Többször megközelítettük azt a valamennyiünket érdeklő kérdést, hogy voltaképpen honnan ered, hogy korunkban még aránylag kevés ember találja meg a világrend szellemi megismeréséhez vezető utat. Erre a kérdésre a legkülönbözőbb szempontok szerint válaszolhatunk. Mai nézőpontunk olyan gondolatokat hozhat közelebb, amelyeknek befogadása korunkban talán különösen fontos lehet.

Ha szemügyre vesszük az embernek a szellemi világhoz fűződő kapcsolatát, úgy természetesen különböző dolgok jönnek tekintetbe ezen a téren. Különösképpen az embernek azokhoz az emberi lelkekhez fűződő kapcsolata, akik az ő karmikus viszonyainak köréből már áthaladtak a halál kapuján, tehát a szellem birodalmában tartózkodnak. Az úgynevezett holtakkal való viszony mindegyre a legérdekesebb az embernek a szellemi világhoz fűződő kapcsolatában. Éppen ezen a viszonyon mutatkozik meg kiváltképpen, hogy a szellemi világ szemlélése milyen elvi különbségeket mutat az érzéki-fizikai világéhoz képest. Többször is említettem, hogy ha az ember a szellemi világgal áll szemben, akkor gyakran egészen radikálisan szakítania kell azokkal a képzetekkel, amelyeket a fizikai létről alkotott. Azért kell radikálisan szakítania velük, mert a szellemi világ tényeit és folyamatait sokszor a fizikai világ tényeivel éppen ellentétes fogalmakkal kell megragadni. Csak nem szabad azt hinni, hogy a szellemi világ megismeréséhez úgy juthatunk el, ha netán azt képzeljük, hogy elegendő, ha a fizikai világot egyszerűen a feje tetejére állítjuk, megfordítjuk. Nem erről van szó. Minden egyes dolgot külön kell megvizsgálni, tapasztalni. Ha azonban éppen az embernek az úgynevezett holtakhoz fűződő viszonyáról van szó, akkor legalábbis első meglátásban az a helyzet, hogy a szokásos fizikai fogalmakkal ellentétes fogalmakat kell elsajátítanunk.

A szellemi kutató először csak elbeszélheti a dolgokat. Amit azonban különösképpen el kell mondania az úgynevezett holtakhoz fűződő viszonyról, az valójában mindenkinél megvan többé-kevésbé, csak tudat alatt marad, ha nem szellemi kutató. Tehát olyasmiről beszélek, ami valamennyiünk számára létezik. Az úgynevezett holtakhoz fűződő viszonyról beszélek, ebben valamennyien részt vesznek. De a részvétel egyelőre nem tudatos. Ezeket a dolgokat a szellemtudománynak kell a tudatba felhoznia.

Tegyük fel, hogy olyan ember áll egy bizonyos halottal szemben, akinek a szellemi világ megnyilatkozott. Ekkor kitűnik, hogy ha szóval fordulunk a halotthoz, akkor ez természetesen nem fizikai szavakkal történik, hanem gondolatban. Ha gondolatokkal, beszéddel hozzá fordulunk, akkor az a benyomásunk támad, ha a halotthoz fűződő viszonyunk valóságos, reális, hogy amit mi kérdezünk a halottól, vagy mi mondunk neki, az tőle ered. A fizikai életben megszoktuk azt az elképzelést, hogy ha valakitől kérdezünk vagy mondunk neki valamit, akkor halljuk saját beszédünket, szavainkat hozzá intézzük. Ha halottal kerülünk kapcsolatba, akkor ez éppen fordítva van. Ha közölni akarunk vele valamit és a kapcsolat realizálódik, akkor az az érzésünk, hogy mi magunk bensőleg teljes nyugalomban vagyunk. Ha valóban eléri őt az, amit kérdezni vagy közölni akarunk, akkor szemléletünk számára úgy tűnik, mintha a szavak, vagyis gondolatok tőle jutnának el hozzánk. Akkor ő szól hozzánk. És amit ő mond nekünk, az saját lelkünk mélyéből felszálló felelet vagy közlés. A most leírt viszony éppen fordítottja a fizikai síkon élő emberhez fűződő viszonyunknak és ezért az ember persze, nem könnyen figyel rá mindennapi életében, mert egészen más, mint amit megszokott. Ha nem esne annyira nehezére, hogy a szokatlanhoz hozzászokjék, akkor sokkal többen beszélhetnének a halottakhoz fűződő viszonyukról.

Vegyünk egy speciális esetet. Hiszen mindig kapcsolatban vannak valamilyen karmikusan összefüggő halottal. Ha ezt a viszonyt különösen bensőségessé, reálissá akarják tenni, akkor helyes, ha előbb tekintetbe vesznek egy fontos szabályt, azt ugyanis, hogy a szellemi világ számára az absztrakt gondolatok és képzetek a legkevésbé jelentősek. Ami absztrakcióban marad, az nem jut át a szellemi világba. Ha tehát, mondjuk, csak absztrakt módon gondolnak a halottra, úgy is mondhatjuk, hogy absztrakt módon szeretik, akkor nem sok jut oda. Ha azonban intenzíven, konkrét dolgokhoz kapcsolják ezt a viszonyt, akkor átjut. Úgy értem, hogy például bizonyos szituációra emlékeznek, amikor még a halott életében együtt voltak vele. Egészen pontosan tárgyszerűen elképzelik: szemben állt vagy ült, sétálni mentek. Egészen konkrét helyzeteket képzelnek el, hogy milyen volt, mit mondott, mit mondtak neki, hangszínét is elképzelik, és ami a legnehezebb, megpróbálják a vele kapcsolatos akkori érzéseiket feleleveníteni lelkükben. A vele átélt konkrét dolgokhoz kötődnek. Azután innen kiindulva megpróbálnak valamit mondani a halottnak, amit az életében mondanának valamilyen helyzetben, amit kérdezni akarnak, amit közölni akarnak. Ezt megint úgy viszik véghez, mintha még itt volna, ismét egészen konkrétan. Ez átjut. Amikor úgy érzik, hogy most közölnek valamit a halottal vagy kérdeznek tőle még valamit, azért közvetlenül, abban a pillanatban nem jön létre a kapcsolat. Ilyen vonatkozásban számításba kell venni az időt. Az időnek a szellemi élet számára valóban egészen más jelentősége van, mint itt a fizikai létben.

Ha önök nem is szellemi kutatók, azért az imént jellemzett módon valóságos kapcsolatot létesíthetnek a halottal. De az időnek mintegy be kell érnie, hogy valóban eljusson a halotthoz, amit el akarnak hozzá juttatni. Akinek nincs tudatos beavatása, tudatos kapcsolata a szellemi világgal, annál általában az a helyzet, hogy a halotthoz fűződő kapcsolat kialakításához különösen egy pillanat fontos, éspedig az elalvás pillanata. Az ébrenlétből az alvásba való átmenet pillanata, egyben az a pillanat, amely leginkább eljuttatja a halotthoz azt, amit a nap folyamán hozzá intéztek, amint leírtam. Az elalvással a szellemi világba vezető út a halottak birodalmába is elviszi azt, amit hozzá intéztek. Ezért kell az álmok értelmezésénél óvatosan eljárni. Az álmok nagyon gyakran csak a nappali élet reminiszcenciái, emlékei, de nem feltétlenül azok, a valóság is tükröződhet bennük. Különösen a halottakról álmodott álmok - nem mindig, de gyakorta - tényleg az igazi halottakkal való kapcsolatból származnak. Az emberek azonban általában azt hiszik, hogy ami álmukban megjelenik, amit a halott közöl, az közvetlenül úgy igaz, ahogy álmukban megjelenik. Nem így van, hanem amit elalváskor akartak a halottal közölni, azt fogadja, és álmukban az jelenik meg, ahogyan fogadja. Tehát éppen, mikor álmukban közöl valamit, ez annak a jele, hogy közölni tudtak ővele valamit. Ez az, amit jellemeztem, tehát ahelyett, hogy azt hinnék, hogy álmukban megjelent a halott és mondott valamit, azt mondhatják: álmodtam a halottról, tehát valóban eljutott hozzá, amit mondtam neki, megmutatta álmomban, hogy közlésem elért hozzá.

A halott közlésének érkezésére - mondjuk feleletére vagy hasonlóra - viszont az ébredés pillanata különösen fontos. Az ébredés pillanatában kerül át a szellem birodalmából, amit a halott az úgynevezett élőkkel akar közölni. Ez azután saját lelkünk mélyéből merül fel. Az emberekre jellemző, hogy nem szívesen figyelnek arra, ami saját lelkük mélyéből merül fel. A mi korunkban az embereknek általában nem sok érzékük van ahhoz, hogy megfigyeljék azt, ami lelkük mélyéből merül fel. Csak a külvilág benyomásait veszik fel szívesen, legszívesebben elkábítanák magukat azzal szemben, ami lelkük mélyéből ered. Ha azonban valaki valóban észreveszi, hogy lelke mélyéből gondolat vagy eszme merül fel, úgy saját ihletének tartja. Ez jobban kielégíti hiúságát. A mélyből felmerülő dolgokat így saját ihletünknek tartjuk. Lehetnek azok, de legtöbbször nem ez a helyzet. A lelkünkből ihletként felmerülő dolgok legtöbbször a halottaktól kapott feleletek. Mert a halottak mindenképpen velünk élnek. Ami tehát látszólag belőlünk szól, azt voltaképpen a halottak mondják. Csak az a fontos, hogy az élményt helyesen értelmezzük. Amit a halottakkal való érintkezésről részleteiben el lehet mondani, azt többször említettem: a felolvasást, és így tovább. Mennél elevenebben, bensőségesebben, főként képszerűen élünk ezekben a dolgokban, annál jelentősebben jön létre a halottakkal való kapcsolat.

Nem lényegtelen, hogy világosan lelkük elé vetítsük ezeket az összefüggéseket. Mert korunknak igen nagy szüksége van arra, hogy közelebb kerüljön azokhoz az igazságokhoz, amelyek éppen a most elmondott dolgokra vonatkoznak. Olyan korban élünk, amikor az emberi organizmus voltaképpen már hosszú korszakok óta hanyatlásban van. Valamennyien sokkal szellemibbek, bölcsebbek vagyunk, mint ahogyan ez - testünk hanyatlása folytán - kiderülhetne. A görög testek még jobban tükrözték az ember szellemi mivoltát. A test voltaképpen már az atlantiszi kor közepe óta hanyatlik, és ez korunkban különösen intenzívvé vált, már nem tudja az ember valóságos szellemi mivoltát tükrözni. Így korunkban roppant gyakran előfordul, hogy amikor meghalunk - azt mondhatnám - még nem készültünk el fejlődésünkkel. Csak helyesen kell felfogni a dolgot! Egész életünk folyamán fejlődünk, de a fejlődésnek csak a test által tükrözött része jut tudatunkra. Halálunkkor olykor már olyan bölcsek vagyunk, hogy még nagyon fontos szolgálatokat tehetnénk a Földnek, nemcsak szellemi területen, hanem ismereteink révén, ha szolgálatainkat alkalmazni lehetne. De hanyatló testünk nem képes arra, hogy ezeket a dolgokat megnyilatkoztassa számunkra. Ezeket a szolgálatokat alkalmazni lehetne, ha az emberek kapcsolatot létesítenének a halottakkal, úgy ahogyan utaltam rá. A halottak még hatni  akarnak a fizikai életre, de erre csak az emberi lelkek kerülő útján képesek, ha az emberi lelkek megfelelő módon átadják magukat. Már említettem egyszer, hogy éppen erről személyesen valóban közelálló dolgot mondhatok el: sohasem gondoltam, hogy a Goethével kapcsolatos világszemléleti területet csak irodalomtörténetileg vagy történelmileg dolgozom fel, mindig is úgy véltem, hogy nemcsak az 1832-ben elhunyt Goethével van dolgom, hanem a 19. század végének, 20. század elejének Goethéjével, az élő Goethével. Azzal a Goethével, aki 1832-ben sok mindent magával vitt a fizikai világból, ez azonban még hatni tud, ha felfogja az ember. Tehát nemcsak irodalomtörténeti kutatást írtam le, hanem azt közöltem, amit ő mondott nekem. Korunk úgynevezett kultúrája, műveltsége azonban radikálisan ellene van az imént elmondottaknak.

Voltaképpen arra van szükség, hogy a szellemtudomány mindig az élethez kötődjék, és megtermékenyítse. Korunk uralkodó ideálja, mondhatnám, teljességgel ellene van annak, amit a kor sajátosságának neveztem. Ezt az ideát úgy jellemezhetjük, hogy az emberek egyre inkább arra törekszenek, hogy kevéssé higgyenek az életben. Voltakképpen csak húszas éveikben hisznek még az életben. Ez már az emberek kitűzött gyakorlati céljain is látszik. Ha a görögöket nézzük, azt látjuk, hogy az emberek hittek abban, hogy öreg korukra bölcsebbek lesznek, mint fiatalon, hogy az öregember jobban érthet a város és állam berendezkedéséhez, mint a fiatal. Ezt a hitet teljesen ad acta tették, mert ma a legtöbb ember ideálja szerint a városi vagy állami parlamentbe választhatóság korát minél korábbra kell tenni, mert az emberek csak húszas éveik elején hisznek még az életben. Az élet azonban valójában azt követeli, hogy éppen egészében higgyünk benne, az egész élet kibontakozásában. Gondolják csak el, hogy szociális együttélésünket milyen morális impulzusok változtatnák meg, ha ismét tudnánk, hogy az embert az egész élet kibontakoztatja — hogyan viszonyulnának a fiatalok az öregekhez, ha ez mélyen benne gyökerezne az emberi lélekben! Gondolják el, mennyit változtat a tudaton, ha mindig újra elgondolják: most 30-35 éves fiatal tacskó vagyok, de majd idősebb leszek, és ez reményt ad, várom, hogy idősebb korommal olyasmi következik be, ami fiatalkoromban nem lehetséges. Gondolják el, hogy milyen életörömmel és életerővel él az ember, ha egész élete során haláláig ilyen a tudata, és még halála előtt is azt gondolja: nem is juthatok el odáig, hogy mindazt tudatomba vetítsem, amit az élet kínál, átviszek valamit halálommal és azután majd jönnek azok, akik hisznek a halottakban és tanácsot kérnek. Képzeljék csak el, hogy milyen bolondnak néznének valakit, aki ilyet mondana, pedig ennek ma gyakorlati alapelvvé kell válnia. Egészen komolyan gondolom, hogy Földünk parlamentjei feltétlenül okosabb dolgokat találnának ki, mint ma, ha tanácsot kérnének a halottaktól. Nemcsak azt kérdenék, hogy a 30-35 éves fiatal tacskók mit szólnak hozzá, hanem hogy mit szól hozzá például Goethe vagy más halott, aki száz-valahány éves? A jövőben ennek közvetlen gyakorlati valósággá kell válnia.

Ma léteznek bizonyos úgynevezett titkos társaságok, akik különféle régi szimbólumokat kultiválnak. Jobb volna, ha megértenék korukat, és olyan helyekké alakulnának, ahol a halottak tanácsait kutatják. Ez végtelenül fontos! Mert az emberiség nem jut előre, ha nem hatja át annak tudata, hogy az isteni-szellemiség egész éltünk kibontakozásában hat, nem készülünk el húszas éveinkben.

Már itt is felhívtam a figyelmüket: az emberiség fejlődése régebbi korokban olyan volt, hogy az emberek tisztán fizikai testük, fejlődésük révén egész életük folyamán érezték lelki-szellemi fejődésüket is. Ahogyan ma az ember csak a nemi éréssel vagy egyébként csak húszas éveiben érzi, hogy lelki-szellemi élete együtt halad a fizikai-testivel, úgy ősrégi korokban egészen a 40-es 50-es évekig érezték a lelki-szellemiség függését a fizikai-testiségtől. Ha azonban fejlődésképes maradt az ember, akkor 35 éves korától fogva, a testiség hanyatlásával, éppen azok a szellemi erők fejlődnek, amelyekhez az ember csak akkor jut, ha a szellemtudomány révén bontakoztatja ki őket. Régen azért tisztelték az öregeket, mert tudták, hogy olyasmi nyilatkozik meg bennük, ami a fiatalság számára nem nyilatkozhat meg. Felhívtam figyelmüket arra, hogy az emberiség egyre fiatalabb lesz. Ha az óindiai kultúrába tekintünk vissza, ott az emberek még 50-es éveikben is fejlődőképesek voltak. Az óperzsa kultúrában 40-es éveikig maradtak fejlődőképesek, az egyiptomi-káld kultúrában 30-as éveik második feléig, a görög-latin kultúrában 35 éves korukig. Amikor a 15. században vége lett a görög-latin kultúrának, akkor az emberek már csak 28 éves korukig voltak fejlődőképesek, ma 27 éves korig. Milyen ember jellemző tehát, különösképpen a mai korra, a materialista fejlődés mai korszakára? Olyan ember, aki teljesen elutasítja a szellemi fejlődés lelki ihletését és csak azt veszi fel, ami kívülről áramlik felé, amit a jelenkor nyújt számára.

Állítsuk ide mintegy eszmeileg a kor jellegzetes alakját. Ez olyan személyiség volna, aki intellektuális gimnáziumainkból semmit sem végzett el - mert ott régi dolgokat vesznek fel, és ez már megihleti a lelket -, hanem csak azt veszi fel, ami kívülről közeledik hozzá. Self-made- man, megcsinálja önönmagát és egyébként is azt veszi fel, ami ma érzésben, benyomásban, emócióban a valóságból megélhető. Tehát 7-8-9 éves korától fogva a kiváltságos osztályokkal szemben bizonyos szociális ellenszenvben nő fel, nem emel kalapot senki előtt, aki címmel, hatalommal vagy ehhez hasonlóval rendelkezik, nem kerül görög-latin iskolába, hanem csak az életből tanul. Ügyvédhez hasonló foglalkozása lesz, megint csak nem a jog tanulmányozása révén, hanem a gyakorlatban, irodában küzdi fel magát. Huszonhét éves koráig minden feléje árad, amit a jelenkor elhozhat neki és nem a régi kultúra ismétlődése révén kerül hozzá. Huszonhét éves korában be kellene választania magát a parlamentbe. Ekkor kiáll a világ elé, úgy nyilvánul meg az embereknek, ahogyan addig magától fejlődött, nem hisz további fejlődésében. A parlamentből miniszter lehet. Kortársaink szerint itt már nem jó tovább fejlődnie, mert akkor azt mondják, hogy ellentmond magának, régebben egész mást mondott, és most ellentmond magának. Ha beválasztották a parlamentbe, akkor már nem mondhat mást. Létezik ilyen ember, korunkban? Ismernek különösképpen jellemző embert, mai korunk legkoncentráltabb eredményét? Ez Lloyd George^[1]. Ma nem fejthetjük meg bizonyos kortársaink sajátosságait, ha nem vesszük szemügyre ezeket a dolgokat, az ember sajátosságát. Lloyd George self-made-man. Huszonhét éves koráig csak azt vette fel, amit jelenkorunk önként nyújtott; mivel azonban lelkének semmiféle belső indítéka nincs, így 27 éves korában vége. Ekkor beválasztják a parlamentbe. Lloyd George a parlamentben van, karba tett kézzel ül, kissé befelé, a tengely felé álló szemével és mindig találóan beszél, ellenfeleinek gyenge pontjaira lesve. Ekkor jött a Campbell-Bannerman^[2] kormány. Eltűnődnek: Mit kezdjenek Lloyd Georggel? Mindent kritizál, ami a kormányban történik! Mit csinálnak? Beveszik a kormányba, belül kevésbé tud opponálni, mint kívül. Miniszter lesz. És kiderül, hogy a legrövidebb idő alatt ebbe a helyzetbe is beleilleszkedik, mert korunk igazi reprezentánsa. Most persze azt kérdezik: Milyen tárcát adjunk Lloyd Georgnek? Hiszen arról volt szó, hogy jó képességű ember. Ekkor megegyeztek, hogy azt kapja, amihez nem ért: a közmunkák, építkezések tárcáját. De íme: három hónap alatt bedolgozta magát, és nagyszerű dolgokat produkált miniszterként éppen azon a területen, amihez azelőtt semmit sem értett.

A jelenkor jellegzetes alapja valamilyen értelemben sok ilyen létezik. Csak azt kell kérdeznünk: Miféle emberek azok, akik 27. évükig - hiszen ma ez a határ - úgy fejlődtek, hogy mindent felvettek, amit környezetük nyújtott, azután mindjárt beléptek a közéletbe, és fejlődésüket nem folytatták?

Hozzánk valamivel közelebb álló személyiség Matthias Erzberger^[3]. Tanulmányozzák életrajzát, ugyanezt találják, ha okkult módon szemlélik. Ez korunk alakulásában egészen különös módon lép fel. Az emberiség fejlődéstörténetében azonban el kell jönnie annak, hogy az emberek szívébe kissé okkult módon tekintsenek. Látjuk, hogy korunk kultúrája megnyilatkozik, ha ilyen módon fejtjük meg. Korunk kultúrája mindenesetre azt kívánja, hogy mélyebben bele tudjunk merülni, mint ahogyan ma szokás. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha tudatára ébrednek annak, hogy mindebbe a halottak is beleszólnak. Ezt korunk jellegzetes reprezentánsai természetesen legnagyobb mértékben elutasítják.

Ha tanulmányozni akarnak valakit, akinél a továbbfejlődés állandó törekvése, az emberi lélek isteni-emberi örök realitásának öntudatlan hite haláláig fennmaradt, akkor Goethe ilyen. Goethe ilyen vonatkozásban sokkal jellegzetesebb, mint gondolni szokták. Goethe vissza akart pillantani arra az időszakra, azokra az életévekre, amikor mindazt felvette a külvilágból, amit csak nyújt, de fejlődését folytatni akarta. Ifjúkorát a „Dichtung und Nahrheit”-ban írta le. Ez a Weimarba történő érkezésénél szakad meg. 1749-ben született, 1775-ben érkezett Weimarba, tehát életének leírását 26 éves koráig folytatja, ahogy ábrázolni akarta, 27 éves kora előtt szakítja meg, mert öntudatlanul tudja, hogy itt különlegesen jelentős pillanat érkezett el. Az ember 35 éves korában él át egy pillanatot, ezt ma többnyire átalussza. Ez az a pillanat, amikor a kibontakozó emelkedő élet testi vonatkozásban hanyatlóvá válik. A szellem azonban éppen ekkor terelődik olyan képességek felé, hogy egyre inkább megnyilatkozzék.

Az emberi élet fontos pillanata a 35. életév. Az ember fizikai életében valójában csak ekkor hozza létre lelkét. Az a kérdés, hogy ez hogy nyilvánul meg olyan embernél, mint Goethe, aki egész élete folyamán fejlődésképes maradt. 1786-ban megy Itáliába, ez 35 éves kora után történik, fontos időszak a 35. és 42. év között. Ha intimebben foglalkoznak Goethe életrajzával, látni fogják, hogy ez életének milyen fordulópontja. Egy tanulmányban kimutattam: ez most könyvecske alakjában jelenik meg^[4], „Goethe szellemi mivolta a Faust és a kígyó és Liliom meséjének megnyilatkozásában”, — hogy Goethe személyesen hogyan is viszonyul Faustjához. Legalábbis néhány utalással kifejtettem. Amit egyébként írtak ezzel kapcsolatban, az inkább megzavarja az embert, mintsem felvilágosítaná. Öntelten többnyire arra utalnak, amit Faust az elején mond, nem ez a lényeges:

Ó jaj, a filozófiát,
a jogot - s az orvostudományt
és - haj - a teológiát
mind buzgón búvárkodtam át
S most mégis így állok tudatlan
mint amikor munkámba fogtam.^[5]

(Jékely Zoltán fordítása)

Öntelten kiemelik, hogy ez mind a négy fakultást elvégezte és nem tudott zöldágra vergődni, kétségbe von minden tudást. Különösen a színészek érzik gyakran, hogy le kell nézniük a négy fakultást. Ez azonban nem is jellemző, nem a specifikusan goethei, ami lényeges, ez csak bevezetés. Ezt Goethe korában sokan mondták. Ahol Goethe jellege lép be a Faustba, ott másmilyenné válik. Ott, ahol Faust kezébe veszi Nostradamus könyvét és először meglátja a Makrokozmosz jelét. Ez a jel azt ábrázolja, hogy az ember hogyan illeszkedik be az egész Makrokozmoszba. Az egymásba áramló kozmikus edények hatalmas képében az jelenik meg - napok és planéták, a mögöttük álló hierarchiákkal -, hogy az ember szelleme hogyan függ össze a világ szellemével, lelke a világlélekkel, fizikai mivolta a világéval. De Faust elfordul: „Mily színjáték! De jaj, csak színjáték!” Képeket lát, színjátékot. Miért? Mert a világ titkát ebben a pillanatban, egy pillanatban szeretné átfogni. Erre azonban a teljes emberi életben az egyén csak adiig fejlődőképes, ameddig a fizikai világ terjed. A megismerés általában csak képeket nyújthat. Ezután a Mikrokozmosz jeléhez fordul. Itt nincs a Makrokozmosz szelleme, csak a Föld szelleme. A Föld szelleme adja azt, amit a történelem, az emberi jelleg ölel fel a Földön.

Az életárban tettek viharán
lényem fel - s lejár,
ide-oda száll!^[6]

Faust önismeretet keres a Föld szelleme által, a világ megismerését visszautasítja. Ez Goethe jellege, itt kezdődik. Az előző bevezetés. Goethe ifjúkorában csakugyan nem ment túl ezen, mint hogy mindaz, ami a Makrokozmoszra vonatkozik, csak képeket ad, nem tudunk belehatolni. Az élet titka csak belülről oldható meg. — A Föld szelleme, vagyis az önismeret szelleme azonban így szólt:

Azzal vagy egy, kit megragadsz!
Velem nem!^[7]

Erre Faust összeomlik. Hát melyik szellemhez hasonlít? Itt a „Faust”-ban olyan költőt ismerhetünk meg, aki nem teoretizál! Olyan költőt, aki nem teoretikusan ábrázolja a dolgokat, hanem eleven művészi realitásokban. Kövessék: „Du gleichst dem Geist, den du begreigst!/ Nicht mir!” Kopognak: Wagner lép be. Ez a felelet: Wágnerhez hasonlítasz, nem hozzám! - A Faust e helyét különösen újra kell tanulni. Nem szabad a színpadon úgy ábrázolni, ahogyan általában szokták: Faust csak az ideál felé törekvő ember, aki a szellem csúcsaira akar emelkedni, és feltétlenül igaza van, ekkor bebotlik Wágner. Ha nekem kellene rendezni, úgy rendezném, hogy Wagner Faust maszkját hordja, egyforma alakban vannak jelen, mert Faustot arra kell rávezetni, hogy: nézd meg a képmásodat, te sem haladtál tovább! - Amit Wagner mond, az zárt egész, amit Faust mond, az voltaképpen mind csak a vágy tömkelege. Azonban a Faust magyarázói és az emberek általában a lehető legkényelmesebbé szeretnék tenni a dolgokat. Hiszen szívesen idézik ezt is: „Minden az érzés^[8], a név hangzás, füst”, bár Faust ezt egy 16 éves lánynak fogalmazza meg. Tehát valójában serdülőkori bölcsességet fújnak fel filozófiai bölcsességé. Wagner, mint Faust önismeretének eszköze közeledik felé - mint említettem, ezt kifejtettem a könyvecskében -, de Faustot a szellem mégiscsak megérintette. Megjelent neki a Föld szelleme, megközelítette a szellemi világot, tovább kell jutnia, és be kell pótolnia, amit 40 éves koráig elmulasztott. Tehát 40 éves, amikor a költemény elején fellép. Azt is pótolnia kell, amit nem élt át. A Bibliát. Visszapillant elmulasztott ifjúságára. Ekkor még egy önmegismerés közeledik felé: Mefisztó. Wagner után újabb önismeret.

Most azonban különös dolog történt. A 90-es években 1797-ben Schiller sürgeti Goethét: Folytassa a Faustot. 1797-ben Goethe 48 éves. Ismét fontos időpont. 7x7= 49, az, az időpont, amikor az ember túl a szellemén speciális kibontakozásán, az életszellemhez jut el. Schiller sürgetett. Az emberek könnyedén megmagyarázták. Minor^[9], aki érdekes könyvet írt Goethéről, úgy gondolja, hogy Goethét hatalmába kerítette az öregség, nem tud már igazán írni. De gondolják meg, ha ez igaz volna, akkor a Faustot egyáltalán nem írhatná meg! Az ember életét egyáltalán nem is lehetne idősebb korában ábrázolni, és Faust idősebb korában volt! Goethe most ahhoz a korhoz közeledett, amelyről az óindiaiak azt mondták: most olyan korba lép az ember, amikor felszállhat az Atyák birodalmába, lassanként felemelkedhet a szellemi élet mélyebb titkaihoz. Ekkor Mefisztó különös módon közeledik Goethéhez.

Tudják, hogy ha az ember ellen szegülő hatalmakat próbálják megismerni, kettő van, Ahrimán és Lucifer. Ezeket Goethe elegyítette, összekeverte. Ezt korábban nem érezte, ezért lett Mefisztó ellentmondásos figura. Csak egyes dolgokat kell megragadni, látni fogják, hogy Mefisztó nem egységes alak, Goethe összekeverte Lucifert és Ahrimánt. 1797-ben észrevette ezt, ezért esett olyan nehezére a Faust folytatása. A szellemtudomány még nem tartott ott, hogy az ember ellenfelét két ellenfélre válassza szét, Goethe egynél maradt meg. Megismerjük Goethe természetét, ha tekintetbe vesszük, hogy Goethének voltaképpen két alakot kellett volna alkotni, ezeket egybegyúrta. Goethe valóban belső küzdelmet vívott, mert érezte, hogy Mefisztó ellentmondásos figura. Hogy a Faust mégis létrejött és hatalmas költemény, az természetesen Goethe óriási költői erejének köszönhető. Goethe azonban öntudatlanul hullámzásban érezte ezt a dolgot magában. Látják, hogy az ember fejlődőképes lehet, egészen elementáris módon érezheti lelkében azt, ami egész életünk folyamán együttműködik bennünk a szellemmel, nemcsak 20-as éveink során.

Amit mennyei prológusnak ismernek, azt Goethe csak 1798-ban írta meg. Mi történt ekkor Faustban? Nem mondta ki, de lelkében benne van: Fausttal ismét megragadtatja a könyvet, ott áll a Szellem előtt. Most nem színjáték: szellemek szövik a szférákat, Faust a Jó és Rossz makrokozmikus harcában vesz részt. Faustot nem szabad elejétől végéig úgy tekinteni, mintha mindenütt azonos volna, Goethe szakított ifjúságának szemléletével, Faustot egyre jobban bevezette a Makrokozmosz szellemébe. - Csak azt akartam megmutatni, hogy Goethe fejlődő élete milyen szabályosan alakul. Ki lehet mutatni rajta az ember hét éves fejlődési periódusait egészen haláláig. A jelenkornak megfelelő értelemben és szellemben az öntudatlant egyre inkább fel kell emelni a tudatba. A tudatalattiról sokat beszélnek, de nem látják helyesen, nem tekintik elég mélyen.

Ma létezik egy analitikus pszichológia, úgynevezett pszichoanalízis. Ezt mintegy ráidomítják az ember öntudatlan szellemi-lelkiségére, de módszerei nem kielégítőek, a szellemtudományos módszerek az alkalmasak. A pszichoanalitikusok iskolapéldája^[10], amelyet mindegyre felhoznak, éppen azt mutatja, hogy nem megfelelő módszerekkel dolgoznak. Vetítsük lelkünk elé azt a példát, amin a pszichoanalízis voltaképpen kialakult. Egy nő ismer egy nős férfit, ahogyan ez a férfinek megfelelhet, de feleségnek nem. Felesége különféle okok miatt beteg, ideges - talán ez a hölgy is közrejátszik - ma általános az idegesség, a neuraszténia, nem kell rajta csodálkozni. Néhány hónapra fürdőhelyre kell utaznia. Egyik este kell indulnia, előtte még vacsorát adnak, souper-t, mint mondják - erre meghívják a férfivel és az egész családdal jóban lévő hölgyet is. A souper egészen jól lezajlik. Aztán a ház asszonyának a vonathoz kell sietnie. A társaság lassanként szétoszlik. Egy csoportja együtt megy az utcán azzal a hölggyel, aki a ház urával jóba van. Nem a járdán mennek, hanem ahogyan késő éjszaka olykor előfordul, az utca közepén. De egyszerre csak bérkocsi fordul be a sarokról és a hölgy, a ház urának barátnője nem megy fel a többiekkel a járdára, hanem fut a lovak előtt. A kocsis szitkozódik, pattogtatja az ostorát, ő azonban szalad a lovak előtt egészen addig, míg egy hídra nem érnek. Ekkor támad az a gondolata, hogy menekülnie kell. Veszélyes a helyzet. Úgy menekül, hogy beugrik a vízbe. Kihúzzák, megmentik, és a társaság visszaviszi a házba, ahonnan eljöttek, a ház urának lakásába. Itt marad éjszakára. A többiek ismét hazatérnek. Elért valamit, nem jellemzem tovább. A pszichoanalitikus rejtett lelki okokat keres a történésben: talán hét-nyolc éves korában élt át a hölgy lovakkal kapcsolatban valami különleges megrázkódtatást, ez tör fel ismét lelkéből, pillanatnyilag elveszti tudatát, csak a lovaktól való félelmében tér ismét magához.— Így keresi a lélek „rejtett tartományait”. Ez azonban nem igaz. Az igazság a következő: az ember lelkének tudatalatti része ravaszabb, rafináltabb lehet a tudatfelettinél. A hölgy nagyon tisztességes volt, de szerelmes volt a ház urába. Felső tudatával nem ismerte volna be, hogy a házban akar maradni - de tudata alatt igen. Itt egészen pontosan lemérte: ha a lovak előtt futok és vízbe ugrom, akkor visszavisznek! Ezt elérte. Felső tudatában sohasem ismerte volna be, de tudat alatt végbemennek ezek a dolgok, megvannak. Az ember magában hordja ezt a tudatalattit, ez sokkal bölcsebb, ravaszabb jó és rosszirányban is, mint felső tudata. Mint mondtam, jelenkorunk némileg felfigyelt erre a tudatalattira, de nem megfelelő eszközökkel keresi. Tisztában kell lennünk azzal, hogy csak a szellemtudomány révén található meg alkalmas módszerekkel, ha ki akarjuk mutatni, hogy a testben megnyilatkozó én mellett az örök szellemi is bennünk él. Ez nem csak angyali és így rafinált is lehet, karmája szerint. Szellemtudományosan kell tanulmányoznunk, hogy hogyan nyilvánul meg ez a tudatalatti az ember révén. Jelenkorunknak rá kell ébrednie, hogy az igazságot, a valóságot meg kell ismernünk. A tudatalatti ma bekopogtat a tudatunkba és nem igazodunk el az életben, ha a tudatalatti útjait figyelmen kívül hagyjuk, ahelyett hogy tudatosan követnénk. Ezt sokan nem akarják, ezért nem akarnak a szellemtudományhoz közeledni.

Így vannak bizonyos okai annak, hogy az emberek nem közelednek a szellemtudományhoz: nem akarják felfogni, hogy a halottakra vonatkozóan a dolgok teljességgel fordítva vannak. Teljesen mást kell elsajátítanunk. Míg a mindennapi életben megszoktuk, hogy amit mondunk vagy kérdezünk, az a szájunkból hangzik el, addig a halottal való érintkezésnél az ő lelkéből hangzik el, amit mondunk, amit pedig ő mond, az saját bensőnkből merül fel. Ez természetszerű folyamat.

A másik dolog az emberek antipátiája a szellemmel szemben, mivel nem szívesen ismerik be maguknak, hogy ez a szellemiség a tudat kapuján kopogtat. Sok helyen megtaláljuk a tudat kapuján kopogtató szellemet. Olyan embereknél, akik például életükben kissé abnormálisak, szellemi-lelkiségük fizikai testükben történő meglazulása folytán előfordulhat, hogy tudatalatti lényük helyesebben csap fel a tudatukba, mint azoknál, akiknél ilyen kilazulás nem következett be. Egyáltalán nem mondjuk, hogy erre a kilazulásra törekedni kell, egyáltalán nem, de néhány embernél természetes módon történt meg, például Otto Weiningernél^[11]. Igazán tehetséges ember volt, húszas évei elején doktorált, azután doktori disszertációjából alakította ki „Nem és jellem” című könyvét, ez igen dilettáns munka, sok szempontból még triviális is, de mégis figyelemreméltó jelenség. Aztán Olaszországba utazott, ezalatt naplót vezetett, ebben egészen különös dolgok vannak. Bizonyos szellemtudományos ismereteket szinte karikatúraszerűen mond ki. Ez a meglazult szellemi-lelkiség meglát egyet és mást, de karikírozza! A morál is többnyire kissé hiányos. De Weininger zseniális természet volt. Huszonhárom éves korában azután kibérelte a Beethoven-házat és agyonlőtte magát benne. Látják, hogy egészen abnormális természete volt. Csak azt akarom megemlíteni, hogy ha utolsó könyvét^[12] olvassák, akkor egyebek közt egy figyelemreméltó helyet találnak benne. Azt mondja: miért nem emlékszik az ember születés előtti életére? Mert a lélek úgy szállt alá, hogy előző életével kapcsolatban öntudatlanságba akar merülni. - Ezt csak megemlítem, ezrével hozhatnék példákat, hogy megmutassam, hogy sok ember egészen közel áll a szellemtudományhoz, de nem tudja megtalálni, mert jelenkorunk egyáltalán nem akarja az embereket a szellemtudományhoz engedni. Azért említem ezt a példát, mert jól látszik, hogy Weiniger szellemi-lelkiségének meglazulása révén jut el odáig, hogy magától értetődően kimondja, hogy az ember szellemi-lelkisége fizikai testiséghez kötődik. Magától értetődően mondja ki, amit mások ma nagyon restelkedve mondanak. Korunknak azonban egyik alapvető követelménye, hogy az emberek valóban bátorságra tegyenek szert, hogy olyan erőt fejlesszenek ki, amivel a szellemi világ konkrét megnyilvánulásaival találkozhatnak.

Ilyen konkrét megnyilvánulási formáról akartam különösképpen beszélni: hogy az emberek engedjék érvényesülni a halottakat, és a szociális életet ismét az határozza meg, hogy érzik az emberek életkor szerinti különbözőségét, azonban azáltal is változik a helyzet, ha hisznek a teljes emberi életben. Isten nemcsak a 20-as években nyilatkozik meg. Azelőtt fizikailag nyilvánult meg, most a szellemtudománynak kell megéreznie. Az embernek azonban hinnie kell az isteni-szellemi világ ajándékaiban. Egész életét végig kell kísérnie annak a bátorító, felemelő érzésnek, hogy ha 15 évvel idősebb leszek, akkor úgy járulhatok az isteni-szellemiség elé, hogy másként fogadom be, mint korábban. Gondolják csak el, hogy az ember hogyan készülhet fel a jövőjére, ha így telve van várakozással! Milyen más lelki-szellemi aurát borít ez egész szociális életünkre! Tudnunk kell, hogy az embereknek a jövő felé fejlődőben erre az aurára lesz szükségük. Ez végtelenül fontos. Próbálják meg átérezni, hogy milyen sok mindennek kell megváltoznia! Olyan korban élünk, ahol igen sok mindennek kell változnia. Mindenekelőtt úgy, hogy bizonyos dolgokat ne színlelve, hanem valóságukban lássanak. Mit sem használ, ha bizonyos dolgok felől becsapjuk magunkat. Egy ilyen önámítást szeretnék még megemlíteni.

Sokan mondják ma: én Istenemhez tekintek fel, nem a különböző hierarchiákhoz, az angyalokhoz, arkangyalokhoz és így tovább. Sokan szavalják, hogy milyen nagy haladás, hogy az emberiség eljutott az egyistenhithez, a monoteizmushoz. Fel kell tenni azonban a kérdést, hogy voltaképpen kihez fordulnak az emberek, amikor konkrét kapcsolatba óhajtanak kerülni a szellemi világgal, és Istenükről beszélnek? Akár katolikus, protestáns vagy bármi más is valaki, ha Istenéről beszél, csak arról beszélhet, akit valóban tudatába fogad. Ez pedig csak kétféle lehet: vagy az őt őriző angyal, akit azután Istennek nevez, de angyalnál nem magasabb istenség - mivel mindenkinek van angyala, akinek az a feladata, hogy őrizze, így sokféleségben vagyunk -, vagy pedig saját énjére gondol. Csak az téveszti meg az embert, hogy azonos az elnevezés, saját angyalát mindenki egyformán Istennek nevezi. Ezzel szemben egy igen tanúságos dolgot kell tekintetbe vennünk. Létezik ugyanis egy szó, amelynek eredetéről az emberek minden kutatásuk ellenére sem tudnak semmit: ez az „Isten” szó. Ez érdekes és elgondolkoztató! Olvassanak utána a különböző szótárakban, ahol a szavakat nyelvészeti filológiai szempontból tárgyalják: az „Isten” szót teljes homály fedi. Az emberek nem tudják, hogy valójában kit neveznek Istennek. A mi korunkban az emberek angyalukat értik vagy pedig Istenükről szólva, mintegy öntudatlanul a mi tanításunk hívei lesznek: ugyanis saját énjükről beszélnek, ahogyan az a legutolsó halálától a mostani születéséig fejlődik. Ezt a konkrétumot nevezik Istennek, vagy védőangyalukat - az angyalt nevezik Istennek- vagy pedig csak individuális énjüket. Nem azon múlik, hogy ezt hogyan értelmezik; ma ez az egoista vallásos meggyőződés él számos lélekben, csak nem akarják beismerni. Erre csak a szellemtudomány fogja az emberek figyelmét felhívni. Ezért aztán gyűlölni fogják, és egyre inkább küzdenek ellene, mert az embereknek az a kényelmes, ha a hierarchikus rendben közvetlenül felettük állót nevezik Istenüknek. Ha ma Istenről beszélnek úgy valójában vagy saját énjüket, vagy angyalukat értik alatta.

Az ilyen szemléleten csak úgy lehet túljutni, ha elérünk a konkrét szellemtudományos kapcsolathoz. Az eljövendő időben az embereknek ezt a pontot egyre inkább tisztázniuk kell. Az igazságnak kell az emberek közt uralkodnia. Ez különösen a jövő követelménye lesz, a jelenben az igazság egyáltalán nem terjedt el. Éppen tudományos téren találunk olykor igen különös fogalmakat az igazságról. Ismerik, „A lélek rejtélyei” című könyvemből^[13] - ha röviden utalhatok rá - hogy a különös Max Dessoir milyen furcsa módon bánt az igazsággal. Igazán szívszorító, amit a Kant-folyóirat utolsó füzetében^[14] olvasunk! Nyugodtan megemlíthetem, mivel itt nem is említi az antropozófiát, tehát nem saját ügyünkben fájlaljuk a közleményt. Azonban e „tudományos” folyóiratban olyan közlemény jelent meg, amely nem csak antropozófus területen a legdilettánsabb banalitás, de általánosságban is, minden hozzáértő számára. Mégis komolyan veszik.

Tudják a könyvemből, hogy Dessoirról tanárosan be kellett bizonyítani - csak így lehet - hogy nem olvasta könyveimet, de mindent kicsavart. Csak az egyik legostobább ferdítését szeretném említeni: Dessoir „Von Jenseits der Seele” című könyvének első kiadásában azt közli, hogy a „Szabadság filozófiája” (Filosophie der Freiheit) az első művem. „A szabadság filozófiája” 1894-ben jelent meg, első művem után 10 évvel, de ő mindenben ilyen felületes. Tehát a „A szabadság filozófiája” az első művem. Fontosabb dolgok közt ezt is felróttam neki, hogy lássa módszerét. Megjelent nála a második kiadás. Az előszóban tárgyalt dolgokból kiderül, hogy miféle szellem gyermeke ez a professzor. Mivel azonban, az első kiadásban azt mondta, hogy „A szabadság filozófiája” az első művem, most azt mondja, úgy értette, hogy első „teozófiai művem”. Hasonlítsák ezt össze azzal, ahogyan másfelől „A szabadság filozófiáját” úgy tekintik, mint amit a „Világ és az ember”-rel megtagadtam, akkor igazi ingoványba tekintenek. Az ilyen dolgok útján könnyen belelátunk jelen korunkba és fontos, hogy teljesen tisztázzuk ezeket a dolgokat. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha egészen nyíltan vállaljuk a szellemtudomány módszereit.

A történelem szemléletének is teljesen meg kell változnia a szellemtudomány hatására, mert ahogyan a történelmet előadják, az többnyire nem más, mint fable convenve. Ha valóban megragadjuk a tényeket, akkor egészen máshoz jutunk el, mint ahogyan a szokványos történelem ábrázolja.

Egy pontot idézek. Mindjárt látni fogják, hogy hová igyekszem e fejtegetéssel. Tudjuk, hogy az Atlantisz utáni negyedik korszak a 15. századdal fejeződött be. Ez a görög-latin kor legvégső kifutása a 15. századig tart. 1413-ban kezdődik az Atlantisz utáni ötödik korszak, ekkor hatalmas változás következik be. Ezt szem előtt tartva talán feltehetjük a kérdést, hogy mi okozta a Római Birodalom bukását, amely a legvégén az egész görög-latin kultúrát összegyűjtötte. Különféle okai vannak, de igen fontos a következő: a rómaiak nagy harcokat vívtak, ezt lassan kiterjesztették a tartomány határain túlra. Sok új határ menti nép jött létre, ennek egészen határozott következménye volt. Aki az akkori kort tanulmányozza, az első keresztény századokat, azt találja, hogy a Római Birodalom kormányzata és belső szociális struktúrája sajátságosan érintkezett e határ menti népekkel Kelet felé is, ezáltal állandóan ércpénz áramlott ki a Birodalomból keletre^[15]. Ez a 2. 3. 4. keresztény század egyik legfontosabb eseménye, amikor a Római Birodalom lassanként lehanyatlott: az ércpénz keletre áramlott a határ menti népekhez.

Bármilyen bonyolult katonai kormányzata volt a Római Birodalomnak, egyre arany- és pénzszegényebbé vált. Ez lelki folyamatok külső kifejeződése, képe. Azért említem ezt a külső képet, a Római Birodalom aranyban és pénzben való elszegényedését, mert egy hangulat külső kifejeződése. Mi történt e lelki hangulat folytán? Természetesen a világtörténelmi események egész értelmében megvolt a jelentősége. A rómaiak ércpénzben való elszegényedésének ki kellett alakítania valamit. Mi lett belőle? Az individualizmus korunk jellemző vonása. Sokat beszéltek az aranycsinálás művészetéről. Mi az eredete ennek a művészetnek? Európa materiálisan elszegényedett az aranyban, így jött létre az aranycsinálás külső fizikai vágya Amerika felfedezéséig, amikor onnan érkezett az arany. Meg kell ragadnunk a nagy összefüggéseket. Ha valóban tanulmányozzuk a Római Birodalom bukását, még az alkímiára és így az emberi lelkek fejlődésére is hatott, amit megismerhetünk: az aranyban való elszegényedést, a szociális struktúrának a határszéli népeken túlra, Keletre történő kiterjedése folytán.

Most olyan korban élünk, amikor az embereknek be kell ismerniük, hogy az ösztönös élet kora lejárt. Nem jutunk szociális struktúrákhoz, ha nem vagyunk képesek arra, hogy szociális gondolkodásunkat a szellemi világ megértéséből fakadó gondolatokkal élesszük fel. Ezért olyan terméketlenek a szociális tudományok és ezért következett be az emberiség számára a jelenlegi katasztrófa, ahol a szociális struktúrák világszerte káoszt hoznak létre, mert az emberek nem képesek szellemtudományos gondolatokat áramoltatni a közösségi életbe, pedig az emberiség fejlődésének impulzusaiból ezeknek kell a szociális gondolkozásba áramlaniuk. A jelenlegi katasztrófának nagyon is megvannak a szellemi okai. Ez az emberek berzenkedése a szellem beáramlása ellen. Valójában ez hozta létre a jelenlegi katasztrófát. Mert az emberek mindenütt a közeledni akaró szellem ellen fordulnak.

Mondok egy példát, amit talán jellemzőnek találnak. Tegyük fel, valaki utána gondol, hogy milyen különféle világnézetek léteznek, és tisztán külsőleg regisztrálja őket: katolicizmus, protestantizmus, szocializmus, naturalizmus és így tovább. Nézzék meg azt a ciklust, amelyet egyszer Berlinben tartottam^[16], ebben inkább belső kategóriák szerint építettem fel a világnézeteket a 12-es és 7-es szám alapján. Itt valóban hét világszemléletet kapnak: a gnózist, a logizmust, a voluntarizmust, az empirizmust, a misztikát, a transzcendentalizmust és az okkultizmust. Aki persze csak felnyalábolja a világnézeteket, nem ilyen neveket ad neki. Pedig a szférák zenéje mindenütt bennük hat. Tehát képzeljenek el ma valakit, aki tisztán csak materialista megfigyelő és úgy olvassa le a világnézeteket, ahogyan hozzáférhetőek számára, vajon hányat találna? Hetet kellene találnia. Másként nevezheti őket aszerint, amit külsőleg leképeznek, de hét tagnak kell szerepelnie. Olvassák el a „Porosz évkönyvek” új füzetét^[17]. Az első közleményben találnak egy olyan megfigyelést, amelynek az alapján valaki a jelenlegi világnézeteket akarta regisztrálni. Felsorolja őket. Hányat kap? Hetet: katolicizmus, protestantizmus, racionalizmus, humanizmus, idealizmus, szocializmus, és személyes individualizmus. Ez valóban hét. A kategóriák eltolódtak, de csakis hetet lehetett kihozni. Ebben a példában a fejlődés értelme megközelíti az egészen mindennapos külső fejlődést. Az emberek nem akarják beismerni, de a jelenkorban be kell ismerni, nem szabad elmenni a dolgok mellett, bátran szembe kell nézni velük.

Mi történik valójában jelenkorunkban? Régen, az Atlantisz utáni 3. kultúrkorszakban Keletről Nyugat felé az egész földgolyón végighaladt egy átható impulzus, amely nemcsak a materiális életből eredt, mint a mai impulzusok, hanem a szellemiségből. Akkoriban a szellemi impulzusok a szociális életbe is belenyúltak. Keletről Nyugatra kibontakozott egy bizonyos impulzus. Úgy jellemezhetjük, hogy néhány ember arra törekedett, hogy átadja a többieknek azt a megvilágosodást, amit a szellemi világból küzdöttek ki, ehhez többé vagy kevésbé életkoruk, vagy jó és rossz misztériumokban történt beavatásuk révén jutottak; amijük volt azt rá akarták erőltetni a többiekre. Ez az impulzus akkoriban Keletről Nyugatra terjedt: hogy elterjesszenek néhány szellemi erőt az emberiség fejlődésének értelmében, betöltsék a Földet néhány szellemi alapelvvel, olyan erőkkel, amelyek a hervadó misztériumokból eredtek. Akkoriban ezekhez igazodott a szociális élet. Ez az Atlantisz utáni harmadik korszakban volt, történelmileg keveset jegyeztek fel róla. Most azonban az akkori történések megismétlődnek. Képzeljék el az Atlantisz utáni ötödik korszakban tisztán materiális alakban azt, ami akkoriban Keletről Nyugat felé terjedő törekvés volt. Akkoriban az atavisztikus spirituális erők hozták létre a szociális struktúrát, az embereknek erős szellemi impulzusokat kellett adni, ezeket kellett bejuttatni az emberiségbe. Akkoriban szellemit akartak nyújtani. Gondolják el az ellenkezőjét: néhány ember meg akarja hódítani a Föld materiális részét, el akarja venni a többiektől. Éppen ez okozta, hogy enni és ennyi évvel a Golgotai Misztérium után bekövetkeztek a katasztrófák. Közben elbukott a Római Birodalom. Akkor törtek be a szellemi katasztrófák, ez abban kulminált, hogy egyes keleti népek bizonyos alapelvekkel akarták a Föld országait elárasztani. Ugyanez érvényesül most, mikor az angol-amerikai nép akarja elvenni a Földet az emberektől. Ez rejlik az egész mögött, és pontosan megfordítva, tükörképszerűen jelenik meg. A jelenkor eseményeit csak úgy értjük meg, ha betekintünk az emberiség igazi fejlődéstörténetébe és az igazi történelem foglalja el a helyét annak, amit ma tanítanak történelem címén. Szükséges, hogy az eljövendő időben az emberek teljesen tudatosan illeszkedjenek a valódi történés menetébe. A mai gazdasági élet már régen kaotikus, ebből fejlődött ki ez a katasztrófa. Most két dolog működik. Nyugatról Kelet felé a tükörkép, Keletről Nyugat felé az elavult dolgok. Ott még az egész ázsiai kelet régi szellemi tapasztalatának maradványai élnek, az is, amit a szellem elterjesztéséért, átcsúsztatásáért tettek. Ha a jelenlegi katasztrófát tanulmányozzák, úgy Keletről a lelkek harcát látják - a lelkek a keleti szláv fogalmak érvényesítéséért küzdenek -, Nyugat felől a piac-területekért vívott tisztán materialista háborút. Ezek a dolgok csak úgy érthetőek, ha az emberi fejlődés nagy szempontjaiból vesszük őket szemügyre. De arra volna szükség, hogy egyszer szabadon beszélhessünk róluk. Hogy felvilágosíthassuk az embereket, hogy valójában miben élnek. Ez roppant lényeges. Meg kell szűnnie annak, hogy az emberek formálisan átalusszák az eseményeket. A legfontosabb dolgok történhetnek — az emberek már nem értik. Nem tudják kellő súllyal megragadni, mert ma már ez csak a szellemtudományos megismerés fényében lehetséges. Másként lehetetlen.

De hogyan viszonyulnak ma a legképzettebb emberek a szellemtudományos megismeréshez? Van egy jó példánk. Különböző helyeken többször is említettem, hogy milyen érdekes, hogy Haeckel iskolájából egy Haeckel tanítvány Oscar Hertwig^[18] kitűnő könyvet írt. „Az organizmusok létesülése, Darwin véletlen-teóriájának cáfolata”. Oscar Hertwig ebben a darwinizmus különböző árnyoldalaira utal. Sokszor dicsértem ezt a könyvet. Szellemtudományos mozgalmunk területén azonban teljesen le kell szokniuk a vak tekintélytiszteletről. Mert nemrégen jelent meg Oscar Hertwig új könyve: „Az etikai, szociális és politikai darwinizmus leküzdése”. Nem szabad azt mondaniuk: Steiner dicsérte Hertwiget, most tehát tanulmányozzuk ilyen értelemben legújabb könyvét is, mert csalódni fognak. Mivel azt kell mondanom, hogy míg egyik könyve egészen kitűnő, addig a legújabb a legdilettánsabb, értelmetlenebb, ami az illető témákról egyáltalán elmondható. Ha tehát csak azt mondják: Steiner dicsérte, tehát evangéliumnak tekinthetjük, akkor sohasem biztosak abban, hogy nem kényszerülök-e az azonos eredetű művet ellenkező jelzőkkel illetni. A mi sorainkban sem szabad vak tekintélytiszteletnek teremnie, csak saját szemléletnek, saját véleménynek. De valójában honnan eredt dolog? Onnan, hogy Hertwig kitűnő természettudós, a természettudományos fogalmakat azonban nem szabad bevezetni a szociális életbe. Ha ezt tesszük, akkor mindenütt csak a történelem holt, elhaló részét találjuk meg, mint például Gibbonnál^[19], aki a Római Birodalom bukásának kiváló történelmét írta meg. Mint már többször kifejtettem, a történelmi létesülés titka az, hogy ha a természettudományban érvényes fogalmakkal akarjuk szemlélni, akkor sohasem a növekedő, sarjadó létet találjuk, hanem mindig csak az elhalót. Ha a természettudományban jól bevált fogalmakat kívánjuk alkalmazni, csak a történelmi élet bomlásjelenségeit találjuk meg. Az emberek olykor sejtik ezt. Ezért mondta Treitschke^[20], hogy a történelem hajtóerői az emberi szenvedélyek és ostobaságok. Nem így van. A történelmi létesülésbe öntudatlan erők szállnak le. Az igaz, hogy ha romlásba akarjuk dönteni a nyilvános és gyakorlati életet, akkor tudósokat és teoretikusokat kell a parlamentbe ültetni. Ilyen emberek csak olyan törvényeket sütnek ki, amelyek romlást hoznak, mert a ma érvényes tudománnyal csak a történelem bomlásjelenségei találhatók meg. Mindennek el kell jutnia az emberek tudatába. Jóval szükségesebb, mint általában hiszik, fel kell fogni, ha becsületesen őszintén ki akarjuk vezetni az emberiséget a mostani katasztrofális korból. A fontos eseményeket nem szabad továbbra is átaludni, ezek nem tudatosan lépnek az emberi életbe, az emberek nem érik fel őket tudatukkal, ha nem akarják szellemtudományosan megvilágítani. Éppen arról van szó, hogy az életet valóságában ragadjuk meg, és igazán bepillantsunk az élet valódi alakulásába.

Három impulzus együttműködését kell szemügyre venni: a normális emberit, a luciferit és az ahrimánit. Ezt nem szabad úgy kezelni, hogy: normális ember akarok lenni, így kerülök minden ahrimánit, minden luciferit. Aki valóban derék szeretne lenni, el akar kerülni minden ahrimánit, minden luciferit, az pottyan csak igazán egyfelől a luciferibe, másfelől az ahrimániba.

Mert nem arról van szó, hogy elkerüljük a dolgokat, hanem hogy egyensúlyba hozzuk az ahrimánit és luciferit. A fiatal kor sajátossága elsősorban a luciferi jelleg, az előrehaladott koré az ahrimáni. A nőnek inkább sajátossága a luciferi, a férfinek az ahrimáni. Ha a jövőbe pillantunk, elsősorban az ahrimáni felé tekintünk, ha a múltba nézünk, abba, ami még csíraszerű, akkor elsősorban luciferi jelleget látunk. Ha a Brit Birodalmat nézzük, ahrimáni területet látunk, a Keleti államokban luciferit. Arról van szó, hogy mindig megtaláljuk ezeknek az erőknek a besurranását az emberi életbe. Nem szabad velük szemben vaknak lenni.

Csak egy dolgot vegyünk tekintetbe: az emberiség életének egész szociális struktúrájában eddig a luciferi játszott olykor igen végzetes szerepet, mert nem tudták helyes irányba terelni, nagyon a luciferi oldalra billent a mérleg. Ezért játszottak a luciferi impulzusok olyan nagy szerepet a szociális struktúra kialakításában. Már a kisgyermekeket arra szoktatták az iskolában, hogy „első vagyok”, „második vagyok”, „harmadik vagyok”. Gondolják el, milyen luciferi becsvágy szerepel, amikor az emberek eminensek akarnak lenni! Azután a címek és a rangok és minden ezzel összefüggő dolog. Gondolják csak el, hogy a szociális struktúrát mennyire ez a luciferi elem építette! Ez a kor azonban a végét járja, ezt is fel kellene ismerni! Ez a kor a végét járja, a luciferi jelleg egyre inkább tovatűnik árnyterületein. Jó volna, ha az emberek a luciferi jelleg eltűnésével kapcsolatban kissé éberebbek volnának - egyelőre a közeljövő számára. Nem éberek azzal szemben, ami ártóan közelít más módon. Az ahrimáni lép a luciferi helyére. Elhangzott a jelszó: szabad utat a rátermettségnek! - Már mondtam, hogy mit sem ér, ha ezt mondják, és mégis unokaöccsüket tartják a leginkább rátermettnek! Azon múlik, hogy a konkrétumot a valóságot nézzük. Most azonban arra gondolok, hogy egy egész ahrimáni rendszer jut felszínre, igen veszélyes mellékhatásaival. Ez az ahrimáni rendszer némileg összefügg azzal a jelszóval, amit pedagógiai területen ma képességvizsgálatnak hívnak. Mindenütt dicsérik ezt a képességvizsgálatot. Az emberek mintegy ördögi megszállottságban beszélnek róla. Bizonyos számú, száz tehetséges különösen jó tanuló fiú és leány közül ki kell választani a legtehetségesebbeket, akiknek intellektusa, koncentráló készsége, emlékezőtehetsége és így tovább, a legjobb. Ezt a legújabb pszichológiai módszerekkel vizsgálják. A kísérleti pszichológia szerint például az intelligenciát igen különös módon vizsgálják. A gyerekek három fogalmat kapnak: gyilkos, tükör, menekülés. Most intelligenciájuk révén meg kell keresniük az összefüggést. Aki csak azt az összefüggés találja, hogy a gyilkos úgy látja magát a tükörben, mint más, az buta. Aki megtalálja a kézenfekvő dolgot, hogy egy ember belepillant a tükörbe, látja az éppen közeledő gyilkost és megmenekül - az normális. A tehetséges az volna, aki szerint a gyilkos odaoson a tükörhöz, meglátja benne saját arcát, megrémül és eláll a gyilkosságtól. Aki különösen ravasz, aszerint a tükör például a kiszemelt áldozat közelében van, a sötétben a gyilkos nekimegy a tükörnek, zajt üt, és azután eláll a gyilkosságtól. Ez tehát még ravaszabb! Így vizsgálják a tehetséget! Ezt különlegesen nagyszerűnek tartják, holott nem egyéb, mint a gépekre érvényes tisztán ahrimáni módszer átvitele az emberre. Az emberi élet legborzalmasabb mechanizálása következik be, ha a tehetséget ilyen módon akarják kideríteni. Az embereknek csak vissza kell gondolniuk arra, amit nemrég még feltételeztek. Bebizonyíthatnám, hogy milyen értelmetlenség az ilyen vizsgálat. Vegyük csak az igen jelentékenynek tartott emberek egész sorát, akik annak a szellemnek gyermekei, amely a tehetségkutatást eredményezte, például Helmholtzot^[21], a fizikust és másokat. Ha ezeket a tehetségkutatás módszerével vizsgálták volna, akkor sokukat bizonyára tehetségtelennek tartották volna, így például Helmholtzot is. Mindezt sokkal komolyabban kell vennünk, mert ezektől függ a jövendő épsége. Semminek sem szabad frázisnak maradnia ezen a területen. Maguk az események roppant sok mindenre tanítanak ma.

Vegyük a következőt: Elgondolhatják az 1930-tól 1940-ig terjedő kort. Ebben élhetnének bizonyos 40-50 éves emberek. Képzeljék el, hogy 1913-ban azt gondolták, hogy az 1913-ban élők közül 1930-ban többen vezető állásban lesznek és tőlük függ, a Föld különböző területeinek szociális struktúrája, és általában a külső fizikai élet. Körülbelül elképzelhetik az 1930 és 1940 közti eseményeket, ha a mostani 18-20 éves fiatalemberek, akkor 40 évesek lettek volna. Vegyünk egy másik gondolatot és kérdezzük azt, hogy hányan estek el a csatatéren azok közül, akik 1930-ban eleget tettek volna elképzelésüknek, de fizikailag már nem tudnak részt venni a földi viszonyok irányításában? Mások vesznek majd részt benne! Tegyék ezt a két képet egymás mellé. Az egyik: ha a háborús katasztrófa nem következik be, akkor az előzményekből az alakult volna ki, ahogy a jövőt akkor elképzelték. A másik kép, amit most kell megrajzolnunk: talán éppen azok estek el a csatatéren, akiknek a legfontosabb szerepeket kellett volna betölteniük! Ha ilyen képet rajzolnak, akkor a „maja” nagyon érezhető fogalmához jutnak, a külső fizikai sík nagy csalódásához. Olyan lesz az 1930-as fizikai sík, mint amilyennek lennie kellett volna, ha az 1913-as fiatalok élnének? Egészen más lett volna. Fontos, hogy átgondoljuk ezeket a dolgokat. De átgondolásukhoz csak a szellemtudomány nyújthat megfelelő lehetőséget, hogy a realitást is a valóságnak megfelelően gondolhassuk. A szellemtudomány juttat olyan fogalmakhoz, amelyek eloldódnak a pusztán fizikai agytól. Jelenlegi fogalmaink főként a fizikai agyhoz kötődnek, ezért van a jelenkori gondolkodásnak bizonyos sajátsága. A jelenkorban az agyhoz legszorosabban kötődő természettudományos fogalmak uralkodnak, ezért a gondolkozásnak különös sajátsága a korlátoltság. Mert főként a legkorlátoltabb gondolkozás kötődik agyvelőnkhöz. A szellemtudománynak el kell oldania a gondolkozást az agyvelőtől, mozgásba kell hozni a gondolatokat. Ma egész sor mozgékony gondolatot próbáltunk lelkünk elé állítani, ezek szélesítik látókörünket.

De nemcsak a gondolkodás horizontjának kell bővülnie, hanem az érzésének is. Az emberek filiszterek lettek, mert gondolataik főként a fizikai élethez kötődnek. Korunk legfőbb sajátossága, a korlátoltság mellett a filiszterség. Az emberek érdeklődése a legszűkebb körben mozog. A szellemtudománynak ismét ki kell vezetnie az embereket a mindenség távlataiba, az események hatalmas területeit kell lepergetnie előttük, mert a jelenkor csak ebből érthető meg. Ki kell hoznia az embereket filiszterségükből. A szellemtudománynak küzdenie kell a korlátoltság és filiszterség ellen.

Az akarat is felvett lassanként bizonyos sajátságokat. Bizonyos szociális struktúra a materialista kultúrából sarjadt ki, ezáltal az emberek ügyetlenekké váltak. Ügyetlenség kapott lábra! Az embereket meghatározott szakokba skatulyázzák be, és voltaképpen semmi egyebet sem tudnak már, minden más tekintetben igen ügyetlenek. Ismerünk férfiakat, akik mivel nem szabók, még a saját gombjukat sem tudják felvarrni. A szellemtudománynak azonban az a sajátsága, hogy eleven fogalmakat alakít ki, ezek átmennek a végtagokba és ügyesebbé is teszik az embert. A szellemtudomány segít a korlátoltságon, filiszterségen, ügyetlenségen. Olyan korra van szükség, mely széles látókörűséghez, nyíltszívűséghez, ügyességhez vezeti el az embereket korlátoltságukból, beszűkültségükből, ügyetlenségükből. A szellemtudományt életteljesen és életbölcsességgel kell felvenni. Ha korunkra vonatkozóan ma csak a legegyszerűbb fogalmakat fejtjük is ki a szellemtudomány alapján, akkor meglátjuk, hogy az emberiség ellenkezése a szellemmel szemben szorosan összefügg korunk szerencsétlenségével, szenvedésével, fájdalmaival és ezek még valóban nem érték el tetőpontjukat. Az emberek elvágták magukat az isteni-szellemi élettől, ismét meg kell találniuk vele a kapcsolatot.

Ezt akartam ezúttal lelkük elé állítani. Érezzék meg egyre inkább, hogy az idő jelei világosan és érthetően beszélnek! Beszédüket csak az érti meg, aki a szellemtudomány eszközeivel tanult meg olvasni. Mennél előbbre jutunk, annál energikusabban és komolyabban kell vennünk a szellemtudományt és az életet egyre jobban át kell hatni adományaival. Korunkban az emberek nem merik szellemi eredetű erőkkel átgondolni az életet. Ezt meg kell tanulni, főként ez hiányzik. Ha nem tanulják meg, ha továbbra is hiányozni fog, akkor az emberiségre zúdult katasztrófa nagyon sokáig fog tartani. Így elmondhatjuk, hogy a jelenkor konfliktusaiból a szellemtudománnyal kell kiutat keresnünk. Kérem, vegyék ezt igen komolyan és mélyen: akkor igaz gyümölcsöket terem szívükben, lelkükben, amit együttlétünkön meg akartunk beszélni.

[1] David Lloyd George 1863-1945. 1905 óta miniszter, kormányfő 1916-1922. között.

[2] Sir Henry Campbell-Baunerman 1836-1908, angol miniszterelnök 1906-1908 között

[3] Matthias Erzberger 1875-1921 államférfi

[4] ez most könyvecske alakjában jelenik meg:„Goethe szellemi mivolta a Faust és a kígyó és liliom meséjének megnyilatkozásában” (1918) GA 22.

[5] Faust I. Dolgozószoba

[6] Faust I. Éjszaka

[7] Faust I. Éjszaka

[8] Faust I. Márta kertje

[9] Jakob Minor, 1855-1912. germanista. „Goethe Faustja” két kötet, 1901.

[10] C. G. Jung: „A tudattalan folyamatok pszichológiája” 1917. Zürich.

[11] Otto Weininger: 1880-1903. filozófus. „Nem és jellem” Bécs, 1903.

[12] „A végső dolgokról” 1907. Bécs, Moriz Rappaport kiadásában

[13] „A lélek rejtélyei” (1917) GA 21.

[14] a „Kant tanulmányok” című filozófiai folyóirat 22. évfolyam 4. füzete, ebben Dessoir „A lélek túlvilága” című könyvének ismertetése Emil Utitz által.

[15] A római pénz hanyatlásáról a korai középkorban. Lásd például Galbraith: „Honnan jön, hová megy a pénz” München, 1976.

[16] „Az emberi és a kozmikus gondolat” Berlin, 1914. GA 151.

[17] „A világháború, mint világnézeti kritika” Ernst Rolfftól 172. kötet III. füzet, Berlin, 1918. június

[18] Oscar Hertwig, 1849-1922. anatómus. „Az organizmusok létesülése, Darwin véletlen-teóriájának cáfolata” Jéna, 1916. „Az etikai, szociális és politikai darwinizmus leküzdése” Jéna, 1918.

[19] Edward Gibbon, 1737-1794. angol történetíró „A római császárság hanyatlásának és bukásának a története” hat kötet, London, 1782-88.

[20] Heinrich von Treitschke, 1834-1896. német történetíró

[21] Hermann von Helmholtz. 1821-1894. fiziológus és fizikus. A szemtükör feltalálója.