A szellemtudomány területén történő fejtegetések közt sok minden van, amit mindennapi életünkben talán nem tudunk egészen közvetlenül alkalmazni és talán azt mondjuk róluk, hogy távol esnek a hétköznapi élettől. Ez azonban csak látszólagos. A szellemi világ titkairól való tudásunknak lelkünk számára mindig, minden órában, minden pillanatban intenzív és mély jelentősége van. Amit személyesen távolinak vélünk, az néha éppen igen közel van ahhoz, amire lelkünk legmélyének szüksége van. A fizikai, érzéki világ esetén arról van szó, hogy megismerkedjünk vele, hogy tartalmát megismerjük. A szellemi világnál lényegében arról van szó, hogy átgondoljuk, felidézzük a róla kapott gondolatokat, képzeteket; akkor lelkünkben olykor egészen öntudatlanul dolgoznak ezek a gondolatok. Amin lelkünk ilyenkor dolgozik, az látszólag igen távoli lehet és éppen lelkünk magasabb régiójához van valójában igen közel.

Így ma olyan kérdésekkel fogunk foglalkozni, amelyeket bizonyos szempontokból már többször vizsgáltunk, de ma megint más nézőpontból vizsgálunk. Azzal fogunk foglalkozni, ami számunkra és általában az ember számára fizikai életében látszólag oly távoli, a halál és újabb születés közt zajló élettel. Ma egyszerűen csak elbeszélnék néhány dolgot, ahogyan a szellemtudományból adódik, jól meg fogják érteni, hiszen ezt már sok mindennel előkészítettük. Ezeket úgy lehet jól belátni, megérteni, ha mindig újra meg újra átgondoljuk, ekkor saját erejük révén hozzák létre a megértést a lélekben. Aki nem érti, az valóban meg lehet győződve arról, hogy még nem gondolta végig lelkében elég sokszor. A szellemtudománynak kell kutatnia ezeket a dolgokat, megértésükhöz viszont lelkükben újra meg újra elő kell vennünk őket. Akkor különösen az életben felbukkanó tények fogják őket igazolni; ha elég figyelmesen nézzük az életünket, akkor az élet eseményei bizonyítják ezeket a dolgokat.

Először elmondanám - ez különböző ciklusokból és más előadásokból is kiderül -, hogy a halál és az újabb születés közti életet szemlélve nehézség merül fel, mivel ez az élet teljesen más, mint amit itt a fizikai világban a fizikai test szerveivel elképzelhetünk. Egészen más képzetekkel kell megismerkednünk.

Ha itt a fizikai síkon kapcsolatba kerülünk a környező dolgokkal, akkor tudjuk, hogy a fizikai világban körülöttünk lévő lényeknek csak kis része viszonylik úgy cselekvésünkhöz vagy akarati megnyilvánulásainkhoz, hogy azt mondhatnánk, hogy akarati megnyilvánulásaink környezetünkben örömet vagy bánatot okoznak. Ezt fizikai környezetünkben csak az állatvilágról és az emberek világáról mondhatjuk el. Ezzel szemben első közelítésre teljesen jogosan meg vagyunk győződve arról - tudjuk, hogy szellemileg tekintve másként van, de most nem erről van szó -, hogy az egész ásványvilág, a levegőt és vizet is beleértve, és lényegében a növényvilág is érzéketlen az úgynevezett örömmel és fájdalommal szemben, amikor cselekedeteinket végrehajtjuk.

Ez abban a környezetben nincsen így ahol az úgynevezett halott tartózkodik. Ami ehhez a környezethez tartozik, abban a halott cselekedetei örömet vagy fájdalmat keltenek. A halott semmi olyat sem tehet - hogy képletesen fejezzem ki magam -, egy ujját sem mozdíthatja anélkül, hogy környezetében ezáltal ne okozzon örömet vagy fájdalmat.

Csak helyesen kell beleélnünk magunkat ebbe. Be kell fogadnunk ezt a gondolatot, hogy a halál és az újabb születés közti élet olyan, hogy minden cselekedetünknek visszhangja támad a környezetünkben. A halálunk és újabb születésünk közti egész idő folyamán semmit sem tehetünk, mint képletesen mondtam, meg sem mozdulhatunk anélkül, hogy környezetünkben örömet vagy fájdalmat ne keltsünk. Mert a halott számára nem létezik az, ami itt a fizikai síkon, mint ásványi világ van a külvilágban. A mi megszokott növényvilágunk sem létezik. Ezek a birodalmak - mint „A világ és az ember” című könyvemből^[1] megtudhatjuk -, ott egészen más formában vannak jelen. Itteni, mintegy érzéketlen világok alakjában nem léteznek a szellemi világban. A fizikai sík birodalmai közül az állatvilág az első, amelynek bizonyos jelentősége van a halott számára, mivel összehasonlítható az ő környezetével. Természetesen nem a fizikai síkon élő egyes állatokról van szó, hanem az egész környezet hatása olyan, mint az állatoké. Az egész környezet reakciója olyan, hogy cselekedeteink örömet vagy fájdalmat okoznak. Itt a fizikai síkon, ásványi talajon állunk, a halott olyan talajon, olyan környezetben él, amit ilyen értelemben állatinak nevezhetünk. Tehát eleve két birodalommal feljebb él. Az egész halál és újabb születés közti élet legkülső tevékenysége az állatvilág megismerése; nem úgy, ahogy mi itt megismerjük - hiszen mi csak külső oldaláról ismerjük meg -, a halál és az újabb születés közti életben egyre pontosabban megismerjük az állatok tulajdonképpeni világát. A halál és az újabb születés közti életben ugyanis azokat az erőket kell előkészíteni, amelyek saját testünket organizálják a kozmoszból, erről a fizikai világban mit sem tudunk. A halál és az újabb születés közti időben tudjuk, hogy testünk legapróbb része is a kozmosz révén alakul ki. Mert fizikai testünket bizonyos mértékben minden állatinak összegzéseként készítjük elő. Magunk építjük fel.

Hogy ezt a fogalmat pontosabban értsük, ehhez olyan eszmével kell megismerkednünk, amely a mai emberiségtől elég távol esik. A mai emberiség meg van ugyan győződve arról, hogy ha a mágnestű észak-déli irányt mutat, vagyis egyik hegye délnek a másik északnak mutat, akkor ez nem a mágnestől ered, hanem az egész Föld kozmikus mágnes, amelynek egyik csúcsa délre, a másik északra irányul, és ostobaságnak tekintenék, ha valaki azt állítaná, hogy ezt az irányt csak a mágnestű saját erői hozzák létre. Az állat és emberi lényben fejlődő csírával kapcsolatban azonban ma az egész tudományos gondolkodás elutasítja a kozmikus hatást. Amit a mágnestűnél ostobaságnak minősítenek, azt például a tyúkban létrejövő tojásról feltételezik. De amikor a tyúkban kialakul a tojás, akkor valóban az egész kozmosz részt vesz ebben, itt a Földön csak az indítékok jönnek létre. Ami a tojásban létrejön, az mind kozmikus erők nyomát viseli, és a tyúk maga csak szintér, ahol a kozmosz az egész világrend működik - és ez az embernél is így van. Ezzel meg kell ismerkedni. Az ember halála és újabb születése közt ezen a kozmoszt átható teljes erőrendszeren dolgozik a magasabb lényekkel, magasabb hierarchikus lényekkel együtt. A halál és az újabb születés között mindig dolgozunk, nem vagyunk tétlenek, a szellemiségben tevékenykedünk.

Az állatvilággal ismerkedünk meg először. Hogy ezt helyesen csináljuk, az lényegében a következőn múlik: ha helytelenül próbálkozunk, akkor azonnal észlelnünk kell a környezet fájdalmát, bánatát; helyesen cselekedve a környezet örömét, élvezetét észleljük. Ilyen módon küzdi át magát az ember ezen a világon örömet és élvezetet okozva; úgy küzdi át magát, hogy végül lelkisége leszállhat és összhangba kerül leendő földi fizikai testével. A lélek sohasem szállhatna le, ha fizikai alakján önmaga nem dolgozott volna.

Először tehát az állatvilággal ismerkedik meg. A következő az, ami nálunk az emberek világa. Az ásvány- és növényvilág még kimarad. Az emberi világnál az a helyzet, hogy a halott bizonyos módon - mondhatnánk, az itt megszokott fogalmainkhoz képest - emberi ismeretségében korlátozott. A halál és az újabb születés között ugyanis - mindjárt halála után, vagy nem sokkal később - csak azokkal az emberi lelkekkel tud kapcsolatot, viszonyt kialakítani, akikkel már valahogyan karmikus kapcsolatban volt a Földön legutóbbi vagy előbbi inkarnációiban, tekintet nélkül arra, hogy ezek még itt élnek a Földön vagy szintén odaát vannak. A többi lélek mellett elmegy, nem érzékeli őket. Az állati létet egy egészként érzékeli. Az emberi lelkek közül csak azokat, akikkel itt a Földön karmikus kapcsoltba került - egyre jobban megismerkedik. Ne higgyék, hogy ez csekély számú ember, hiszen az egyes emberek már sok földi életet töltöttek el. Minden földi életben egész sereg karmikus kapcsolat alakult ki, ebből szövődött ez a háló, ez borul odaát ismeretségeink fölé. Csak azok az emberek rekednek kívül e körön, akikkel sohasem ismerkedtünk meg. Ebből megértik, amit fontos, hogy tekintetbe vegyünk: hogy a földi életnek az egész világmindenségben az ember számára van a legnagyobb jelentősége. Ha nem élnénk át földi életeket, akkor az emberi lelkekhez sem fűzhetnénk kapcsolatokat a szellemi világban. A kapcsolatok karmikusan szövődnek itt a Földön, és azután folytatódnak a halál és újabb születés között. Ha bele tudunk tekinteni ebbe a világba, akkor látjuk, hogy az úgynevezett halott lassanként egyre több kapcsolatot alakít ki, és ezek abból adódnak, amit karmikusan szőtt itt a Földön.

Ha elmondhatjuk, hogy az úgynevezett halott által érintett első világban, az állatvilágban minden cselekedete, rezdülése környezetében örömmé vagy fájdalommá alakul, úgy az emberi világban átéltekről elmondhatjuk, hogy a halott az emberekkel még sokkal bensőségesebb kapcsolatban van lelki síkon. Ebben ő maga van benne. A halott úgy ismer meg egy lelket, mintha ő maga benne volna a lélekben. Halálunk után úgy ismerünk meg egy lelket, mint itt saját ujjunkat, fejünket vagy fülünket: benne érezzük magunkat. Ez sokkal intimebb kapcsolat, mint ami itt a Földön lehetséges. A halál és az újabb születés között az emberi lelkek együttlétének ez a két alapélménye: vagy benne vagyunk a lelkekben, vagy kívülük. Akiket ismerünk, azoknál is felváltva vagyunk belül és kívül. A találkozás mindig azt jelenti, hogy egynek érezzük magunkat a lelkekkel, bennük vagyunk. Kívül lenni annyi, mint nem figyelni rájuk. Ha itt megnézünk valamit, akkor észleljük; ha nem nézünk rá, akkor már nem észleljük. Ott az emberi lelkekre vonatkozóan belül vagyunk, ha figyelmünket feléjük tudjuk fordítani, különben kívül vagyunk.

Amit most részleteztem az, mondhatnám, a halál és újabb születés közti időben a lelkek együttlétének alapvető struktúráját adja. Hasonlóképpen kint vagy bent van az ember halála és újabb születése közt a hierarchikus lények, angyalok, arkangyalok és így tovább, vonatkozásában. Mennél magasabb tartományban van az ember halála után, annál szorosabb kapcsolatot érez ezzel, az hordozza őt. Érzi, hogy intenzíven hordozza. Tehát az arkangyalok erősebben, mint az angyalok, az archék még erősebben, mint az arkangyalok, és így tovább.

A szellemi világ megismerése ma az emberek számára még bizonyos nehézségeket jelent. Ezek bizonyos mértékben megoldódnak, ha az emberek kissé jobban megismerkednek a szellemi világ titkaival. Ez az úgynevezett megismerkedés kettős dolog. Egyrészt az ember tökéletesen megbizonyosodik saját emberi természetének örök mivoltáról. A mai emberiségtől idegen ez a tudás, hogy az emberi természet lényének magva örök, és ez vándorol a halálok és életek során. Ez a tudás aránylag könnyen elérhető azon az úton, amit „A magasabb világok megismerése”^[2] című könyvemben és másutt leírtam, csak megfelelő türelem kell hozzá. Ezen az úton elérhető. Ez az egyik megismerés.

A másikat a szellemi világ lényeivel való közvetlen érintkezésnek nevezhetjük, ez konkrét közvetlen érintkezés. Ragadjuk ki ma ebből azt az érintkezést, amely elvezet tőlünk az úgynevezett halottakhoz. Ez lehetséges, de a nehézségek nagyobbak, mint az előbb jellemzett esetben. Amit először jellemeztem, az könnyen elérhető. A másik, hogy valóban érintkezzünk az egyes halottakkal, lehetséges ugyan, de nehezebben érhető el, mert óvatosságot követel attól, aki ezt az érintkezést keresi. Ehhez a speciális érintkezéshez arra van szükség, hogy az ember valóban fegyelmezni tudja magát. Mert a szellemi világgal való érintkezésnek van egy nagyon fontos törvénye. Ezt úgy fejezhetjük ki, hogy ami itt az ember alacsonyabb ösztöne, az másfelől, szellemi oldalról tekintve magasabb élet és ezért könnyen előfordulhat, hogy ha az ember nem fegyelmezi magát megfelelően, akkor az úgynevezett halottakkal való közvetlen érintkezés révén alacsony ösztönök gerjedését érzi. Ha csak általánosságban találkozunk a szellemi világgal, ha ismereteket szerzünk saját halhatatlanságunkról és szellemi-lelkiséggel van dolgunk, akkor nem lehet szó arról, hogy valahogyan valami tisztátalanság kerül bele. Ha azonban egyes konkrét halottakkal van dolgunk, akkor az egyes halottnak - bármilyen különösen is hangzik - mindig kapcsolata van vér- és idegrendszerünkkel. A halott benne él a vér- és idegrendszerben élő ösztönökben, ez felgerjesztheti az alacsony ösztönöket. Ez természetesen csak annak jelenthet veszélyt, aki önfegyelemmel nem tisztította meg magát. Ezt hangsúlyozni kell, és ez az oka annak, hogy az Ótestamentum egyenesen megtiltja az embereknek a halottal való érintkezést^[3], nem mintha bűnös volna, ha helyes módon történik. Természetesen a modern spiritizmus módszereitől el kell tekinteni. Ha szellemileg történik, akkor nem bűnös, de ha az ember ezt az érintkezést nem tiszta, lélekkel áthatott gondolatokkal végzi, akkor könnyen oda vezet, hogy az ember - mint mondtuk - alacsony szenvedélyeket gerjeszt fel. Nem a halott gerjeszti ezeket, hanem az a közeg, amelyben a halottak élnek. Gondolják meg: a halottak abban az elemben élnek, amit itt állatinak érzünk. A birodalom, ahol élnek, nagyon könnyen visszájára fordulhat, amint belénk árad; alacsonyrendűvé válhat bennünk, ami ott valójában magasabb rendű. Ezt nagyon fontos tudomásul vennünk. Ezt elmondhatjuk, ha az úgynevezett élők és holtak érintkezéséről beszélünk, mivel okkult tény.

De éppen erről az érintkezésről szólva úgy jellemezhetjük a szellemi világot, amilyen valójában. Mert éppen ennek az átélésénél mutatkozik meg, hogy a szellemi világ mennyire más, mint itteni fizikai világunk.

Most először is elmondok valamit, ami látszólag talán jelentéktelennek tűnik az embernek, amíg szellemi látását nem fejlesztette ki teljesen, de lényeges számunkra, ha végig gondoljuk, mert olyasmihez vezet, ami életünkhöz közelebb áll. Ha a halottakkal olyan ember érintkezik, aki szellemi látását kifejlesztette, akkor úgy kell velük érintkeznie, hogy ebből kiderül, hogy az emberek miért nem tudnak a halottakról (tudniillik közvetlen észlelés által). Bármilyen különösen groteszkül hangzik is, az itteni fizikai világunkban megszokott, érintkezési módnak éppenséggel visszájára kell fordulnia, ha a halottal érintkezünk. Ha itt beszélünk valakivel, fizikai test szól a fizikai testhez, mi beszélünk, és tudjuk, hogy mi beszélünk, tőlünk erednek a szavak. Ha pedig válaszolnak nekünk, vagy hozzánk beszélnek, akkor tudjuk, hogy a szavak az illetőtől erednek. Ez az egész viszony tökéletesen megfordul, ha halottal érintkezünk, beszélünk - mondhatjuk, hogy beszélünk, mert ez lehet beszéd. A dolog úgy fordul meg, hogy ha kérdezzük a halottat vagy mondunk neki valamit, akkor tőle halljuk azt, amit mi mondunk, így érzékeljük. Tehát lelkünkhöz inspirálja át azt, amit kérdünk, amit mondunk. És ha felel nekünk vagy mond valamit, akkor ez saját lelkünkből áramlik ki. Ez egészen szokatlan a fizikai világ emberének. Megszokta, hogy beszéde saját lényéből áramlik ki. A halottakkal való érintkezéshez meg kell szoknunk, hogy azt halljuk tőlük, amit mi magunk mondunk és válaszukat saját lelkünkből halljuk.

Ha ezt így elmondjuk, akkor, mint absztrakt elbeszélés természetesen könnyen érthető, de valóban megszokni, az érintkezést teljesen átfordítani, mint ahogy itt a fizikai síkon megszoktuk, mégis igen nehéz. Bármily különösen hangzik, a halottak mindig itt vannak környezetünkben, és hogy nem észleljük őket, az sokszor azon múlik, hogy ezt az átfordítást egyáltalán nem szoktuk meg. Azt gondolják, hogy ha valami lelkemből árad ki, akkor tőlem ered. Egészen távol esik tőlünk, hogy valamelyest intimen megfigyeljük, hogy inspirál-e bennünket valami szellemi környezetünkből, amire azt mondhatnánk, hogy saját magunktól ered. Szívesen kapcsoljuk ahhoz, amit már megszoktunk a fizikai síkon. Ha valami környezetünkből jön felénk, akkor idegennek tulajdonítjuk. Ez a legnagyobb tévedés, aminek átadhatjuk magunkat.

Ezzel kiemeltem az úgynevezett élők és holtak érintkezésének egy sajátosságát. Ha ebből a példából csak azt az egyet megértenék, hogy a szellemi világban éppenséggel megfordítva vannak a dolgok és teljesen át kell fordulnunk, akkor fontos fogalmat kaptak, amire állandóan szükségünk van, ha a szellemi világba akarunk hatolni; ezt a fogalmat rendkívül nehéz egyes esetekre konkrétan alkalmazni. A teljes átfordulás fogalmára például a fizikai világ helyes megértéséhez is szükségünk van, hiszen a szellemiség alapjában véve azt is mindenütt áthatja. Mivel a mai tudomány és a népszerű tudat egyáltalában nem ismeri, ezért nem értik szellemileg a fizikai világot sem. Ezt éppen akkor tapasztaljuk, amikor az emberek azon fáradoznak, hogy megértsék a világot. Néha el is kell tekinteni ezektől a dolgoktól. Évekkel ezelőtt nagyobb számú barátaink előtt beszéltem egy berlini közgyűlésen a külső emberi fizikai organizmusról^[4], Goethe bizonyos képzeteihez kapcsolódva, és azt igyekeztem megvilágítani, hogy a fej fizikai formájában csak úgy érthető meg, ha egyéb organizmusunk teljes átfordításaként értjük. Ezt senki sem értette: hogy karunk egyik csontját mint kesztyűt kellene kifordítani, hogy fejcsontot kapjunk. Ez nehéz, de az anatómia nem ismerhető meg, ha nem alkotunk ilyen képzeteket. Ezt csak mellékesen jegyeztem meg. Könnyebben érthető, amit ma mondtam a halottakkal való érintkezésről.

Amit most kifejtettem, az folyamatosan megtörténik. Ahogy önök itt ülnek, állandóan érintkeznek a halottakkal, de ez tudat alatt történik, ezért nem tudnak róla az emberek mindennapi életükben.

Most ismerjük meg egy kissé, hogy hogyan játszódik le részleteiben a halottakkal történő szokásos érintkezés. Ha valaki eltávozott és itt maradtunk, akkor azt kérdezhetjük: hogyan kerülök a halott közelébe, hogy magában átéljen engem? Ezt fejtettem ki az imént. Hogyan közeledik hozzám a halott, hogy benne élhessek? Ezt a kérdést tehetik fel. Nem válaszolhatunk rá helyesen, ha csupán az itteni fizikai síkon megszokott fogalmakat veszünk tekintetbe. Itt a fizikai síkon szokásos tudatunk csak ébredésünktől elalvásunkig működik. A teljes ember számára azonban tudatának másik fele, amely mindennapi életünkben elalvás és ébredés közt homályos és tompa, éppen olyan fontos, mint az ébredés és elalvás közötti tudat. Az ember valójában nem öntudatlan, amikor alszik, de tudata olyan tompa, hogy általában semmit sem észlel belőle. Tompa ugyan, de az egész embert kell szemlélnünk éberen és álmában, ha a szellemi világhoz való kapcsolatát vizsgáljuk.

Gondoljanak saját életük történetére. Életük folyását mindig megfelelő megszakításokkal szemlélik. Csak azt írják le, ami felébredéstől elalvásig történik, azután megszakad az élet: ébrenlét-alvás, ébrenlét-alvás. De alvás közben is léteznek, és ha az egész embert szemléljük, akkor az éber és alvó állapotot is tekintetbe kell vennünk. És ha az embernek a szellemi világgal történő érintkezését vizsgáljuk, akkor még egy harmadik dolgot is tekintetbe kell vennünk. Mert az ébrenléten és alváson kívül még egy harmadik is létezik és a szellemi világgal való érintkezésben ez fontosabb, mint a puszta ébrenlét és alvás, tudniillik a felébredés és elalvás. Ez a felébredés és elalvás mindig csak egy pillanatig tart, és azonnal a másik állapotba kerülünk. De ha valaki a felébredés és elalvás pillanatára bizonyos érzékenységet fejleszt ki, akkor éppen ezek a pillanatok adnak leginkább felvilágosítást a szellemi világról.

Felébredéskor az a helyzet: tudják, vidéken - most ugyan vidéken is lassan eltűnnek ezek a dolgok, de amikor mi idősebbek fiatalok voltunk, akkor vidéken azt mondták: felébredéskor ne nézzünk mindjárt a világos ablak felé, hanem maradjunk még egy kicsit a sötétben. A vidéki emberek tudtak a szellemi világgal való érintkezésről. Tudtak még róla, és felébredésük pillanatában nem akartak rögtön a teljes nappali világosságra kerülni, hanem magukat összeszedve megtartani valamit abból, ami a felébredés pillanatában olyan csodálatosan áramlik az ember lelkében. Zavaró, ha mindjárt a teljes nappali életbe kerülünk. Városban ez alig valósítható meg, ott nemcsak a teljes nappali élet zavar ébredéskor, hanem az utcai lárma, a villamos csilingelése és így tovább. Az egész kultúrélet arra irányul, hogy lehetőleg elvegye az ember kedvét a szellemi világgal való érintkezéstől. Ezzel nem mondtunk semmit a külső materiális kultúrélet ellen, de a tényekkel szembe kell néznünk.

Elalváskor az a helyzet, hogy ismét az elalvás pillanatában csodálatos módon közeledik felénk a szellemi világ, de mindjárt elalszunk, és elveszítjük a tudatunkból azt, ami áthatotta lelkünket. Bizonyos esetekben lehetnek azonban kivételek. Tehát a felébredés és elalvás pillanata a legjelentősebb az úgynevezett halottakkal vagy általában a magasabb világ szellemi lényeivel történő érintkezésre. Hogy megértsék, amit erről mondanom kell, ahhoz mindenesetre olyan fogalmat kell elsajátítaniuk, mely itt a fizikai síkon nemigen alkalmazható, és ezért hiányzik voltaképpen. Ez a következő: ami időben elmúlt, az szellemileg valójában nem múlt el, hanem megmaradt. Ilyen fogalmunk a fizikai világban csak a térről van. Ha egy fa előtt állunk, azután továbbmegyünk és visszanézünk, úgy az nem tűnt el, ott maradt. Így van ez az idővel a szellemi világban. Ha valamit most élünk át, úgy a fizikai tudat számára eltűnik, szellemileg azonban nem. Visszatekinthetünk rá, mint a fára. Nagyon érdekes, hogy Richard Wagner^[5] tudott erről, mint szavai mutatják: térré válik itt az idő. Ez a titok, hogy a szellemiségben léteznek olyan távolságok, amelyek itt a fizikai síkon nem jutnak kifejezésre. Egy esemény elmúlása csak azt jelenti, hogy távolabb van tőlünk. Kérem, vegyék ezt a most vizsgált esetnél különösen figyelembe. Mert a Földön fizikai testben élő ember számára az ébredés pillanatában elmúlt az elalvás pillanata; ha a szellemi világban vagyunk, akkor felébredéskor csak egy kevéssel távolodtunk el az elalvás pillanatától. Ezt tekintetbe kell vennünk. Elalváskor szemben állunk a halottal - mint mondtam állandóan megtesszük, csak általában tudat alatt marad - felébredéskor is szemben állunk a halottal. Ez a fizikai tudat számára két különböző pillanat. A szellemi tudat számára alig vannak távolabb egymástól, mintha közvetlenül egymás mellett volnának. Kérem, vegyék ezt tekintetbe annál, amit most elmondok, különben esetleg nem lesz teljesen világos.

Azt mondtam, hogy az ébredés és elalvás különösen lényeges a halottakkal való érintkezésnél. Az ember életében nincs is olyan elalvás és ébredés, amikor ne kerülne kapcsolatba a halottakkal. Az elalvás pillanata a halottakkal való érintkezés szempontjából különösen arra alkalmas, hogy a halotthoz forduljunk. Ha kérdezni akarunk valamit a halottól, akkor ezt a kérdést lelkünkben őrizhetjük és megtarthatjuk az elalvás pillanatáig, úgy, hogy kérdéseinket, megszólításunkat vagy közlésünket megtartjuk az elalvás pillanatáig: ez a legalkalmasabb időpont, ekkor közeledhetünk kérdésünkkel legjobban a halotthoz, ekkor a legkönnyebb. Máskor is lehet, de ilyenkor a legkönnyebb. Ha tehát felolvasunk a halottnak, akkor már közeledünk hozzá, de a halotthoz való fordulásra, a közvetlen érintkezésre legalkalmasabb az elalvás pillanatában közölt mondanivaló. A halott közlésére viszont a felébredés pillanata a legalkalmasabb. Ez is úgy van, hogy senki sincsen, aki felébredésének pillanatától ne kaphatna sok-sok üzenetet a halottaktól, ha tudhatná. Valójában nem tudatosan lelkünkben állandóan beszélünk velük. Elalváskor kérdéseket intézünk hozzájuk. Elmondjuk nekik lelkünk mélyének mondanivalóját. Felébredéskor a halottak szólnak hozzánk. Felelnek nekünk. Csak legyen fogalmunk róla, hogy ez csak két különböző pont és magasabb értelemben az egymásutániság voltaképpen egyidejűség, mint ahogy a fizikai síkon két helyiség egy időben van jelen. A halottakkal történő érintkezésre az egyik alkalmasabb, a másik alkalmatlanabb.

Felvethetjük a kérdést, hogy mi segíti elő a halottakkal való érintkezésünket? Kedves barátaim, a halottakkal nemigen lehet olyan indítékokból érintkezni, amelyekből általában az élőkkel beszélünk. Ezt nem hallják, nem értik. Tehát, ha valaki olyan hangulatban akarna velük társalogni, ahogyan ötórai teákon vagy kávézáskor beszélgetnek, az nem volna lehetséges. A halottakhoz intézett kérdéseket közléseket az teszi lehetővé, ha érzelmi életünket összekapcsoljuk képzeteinkkel. Tegyük fel, hogy valaki áthaladt a halál kapuján. Azt akarják, hogy lelkük nem-tudatos része közöljön este valamit a halottal. Nem kell tudatukban közölniük. Egész nap előkészíthetik; ha déli 12 órakor előkészítik, és este 10 órakor aludni térnek, úgy elalváskor ez átmegy a halotthoz. De a kérdést bizonyos módon kell feltennünk, nem csak gondolatilag, fogalmilag, hanem érzésben és akaratban kell a halotthoz intézni. Úgy kell feltenni, hogy szívbéli lelki érdeklődéssel kapcsolódnak a halotthoz. Vissza kell emlékezniük arra, amikor különösképpen szeretettel fordultak itt a halott felé, és ilyen szeretetteljes hangulatban forduljanak hozzá. Tehát nem absztrakt módon, hanem érdeklődéssel, melegséggel. Akkor ez úgy folytatódhat lelkükben, hogy este elalvásukig tudtuk nélkül a halotthoz intézett kérdéssé válik. Vagy megpróbálják lelkükben feleleveníteni a halott iránt érzett speciális érdeklődést. A következő különösen alkalmas: elgondolják, hogy itt hogyan éltek a halottal. Felelevenítenek konkrét pillanatokat, amikor vele éltek, és felteszik a kérdést: mi érdekelt benne különösen? Mi bilincselt le? Mikor volt valóban az a benyomásom, mikor mondtam, hogy kedves nekem, hogy ő mondja, előre jutottam általa, értékes volt, mélyebben érdekelt, amit mondott. Ha felelevenítenek ilyen pillanatokat, amikor szoros kapcsolatban voltak vele és különösen intenzív érdeklődéssel kisérték és ezt úgy alakítják, mintha beszélni akarnának a halottal, mintha mondani akarnának neki valamit, tisztán kibontakoztatott érzéssel, az akkori érdeklődéssel kifejtve a kérdést, a kérdés lelkükben marad, és este elalváskor átvándorol a halotthoz. A szokásos tudat általában nem sokat tudhat erről, mert utána elalszunk, de az álmokban nagyon gyakran megmarad az, ami átment. A legtöbb halottakra vonatkozó álmot hamisan értelmezzük, mert tartalmilag értelmezzük, mint a halott üzeneteit, pedig nem mások, mint a halotthoz intézett kérdések vagy közlések utócsengései. Ne gondoljuk azt, hogy ha álmodunk, akkor a halottak beszélnek hozzánk, az álmokban olyasmit kell látnunk ami saját lelkünkből indul ki, és megy a halottakhoz. Ennek utócsengése az álom. Ha olyan fejlettek volnánk, hogy elalvásunk pillanatában észlelni tudnánk kérdésünket vagy közlésünket, akkor úgy észlelnénk, mintha a halott beszélne. Ezért álmunkban is úgy jelenik meg ennek utócsengése, mintha az ő üzenete volna, de tőlünk származik. Ezt csak akkor értjük, ha megértjük a halotthoz fűződő szellemi látó kapcsolatot. Éppen amikor látszólag hozzánk szól a halott, akkor ez az, amit mi mondunk neki; ezt nem tudhatjuk, ha nem tanulunk meg összehasonlítani.

Tehát az ébredés pillanata olyan, hogy a halott különösen jól megközelíthet bennünket. A felébredés pillanatában minden emberhez nagyon sok halott közelít. Életünk sok elhatározását inspirálják voltaképpen a halottak vagy a magasabb hierarchikus lények; mi csak magunknak tulajdonítjuk, mintha saját lelkünkből eredne. Amit a halottak mondanak, az lelkünkből jut a felszínre. Közeledik a nappali élet, elmúlik az ébredés pillanata, és ritkán hajlunk arra, hogy megfigyeljük a lelkünkből felszálló intim dolgokat. És ha megfigyeljük, úgy hiúságunkban magunknak tulajdonítjuk mindazt, ami lelkünkből ered. Pedig mindebben benne él az eltávozottak mondanivalója, ez sokkal több, mint ami lelkünkből ered. Mert amit halottaink mondanak nekünk, az látszólag saját lelkünkből száll fel. Ha az emberek tudnák, hogy az élet valójában milyen, akkor ebből a tudásból egészen különösen áhítatos érzést táplálnának a szellemi világ iránt, hiszen állandóan benne vagyunk, és halottaink szintén. Akkor sok cselekedetünknél tudnánk, hogy valójában a halottak működnek bennünk. Ennek a szellemtudományban nem külső elméleti tudásként kell kibontakoznia, hanem a lelket egyre jobban átható bensőséges életként. Ki kell bontakoznia annak a tudásnak, hogy körülöttünk itt a szellemi világ, mint a belélegzett levegő, és a halottak is körülöttünk vannak, de észlelésükre nem vagyunk képesek. Ezek a halottak beszélnek benső lényünkhöz, de mi ezt helytelenül értelmezzük. Ha helyesen értelmeznénk, akkor éppen benső világunk érzékelése révén élnénk át kapcsolatunkat a halottnak nevezett lelkekkel.

Nagy különbség van a halottak között, aszerint, hogy egy lélek a halál kapuján aránylag korán halad-e át, vagy pedig későbbi éveiben. Nagy különbség, hogy fiatal gyermekek halnak-e meg, akik szerettek bennünket, vagy fiatal korunkban idősebbek halnak meg. Ha a szellemi világ tapasztalatai alapján akarjuk e különbséget jellemezni, akkor ez a következőképpen lehetséges. Ha fiatal gyermekek halnak meg, akkor az elhalt gyermekekkel való együttlét titkát úgy fejezhetjük ki, hogy szellemi tekintetben valójában nem veszítjük el őket. Szellemileg itt maradnak. A korán elhalt gyermekek szellemileg valójában nagymértékben jelen vannak. Mindjárt részletesebben rátérünk a dologra. Meditációs témául állítanám lelkük elé, tovább gondolkozhatnak azon, hogy az elhalt gyermekeket nem veszítjük el, szellemileg mindig itt vannak. Idősebb korban elhalt emberek esetében az ellenkezőjét mondhatjuk. Azt mondhatjuk, hogy ők nem veszítenek el bennünket. A gyermekeket mi nem veszítjük el, és az idősebb emberek bennünket nem veszítenek el. Az elhalt idősebb embereket ugyanis nagy erő vonzza a szellemi világ felé, de ezáltal úgy képesek a fizikai világban hatni, hogy könnyebben megközelítenek bennünket. Bár sokkal inkább eltávolodnak a fizikai világtól, mint a gyermekek, akik nálunk maradnak, de magasabb észlelőképességgel rendelkeznek, mint a fiatalon elhaltak. Megtartanak bennünket. Ha a szellemi világban különböző lelkekkel ismerkedünk meg, akár fiatalon, akár öregen haltak is meg: a régebben elhaltak azáltal élnek, hogy erejük révén könnyebben behatolnak a földi lelkekbe, nem veszítik el a földi lelkeket. A gyermeket viszont nem vesztjük el, többé-kevésbé a földi ember szférájában maradnak.

Ezt még valami mással is jellemezhetjük. Az ember voltaképpen azt sem érzi át mindig egész mélyen, amit lelkével a közönséges fizikai síkon él át. Ha valakit elveszítünk, akkor gyászoljuk, fájdalmat érzünk. Már sokszor elmondtam, mikor a Társaságból jó barátaink haltak meg, hogy az antropozófus szellemtudománynak nem az a feladata, hogy az embereket fájdalmukban otromba módon vigasztalja, kibeszélje belőlük a szomorúságot. A fájdalom indokolt, az embernek meg kell erősödnie, hogy elviselje, de nem úgy, hogy kibeszélik belőle. Nem különböztetik meg, hogy a fájdalmat fiatalon elhaltakért érzik-e vagy pedig idősebb emberek eltávozása miatt. Pedig szellemi szempontból igen nagy a különbség. Azt mondhatjuk, ha az ittmaradó gyermekeket veszített el, akár sajátjait akár másokat, akiket szeretett, technikailag kifejezve, bizonyos együtt érző bánatot él át. A gyermekek valójában nálunk maradnak és mivel kapcsolatban voltunk velük, közel is maradnak, fájdalmukat átviszik lelkünkbe és átéljük bánatukat, hogy még szívesen itt volnának. Azzal enyhítjük fájdalmukat, hogy együtt hordozzuk velük. A gyermek valójában bennünk érez. Jó, ha velünk tud érezni, ez enyhíti bánatát. Ezzel szemben az idősebb emberek, szüleink, barátaink halálán érzett bánatot egoista fájdalomnak nevezhetjük. Az idősebb korban elhalt nem veszít el bennünket, tehát nincs is olyan érzése, mint a fiatalon elhaltnak. Megtart bennünket, nem veszít el. Mi testben élők, úgy érezzük, hogy elveszítettük őt, így a fájdalom csak bennünket érint. Egoista bánat. Nem éljük át érzelmét, mint a gyermekeknél, hanem magunknak érezzük a bánatot.

Valóban igen pontosan megkülönböztethető e kétféle bánat. Az idősebbekkel kapcsolatos egoista bánat és a fiatalabbakkal kapcsolatos együtt érző fájdalom. A gyermek tovább él bennünk, és valójában azt érezzük, amit ő. Voltaképpen csak az idősebb elhaltak után bánkódunk saját lelkünkből. Ez nem lényegtelen.

Éppen ilyesmiről derül ki, hogy a szellemi világról való tudás milyen lényeges. Bizonyos értelemben a halotti kultusz ennek megfelelően alakítható ki. Az elhalt gyermeknek nem egészen felel meg a teljesen individuális halotti kultusz, hanem mivel úgyis bennünk él tovább és velünk marad, ezért emlékét helyesebb úgy feleleveníteni, hogy általánosabb legyen, valami általánosat adjunk a velünk élő gyermeknek. Ezért gyermekek temetésénél helyesebb például a halotti szertartás, mint valamilyen búcsúztató. Mondhatnám, hogy a katolikus és protestáns vallásnál megoszlanak a kedvező momentumok. A katolicizmusnál valójában nincs is halott-búcsúztatás, hanem csak gyász-szertartás. Ez általános, mindenkinél azonos. Mivel mindenkinél azonos lehet, ezért elsősorban gyermekeknek felel meg. Tehát olyan emlékezés, ami mindenki számára egyforma lehet. Az idősebb korban elhaltnak lényegesebb az individuálisabb jelleg, és az lesz a legmegfelelőbb halotti szertartás, ha az ő életével foglalkozunk. Így a protestáns halott búcsúztatás lesz jelentős számára, ez a halott életével foglalkozik; itt a katolikus rítusnak kisebb a jelentősége. De a halottra való emlékezésnél egyébként is az a legjobb, ha a gyermekeknél olyan hangulatot élünk át, hogy kapcsolódjunk hozzá, azután gondolatainkkal igyekszünk felé fordulni, ezek elalváskor eljutnak hozzá. Ezek a gondolatok általános jellegűek lehetnek, olyasmi például, amivel többé-kevésbé minden halott felé fordulhatunk. Idősebbeknél viszont szükséges, hogy az emlékezés egy meghatározott személyhez szóljon, tehát ehhez a meghatározott emberhez forduljunk individuálisan és arra gondoljunk, ami fontos volt neki, amit vele együtt éltünk át. Idősebbeknél különösen lényeges, a megfelelő érintkezés megvalósításához, hogy lényét elképzeljük, felelevenítsük magunkban. Tehát ne csak szavaira emlékezzünk, amelyeket különösen átéreztünk, hanem elevenítsük fel magunkban individuális jellegét, értékét a világ számára: ez tesz képessé arra, hogy az idősebben elhalttal kapcsolatba kerüljünk és helyesen emlékezzünk rá. Látjuk tehát, hogy áhítatunkhoz még azt is tudnunk kell, hogy hogyan viselkedjünk a fiatalabb és idősebb korban elhaltakkal.

Gondolják el, hogy jelen korunkban, amikor oly sokan halnak meg fiatal éveikben, mennyire fontos, hogy elmondhassuk: voltaképpen nagyon is jelen vannak, nem vesztek el a világ számára. Ezt itt már más szempontokból is elmondottam, de a szellemiségben különböző szempontokból kell a dolgokat szemlélnünk. Ha az ember képes arra, hogy tudata legyen a szellemi világról, akkor kibontakozhat szellemileg a jelenkor végtelen bánatából, hogy mivel a fiatal halottak itt maradtak, így a velük való közösségből eleven szellemi élet alakulhat ki. Ez létrejön, ha a materializmus nem tudja erőit olyan intenzíven kifejteni, hogy Ahrimán minden emberi erőre lesújthasson a karmaival. Amit ma elmondtam, az olyan, hogy itt a fizikai síkon bizonyára azt mondják néhányan: ez távol esik tőlem, inkább valamilyen reggeli és esti tennivalót szeretnék, hogy megfelelő viszonyba kerüljek a szellemi világgal. Ez azonban nem egészen helyes gondolat. A szellemi világgal kapcsolatban valójában az a fontos, hogy egyáltalán gondolkozzunk felőle. Ha a halottak látszólag távol is esnek tőlünk, és saját életünk közelebb fekszik, mégis felemeli lelkünket és szellemi erőt és táplálékot nyújt neki, ha az éppen ma kifejtett gondolatokat átáramoltatjuk lelkünkön, és átgondolunk valamit, ami közvetlen külső életünktől látszólag idegen. Mert a szellemi világba nem az juttat el, ami látszólag közel áll hozzánk, hanem ami a szellemi világból származik. Ezért ne idegenkedjenek attól, hogy mindig újra átgondolják ezeket a gondolatokat és gyakran felelevenítsék őket lelkükben. Mert az élet számára nincsen fontosabb, még a materiális élet számára sem, mint hogy a szellemiséghez való tartozásunkról átfogó meggyőződésünk legyen. Ha az újabb kor emberei nem veszítették volna el annyira szellemi kapcsolatukat, úgy a jelenkor nehéz idői sem következtek volna be. Ezt a mélyebb összefüggést ma csak nagyon kevés ember látja be; a jövőben majd belátják. Ma azt gondolják, hogy ha az ember áthalad a halál kapuján, akkor a fizikai világra vonatkozó tevékenysége megszűnik. Ez nem így van. Az úgynevezett halottak és élők között állandó élénk érintkezés folyik. Azt mondhatjuk, hogy akik a halál kapuján áthaladtak, továbbra is itt vannak, csak szemünkkel nem látjuk őket, bár jelen vannak. Gondolataink, érzéseink, akarati impulzusaink kapcsolatban vannak velük. Mert a halottakra is érvényes az Evangélium szava: „Nem szemmel látható módon jön el az Isten országa, hanem tibennetek van.”^[6]

Így a halottakat nem valamiféle külsőségek révén kell keresnünk, hanem nagyon is tudatában kell lennünk annak, hogy állandóan itt vannak. Minden történelmi, szociális, etikai élet az úgynevezett holtak és élők együttműködése révén jön létre, és az ember egész lényének különleges megerősödését élheti át azáltal, hogy nem csak azzal a tudattal hatja át magát egyre inkább, amit a fizikai világban elért, biztos helyzetéből adódik, hanem azzal is, ami abból származik, hogy kedves eltávozottairól igaz belső átélésből mondhatja: a halottak köztünk vannak. Mert ez is hozzátartozik a szellemi világ helyes tudásához, megismeréséhez, ez különböző részekből áll. Elmondhatjuk, hogy a szellemi világot akkor ismerjük helyes értelemben, ha a felőle való gondolkozás és beszéd módja a szellemi világból származik.

Az a mondat, hogy a halottak köztünk vannak, maga is a szellemi világ megerősítése, és csak a szellemi világ ébreszthet valóban annak tudatára, hogy köztünk vannak.

[1] „ A világ és az ember” (1904) GA 9.

[2] „A magasabb világok megismerése” (1904/05) GA 10.

[3] Mózes V. könyve, 18. fejezet. Vö. Sámuel I. könyvével 28. fejezet.

[4] lásd „Antropozófia, pszichozófia, pneumatozófia” Berlin, 1909-11. GA 115.

[5] Richard Wagner, 1813-1883. Az idézet Gurnemanz szavai a „Parcival” I. felvonásában.

[6] Lukács ev. 17/20