A legutóbbi előadások fejtegetéseiből megérthették, hogy az emberiség jelene és főként jövője számára különösképpen fontos lesz annak belátása, hogy Jézus Krisztus és a vele kapcsolatos golgotai misztérium nem lehet a mai külső tudományban érvényesülő történelmi szemléletre utalva. Az emberiség számára más forrásoknak kell megnyílni Krisztus és a golgotai misztérium belátáshoz, átéléséhez, megismeréséhez, mint amit a történelmi szemlélet mai értelemben nyújthat, még ha forrásai az evangéliumok is-. Többször említettem, és az idevágó irodalom ismeretében mindenki meggyőződhet róla, hogy a XIX. században éppen a legszorgalmasabb, legbuzgóbb, leggondosabb kutatás szentelte magát az evangéliumkritikának és vizsgálatnak. Elmondhatjuk, hogy tisztán külső történelmi jelenségnek tekintve, ez az evangéliumkritika alapjában véve negatív eredményt hozott és a golgotai misztérium eszméje számára inkább pusztító, leépítő, romboló, mintsem igenlő, megokoló, bizonyító. Tudják, hogy sok ember nem is ellenkezésből, hanem jóhiszeműen tehetetlenségből szánta rá magát a történelemkutatás alapján annak elismerésére, hogy tisztán történelmileg nem jogos azt állítani, hogy Jézus Krisztus létezése bizonyítható időszámításunk kezdetén. Egyébként cáfolni sem lehet, de ez természetesen nem jelent semmi különöset.

Közelítsük meg azt a kérdést, hogy a golgotai misztérium megismeréséhez, hogyan lehet a történelmieken kívül más forrásokat felkutatni. E kérdés megértéséhez közeledünk, ha előrebocsátunk néhány okkult történelmi tényt, ahogyan ilyeneket a legutóbbi fejtegetéseinkben is felidéztünk.

Ha a kereszténység fejlődésének első évszázadait követjük és megfigyeljük, hogy ez a fejlődés voltaképpen alig közelíthető meg másként, mint ha a tisztán történelmi szemléletet szellemtudományosan mélyítjük el és így, mondhatnám, először hipotetikusan érvényesítjük e korszak szellemtudományos szemléletét, akkor igen különös kép tárul fel. Az ember azt mondaná - amit tekintetét az első keresztény évszázadok fejlődésére fordítja -, hogy a golgotai misztérium nemcsak egyszer, individuálisan történt meg éppen a Golgotán, hanem, valamilyen átvitt értelemben, nagy történelmi összefüggésben is végbement. Hiszen végtelenül sok különös dolog tapasztalható ebben a történelmi korszakban. Azt mondjuk ugyebár, hogy ma a katolikus egyháztörténet folyamatos hagyománnyal rendelkezik, először a kereszténység alapítását tárgyalja az első keresztény évszázadok első egyházatyáitól és tanítóitól kezdve, aztán a következő századok egyházi tanítóit és filozófusait, a zsinatokon megállapított egyes dogmákat, a pápák csalhatatlanságát stb.  Egy bizonyos történelmi fonalat követnek, úgy ábrázolva, mintha a történelem azonos jelleggel haladna tovább; A régebbi egyházatyáknál sok mindent bírálnak ugyan, de egészben véve mégsem merik őket teljességgel elutasítani, mert hiszen akkor megszakítanák a folyamatos fejlődést; éppenséggel a 869-es konstantinápolyi zsinathoz kell kapcsolódniuk, amelyről már beszéltem. Tehát, mint mondtam, úgy írják ezt le, mintha folyamatos történelem volna. De ha valahol egy látszólag megszakítatlan folyamatban létezik radikális ugrás, akkor ebben a látszólag folyamatos történelemben, igen. Ha a dolog szellemével foglalkozunk, alig képzelhetünk nagyobb ellentétet, mint ami az első keresztény egyházatyák és a későbbi keresztény egyházi tanítók és zsinati határozatok közt fennáll. Óriási radikális különbség van köztük, amit bizonyos érdekek folytán éppily radikálisan szoktak elkenni. Ezáltal lehet a jelenkori lelkeket az első keresztény évszázadokról és eseményekről bizonyos mérvű tájékozatlanságban tartani. Még a legképzettebb embereknek sem igen van ma valamelyest is tartható elképzelésük például arról, hogy hogyan irtották ki az általában gnózisnak nevezett irányzatot. Ugyanakkora homály fedi azt is, hogy mit akartak olyan szellemek, mint Alexandriai Kelemen, Origenes, az ő tanítványa, és még Tertullianus is, mert a meglévő töredékek nagy része legalábbis túlnyomó részben olyan írásokból származik, amelyek ezeket a szellemeket cáfolták, ezért belőlük nem is kaphatunk méltó képet az első keresztény egyházatyákról és tanítókról, a meglévő töredékekre pedig a legfantasztikusabb elméleteket építették.

Ha a dologban világosan akarunk látni, akkor kissé a homály okait kell megnéznünk, vagyis azt, ami azért történt, hogy a golgotai misztérium másodszor, még egyszer megjelenjék a történelemben.

Amikor a golgotai misztérium történt, akkor a régi pogány kultuszok, régi pogány misztériumok még a legnagyobb mértékben fennálltak. Olyan mértékben álltak fenn, hogy mint legutóbb megbeszéltük, Julianus Aposztata személyében az eleusisi misztériumok beavatottja jelent meg. Olyan mértékben fennálltak, hogy ha különös módon is, de a római cézárok hosszú sora részesült bizonyos beavatásban. Azonkívül megvolt mindaz, ami a régi pogány kultusszal függ össze. Ezeket ma általában roppant történelmietlen módon, néhány szóval elintézik. A lehető legkülsőségesebb módon beszélik el azt, ami történt. Ez némelyeknek már elegendő lehet, hogy mintegy második golgotai misztériumról beszéljenek. A történtek belső oldalát azonban egyáltalán nem ismerik.

Ha a külsőségeket tekintjük, akkor azt kell mondanunk: A kereszténység első századaiban teljes mértékben megvoltak a pogány templomok istenképekkel, és díszes pompájukat ma el sem tudjuk képzelni. Istenképeik kialakításuk minden részletében művészien jelenítették meg a régi misztériumtartalmakat. Nemcsak hogy nem volt olyan város vagy táj, amelyben ne lett volna e régi korokban bőséges művészi misztikus elem, de kint a szántóföldeken, ahol a parasztok gabonát termeltek, ott álltak a kis templomok, mindegyik a saját istenképével. Nem végezték úgy a mezei munkát, hogy ne hozták volna eleven kapcsolatba azokkal az erőkkel, amelyek a kozmoszból áradtak le az istenképek különleges kialakításában rejlő mágikus erők segítségével. A római császárok, a püspökökkel és papokkal karöltve azon voltak ezekben az évszázadokban, hogy alapjaiban pusztítsák el valamennyi templomot és templomocskát képeikkel együtt. Ezt Justitianus császárig követhetjük, vagyis a VI. századig terjedően, az erre irányuló rendeletek özöne csaknem minden császárnál kimutatható. Iszonyú pusztítás folyt a világban ezekben az évszázadokban, ez egyedülálló az emberiség egész fejlődésében, mégpedig azért, mert látnunk kell, hogy mit pusztítottak el. Még egészen Justitianus koráig a római császárság legfőbb feladatai közé tartozott, hogy elpusztítsa a régi korok maradványait, amióta főleg Konstantintól kezdve felvette a kereszténységet. Maga Szent Benedek munkásaival saját kezűleg bontotta le földig Monté Cassino hegyén az Apolló templomot, hogy a Benedek rendnek szentelt kolostort ott megalapíthassa. Vannak olyan rendeletek is, amelyek látszólag megállítanák ezt a romboló munkát. De ha ezeket olvassuk, különös benyomásunk támad. Van például egy ilyen császári rendelet, amelyik azt célozza, hogy a pogány templomokat ne mind egyszerre rombolják le, mert ez fellázítaná a lakosságot, hanem egészen lassan történjék a dolog, akkor a lakosság nem lázad fel, hanem eltűri, hogy ezeket folyamatosan elveszik tőle.

E romboló munkával kapcsolatos szörnyű intézkedéseket, sok egyébhez hasonlóan, igen gyakran szépítik. Ezt nem szabadna tenni. Mert ahol az igazságot valamilyen formában elhomályosítják, ott a Jézus Krisztushoz vezető út is elhomályosul, ott nem található meg. Ami a komoly igazság- szeretetet illeti, egész különös felfedezéseket tehetünk, kedves barátaim. Engedjék meg, hogy felidézzek egy apró szimptómát, mivel aránylag korai gyermekkoromban éltem át és annak idején feltűnt nekem. Ilyesmit soha életében nem felejt el az ember. Aki nem fogja be a fülét, az a római császárok történetében azt hallja, hogy Konstantin, akiről mi is beszéltünk, nem volt éppen valami nagyon jó ember. Mert általában nem valami nagyon jó ember az, aki saját mostohafiát alaptalanul azzal vádolja, hogy anyjával viszonya van, - alaptalan Volt, a gyilkosság megokolására találta ki -, aki mostohafiát hamis okból meggyilkoltatja, majd pedig az anyát is, a. mostohaanyát. Ezek Konstantinnak csak éppen legközismertebb tettei. Mivel azonban a külső egyház rendkívül sokat köszönhet neki, ezért a külső egyháztörténet restelli Konstantin helyes jellemzését. Erre vallástörténeti iskoláskönyvemből olvasnék Önöknek egy részt Konstantinról: „Konstantin hívő érzületét magánéletében is megmutatta." - Éppen az imént beszéltem el, hogyan! „Ha becsvágyat és indulatosságot vetnek szemére, akkor meg kell gondolni, hogy a hit nem véd meg minden ballépéstől, és hogy a kereszténység nem nyilatkoztathatta meg benne teljes megszentelő erejét, mivel a szentségekben élete végéig nem részesült."

Roppant sok ilyesmit élhetnek át és tanulmányozhatják az igazságszeretetnek a történelemben oly gyakori fokát. Az újabb történelemben nem sokkal jobb a helyzet, csak más nézőpontokat érint és nem oly könnyű észrevenni, mivel megint csak más érdekek forognak fenn.

E rendeleteket tárgyalva azt is megemlítik, hogy a római császárok különösen az ilyen templomokban végzett véres állati áldozatok ellen fordultak és más effélét. Itt nem kívánunk kritikát gyakorolni, sem pedig szépíteni valamit, csak egyszerűen elbeszéljük a dolgokat. A következőket kell ugyanis tudni: Amit az „állatáldozatok leküzdésének" neveznek, ahol a belekből, mint mondják, mindenféléket jósoltak, az mindenesetre az áldozás dekadens formája volt, de nem a történelemben oly gyakran említett trivialitás, hanem mély értelmű tudomány, csak más módon, mint ma történik. Az állatáldozattal a következőt akarták elérni: Az állatáldozatok bemutatásával - nehéz ma ezekről beszélni, mert nagyon visszataszítónak találják, ezért csak általánosságban lehet jellemezni - ezekben az állatáldozatokban indítékot akartak kapni olyasmihez, amit e korban közvetlenül már nem kaphattak meg, mert az atavisztikus szellemi látás kora elmúlt. Bizonyos pogány papi körökben az állatáldozatokból akarták a régi szellemi látóerők felelevenítésének indítékát megkapni. Ez volt az egyik módszer. A Mithras-misztériumokban még jobb formában kultiválták azt a próbálkozást, hogy a régi szellemi látás erőit az áldozat speciális formájával tegyék ismét oly elevenné, mint az ókorban volt; az akkori idők legszellemibb módja ez volt. Az egyiptomi papi misztériumokban a dolgokat durvábban, véresebben művelték. Valóban okkult módon tanulmányozva a Mithras-misztériumokat, azt kell mondanunk, hogy különféle áldozatok bemutatásának útján érték el a kozmoszban ható erők titkába való bevezetést. Sokkal több volt ez, mint amit ma áldozásnak hívunk és sokkal intenzívebben vezetett a természet titkaihoz, mint a mai kórbonctan, amely egyáltalában nem vezet el a titkokhoz, csak a felületre. Aki helyesen végezte az áldozást, az meglátta általa a természet titkainak egyes erőit. Ezzel kapcsolatos az is, hogy a misztériumáldozás igazi alapjait titok takarta és csak megfelelő előkészítés után juthattak el hozzájuk.

A Mithras-misztériumokat tanulmányozva, azt találjuk, hogy ezek az Atlantisz utáni harmadik korból származnak, így akkoriban hanyatlóban voltak, mert megfelelő alakjukban a harmadik kornak feleltek meg. Az Atlantisz utáni harmadik korban virágkorukban, veszélyes és titokzatos módon, de mégis csak mélységes természeti titkok mélyébe vezettek a kultivált cselekmények hatása folytán. Gondolják el tehát: A papok a tanítványok jelenlétében bizonyos műveleteket végeztek, ezek a természeti összefüggések szétbontásával voltak kapcsolatosak, hogy eljussanak általuk a természeti folyamatok felépítésének megismeréséhez. Ahogyan ezek történtek, ahogyan e műveletek során az organizmusokban levő víz a tűzzel kölcsönhatásba lépett, az olyan indítékot jelentett az áldozásnál jelenlévőknek, amely megnyitotta számukra az ember legbensőbb rostjáig ható önismeretnek és ezzel a világmegismerésnek egészen speciális útjait.

Ezek az áldozások tehát az önismerethez és világ megismeréséhez vezető utat jelentették. Másképpen élték át önmagukat, mint a külső életben, ha ilyen áldozásnál jelen voltak. Ez az áldozás azonban nagymértékben tekintetbe vette az emberi gyengeségeket. Mert az önismeret rendkívül nehéz dolog és ezek az áldozások megkönnyítették. Az áldozások révén az ember odajutott, hogy mintegy átérezze, átélje belső lényét, de sokkal intenzívebben, mint pusztán a gondolkodás vagy képzetalkotás folyamatával. Olyan önismeretre törekedtek, amely mondhatnánk, a testiségig, a fizikumig hatolt. Ez az önismeret még az ókor nagy művészeinek lelkületéig is követhető, akik formaképzésük módját bizonyos értelemben, a saját organizmusukban átélt természeti mozgásoknak és alakzatoknak köszönhették. Minél messzebbre megyünk ugyanis vissza a művészetben, a művészi alkotásokban, annál közelebb jutunk ahhoz a korhoz, ahol a modell utáni alkotás teljességgel érthetetlen. Teljesen érthetetlen dolog, hogy valaki az előtte álló modellt másolja. Egyre inkább felismerjük, hogy az emberekben élő elevenség testesült meg. Ezek a dolgok ma már úgy elhalványultak, hogy alig lehet róluk beszélni, mert a szavak csak árnyszerűen jelzik, amit reálisan és valóságosan gondolunk, ha beszélünk róluk. Iszonyúan megváltoztak az idők.

A görög eleusisi misztériumokban valójában azokat a misztériumokat fejlesztették tovább, amelyek Mithras-misztériumokként terjedtek el az egész világon a golgotai misztérium korában. Továbbfejlesztés volt és ugyanakkor bizonyos értelemben valami egészen más is. Míg a Mithras-misztériumokban az volt a döntő, hogy mintegy testileg éljék át önmagukat, addig Eleusisban éppen nem önmagukban, hanem önmagukon kívül élték át magukat. Eleusisban egészen másként jártak el, mint a Mithras-misztériumokban. Ezekben mintegy beleszorították az embert önmagába, Eleusisban lelkileg kiemelték önmagából, így testén kívül élte át a természeti és szellemi teremtés titokzatos impulzusait maga körül. A Mithras-misztérium azonban dekadens volt, ellentétben az eleusisival, amely a keresztény időszámítás előtti néhány évszázadban érte el tetőpontját, mintegy a IV. században. Ha azt vizsgáljuk, hogy a misztériumok voltaképpen mit jelentettek az embernek, ha megkérdezzük, hogy voltaképpen mit nyújtottak neki, úgy azt kell mondanunk, hogy feleletet adtak Delphoi nagy felhívására: „Ismerd meg önmagadat!” Valójában mindez az önismeretet célozta két különböző módon. A Mithras-misztériumok révén úgy történt, hogy beleszorították önmagába, így az éteri-asztrális elem mintegy megsűrűsödött az emberben, ezáltal bensőleg ütközött önmagával és lelkének a testiségbe való belső ütközés folytán éli át: Önmagadat észleld, amikor bensőleg önmagadba szorulsz és ütközöl. Eleusisban úgy jutott el az ember az önismerethez, hogy a lelket különböző, itt nem részletezendő, eljárásokkal kiemelték testéből és az ember testén kívül kapcsolatba került a Nap hatásával, a Nap hatásával, a Nap impulzusnak titokzatos Földre ható erejével, a holdimpulzus Földre ható erejével, a csillagimpulzusok erőivel, az egyes elementáris erők impulzusaival; a hőerőkkel, levegőerőkkel, tűzerőkkel és így tovább. Az ember testéből kiemelt lelkiségen átáramoltak a külső elemek, a külső lét és a külsővel való összeütközésben elérte az önmegismerést. Akik ismerték a misztériumok valóságos értelmét, azok tudták, hogy minden lelki átéléshez el lehet jutni, de az „én” fogalmához nem lehet realitást fűzni, ha ez nem a misztériumokból ered. Mert az én mindig absztrakt maradt e kor számára, ha nem a misztériumokból eredt. A többi szellemi-lelki valóságot át tudták élni, de az énnek ilyen módon kellett indítékot adni, ilyen erős indítékra volt szüksége. Ezt tudták az emberek, és ez a dolog lényege.

Mint tudják, létrejött a keresztény fejlődés és az Impérium Romanum valamiféle kombinációja. Hogy hogyan, azt elmondtam. E kombináció létrejöttével az a vágy merült fel, hogy lehetőleg eltöröljék az éppen leírt múltat, hogy az utókorra lehetőleg ne maradjon ennek a múltnak valóságos képe, ne maradhasson az utókorra, amit az emberek még a keresztény időszámítás jó néhány századáig tettek, hogy akár testen kívüli állapotban, de kapcsolódjanak azokhoz az isteni erőkhöz, amelyek az én-tudatot hozzák el számukra. Ha a kereszténység fejlődését kissé mélyebben akarjuk tanulmányozni, akkor nemcsak a dogmák továbbfejlődését kell megnéznünk, hanem elsősorban a kultuszokét. Bizonyos nézőpontokból a kultuszok továbbfejlődése még sokkal fontosabb, mint a dogmáké. A dogmák hozták ugyanis a viszonyokat, a dogmák bizonyos mértékben a Phönix madárhoz hasonlóak: saját hamvaikból újra életre kelnek. Ha még úgy kiirtották is a dogmákat, mindig újra jön valaki, akit hóbortosnak tartanak és ugyanazt a nézetet vallja. Kultuszokat sokkal biztonságosabban lehet kiirtani. Ezek a régi kultuszok mintegy külső írásjelei, igazi külső írásjelei, szimbólumai voltak annak, ami a misztériumokban történt; e kultuszok kiirtásának célja az volt, hogy a kultuszok jelenlétéből ne lehessen kiolvasni, hogy miként törekedtek az isteni szellemi erők megközelítésére.

Ha az egész dolgot fel akarjuk deríteni, akkor meg kell néznünk egy kissé a keresztény kultuszokat, például a középponti kultuszt, a miseáldozást, a katolikus meseáldozást. Mi ez a katolikus miseáldozás egész rendkívül mély értelemben? Mi ez? A miseáldozás minden tartozékával együtt a Mithras- misztériumok folyamatos továbbfejlesztése, amit bizonyos módon kombináltak az eleusisi misztériumokkal. A miseáldozás és sok minden vele kapcsolatos szertartás nem más, mint régi kultuszok továbbfejlesztése. A dolog nem maradt olyan mint volt, főként a Mithras-misztériumok idővel felvett véres jellegét enyhítették, itt valóban enyhítés történt. Az alapvető szellemiség végtelen hasonlóságát csak az mérheti fel, aki bizonyos részleteket helyesen tud érzékelni. Hogy a pap, mint az úrvacsorát vevő egyébként is, éhgyomorral veszi magához az Úr testét, miután meghatározott ideig nem evett, ez a dolog megértéséhez sokkal lényegesebb, mint sok egyéb, főként egynémely dolog, amin a középkorban borzasztóan veszekedtek. Mert ez például olyasmi, ami lényegbevágó. És ha valamelyik pap áthágja ezt a parancsolatot, hogy az átlényegülést és úrvacsorát valóban éhgyomorra végezze, ahogy ez bizony előfordul, akkor nincs meg az az értelme, jelentősége, hatása, aminek lennie kell. Egyébként általában nincs meg a hatása, mert az illetőket nem tanítják megfelelő módon. Csak akkor lehet ugyanis hatása, ha megfelelően tanították arról, amit közvetlenül az Úr vértelen testének vétele után átélnek. Talán Önök is tudják, hogy az ilyen finomságokra milyen kevéssé ügyelnek: milyen kevéssé tekintenek arra, hogy igazán élmény szülessék általa, amely bizonyos belső átérzést jelent, mintegy annak az újkori megújhodását, ami a Mithras- misztériumokban indítékul végbement. A kultusz mögött így valóban némileg misztikus dolgok rejlenek. Ezek ott rejlenek. Az egyház a papszenteléssel a régi beavatási princípium egyfajta folytatását akarta megalkotni, de sok tekintetben elfelejtette, hogy a beavatási princípium abból állt, hogy a dolgok átélésére vonatkozóan bizonyos tanításokat adtak.

Látják, Julianus Aposztata ideáljához tartozott, hogy rájöjjön arra, hogy az eleusisi misztériumok, amelyekbe beavatták, hogy függenek össze az Atlantisz utáni harmadik korszak misztériumaival. Mert mit tudhatott meg Eleusisban? Amit Julianus Aposztata Eleusisban megtudhatott, arról a történelem nem sokat mond el az embernek. Ha azonban egyszer tényleg rászánják magukat, hogy áttanulmányozzák azt, hogy Alexandriai Kelemen tanítványa, Origenes, s még Tertullianus, Ireneus, a még régebbi egyházi tanítókról nem is beszélve, hogyan indultak ki nagyrészt a pogány beavatási princípiumból és találtak cl azután a maguk módján a kereszténységhez, - ha ezekkel a szellemekkel foglalkoznak, akkor rájönnek, hogy a fogalmak és képzetek belső mozgásának egészen speciális formája él bennük; egészen más szellemiség élt bennük, mint később az egyházban. A bennük élő szellemiséghez kell eljutni, ha el akarunk jutni a golgotai misztériumhoz. El kell jutni ehhez a szellemiséghez.

Látják, az emberek sok mindent átalusznak a nagy kulturális jelenségek tekintetében. Ezt szó szerint értem. A világot csakugyan úgy képzelik cl, mintha igazán álmukban élnék át. Ezt saját korunkban magunk is láthatjuk. Többször beszéltem Önöknek Hermán Grimmről. Meg kell vallanom, hogy most egészen más érzéssel beszélek róla, mint 4-5 évvel ezelőtt. Amit ennek a háborúnak most már csaknem 3 évében átéltünk, az a közvetlenül megelőző dolgokat, az évtizedekkel ezelőtti dolgokat valamiféle mesebeli korszaknak tűnteti fel, akár évszázadokkal régebbiek lehetnének. Az ember úgy érzi, hogy az idő teljesen megnyúlt, olyan idegenné váltak a dolgok. És azt mondhatnám, hogy a világban általában a legfontosabbat az emberek alapjában véve átalusszák.

Ha ma az értelem, a fogalom szokásos eszközeivel, a szokásos eszközökkel törekszünk a régi írók megértésére, akkor például a következő véleményt alkothatjuk. (No persze, ha az ember a szokásos értelemben vett egyetemi tudós, akkor természetesen megérti mindazt, ami ránk maradt, de nem mindenki ilyen megvilágosodott elme.) Azt mondhatjuk: okkult eszközök alkalmazása nélkül, a szokásos értelemmel valójában nem érthetők a régi görög filozófusok, Thalész, Hérakleitosz, Anaxagorasz, akik nem is éltek olyan sokkal előttünk. Csakugyan más nyelven beszélnek, még ha foglalkozunk is a görög nyelvvel, más fogalmi nyelven beszélnek, mint amilyen a mi szokásos emberi értelmünk beszéde. Ez például még Plafonra is áll. Ezt érezte Hebbel, amikor naplójába írt drámatervében az újratestesült Platónt gimnazistaként akarta színpadra vinni, amint tanárával Platónt kell olvasnia és okos gimnáziumi tanárával sehogy se boldogul vele, noha ő az újratestesült Platón. Ezt akarta Hebbel kidolgozni. Nem jutott hozzá, de naplójába feljegyezte, hogy milyen is volna, ha ma az újratestesült Platón, mint gimnazista, nem értené meg Platónt. Hebbel érezte, hogy Platón nem érthető meg minden további nélkül. Az emberi gondolkodás számára az igazi megértés, a megértés pontosan vett fogalma szerint voltaképpen csak Arisztotelésszel kezdődik. Nem nyúlik vissza régebbre, csak Arisztotelésszel kezdődik, a Kr. előtti IV században. Ami régebben volt, az a szokásos emberi értelemmel nem fogható fel. Az emberek mindig újra megpróbálkoztak Arisztotelész megértésével, mert egyfelől érthető, másfelől bizonyos fogalomalkotások tekintetében máig sem jutottak túl rajta, mert ez a fogalomalkotás éppen az akkori kornak felelt meg. Mert, ha úgy akarnánk gondolkodni, mint ahogy egy másik korban gondolkodtak, ez a konkrétumokban élő ember számára alapjában véve olyan, mintha 56 éves korunkban egyszer egy negyed órára 26 évesek szeretnénk lenni, hogy átéljük azt, amit akkor éltünk át. Egy bizonyos gondolkodásmód éppen csak egy meghatározott kornak felel meg, a gondolkodás akkori sajátosságát gondolják el aztán mindig újra. Érdekes azonban, hogy Arisztotelész miképpen élt a középkorban, mondhatnám, mint a gondolatok uralkodója és hogyan merült fel ismét az itt többször említett Franz Brentanonál, és merül fel éppen most. Franz Brentano 1911-ben írta meg szép, nagyszerű könyvét Arisztotelészről, melyben feldolgozta azokat a képzeteket és fogalmakat, amelyeket különösen közel kellene hozni a mai korunkhoz. Különös karmája a kornak, hogy Franz Brentano éppen most írt Arisztotelészről átfogó könyvet, amit voltaképpen mindenkinek el kellene olvasnia, aki fontosnak tartja, hogy a gondolkodás bizonyos formájával érintkezésbe jusson. Brentano Arisztotelész-könyve igen könnyen is olvasható.

Látják, Arisztotelészt is bizonyos tekintetben az a sors érte, hogy ha nem is egészen közvetlenül, de az egyház, - nem a kereszténység - csonkította meg és lényeges dolgok nincsenek meg tőle. Így hát, mondhatnám, szükség van a megcsonkított részek alapjában véve okkult kiegészítésére. És a legfontosabb dolgok éppen az emberi lélekre vonatkoznak. És itt Arisztotelésszel kapcsolatban olyasmihez érek, amit el kell mondani a mai embernek, ha azt kérdezi: hogyan találhatom meg belső lelki élményeim útján annak a biztos módját, hogy a golgotai misztérium forrásai megnyíljanak bennem, ha a „Magasabb világok megismeréséiben és másutt leírt meditatív életet éppen erre a titokra koncentrálom? Arisztotelész ugyanis ezt a belső átélést próbálja magában elindítani, amiben az ilyen kérdés feltevőjének követnie kellene őt. Ahol Arisztotelész eljutna oda, hogy ezt leírja, valóban leírja saját meditációs útját, ott az Arisztotelész-kommentátorok szerint szófukarrá válik. Ez a szófukarság azonban nem abban áll, hogy Arisztotelész nem írta le a dolgokat, hanem abban, hogy a későbbiek nem másolták le, nem hagyták az utókorra. Arisztotelész egészen sajátságos belső, mondjuk, misztikus úton haladt. Azt keresete a lélekben, ami megadja a lélek halhatatlanságának belső bizonyosságát.

Ha valaki egy ideig csakugyan becsülettel és igazán végez belső meditatív munkát és gyakorlatot, akkor feltétlenül eljut oda, hogy belsőleg átéli a lélek halhatatlanságának erejét, amennyiben a belső halhatatlanság nyilatkozik meg számára. Arisztotelész előtt is teljesen, abszolút világos volt, hogy átélhetünk bensőnkben valamit, ami azt mondja: átélek bensőmben valamit, ami a testtől független, tehát semmi köze a testi halálhoz. Ez teljesen világos Arisztotelész számára. Most továbbhalad és megkísérli, hogy egészen intenzíven élje át azt, aminek átélésekor tudjuk, hogy nem tartozik a testhez. És akkor egészen tisztán átéli azt, amire már többször utaltam, hogy át kell élnünk ahhoz, hogy eljussunk a golgotai misztérium megértéséhez: a belső magányosságot. Magányosság! Csak éppen ez a hely korrumpálódott, meg van csonkítva. A misztikus élmény nem megy másként, mint hogy eljutunk ehhez a magányossághoz, mintegy átéljük a magányosság fájdalmát. És ha az ember ott tart, hogy a magány érzését annyira átéli, hogy mintegy megkérdezi önmagát:, mi mindent hagytál el most voltaképpen, míg ilyen magányos lettél? Akkor azt kell felelnie: most lényed legjobb részével elhagytad lelkedben apádat, anyádat, testvéreidet, és alapjában véve az egész világot minden tartozékával. - Ezt Arisztotelész is tudta. A belső élmény elérhető, felidézhető. A magány élménye folytán egészen világos lesz, hogy az ember bensejében van valami, ami túléli a halált, ennek azonban csak saját énünkkel van kapcsolata, a külvilággal nem érintkezik, ráébredünk arra, amire Arisztotelész is ráébredt, hogy a külvilággal való érintkezést a test szervei közvetítik. Önmagunkat átélhetjük másként is, a test szervei arra valók, hogy a külvilágot éljük át velük. Ezért lép fel ez a magányosság. Arisztotelész azt mondta magában, és mindenki más is, aki követi őt ebben: Most tehát átéltem a lelket, amit a halál nem pusztíthat el. De ugyanakkor elveszett mindaz, ami a külvilághoz kapcsol. Csak magamban élek. A halhatatlanság megragadásában nem juthatok tovább, mondja Arisztotelész, csak addig, hogy belássam, hogy a halál után önmagamat a legteljesebb magányban élem át és az egész örökkévalóságon át nem lesz más előttem, mint ami jót vagy rosszat átéltem életemben, ezt szemlélem majd örökké. Ezt éred el saját erődből, mondja Arisztotelész. Ha mást is akarsz tudni a szellemi világról, akkor nem támaszkodhatsz saját erődre, akkor be kell avattatni magad, vagy meghallgatni, amit a beavatottak mondanak.

Ez már Arisztotelésznél is állt, csak nem került át az utókorra. Arisztotelész átlátta ezt, így bizonyos mértékben ő is próféta lett, annak prófétája, ami az ő korában még lehetetlen volt, ma azonban már más a helyzet. De nem kell áttekintenünk a történelmet, önmagunkban éljük át, hogy másként van. Mert pillantsunk vissza még egyszer erre az abszolút magányra, amelyhez eljutottunk, erre a misztikus átélésre, amely egészen más, mint a gyakran leírt misztikus élmények: azokat igen gyakran öntetszelgő módon írják le, úgy, hogy azt mondják: átéled bensődben Istent. - De nem ez a teljes misztikus élmény. A teljes misztikus élmény az, hogy Istent a legteljesebb magányosságban, az abszolút magányban élik át. Átélik magukat egyedül Istennel. És akkor arról van szó, hogy meglegyen a kellő erő és kitartás ahhoz, hogy tovább éljenek ebben a magányban. Mert ez a magány erő, intenzív erő! Ha nem hagyjuk, hogy elnyomjon, hanem erőként él bennünk, akkor egy másik élmény járul hozzá, - ezeket a dolgokat természetesen csak leírhatjuk, de mindenki átélheti -, az a közvetlen belső bizonyosság, hogy ezt a magányt, amit átélsz, te magad idézted fel. Ez nem született veled. Az Istentől születtél, akit átélsz, de a magány nem született veled, a magány belőled keletkezik. Te vagy az oka. - Ez a második élmény.

Ennek az élménynek az átélése közvetlenül odavezet, hogy az ember vétkesnek érzi magát annak a megölésében, ami Istenből keletkezett. Itt, ahol a lélek magányossága elég sokáig hatott, világossá válik: Valami történt az időben, - nem volt itt mindig, különben nem lett volna fejlődés; kellett egyszer olyan időnek is lennie, amikor nem létezett ilyen érzés, - az idő során történt valami, amikor az emberi elölte az istenit. Ezen a ponton kezdi magát az ember vétkesnek érezni az Isten megölésében. Ha időm volna, az Istenfiú megölésének további definíciójához is eljuthatnánk. A misztikus élmény nem lehet azonban egyetlen ködös, elmosódott valami, hanem fokozatokban megy végbe. Krisztus halálát élhetjük át.

Ennek az élménynek kell azután intenzív erővé válnia és akkor - nem mondhatok mást - itt van a feltámadott Krisztus.

Mert ő először belső misztikus élményként van jelen, az a Feltámadott, aki átment a halálon. És a halál motivációját a leírt módon éli át az ember.

Hármas fokozatú misztikus élményt kaphat az ember. Ez talán még nem elegendő a golgotai misztérium forrásaihoz vezető út megtalálásához. Még más is szükséges hozzá, bár ez ma nagyon is elveszett, szinte eltemetődött. Az egyetlen, aki intenzíven utalt rá, hogy itt az emberiség számára éppen a XIX. századi képzés temetett el szörnyű módon valamit, az Friedrich Nietzsche volt, éspedig „A történelem haszna és kára az élet számára" című tanulmányában. Mert Krisztus megismerését semmi sem űzi el alaposabban, mint amit ma történelemnek nevezünk. Ezért nem is cáfolta a golgotai misztériumot semmi alaposabban, mint a XIX. század történelmi hűsége. Igaz, hogy ma örül az ember, ha a történelmi hűség ellen szól, és nem is a sok gondosság, filológia és tudás ellen szólnék, ami a történelmet összehozza. De ha mégoly tudományos és mégoly hű is, mai formájában lelkileg megöli az embert. Éppen a történelem öli meg az embert lelkileg a legbiztosabban. Az emberek és az emberiség életének legfontosabb dolgait nem ismerik. A legfontosabb dolgait nem ismerik.

Ezen a területen szabad talán személyes dolgokról beszélnem, mert éppen ezeket a dolgokat hozzákapcsolhatjuk a személyes dolgokhoz. 18-19 éves korom óta foglalkozom állandóan Goethével, de sohasem éreztem kísértést arra, hogy Goethéről filológiai értelemben történelmi hűséggel ábrázoljak, vagy írjak valamit, egyszerűen azért, mert kezdettől fogva elevenen élt bennem az az eszme, hogy a lényeg az, hogy Goethe él! Nem az a fontos, hogy az 1749-ben született és 1832-ben meghalt fizikai embert vegyük szemügyre, hanem, hogy 1832-ben bekövetkezett halálával nemcsak individualitása él tovább, hanem valami olyasmi is, ami körülöttünk van, mint a levegő, de szellemileg és nem csupán abban, amit az emberek beszélnek, hiszen Goethéről ma nem sok okosat mondanak. A szellemi van körülöttünk, ahogyan az ókor emberei körül még nem volt. Az étertest eloldódik a lélektől, mint egyfajta második holttest, de a golgotai misztérium Krisztus-impulzusa révén mégis konzerválódik bizonyos módon, azaz nem oldódik szét. És ha megvan a hitünk, - most úgy használnám a „hit” szót, ahogy az előadások elején definiáltam -, hogy Goethe étertestként támadt fel és így kezdünk tanulmányainkhoz, akkor fogalmai és képzetei elevenekké válnak bennünk, és nem úgy ábrázoljuk, amilyen volt, hanem úgy amilyen ma. Akkor átvittük az életbe a feltámadás fogalmát. Akkor hiszünk a feltámadásban. Akkor elmondhatjuk, hogy nemcsak a halott képzetekben hiszünk, hanem eleven továbbhatásukban is. Mert ez az újabb kor mély misztériumával függ össze. Gondolhatunk, amit akarunk - ez érzésünkre és akaratunkra nem áll, csak gondolkodásunkra és képzetalkotásunkra - amíg fizikai testünkben élünk, ez megakadályozza, hogy a képzetek megfelelőképpen érvényre jussanak. Bármilyen nagy volt is Goethe, képzetei még nála is nagyobbak voltak. Mert, hogy olyan nagyok lehettek és nem nagyobbak, ennek fizikai teste volt az oka. Abban a pillanatban, ahogy elválhattak a fizikai testtől - most az étertestben bizonyos módon tovább élő képzeteit értem, nem érzését és akaratát - és valaki szeretettel felveszi őket és továbbgondolja, akkor valami más lesz belőlük, akkor új életet nyernek. Higgyék, hogy a képzetek valakinél felmerülő első formája semmiképpen sem adja meg végső formájukat: higgyenek a képzetek feltámadásában! És higgyenek benne olyan szilárdan, hogy ne csak vérségi értelemben csatlakozzanak szívesen elődeikhez, hanem szellemi-lelki elődeikhez is, akiket megtaláltak. Nem kell, hogy Goethék legyenek, lehetnek akármilyen Müllerek vagy Schulzok. Teljesítsék Krisztus mondását: ne csak vérségileg kapcsolódjanak testekhez, hanem szellemmel a lelkekhez, akkor teszik a feltámadás gondolatát az életben közvetlenül hatékonnyá. Akkor hisznek életükben a feltámadásban. Mert nem azon múlik, hogy mindig csak „Uramot” mondjanak, hanem hogy eleven szellemükben fogják fel a kereszténységet és a legfontosabb dolgokba, a feltámadásba fogóddzanak, mint közvetlen eleven fogalomba. Aki ilyen értelemben támaszkodik lelkileg a múltra, az a múlt továbbélését önmagában kezdi átélni. Akkor már csak idő kérdése, hogy bekövetkezzék az a pillanat, amikor eljön Krisztus, amikor Önöknél van. Minden azon múlik, hogy megfogódzkodjanak a feltámadásban és a feltámadottban, és azt mondják: a szellemi világ körülöttünk van és a feltámadásnak volt hatása!

Azt mondhatják: Ez egyelőre hipotézis. Jó, legyen hipotézis! Ha egyszer az az élményük, hogy egy elhalt ember valamilyen gondolatához kapcsolódjanak, akinek fizikai testét a Föld befogadta és ez a gondolat tovább él Önökkel, akkor egy napon megesik, hogy azt mondják: ahogyan ez a gondolat él, ahogyan bennem újra eleven lett, úgy Krisztus révén vált elevenné és Krisztus földre jövetele előtt sohasem lehetett ilyen eleven.

A golgotai misztériumhoz vezető út olyan, amelyen belsőleg lehet haladni, de az úgynevezett objektív történelemtől kell mindenekelőtt elbúcsúzni, amely azért teljesen szubjektív, mert csak a külső felülethez tapad, mivel éppen a szellemet írtja ki. Látják, sok Goethe életrajzot írtak. Ezek igen gyakran azt tűzik ki célul, hogy Goethe életét lehetőleg hűen ábrázolják. Valahányszor ezt csinálják, megölnek valamit magukban, feltétlenül megölnek valamit. Mert a gondolat, ahogyan annak idején Goethénél volt, átment a halálon és másként él tovább. Az a lényeg, hogy a kereszténységet így ragadjuk meg a szellemben.

Röviden, a szó igaz értelmében véve át lehet misztikusan élni a golgotai misztériumot, de nem szabad az absztrakcióknál megállni, hanem belső élményeken kell áthaladnunk, úgy ahogy az imént leírtam. Aki azt kérdezi, hogy hogyan közeledhetem Krisztushoz, annak tisztában kell lennie azzal, hogy a Feltámadotthoz kell közelednie, és ha megvan a türelme és kitartása az imént leírt út folytatásához, akkor a megfelelő időben elérkezik Krisztushoz, és bizonyos lehet a Krisztussal való találkozásban. Csak arra kell vigyáznia, hogy e találkozáskor ne mulassza el a leglényegesebbet.

Azt mondtam: Arisztotelész bizonyos értelemben próféta volt, és Julianus Aposztata ismét felvett valamit ebből a prófétaságból. De az eleusisi misztériumok akkori alakjából már nem tudott igazán rájönni: a Mithras-misztériumokban akarta a kapcsolatot megtalálni. Ezért volt a perzsa hadjárat. Ki akarta deríteni az egész kontinuitást, ismerni akarta az egész összefüggést. Ezt nem engedhették - ezért történt Julianus Aposztata meggyilkolása.

De még az első egyházi tanítók törekvése is éppen az volt, hogy Krisztust maguk is bizonyos mértékben az eleusisi misztériumok módján éljék át.

Mármost, akár gnosztikusoknak nevezzük őket, akár nem, egészen másképpen foglalkoztak Krisztussal, mint a későbbiek, mert az eleusisi misztériumok útján akartak hozzá közelíteni. Akik valóságos gnosztikusok voltak, azokat az egyház nem fogadta el, de Alexandriai Kelement éppen olyan jogosan nevezhetnénk gnosztikusnak. Úgy foglalkoztak Krisztussal, hogy mindenekelőtt kozmikus eseménynek tekintették. Például mindig újra felvetették azt a kérdést: hogyan hat a Logos tisztán a szellemi világban? És: mi volt a jellegzetessége annak a lénynek, aki a Paradicsomban találkozott az emberrel? Hogyan kapcsolódott a Logoszhoz? Ezeket az embereket olyan kérdések foglalkoztatták, amelyek megválaszolásához tisztán szellemi képzetek közt kellett mozogniuk. És azt kell mondanunk a gyökeresen kiirtott eleusisi és Mithras-misztériumok láttán: A golgotai misztériumot követő első évszázadokban a Föltámadott maga járt a misztériumokban, hogy megreformálja őket. Ezért igazán mély értelemben mondhatjuk, hogy Julianus Aposztata talán jobb keresztény volt, mint Konstantin. Konstantin először is nem volt beavatott, a kereszténységet pedig egészen külsődleges módon vette fel. Julianus Aposztata azonban sejtette: Ha Krisztust meg akarod találni, akkor a misztériumok révén kell megtalálnod. Éppen a misztériumok révén kell megtalálnod Krisztust, akkor megadja neked az én-t, ami Arisztotelész idejében még nem volt lehetséges.

Természetesen a mélyebb történelmi szükségszerűséggel függ össze, hogy a misztériumokat gyökerestül kiirtották, ahelyett, hogy általuk keresték volna az utat Krisztushoz. De ismét a görögséghez vezető utat kell járni, dokumentumok nélkül. Természetesen nem úgy, amilyen volt, mert akkor olyan utánzatokhoz jutunk, amelyek úgy keletkeztek, hogy itt vagy ott leutánozták az olimpiai játékokat; nem azon múlik, hogy utánozzuk a görögséget. Nem erre az utánzásra gondolok. A görögségnek belülről kell újraélednie és újjá fog éledni; az embereknek meg kell találniuk a misztériumokhoz vezető utat, de ez teljesen bensőséges lesz. Akkor Krisztust is megfelelőképpen találják meg.

Ahogy azonban Palesztinában véghezvitték az első golgotai misztériumot, úgy a másodikat Konstantin vitte véghez. Mert a misztériumok kiirtásával Krisztust, mint történelmi jelenséget másodízben feszítették keresztre, másodízben ölték meg. Mert az évszázadokon át végbemenő szörnyű pusztítás elsősorban nemcsak hatalmas művészi és misztikus teljesítmények' elpusztítása volt, - amit igazán nem szabad lebecsülni - hanem az emberiség igen lényeges élményeinek pusztítása is. Nem értették meg azonban, hogy a külsőleg eltűnt dolgokkal mit is pusztítottak el, mert a fogalmak mélységét már teljesen elveszítették. Amikor a Szerápisz- és a Zeusz-templomot csodálatos képeivel együtt elpusztították, akkor az emberek azt mondták: Igen, ha ezt elpusztítják, akkor a rombolóknak igazuk van, mert a régi mondák szerint leomlanak az egek és káosz lesz a Földön, ha a Szerápisz-templomot elpusztítják. Az ég azonban nem omlott le és a Föld nem lett káosz, - mondták, annak ellenére hogy a római keresztények a földdel tették egyenlővé a Szerápisz-templomot. Igaz, hogy a külső fizikai csillagok nem hullottak le a földre, a Föld nem lett káosz, de az emberi átélésben eltűnt az, amit régebben a Nap beavatásból tudtak. Az a mérhetetlen bölcsesség, ami a régiek szemléletében a fizikai égnél hatalmasabban boltozódott, az omlott össze a Szerápisz-templommal. És az a régi bölcsesség omlott le, amelynek kicsengését Julianus Aposztata még érezte Eleusisban, ahol a szellemi Nap és Hold tágult felette és küldte le impulzusait. És az lett káosszá, amit a régiek a Mithras-misztériumokban és az egyiptomi misztériumokban éltek át, amikor az áldozás kapcsán bensőleg átélték a Hold és a Föld titkait, amint ezek magában az emberben lejátszódnak, amikor - amint előbb triviális kifejezéssel jeleztem - lelkiségének mintegy összc- préselésével jut önmegismeréshez. Szellemileg omlottak le az egek és lett a Föld káosszá, mert ami e századokban eltűnt, az ahhoz hasonlítható, mintha elveszítenénk érzékszerveinket és számunkra legalábbis már nem volna fent az ég és lent a Föld. A régi világ nemcsak olyan triviális értelemben tűnt cl, ahogy ábrázolták, hanem sokkal mélyebb értelemben. Hinnünk kell a feltámadásban, ha nem akarjuk az eltűntet teljesen elveszettnek hinni. Hinnünk kell a feltámadásban. Ehhez azonban az szükséges, hogy az emberek szilárd és bátor fogalmakat vegyenek fel. Mindenek előtt az kell, hogy az emberek észrevegyék, hogy ma az az impulzus szükséges, amelyre itt olyan gyakran utaltam.

Az embereknek érezniük kellene, hogy bár karmikus, világ karmikus szükségszerűségből bizonyos szempontból hiábavaló századokat éltek át - természetesen csak bizonyos szempontból volt szükségszerű -, érezniük kellene tehát, hogy ezeket a századokat azért élték át üresen, hogy a Krisztus-impulzust erős, belső szabadságösztönből találják meg ismét, igazán. Az embereknek azonban túl kell jutniuk az önteltségen, amelyben ma oly gyakorta élnek.

Néha ugyanis nagyon különös ez az öntetszelgés. Knauer, egy Benedek rendi atya a 80-as években Bécsben előadásokat tartott. Ezekből olvasnék föl Önöknek egy részletet. Az előadás, amelynek egy egész kis részletét elolvasnám, a sztoikusokról szól. A sztoikusok legkiválóbb képviselője Zénó (342- 270), Kleantes (Kr.e. 200) és Krysippos (282-209) voltak. Tehát évszázadokkal a golgotai misztérium előtt. Mit mondhat a sztoikusokról az, aki ismeri őket? Tehát évszázadokkal a golgotai misztérium előtt éltek.

„Hogy végül még valami dicsérőt mondjunk a sztoáról, említsük meg, hogy olyan népszövetségre törekedtek, mely az egész emberi nemet összefogja és alkalmas volna arra, hogy véget vessen minden fajgyűlöletnek és háborúnak. Nem is kell kifejezetten mondani, hogy a sztoa ezzel magasan saját korának és még az eljövendő korok távoli népeinek sokszor embertelen előítéletei felett állt.11

Népszövetség! Újra elő kellett vennem ezt az előadást, mert azt lehetne gondolni, hogy az ember rosszul hallott, amikor most Wilsont és más mai államférfiakat hall a népszövetségről beszélni. Azt hinné az ember, hogy a Kr. előtti harmadik évszázad régi sztoikusának hangját hallja! Azok mindezt sokkal jobban mondták. Igazán sokkal jobban, mert a régi misztériumok ereje állt mögöttük. Olyan belső erővel mondták, ami már elveszett és fokozatosan már csak a burka maradt meg. Csak azok a történészek nézik még néha másként a történelmi eseményeket, akik nem az egészen közönséges, triviális értelemben történészek.

És Knauer folytatja, nem kell visszavonnom, amit nemrég Immánuel Kantról mondtam, de mégis igen figyelemreméltónak találhatjuk, hogy egy Knauerhez hasonló filozófus a 80-as években a következőket mondta a sztoaról:

„Az újabb filozófusok közül nem kisebb egyéniség ragadta meg ezt a gondolatot - a népszövetség gondolatát érti - és tartotta megvalósíthatónak, mint Immánuel Kant, túlságosan kevéssé becsült írásában „Az örök békéről. Filozófiai vázlat.11 Kant alapvető gondolata mindenképpen teljesen helyes és gyakorlatias. Azt fejti ki ugyanis, hogy az örök békének akkor kell bekövetkeznie, ha a Föld leghatalmasabb államainak valódi reprezentatív alkotmányuk van.11

Igen, árnyszerűen letompítva ezt új orientációnak nevezik. Már Kantnál is nagyon le van tompítva, de most még inkább, s most új organizációnak nevezik. De Kantról tovább tárgyalva, Knauer úgy találja: „Ebben a tehetősek és műveltek, akiket a háború leginkább megkárosít, abban a helyzetben lesznek, hogy dönteni tudnak háborúról és békéről. A mi angolból másolt alkotmányunkat azonban Kant nem tartja ilyen reprezentatívnak. Ebben többnyire csak a pártszenvedély és klikkjelleg uralkodik, a szinte csak aritmetikus-statisztikus alapokon nyugvó választási rendszer ennek ad leginkább lehetőséget." A fejtegetések sarkalatos pontja azonban: „A népi jog szabad államok szabad szövetségén alapuljon."

Kantot halljuk, vagy az új orientációt? Kantnál a dolog még sokkal erőteljesebb, még sokkal jobban megalapozott. Az utána következőket már nem is olvasom fel, mert a jó öreg Kant még kellemetlen konfliktusba kerülhetne a cenzúrával.

Látják, amit itt kifejtettem, az egy általam is többször említett szerzőt, Brooks Adamsont arra indította, hogy Amerikában, mint tudományos gondolkodó megvizsgálja az emberiség fejlődésének folyamatát. Hogy megvizsgálja annak a jelentőségét, hogy az emberiség fejlődésének elöregedett részét mindig felújították bizonyos népek, mint a germán népek az Impérium Romanumot. Ekkor Brooks Adamson körülnéz, és sok hasonlóságot talál az Impérium Romanummal, de sehol sem találja azokat, akik eljönnének felújítani. Az amerikaiakat ugyanis nem tartja ilyeneknek - Amerikában írt - és ez indokolt is. Mert ez a megújulás most nem kívülről jön, belülről kell jönnie, azáltal, hogy a szellem megelevenedik. A testtől nem jön megújulás, a lélektől kell jönnie. Ez csak akkor jöhet, ha megragadják a Krisztus impulzus elevenségét. A ma sokszor felmerülő ostoba szólásmondások a múltra vonatkoznak, nem a jelenre és a jövőre. Ezek az ostoba szólásmondások mindig újra elmondják: Igen, érvényes az a közmondás, hogy Minerva baglya csak alkonyaikor tud repülni. Ez régebbi korokra érvényes, akkor mondhatták. A népek akkor alapítottak filozófiai iskolákat, amikor megöregedtek, mintegy visszaemlékeztek szellemileg arra, amit ösztönösen műveltek. - A jövőben ez másként lesz. Mert az ösztön nem jön többé, de a szellemnek ismét ösztönné kell válnia és magából a szellemből kell az alkotás lehetőségének létrejönnie.

Ezzel súlyos szavakat mondtunk ki. Gondolkozzanak el erről. Az alkotás lehetőségének magából a szellemből kell létrejönnie! A szellem erejének ösztönössé kell válnia! A feltámadás gondolatán múlik. Amit megfeszítették, annak ismét fel kell támadnia! Ezt nem hozhatja létre a történelem, hanem csak az, hogy elevenné tesszük magunkban a hatékony szellemi erőket.

Ezt akartam ezúttal ezekben az időkben a golgotai misztériummal kapcsolatban elmondani.