Szellemi mozgalmunk ulmi barátai azért jöttek össze egy idő óta, hogy itt is foglalkozzanak szellemi mozgalmunk gondolataival, törekvéseivel, impulzusaival. Mint külső barátok azért találkozunk ma velük, hogy együtt emlékezzünk meg arról az eseményről, hogy mozgalmunk barátai Ulm városában is összejöttek egymással^[1]. Komoly, súlyos időkben jöttek össze, ez az idő fontos jelekkel szól az emberiség lelkületéhez. Ezért ez alkalommal megemlékezhetünk ma az emberiség olyan nagyobb szellemi összefüggéseiről, amelyekbe szellemi mozgalmunk beleilleszkedik korunkban és a közeljövőben is. Azt szeretném mondani: Fordítsuk tekintetünket a legközelebbi emberi érdeklődésünkhöz szellemileg is kapcsolódó tényekről a mozgalmunkkal összefüggő átfogó jelenségek felé.

Tudjuk, hogy jelenkorunkban a szellemi impulzusaink jegyében összefogó egyéneknek mélyen át kell szívükben, lelkükben érezniük, hogy olyasmit akarnak keresni, amit korunkban semmilyen más szellemi mozgalom vagy törekvés sem nyújthat, és ez éppen azzal függ össze, amit az embernek korunkban és a közeljövőben kell lelki síkon keresnie, ha emberi mivoltának a szó teljes értelmében tudatára akar ébredni. A mozgalmunkban kifejezésre jutó keresés során sok ellenfelünk támad. Éppen ellenfeleink vélik úgy, hogy meg kell védeniük valamilyen szempontból az emberiség fejlődésének valódi értékeit az emberi szellem olyan eltévelyedéseitől, mint amilyen, szerintük, a mi mozgalmunk adottsága. Így sok vallásos vagy látszólag vallásos hangulatú ember véli jelenkorunkban, hogy mozgalmunk alkalmas az igazi vallásos elmélyedéstől való eltávolításra.

Némileg felületes, de nem kevéssé találó megítéléssel mindenesetre ezt az ellenvetést tehetnénk az ilyen kijelentéssel szemben: Enyhítette- e vajon, ha már nem is akadályozhatta meg jelenkorunk szörnyű katasztrófáját például az utóbbi századokban képviselt keresztény eszme, az emberiség megfelelő felemelésével? ― Nem volt rá képes. De akik sohasem akarnak az eseményekből tanulni, azok abból sem tanultak, hogy a vallásos élet századok, sőt évezredek óta a nekik megfelelő értelemben bontakozott ki, és most ennek ellenére kitörhetett ez a katasztrófa az egész Föld kerekén. Ez kézenfekvő kérdés, de gondolatainkat mégsem ebbe az irányba tereljük. Bevezetőben ma egy másik, igen kevéssé figyelembevett kérdést vetünk fel, amely azonban jelenkorunk igen mély jelenségeivel függ össze.

Tudják-e, hogy mai tudósaink, filológusaink számára mely szó eredete, keletkezése a legkevésbé ismert? Tudják-e, hogy melyik szónál tapasztalható leginkább, még a segítségül hívott legtudományosabb művekben is, hogy nem ismert az eredete, tulajdonképpeni jelentése? Az „Isten” szó nyelvi és szellemi eredetét keresik merőben hiába a tudós segédeszközökben. Az Isten szó nyelvi és szellemi eredetéről ma egyik tudomány sem képes felvilágosítást nyújtani. Ez mégiscsak különös. Mert ez a tény nem csupán külsőségekre utal, a tények valamilyen sorrendjére, hanem olyasmire, ami egész mélységesen összefügg az ember érzületével. Az emberek valamennyien úgy vélik, hogy mondanak is valamit, mikor az Istenségről, Istenhez fordulásukról beszélnek. De jelenkorunk minden tudományos eszközével sem képesek az Isten szó eredetét valahogy megadni. Ez arra utal, hogy jelenkorunk legtöbb embere valójában egyáltalán nem tudja, hogy miről is beszél, amikor vallásos, vagy más szellemi területen szól. Bárcsak elég mélyen felfognánk, hogy mit is jelent valójában, ha az emberek nem tudják, miről beszélnek, amikor úgy vélik, hogy az ember lelki törekvésének legbensőségesebb összefüggéseiről szólnak! Akik jelenkorunk különféle szellemi zűrzavaraiból szellemi impulzusainkhoz igyekeznek eljutni, ösztönösen átérzik ezt, ha nem is egészen tudatosan. Az antropozófiai irányú szellemtudományból eredő szellemi impulzusok, korunk legégetőbb igényeivel függenek össze, ezt mindig újra hangsúlyoztam azokban az időkben, amikor jelenkorunk súlyos vihara már voltaképpen régóta gyülekezett.

Emlékeztethetek egy többször elmondott mondatomra, amelyet, a mozgalmunkat évek óta követő barátaink jól ismernek. Többször elmondtam, hogy a Föld különböző népei a legutóbbi három-négy évszázad során kereskedelmi, ipari, banki és egyéb vonatkozásban egységet alkottak. Utaltam rá, hogy a modern közlekedési eszközök és az általuk nemrég még az egész Földön áthúzódó forgalom a külső gazdasági élet egységét borította az egész Földre. Fennállt a fizikai földi élet egysége. Egy New Yorkban kiállított csekket Tokióban, Berlinben vagy bárhol beválthattunk. A háború előtti években mindig hozzáfűztem ehhez a tényhez azt a követelményt, hogy lélekre nemcsak az emberi testnek van szüksége, hanem minden testnek, nem élhet lélek nélkül. Ami kereskedelmi, ipari és más vonatkozásban fizikai testként terül el a Földön, annak olyan lélekre van szüksége, amely lehetőséget ad ahhoz, hogy az emberek ugyanúgy megértsék egymást szellemileg is, mint kereskedelmi és pénzügyi vonalon. Többször elmondtam, hogy érdemes arra törekednünk, hogy a Föld testének lelket adjunk^[2].

Ilyesmi bizonyára nem alakul ki egy nap alatt, időre van szüksége, és amit itt kimondok, az nem korunk kritikája, csak jellemzése; fel kell gerjesztenie az emberi lelkekben a cselekvés, gondolkodás, érzés és akarat impulzusainak igényét. Nem vádol, csak kimondja, hogy minek kell történnie. Így nem szemrehányásképpen mondtam, hogy amikor a legutóbbi évtizedekben különösen intenzíven alakult ki a Föld közös teste, akkor az emberek elmulasztották ennek közös földi lelkét kialakítani. Hiszen ez a közös földi lélek csakis úgy található meg, ha az emberrel azt értetjük meg, ami szellemi tekintetben annyira közös az embereknél, mint fizikai tekintetben a Nap, ezt pedig az antropozófus irányú szellemtudománynak kell az emberiségben elterjesztenie.

Ezt azonban eddig elmulasztották. Mostani katasztrofális korunkban olyan iszonyú módon éljük át hogy az emberiség igazi zsákutcába került, mint ahogy ez még sohasem történt meg az emberiség okiratokkal követhető fejlődésének történetében. Ebből a zsákutcából csak akkor fog igazán kijutni, ha rászánja magát arra, hogy hozzáfűzze korunk és a közeljövő számára a Föld lelkének szellemi kultúráját ahhoz a fizikai kultúrához, amelyre az emberiség olyan büszke.

Bármennyire berzenkednek az ellen, hogy a Földnek új szellemiséget igyekezzenek adni, az igazságnak minden körülmények között érvényre kell jutnia. Az emberiség most iszonyú katasztrófában él. Ha az emberiség nem szánja rá magát arra, hogy valóban felvegye az általunk jellemzett új szellemiséget, akkor ezek a katasztrófák egyre újabb, esetleg igen rövid periódusokban fognak visszatérni. Ezt a katasztrófát és összes következményeit sohasem lehet olyan eszközökkel gyógyítani, mint amelyeket az emberiség már a katasztrófa kitörése előtt is ismert. Aki még ebben hisz, az nem az emberiség földi fejlődésének értelmében gondolkodik. Ez a katasztrofális kor addig fog tartani - mégha közben látszólag néhány évre át is hidalhatják -, míg az emberiség nem értelmezi az egyetlen helyes módon, tudniillik olyan jelnek tekintve, hogy az emberek a tisztán fizikai életet átható szellem felé forduljanak. Ez sokak számára ma még keserű, mivel kényelmetlen igazság, de mégiscsak igazság.

Tegyük fel magunknak azt a kérdést, hogy voltaképpen mi tartotta fenn valamennyire még máig is a szellemi világhoz fűződő kapcsolatot a három-négy század óta egyre intenzívebben megjelenő tisztán materialista földi kultúra ellenére? Akinek tapasztalata van ezen a téren, az tudja, hogy ezt a kapcsolatot voltaképpen csak egyetlen, az emberiség számára nagy horderejű tény tartotta fenn. Valamelyik nap mondta nekem az eredménytelen „Etikai Kultúra Társaság”-ának legutóbbi, egyik legjelentősebb vezetője, hogy sokat gondolkodott azon, hogy noha az emberiség tudja, hogy felvilágosult korunkban csak a materiális világ megértése lehet üdvös, mégis létezhetnek egyházak a különböző államok mellett ilyen felvilágosult korban. Mint mondta, rájött arra, hogy miért léteznek még egyházak. Megoldásával mélységes titkot vélt kifejezni, és ezt a következő szavakba foglalta: Az államok az életet kormányozzák, az egyházak pedig a halált, és mivel az emberek még nem szoktak le arról, hogy a halált iszonyúnak tartsák, ezért az egyház hatalma a halál kormányzásán múlik. ― Ez igen materialista gondolkodásmód, mert hiszen azt akarta kifejezésre juttatni, hogy ha az emberek leszoknak végre arról, hogy jelentősnek tekintsék a halálnak az emberi életbe való beavatkozását, és úgy vessék ennek alá magukat, mint az állat, akkor az egyházak elveszítik a hatalmukat.

Ez a kijelentés természetesen teljesen értelmetlen, éppenséggel tökéletes ostobaság, de ha jelenkorunk szellemi életére tekintünk, nem egészen alaptalan. Jelenkorunknak olykor értelmetlenséget kell mondania, hogy önmagát megértse, és kifejezze szellemi mivoltát. A jövőben azt fogják korunk különösen jellemző vonásaként felidézni, hogy a legszellemesebb emberek kénytelenek voltak a 19-20. század fordulóján ostobaságot mondani, ha koruk jellegét valóban találóan próbálták kifejezésre juttatni. Valami igazság mégiscsak van ebben az ostobaságban, mégpedig az, hogy korunk számos emberének a szellemi világgal szinte az az egyetlen kapcsolata, hogy bizonyos vonatkozásban fél a haláltól, vagy nem viseli el azt a gondolatot, hogy eltávozott szerettei valahogy semmivé váltak.

Nem akarjuk félreismerni, hogy ezek a gondolatok még mindig elég jelentősek és összefüggenek az emberi lélek legmélyebb érdeklődéseivel. De a szellemi világhoz fűződő igazi kötődéshez nem vezethet sem a haláltól való félelem, sem pedig egyéb, ezzel kapcsolatos érzés. Ahhoz a szellemi világ igazi, valóságos megismerésére, a szellemi világ valóságának megértésére van szükség. A szellemi világ valóságának ilyen megértése pedig ma csakis azáltal jöhet létre, hogy a természettudományos felfogáshoz szellemtudományos gondolkodásmódot fűzünk hozzá.

Amikor az emberek nem tudják, hogy az Isten kifejezés voltaképpen honnan ered, hogy mi is valójában az Istenség, akkor mit tesznek azok az emberek, akik valamilyen vallásos tisztelet igényéről, Istenségről beszélnek? Mit tesznek azok, akik gyakran mélységesen vallásosnak vélik magukat és úgy tesznek, mintha a legmagasztosabb Istenséget imádnák? Egyáltalán nem mellékes, hogy ezt a kérdést egy komoly pillanatban lelkünk elé tárjuk. Ez a kérdés azt foglalja magában, hogy ki is voltaképpen az az Isten, akiről korunk legtöbb, magát vallásos természetűnek valló embere beszél.

Az emberek elutasítják, ha a szellemtudomány nézőpontjából arról beszélünk, hogy felettünk más lények is vannak, angyalok, arkangyalok, archék, és a többiek. Szellemi lények hierarchiájára tekintünk és a legmagasztosabb Istenséghez hosszú út vezet. Jelenkorunk emberei nem akarják ezt a megismerő szerénységet. Ezt sokszor úgy fejezik ki, hogy nincs szükségük közvetítőre, közvetlenül a legmagasztosabb Istenhez akarnak fordulni. Holott nem arról van szó, hogy hogyan vélekedünk erről az odafordulásról, hanem hogy lelkünkben valóban mit teszünk, mit élünk át.

Tekintsenek arra, amit ma valamelyik elismert vallásos közösség prédikátora az Istenségről felidéz, elmond. Mire vonatkozik ez, ha nem a szavait, de a valóságot követjük? Ez kétfélére vonatkozik. Nem vonatkozhat angyalánál magasabb rendű lényre, aki mindegyikünk felett ott álló vezető lény. Ezt az angyalt imádja, őt nevezi a legmagasztosabb Istennek. Aki ismeri a szavak valóságos tartalmát, az tudja, hogy amit a modern prédikációkban Istenről mondanak, sohasem vonatkozik az angyalnál magasabb rendű Istenre, vagy ha nem angyalra, úgy valaki másra. Ha ugyanis követjük impulzusaik lelki indítékát, annak az eredetét, amit az Istenükről beszélő, a templomban Istenükről prédikáló emberek éreznek, akik sokszor még azt is állítják, mint korunkban némelyek, hogy lelkükben átélik az Istent - bizonyos gőggel „evangelizált embereknek” és hasonlóknak nevezve magukat -, akkor a következőkhöz jutunk: az ilyen emberek saját lényük impulzusát érzik lelkükben, ahogyan ez legutóbbi haláluk és születésük között fejlődött a tisztán szellemi környezetben. Ez a legutóbbi halálunk és születésünk között fejlődött szellemi lény most testünkben van, testünkbe költözött. Amiben most élünk, annak sok tekintetben ez a születéselőtti lény az eredete. Az ember ezt a születéselőtti lényt szelleminek, önmagával egynek érzi. Még a legkülönfélébb irányú, úgynevezett teozófusok is úgy akartak mézédes szellemiséget nyújtani az embereknek, hogy minduntalan azt súgták nekik, hogy minden azon múlik, hogy az ember Istenével egyesüljön. Pedig az ember az Istennel való állítólagos egyesüléskor csak önmagát érzi, a legutóbbi halála és legutóbbi születése közti időszak szellemi-lelki lényét. Amikor sok lelkész és pap a lelkében érzett Istenről beszél, valójában saját énjét sejti, de nem a fizikai testében, fizikai környezetében történő fejlődése során, hanem a halál és születés közti szellemi világban történt fejlődésében. Ezt érzik, és azután imádkozni kezdenek. Mit imádnak? Önmagukat.

Jelenkorunk sok szellemi áramlatából közelít ez hozzánk olyan szívet tépő módon. Ha a valóságnak megfelelően tekintünk ezekre a jelenségekre, be kell ismernünk, hogy az emberek lassanként oda jutottak, hogy tudat alatt, öntudatlanul önmagukat imádják. Ha azután valaki erre rájön, úgy olyan különös formában fejezi ki, ahogy Friedrich Nietzsche^[3] tette. Tisztában kell lennünk azzal, hogy aki nem akarja elismerni a hierarchiákat, a szellemi világ csodálatos tágasságát és nagyságát, az csupán az angyalát imádja - ez is egoista imádás -, vagy pedig önmagát. Újabb korunk materialista fejlődésének hatására az emberiség lassanként az önzés ilyen szellemi formájához jutott.

Most azt mondják: mi mindent mesél ez, hiszen ez nem is igaz! Az emberek nem mondják, hogy önmagukat, hogy csak az angyalukat imádják! ― Nem mondják, de megteszik; amit mondanak, azzal csak elkábítják magukat a nem kevésbé reális tény ellen. Amit ma mondanak, az sokszor csak az emberiség kábítószere, mivel az emberek természetesen nem akarják maguknak beismerni, hogy voltaképpen miről van szó. Az emberek ma sokszor túlságosan kényelmetlennek találják, hogy belső munkával emelkedjenek a szellemi világokhoz. Ezt nem akarják. Sokkal egyszerűbben akarnak a szellemi világokba hatolni, amilyen egyszerűen csak lehet. Ezért kábítják el, tévesztik meg önmagukat. Ez azonban nem történhet büntetlenül. A világ tovább halad. Az isteni-szellemi akkor is hat a világban, ha nem akarják elismerni. Működik és tevékenykedik benne. Korunk legmélyebb feladata, hogy újra rátaláljon az igazi szellemiséghez fűződő kapcsolatra és leküzdje, kivesse magából ezt a leírt szellemi egoizmust. Ez olyan szívhez szóló, ha megértjük a szellemtudomány jelenkorunkat érintő igazi mélyebb impulzusát. Felhívtam már az előbb a figyelmüket, hogy a világ hatalmas jelekkel kényszeríti majd az embereket, hogy a szellemet megint megkeressék. Léteznie kell azonban a törekvő emberiségben bizonyos magnak, amely beleilleszkedik jelenkorunk egyetlen helyes, igaz, valóságos szellemi törekvésébe.

Látják, a Föld, különböző feladatokat teljesített. Hiszen nem csak az egyes embernek van feladata, az egész Földnek is állandóan megvannak a különböző feladatai. Más volt a feladata a nagy atlantiszi katasztrófát közvetlenül követő kornak^[4], az indiai kultúra embereinek, más volt valamivel később a perzsa kultúrában élő embereknek, megint más azoknak, akiknek életében az egyiptomiak és a kaldeaiak voltak hangadók, és ugyancsak más, amikor a görög-római nép adta meg a hangot. Ez egészen a 15. századig terjedően maradt fenn. A 15. század óta megint csak más feladat jut osztályrészünkül. Ez a most kapott feladatunk egészen más, mint ami bármikor is létezett a Földön. Az emberiség jelenlegi feladata a 15. századdal kezdődött és a 4. évezredig terjedően fog tartani. Úgy jellemezhetjük, hogy rámutatunk ennek a földi időszaknak leglényegesebb történéseire.

Ha szellemtudományosan tekintünk vissza a 15. századot megelőző időre, úgy azt látjuk, hogy addig az emberek minden cselekvését bizonyos szellemiség hatotta át. A külső történelem erről mit sem mond el, mert az olyan fable convenve, amelyet az iskolákban, egyetemeken tanulunk. Tanulmányozzák csak igazán, amit az emberek mindennapjaik során műveltek, és amit áthatott bizonyos szellemiség. Korunk jellegzetessége, ennek a szellemiségnek a visszafejlődése, lassanként teljesen meg is kell szűnnie, ha az ember nem fűz a tisztán külső materiális kultúrához új szellemiséget. A tisztán külső viszonyok arra ítélik a földfejlődést, hogy egészen materiálissá váljon. A földfejlődés régebbi korszakaiban a szellemiség bizonyos mértékig önként jelent meg, most ezt szabad belső tevékenységből kell az emberiségnek az adottságokhoz hozzáfűzni.

Ha eltekintünk attól, amit az emberek belső szabadságukból, tudatukból hozhatnak a földi kultúrába és csak arra tekintünk, ami a 15. század óta tartó 5. korszakunkban önként adódik, akkor az derül ki, hogy ez olyan korszak, amelyben a Föld lassanként elhal, az egész kozmosz, az egész univerzum számára. Az 5. korszak a Föld halálának a kezdete. Míg minden előző időszak azáltal járulhatott hozzá az univerzum említett szelleméhez, ami magából a Földből adódott, addig az 5. korszakban kialakult ragyogó kultúra - távíró, telefon, vonat - nagyon jelentős ugyan a Föld számára, de a Földön kívül nincsen jelentősége. Ami az egyiptomiaknál, görögöknél létrejött, abból semmi sem pusztul el a Földdel együtt, ami azonban korunkban a tisztán materialista kultúra terén jön létre, az elpusztul a Földdel, amikor a Föld maga kozmikus holttestté válik. Amit a jelenlegi materialista kultúra hoz létre, az elpusztul a Földdel együtt. Ennek a kornak be kellett következnie. Mert az embereknek szabaddá kell válniuk. Nem kényszerből kellett a szellemet megtalálniuk, hanem a szabad belső tudat cselekvéséből. Ezért érkezett el ez a korszak, amikor mindaz csak külsőleg létezik a Föld számára, amit külsőleg találhatunk meg, és amire olyan büszkék vagyunk, a szellemi világ számára azonban nem létezik semmi sem. Azért olyan kor ez, amely a szellemhez való felemelkedést az ember döntésére hagyja, rábízza az ember belső világára, lelkére, szívére, érzületére, hogy szellemivé akar-e válni, és nem kényszeríti arra, hogy szellemibbé váljon, tőle függ, hogy tönkre akar-e menni a külső, romló kultúrával együtt vagy sem.

Ezt a most kimondott, az emberiség számára mindenképpen szükséges igazságot a szellemtudomány révén láthatjuk be. Amit a szellemtudományos irodalomban találnak, az építőelemeket nyújt annak belátásához, amit most összefoglaltam. De ha a szellemtudomány révén egy kissé felkészültünk, úgy leolvashatjuk ezeket a korunkba belejátszó hatalmas jelekről is. Az emberek azonban még kevéssé hajlamosak arra, hogy az idő jeleiből olvassanak. Gondolják meg a következőt. Aki a legutóbbi évtizedekben kissé körülnézett az emberiség fejlődésének területein, igen különös megfigyeléseket tehetett. Ha azt kérdezte, hogy az emberek hogyan törekednek eljövendő ideálokra, szellemi megújulásra, úgy a dolgok igazi megismerését követve, élénk igyekezetet, szellemi törekvést, szellemi tevékenységet talált, annak felismerését, hogy a Földön változásnak kell bekövetkeznie azon a területen, amelyet a munkások világában, mozgalmában szocialistának szoktak nevezni. Egyfelől tehát a tisztán materiális, de helyes eljövendő ideálok mindig azt kérdezik, hogy hogyan kell a világot átformálni, hogyan kell valami újnak eljönnie.

Ha viszont nem a szocializmus területén kérdezzük meg a kor eszméit igazán megértő okos embereket, úgy a legutóbbi évtizedekben mindenütt rettenetes szellemi sivárságot találunk. Hiszen a mi szellemi mozgalmunk még csak egészen kis csoport, és mint mondják, néhány bogaras, félbolond emberből áll. Az egyházi teológiában a legkülönösebb viták alakultak ki: vajon élt-e egyáltalán Jézus Krisztus vagy sem, Földön túli lény semmiképpen sem lehetett; végül is csak az „egyszerű názáreti emberrel”^[5] törődtek. Mit találtak még? Ebben a korban, amikor az emberek „megszabadultak a tekintélytisztelettől” és csak azt az alapelvet követték, hogy „vizsgáljatok meg mindent, és tartsátok meg a legjobbat”, minden területen a tudományos követelmények iránti legvakabb tekintélytiszteletet találták, a történelemtől egészen az orvostudományig. Hiszen senki sem találta nagyon kényelmesnek, hogy sokat tudjon arról, amin az egészségünk múlik; ezt rábízzák ennek a területnek egy szaktekintélyére. Egyszerűen a legszörnyűbb tekintélytisztelet! Annak a maradványain és foszlányain csüggenek, amit a múltból mentettek át, ehhez kényelemből ragaszkodnak. Nem létezik olyan tudatból kiinduló törekvés, hogy az emberiség szellemi vonatkozásban való megújulása szükséges!

Aki képes volt a szellemtudományos megfigyelésre, az észrevette, hogy Európa keleti részén, mondhatnám, a lángok jegyében, tisztán természeti folyamatok révén valamelyest új szellem köszöntött be, és a legszégyenletesebb külső leigázás alatt, még Kelet-Európa tompult lakosságának lelkületében is kibontakozott egy eljövendő kor. Különös, hogy Európa többi részéből a 9. század óta, mintegy Kelet felé tolták el mindazt, aminek a Nyugattól megkímélve kellene fennmaradni^[6]. Ez azután az úgynevezett orosz birodalom külső alakjában jelenik meg a különböző századokban, belsőleg különös módon őrzi a régit, és a régi mintegy bebábozott burkában készíti elő az újat, egy későbbi kultúra számára! Azt mondhatjuk, hogy ebben az orosz népben még fennmaradtak a misztérium-kultuszok, ez a nép együtt él a misztériumok képzeteivel. Keveset értett a nyugati elvont vallásos fogalmakból, de mélységes benső lényében sok olyan kultikus formát átérez, amely az ember lelkületét képszerű alakban viszi át az Istenséghez. Keleten az ember saját lelkében érzi a nyugati vallás uralkodójának elnevezését: a „pontifex” a hídverő, a szellemiséghez átvezető híd létrehozója. Keleten még megőriztek azonban a régiből annyit, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy az új materializmustól érintetlenül, legalább szabadon tartsák a szellemiségbe vezető hidat.

Most vessék össze ezzel korunk mai jeleit! Éppen Kelet-Európára zúdult az emberi fejlődés legkeserűbb iróniája! A leninizmusban, a trockijizmusban^[7] az emberiség minden magasabb törekvésének karikatúrája érvényesült, a tisztán materialista szocialista eszmék végső torz következményeként és ezt, mint rosszul illő ruhát húzták rá a keleti emberekre. Még sohasem ütköztek össze egymással nagyobb ellentétek, mint a kelet-európai lélek és az emberellenes trockijizmus vagy leninizmus. Ezt nem valamilyen rokonszenvből vagy ellenszenvből, hanem olyan megismerés alapján mondom, amelynek meg kell mutatnia, hogy mi fortyog olyan rettenetesen a valaha is összejött legnagyobb ellentétek egyesítése révén Kelet-Európában. Utaljon ez arra is, hogy az idők jelei milyen lényegeset mondanak el. Mutassa meg mindenekelőtt, hogy a szellemtudományt újra olyan komolyan kezdjük venni, hogy be akarjunk lépni általa a valóságba; Mert behatolhatunk vele jelenkorunk valóságába. Rabindranath Tagore^[8] japán szelleméről tartott különös beszédet a japánoknak. Keleti emberként beszél, de a keleti ember ma már úgy beszél, hogy az európai ember is megérthetné egy kissé, ha akarja. Ha elmélyedünk abban, amit Tagore Japán szelleméről mondott és mintegy az egész világnak el akart mondani, úgy azt találjuk, hogy Tagore minden megértő keleti emberrel együtt tudja, hogy a Kelet olyan régi spirituális kultúrát őriz, amelyet a keleti bölcsek gondosan eltitkoltak, és nem engedtek ki a köznép körébe. Ezt a spirituális kultúrát felvették azonban a legújabb korig a szociális intézményekbe. Teljesen spirituális kultúra, de lejárt az ideje. Ez jelenik meg előttünk az egész ázsiai Keleten, mondhatnám, különös, természetellenes módon. Az emberek régi spirituális érzületükhöz nyugati gondolkodásmódot, nyugati kultúra-alakzatokat sajátítanak el. Ebből alapjában véve szörnyűség jön létre, mert különösképpen a japánok alakítottak ki mozgékony spirituális gondolkodást, amely behatol a valóságba. Ha ez társul az európai-amerikai materializmussal, úgy bizonyára túlszárnyalja, ha ez az európai materializmus nem akar szellemivé válni. Mert az európainak nincs olyan mozgékony szelleme, mint a japánnak. Neki öröksége a régi spiritualitás.

Az orosz népszellemet mondhatnám, csodálatos bölcsesség óvta meg mindattól, ami hanyatló fejlődéshez, dekadenciához vezet. De most a leninizmus, trockijizmus akarja megmérgezni, hogy az fertőzze meg, ami az egész földi kultúrából kioltaná a szellemet, ha uralomra kerülne. Ennek természetesen nem szabad bekövetkeznie. A szellemi eredmény azonban azon múlik, hogy rászánjuk magunkat arra, hogy a szellemtudományt ne csak elvont elméletnek tekintsük, ne csupán kényelmes eszközöknek bizonyos belső élvezetül, misztikus álmodozásként bontakoztassuk ki lelkünkben, azzal a kellemes érzéssel áltatva magunkat, hogy a világhoz semmi közünk, és lenézve ezt a hitvány világot, egy szellemi túlvilágba éljük bele magunkat. Ez egy magasabb rendű egoizmus, de mégiscsak egoizmus. Ne foglalkozzunk ilyen misztikával, ilyen teozófiával, csakis az élet olyan szellemi megragadásával, amely valóban felfogja és átéli a szellemet, de általa a valóságot akarja megragadni.

Mindezt feladatnak, jelenkorunk komoly feladatának kell felismernünk. Az ilyesmi azonban olykor kényelmetlen. Bizonyos testvériségek őrizték eddig, és éppen kényelmetlensége miatt tartották titokban a széles tömegek előtt. Ez már nem időszerű. Az az időszerű, hogy az emberek tudatos benső lényükből törekedjenek szabad szellemi életre. Most közölni kell az emberekkel az évezredeken át eltitkolt tényeket. Be kell látnunk, hogy Keleten már létezett a régi letűnt korokban spirituális bölcsesség, de ennek már elmúlt az ideje. Másik spirituális bölcsességnek kell jönnie. Itt az emberek sokszor tévedés áldozatai. Hiszen a keresés mostani korában igen sokan jelentek meg az európaiak kényelmét szolgálva, mivel a mi szellemtudományunk nagyon is nehéz, gondolkodni kell, és ez olyan kényelmetlen! Ehhez szellemi éberség szükséges, és ez az éberség oly kényelmetlen! Ekkor sok olyan ember került elő, aki meg akarta „kímélni” az európaiakat, hogy megkeressék a szellemhez vezető saját útjukat, különféle keleti bölcsességre tanították őket, zarathusztrai bölcsességre, és amire csak lehetett. Az európaiak jól érezték magukat, ha a szellemet nem maguknak kellett megkeresniük, hanem készen kapták a régi Indiából. Ez kábítószer volt, mert a világmindenséget nem akarták a szellem révén keresni. A régi megismerés eszközének megragadásával akarták elkábítani magukat. Ezt a hibát követték el sok Keletre irányuló területen.

Más hibát is elkövettek. Ez azzal függ össze, hogy újabb korunk, amely kultúrájában bizonyos mértékben elhaláshoz vezeti a Földet, olyan öntudatlan igényt kelt az emberben, hogy saját belső lényét keresse. A belső világ keresésének és megtalálásának vágya már itt is van. Egyre többen törekszenek saját belső lényük keresésére! Ez a keresés még az Isten olyan imádásában is álcázza magát, amely voltaképpen az angyal vagy a saját én imádása. Saját benső mivoltának keresése egyre élénkebbé fog válni a modern emberiségben. Mennél több természettudományt és technikát ragadnak meg az emberek újabb korunkban, annál elevenebbé válik a belső lény keresésének ellenhatása. Az emberek sokszor tévutakon keresnek, de azért keresnek. Legkevésbé azok keresnek, akiknek a szellem keresése hivatalos megbízatása; „a megismerés határait”^[9] keresik. Azt igyekeznek megállapítani, amit az ember nem tudhat a szellemi világról. Így ma olyan szellemi vezetőink vannak, akik mindenekelőtt azon fáradoznak, hogy közöljék az emberekkel, hogy hogyan nem hatolhatnak a szellemi világba és olyan az emberiségünk, amely keres ugyan, de erről nincs megfelelő tudata.

Ez a legfeltűnőbb jelenség. Ha a földkerekségen valóban meg tudják fejteni a lelkek rejtélyét, úgy az élet nehézségeiben és küzdelmeiben élő laikusoknál mindenütt megtalálják a lélek keresését. Ha azokat a vezetőket keresik, akiknek a szószékről és katedrákról úgy kellene az emberekhez szólni, hogy ezt a keresést kielégítsék, akkor ezek arról beszélnek, hogy a tudomány nem engedi a megismerés határainak átlépését, az ember nem hatolhat a szellemi világba. Kant minden kor számára megállapította az emberi megismerés határait, és aki ezt nem fogadja el, az ostoba. ― Ez korunk legfeltűnőbb jelensége. De ez a vágy a legszélesebb körökben is megvan, ha nincsenek is belső mivoltuk keresésének tudatában. Ahol ez a törekvés megvan, ott huzamosabban mégsem elégszenek meg csupán a határokkal, hanem még valami mást is fognak keresni.

Ahogyan Keletről egy régi, elévült kultúra kábítószerét küldték el, úgy a távoli Nyugat másik kábítószert küld az embereknek. Lassanként be fogják látni, hogy a modern korban a szellemnek az ember belső mivoltában történő keresésénél kulturálisan az anglo-amerikanizmus a kábítószer. Az angol-amerikai kultúrának egyfelől az a feladata, hogy szervezze, terjessze a Földön a materializmust, de ezt a feladatot az angol-amerikai lény belső sajátossága révén azzal kapcsolja össze, hogy az embert amerikanizmusok által kábítsa el a szellemnek a lélekben való keresése felől. Mennél keletiesebb jellegűvé válnának Európában, annál jobban elkábulnának a világ spirituális megismerésére vonatkozóan, és mennél inkább angol-amerikaivá válnának Európában, annál jobban elkábulnának az igazi szellemnek, az igazi énnek az ember belső mivoltában való keresése felől.

Ezeket nem sovinizmus kifejtésére vagy valamilyen kozmikus misszióról szóló tirádák közlésére mondtam el, hanem mivel ezeket - a legszerényebb módon - át kell látnunk, hogy megértsük a közép-európai ember felelősségteljes helyzetét. Amióta Lessing, Herder, Goethe, Schiller elmélyítette a szellemet, és amit a német szellemi élet elfelejtett csengéséről próbáltam „Az ember rejtélyéről” szóló könyvemben^[10] leírni, mindez azt az elhivatottságot rója a közép-európai szellemre, hogy átsegítse az emberiséget az orientalizmus és az amerikanizmus kábítószerén.

A szellemtudománynak kell elvezetnie oda, hogy átlássuk a Föld szellemi tablójának kitárulását és a lelkünkre nehezedő felelősséget. Tudhatják-e az emberek ma odakint a világban, hogy Közép-Európából milyen spirituális impulzusok juthatnak a világba? Tudhatják ezt? Ezt a kérdést másképpen is feltehetjük: Méltónak mutatkoztunk-e a Herder és Goethe révén indítékot nyert szellemi keresésre? — Kedves barátaim, a szellemtudományban jogosan ajánlják a meditációt. Tudják, hogy mi volna az a csodálatos meditáció, amelyet már a legkisebb gyermekekkel is elkezdhetnénk? Olvassák el Herdernél, ahogy újjáteremtésnek ír le reggelenként minden napkeltét hatalmas kozmikus képben. Olvassák el a Herdernél^[11] található számtalan képet „Az emberiség történetének filozófiai eszméi”-ben. Elhangzott, elfelejtették! A napokban mondta valaki, aki komolyan veszi a közép-európai szellemi életet: Sohasem hallottam ezekről Herdernél!

Be kell látnunk, hogy feladat hárul ránk. Hallgassanak meg olyan kínait, mint Ku Hung-Ming^[12]. Hallgassanak meg olyan hindut, mint Tagore. Gondolják, hogy ezek az emberek valóban beláthatják a történtek után, hogy Közép-Európa szellemi életében milyen szellemi impulzusok rejlenek? Megnézik, és azt mondják: Élt egy Goethe; még Goethe Társaságot is alapítottak a goetheanizmus ápolására. De mi történt? Az utóbbi években a Goethe Társaság élére vezetőt kerestek: de fel sem vetették azt a kérdést, hogy ez olyan ember legyen, aki a goetheanizmus szellemében működik, aki Goethe után száz évvel a most felfogott spiritualitás értelmében működhetne? Nem, a Goethe Társaság élére egy volt pénzügyminisztert állítottak^[13]. Ezt tekinti a külső világ a goethei spiritualitás irányítójának. Éppen egy volt pénzügyminisztert tekintenek a goethei spiritualitás irányítójának. Nem elég a szellemet hangoztatni, a valóságot kell azzal áthatnunk, amit a szellemi szemléletből merítettünk, hogy belevigyük ezt a szellemi szemléletet a valóságba. Ezt a feladatot éppen a közép-európaiak kapták, és ez a feladat már elkezdődött. A szellemtudomány ilyen értelemben éppen annak a folytatása, ami az újabb szellemi élet most említett nagy fordulópontján jelent meg. Évtizedeken át a tisztán materiális szocialista törekvés volt az egyetlen impulzív mozgalom és ennek egy szellemi mozgalomban kellett volna rátalálnia az ellentétére. Ez sohasem késő, de fel kell végre fognunk, hogy mi is a feladatunk, mielőtt még elévül. Fel kell fognunk végre, hogy semmilyen jelszóval sem jutunk előbbre, az emberiséget új szellemnek kell megragadnia. De az emberek elmennek ma a szellem mellett. Erre az élet számtalan példát mutat.

Az ezrével felhozható példák közül, most csak egyet. Egy közismert német újságban megjelent nemrég egy igen okos ember különös cikke. Ez a szellemes ember „lehúzott” egy könyvet, amely szerencsétlen módon „A természet és szellem világából” gyűjteményben^[14] jelent meg; iszonyúan leszidta a könyvecskét^[15]. A cikket olvasva nem lehetett rájönni, hogy voltaképpen miért is szitkozódik? Mert ebben a könyvben úgy beszélnek az asztrológia és a horoszkóp fejlődéséről, ahogyan egy átlagos mai egyetemi tanár beszél ezekről, aki egészen derék és természetesen nem osztja az asztrológia „babonáját”. A végén kifejti még egy nézetét, leírja Goethe horoszkópját, és voltaképpen azon gúnyolódik, hogy ebben mi minden található. Tehát egy egészen derék egyetemi tanár írta meg a mai álláspontjából. Nem is találhatnánk a könyvecske írójánál tisztességesebb egyetemi tanárt. Fritz Mauthner azonban éktelenül szitkozódik, szerinte a könyv babonát terjeszt. Nem is tudja, hogy miért szitkozódik! Néhány nap múlva jelenik meg a szerző helyesbítése^[16], arra utal, hogy teljesen egy véleményen van Fritz Mauthnerrel, hiszen ő is kigúnyolja az asztrológiát és a horoszkópot. A horoszkópot csak annak bemutatására idézte, hogy abból bármit le lehet olvasni. Tehát teljesen egy véleményen vannak. ― A „Berlini Napilap”, amelynek Fritz Mauthner azelőtt színikritikusa volt, erre semmit sem válaszolt, nem találta úgy, hogy Mauthner félreértette a dolgot. Mauthnernek sincs egyetlen tisztázó szava sem. Vagyis két teljesen egyetértő ember támadt egymásra a legdühödtebb módon, nem tudni miért. A legcsekélyebb okuk sem volt erre.

Így van ez jelenkorunkban, ez jellemző rá! Az emberek meg sem hallják egymásnak szóló mondanivalójukat; többnyire igen kevés is a mondanivalójuk. Amit azonban kifejtenek, amit egymás ellen felhoznak, az egészen másból ered, mint amit maguknak bevallanak. Teljes érthetetlenségben, irracionalitásban élnek, mert elidegenedtek a valóságtól, és el sem jutnak hozzá.

Ha ezeket átgondolják, átérzik, úgy megérzik lelkükben a szellemtudomány fontosságát, jelentőségét. Aki a szellemtudományt ma gyakorlatiatlannak tartja, az nagyon téves úton jár. Ötven év múlva nem lehet már gyárakat vagy valamilyen munkaközösségeket alapítani anélkül, hogy ezeket szellemtudománnyal hatnák át, mert csakis ez fogja a valósághoz vezető utat megtalálni. A szellemtudományt akkor értik majd meg, ha valóban átlátják, hogy minden régi jelszó zsákutcába vezet, és hogy a legkülsőségesebb materiális élethez is szükségünk van a szellem olyan belátására, amely uralkodik a világon. Akkor nem „a halál egyetlen hídján” át akarnak önzően a szellemi világba jutni, hanem a halálból is életet fognak meríteni.

Aki komolyan foglalkozott a szellemtudománnyal, annak szabad talán ezekről ilyen intim körben beszélni. Már több mint harminc éve Goethéről is írok, de nem külsőséges filológiai, filozófiai, vagy más tudományos módon akartam róla írni, mindig azon voltam, hogy a Goethéhez fűződő kapcsolat révén nyújtsak olyan lehetőséget, és azt fejezzem ki a könyveimben, amit Goethe ma akar az emberiségnek egy bizonyos hozzám közelálló területen elmondani. Nem a halott Goethéhez akartam eljutni, hogy őt tanulmányozzam, hanem a Goethe hagyatéka révén akartam megtalálni az élő Goethéhez vezető utat. Ahhoz a Goethéhez, aki a lelkünkhöz szól, ha tudjuk, hogy a halottak olyan élőek, mint mi magunk, és ugyanabban a világban élnek, mint mi, de mi testben járkálunk, a halottak pedig szellemileg vannak közöttünk.

Létezik-e igazi együttélés a halottakkal a vallásos közösségekben? A halhatatlanságba vetett önző hit létezik ugyan, és nem ítéljük el, de a halottak életét csak a szellemtudomány fogja újra termékennyé tenni. Mert az emberek a szellemtudomány révén fognak rátalálni arra az útra, amely elvezet a velük karmikus kapcsolatban lévő másik világba eltávozottakhoz, hiszen ők még sok ezer szállal fűződnek a világhoz. Mert az itteni földi történésekben nemcsak az élők impulzusai hatnak. Az ember nem hagyja abba a világért folytatott tevékenységet, amikor áthaladt a halál kapuján.

Csak részben vagyunk ébren. Akkor vagyunk ébren, amikor észlelünk, és képzeteket alkotunk. Ha érzünk, akkor álmodunk. Érzéseink nem élnek a tudatunkban intenzívebben, mint az álmaink. Akarati impulzusainkat pedig átalusszuk. Képzeteinkben úgy ismerjük ezeket, ahogyan az álmainkra emlékezünk, de mindennapi tudatunkban még azt sem tudjuk, hogy karunk mozgatásánál akaratunk hogyan tevékenykedik. Az érzésnél álmodunk, az akarásnál alszunk. Amennyiben érző és akaró lények vagyunk, a szellem világa van körülöttünk, de mindennapi tudatunkban ebbe nem látunk bele. Az észlelés és a gondolkodás kiragad bennünket ebből a világból. A halottak közöttünk járnak, ezt azért nem tudjuk, mert észlelünk, gondolkodunk és élvezzük a fizikai világot. Pedig közöttünk járnak. Miután az ember életén át fejlődött, áthalad a halál kapuján. Kapcsolatban marad a földi élettel, szálak fűzik ehhez a lenti földi léthez. Nem tudunk úgy érezni és akarni, hogy érzésünkre és akaratunka ne hatnának azok a halottak, akikkel karmikus kapcsolatba voltunk. A szellemtudomány eleven felismerést nyújt arról a ránk tekintő élettől, amely nem veszett el a Föld számára, bár különben a semmiben képzeljük. Ezen alapulnak a keleti emberek szellemi képességei is. A közép-európai népek feladta, hogy a lélek szabadságából merítsék mindazt, egészen a 4. évezredig, amit az ember tudatosan hozhat létre lelkének szabadságából. Ehhez azonban szellemi-spirituális módon kell áthatnia a külső materiális valóságot. Nem szabad azonban a wilsonizmusba merülnie, ez minden szellemiség ellentéte. Keleten a következő kultúra előkészítését azoktól az iszonyú ellentétektől, össze nem tartozó jelenségektől kell megváltani, amelyek a csírázó spiritualitásba oltott trockijizmusból és leninizmusból alakultak ki. Annak a kultúrának az lesz a hivatása, hogy valahányszor történik valami a Földön, mindig megkérdezze: Mit szólnak ehhez a halottak?

Ma még sokkal fontosabb, hogy tudjuk, hogy a Föld fejlődésében ehhez közeledünk. Az emberek ma már húsz éves korukban igen okosak. Már húsz évesen beválasztatják magukat a parlamentbe, mivel álláspontjuk van, kész emberek. Az embereknek át kell hatniuk magukat azzal, hogy életünket nem hiába kapjuk húsz éves korunktól egészen halálunkig, hanem tovább fejlődünk, új jelenségek nyilatkoznak meg számunkra, és a bölcsesség a halál kapuján átlépve is folytatódik, az élet tovább halad, okosabbak leszünk. A jövőben azt is belátják, hogy a legbölcsebb emberek a halottak, akiket meg kell kérdeznünk, hogy a Földön minek kell történnie.

Jelen korunk a tudati lelket alakítja ki - „A világ és az ember” című könyvemben olvashatnak róla -, a következő kultúra pedig a szellemént. A szellemén azáltal alakul ki, hogy a halottak a Földön élők tanácsadói lesznek. Ez ma még fantasztikus álmodozásnak számít, félőrültségnek. Realitássá fog válni. Olyan idők jönnek, amikor a Földön együtt élő emberek nemcsak az élőket, hanem a holtakat is megkérdezik, ha a földfejlődés számára valami értelmes, jelentős dolgot akarnak létrehozni. Ma még nem térhetünk ki ennek közelebbi formájára, amely a jövőben még politikai alakot is fog ölteni, és előkészítésének módjára sem; ez csak misztérium maradhat. De már áthathatjuk magunkat azzal, hogy az emberiségben meg kell jelennie annak az élő tudatnak, hogy halottainkkal együtt vagyunk, hogy az ember ne csak a halhatatlanság önző törekvését bontakoztassa ki, hanem azt az eleven törekvést, amely tevékenységben, tettben éli ki magát.

Amikor barátaink azért jöttek itt össze, hogy az élet bizonyos kérdéseire szellemtudományos választ kapjanak, ez alkalommal különösen annak végiggondolását tartottam megfelelőnek, ami azt tudatosítja, hogy a szellemi megismerés bele szeretné illeszteni az egyes emberi törekvést a Föld egész törekvésébe.

Ha komolyan ragaszkodunk a szellemtudomány műveléséhez, úgy ma nemcsak szűkkeblű emberi lelki igényekről van szó. Ennek tudatosítása nem önteltség, nem nagyzási hóbort, ez egész alázatosan történhet, de meg kell történnie, mert ma olyan emberekre van szükség, akik valóban átlátják az ember földi törekvésének komolyságát. Ha így mélyednek el a szellemtudományban, azt fogják találni, hogy bármilyen kicsi is egy ilyen Zweig, mégis hozzájárulhat ahhoz, aminek az emberiség fejlődésében kell történnie, hogy a Föld célja felé haladjon.

[1] Az előadást az ulmi Zweig felavatására tartotta.

[2] Vö. például Berlinben 1913. október 30-án tartott előadással „Szellemtudomány, mint az élet értéke” GA 63.

[3] Friedrich Nietzsche, 1844-1900, lásd „Friedrich Nietzsche a kora ellen küzd” (1895) GA 5.

[4] Vö. Rudolf Steiner „A szellemtudomány körvonalai” (1910). GA 13.

[5] Gustav Frenssen (1863-1945) evangélikus lelkész és regényíró, beszél a „Názáreti egyszerű hős”-ről.

[6] a keleti egyház a 9. században kezdett Rómától elválni

[7] Lenin (1870-1924) és Trockij (1879-1940) vezetése alatt, 1917. októberében történt a bolsevista forradalom Oroszországban.

[8] Rabindranath Tagore, (1861-1941) hindu költő és filozófus.„Japán szelleme”-t Helene Meyer-Franck fordította a „Porosz évkönyvek”-ben. 171. kötet, 1 füzet 1918. január.

[9] Kant óta az újabb filozófia a megismerés határait hangsúlyozza (Dubois-Reymond: Ignoramus et ignorabimus) Vö. Rudolf Steiner:„A szabadság filozófiájá”-val (1894) GA 4. „A filozófia rejtélyei” (1914) GA 18. „A természet megismerésének határai” GA 322.

[10] „Az ember rejtélyéről” GA 20. 1916.

[11] „Az emberi nem legrégebbi okmánya” Riga, 1774. Lásd ezen kívül Herder versét „A teremtés. Reggeli ének” 1773.

[12] „A kínai nép szelleme és a háborúból kivezető út”.

[13] A porosz állami és pénzügyminisztert, Georg Kreuzwendedich Rheinbabeni bárót.

[14] „Csillaghit és csillagfejtés. Az asztrológia története és lényege”. Franz Boll prof. Carl Bezold prof. közreműködésével. Lipcse és Berlin, 1918.

[15] Fritz Mauthner a Berlini napilapban 1918/161.szám

[16] Franz Boll ugyanebben az újságban, a 192. számban.