tehát egy német újságban olvastam egy férfi írását, akit 18- 20 évvel ezelőtt jól ismertem, és akivel számos dolgot megbeszéltem. Egy tárcát olvastam tőle. 17-18 éve nem találkoztam vele. Költő és drámaíró, darabjait előadták. Paul Emst- nek hívják; annak idején jól ismertem. Ma elolvastam ezt a kis cikkét az erkölcsi bátorságról, és benne egy mondatot - szép ha valaki egy ilyen mondatot leír, de újra meg újra fel kell tennünk a kérdést: kellett-e olyasminek ránk törnie, ami most ránk tört, hogy egy ilyen mondat megszülessen? - Ez az ős-német, ez a rendkívül képzett német ezt írja: nálunk mindig azt állítják, hogy gyűlölik a németeket. Szeretném tudni, ki az, aki szerte a világon a német szellemet valóban gyűlölte. Az utóbbi években a német szellemet maguk a németek gyűlölték a legjobban!

És mindenekelőtt egy igazi belső gyűlölet van jelen a goetheanizmussal szemben. Nem azért mondom ezt, hogy valamilyen szempontból kritikát gyakoroljak, és azért sem - mindez nem szokásom - hogy valami szépet mondjak, amivel Wilsonnak engedményeket teszek. Szomorú benyomást kelt azonban, ha a dolgok csak kényszer útján jönnek létre, mert valójában csak akkor lehetnek gyümölcsözőek, ha szabad emberektől származnak. Mert ma már az szükséges, hogy szabad gondolatokból származzanak azok a dolgok, amelyek a szabadság tárgyát kell, hogy képezzék. Állandóan hangsúlyozni kell azonban: nem pesszimizmusra akarok hangolni, hanem a lelkekhez, a szívekhez szólok, hogy aztán ezek a szívek és lelkek más szívekhez és lelkekhez tudjanak szólni, és hogy megkíséreljem a belátást felébreszteni, hogy ezáltal az emberek ítélkezni tudjanak. Mert az ítélet került a legrosszabb helyzetbe az utóbbi időben, az ítélet, amit elhomályosít a tekintélyimádat. Milyen boldog ma a világ - mondhatnánk az egész földkerekség - hogy egy iskolamestert bálványként tisztelhet; milyen boldog a világ, hogy nem neki kell gondolkodnia! Ez nem nemzeti erény vagy vétek, hanem olyasvalami, ami most benne van a világban és le kell küzdeni, azáltal, hogy az ember alapokat szerezzen az ítélkezéshez. Az ember azonban nem tud ítéletet alkotni, ha nem áll megfelelő alapokon, és minden körülmények között mégis ítélkezni akar. Az akaratra van szükség ahhoz, hogy a valóságba behatoljunk. Akik ma többnyire Vezetők, azokról más összefüggésben már elmondtam, hogy a válogatott legrosszabbak, akiket az utóbbi idők sajátos viszonyai választottak ki. - Ezt át kell látnunk. Nem az a fontos, hogy szólamokat hangoztassunk: demokrácia, szocializmus, és így tovább, hanem az a fontos, hogy meglássuk a szavak mögötti valóságot.

Ez az, ami az ember ajkára kívánkozik a jelen korban, amikor világosan látni, hogy azon kevesek is, akiket az események felráztak, kényszer alatt cselekednek. Ebből lehet leszűrni, hogy az ítélkezés, a belátás a fontos. A népi fejlődésbe azonban csak úgy lehet betekinteni, ha tekintetbe vesszük a mélyebb összefüggéseket. Bátorság kell ahhoz, hogy azt mondjuk: ezeknek a dolgoknak az ismerete nélkül nem illetékes semmilyen a népekkel és a szociális berendezkedésekkel foglalkozó tudomány. Ezt a bátorságot ki kell alakítanunk és erről szívesen beszélnék majd egy más alkalommal. Ma már elég hosszasan beszéltem, de fontosnak tartottam, hogy a mélyebb európai impulzusok és a jelenkor impulzusainak közvetlen összefüggéseit meg mutassam.

Önök is tudják, hogy manapság nem lehet bizonyos benne az ember, hogy holnap még ugyanazon a helyen lesz-e, ahol ma van; kényszeríthetik arra, hogy ide vagy oda menjen. Bármi is történjék - lehet, hogy még sokáig beszélhetünk itt egymással, lehet, hogy csak rövid ideig - még ha bármilyen rövidesen is el kellene utaznom, a mai előadásom akkor sem lesz az utolsó, amit itt tartottam. Úgy fogom intézni, hogy erről a helyről még szólhassak Önökhöz.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként