Ma azt a viszonyt fogjuk vizsgálni, ami az egyes emberi lélek és az antropozófus szellemtudomány közt kialakulhat. E szellemtudományról halva ma még gyakran nem veszik elég átfogóan tekintetbe, hogy az emberi lélek szellemtudományhoz fűződő viszonyának el kell térnie valamilyen más tudáshoz, megismeréshez való viszonyától. Ahogyan itt értjük a szellemtudományt, ez olyan jellegű, hogy az emberi lelket egészen másként érinti, mint valami más tudás. Valamilyen más tudás révén megismerünk, meg tudunk valamit a világról, és akkor többet tudunk, mint azelőtt. A szellemtudomány az emberi lélek sokkal mélyebb impulzusaira támaszkodik, mint a puszta tudás, puszta gondolkodás. A szellemtudomány legmélyebb valónkat kívánja megragadni, amely a szellemi világokból érkezve születésünkkel jut földi emberi létünkbe, azután halálunkban hagyja el, hogy új feladataihoz átlépjen a szellemi világokba. Hogy az emberi lélek számára mi a szellemtudomány jelentősége, azt egészében csak úgy ragadhatjuk meg, ha az érzelmeknek megfelelően is megnézzük a külső világhoz és az emberi élethez fűződő valóságos viszonyát.

Nem látjuk a teljes embert, ha nem tisztázzuk, hogy ami bennem emberként azért él és alakul, mivel születésemkor fizikai testet öltöttem, az végig kísér életem során, amikor eleinte gyermekként tapasztalatlan, ügyetlen vagyok, majd egyre tapasztaltabb, ügyesebb leszek, sorsként játszódik le bennem, és mindaz, ami testemben és életemben zajlik, az valójában egy szellemi-lelki lény változása, amely az ember fogantatása vagy születése előtt szellemi-lelkiségben élt. A szellemtudomány valójában ehhez a testben élő szellemi-lelkiséghez fordul.

Azt hihetnénk esetleg, hogy az embernek nem kell szellemi-lelki lényével törődnie, mert ez majd úgyis megtalálja a maga útját a világban. De ez nem így van. Szellemi-lelkiségünk megragad bennünket, bennünk rejlik, részben testünkbe burkolózik, részben képességeinkbe, részben sorsunkba. Azt mondhatnánk, hogy éppen az emberiség fejlődésének jelenlegi szakaszában, ahová most érkezett, és amelynek értelmében egyre tovább fejlődik a jövőben, éppen e jelenkor és jövő értelmében történik, hogy az ember mintegy megváltsa azt, ami szellemi princípiumként élteti testét, életének folyását, képességeit, sorsát. A szellemet nem kerülhetjük meg, bennünk él, akkor is, ha nem törődünk vele. Nem nevezhetjük szellem-nélkülinek a leglustább, kényelmesebb, hanyagabb embert sem, aki soha életében nem fáradozott azon, hogy a lelkében rejlő vallásos vagy szellemi hajlamokat önálló alakuláshoz segítse, és mintegy tompultságban maradt. Helytelen kifejezés az embert szellemnélkülinek mondani. Nem létezik szellem-nélküli ember, nincs is lehetőség rá, hogy az életben szellem nélkül legyünk. Mert a szellemi és lelki adománnyal lépünk a szellemi világokból a fizikaiba, ez annak mértékében jut osztályrészül, amit mostani földi életünkbe való leszállásunk előtt éltünk át. Nem lehetünk szellem nélkül, de esetleg nem törődünk a bennünk élő szellemmel. Mintegy vétkezhetünk ellene, ha nem akarjuk megváltani. Azt akarhatjuk, hogy csak bennünk legyen, belénk burkolóddzék: akkor bennünk van, de nem szabadítottuk meg, nem váltottuk meg.

Meg is kell tanulnunk, hogy lassanként megfigyeljük az emberek életét. Életfelfogásunk teljesen meg fog változni, és meg is kell változnia az idők folyamán. Találhatunk életünkben olyan embereket, akik eltompultak, kedélytelenné váltak. Nem mondhatjuk őket szellemnélkülinek, hanem, hogy elkövették azt a vétket, hogy a szellemet eltemették, meghagyták elvarázsoltságában, hagyták a testbe bújni, a külső élet folyamatába és beleveszni a sorsba. Születésünkkor csak azáltal lehetünk emberek, hogy szellemi individualitásunk leszáll a szellemi-lelki világokból. Amikor a gyermek megjelenik első organizációjában, még tökéletlen képe szellemi individualitásának. Ez benne rejlik. El lehet hanyagolni vagy meg lehet váltani, lassanként kiemelni a testből, az élet folyamatából, a sorsból. Az ember feladata, hogy a szellemet ne hagyja lezülleni, a jövőben ez még inkább feladata lesz. A szellemet nem tudjuk elpusztítani, de lezülleszthetjük, ha más útra kényszerítjük, mint amit akkor jár, ha kiemeljük.

Ha egy napon el kezdünk azon fáradozni, hogy meg tudjunk valamit a szellemi világról, átéljünk valamit a szellemi világokról, akkor voltaképpen magunkból merítünk. Minden egyéb csak indítékot ad. Magunkból merítjük. Amit a szellemtudományról gondoltak, azt önmagukból merítették, mert legmélyebb benső lényükben rejlik, és ki akar jutni. Az a feladata, hogy kijusson, és vétek a világrenddel szemben, ha a szellemet a puszta testiségben hagyjuk, mert így eltévelyedik, olyan sorsnak engedjük át, amit el kellene kerülnie. A szellemet úgy szabadítjuk meg, ha kiemeljük a testből. Amikor tudatosan hat át bennünket a szellem, akkor azt váltjuk meg, ami megváltásra vár létünk mélyén. Ezt egyre jobban belátják majd. Egyre jobban belátják, hogy a materializmus lényege nem az, hogy egyszerűen nem tűr meg másik elméletet vagy helytelen elméletet terjeszt, hanem az, hogy a durva anyagba árasztja le azt, ami az emberi lélek tudásába érzésébe akar költözni, és ebben a durva anyagban hagyja burjánzani. Az emberiségnek a legközelebbi jövőben döntenie kell afelől, akarja-e, hogy a szellem az anyagban elburjánozzon - ezáltal torzképpé válnék, diabolikus, ördögi, ahrimáni agyrémmé - vagy pedig gondolattá, érzéssé, akarati impulzussá akarja-e változtatni: ekkor a szellem ott fog élni az emberek között és eléri célját, mert az emberek révén be akar áramlani a Föld életébe. A szellem az ember révén akar a Földbe áramlani. Ne tartsuk vissza. Valahányszor ellenállunk a szellemi megismerésnek, visszatartjuk: mintegy bele kell merülnie az anyagba és rontania kell rajta. Mert a szellemnek meg van a saját feladata: az emberiség lelki fejlődése révén kell a földi életbe lépnie, itt áldásosan hat. Ha visszalökik az anyagba, akkor hatása ott pusztító, gonosz.

Ha a szellemtudományos megismerés eredményeit nézzük, láthatjuk, hogy milyen sok köze van emberi életünkhöz. A szellemtudomány nem egy elmélet a sok közül, hanem lehetőséget akar nyújtani az embernek, hogy megváltsa, megszabadítsa az emberi természetbe varázsolt szellemet és azt cselekedje a világban, ami a szellemi világ szándékának megfelel. Egyébként ezért is utasítják el oly sokan és olyan erővel a szellemtudományt. Más tudományt szívesen befogadnak, ez hízeleg önérzetüknek, hiúságuknak, de nem igényli a realitást az embertől, csak gondolatokat ad, képezi az értelmet, esetleg néhány hasznos erkölcsi fogalomra tanít, de nincs igénye arra, hogy megközelítse az ember centrumát, és azokból a világokból származzék, ahol a szellem feladata van. Mondhatnám, az emberi tudás csak a szellemtudomány révén lesz komoly dolog, és ez elriasztja az embereket. Azt szeretnék, ha a szellemtudomány is csak a lét felületén csörgedezne. Félnek tőle, mert az ember lényét, magvát közelíti meg. Ezért nem akarják elfogadni. Ha elfogadnák, akkor a szociális életben, a történelmi életben már a legközelebbi jövőben sok mindennek meg kellene változnia az embereknek leghétköznapibb életükben is másként kellene gondolkodniuk. És ez a lényeg. Más tudományt felvehetünk úgy, hogy egész életünkben változatlanok maradunk, és csak tudásban gyarapodunk. A szellemtudományt ne vegyük fel anélkül, hogy megváltoztatna bennünket, nem vehetjük fel úgy, hogy ne változtasson meg. Lassan és fokozatosan más emberré alakít. Türelem kell hozzá, de más emberré alakít, mert egészen más emberi feladatokra apellál, az emberi természetben is egészen másra.

Nézzük meg ezt az emberi természetet, lássuk meg, hogy milyen változatos ez az emberi élet. Az ember három áramlatban éli át önmagát: gondolkodó, érző és akaró emberként. A gondolkodásban, érzésben és akaratban merül ki voltaképpen mindaz, amit megélhetünk. Az emberi lélek mindhárom impulzusa a gondolkodás, érzés és akarat egészen határozott viszonyban van azzal, amit a szellemtudomány meg akar valójában ragadni az emberi lélekben, a lélek magvában.

Vegyük először a gondolkodást. Bizonyos, hogy a gondolkodást a szokásos tudomány nem formálja, ma egyre több kerül belőle a gyermekek nevelésébe, ezért olyan jelentős az emberiség sorsának egész alakulására, a gyakorlati életre is, mert át kell hatnia a gyermeket. Ez ilyen nagymértékben nem régen van így, csak néhány évszázada, így ma nem veszik észre. Nem sokára azonban átfogóan észrevehető lesz, amit mondok. Az ember egész élete során felveheti a természettudományos fogalmakat, ezeket ma a legfiatalabbaknak, a gyermekeknek is tanítják, a mai tudomány értelmében felvett fogalmak gondolkodásában nem változtatják meg. Ugyanolyan marad. Sőt, még csak nem is marad ugyanolyan, tagadhatatlan, hogy az általános műveltségbe egyre inkább belekerülő szokásos tudományos fogalmak intellektuálisan leszűkítik. A gondolkodó szellem elveszíti mozgékonyságát, amivel eligazodhatnék az élet körülményeiben, ezek sokkal bonyolultabbak, mint amit az ember a szokásos tudással elsajátíthat. Szívbemarkoló, ha van némi lehetőségünk, hogy bepillantsunk a mai életbe. Akit teljesen azokhoz a fogalmakhoz szoktattak, amelyeket a mai természettudományok tudnak nyújtani, az egyre képtelenebbé válik arra, hogy felfogja az életteljes szociális összefüggéseket és követelményeket. Egyszerűen elsodródik a való élettől. Ezért, mint a napokban itt is és már másutt is elmondtam: a parlamentek és állami képviseletek olyan emberekből állnak, akik a mai világszemlélet értelmében képezték magukat. Figyeljék meg, hogy ezek a természettudományos gondolkodók mit határoznak! Ez egészen biztosan aláássa az emberek szociális berendezkedését, mert a szociális élet területén természettudományos fogalmakból, csak terméketlen gondolatok születnek. Sok tekintetben így van ez. A pusztán intellektuális tudással elveszítjük a szellem mozgékonyságát. Ez megváltozik, ha szellemtudományos fogalmakkal foglalkozunk. Próbáljuk meg átlátni, hogy a szellemtudomány tartalmát milyen másként hangolt szellemmel fogják fel, mint amit a külvilág mai műveltsége nyújt. A szellemtudomány azért is ütközik annyi ellenállásba, mert megismeréséhez mozgékonyabb, elevenebb szellem szükséges. Az emberek rendkívül könnyedén mozognak abban, amit a mai népszerű ismeretterjesztő irodalom vagy éppen vadhajtásai nyújtanak, ezek leszivárognak a zsurnalisztikába és az emberek vasárnapi újságjukból művelődnek. Ha pedig elmennek a mai előadásokra, ott beléjük táplálják és még különféle vetített képekkel is bemutatják a dolgot, nehogy gondolkodniuk kelljen, nehogy szellemüket meg kelljen mozgatni, nem találni semmit, ami felszabadítaná a gondolkozó, képzetalkotó szellemet. Elveszíti elfogulatlanságát. A szellem szűkkeblűvé és korlátozottá válik. Intellektuális képzésünk szellemi korlátozottsághoz vezet. Természettudományos-technikai területen ugyan nagyszerűen előrehaladt, de a gondolkozást képzetalkotást beszűkíti, korlátozottsághoz vezet. A szellemtudomány megértéséhez a gondolkozásban egészen másra kell apellálni. Ezért a mai emberek már az első lépésnél félnek, ha a szellemtudományhoz közelednek. Ha csak néhány oldalt olvastak, sokan azt mondják, hogy elveszítik magukat, nem jutnak előbbre, ez fantasztikumhoz vezet! ― Egyáltalán nem vezet fantasztikumhoz, csak ők elvesztették azt a lehetőséget, hogy gondolataikat valóban felszabadítsák, a valóságba merüljenek velük, amikor a külső érzéki világ nem vezeti őket pórázon.

A szellemtudomány az emberi természet olyan erejére apellál, amely megszünteti korlátait, képessé teszi gondolkozását, képzetalkotását arra, hogy ne csak keveset fogjon fel, hanem igen sokat. Igazán nagyon komolyan gondoltam, mikor a napokban azt mondtam Stuttgartban a nyilvános előadáson^[1], hogy a szellemi kutatónak mindegy, hogy valaki materialista vagy spiritualista, ez lényegtelen, mellékes. Azon múlik a dolog, hogy megfelelő szellemi erőt fejtsen ki, hogy helyesen haladjon előre. Akinek megvan ez a szellemi ereje, az, ha materialista is, megtalálja az anyagban és folyamataiban a szellemet, ha következetes. A spiritualista sem marad meg annál, hogy a szellemet hajtogassa, hanem belemerül a materiális gyakorlati életbe is, gondolkozását kézzelfoghatóan értékesíti. A szellemtudomány sokoldalúvá teszi az embereket, ezt ma megköveteli az élet, a jövőben pedig még inkább meg fogja követelni. A jövőt előkészítő emberiségnek erre van szüksége. Aki ismeri a mai életet és látja a körülöttünk zajló katasztrófákat, az tudja, hogy a jelenlegi katasztrófa mélyebb okai közt van az is, hogy az emberek minden magas tudományos képzésük ellenére egyoldalúak lettek, nem képesek arra, hogy több oldalról közelítsék meg a dolgokat. Hiányzik szellemük mozgékonysága, hogy belemerüljenek a valóságba. A gondolkozás sokoldalúságát a szellemtudomány adja meg.

Az érzésnek is nyújt valamit a szellemtudomány. Mert aki a szellemtudománynak megfelelően akar gondolkodni, és meg kell szoknia ezt a sokkal mozgékonyabb világot, az felszabadít valamit, ami egyébként csak sejtve él az emberben, így pedig kibontakozhat. Születésünkkel magunkkal hozott érzésünkben a világ ritmusa él. A világ ritmusa sokkal inkább bennünk él, mint gondolnánk. Ez még számszerűen is bizonyítható, de csak kevesen ismerik a lét titkait. Ne restelljék ezt a gondolatmenetet követni, ahogyan saját szervezetükben és folyamataiban benne él a világ egész ritmusa. Tudják, hogy a napkelte minden évben eltolódik egy kevéssel. Ha régi korokba megyünk vissza, a Nap úgynevezett tavaszpontja a Bikában volt, majd a Kosban, de minden évben eltolódva, most a Halakban van. A Nap nem kel fel minden év március 21-én ugyanott, ezért kerüli meg az egész pályát. Mintegy 25.920 év alatt megy egészen körbe, természetesen látszólag, leírja az egész ellipszist. Ha ma a Halak bizonyos pontjában kel fel, 25.920 év múlva ismét oda tér vissza. Érdekes, hogy ha ezt a mintegy 25.920 évet, a régi görögökhöz hasonlóan, egy nagy világévnek tekintik, akkor egy napját keresve, háromszázhatvanöttel kell osztaniuk. Mennyi akkor a nagy világév egy napja? Mintegy 70-71 év. Ez átlagosan az emberi élet, ha megöregszik. Ha a Földön eltöltött emberi életet egy napnak veszik, úgy az egész platóni év 365-ször annyi. Ennyi szükséges a Napnak, hogy egyszer körbejárjon a világban, e 365 napból az ember egyet él át egy földi életében. Ez szép ritmus, de még sokkal tovább folytatható. Gondolják el, hogy egy perc alatt körülbelül 18-at lélegzünk. Egy óra alatt ennek hatvanszorosát, és ezt még 24-gyel szorozva kapjuk a napi lélegzés számát. 18x60x24 pedig 25.920. Vagyis egy nap alatt annyiszor lélegzünk, ahány földi év alatt a Nap saját évén áthalad. A lélekzet belső ritmusa azonos a napjárás külső ritmusával. Különös, hogy egy nap alatt 25.920-szor lélegzünk. Egy napot bizonyos értelemben egy lélegzetvételnek tekinthetünk, mert reggel testünk és étertestünk belélegzi énünket és asztráltestünket, este elalváskor kilélegezzük őket. Tehát be- és kilégzés. Hányszor történik ez a nap egy napján, mintegy 70-71 év alatt? Ezt a lélegzést, egy nap életét - számítsuk ki - megközelítően 25.920-szor végezzük el. 71 év alatt ugyanis ennyi napot élünk meg. Az egyes lélegzetvétel tehát úgy aránylik az egész 24 órás nap-lélegzetvételeihez, mint a tavaszpont egy éves eltolódása a Nap 25.920 éves eltolódásához. Az egyes ember földi élete a 25.920 éves nagy Napévhez képest olyan, mint egy nap, életünk 24 órás napja, ugyanannyiszor foglaltatik 71 éves életünkben, mint az év a Nap körüljártában. Gondolják el mit jelent, hogy a Nap sütötte kozmosz csodálatos ritmusába úgy illeszkedünk, hogy emberi életünk tisztán számszerűen a kozmosz hatalmas szféráinak zenéjét fejezi ki.

Ha az ember érzelmeivel elmerül ezekbe a dolgokba, akkor átéli mikrokozmikus mivoltát a makrokozmosszal szemben. Átéli, hogy emberi természetében az egész végtelen nagy isteni világ saját képmását alkotta meg. Ezt azonban át kell élni, át kell érezni. Végső soron a szellemtudománytól ered, hogy önmagát átéli, átérzi az univerzumban, a világ egész szellemiségében. Kitárulunk a világ felé, míg egyébként énünk szűk korlátai közé zárkózunk. Különben nem tudjuk, hogy Isten képmásai vagyunk, most kezdjük átélni, hogy az isteni világ képei vagyunk, mikrokozmoszok a makrokozmoszban. Érzelmeinkkel tanulunk önismeretet. Ez fokozatosan, lassan történik. Mondhatnám, ahogy életünk napjain lassan áthaladunk, a szellemtudomány átélése hívja elő bennünk a világ átélését. Ezt meg kell szereznünk, mert a világ átélése inspirálja az embert az emberiség eljövendő nagy feladataira. Bármilyen különösen is hangozzék: az emberek nem lesznek képesek az emberiség követelményeinek megfelelő gyárakat építeni, vagy földeket megművelni, ha ezt az érzést ki nem fejlesztik, még 50 évnek sem kell eltelnie! A jelenlegi katasztrófa csak annak a zsákutcának a megnyilvánulása, ahová az emberiség került. A világ tovább haladt, de az emberi gondolatok és érzések még nem jutottak elég messzire, ezért nem elegendőek a világ igazi átélésére, és az emberiség munkájának harmonizálására. Az emberiséget arra ítéli, hogy a szociális együttélésben egyre több diszharmónia alakuljon ki, és egyre több hadianyag szóródjék szét a világon, ha érzéseiben nem találja meg a harmóniát a kozmosszal, hogy minden cselekedetébe belevigye, még a legmindennapibbakba is. A szellemtudomány így függ össze azzal, aminek közvetlenül bele kell áradnia a legkülsőségesebb kultúra folyamatába, mert különben az emberiség nem jut ki a zsákutcából. A jövőben nem tarthatnak fenn gyárakat, iskolákat, ha fogalmaikat nem az univerzum nagy feladataiból bontakoztatják ki. Már most is ez volt a feladat, de az emberek nem vették figyelembe, ezért következett be ez a katasztrófa. A mélyebb okok az elmondottakban rejlenek. Az emberiségnek tekintetbe kell vennie az isteni intelmet, amely katasztrofális eseményekben nyilvánul meg. Meg kell tanulnia, hogy tudatos kapcsolatba kerüljön a kozmosszal, másként már nem jut előre.

Hadd mondjak el egy példát, amit ma még sokan ostobaságnak tartanak, mások meg őrült eretnekségnek. A kémia területén például valóban nagy előrehaladás történt, de a világ előbb említett átélése nélkül. Ezt az átélést kell a jövőben kifejleszteni: a laboratóriumi asztalnak oltárrá kell válnia. A természetnek végzett szolgálatban, még a kémiai kísérletben is tudatosulnia kell a laboratóriumi asztalon működő nagy kozmikus törvényszerűségnek, amikor valamilyen anyagot elegyítünk egy másikkal, hogy a csapadékot vagy más egyebet megkapjuk. Az embernek benne kell éreznie magát az egész világmindenségben, úgy másként fog munkához látni, és egész mást is talál, mint amit ma találnak. Ez nagysága ellenére sem tud megfelelő termést hozni, mert áhítat nélkül találták, érzésüket nem hatotta át a világmindenség harmóniája. Hányan absztrahálták a püthagoraszi-szférák zenéjét!^[2] Pedig itt a szférák zenéjének érzése a világegyetemen átlüktető ritmus átélése. Nem absztrakcióra kell gondolnunk, ezt az eleven érzés fogadja be.

Mi történne, ha az érzésben nem lépne fel a lélek kitárulása? Éppen azt mondtuk, hogy a gondolkodás, képzetalkotás területén jelenik meg a gondolkodás mozgékonysága, a gondolkodás és képzetalkotás sokoldalúsága. Az érzelmekben a kitárulásnak a világgal szemben való nyitottságnak kell megjelennie. Ellentéte a banalitás, a filiszterség ― láthatják közeledését, ha kissé bátran szemlélik a világot. Mit hozott az újabb kor nagy, sok materialista gondolkodó „áldásos” kultúrája az embernek? A lélek mélyén banalitás, filiszterség rejlik. Ezeket csak a lélek nyitottsága, kitárulása győzheti le, ha mikrokozmosznak érzi magát a makrokozmoszban, és tisztelni tudja a világon átsuhanó és átlüktető isteni szellemiséget. Ahogyan a szellemtudománynak gondolati téren le kell győznie az intellektuális korlátozottságot, úgy az érzések területén a banalitást és filiszterséget kell legyőznie.

Az akaratra tekintve tárul elénk a harmadik terület. Kezdetben sokfélék az akaratra vonatkozó jelenségek. Csak a pszichológus, a lélek ismerője látja, hogy itt mi készül, de ez be fog következni. Az emberek persze ma másként viselkednek, de az emberiség fejlődésének mélyebb útját átlátva észrevehető, hogy akarati téren mi sem elterjedtebb az általános emberi életben, mint az ügyetlenség ― az újabb időkben sokkal inkább, mint régebben. Az ügyetlenség a jövőben az emberiség fejlődésének iszonyú bajává fejlődhet. Gondolom, már ma is világosan észrevehető, hogy az embereket úgy irányítják, hogy egyoldalúan tegyék ezt vagy azt. Ha olyasmibe kell fogniuk, aminek a fogásait nem tanulták meg, akkor nem találják fel magukat. Milyen kevesen képesek ma arra, hogy szükség esetén - engedelmet, hogy ilyesmit említek -, felvarrják a nadrággombjukat. Kevés ember képes rá, hogy olyasmit végezzen el, ami más, mint amit a legszűkebb értelemben elsajátított. Ennek nem szabad bekövetkeznie az emberségben. Elsatnyulna az a szellemi örökség, amit az emberek születésükkel hoztak le a szellemi világból, ha olyan egyoldalúakká válnának, ahogyan az „áldásos” kultúra gyakorta megköveteli. Aki csak elméletileg nézi a dolgot, az nem látja az összefüggéseket. Aki azonban igazán életteljesen sajátítja el a szellemtudományt, az az egyoldalúság belső ellenfele; mert a szellemtudomány olyan hangulatot ébreszt az emberi lélekben, amely itt is sokoldalúsághoz vezet. Ha nem csak fejükkel veszik fel a szellemtudományt, hanem úgy belehelyezkednek, hogy lelkükben lüktet, mint testükben a vér, akkor bizonyára szert tesznek bizonyos környezetükhöz való alkalmazkodóképességre is. Képesek lesznek olyasminek az elvégzésére is, amit egyébként egyszerűen nem tudnak. Kialakul az akarati ügyesség, az ember alkalmazkodni tud környezetéhez. Persze, ha akarják, azt mondhatják, hogy a Társaságban lévő antropozófusokon nem veszik észre, hogy túlságosan ügyesebbek, életrevalóbbak lettek. Sokan ezt mondják. Nem én mondom, de ezt mondják. Ez másból ered. Még nem jutottunk el odáig, hogy az emberek lelkében úgy lüktessen az antropozófus élet, mint testükben a vér, bekerült kívülről az a rossz szokás, hogy mindent csak az értelembe, az intellektusba vesznek fel. Sokaknak a szellemtudomány is csak elmélet, csak gondolják, de nem ez a lényege. Ha csak gondolják, akkor mindegy, hogy szellemtudományos, vagy szakácskönyvet olvasnak. Utóbbi esetleg még hasznosabb lesz. A szellemtudományt olyan komolyan kell vennünk, hogy valóban megragadja az egész embert teljes lelkében. Akkor hatni fog a végtagokra, mozgékonnyá teszi őket, az ember alkalmasabbá válik az életre. Itt mindenesetre arról van szó, hogy a tények belső meggyőződésünkké váljanak, a külső meggyőződés nem elég.

Aki ismeri a szellemtudomány belső életértékét, az tudja, hogy ha életteljesen és életerősen fogadják magukba, az ember fizikai életét is meghosszabbítja. Persze mondhatják, hogy valaki csak 45 éves lett, más meg éppenséggel csak 27! De tegyük fel a kérdést, hogy milyen idős lett volna a 45 évet megélt ember, ha húszas éveiben nem veszi fel a szellemtudományt? Tegyük fel ezt a kérdést! A külső bizonyítási módok belső dolgokra nem érvényesek. Ezekre vonatkozóan nincs értéke a statisztikáknak és hasonlóknak. A statisztikának nagy értéke van a külső életben, de itt is csak külső dolgokra korlátozódik és az életelveket egyáltalán nem ragadja meg. Ez egyszerűen belátható: teljesen jogosult, hogy a biztosító társaságokat a statisztika és aritmetika alapján rendezik be; az ember előrelátható élettartamához igazodva biztosítják. De kinek jutna eszébe, hogy meg kellene halnia, amikor a valószínűség-számítás alapján bekövetkezik halálának éve! A valóság számára mégsem tekintik mérvadónak azt, ami a külső élet számára az. A statisztika, valószínűség-számítás, külső élet számára képviselt értékének jelentősége megszűnik, ha a szellemiség meggyőző ereje elindul. Ezt azonban csak akkor veszik fel, ha eleven életelixírként fogadják be a szellemtudományt. Akkor azonban úgy válik életelixírré, hogy az ember beleilleszkedik a körülményeibe.

Akkor megváltoznak a dolgok. Egyszer nagyon elszomorodtam - mondhatják, különös ember, ezen szomorkodik -, amikor vendégségben voltam és a ház ura mindig pontosan mérlegen lemérte, hogy mennyi húst és főzeléket egyen. Minden egyes ételt le kellett mérnie! Képzeljék el, milyen bizonytalan ösztöneik volnának az embereknek, ha mindenki le akarná mérni az étkezéseknél a rizst és a kelkáposztát. Ezt a bizonytalanságot a tisztán intellektuális tudomány idézné elő, mert csak statisztikusan tudja kimutatni a külső dolgokat. De nem arról van szó, hogy ösztöneinket elveszítsük, - az intellektuális képzés révén ez történik - hanem hogy spiritualizáljuk, hogy szellemileg váljunk olyan biztosakká, mint amilyen az ösztön egyébként.

Ezt kell különösen aláhúzni, mikor az akaratot vesszük szemügyre. Az akaratba belehúzódik a szellemtudomány, elkészíti, így lesz az ember ügyes környezetében, észre sem veszi, hogy voltaképpen hogyan is növekszik bele környezetébe. Míg a szellemmel összefonódik, belenő környezetébe.

Meg kell tanulnunk a szellem átélését. Ez a szellemtudomány révén történik. A jövőben az emberiségnek egyre nagyobb szüksége lesz arra, hogy átélje a szellemet.

Hogyan éli át az ember azt, ami születésével vagy fogamzásával hoz magával? Képzeljék el, hogy bizonyos távolságban elsütnek egy ágyút. Hallják a dörgést, a fényt valamivel előbb látják. De gondolják el, hogy az ágyú mellett állnak, és valahogyan a hang sebességével kilövik önöket. A hanggal elszállnak a levegőben ugyanolyan sebességgel: akkor nem hallanák a hangot, ahogyan a hang sebességével mozdulnának el, nem hallanák többé. Ezért nem veszik észre az emberek a szellemet, mivel születésüktől halálukig ugyanolyan sebességgel haladnak, mint ahogyan a szellem működik. Ahogy felveszik a szellemtudományos igazságokat, más sebességük lesz, mint testüknek. Ezért más fényben kezdik látni a világot. Ahogyan a hangot észlelik, mert más a sebességük, úgy észlelik életük folyamán a szellemet, ha más tempót vesznek fel, belső nyugalmat hoznak létre, ahogyan „A magasabb világok megismerése” című könyvemben olvashatják. Tehát nem a testtel történő együttélés, hanem más tempó felvétele! Ez rendkívül lényeges, ezt az emberiségnek általában el kell sajátítania.

Az emberek ma nem is veszik tekintetbe, hogy a régebbi korok valójában milyenek is voltak. A történelem csakugyan valami fable convenve [konvencionális mese], de ezzel most nem foglalkozunk. A régebbi korokban a nevelés más volt. A régi nevelés sokkal több gondot fordított a lelki életre. Ez a tisztán intellektuális élet valójában csak az utóbbi 4-5 évszázadban került felszínre. Ez nem veszi tekintetbe, hogy az ember sokrétű lény. Az ember intellektusa alakítható: fejlődésre képes, de sajnos nem az egész emberi élet során, különösen a mi mai korunkban nem. Az emberi fejhez kötődik, és a fej legfeljebb 28 éves korunkig fejlődésképes. Az embernek háromszor olyan hosszú időt kell eltöltenie a Földön, mint ameddig fejének fejlődési képessége terjed. Fiatal korunkban intellektuálisan fejlődésképesek vagyunk, de csak mintegy 28 éves korunkig. Egyéb organizmusunk egész további életünk során fejlődésképes marad, és egész életünkben kíván is tőlünk valamit. Ma az emberek csak fejükhöz szóló tudást kapnak, nem szívükhöz szólót. A szív tudásának azt nevezem, ami az egész szervezethez szól, a fej tudásának pedig azt, ami csak intellektuális és csak a fejhez szól. A fejnek azonban állandó kölcsönhatásban kell lennie a szívvel, morálisan és lelkileg is. Ez ma nem történhet meg, mert gyermekeink szívének, mondhatnám, egész többi organizmusának igen keveset adunk, csakis a fejük kap valamit. Az ember eléri 35. életévét, és legfeljebb fejhez kötött tudása van. Legjobb esetben emlékszik arra, amit felvett. Tisztán intellektuálisan emlékszik a tanultakra. Kérdés azonban, hogy a mai oktatás el tudja-e érni, hogy későbbi életünkben ne csak emlékezzünk arra amit tanultunk, hanem szeretetteljes érzésekkel gondoljunk vissza ifjúkori tanulmányainkra; hogy valóban megvan-e még amire tanítottak, úgy, hogy fel tudjuk eleveníteni. A szellemtudományos nevelési ideálnak éppen annak kell lennie, hogy az ember ne csak emlékezzék. Ma bizony még erről nincs szó. A vizsgát leteszik, és azután elfelejtik, amit bebifláztak. De tegyük fel, hogy visszaemlékeznek rá: vajon édenkert volt az iskola, ahová szívesen gondolnak vissza? Úgy emlékeznek rá, hogy visszagondolva az élet hajnala sugárzik rám és most idősebb koromban újjá alakul bennem, ahogyan öregszem; úgy tanították, hogy átformálhatom nem csak emlékszem rá, de meg is változtatom, megújul bennem.

Az ember lelki tartalma akkor lesz életteljessé, ha a szellemtudományos alapelvek egész nevelésünket, egész szellemi kultúránkat megújítják. Akkor egyre ritkábbak lesznek az emberiségben a korai öregedés hatásai. Aki az emberiség fejlődését követi, az tudja, hogy a 15. század előtt a legöregebb emberek sem voltak olyan öregek, mint ma a legfiatalabbak. Az aggastyán jelleg pusztítóan terjed. Ez csak úgy gátolható meg, ha éppen olyan kedélyállapot lép fel, hogy fiatalkorunkban olyasmit kapunk, amit öreg korunkban átformálhatunk, ami megújulhat bennünk; amire tehát nemcsak emlékezünk, hanem átformáljuk, mert mintegy édenkertre gondolunk vissza. Ezt a szellemtudomány hozza igazi életelixírként a mindennapi életbe. Az iskola teljesen más lesz. Tudni fogják, hogy ott az ember egész életére kell gondot viselniük. Mert amit a gyermeknek nyújtanak, az időskorban egészen másként nyilvánul meg. Mondjuk, hogy a gyermeknek bizonyos dolgokat olyan formában nyújtanak, hogy csodálattal, tisztelettel tud felnézni valamire. Ez időskorában ismét előtérbe kerül. A közbülső időben inkább visszahúzódik, időskorában lép fel és képessé teszi arra, hogy gyermekekre jó hatással legyen. Vagy ahogyan egyszer egy nyilvános előadáson elmondtam^[3]: aki gyermekkorában nem tanulta kezét összekulcsolni, az időskorában nem tud áldani. Az a belső érzés, ami kezének összekulcsolásával összefügg, az idősebb korában mintegy átváltozva az áldás képességében jelentkezik. Ha csak a mai képzést követjük, akkor nem is tudjuk, hogy mit adunk a gyermeknek későbbi korára azzal, amit az ifjúságnak nyújtunk, a 7-től 14 éveseknek és még előbb, a 14 éven felüliekről nem is beszélve. Ez igen komoly dolog, mert ezzel alapozzák meg mindazt az önteltséget, amit ma az ifjúságba oltanak, az önhittséget és előítéletet, mintha már valamilyen állásponton lehetnének. A legfiatalabbaktól hallhatjuk ma: ez nem az én álláspontom. Mindenkinek van álláspontja. 20 éves korában természetesen még nem lehet álláspontja. Ezt a tudatot ma nem segítik elő.

Mindezek úgy foglalhatók össze, hogy ismét a valósághoz kell közelíteni azt, ami az emberben él. A valóságot egészséges kapcsolatba kell hozni az emberi lélekkel. Ez a szellemtudomány ideálja, az emberi léleknek a valósághoz fűződő kapcsolatáról. Ma az élet nagy területén minden valóságtól elrugaszkodva beszélnek. Aki megérti, hogy az emberi lélekben milyen valósághoz fűződő kapcsoltnak kell élnie, annak olykor már a mai gondolkodás formája is gyötrelmes. Ha a tanár így gondolkodik, akkor a gyermek öntudatlanul átéli ezt a gyötrődést. Jelen voltam például egy igen híres irodalomtörténész professzor székfoglaló beszédén. Így kezdte: ezt is, azt is kérdezhetjük. Egész sor kérdést tett fel, ezekre kapunk választ a szemeszter során. Aztán így szólt: Uraim, kérdőjelek erdejébe vezettem önöket! - El kellett képzelnem a kérdőjelekből álló erdőt! Gondolják el, milyen valakinek a képszerű reális képzetalkotása, aki kérdőjelek erdeje előtt áll, anélkül, hogy a képet lelke elé rajzolná! Alábecsülik ezeket a dolgokat. Pedig a valósághoz fűződő életteljes kapcsolatra kell törekednünk.

Egy államférfi nemrég azt mondta: A szomszédos monarchiával való kapcsolatunk az a pont, amelynek egész eljövendő életünk politikai irányává kell válnia. Képzeljék el: egyik állam másikhoz való viszonya egy pont, és ez a pont iránnyá válik. Nem is lehet a valóságtól jobban elrugaszkodni. Képzeljék csak el az ilyen lelki élet egész konfigurációját, amely olyan távol van a valóságtól, hogy ilyen fogalmi vázakat fabrikál! Az ilyen lelkiélet azonban a külső szociális élettől is ugyanilyen távol van, nem merül bele. Amit elgondol, az nem valóságos. A szellemtudományban lehetetlen, hogy a gondolkozás olyan valóságnélkülivé váljék, mint azok a fogalmi vázak, amelyekhez az újabb időkben lassanként eljutottak. A jelenkor oly öntelt, hogy igen praktikusnak képzeli magát. Pedig csak iskolás lett, életidegen lett. Egy eljövendő korban úgy jellemzik majd korunkat, hogy furcsa módon sok mindenkinek imponálva működött a világ iskolamestere, Woodrow Wilson[4], aki gondolkodásában vékony szálon sem függ össze a valósággal, minden szava nélkülözi a valóságot. Mégis megcsodálják, és ebben kevéssé gátolja őket, hogy háborút viselnek ellene. Éppen a középhatalmak hívei közt van ma Wilsonnak sok csodálója! A jövőben különösen nehezen értik majd, hogy hogyan találta ki a valóságtól elvonatkozott politikai programokat, ahol leszögezték a világszerződések vad ötleteit, a népek békeszerződéseit és így tovább. Ha ez ilyen könnyű volna! Az absztrakt gondolkodók már a sztoikusok óta ezeken gondolkodnak! A mai wilsoni eszmék itt voltak, amióta csak emberek élnek. Az egészséges gondolkodás természetesen azt mondja, hogy mivel mindig itt volt, és nem lehetett realizálni, így nem egészséges. A mai gondolkodás elidegenedett a valóságtól, ezért is leli örömét az ilyen nem valóságos gondolatokban.

Ezek a dolgok a legmélyebb életelvekkel és impulzusokkal függenek össze. A ma uralkodó zűrzavar és káosz onnan származik, hogy az emberiség olyan gondolkodáshoz jutott, amit a gyakorlati élet irányítására alkalmasnak hisz, pedig az igazi valóságtól alapjában véve igen távol van. Az emberiségnek azt az ideát kell kapnia a szellemtudománytól, hogy az igazi valósághoz olyan intenzív erőket fejlesztő energikus gondolkodással kapcsolódjék, hogy a valóságba be tudjon hatolni. Ezt kicsiben kell elkezdenünk, már a gyermek érzékét a reális elképzelhető dolgokhoz nem absztrakt fogalmakhoz kell fejlesztenünk, persze előbb nekünk is létre kell hoznunk a hozzájuk fűződő kapcsolatot. Aki a halhatatlanság eszméjét a bábból kibújó pillangó képével akarja tanítani a gyermeknek, de nem hisz a halhatatlanságban, az megtanítani sem tudja. De ha szellemtudomány talaján áll, akkor tudja, hogy a lepke, a halhatatlanság igazi világszellemtől megalkotott képe. Mi magunk is hiszünk ebben a képben, és csak olyasmit választunk, amiben magunk is hiszünk, mert tudjuk, vagy törekszünk megismerésére. Ennek révén próbálunk a valóságba merülni, és túljutni azon az egoizmuson, amely a gondolat absztrakcióját keresi. A valóság szellemébe igyekszünk hatolni, és így találunk rá azokra az utakra, amelyekre az újabb emberiségnek szüksége van, annál is inkább, mert éppen a magukat praktikusnak nevező emberek hagyták el ezeket leginkább. Pedig nem praktikusak, csak elszegényedtek és elszegényedésüket brutálisan rákényszerítik az emberiségre. E súlyos helyzetbe csak az jelent segítséget, ha az emberiség megkeresi a szellemet, és a szellem révén a valóságot.

Ezt akartam ma elmondani, ezt az érzést kell elsajátítanunk az emberi léleknek a világhoz fűződő kapcsolatáról, a szellemtudománytól a lélek megkapja ezt az alaphangulatot. Ez az alaphangulat még fontosabb, mint az egyes szellemtudományos igazságok, ezzel haladunk át az életünkön, ha a szellemtudomány fejlesztette bennünk.

[1] 1918. április 24-én, „Az érzékfeletti ember és az akarat szabadságának és a halhatatlanságnak a kezdetei a szellemtudomány szerint”

[2] Püthagorasz (Kr.e. 582-493). Püthagorasznál a szférák zenéje Rudolf Steiner szerint „A szellemi világ hangzása” (1906. augusztus 31-én tartott előadás, „A teozófia kapuja előtt” GA 95-ből).

[3] 1909. október 20-án „Az áhítat missziója” „A lelki élet metamorfózisai”-ban. GA 58.

[4] Woodrow Wilson (1856-1924). Az Egyesült Államok elnöke 1913-1921 között.