A világtörténelem kiemelkedő nagy alakjainak egyike Hitehagyott Julián, a tegnapelőtt megbeszélt Konstantin egyik utóda, akit Apostatanak neveznek, 363-ban egy perzsák elleni hadjáratban gyilkosság áldozata lett. Julianus Aposztata alakja egészen különös módon illeszkedik a nyugati fejlődéstörténetbe. Azt mutatja meg, hogy a világ fejlődésében ellentétes erőknek kell működniük ahhoz, hogy ez a fejlődés megfelelőképpen jöhessen létre. Konstantint olyan személyiségnek láttuk, akinek szakítania kellett a római cézárok régi erőszakos elvével, - amit nagyrészük vindikált magának - a misztériumokba való kierőszakolt beavatással. Konstantin viszont mindenre vállalkozott, hogy a kereszténységet mintegy exoterikus uralomhoz juttassa. Mindenre vállalkozott, ahogy tegnapelőtt jellemezni igyekeztem.

Mármost Julianust, mondhatni kezdettől fogva, világba lépéstől kezdve a legrosszabb szemmel nézte a császári család és egész kísérete. Ez a szóban forgó korban mindig azzal függ össze, hogy az ilyen individualitás születését különféle próféciák, jóslatok előzték meg. A különféle szibillai jóslatok arra a hitre késztették a családot, hogy Julianus ellenpólusa lesz annak az impulzusnak, amit Konstantin császár testesített meg. A család ezért kezdettől fogva arra törekedett, hogy Julianus egyáltalán ne juthasson cézári méltósághoz. Meg akarták öletni. Mindent elő is készítettek, hogy már gyermekkorában öccsével együtt megöljék. Julianus körül valóban ijedten észleltek valami auraszerűt. A Julianus személyéhez fűződő számos elbeszélés azt mutatja, hogy volt benne az említett szempontból valami titokzatosság. Mikor még fiatalon, egy galliai hadjáraton vett részt, a sereg egy látnoknő mellett haladt el, aki így kiáltott: „Itt van, aki visszaállítja a régi isteneket és istenképeket!”

Julianus fellépésében tehát mélyebb, szellemi meghatározottságot kell látnunk. Életben hagyták, mint ilyen esetekben gyakran megesik, mert attól féltek, hogy meggyilkolásából még nagyobb baj származik, mint ha életben marad. Aztán azzal áltatták magukat, hogy majd idejében megbénítják, megakadályozzák abban, amit Konstantin vállalkozásaival szemben cselekszik. Valóban megtettek minden óvintézkedést, hogy hatástalanná tegyék azt, ami Julianus beállítottságában rejlett, ami felé tendált. Mindenekelőtt arra ügyeltek, hogy Konstantin eszméinek megfelelő, igazi keresztény nevelést kapjon. Ez azonban nem fogott rajta, nem tudott lelkéhez férkőzni és tűzbe jött, ha csak valamit is megláthatott a régi hellászi hagyományokból. Ahol intenzív erők hatnak, ott végül is győznek; így történt, hogy éppen, mert távol akarták tartani a veszélyes helyektől, különböző hellén nevelők kezébe került, megismerte a hellenizmust és hagyományait. Felnövekedvén, megismerte a görögség megjelenési formáját a Platón utáni, az új-platonikus filozófusokban, és végül oda jutott, hogy beavatták az eleusisi misztériumokba. Tehát végül is császári trónra kerülve, Julianus ismét beavatott a cézárok trónján, miután a római császárságból már bizonyos mértékben kiküszöbölték a beavatás princípiumát.

Amit Julianus tett, azt mind olyan szempontból kell szemlélni, ami az eleusisi misztériumokba történt beavatásából adódik. Kimondhatjuk, hogy a történelem ugyancsak fáradozott, hogy ezt minden tekintetben eltorzítsa. Egy Julianushoz hasonló személyiséget csak úgy ítélhetünk meg helyesen, ha az eleusisi misztériumokba való beavatás hatását teljesen komolyan tudjuk venni. Mert valójában mit nyert Julianus lelke azáltal, hogy keresztülment az eleusisi beavatáson? Közvetlen lelki szemlélettel ismerte meg a kozmosz, a világ létezésének tényeit. Megismerte a világ szellemi eredetét és ennek a planéta- és naprendszerben való eredetét. Megértett bizonyos dolgokat, amelyek akkor, néhány görög beavatottól eltekintve, az egész világ számára érthetetlenek voltak. A Nap lényének és tevékenységének kapcsolatát a régi Hermész- Logosszal. Ez lelke elé tárult. Igyekezett megérteni Püthagorasz szavait: „Sohase szólalj a Nap ellen”; Itt természetesen nem a külső fizikai Nap értendő, hanem a Nap mögött rejlő szellemiség. Tudta tehát, hogy a régi szent hagyományoknak megfelelően a Napban rejlő lelki-szellemiségben kell a világ igazi alapját látnunk, és mindenekelőtt azt is, amihez a lét forrásait kutató embernek kapcsolódnia kell.

Tehát gondolják el, Julianus lelke elé tárul a Nap egész titka, annak valósága, hogy a fizikai szemnek megjelenő fizikai Nap csak külső testisége a szellemi-lelki Napnak, amely beavatás útján megelevenedhet az emberi lélekben, és akkor megmondhatja ennek a léleknek, hogy a nagy Kozmosz világában mi közös az ember itteni történelmi életével. Julianus előtt megvilágosodott, hogy itt a világban sohasem létezhetnek olyan berendezések, amelyek pusztán az emberi agyhoz kötött emberi értelemből erednek és hogy a világ berendezéséhez csak az hivatott hozzászólni, aki párbeszédet tud folytatni a Nap- Logosszal. Közös törvényszerűséget kellett ugyanis látnia az égitestek mozgásában és a történelmi létesülésben végbemenő nagy mozgásokban, itt a Földön az emberek között.

Meg kell mondanunk, hogy még az olyan egyházatya számára is, mint Szent Krizosztomos, világos volt, hogy a Nap régi szellemi titka létezik, mivel arra a kijelentésre ragadtatta magát: A külső fizikai Nap annyira elvakítja a földi embert, hogy a szellemi Naphoz nem tud eljutni. Ha viszont körülnézünk egy ilyen ember környezetében, akinek lelkében a régi korok bölcsességének egy sugara élt és világított, akkor azt kell mondanunk, hogy ez igazán szinte csak utolsó maradványa volt annak a megértésnek, amit a régi misztériumok közöltek a lélekben élő kozmikus titkokról, ahogyan azt Julianus Apostatával a legutolsók között közölték. Julianus Aposztata tehát alapjában véve csupa Konstantin értelmében gondolkodó emberrel volt körülvéve. Igaz, hogy nyugaton a IX. század végéig felmerültek mindig újra meg újra egyes nagy egyéniségek a pápák közt is, akiket a régi titkok még megérintettek; a Rómából kiinduló munkálkodás azonban valójában arra irányult, hogy az ilyen egyéni törekvéseket hatástalanná tegye és a régi misztérium-hagyományokkal szemben egész határozott, különleges politikát fejtsen ki, erről mindjárt szólok még néhány szót. Julianust a kereszténység alapjában véve csak nagyon exoterikus formájában vette körül.

Pszichológiai részleteiben nehezen leírható komplikált folyamatok révén jutott el ahhoz a gondolathoz, hogy mi is volna, ha a régi beavatás utolsó, legutolsó maradványát az emberiség fejlődésének folyamatos folytatódása érdekében használnák fel. Mondhatnám, Julianus alapjában nem volt a kereszténység ellenfele, csak a hellénizmus folytatásának híve. Talán találóbb, ha individualitását úgy tekintjük, hogy inkább a hellénizmus folytatója volt, mint a kereszténység valóságos ellenfele. Mert valójában minden lelkesedés és kifejtett erő arra irányult nála, hogy a hellénizmus ne haljon ki, ne pusztuljon ki, hanem olyan folyamatos fejlődési áramlat jöjjön létre, hogy a hellénizmus a későbbi utókorra maradhasson. Julianus Aposztata az éles cezúra, a radikális fordulat ellen akart szegülni. És nagy egyéniség volt. Mióta beavatták az eleusisi misztériumokba, tudta, hogy ilyesmire csak úgy vállalkozhat, ha szövetséget köt azokkal a szellemi hatalmakkal, akik minden érzékelhető dologban benne élnek. Tudta, hogy ha a világ fejlődésében pusztán csak azzal akar impulzusokat megvalósítani, ami a fizikai-érzéki, vagy átlagos lelkiségben él, akkor Püthagorasz értelmében a Nap ellen beszél. Ezt nem akarta. Éppen az ellenkezőjét akarta. Valójában az emberiség fejlődésében elképzelhető egyik legnagyobb küzdelmet folytatta.

Nem szabad elfelejteni, hogy mi szólt már az akkori Rómában, valamint Európa egész déli részén egy ilyen küzdelem ellen. Ne feledjék el azt a komoly igazságot, hogy még bőven Konstantin évszázadában is, széles. rétegekben megőrizték a régi szellemi cselekményeket, bár ezek már csak maradványok voltak. Ma az evangélium-magyarázat számára a csoda problémája különösen nehéz, mert az evangéliumokat sohasem koruknak megfelelően olvassák. Az evangélisták kortársai számára a csoda problémája nem létezett, mivel tudták, hogy vannak olyan súlyos cselekmények, amelyek során az ember a szellemi világból meríti az erőket és uralkodik rajtuk.

Amilyen mértékben a kereszténység külső állami bevezetése megvalósult, ez Konstantin tettében kulminált, olyan mértékben igyekeztek visszaszorítani a régi szellemi cselekményeket. Rómában egyik törvényt a másik után hozták, és valamennyi arra irányult, hogy senki se végezhessen olyan cselekedeteket, amelyek a szellemi világból merítenek erőket. Ezt persze úgy álcázták, hogy azt mondják: a régi babonának meg kell szűnnie. Azzal álcázták, hogy azt mondták, senkinek sem szabad valamilyen szellemi erőkkel manipuláló cselekményt véghezvinni, hogy másoknak ártson, senkinek sem szabad elhaltakkal kapcsolatba lépni és hasonlókat. Ilyen törvényeket hoztak. A törvények mögött azonban az a törekvés rejlett, hogy gyökerestől kiirtsák a régi időkből fennmaradt szellemi tevékenységeket. A történelem persze lehetőleg elkendőzi, elrejti azt, ami itt működött. Történetírásunk kezdete azonban a kolostorok papjainak és szervezeteinek műve, erre mai előítélet- és tekintélymentes tudományunk nem gondol. Legkomolyabb törekvésük az volt, hogy eltöröljék az ókor igazi mibenlétét és lényegét semmiképpen ne hagyják az utókorra.

Így Julianus még egészen más alakban látta a pusztuló régi világot, mint Konstantin elődei. Hiszen beavatásából tudta, hogy az emberi lélek összefügg a szellemi világgal. Ezt tudta. A régi beavatási princípium erőit az emberiség fejlődésének folyamatos haladására akarta használni; e kitűzött cél megvalósítását csak úgy remélhette, ha mintegy a körülötte kialakult fejlődési formának ellene szegül. Valójában Julianus éppen beavatása folytán mélységesen igazságszerető ember volt, az igazság ilyen szeretetét a Konstantin császárhoz hasonló emberek természetesen a legkevésbé sem sejthetik. Mélységesen igazságszerető ember volt. Mondhatnám, Julianusban az igazság komolysága olyan intenzíven tárul elénk, hogy később ehhez hasonlót alig találunk a nyugati emberiség fejlődésében. Beavatásától ihletett mélységes igazság- szeretetével nézte például, hogy mi lett környezetében az alsóbb és magasabb iskolákból. Konstantin óta bevezették az iskolákba a keresztény dogmatikát, abban az alakjában, ahogy addig elterjedt. A tanárok ismerték ezt a keresztény dogmatikát és ennek szempontjából tanították a régi hellén írókat, akiknél a régi istenek alakja műveik kiegészítő eleme: Zeusz, Apolló, Pallasz Athéné, Aphrodité, Hermész-Mercurius és így tovább. Julianus lelkében meg- fogamzott a gondolat: valójában mit művelnek ezek a tanárok? Nem ők az elképzelhető leghazugabb szofisták? E régi írásművek alapja az volt, hogy írójuk, lelkében a régi isteneket a világ igaz impulzusának érezte. Akinek az a feladata, hogy dogmatikája folytán radikálisan harcoljon a régi istenek léte ellen, az hogyan merészkedhet ilyen írásművek értelmezésére? Ezt Julianus igazságérzete nem találta megfelelőnek. Ezért megtiltotta az iskolákban a régi írásművek magyarázását mindazoknak, akik keresztény dogmatikájuk folytán nem tudnak hinni a régi istenekben. Képzeljék el, mi mindent nem szabadna iskoláinkban tanítani, ha ma az igazság olyan elve szerint járnánk el, mint Julianus. Ismerjék fel, hogy milyen mélységes igazságérzet élt benne!

Mindenképpen fel akarta venni a küzdelmet a kor más szempontból mégis csak szükséges áramlatával. Ott voltak az evangéliumok, amelyek egészen más módon jöttek létre, mint amit ő az elsusisi beavatás révén kapott. Az evangéliumok keletkezési módjával nem talált kapcsolatot. Azt mondta magában: Ha Krisztustól inspiratív princípium eredt volna, akkor ezt a misztériumokban megtalálnánk, akkor éppen a misztériumok mélyén élne. - Lehetséges-e a régit folytatni, ez volt az ő nagy kísérlete. Hiszen csak azt látta, amivé a kereszténység az ő korában lett. Nagy kísérletet kívánt tenni egy bizonyos ponton, de nem pusztán emberi eszközökkel számolva, - ez gyermekes dolog lett volna számára - hanem jelentőségteljesen működve a szellemi világ történéseiben. Azt mondta magában: A keresztényeknek megjövendölték, hogy a jeruzsále- mi templomot úgy elpusztítják, hogy kő kövön nem marad. Ez meg is történt. De a kereszténység nem teljesedhet ki, ha ez a jóslat meghiúsul, ha tesznek ellene! - így elhatározta, hogy az akkori idők körülményei szerint nagy befektetéssel újjáépíti a jeruzsálemi templomot. És meg is valósult, hogy sok munkás gyűlt össze a jeruzsálemi templom újjáépítésére. Szellemi értelemben kell nézni a kérdést: Julianus nemcsak embereket, de isteneket akart kihívni. Nem vonható kétségbe, történelmileg is bizonyítható tény - amilyen jól csak bizonyíthatók a történelmi tények külsőleg is - belsőleg bizonyos hogy a jeruzsálemi templom építését elkezdő minden munkásnak az a víziója támadt, hogy munkahelyén tűz lángja csapott felé; így eltávoztak. A vállalkozás nem jött létre. De látják, hogy Juliánusz nagy eszméktől vezéreltetve cselekedett.

Miután nem sikerül a világ előtti demonstráció, hogy a templom elpusztításának jóslatát meghazudtolja, Julianus más módon kísérelte meg a dolgot. Amit most megkísérelt, nem kevésbé nagyszerű dolog. Ebben a korban még nem hatott Európa fejlődésében az az áramlat, amely abból eredt, hogy Ágoston, az egyik legnagyobb egyházi tanító, nem volt elég szellemi ahhoz, hogy bizonyos eszméhez felemelkedhessék. Talán tudják a történelemből, hogy Ágoston az ún. manicheizmusból indult ki, ez a tan Perzsiában keletkezett és azt állította, hogy jobban érti Jézus Krisztust, mint Róma és Konstantinápoly. Már más alkalmakkal is beszéltem erről. Többek között a Faust idea megbeszélésekor. Ez a manicheus tan, amelyről a végső szó sajnos ma még a mi körünkben sem mondható el, a legkülönfélébb módokon szivárgott be a későbbi korokban nyugatra is, és mintegy korrumpált végső változatában temették el, amikor a XVI. században elkezdték feljegyezni a Faust mondát. Goethe Faustjának feltámasztásában is benne rejlik azonban némileg a manicheizmus zseniális intuíciójú feltámasztása. Julianus nagy összefüggésekben gondolkodott, gondolatai éppenséggel átfogták az emberiséget. Ilyen embernél világlik ki igazán a közönséges emberi gondolat kicsinysége. Látják, az „emberfiáról" szóló tanításnak természetesen különböző alakokat kellett öltenie aszerint, hogy milyen képzeteket tudtak az ember lényéről alkotni. Természetesen olyan képzeteket kellett az emberfiáról alkotni, amilyeneket az emberről tudtak, egyik meghatározza a másikat. Az emberek azonban nagyon is különböztek ebben. És a mi korunk rendelkezik ilyen dolgok iránt a legkevésbé mélyreható megértéssel.

Manushya a szanszkritban embert jelent. A manushya szóval azonban az az alapérzés is megcsendül, amit az emberek nagy része ember-voltával kapcsolt össze. Mire vonatkoztatja magát az ember, amikor a manushya szót használja önmaga jelölésére? Az ember szellemiségére, amikor az embert mindenekelőtt szellemi lénynek tekinti. Ha azt akarjuk kifejezni, hogy az ember szellem és a többi csak a szellem kifejeződése, megnyilatkozása, - tehát ha elsősorban a szellemet értékeljük az emberben, akkor nevezzük manushyanak.

A bevezetőben megbeszéltek szerint más nézőpont is lehet. Amikor az emberről beszélünk, fő szempontként beszélhetünk elsősorban a lélekről is. Akkor, mondhatnám, kevésbé vesszük tekintetbe, hogy az ember szellem. Akkor azt vesszük tekintetbe, hogy az ember lélek; a külsőt, a fizikait és az ezzel összefüggő dolgokat pedig inkább háttérbe szorítjuk. Az ember megjelölését akkor mindenekelőtt abból merítjük, ami azt fejezi ki, hogy az emberben valami lelkiség él, ami a szemében nyilatkozik meg, valamint abban, hogy magasra emeli a fejét. Ha a görög anthropos szó eredetét vizsgáljuk, úgy ez körülbelül ezt fejezi ki. Ha azt mondhattuk, hogy akik manushyaval, vagy ehhez hasonló csengésű hangkombinációval jelölték az embert, azok elsősorban a szellemre, a szellemi világból leszállóra tekintettek - akkor azt kell mondanunk, hogy akik a görög anthropos szóhoz hasonlóan nevezik meg az embert, mindenekelőtt a görögök maguk, azok az ember lelkiségét fejezik ki.

Harmadik lehetőség is van azonban. Lehet mindenekelőtt arra is tekinteni, hogy az emberben külső föld-szülöttség van, testiség, ami fizikai úton jön létre. Akkor olyan szóval nevezik az embert, amely mintegy azt jelenti, hogy a nemző, vagy nemzett. Ez rejlik a homo szóban, ha annak eredetét vizsgáljuk. Itt, mondhatnám, az ember háromféle szemlélete oszlik meg egész különös módon. De éppen ebből a megoszlásból láthatják, hogy aki Julianushoz hasonlóan tudott valamit a dolgokról, az némileg jogosan kereste ösztönösen az emberfiának szellemi értelmezését. Lelkében felébredt a gondolat: Eleusisban beavattak. Talán kikényszerítheted, hogy beavassanak a perzsa misztériumokba és a manicheus tanban megcsendülő misztériumokba!? Így talán megkapod a folyamatos fejlődés elősegítésének lehetőségét, amire törekszel! - Ez óriási gondolat! Ahogy Nagy Sándor hadjáratában más is rejlett, mint az ázsiai hódítások trivialitása, úgy Julianus Aposztata perzsa hadjáratának az alapja is más volt. Az, amire az imént utaltunk. Más volt az alapja, mint pusztán a perzsa hódítások: azt akarta látni, hogy a perzsa misztériumok segítségével mélyebbre merülhet-e feladatába?

Legjobban úgy értjük meg, hogy miről van szó, ha azt kérdezzük: Mit nem értett valójában Ágoston a manicheizmusban? Mi volt valójában érthetetlen benne? - Mint mondtuk, a manicheizmus végső céljairól ma még nem lehet beszélni, de egyes dolgokra mégis utalhatunk. Ágoston fiatal korában nagyon is híve volt a manicheus tannak, mélységesen megragadta őt. Aztán felcserélte a manicheus tant a római katekizmusra. Mit nem értett a manicheus tanból? Mivel nem birkózott meg?

A manicheus tan nem alkotott absztrakt fogalmakat, amelyek mintegy elszakítják a gondolatot az egyéb valóságtól. Ilyen fogalmak alkotása lehetetlen volt a manicheus tanban, egyébként már az eleusisi misztériumok beavatottainál is. Megkíséreltem, hogy rámutassak a pusztán logikus és a valóságnak megfelelő fogalmak különbségére. A manicheus tan elve mindenekelőtt az, hogy ne pusztán logikus fogalmakat alkosson, hanem mindig a valóságnak megfelelő fogalmakat, képzeteket. Nem mintha a nem valóságos képzetek nem játszanának szerepet életünkben. Sajnos nagy szerepük van, különösen a mi korunkban, de olyan is ez a szerep! A manicheus tan értelmében többek között tehát olyan képzeteket kell alkotni, amelyek nemcsak gondolatiak, hanem elég hatalmuk van ahhoz, hogy a külső valóságos természetben hassanak, és szerepet játszanak benne. A manicheus tanban teljesen lehetetlen lett volna az olyan képzet; amilyet Jézus Krisztusról alakítottak ki. Mivé lett hát Jézus Krisztus sok tekintetben? Krisztus eléggé bizonytalan fogalmává, aki Jézusban testesült meg és végbevitt valamit a Föld fejlődésében. Hiszen minden fogalom borzasztóan elhomályosult, különösen a XIX. században.

Ha azonban azt kérdezzük, hogy vezethet-e igazán valamihez az, amit a keresztény dogmatika Krisztusnak és tevékenységének tulajdonít, akkor alapos, komoly és igazságszerető ember nem felelhet igennel. Mert ha a keresztény fogalmak nem elég erősek ahhoz, hogy a Földet ne az emberiség sírjának tartsák, hanem olyannak, ami új alakzatba viszi át az emberiséget; ha nem elég erősek ahhoz, hogy másként gondolják el a Föld fejlődését, mint ahogy a természettudósok leírják; hogy ugyebár egyszer megszűnik a Föld termőereje és az emberi nem kipusztul - akkor a Jézus Krisztusról alkotott egyetlen képzet sem segít. Mert ha ki is fejtett a Föld számára bizonyos tevékenységet - az erről alkotott képzet nem elég erős ahhoz, hogy kövesse az anyag tevékenységét amint földi állapotából egy eljövendő állapotba kerül. Az itt alkotott fogalmaknál sokkal erőteljesebb fogalmakra van szükség ahhoz, hogy a Földet úgy ragadják meg, hogy élete új létben folytatódhasson.

Nemrég mondtam egy nyilvános előadáson: ma a természettudomány úgy gondolkodik, hogy kiszámolja: ha a mai természeti erőket évmilliókba vetítik ki, akkor olyan állapot következik be, - a Royal Institution egy előadása szerint írtam le Önöknek - hogy a falakat fehérjével mázolják be, mert világító fényénél újságot lehet olvasni. Leírtam, hogy a kutató szerint a tej szilárd lesz és kék fényben sugárzó, stb. ezek a képzetek persze a valóság árnyszerű fogalmaiból erednek, a valóság megragadására nem elég erőteljesek. Mert a természettudomány ilyen számításai olyan vállalkozáshoz hasonlítanak, mintha az emberi gyomor változásait vizsgálnám 4-5 évig, azután kiszámítanám, hogy milyen lesz 250 év múlva. Megfelelően nagyszámú évre kiterjesztve kiszámíthatom. Ahogy a természettudós kiszámítja, hogy milyen lesz a Föld egy millió év múlva, úgy számíthatom ki 6-7 éves ember gyomrán 250 év utáni képét, bár ő addigra már halott. Amint a geológusok kiszámítják, hogy milyen volt a Föld évmilliókkal ezelőtt, úgy számolhatják vissza egy gyermek belső szerveinek 8-14 napos változásaiból a gyermek 250 év előtti állapotát, bár ő akkor még nem élt. A fogalmak nem képesek az egész valóság megragadására. E természettudományos fogalmak a valóságnak arra a részére érvényesek, amely az időszámításunk előtti VI-VII. évezredtől az időszámításunk utáni VI- VII. évezredig terjed, azon túl nem.

Az emberi lényt azonban egészen más korszakokban kell elgondolnunk. És ennek az emberi lénynek az értelmében kell itt lennie a Krisztus-lénynek. Ezért mondtam itt egyszer: Mást neveztek a középkorban „misztikus násznak", és más Christian Rosenkreuz értelmében „kémiai násznak". A misztikus nász csak belső folyamat. Ahogyan régebben, vagy talán most is még sok teozófus mondta: Ha az ember igazán elmélyed bensejében, akkor megtalálja az azonosságot az isteni lénnyel! Ezt olyan szépen vetítették az emberek elé, hogy egy egyórás előadás után azzal a tudattal mentek el, hogy ha bensejükben igazán megragadják lényüket, már valamilyen istennek érezhetik magukat! - Christian Rosenkreuz kémiai nászán az emberek erőinek olyan tevékenységét értjük, amely az egész embert ragadja meg és lényét valóban úgy formálja át, hogy a Jupiter-Vénusz-Vulkán korba kerülhessen át, ha az anyag egykor salakként lehull.

A manicheizmusban a gonosz legyőzése, az anyagnak a fogalommal történő leküzdése rejlett. Julianus lelkét az foglalkoztatta, hogy mélyebb értelemben kell megragadni a gonosz problémáját és ezzel kapcsolatban Jézus Krisztus kérdését, ezt kívánta perzsa beavatással megszerezni és aztán átvinni Európába. És íme, perzsa hadjáratán lett gyilkosság áldozata. Történelmileg is bizonyítható, hogy gyilkos kéz, Konstantin egyik keresztény hívének keze ölte meg. Látják, hogy a történelemben mindig tragikussá vált a folyamatosság megvalósításának az elve, amint Julianus Apostatával is mintegy zsákutcába vezetett.

Azután az ágostoni elvet érvényesítették, hogy semmiképpen se képezzenek a manicheuzmushoz hasonló fogalmakat, amelyek összekapcsolják a materiális képzeteket a szellemi gondolkodással. A nyugat belesodródott az absztrakció folyamatába. Ez a folyamat bizonyos szükségszerűséggel haladt tovább és csakugyan áthatotta az egész nyugati világot. Csak egyes jelentékeny szellemek lázadtak fel, ők voltak az absztrakció nagy ellenzői. E lázadók közül egész szellemi konstitucióját tekintve Goethe volt az egyik legjelentékenyebb. Kant azoknak egyike, akik leginkább áldozatul estek az absztrakciónak. Mert vegyék elő Kant „Tiszta ész kritikáját", olvassák el alaptételeit, és ha minden alaptételt visszájára fordítanak, akkor kapják meg az igazságot. Jól tudom, hogy eretnekséget beszélek, de így igaz. Éppen Kant legfontosabb tételéről, a tér és idő tanáról kell ezt gondolnunk. Nyugodtan visszájára lehet fordítani e tételeket, nemet mondani, ahol igent mond, és viszont, akkor kb. megkapjuk azt, ami a szellemi világok előtt megállja a helyét. Megérthetik viszont ebből, hogy milyen nagy érdek fűződik Kant nagy ellenlábasának, Goethének olyan meghamisításához, ahogyan az a férfiú hamisította meg, akiről nemrég beszéltem el, hogy ellentétévé hamisította: „A természet belsejébe teremtett szellem nem hatol!"

Ezeket a szempontokat figyelembe véve, helyes nézőpontból értékelhetjük Julianusnak különösen a páli kereszténység ellen irányuló írását is. Különös írás ez. Nem is annyira tartalma folytán különös, mint inkább a XIX. század különböző írásainak tartalma miatt. Ez a paradoxon, igaz? A dolog azonban úgy áll: Ha Julianus Aposztata kereszténység elleni iratait nézzük, akkor itt a legkülönbözőbb okokat hozza fel a kereszténység, a történelmi Jézus és bizonyos keresztény dogmatika ellen, mindezt igen erős, valódi pátosszal, nem hamis pátosszal, hanem igazival, erős bensőséggel. Nézzük ezeket az okokat, és azután vizsgáljuk meg a XIX. század liberális teológiáját, majd ennek átmenetét Dreusékhoz, és azokhoz, akik a liberális teológiai kutatás alapján Jézus Krisztus történelmiségét, létezését tagadták. Ha megnézzük, amit a XIX. század irodalmában produkáltak és összeállítjuk ezt az egész irodalmat, amely a XVIII. században kezdődik, és az egész XIX. században folytatódik, vagyis az elképzelhető legszorgalmasabb, gondosabb, alaposabb filológiai munkálkodást, akkor mindenesetre kiderül, hogy bizonyos főbb vonalak összeállíthatók. Persze egész könyvtárakat kell átkutatni, mivel rengeteg ismétlés van, mint már sokszor mondtam. A fő kritika ugyebár azzal kezdődött, hogy összehasonlították az evangéliumokat, eltéréseket találtak köztük és így tovább. Ezeket többször említettem, nem kell ismételni. Ha azonban összeállítjuk a főbb vonalakat, fő tételeket, ezek Julianus Apostatánál már mind megtalálhatók. A XIX. században valójában semmi újat nem produkáltak. Julianus Aposztata mindezt megalkotta, csak ő bizonyos zsenialitással mondta, míg a XIX. században óriási szorgalommal, alapos teológiai képzettséggel és alapos teológiai szofisztikával mondták.

Így azt mondhatjuk: Julianus Aposztata titáni harcot vállalt. A folyamatos fejlődés megvalósítását végül is még a manicheizmus felélesztésével kísérelte meg. Gondolják el, hogy olyan kiváló szellemek, mint Goethe, mintegy ösztönös hajlamból akarták újjáéleszteni magukban a régi görögséget. Gondolják el, hogy mindez milyen lett volna, éppen ezekkel az emberekkel, ha Julianus Aposztata műve sikerül! Elmondhatjuk, hogy Julianus Aposztata műve szükségszerűen nem sikerülhetett. Ezt a tényt egészen más oldalról kell megvilágítanunk. Ez a szükségszerűség azonban nem érthető, ha a nagy Julianust filiszter módon nézzük, és nem látjuk meg benne a világ összefüggéseinek valóságába hatoló emberi megértés titáni harcosát. És a mi korunkban úgy áll a dolog, hogy különösen hasznos visszaemlékeznünk a nyugat történelmi fejlődésének ilyen nagy pillanataira, mert olyan korban élünk, amelyen nem jutunk túl egészséges módon, ha nem értjük meg új módon azt, amit egy Julianus Apostatához hasonló szellem akart. Az ő nagy tragikuma, hogy az ő korában még nem lehetett a régi beavatási princípiumot a kereszténység lényegének mélységével harmonizálni. A mi korunkban elérkezett ez a lehetőség és megvalósítását nem szabad elmulasztani, különben lehanyatlik a Föld és az emberiség fejlődése. Minden területen be kell látnunk, a szükséges megújulást. Mindenekelőtt azt, hogy el kell fogadni a szellemi világgal való érintkezés elvét. Először mindenképpen képzetet kell alkotnunk mindarról, ami a szükségszerűség ellen működik. Ma félnek az ilyen képzetektől, félnek a hathatós képzetektől. Bár korunkban sok bátorság él, - a megismerés bátorsága nem él benne! Elsősorban a megismerés bátorsága hiányzik! A mai emberiségnek még nincs szándékában, hogy igaz eltökéltséggel álljon a valósággal szemben. Pedig korunkban elsősorban ez szükséges. Mert korunknak meg kell értenie valamit, ha nem akar semmiségekbe beleveszni: meg kell értenie az alkotó szellem princípiumát. Meg kell értenie, hogy az alkotó szellem ugyanazzal az erővel hat, mint az ösztönök, csakhogy az ösztönök a sötétségben hatnak, az alkotó szellem pedig a Nap; a szellemi Nap fényében. Ezt korunknak meg kell értenie. És éppen a mi korunkban működik sok minden egyenesen ez ellen.

Cato, a római Cato elsősorban a római állam rendjének szilárd szerkezetét akarta létrehozni és ehhez szükségesnek tartotta a görög hellén filozófia híveinek száműzését. Azt mondta; hogy ezek csak fecsegnek, és ez zavarja hatóságaink rendelkezéseit. Machiavelli, a reneszánsz Firenze nagy egyénisége, egyetértett vele és különösen azért méltatta Catót, amiért száműzi az államból azokat, akik a szellemi megismerés szempontjából szólnak bele az államot illető emberi rendelkezésekbe. Machiavelli tökéletes megértést tanúsított az iránt is, hogy az Imperium Romanumban bizonyos időkben halálbüntetés járt azoknak, akik a szociális rend szerkezete iránt érdeklődnek.

A szellemi világgal való érintkezésnek az Imperium Romanum és összes európai követői igencsak halálos ellenségei. Ezért törekszenek oly sok területen arra, hogy e dolgok körül lehetőleg homály uralkodjék, és lehetőleg eltitkolják őket. Ha a golgotai misztérium képzete belép a világba, azzal a radikális kíméletlenséggel, ahogy el kell képzelnünk, akkor szellemileg sok minden szétolvad, mint a hó a napfényben. Ez kellemetlen, igen kellemetlen. De meg kell történnie. És mindenekelőtt annak kell megtörténnie, hogy megtaláljuk az utat Krisztus lényének igazi felfogásához. - Legközelebb arról beszélünk majd, hogy az emberi lélek hogyan kerülhet közvetlenül a mi korunkban Krisztus lényének közelébe.

De egészen termékeny képzetet csak úgy nyerhetünk erről, ha tekintetünket egyfelől annak alakjára vetjük, aki mondhatnám, a nyugati kulturális fejlődés exoterikus oldalának inaugurátora, Konstantin, másfelől pedig Hitehagyott Julián alakjára, aki felvette az akkor lehetetlen harcot a nyugati fejlődésnek ezzel az exoterikus oldalával. A különös csak a következő: ha valaki nem is az okkult tények némi ismeretével, hanem bizonyos, a régi írásokban még meglévő okkultizmus valamelyest igazi ismeretével közeledik a keresztény dogmatikához, akkor egész különös dolgok derülnek ki. Mint mondtam, nem okkult ismeretekről, hanem a régi írásokban lévő okkult ismeretekből származó dolgokról van szó. Olyan dolgok derülnek ki, hogy azt mondjuk magunkban: Mi is van ebben a dogmatikában? Mi van ezekben a kultikus cselekményekben? Nem én, de számos szerző, aki az említett szempontból foglalkozott a dologgal, arra a következtetésre jutott, hogy a dogmatikában és kultuszban roppant sok régi pogány elem, a régi pogányság újjáélesztése rejlik. Így például Drach francia író, a régi héberek alapos ismerője, megkísérelte annak kimutatását, hogy a katolikus egyház dogmatikájában és kultuszában minden csak a régi pogányságból származik. - Azután azt is írók próbálták kimutatni, hogy némelyeknek éppen e tény elrejtése volt a fontos, hogy a világ ne tudhassa meg, hogy a dogmatikában, kultuszban a régi pogány elem vert gyökeret.

Különös volna, ha éppen a pogányság nagyon is nem tudatos formában élne tovább és felmerülhet a kérdés: Milyen szolgálatot tett a pogányság fennmaradása az Imperium Romanum fennmaradása érdekében? Milyen szolgálatokat? És mi a helyzet akkor Julianus Apostatával? - Ha néhány újabb írónak igaza volna, hogy a katolikus miseáldozás például lényegében régi pogány áldozás, és Julianus Aposztata minden erejét arra fordította, hogy a régi pogány szokások ne haljanak ki, hanem fennmaradjanak, akkor bizonyos módon mégis elért volna valamit. Julianus Aposztata és Konstantin nagy ellentétének szemléléséből számtalan nagyon különös probléma adódik, „szarvas probléma11, mint Nietzsche mondja. Szarvas problémák, amelyek a mai emberek számára roppant kellemetlenek, de feltétlenül a kor problémáivá kell válniuk.

Legközelebb majd ennél a fejtegetésnél folytatjuk.