"Lucifert az erkölccsel, Ahrimánt a megismeréssel győzhetjük le."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A Golgotai Misztérium megismerésének építőelemei (20)

16. --

[A régi kultuszok utóhangja]

Berlin, 1917. május 1.

Ezekben a fejtegetésekben a nyugati kultúra fejlődésének legrégibb eseményeiről beszéltünk. De látták, hogy ez mindig azért történt, hogy a legrégibb események szemléletéből fakadó gondolatok rávezessenek arra, amit jelen korunkban kell elgondolnunk. A továbbiakban is ilyen szándékkal folytatom itt ezeket a fejtegetéseket.

Jelen korunknál már a felületes szemlélet is észreveszi, hogy csak olyan gondolatoknak van nyomatékos erejük, amelyeket az emberiség fejlődésének titkaiból merítünk. Ahhoz, hogy egy ilyen kijelentés egész horderejét átérezzük, mindenesetre igen világosan és bizonyos mélységgel kell beletekintenünk a jelenlegi gondolkodás, érzés, és akarat igényeibe és hiányosságaiba. Akkor ebből megérezzük azt a feltörő szükségszerűséget, hogy mai korunknak új impulzusokra, új gondolatokra, új eszmékre van szüksége éspedig éppen olyan impulzusokra és gondolatokra, amelyek a szellemi élet mélységeiből fakadnak; a szellemtudomány éppen ezzel foglalkozik.

Jelen korunk némely jelenségét valóban bizonyos szomorúsággal kell szemlélnünk, de ennek a bánatnak nem szabad bennünket elkeserítenie, hanem ellenkezőleg éppen általa kell a munkára és törekvésre alkalmassá és éretté válnunk mai korunkban. Az utóbbi hetekben megjelent egy könyv, és amikor kézbevettem, úgy éreztem, hogy legszívesebben nagyon is örülnék neki. Mert aki írta, azt mondhatjuk, azon kevesek közé tartozik, akik érdeklődéssel tudtak szellemtudományos törekvéseink felé fordulni, és azt kívánhatjuk, hogy saját szellemi alkotásába is áramoltassa be a szellemtudományos eredményeket. Rudolf Kjellén svéd nemzetgazdász és politológus könyvére gondolok: „Az állam, mint életforma." Amikor elolvastam a könyvet, mondhatom, hogy bánkódtam, mert éppen a szellemtudományos törekvések iránt érdeklődő szellemen vettem észre, hogy gondolatai milyen távol esnek még a jelen korunkban elsőrendűen szükséges gondolatoktól, amelyeknek formát kellene ölteniük, hogy a mai kor fejlődési menetét befolyásolhassák. Kjellén az államot igyekszik tanulmányozni, és olyan érzésünk támad, hogy sehol sem rendelkezik olyan képzetekkel és eszmékkel, amelyek révén igazán a legkevésbé is meg tudná oldani feladatát, vagy csak valamelyest is megközelítené ennek megoldását. Elszomorító érzés, ha mindegyre ilyen felfedezéseket kell tennünk, de ennek nem szabad elkeserítenie bennünket, hanem ellenkezőleg, meg kell acéloznia erőinket, amikor korunkkal igazán szembe kell néznünk.

Mielőtt azonban éppen ezekről a jelenségekről mondanék néhány szót, szeretném tekintetüket ismét a múltra irányítani. Abból, amit legutóbb felidéztem a keresztény kultúra fejlődésének pusztító eleméről, könnyen elképzelhetik, hogy ez a múlt ma igen homályosan mutatkozhat meg a külső történelem számára, és ezért annál inkább szükséges, hogy a szellemtudomány értesse meg jelen korunkkal. Hiszen legutóbb említettem, hogy milyen roppant dühvel pusztította az első évszázadokban terjedő kereszténység a régi művészet alkotásait, mintegy leborotválta őket a föld színéről. Azt hiszem, hogy nem tudunk ma elfogulatlanul szembenézni a kereszténységgel, ha képtelenek vagyunk a dolog e másik oldalát is teljesen objektíven szemlélni. De figyeljék meg ezzel kapcsolatban még azt is, ahogy erről a különböző ilyen tárgyú könyvekből képet kapnak. Akinek van valamelyest iskolai képzettsége, az képet kap az ókor szellemi fejlődéséről, a kereszténységet megelőző szellemi fejlődésről. De gondolják csak meg, hogy a mai ember e képe milyen más volna, ha Theophilos alexandriai érsek nem égetett volna el 391-ben hétszázezer tekercset a római, egyiptomi, indiai, görög irodalom és szellemi élet legfontosabb kultúr-dokumentumaiból. Képzeljék csak el, hogy ma mi minden szerepelne másként a könyvekben, ha 391-ben nem égették volna el a 700 ezer tekercset! Ebből mégiscsak képet alkothatnak arról, hogy a múlt csak dokumentumokra támaszkodó történelme voltaképpen milyen, illetve milyen nem lehet.

Most alapozzunk azokra a gondolatmenetekre, amelyeket itt legutóbb megpendítettem. Legyünk tisztában azzal, hogy mint láttuk, éppen a kereszténység kultikus élete kapott sok tekintetben indítékot és impulzust a misztériumok régi szimbólumaiból és kultuszaiból. Másfelől azonban gondoskodott róla, hogy e misztérium-kultuszok és szimbólumok alakzatát alapvetően kiirtsa a külső kutatás számára. A kereszténység mintegy tabula rasa-t csinált, hogy ne ismerjék az előzményeit, és csak annak adják oda magukat, amit ez a kereszténység nyújt. Ilyen az emberiség fejlődésének menete és pesszimista hangulat gyötrelme nélkül kell beletörődnünk abba, hogy az emberiség fejlődésének menete nem egyenes vonalú előrehaladás.

Már legutóbb is felhívtam rá a figyelmet, hogy ami a kultuszokba beáramlott, az egyfelől az eleusisi misztériumokra vezethető vissza. Ezeknek a fejlődése azonban megszakadt, mert mint láttuk, Julianus Aposztata nem jutott el, szándékának kifejtéséhez. A Mithras-misztériumokból azonban még több áramlott bele abba, ami a következő korban szerepet játszott. De éppen a Mithras-misztériumok szelleme, ami jogosultságukat megadta és amiből valójában szellemi tartalmukat merítették, azért veszett el a külső kutatás számára, mert nyomait el tudták törölni. Valódi alakjában tehát csak akkor található meg újra, ha a szellemtudományos kutatás alapján próbálunk képzetet alkotni a megfelelő tényekről. Ma a Mithras-misztériumoknak csak egyik oldalát akarom lelkük elé állítani. Természetesen sokkal többet és további dolgokat lehetne róluk elmondani, mint ami ma elmondható, de hát a tényeket úgy kell megismernünk, hogy lassanként ismerkedünk meg részleteikkel.

A Mithras-misztériumok még a kereszténység elterjedésének első századaiban is nagy szerepet játszottak, mélyen Nyugat-Európába nyúltak be. Ha tulajdonképpeni szellemüket meg akarjuk érteni, akkor tudnunk kell, hogy teljesen olyan alapszemléletre épültek, amelynek létjogosultsága volt a régi világban, egészen a golgotai misztériumig. Ezek a Mithras-misztériumok arra az alapszemléletre épültek, hogy az emberi közösség, vagy az egyes emberi közösségek, például népközösségek vagy a népközösségen belüli egyéb közösségek, nem csak az embernek nevezhető egyes atomokból állnak, hanem csoportszellemnek, a közösség szellemének kell bennük élnie, akinek érzékfeletti léte van és a dolgok csak így gyökereznek egyáltalán a realitásban. Bizonyos számú egyének közössége nem csak ezek számát jelentette, a régi emberek számára a közösség egy valóban létező közös szellem külső formáját, mondhatnám - ha szabad így kifejeznem - inkarnációját fejezte ki. És akiket felvettek ezekbe a misztériumokba, azoknak az volt a szándékuk, hogy ezzel a szellemmel éljenek együtt és részt vegyenek a csoportszellem gondolataiban. Szándékuk nem az volt, hogy egyedülálló emberként kívül maradjanak saját önfejű, egoista gondolataikkal, érzelmeikkel és akarati impulzusaikkal, hanem, hogy a csoportszellem gondolatai áramoljanak beléjük. És éppen a Mithras-misztériumokban mondták maguknak, hogy ez nem érhető el, ha egy nagyobb emberi közösséget csak úgy tekintenek, mint valami jelenleg létezőt. Ami jelenleg létezik, az valójában lényegében elhomályosítja azt, ami a közösség szellemében él. A jelenhez - mondták maguknak - a halottak is hozzátartoznak, és a jelenben annál jobban, annál helyesebben élünk, mennél inkább együtt tudunk élni a régen elhaltakkal is. Mennél régebben haltak meg, annál jobbnak találták a szellemükkel való együttélést. A legjobbnak azt találták, ha egy törzs, népközösség vagy nemzetség ősatyjának szellemével élhettek együtt, hozzákapcsolódva lelkéhez. Mert feltételezték, hogy lelke továbbfejlődik a halál kapuján túl, és jobban tudja, hogy minek kell történnie itt a Földön, mint azok, akik jelenleg testükben közvetlenül itt élnek. Így e misztériumokban arra törekedtek, hogy olyan cselekményeket, kultuszokat vigyenek véghez, amelyek a tanítványt összekapcsolhatják azokkal a szellemekkel, akik többé vagy kevésbé régen, vagy nagyon is régen haladtak át a halál kapuján.

Akiket bevontak ezekbe a misztériumokba azoknak teljesíteniük kellett az első fokot, amelyet rendszerint a madarakról vett kifejezéssel jelöltek: például a „holló”-val. A holló, mondjuk, elsőfokú beavatott volt. Különleges misztériumkultuszokkal, intenzív hatású szimbólumokkal és különösen művészi-drámai előadásokkal azt érték el nála, hogy nemcsak azt ismerte meg, amit az ember szemével lát meg környezetében, vagy amit a jelenlévő emberektől tud meg, hanem azt is, amit a halottak gondolnak. A halottakra való emlékezés képességére tett szert valamilyen módon és arra a képességre, hogy ezt kialakítsa. Az ilyen hollónak kötelessége volt, szigorúan meghagyott kötelessége volt, hogy a jelenkorban élve ne aludjék, hanem nyílt, világos tekintettel figyelje a jelent, ismerkedjék meg az ember szükségleteivel és a természet jelenségeivel. Aki életét átalussza és nincs érzéke ahhoz, ami az emberben és a természetben él, azt nem tekintették alkalmasnak arra, hogy felvegyék a misztériumokba. Mert a misztériumokban elvégzendő feladatokra csak a külső élet helyes megfigyelése tett alkalmassá. A feladat abban állt, hogy a külső világ életének mennél több különböző helyzetébe próbált belejutni, hogy igen sokat éljen át, együtt szenvedjen és örüljön a jelenkor folyamataival és eseményeivel. Aki eltompult a jelenkor történései iránt, azt nem használhatták. Mert a misztériumban először az volt a feladata, hogy felidézze, előadja az odakint tapasztaltakat. Ezek a misztériumokban előadott tapasztalatok így váltak az elhaltakkal közölt tényékké, akiknek realitását keresték. Azt kérdezhetnék, hogy erre vajon nem alkalmasabb-e egy magasabb fokú beavatott? Nem, éppen az első fokon voltak erre különösen alkalmasak, mert az első fokon még megholt valamennyi érzelmük, szimpátiájuk és antipátiájuk, amellyel úgy igazán beleélhették magukat a külső világba, a magasabb fokú beavatottak ezeket többé-kevésbé levetették. Így az első fokú beavatottak különösen alkalmasak voltak arra, hogy jelenkoruk életét úgy éljék át, mint a mindennapi emberek és ezt azután bevigyék a misztériumokba. Tehát különleges feladatként a hollók vállalták a közvetítést a külvilág és a régen elhaltak között. Ez fennmaradt a mondákban. Hiszen a mondák, mint gyakran kifejtettem, rendszerint mélységes alapokon nyugszanak. És ha a monda azt állítja, hogy a régen elhalt Barbarossa Frigyest hegyének belsejében hollók tanítják vagy Nagy Károlyt a Salzburgi Untersbergben hollók veszik körül, hogy közöljék vele a külső történéseket, akkor ezek régi misztériumok utóhangjai, éppen a Mithras-misztériumoké.

Ha azután valaki megérett a második fokra, akkor a szó tulajdonképpeni értelmében lett misztérium tanítvány: „okkultnak" hívták, ma így mondanánk. Akkor azután képessé vált arra, hogy ne csak a külső dolgokat vigye be a misztériumokba, hanem hogy meghallja a halottak közléseit, ahogyan ez lehetséges. Meghallották a halottak közléseit, mintegy azokat az impulzusokat, amelyeket az érzékfeletti világ, ahol a halottak élnek, ez a konkrét érzékfeletti világ adhat a külső világ számára. És a harmadik fokra csak akkor találták érettnek, ha ezáltal mintegy beleilleszkedett az egész szellemi életbe, amely az érzékfelettiség felől függ össze a külső, érzeti világgal. Ekkor kapta meg azt a lehetőséget, hogy a misztériumokban befogadott impulzusokat most a külső világban is alkalmazza. Kiválasztották, hogy mintegy „harcosa" legyen annak, amit az érzékfeletti világból kell az érzeti világ számára megnyilatkoztatni.

Azt kérdezhetnék, hogy vajon nem volt-e mélységes igazságtalanság, hogy a nép egész tömegét a legfontosabb dolgokra vonatkozóan mintegy tudatlanságban hagyták, és csak egyeseket avattak be. Ennek hátteréről csak akkor jutnak helyes megértéshez, ha feltételezik, mint eleve mondtam, hogy csoportszellemmel, csoportlélekkel számoltak. Elegendő volt, hogy az egész embercsoportért egyesek dolgoztak. Nem érezték magukat különállónak, hanem a csoport tagjának. Ezért csak abban a korban lehetett így eljárni, amikor a csoportlelkiség, a csoportban való önzetlen benne érzés egészen eleven volt.

És aki egy ideig mintegy az érzékfeletti világ harcosa volt, azt azután alkalmasnak találták arra, hogy a nagy csoporton belül maga alakítson kisebb csoportokat, kisebb közösségeket, ezek a nagy csoportokon belül szükségesnek bizonyulnak. E régi korokban fel sem vették volna, ha valaki egyszerűen csak feláll, és mint manapság, egyesületet akar alapítani. Ilyen egyesület nem létezett volna. Ahhoz, hogy valaki ilyen egyesületet alapítson, a Mithras-misztériumok úgynevezett „oroszlánjának" kellett lennie, ez volt a beavatás negyedik foka. Az érzékfeletti világban való életet kellett megszilárdítaniuk magukban azokkal az impulzusokkal összefüggésben, amelyek nemcsak az élők közt léteztek, hanem összekötötték az élőket a holtakkal.

A negyedik fokról oda emelkedtek fel, hogy egy már meglévő csoportul, amelyhez a halottak is hozzátartoztak, egy népközösséget vezethettek valamiféle rendszabályokkal. Visszanézve a golgotai misztérium előtti VIII., IX., X. századra, egészen más kort találunk, mint a mai. Ekkor senkinek se jutott eszébe, hogy valamilyen feladatra megválasszanak valakit, hanem akinek a közösséggel dolga volt, annak a beavatás ötödik fokán kellett lennie. Aztán tovább haladt azokhoz a megismerésekhez, amelyeket a nemrég említett Napmisztériumtól kapott az emberi lélek; majd pedig a hetedik fokig. Ezeket nem kell tovább kifejtenem, hiszen csak olyan ember fejlődési menetét szeretném jellemezni, akinek a szellemi világ alapján kell megszereznie azt a képességet, hogy odakint közösségben működjék.

Tudják azonban, hogy természetesen az emberi nem szükséges fejlődésében rejlik, hogy a csoportlelkiség lassanként visszahúzódott. Hiszen lényegében a golgotai misztérium tényével egy időben történt, hogy az emberi lelket énje tudatosan megragadta. Ez évszázadok óta készült elő, de a golgotai misztérium idején ezen a területen kulmináció, krízis következett be. Már nem tételezhették fel, hogy az egyes embernek megvan az ereje ahhoz, hogy az egész közösséget valóban magával ragadja, érzéseit, impulzusait önzetlenül átvigye az egész közösségre.

Balgaság volna azt hinni, hogy a történelemnek másként kellett volna lefolynia, mint ahogy történt. De olykor megtermékenyítő lehet egy olyan gondolat, hogy vajon mi történt volna, ha abban az időben, mikor a kereszténység elkezdte feladatát belevinni az emberiség fejlődésébe, nem irtották volna ki mindent tövestől, hanem történelmileg az utókorra maradt volna egy olyan tudás, amelyet az is átlát, aki csak a dokumentumokban hisz. Ezt azonban a kereszténység nem akarta. Még beszélünk majd annak okairól, amiért nem akarta; ma először csak azt a tényt ismerjük meg, hogy nem akarta. Hiszen ez a kereszténység egészen más emberiséggel állt szemben, olyan emberiséggel, amely már nem úgy viszonyult a régi csoportszellemekhez, mint azelőtt. Most már egészen másként kellett az egyes emberhez viszonyulni, mint a régi korokban, amikor az egyes emberre nem is igen voltak tekintettel, hanem a csoportszellemhez fordultak és belőle kiindulva működtek. A kereszténység mindenesetre bizonyos homályt hagyott, sőt teremtett fejlődésének első időszakára azáltal, hogy a külvilág számára a régi kor minden dokumentumát eltüntette. Amit a kereszténység használni tudott, azt bekebelezte hagyományaiba, dogmáiba és főként kultuszába, azután pedig eltörölte e kultuszok eredetét. A kultuszokban roppant sok rejlik, de mindent átértelmeztek, mindent másként fogtak fel. A tények megvoltak és még az emberek szeme elé kerültek, de úgy, hogy ne tudják, hogy milyen ősi bölcsességhez kötődnek.

Gondolják el a következőt: ismerik a püspöksüveget, a VIII. századbeli püspöküveget. Ezen csupa jel van, amelyek voltaképpen egyformák, csak különbözőképpen vannak elrendezve és minden jel svasztika. Ezek különféle elrendezésben vannak a püspök süvegén. Ősrégi jel sokféle alakulásban a püspöksüvegen. A svasztika a misztériumok ősi korába vezet vissza bennünket, azokba a régi korokba, amikor meg tudták figyelni, hogy a lótuszvirágok hogyan működnek az ember éteri és asztrális organizmusában és hogy egyáltalában hogyan tartozik az éterikus és asztrális alapjelenségekhez az, ami az ún. lótuszvirágokban él. De holt jellé változott. A püspök hatalmának jeléül hordta. Holt jellé alakult, eredetét eltörölték. Az sem élő, amit ma a kultúrtörténetben közölnek az ilyen tények eredetéről, valóban nem élő. Az ilyen tények elevenségét csak a szellemtudomány révén lehet ismét szellemi szemünkkel látni.

Azt mondtam, hogy mintegy homályt keltettek. De ebből a homályból ismét fel kell merülnünk. Úgy gondolom, az idők folyamán sokfélét és elegendőt mondtam el annak megértetésére, hogy a mi korunkban egész különösen szükség van e tényekkel kapcsolatban arra, hogy fülünk legyen a hallásra, szemünk a látásra. Mert a mi korunkban a szükséges sötétség megtette a magáét, és ismét fel kell tűnnie a fénynek, a szellemi élet fényének. Először is azt kívánnánk, hogy sok-sok lélek és szív érezze a legeslegkomolyabb értelemben, hogy a mi korunkban erre van szükség, és hogy ami e kornak hiányzik, ami korunkban mérhetetlen szenvedést okoz, az ezekkel a dolgokkal függ össze. Ki fog derülni, hogy nem elég csak a dolgok felszínét szemlélni, nem elég a mai történés okait csak a felszínen lévő jelenségek alapján megbeszélni. Mert amíg csak a felszínen lévő jelenségek alapján beszélünk, addig nem találunk olyan gondolatokat, nem lehetnek olyan impulzusaink, amelyek elég nyomatékos erővel rendelkeznek, hogy kijussunk abból a sötétségből, amely minden mai történés okozója.

Különös, hogy korunkban az emberek nem akarják, többnyire nem is képesek rá, hogy meglássák a fejlődésben azt, amit meg kell látni. Emiatt nem kell elkeserednünk, kritizálnunk sem kell, csak figyelni és értelmezni a mai eseményeket. Mondhatnám, szívet tépő látvány, hogy egy olyan szellem, aki legszörnyűbb betegségéig rettenetesen szenvedett a XIX. század második felének zűrzavara és ziláltsága miatt, hogyan érezte át azt, ami a kor sötétségében és zűrzavarában élt. Nem értünk meg olyan szellemet, mint Friedrich Nietzsche, ha egyfelől csak lelkesen követendőnek tartjuk, mint oly sokan. Mert az ilyen követőkkel saját kijelentését szegezi szembe:

Saját házamban lakom,
Senkit sem utánoztam
És kinevettem minden mestert,
Aki önmagán nem tudott nevetni.

Nietzsche egész „Zarathustra”-jának is ez az alaphangulata. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy sok, pusztán csak követője legyen. Ez az egyik véglet. Ez a véglet nem termékeny jelenkorunk számára. De bizonyos, hogy a másik véglet sem termékeny, ez abból állhat - hiszen a két véglet között mindenféle egyéb hangulat is van még -, ha azt mondják: igen, mondott sok zseniális dolgot, de végül is megőrült, és nem kell vele törődni. Különös jelenség Friedrich Nietzsche, bizonyos, hogy nem kell egyszerűen behódolni neki, de még megbetegedésének éveiben is finom érzékenységgel érezte át, hogy jelenkorunkban milyen sötétség és zűrzavar uralkodik. Azt mondhatnánk, hogy különösen ezekben a napokban talán egész jó hátteret alakíthatunk ki fejtegetésünk számára, ha megismerjük Nietzsche néhány írását saját korától elszenvedett fájdalmáról. Két részt olvasnék fel Nietzsche, „Versuch einer Umwertung aller Werte” c. hátrahagyott írásából. Ezeket beteg szellem írta, de talán közvetlenül ma is megírhatnák, egészen más célból, mint Nietzsche, és úgy írhatnák meg, hogy éppen a jelenkor hatásainak mélyebb okait fejezzék ki vele. Nietzsche azt mondja: „Amit elbeszélek, az a következő két évszázad története, leírom az eljövendőt, amely nem jöhet másképpen: a nihilizmus bekövetkezését. A történet már elmondható, mert maga a szükségszerűség működik. Ez a jövő már száz jelben megszólalt, ez a sors mindenütt jelentkezik, a jövő zenéjére már mindenki hegyezi a fülét. Egész európai kultúránk régóta a feszültség kínjával halad, ez évtizedről évtizedre mintegy katasztrófa felé sodródik: nyugtalanul, erőszakosan, elhamarkodottan. Mint egy folyó, amely vége felé tör, megfontolás nélkül, megfontolástól félve."

Mérjék össze a jelen korban átérezhető jelenségeket egy érzékeny ember e szavaival, amelyeket a XIX. század 80-as éveinek végén írt le, és hasonlítsák össze egy másik résszel, amelyet fel akarok olvasni. Ez valóban felelevenítheti a legmélyebbet, amit mindegyikünk átélhet.

„Barátaim, nehéz volt fiatalnak lenni, úgy szenvedtünk fiatal korunkban, mint egy súlyos betegségben. Ennek oka az a kor, amelybe belevetettek - nagy belső pusztulás és szétbomlás kora, amely minden gyengeségével és még legjobb erőivel is a fiatalság szelleme ellen hat. Ez a szétbomlás, tehát a bizonytalanság kora: semmi sem áll szilárdan a lábán, és nincs szilárd önbizalma: a holnapért élünk, mert a holnapután kétséges. Pályánkon minden síkos és veszélyes, a jég elvékonyodott hátán járunk: érezzük az olvasztó szelek meleg borzongató leheletét - nemsokára senki sem járhat már ott, ahol még megyünk!”

Igazán nem mondhatjuk, hogy mindezt nem mélységesen jelenkorunk valóságából érezte át. Aki meg akarja érteni jelenkorunkat és különösen azt, hogy az egyes ember milyen feladatot tűzhet maga elé, vagy csak a mindennapi élet határain akar túllépni gondolkodásával, annak az itt elmondottakhoz hasonló érzései támadnak, és talán azt mondja majd: Nietzsche szellemét elhomályosította a betegség, és ez megakadályozta, hogy felmerülő ideáit igazán kritikusan szemlélje. De felmerülő ideáit gyakran valóban finoman a jelenkor közvetlen valóságából érezte át. Talán valamikor összehasonlítják a jelenkor ilyen átérzésével mindazt, ami egyébként felénk áramlik a „megvilágosult főkből" és mai nehéz korunk alapvető okainak felszíni fodrozódását sem érinti. Akkor más nézeteket vallanak majd arról, hogy éppen korunkban szükséges- e szellemtudománnyal foglalkozni. Hogy ma nem hallgatják szívesen, az tény. Nem megrovásként mondom, hogy e szellemtudományt nem nagyon szívesen hallgatják. Távol áll tőlem, hogy bárkit is megrójak. Azokról beszélek, akiket rendkívül nagyra becsülök és meggyőződésem, hogy e szellemtudomány közel juthatna hozzájuk. Csak azt szeretném megértetni, hogy az egyes ember számára milyen nehéz, hogy megnyissa lelkét a szellemtudomány előtt, ha teljesen belemerül abba, amit elérhet lelkében, hogy ha teljesen átadja magát minden területen jelenkorunk felületes áramlatának. Ezt kell úgy igazán átérezni.

Most eljutottam oda, hogy visszatérhetek néhány szóval Kjellén „Az állam, mint életforma" c. könyvére. Ez a könyv igen különös, már csak azért is, mert szerzője lelkének minden ízével arra törekszik, hogy megértse, hogy voltaképpen mi is az állam. Egyáltalán nem bízik az ember képzet- és ideaalkotó képességében, hogy valamelyest meg tudná oldani ezt a kérdést, ezt a problémát. Igaz, hogy sok szépet mond, és mint láttam, a mai kritikusok nagyon csodálják; de amit az emberiség üdvére tudnunk kell, arról sejtelme sincs. Csak egy igen lényeges szempontot említhetek. Először azt a kérdést teszi fel magának Kjellén: milyen ez egyes embernek az államhoz való viszonya? És míg e kérdésről ideát, képzetet akar alkotni, valami mindjárt akadályt gördít elébe. Hiszen az államot realitásként, teljességként akarja elképzelni, valami létezőnek; tehát mondjuk, hogy organizmusnak. Már többen képzelték az államot organizmusnak, mindig a rögtön felmerülő kérdés körül tapogatóznak: a szervezet sejtekből áll, melyek az állam sejtjei? Ezek az egyes emberek! - Kjellén is nagyjából így gondolkodik: az állam organizmus, mint az ember vagy az állat organizmusa, és ahogy az emberi szervezet egyes sejtekből áll, úgy az állam egyes sejtjei az emberek.

Ennél visszásabb, rosszabb, megtévesztőbb analógiát nem is lehet felhozni! Mert ha erre az analógiára építünk fel gondolatmenetet, akkor az ember sohasem jut jogaihoz. Sohasem! Miért? Az emberi organizmus sejtjei határosak egymással és éppen ebben az érintkezésben van valami különleges. Az emberi szervezet egész organizációja ezzel függ össze. Az államban az emberek nem úgy határosak egymással, mint az egyes sejtek. Erről szó sincs. Az emberi személyiség távolról sem olyasmi az állam egészében, mint a sejtek az organizmusban. És ha az ember kínjában organizmushoz hasonlítja az államot, akkor tisztában kell lennie azzal, hogy egész biztosan szörnyen célt téveszt, minden államtudományával együtt, ha nem veszi tekintetbe, hogy az egyes ember nem sejt, hanem csakis ő tudja az államot hordozni. Ő a produktív elem, míg a sejtek együttesen alkotják a szervezetet, és összességükben teszik ki lényegét. A mai államban a csoportszellem már nem olyan, mint a régi korokban, ezért csakis az egyes emberi individuum hordozhatja azt, ami előbbre viszi. Ezt azonban sohasem lehet a sejtek feladatához hasonlítani. Rendszerint mindegy, hogy valamit mihez hasonlítunk, de ha hasonlatpárokat idézünk fel, akkor az összehasonlításnak helyesnek kell lennie. A hasonlatok rendszerint érvényesek valamilyen módon, csak nem szabad olyan túlzásba esniük, mint Kjellén hasonlata. Összehasonlíthatja az államot egy organizmussal, hasonlíthatná egy géphez is, az sem ártana, vagy akár egy zsebkéshez - még itt is találhatók érintkezési pontok -, csak helyesen kell végezni az összehasonlítást. Ennek belátásához azonban nem ismerik kellőképpen a gondolkodás alapszerkezetét.

Tehát legyen hozzá joga, hogy az államot organizmushoz hasonlítsa. De akkor az igazi sejteket kell megkeresni és ezek nem találhatók meg, ha az államot valóban organizmushoz akarják hasonlítani. Egyszerűen nincsenek sejtjei! Ha a dolgot a valóságnak megfelelő gondolkodással közelítjük meg, akkor ez a gondolat egyszerűen nem valósítható meg. Csak azt akarom megmagyarázni, megértetni, hogy ha Kjellénhez hasonlóan absztrakt módon gondolkodunk, akkor minden gondolat létrehozható. Amint azonban a valóságnak megfelelően gondolkodunk, beleütközünk, mert a gondolat nem gyökerezik a valóságban. Nem találunk sejteket; nincsenek sejtek. Ezzel szemben egészen mást találunk. Azt találjuk, hogy az egyes államok hasonlíthatók sejtekhez; és amit az államok együtt alkotnak a Földön, azt lehet azután organizmushoz hasonlítani. Ekkor termékeny gondolathoz jutunk; csak előbb fel kell tennünk a kérdést, hogy ez milyen organizmus? Hol találhatunk kint a természetben valami hasonlót, ahol a sejtek kölcsönhatása hasonlít az egész Földorganizmus egyes állam-sejtjeiéhez? Tovább haladva azt találjuk, hogy az egész Földet csak növényi organizmushoz hasonlíthatjuk, nem állati vagy éppen emberi organizmushoz - csakis növényi organizmushoz. Míg a külső tudomány szervetlen ásványvilággal foglalkozik, nekünk a növényvilághoz kell gondolatainkat felemelnünk, ha államtudományt akarunk alapítani. Nem kell az állam vagy éppenséggel az ember mivoltáig elmennünk, de legalább meg kell szabadulnunk a pusztán ásványi gondolkodástól. De az ilyen gondolkodók ennél maradnak, nem szabadulnak meg a pusztán ásványi tudományos gondolkodástól. Nem emelkednek fel gondolkodásukkal a növényvilághoz, hanem az ásványvilágban talált törvényeket alkalmazzák az államra, és ezt államtudománynak nevezik.

Látják, ilyen termékeny gondolatra csak úgy találunk rá, ha egész gondolkodásunk a szellemtudományban gyökerezik. Ekkor jutunk el oda, hogy azt mondjuk: az ember tehát egész lényével individualitásként az állam fölé magasodik, hiszen belenyúlik a szellemi világba, ahová az állam nem ér el. Ha tehát az államot organizmushoz hasonlítanák, az egyes embert pedig sejtekhez, akkor a valóságnak megfelelően gondolkodva, különös organizmushoz jutnának. Olyan organizmushoz, amely egyes sejtekből állna, de ezek a sejtek mindenütt kinőnének a bőrből. Olyan organizmusuk lenne, amely túlér a bőrön; a sejtek kívül bontakoznának ki, a külső élettől függetlenül. Tehát mindenütt úgy kellene az organizmust elképzelnünk, mintha eleven sörték nőnének ki a bőrből, amelyek individualitásnak érzik magukat. Látják, hogyan vezet az eleven gondolkodás a valósághoz, hogyan mutatja meg azokat a képtelenségeket, amelyekben megbotlunk, amikor valamilyen termékeny ideát akarunk megragadni. Nem is csoda, hogy a szellemtudomány által meg nem termékenyített ideák gyengék a valóság organizálásához. Hogyan organizáljanak egy Földön elterjedt jelenséget, ha fogalmuk sincs róla, hogy micsoda. Akárhány wilsoni kiáltványt bocsátanak ki mindenféle nemzetközi szövetségekről és egyebekről, ha nem gyökereznek a valóságban, akkor csak üres beszéd lesz. Ezért van jelen korunkban annyi üres beszéd.

Ez olyan eset, amelyen láthatják, hogy mennyire szükség van arra, hogy a szellemtudomány hasson impulzusaival jelenkorunkra. Hiszen korunk tragikuma éppen az, hogy képtelen olyan fogalmakat alkotni, amelyek uralkodni tudnak az igazán organikus jelenségeken. Ezért jut természetesen minden kaotikus állapotba, minden kaotikusán keveredik. Most látják, hogy ennek miben rejlenek a mélyebb okai. Így nem is csoda, ha az olyan könyv, mint Kjellén „Az állam, mint életformá”-ja a legkülönösebb módon végződik. Gondolják csak el, hogy olyan korban élünk, amikor mindenki azon tűnődik, hogy mit kell tenni azért, hogy az emberek ismét együtt tudjanak élni a Földön, miután hétről-hétre egyre inkább azon vannak, hogy ne együtt éljenek, hanem kölcsönösen gyilkolják egymást. Hogyan éljenek újra együtt? Kjellénnél a következő szavakkal végződik az a tudomány, amely arról kíván szólni, hogy az emberek hogyan éljenek újra együtt az államban: „Az állam, mint életforma" vizsgálatának ez a végső szava. „Láttuk, hogy korunk állama ezen az úton nyomós okokból haladt oly keveset előre és feladata még nem vált benne elég tudatossá. Mégis hiszünk egy magasabb típusú államban, amelynek értelmes célja jobban kiviláglik és biztos léptekkel törekszik e cél elérésére."

Hát ez a befejezés. Mit sem tudtunk, nem vagyunk tudatában annak, hogy mi is történjék! Ez a végeredménye egy alapos, odaadó gondolkodásnak, amely úgy lebeg lelkével a jelenkor áramlatában, hogy nem fogadja magába, amire szükség van. Szembe kell néznünk ezekkel a dolgokkal, mert csak akkor jön létre, mondhatnám, az az impulzus, hogy megismerésükre szert tegyünk, ha igazán szembe nézve velük felismerjük jelen korunk hajtóerőit.

Nem is kell mélyre tekintetnünk, hogy rátaláljunk jelenkorunk valamiféle szocializáló igyekezetére és törekvésére, nem szocializmusról beszélek, hanem a Földorganizmus szocializálásáról. De a szocializálásnak, az új iránynak, az új rendnek, a tudatosságból kell fakadnia - nem az öntudatlanságból, mint két évezred óta történik -, és csak akkor lehetséges, ha ismerjük az embert, újra megismerjük, mert hiszen a régi korok misztériumai is az ember megismerésére törekedtek. A szocializálás a fizikai síkon történik, de szociális rendet nem lehet úgy megalapozni, ha nem tudjuk, hogy itt a fizikai síkon nem csak fizikai emberek járkálnak, hanem lelkük és szellemük van. Ha csak külső emberekről beszélünk, akkor semmi sem valósítható meg, nem realizálható. Ha eltekintenek attól, hogy az emberben nemcsak olyasmi szaladgál, amit a természettudomány ismer, hanem lélek és szellem is, ha a mai eszmék alapján szocializálnak, rendeznek, akkor húsz év múlva újra rendetlenség lesz. Mert a lélek és szellem működik, eszméinkben és képzeteinkben megfeledkezhetünk róluk, de nem tüntethetjük el őket. A test a mai kornak megfelelő külső rendben él, hogy a lélek benne lakhasson, ahhoz elsősorban a vélemény, a gondolkodás szabadságára van szüksége. A gondolat szabadsága nélkül szocializálás nem valósítható meg. És a szocializálás és gondolatszabadság nem valósítható meg anélkül, hogy a szellem a szellemi világban gyökereznék.

Nem választható el egymástól a gondolatszabadság, mint érzület és a pneumatológia, a szellemi bölcsesség, a szellemtudomány, mint tudományos alap, mint minden rendelkezés alapja. De hogy mindezek voltaképpen hogyan viszonyulnak az emberhez, és hogyan válhatnak külső renddé, azt csak a szellemtudományos szemléletből tudhatjuk meg. A gondolatszabadság, vagyis a másik ember iránti olyan érzület, amely a gondolat szabadságát valóban a szó legteljesebb értelmében elismeri a másik embernél, csak úgy valósítható meg, ha az ismétlődő földi életek alapján állunk, mert egyébként csak valami elvontságnak tekintjük az embert. Sohasem állunk helyesen vele szemben, ha nem tekintjük az ismétlődő földi életek eredményének. A reinkarnáció egész problémáját a véleményszabadság, a gondolatszabadság érzületének kérdésével kell összefüggésbe hoznunk. A jövőben teljesen képtelenek leszünk arra, hogy a valóságon belül mozogjunk, ha az egyes ember nem gyökerezik lelkével a szellemi életben. Nem mondom, hogy szellemi látóvá kell lennie - egyesek bizonyára azok lesznek -, de benne kell gyökereznie a szellemi életben. Már többször kifejtettem, hogy az ember egészen jól benne gyökerezhet a szellemi életben, anélkül, hogy szellemi látó lenne. Ha csak kissé körülnézünk, rájövünk arra, hogy hol is vannak a legfőbb akadályok, hová kell tekintenünk, hogy rábukkanjunk az akadályokra. Mert az emberek nem olyanok, hogy ne keresnék a helyeset - már mondtam, hogy nem akarok megrovó, jajveszékelő kritikus lenni. De a lélek elé sok akadály tornyosul, roppant sok akadály.

Látják, olykor egyes észrevett jelenségek olyan világosak, hogy az ilyen tünetekből a kor egész jelenségeit helyesen érthetjük. Jelen korunk bizonyos jelenségeivel kapcsolatban azt kell mondanunk: voltaképpen igen különös, hogy az emberek mindjárt szörnyen megijednek, iszonyúan megrémülnek - hiszen egyébként jelen korunkban oly bátrak és merészek -, ha arról hallanak, hogy szellemi tudásnak, szellemi megismerésnek kell érvényre jutnia. Akkor sehogy sem igazodnak el. Már többször meséltem, hogy sok olyan emberrel találkoztam, akik egy-két előadásomat meghallgatták, aztán sokáig nem láttam őket. Az utcán találkozom velük és kérdem, hogy miért nem jöttek vissza. Nem tudok - mondják félek, hogy meggyőznek! Aki így beszél, annak a meggyőzéshez bizonyára sok fatális, kellemetlen dolog fűződik és nincs ereje, bátorsága ahhoz, hogy ezt a fatálisat, kellemetlent elfogadja. Ilyen vonatkozásban számos egyéb tapasztalatot említhetnék, de inkább a nyilvánosabb élet szimptómáit idézném fel.

Nem régen beszéltem itt Hermann Bahr-ról, aki a minap tartott itt Berlinben előadást „1914 ideái" címmel. Csak legutóbbi „Mennybemenetel'1 c. regényét kell elolvasni. Ő nemcsak kissé próbálja megközelíteni a szellem- tudományt, hanem öreg napjaira még Goethét is igyekszik megismerni. Tehát azon az úton járni, amelyet helyesnek találok annak a számára, aki ma jó alapon és talajon állva akar a szellemtudományban tájékozódni. Ma sokan szeretnének a szellemről beszélni, mindenképp szeretnének valahogy szert tenni a szellemről, szellemiségről való beszédre. Nem akarok senkit leckéztetni, legkevésbé olyasvalakit, akit úgy szeretek, mint Hermann Bahr-t. De ha távolról sem akarunk leckéztetni, olykor mégis egész különös módon derül ki, hogy ez a szellemi élet hogyan korrumpálja a gondolatokat, mondhatnám, az eredendő bűnt viszi bele a gondolatokba.

Hermann Bahr tehát előadást tartott itt Berlinben 1914. ideáiról, természetesen sok szépet és kedveset mondott, de az ember mindenféle furcsaságot fedezhetett fel. Úgy kezdte, hogy ez a háború valami egészen új dologra tanított. Arra, hogy ismét helyesen illesszük bele az individuumot a közösségbe. Megtanított arra, hogy leküzdjük az individualizmust, az egoizmust és ismét az egészet szolgáljuk. Megtanított arra, hogy kisöpörjük a régi ideákat és valami egészen újat fogadjunk be lelkünkbe. - És roppant sok mindent jellemzett, definiált a háború végén felvett rengeteg új dologról. Ezt nem akarom megróni, ellenkezőleg. De mégis csak különös, hogy miután hosszasan beszélt arról, hogy ez a háború valamennyiünket megváltoztatott és mindnyájan egészen másmilyenek leszünk általa, akkor utolsó mondatainak egyike: „Az ember mindig jobb időket remél, de maga javíthatatlan marad. Alapjában véve a háború sem igen változtat rajtunk." Mondtam, nem akarok leckéztetni, de hát képtelen vagyok az ilyesmit megérteni. Amellett ezek az emberek igazán jót akarnak: újra közelíteni szeretnének a szellemhez. Bahr ezért is hangsúlyozza: túl sokáig építettünk az individuumra. Túl sokáig voltunk individualisták. Újra megtanultunk beilleszkedni az egészbe. Úgy gondolja, hogy a néphez tartozó emberek megtanulták azt, hogy benne érezzék magukat a nép egészében, tehát elöljék az individualizmust. De úgy véli, hogy a népek megint csak individualitások. Nagyobb egységnek kell létrejönnie. Így olykor áttör ezen az előadáson is, ilyen különös módon, hogy Bahr milyen utakon keresi a szellemet. Erre néha homályosan utal, de ezek az utalások elárulnak egyet, s mást. A réginek vége, mondja. Az emberek úgy használták a felvilágosodást, hogy az értelemre akartak alapítani, de ebből semmi sem lett, valamennyien a zűrzavarba jutottak. Ismét találnunk kell valamit, ami az abszolútumhoz kapcsolódik és nem a káoszhoz. És itt megint különös dolgok jönnek elő.

„Talán megtanulhatták volna azt, ami mind a népek, mind az individuumok számára a legnehezebb: hogy másnak is megadják a jogot sajátos mivoltához, amit magának mindenki megkövetel. Hiszen a mások sajátos mivolta a mienknek is előfeltétele, mert ha mindenki egyforma volna, akkor senki sem volna egyéni. Megtanulhatták volna, hogy a nemzetnek minden individuumra szüksége van a maga speciális erejével, a maga speciális helyén, hogy részt vegyen saját működésével a nemzet hordozásában és így öncélú, de egyben szolgáló tag is legyen. Így ismét kiemelkedik a nemzetek fölé, a nemzetekből az emberiség katolikus dómja, amely tornyának hegyével Istenhez ér.”

Ez ugye jelt ad, ha nem is karóval, de gyufaszállal, mégis érthető jel. Keressük az Istenhez, a szellemi világhoz vezető utat, de a korunknak megfelelő megközelítést nem akarjuk. Tehát másikat keresünk, amely már itt van és eszünkbe sem jut, hogy ez a megközelítés funkcionált 1914-ig és most vissza akarunk térni hozzá, hogy leküzdjük azt, amit hozott! De az itt megjelenő tüneteket érdemes, mondhatnám, titkon felkeresni; mert hiszen nem egyetlen ember gondolkodik így, roppant sokan gondolkodnak ilyen séma szerint, cs főként rengetegen éreznek e szerint. Megjelent Max Scheler könyve: ,.A háború géniusza és a német háború" Dicsérhetem, mert jó könyv, Bahr is dicséri. Bahrnak jó ízlése van, nagy tudása, minden oka meg van a könyv dicsérésére. De hangosan is meg akarja dicsérni; más szavakkal, igen kedvező kritikát akar róla írni. Mire gondol először? Igen kedvező kritikát akarok írni, igazi harsonát Schelerről általában. De hogyan? Úgy, hogy megbotránkoztatom az emberek lelkét. Ez nem megy. Olyan utat kell keresnem, hogy megközelítsem az embereket, keresnem kell ennek a módját. Tehát mit tegyek? Hermann Bahr igen őszinte becsületes ember és voltaképpen elég nyíltan kijelenti, hogy ilyen esetben mit tesz. A Schelerről írt tanulmány elején azt mondja: Scheler sok tanulmányt, sok mindent írt arról, hogy hogyan jussunk ki jelenkorunk nyomorúságából. Felfigyeltek rá. De ma nem kedvelik azt - véli Hermann Bahr -, hogy minden további nélkül felfigyeljenek valakire, ezt ma nem szeretik. És Hermann Bahr először is így jellemzi Schelert: „Kíváncsiak voltak rá és némileg bizalmatlanok, a németek mindenekelőtt tudni akarják, hogy egy szerzővel hogy állnak: a tisztázatlan körülményeket nem kedvelik."

Tehát világos körülmények! De ezek nem úgy jönnek létre, hogy könyveket olvasunk, és alaposan foglalkozunk velük, ehhez egyéb is kell. Nem kedvelik a tisztázatlan körülményeket. Most újra kapunk egy ilyen jelzést: „A katolikus világban is tartózkodók voltak, nehogy csalódjanak benne. Stílusa itt is ellenérzést keltett. Mert idővel minden szellemi atmoszférának kialakul a saját beszédmódja, amely az általános nyelv szavait külön házi használatra alakítja; ezen ismerik meg, hogy ki tartozik hozzájuk és végül voltaképpen kevésbé figyelnek arra, hogy valaki mit mond, inkább arra, hogy hogyan mondja."

Min gondolkodott Hermann Bahr voltaképpen? Elgondolta, hogy igazi harsonát akar megszólaltatni. Scheler olyan, mint Bahr is, hogy a különös katolizáló törekvéseket mindig előbb gyufaszállal jelzi, nem mindjárt karóval. Scheler azonban - Bahr szerint - nem beszél igazi katolikus módon. A katolikusok azonban tudni akarják, hogy hogyan is állnak Schelerrel, én meg különösképpen - gondolja Hermann Bahr magáról hiszen meg akarom szólaltatni a harsonát, írni akarok a „Hochland" c. katolikus lapban -, akkor tudnom kell, hogy ajánlhatom-e Schelert a katolikusoknak. Nem szeretik a tisztázatlan körülményeket, világos helyzetet akarnak.

Látják, ezen múlik a dolog. Világos helyzetet azonban ilyen utalással teremt: a katolikusok egész jól kijönnek Schelerrel! Nem baj, hogy igen szellemes ember, jól elmegy a katolicizmusban is. - Bahr azonban Schelert egészen nagy embernek akarja jellemezni, hogy erősen szólaltassa meg a harsonát. És ilyen irányban sem akarja megbántani az embereket. Előbb ugyan jajveszékelt, hogy az emberek nélkülözik a szellemet, elvesztették kapcsolatukat a szellemmel, de vissza kell találniuk hozzá. Erről Hermann Bahr néhány mondata Schelerrel kapcsolatban: „Az értelem elszakad az egyháztól, magának követelve az élet megismerését, meghatározását, elrendezését, uralmát, vezetését és megformálását. Alig hogy hozzákezdett próbálkozásához, megrémült, meghasonlott magával. Kanttal kezdődött az értelem magára eszmélése, határainak felismerése, Istentől elhagyott erőinek felmérése. Kant felismerte, hogy az értelem saját erejéből éppen arra nem képes, amit minduntalan éppen a saját kényszeréből akar. Megálljt parancsolt neki éppen ott, ahol már érdemessé válna. Megtiltotta repülését, de már tanítványai átrepültek rajta és versengve röpködtek. Az istentől elhagyott értelemnek nem maradt egyebe, mint a lemondás. Végül már csak azt tudta, hogy mit sem tudhat. Sokáig kereste az igazságot, míg azt találta, hogy vagy egyáltalában nem létezik, vagy nem olyan, hogy az ember elérhetné."

Nos, most kellőképpen hízelgett jelenkorunk lelkeinek ugyebár, mert feltálalt minden szépet „a megismerés határairól" és egyebekről. „Azóta igazság nélkül éltünk, tudni véltük, hogy igazság nem létezik, de úgy éltünk tovább, mint ha mégis kellene lennie. Hogy élhessünk, ezért értelmünk ellenére kellett élni. Így inkább egészen lemondtunk az értelemről. Amputáltuk az ember fejét. Az ember nemsokára csak ösztönökből állt. Állattá vált és még büszke is volt rá. Ennek a vége - 1914."

Így jellemzi Hermann Bahr azt, amit Scheler tesz jóvá azáltal, hogy valamilyen katolizáló irányt tartalmaz. Azután Goethét gyötri, hiszen már hosszabb ideje igyekszik belőle igazi katolikust csinálni. Így folytatja: „A tudomány modern embere lemondott arról a hitéről, hogy ő a szellemi világ nemes tagja. A tudomány előítélet mentessé vált. Az értelem nem nélkülözhet működéséhez egy „impulzust", de ezt már nem Istenből merítette. Hát honnan? Az ösztönökből. Más nem maradt számára. Az előítélet mentes ember elveszítette talaját. A többi - 1914."

„Ha most ismét fel akarunk építeni, akkor alapjától kell kiindulni. Vakmerőség volna, ha mindjárt Európát építenénk fel. Szép csendben legalulról kell kezdenünk. Az embert kell újra felépítenünk, a természetes embert kell helyreállítanunk, az embernek ismét magára kell eszmélnie, a szellemi világ tagjává kell lennie. Mióta a hit, remény és szeretet elveszett, azóta elveszett a szabadság, személyiség, méltóság, erkölcs, tudomány és művészet is. Csak a hit, remény és szeretet hozza vissza ó'ket. Nincs más választásunk: világvége vagy - Omnia instaurare in Christo.”

De ezen az „Omnia instaurare in Christo”-n nem a szellemhez a szellem kutatásához, megértéséhez való közelítést érti, hanem a katolikus dóm boltozódását a nemzetek fölé. De hogy csináljuk azt - gondolja Bahr -, hogy az emberek képesek gondolkodni és mégis egészen jó katolikusok lesznek? Akkor olyan emberek után kell nézni, akik megfelelnek jelen korunk számára. Erre jó lesz Scheler, mert Scheler nem blamálja magát azáltal, hogy a szellemi világba való fejlődésről, vagy valamilyen szellemtudományról beszél, nem is mond többet, mint amit általában a szellemről beszélnek. Azután arra utal, hogy a többit megtalálják a templomban, mégpedig a katolikusban - hiszen Bahr és Scheler is ezt értik -, szerintük ez elég internacionális. Így az embereket újra egy kalap, vagyis egy dóm alá lehet venni. Az emberek ma ennek ellenére gondolkodni akarnak és Scheler úgy gondolkodik, ahogyan ők akarnak. Bahr szerint még jól el is találja, hogy úgy gondolkozzék, ahogy az embereknek megfelel.

„Scheler nem kiabál, nem is gesztikulál; éppen ezzel tűnik fel, önkéntelenül megkérdezik, hogy vajon ki az, aki olyan biztos hatásában, hogy nem érzi szükségét a zajkeltésnek. Okos előadók bevált fogása, hogy egészen halkan kezdenek el beszélni, hogy így rászorítsák a hallgatóságot, hogy elcsendesedjék és figyeljen. Persze elég erősnek kell azután lennie, hogy lenyűgözze őket. Ennek Scheler nagy mestere. Nem engedi el a hallgatót és az nem is veszi észre, hogy hová vezetik, míg egyszerre olyan célnál találja magát, amelyre nem is célzott. Egyedülálló Schelernek az a művészete, hogy az olvasót egészen ártalmatlan, gyanútlanul fogadott mondatokból észrevétlenül olyan következtetésekre kényszerítse és fogja be, amelyeknek a leghalványabb figyelmeztetésre minden erővel ellenszegült volna. Született nevelő; nem ismerek senkit, aki felriasztott korunkat ilyen szelíden erős kézzel vezethetné az igazsághoz.'1

Ez mindenesetre különös művészet, ha valaki így támadja meg az embereket: először ártatlan dolgokat mond nekik, azután szép lassan tovább megy, míg oda juttatja őket, ami ellen tiltakoztak volna, ha mindjárt avval kezdi. Honnan ered ez és mit kell tenni, hogy helyesen cselekedjünk? - kérdi Bahr. Egészen őszinte, becsületes és ezért erről is nyilatkozik e Scheler-kritikában: „Most azon fog múlni, hogy a jó, derék átlagos német ember megértse a pillanat iszonyú nagyságát. Igen jóakaratú, de még mindig azt képzeli, hogy' a modern embernek nem lehet hite, a hitét tudományosan cáfolták meg. Nem sejti, hogy a hitetlenség tudományát közben már régen tudományosan cáfolták. Mit sem tud korunk nagy német gondolkodóinak, Lotze, Franz Brentano, Dilthey, Eucken, Husserl csendes előkészítő munkájáról."

Most kérem, figyeljenek egész különösképpen a következő szavakra: „Az átlagember fülében mindig az éppen leküzdött legutóbbi tévedés postakürtje visszhangzik. Süketítő zűrzavarán még legjobban egy egészen nyugodt, világos hang hatol át, amelyet nem lehet eleve rajongással, romantikával, misztikával gyanúsítani, az átlagos német ember ezektől szörnyen retteg. Schelerre éppen ezért van most szükségünk, mert a szellemhez való megtérítés ügyét minden rajongás, romantika nélkül viszi előre, a modern művelődés megszokott zsargonjában."

Tehát ez az! Ez az, amiért Bahr-nak Scheler tetszik: nem kerülhet olyan hírbe, hogy rajongó, misztikus, „mert az átlagos német ember ezektől iszonyúan retteg." Ezt a rettegést bizony tisztelnünk kell, mert ha eszünkbe jutna, hogy elűzzük, és szükségesnek tartanánk az ellene való küzdelmet, akkor kimerül az ilyen vállalkozáshoz való bátorság.

Hermann Bahrt nagyon becsülöm és szeretem, éppen ezért szeretném megmutatni, hogy milyen jellemző azokra, akik igen nehezen jutnak el ahhoz, amire korunknak szüksége van. De csak abból fakadhat némi üdvösség, ha nem torpanunk meg az iszonyú rettegés előtt, hanem bátran valljuk, hogy a szellemtudomány nem rajongás, hanem a gondolkodás legfőbb világosságára is szükségünk van ahhoz, hogy a szellemtudományt megfelelő módon közelítsük meg. A gondolkodás világossága azonban nem kifejezetten nyilvánult meg abban a néhány szemelvényben, amit ma Hermann Bahr és más kortársainak írásaiból felolvastam. De a szellem területén kell némi bátorság ahhoz, ha áttörő, hordozó eszméket akarunk találni. Nietzsche-t igazán nem kell messzire követnünk, nem is kell mindenben osztani véleményét, amelyet egy mindenesetre feltűnő mondatban mond ki. De mégis követnünk kell akkor, mikor ez az érzékeny szellem mondhatnám, talán éppen betegsége folytán, a legbátrabban beszél. Nem szabad visszariadnunk attól, hogy félreértenek. Ez volna ma a legborzasztóbb, ha visszariadnánk attól, hogy ez vagy az félreérthetne, hanem olykor talán éppen olyan ítéleteket kell alkotnunk, mint Nietzsche következő ítélete, még ha nem is helyes minden részletében, de nem ezen múlik. Nietzsche „A kereszténység történetéhez" c. tanulmányában azt mondja: „A kereszténységet, mint történelmi realitást ne tévesszük össze azzal az egy gyökérrel, amelyre neve emlékeztet: a többi gyökér, amelyből kisarjadt, sokkal hatalmasabb volt. Hallatlan visszaélés, ha ilyen bomlástermékeket és torzulásokat „keresztény egyháznak", „keresztény hitnek" és „keresztény életnek" hívnak, evvel a szent névvel megjelölve. Mit utasított el Krisztus? Mindazt, amit ma kereszténynek hívnak!"

Talán radikális kijelentés, de mégis eltalál valamit, ami bizonyos fokig érvényes; csak Nietzsche radikálisan jelentette ki. Bizonyos fokig helyes, hogy azt mondhatnánk: mit ellenezne ma Krisztus leginkább, ha közvetlenül belépne a világba? Igen valószínű, hogy olyasmit, ami ma a legszélesebb körökben kereszténynek nevezi magát és még néhány egyéb dolgot, amit más alkalommal jellemzünk. Erről majd jövő kedden beszélünk tovább.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként