Ha a kereszténység első elterjedésével lejátszódó események hatását értelmes és szellemi módon vesszük szemügyre, akkor lényegében átlátjuk majd a jelen és a közeljövő eseményeit és alakulását. Ez ma még némelyeknek talán paradoxonként hangzik. Mégis: ma a kortársak közt uralkodó, sokszor jellemzett nézeteknek megfelelően, nem veszik figyelembe a kor eseményeiben ható mélyebb impulzusokat, mélyebben rejlő erőket, mindent csak a felszínen lejátszódó szempontok alapján óhajtanak szemlélni. Ezért általában nem tudják megérteni, hogy ma is hatnak még bizonyos erők, amelyek az ember és a Föld fejlődésébe csakis a kereszténység elterjedésével vésődtek és oltódtak be. A mélyebb szellemi erők ma azért nem hozzáférhetők az emberek számára, mert valójában nem szeretik ezeket látni. Aki azonban egy kicsit is foglalkozik azzal, ami korunk felületi történésének mélyén rejlik, az a kor sok felszínre jutó dokumentumában, sőt a cselekedeteik impulzusait nem tudatosító emberek tetteiben is észrevesz majd olyan hatékony erőket, impulzusokat, amelyekben gyakran a kereszténység elterjedésének első századaiban fellépő impulzusok hatnak tovább, sőt jelennek meg újra. Mai korunkban nem is lehet a régi impulzusok legjelentősebb, mondhatnám, feltámadását jellemezni, mert az emberek nem viselik el az ilyen jellemzést. Aki azonban Európa első keresztény évszázadait bizonyos szempontból szemléli, az rájöhet arra, hogy milyen erők hatnak és jelennek meg ismét. Ezért igyekeztem és igyekszem az első Krisztus utáni évszázadokban elterjedő kereszténységgel kapcsolatban bizonyos jelenségeket éppen most lelkük elé vetíteni, mert az általuk nyert képzeteket megfelelően alkalmazva saját lelkükkel érthetnek meg sok mindent a jelen korból.

Ma előhozok néhány dolgot, ami legutóbbi fejtegetéseinkre épül és később majd még részletezni fogjuk, de előbb megszemléljük, hogy a későbbi megbeszélés termékeny lehessen.

Látják, többször szóltam arról a különös, sajátságos dologról, hogy az első római császárok, cézárok bizonyos módon kikényszerítették beavatásukat. És hogy a római császárok számos cselekedete éppen annak befolyására történt, hogy beavatásukat kikényszerítették és így megtudtak bizonyos dolgokat a világ eseményeinek nagy impulzusaival kapcsolatban, de mint legutóbb láttuk, a maguk módján kihasználták ezeket a beavatási titkokat.

E dolgok szemlélésekor mindenekelőtt annak belátásáról van szó, hogy a Krisztus-impulzus belépése az emberiség világtörténelmi fejlődésébe nemcsak a fizikai sík külső eseménye volt, amit a ránk maradt tények történelmi szemléletével értünk meg, hanem valóságos szellemi történés volt. Már utaltam rá, hogy ha az evangélium azt közli, hogy Krisztust a démonok felismerték, ennek mélyebb jelentése van. Krisztus gyógyításait elbeszélve, az evangélium ezeket a démonok kiűzéseként adja elő. És mindig újra figyelmeztet rá, hogy' egyfelől az emberekből ilyen módon mintegy kijutó démonok tudták, hogy Krisztus kicsoda, másfelől viszont mindig újra utal arra, hogy Krisztus maga mondja a démonoknak, hogy nincs itt az ideje annak, hogy róla beszéljenek, és mint a közkeletű evangélium-fordításban áll, ne „árulják" el. Így ezt mondhatjuk: Amikor Krisztus fellépett, nemcsak az emberek ítéletével találkozott. Megtörténhetett volna, hogy az embereknek először sejtelmük sincs arról, ami Krisztus fellépése mögött rejlik. A démonok azonban, akiket a szellemi világhoz tartozó szellemeknek gondoltak, felismerték. Látjuk tehát, hogy az esemény felismerésénél az érzékfeletti világnak van szerepe. És mindenekelőtt azt a felismerést szögezték le az első keresztények nagyobb tudású vezetői igen nyomatékosan, hogy a kereszténység nemcsak földi eseményként jelent meg, hogy nemcsak a földi világban játszódott le valami, hanem a szellemi világot is érintette, mintegy forradalmat okozva benne. Ezt szögezték le az első kereszténység vezetői és szellemei határozottan és erőteljesen.

Mármost, különös jelenség, hogy a római császároknak, akik tehát ismerték a szellemi világ bizonyos dolgait és titkait, mivel kikényszerítették beavatásukat, - éppen beavatásuk folytán volt többé-kevésbé sejtelmük a Krisztus-impulzus egész nagy messzemenő jelentőségéről. Voltak természetesen a római császárok közt olyanok, akik nem sokat értettek a titkokból, annak ellenére, hogy kikényszerítették beavatásukat; de voltak olyanok is, akik értettek annyit, hogy sejthették a Krisztus-impulzus hatalmát, hatását, erejét. És a beavatott császárok közül éppen a tehetségesebbek és belátóbbak kezdtek a terjedő kereszténységgel szemben bizonyos politikát követni. Már Tiberius, az Augustus utáni első császár elkezdte ezt. Bár ellene lehetne vetni, hogy a kereszténység ekkor még nem is terjedt, de ez az ellenvetés nem helyénvaló. Mivel Tiberius bizonyos mértékben a régi misztériumok beavatottja volt, tudta, hogy lényeges dologról van szó, amikor Palesztinából a világba lépő Krisztus-impulzust jelentették neki. Így észre kell vennünk, hogy már Tiberius alatt elkezdődött az a politika, amit Róma beavatott császárai a kereszténységgel szemben követtek. Éppen Tiberius nyilvánította ki akaratát, hogy Krisztust vegyék fel istenként a többi római isten közé.

A római világbirodalom egészen határozott politikát folytatott az istenek tiszteletével kapcsolatban. Ennek lényege az volt, hogy ha a rómaiak győzelmet arattak egy nép felett, akkor a meghódított néppel isteneiket is felvették saját isteneik Olimposzába. Vagyis azt mondták: ezeket az isteneket is tisztelhetik és a mi isteneink száma ezekkel szaporodott. Felvettek hát isteneik családjába néhány másikat és így szaporodtak lassanként a római istenek. Ez volt tehát a római uralkodók politikája, hogy szellemileg, lelkileg is átvegyék azt, amit meg akartak hódítani. Főként a beavatott császárok távolról sem látták azt az istenekben, amit a nép látott, hanem tudták, hogy felállított képeik mögött a legkülönbözőbb hierarchiák valóságos szellemi hatalmai állnak. Ez a politika nagyon is érthető és felfogható volt, hiszen tudatosan fűzték a római uralkodó elv erejéhez azt az erőt, amit az istenek felvétele, kisajátítása jelenthetett. Rendszerint nemcsak külsőleg, exoterikusan vették át az istenek vallását, hanem az idegen misztériumok titkait is felvették a római beavatási helyeken és összekötötték őket a régi római birodalom misztériumkultuszával. Mivel az akkori szemlélet szerint az istenek által reprezentált szellemi erők nélkül nem lehet és nem szabad uralkodni, így hát ez teljesen érthető volt.

Tiberius tehát azt akarta elérni, hogy Krisztus erejét, ahogy ő elképzelte, ugyancsak iktassák csak be azon impulzusok közé, amelyek a többi, általa és népei által elismert isteni hatalomból eredtek. A római szenátus meghiúsította Tiberius szándékát és így nem valósult meg. A beavatott császárok azonban mindig újra próbálkoztak. Például Hadrianus is. A befolyásukat érvényesíteni tudó tisztviselők azonban újra meg újra a beavatott császárok e politikája ellen szegültek. Ha megvizsgáljuk azt, amit e politika ellen valójában felhoztak, akkor ezzel helyes képzetet alkothatunk arról, hogy voltaképpen mi is játszott szerepet az emberi földfejlődés e legfontosabb fordulópontjánál.

Érdekesen egybevágó dolgok tárulnak szemünk elé. Látják, római írók, befolyásos római személyiségek és hatásukra a szélesebb római nép részéről is mindig újra érvényre jutott az akkor mutatkozó és terjeszkedő kereszténységgel szemben az, hogy ők szentségtelennek tartják azt, ami másoknak szent és szentnek tartják, ami másoknak szentségtelen. Vagyis a rómaiak arra figyelmeztettek, arra utaltak mindig újra, hogy ezek a keresztények gondolkodásukban, érzésükben, érzületükben radikálisan különböznek a rómaiaktól és az összes többi néptől. A többi népet a rómaiak ugyanis mintegy isteneikkel együtt felszippantották. Látják ebből, hogy a világ bizonyos mértékben másfajta embereknek tekintette a keresztényeket, más, sőt ellentétes érzületűnek. Ezt egyszerűen elintézhetnénk úgy is, mint úgynevezett rágalmat. Ilyen dolgok rögtön kéznél vannak ugyebár, ha a történelmet felületesen akarjuk szemlélni. De nem fogjuk rágalomnak nevezni, ha meggondoljuk a következőt: a golgotai misztérium előtti és vele egyidejű kor nézeteiből sok minden ment át szó szerint a keresztény tanokba. Tudják, hogy nem értékeljük túl a szó szerinti szöveget, de éppen ezért hangsúlyozhatjuk, hogy a keresztények olyan szavakkal fejezték ki érzelmeiket, amelyek egyes kortársaknál már felfedezhetők. Krisztus egyik kortársa Alexandriai Philo, akit már én is többször említettem itt, egyike azoknak, akiknél talán valóban szó szerint megvan az, ami a keresztényeknél ismét megjelent. Alexandriai Philonak van egy különös mondata, mely így hangzik: „A hagyományok alapján gyűlölnöm kell, amit mások szeretnek - a rómaiakra érti - és szeretnem kell, amit mások gyűlölnek" - ezt is a rómaiakra érti. Ha szemügyre veszik Philo e mondatát, és aztán utánanéznek az evangéliumokban, akkor különösen a Máté evangéliumban számtalan visszhangjára találnak. Így azt lehet mondani: a kereszténység mint- egy olyan szellemi aurából sarjadt ki, amely feltételezi, hogy azt mondják: Mi azt szeretjük, amit a többiek gyűlölnek. Vagyis a keresztények maguk mondták ki azt, amit a többiek szemükre vetettek; ezt a mondatot az első idők keresztény közösségeiben gyakran elmondták, sőt a keresztény tanításoknál az egyik fő tétel volt. Tehát nem volt puszta rágalom, hanem összevág azzal, amit a rómaiak mondtak: A keresztények szeretik, amit mi gyűlölünk, és gyűlölik amit mi szeretünk. A keresztények azonban másfelől ugyanezt mondták a rómaiakról.

Ebből látják, hogy az emberi világ fejlődésében csakugyan az előzőktől rendkívül különböző dolog következett be, különben nem juthatott volna ilyen intenzíven kifejezésre. Az egész helyzet megítélésében persze tisztában kell lennünk azzal, hogy a bekövetkezett történés valóban a szellemi világból jött és a golgotai misztérium némely kortársa, mint Philo, megtört fényben látta és a maga módján fejezte ki. Egyes evangéliumi mondásokat ma gyakorta úgy értelmeznek, mint a legutóbbi előadás végén idézett férfiú, az emberek opportunista hozzáállásához alkalmazva őket. Ezeket csak akkor látják majd helyes megvilágításban, ha nem az önkényes interpretáció álláspontján állnak, hanem igazán a kor egész szelleméből alakítják ki interpretálásukat. Különös mondatok vannak nála. Hiszen ma néha csakugyan furcsán interpretálják az evangéliumok szavait. Philonál azonban sok minden erősen összecseng az evangéliumokkal. Elmondanék tőle egy mondatot, ebből meglátják, hogy némileg másképp ír, mint az evangélisták, mert nincs úgy inspirálva. Inkább világias értelemben tollforgató, ezért sok mindent úgy fejez ki, hogy megértése könnyebb, mint az evangélistáké. Egy különös mondat található Philonál, sok mindent kifejez, ami akkor az emberek szívébe és fejébe jutott. Azt mondja: hagyjátok az örökség jegyzékét és a despoták okmányait és minden testi dolgot; ne tulajdonítsatok polgári és szabadságjogot az ún. polgároknak, sem szolgaságot az alacsony származásúaknak, vagy eladott rabszolgáknak, hanem csakis a lélek származására tekintsetek! - Értően olvasva az evangéliumot, félreérthetetlen, hogy ez a mentalitás speciális szellemi szférába emelve ugyan, de átizzik az evangéliumokon. Ezért mondhatja egy mai opportunista, amit legutóbb felolvastam és érdemes jól megjegyezni, ezért felolvasom még egyszer: „A túlvilágot keresni felesleges fáradtság. Talán nem is létezik. És akárhol fogjuk is meg, semmit sem tudhatunk meg róla. Hagyjuk meg az okkultizmust a megvilágosodottaknak és szemfényvesztőknek. Bármilyen formát ölt is a miszticizmus, ellentmond az értelemnek. Adjuk át magunkat az egyháznak, mert évszázadok tekintélyével és nagy gyakorlati tapasztalattal fogalmazza meg annak az etikának a szabályait, amit a népeknek és gyermekeknek kell tanítani. És mivel távol van tőle, hogy kiszolgáltasson bennünket a miszticizmusnak, sőt megvéd ellene, elhallgattatja a titokzatos ligetek hangját, értelmezi az evangéliumokat és feláldozza a Megváltó nagyvonalú anarchizmusát a modern társadalom igényeinek."

Éppen a Philotól idézett mondatból is láthatjuk - mivel mindig újra összecseng a Bibliával, az Újtestamentummal -, hogy mi rejlik voltaképpen az egész mozgalom mögött. Ha Philo a lélek származásáról beszél, akkor ezt sok mindenre érti, de mindenképp olyasmire, ami a római birodalomban mérvadó nézetek ellen lázad. Mert a római birodalomban természetesen csak a testi származás különböző formái voltak érvényesek és az egész szociális rend a testi származásra épült. És erre egyszerre odavetik, hogy „Hagyjátok a testi származást, és csak a lélek származására tekintsetek!" El sem képzelhető valami, ami radikálisabban szakítana a római birodalom elveivel. Lehetetlen nagyobb ellentétet elképzelni. És ezt az ellentétet emelte Jézus Krisztus fellépése magasabb szintre és teljes impulzitással szembeszegezte az akkori külső világrenddel, - hiszen a világ őreá várt.

Azt mondhatjuk: a római császároknak megfelelt volna, hogy isteneik panteonjába besorolják sok más istenük közé új istenként azt, aki itt fellépett és társadalmuk alappillérét tagadta. Ezzel a Krisztus Isten, aki mögött oly sok mélyebb dolog rejlik, triviálisan kifejezve, az övéik egyike lett volna. De a beavatott császároknak észre kellett venniük, hogy nem lenne könnyű dolguk avval, ami a szellemi magasságokból érkezett hozzájuk. Amikor a beavatás erői olyan külsődlegesen hatnak, amilyen külsődlegesen kell hatniuk, ha a császárok beavatása egyszerűen törvényes kényszerré vált, mint Augustus óta Rómában, akkor a császárok külső cselekedeteiben természetesen jelentős erők működnek. Úgyszólván a társadalmat alakító rendszabályokban, impulzusokban működnek és itt a szándékok erősebben megmutatkoznak, mint a közönséges beavatott ember számára. Mert tegyük fel hipotetikusan, hogy valamelyik beavatástól érintett császár azt mondta volna: fellépett a vízzel keresztelő. A beavatott császárok természetesen tudták, hogy a vízzel keresztelés meglazítja az étertestet, és ezáltal a megkeresztelt betekint a szellemi világ összefüggéseibe, és főként megtudja, hogy a világ fordulópontjához érkezett. Mert akiket vízbemerítéssel kereszteltek meg, étertestük kilazulása folytán megtudták a világ fordulópontjának titkát. Gondolják el, hogy egy ilyen beavatott császár azt mondta: felveszem a küzdelmet azzal, ami a világ fordulópontjába lépett. Volt ilyesmi a misztériumokban. Csak elég intenzív fogalmat kell alkotnunk a császárok hatalomvágyáról. Nem jutott eszükbe, hogy tehetetlenek az istenek akaratával szemben, hanem igenis elhatározták, hogy felveszik a küzdelmet a szellemi világimpulzusokkal - hiszen azért avattatták be magukat - mintegy a világ folyása ellen támadtak. Ez más korokban is megtörtént. Ma is megtörténik. De ma az emberek nem veszik észre, nem tudják.

E felállított hipotézissel szemben a következő történt: Liciniusnak, aki Konstantin idején a birodalom másik felén uralkodott, nagyjából az volt a szándéka, hogy ellene szegül az isteneknek. Jelet akart tenni, mert ilyen jelekben, kultusz-jelekben, mintegy kifejeződik a szellemi hatalmak elleni küzdelem. Más szavakkal, a világ fordulópontját, az egész világ elé táró keresztelést akarta kigúnyolni kortársai előtt, hogy ezzel leküzdje a kereszténységet és letompítsa impulzusának erejét. Ehhez külön ünnepet, színházi ünnepet rendezett Héliopoliszban. Gelasinus művészt bírták rá arra, hogy fehér keresztelő ruhában bemerítsék a meleg vízbe. Ezt színjátékként adták volna elő a keresztény keresztelés kigúnyolására. Mi történt? Gelasinust tehát fehér papi öltözékbe burkolták, bemártották a meleg vízbe, kihúzták és gúnyt űztek belőle. És mi történt? Azt mondta: „Most keresztény vagyok és lelkem minden erejével az maradok! „ Vagyis Licinius megkapta a szellemi világ válaszát: a keresztelés kigúnyolása helyett bekövetkezett a keresztelés hatása. Felismerte a világ fordulópontját. - A beavatott Licinius császár tehát vette a bátorságot, hogy megkérdezze az isteneket és harcoljon velük, és negatív választ kapott.

A mi korunkban persze nem tudnak az ilyen válasz jelentőségéről megfelelő fogalmat alkotni. Akkoriban ez mindenki számára teljes értékű válasz volt, a pogányoknak is Olyan válasz, amivel számolni kell. Másfelől e korban éppen a világ eseményeinek titkát ismerő emberek tudatába jutott olyasmi, ami járatossá tette őket a kereszténység elterjedésével felmerülő gondolatokban. A régi korokból a legkülönbözőbb szokások öröklődtek, valamennyinek megvolt az okkult értelme. Az antoniusi időkben a szibillák szóltak, vagy kikérték és meghallgatták tanácsaikat, a szibilla jóslatokat. És az Antonius-i kör egyik fontos orákuluma kifejezetten megállapította: Róma pusztulásra van ítélve, a régi Róma nem maradhat fenn. Az orákulumok úgy szóltak, hogy több értelemben, de helyesen is érthetők. Ez az orákulum különösen hangzott. Azt mondta: Róma el fog pusztulni, a régi Róma helyén rókák és farkasok fognak tanyázni, ők lesznek hatalmon. - Ezzel is számoltak. Természetesen minden mögött keresték a mélyebb értelmet, de a világ fordulópontját érezték. Ami Rómában uralkodott, az elhamvad. Rókák és farkasok uralmának kiindulópontjává válik. Az orákulumok természetesen több- értelműen szólnak és olykor az egyszerű nem beavatott bölcs elmén is átsugárzott a beavatás aurája és így néha különös dolgokat mondott, amiket csak a világ fordulópontjának korával összefüggésben lehetett érteni.

Legutóbb Néróról beszéltem el, hogy valójában mit is gondolt ez a beavatott császár. Fel akarta gyújtani a világot, hogy jelen lehessen a világ végénél. Mintegy kézben akarta tartani legalább Róma végzetét, vagyis a Rómából kormányzott világnak a részét, ha már Róma végzetének be kellett következnie. Seneca egyszer különös kijelentéssel intette őt. Ezt a kijelentést csak úgy értjük meg, ha tudjuk, hogy a római császárok beavatásuk elvének birtokában isteni teljhatalmat tulajdonítottak maguknak, amit éppen a keresztények nem részesítettek megfelelő tiszteletben. Seneca azt mondta Néró császárnak: „Sok mindenre képes vagy, - csak így közölhette a dolgot a hatalom emberével - sok mindent megtehetsz, megöletheted azokat, akikről úgy gondolod, hogy a régi Róma pusztulása utáni világrendhez hozzájárulhatnak. Egyetlen dologra képtelenek a zsarnokok, - mondta Seneca -, utódjukat ugyanis sohasem tudják meggyilkoltatni." - Nagyon jelentős, mély szavak. Persze nem az esetleg kijelölt utódra kell gondolni, hanem a valóságos utódra. Seneca értésére akarta adni, hogy hatalmának a halál szab határt. Tehát éppen a római körökben játszott Róma pusztulásának hagyománya fontos szerepet.

Különös, hogy éppen a hagyományokban a keresztények megint csak élesen különböztek a rómaiaktól. És most jön a paradoxon: a keresztények abban különböztek, hogy maguk között éppen azt a tételt védelmezték, hogy Róma nem pusztul el, uralma mindig fennmarad; ezen mindig egy ciklus végét értették. Tehát éppen a keresztények védték azt a tételt, hogy Róma uralma fennmarad; mintegy túléli a farkasokat és rókákat. Nem mintha azt mondták volna, - hogy kissé az orákulumok nyelvén beszéljünk -, hogy Rómában nem fognak farkasok és rókák tanyázni vagy uralkodni, ezt nem tagadták, csak ellene vetették, hogy Róma uralma fennmarad.

E hangulatokat igazán megfelelően kell szemlélni. Hiszen néhány dolog meg is valósult. Alexander Severus anyja, például Origenes tanítványa volt, akit gyanús volta ellenére mégiscsak egyházatyának tekintenek; tanítványa saját céljára mintegy vallásos Pantheont állított fel. Privát helyiségében egyidejűleg Abrahámot, Orpheust, Tyanai Appoloniust és Krisztust részesítette tiszteletben és saját üdve számára a négyes tiszteletet, helyesnek és szükségesnek tartotta. Origenesnek jó tanítványa volt és magatartását semmi esetre sem találta ellentétesnek Origenes tanaival.

Ha megragadjuk ezeket a hangulatokat, amelyeket néhány vonással igyekeztem felvázolni, akkor megkapjuk az első évszázadok hangulatát egészen a IV századig. És mindig újra megtaláljuk e korban a beavatott császárokat, akik arra törekedtek, hogy a kereszténységet felvegyék vallási rendszereik közé és megalkudjanak vele. Ez a történelemben közölt keresztény- üldözés ellenére így volt; a IV századba terjedően ezt találjuk.

Mint tudjuk, a IV században Konstantin császár személyében különös személyiség lép fel, ő Licinius kortársa. Konstantin rendkívül jelentős személyiség volt, szellemileg is. Más alkalmakkor utaltam rá, hogy Konstantin személyiségében szellemi behatás érvényesült, mintegy a nyugat bonyolult vezetésében is. Ma más szempontból foglalkozunk vele.

Látják, jelentős szellemi személyiség is volt, de szellemi jellege folytán nem talált megfelelő kapcsolatot a régi beavatással. Nem találta meg ezt a megfelelő kapcsolatot. Mintegy visszariadt attól, amitől elődei és kortársai nem riadtak vissza: hogy kikényszerítse a régi misztériumokba való beavatást. Bizonyos értelemben félt attól, hogy ezt kikényszerítse. Amellett a szibillai jóslatok is nyomták a lelkét és mindaz, amit Róma és a római birodalom hanyatlásáról tudtak akkoriban és így tovább. Bár azt is tudta, hogy a keresztények hagyománya, tézise szerint Róma a világ végezetéig fennmarad. Mindezeket jól tudta. A régi misztériumokba való beavatástól azonban visszariadt. Visszariadt attól, hogy felvegye a misztériumokban a harcot a keresztények ellen. Ez rendkívül lényeges.

Amit a történelem mond Konstantin császárról, az rendkívül érdekes és megmutatja, hogy Konstantin másképp igyekezett kapcsolatot teremteni a kereszténységgel, mintegy a kereszténység nagy védőjeként lépett fel és valójában teljesen áthatotta a római birodalmat a kereszténységgel, ahogyan ő értette azt. A kereszténységet azonban nem tudta igazán a régi beavatási princípiumhoz kapcsolni. Itt volt ugyanis egy nagy nehézség; ugyanis maguk a keresztények és vezetőik tiltakoztak ez ellen, mert volt hozzá érzékük és sokan be is látták, hogy a misztériumtemplomokban elrejtett régi misztériumot a kereszténység a világtörténelem színterére hozza ki és az egész világ elé tárja. A misztériumigazságokat ki akarták tárni az egész világ elé, nem templomokba zárni. A beavatott császárok alapjában véve nem akartak egyebet, mint a kereszténységet ismét visszavinni a világból a misztériumtemplomokba. Akkor az embereket a kereszténységbe hasonlóképpen avatták volna be, mint a régi istenek tanításának titkaiba. A keresztények törekvéseihez azonban Konstantin is nehezen jutott el, mert a keresztények merőben szellemi impulzusként értelmezték azt az impulzust, amelynek szerintük át kell járnia a világot ezen a fordulóponton. Tételük is teljességgel szellemi impulzus nézőpontjából értendő: „A római birodalom fennmarad." Ez a tézis egész különösen világosan megnyilvánul, ha az első keresztények, mondhatnám, titkos tanítását vesszük szemügyre. A római birodalom fennállásával ugyanis már akkor arra utaltak, ami be is következett. Nemrégiben mondtam, hogy az Impérium Romanum igazi mélyebb impulzusa nem szűnt meg, hanem tovább él. Mint mondtam, nemcsak a jogtudományban rejlenek az Impérium Romanum impulzusai. Lényeges, hogy egyes dolgok felléptek, és aki nem lát mélyebbre, az újnak véli ezeket. Valójában semmi sem jött hozzá bizonyos területen ahhoz, ami az Impérium Romanum impulzusaiban rejlett. Az Impérium Romanum folytatódott, kiterjedt. Ha nincs is meg a régi római birodalom, szelleme messzire terjedt és mélyrehatóan él.

Némelyek, ismerve ezeket a titkokat, ma azt mondják, hogy a római birodalom szelleme kísért most, és mindig és mindenütt él köztünk. Ezt a mai napig így fogalmazzák meg az e dolgokban avatottak és mindig így is fogják. Erre akartak a keresztények utalni és egyben arra is, hogy a kereszténységben mindig lesz valami, aminek küzdeni kell az Impérium Romanum ellen. A kereszténység érzékfelettisége mindig harcban áll majd az Impérium Romanum érzékiségével. A tézisben tehát jövendölés, jövendőmondás rejlett.

Most azt is megértik, hogy miért féltek a római szenátorok és császárok: a pusztulást a maguk módján a külső birodalomra kellett érteniük és látták, hogy éppen a kereszténység befolyására egymás után szakadnak le róla az egyes részek. Ez a benyomás nehezedett olyan emberre, mint Konstantin császár. Beavatás nélkül tudta, hogy az emberiségnek ősbölcsessége volt valamikor, a régi korokban létezett az ősbölcsesség, amikor az embereknek atavisztikus szellemi látása volt. Aztán a későbbi korokba vitték tovább, a papok őrizték, lassan korrumpálódott, de megvolt. Nekünk rómaiaknak - mondta magában Konstantin - szociális rendünkben szintén megvan az ősbölcsesség intézményeivel kapcsolatos elem, csak beletemettük a külső érzéki birodalomra épült szociális rendbe. - Ezt fontos szimbólum fejezte ki, valójában imagináció, de nemcsak imagináció, hanem világtörténelmi kultikus esemény; ezek az imaginációk gyakran fejeződtek ki kultikus eseményekben. Ez abban nyilatkozott meg, hogy azt mondták: „A bölcsességet régebben nem az emberek gondolták ki, hanem a szellemi világ kinyilatkoztatása volt. Így kapták még legelső ősatyáink papjai, nem is Rómában, hanem odaát Uionban, Trójában, ahol ősatyáink papjai éltek. Ezt fejezi ki a Palladium mondája Athéné ún. képmásáról, amely Trójában az égből hullott le, szentélyben őrizték, majd Rómába került és porfiroszlop alá temették. Porfiroszlop emelkedett felette. Ezzel az imaginatív kultikus cselekménnyel kapcsolatban úgy érezték: Kultúránkat is a szellemi világból érkezett régi ősbölcsességre vezetjük vissza, de az ősrégi Trójában hordozott alakjához nem tudunk hozzáférni.

Konstantin érezte ezt. Így azt is érezte, hogy ha be is avatnák a későbbi misztériumokba, nem sokat érne velük, nem vezetnék el a régi ősbölcsességhez, a Palládiumhoz. Így Konstantin elhatározta, hogy mintegy felveszi a maga módján a harcot a világ hatalmaival, hogy megmentse az Impérium Romanum elvét. Természetesen nem volt olyan együgyű, hogy ne tudja: ennek bizonyos világimpulzusok áramlatában, értelmében kell történnie. Tudta, hogy ennek megint csak bizonyos, az egész világfejlődés elé táruló kultikus cselekmények értelmében kell történnie. Először is elhatározta, hogy Rómát visszahelyezi Trójába, kiásatja az eltemetett Palládiumot és visszaviteti Trójába. Ez meghiúsult. Konstantinápoly alapításának a terve az új Rómának Trójába való telepítéséből származott. Oda kívánta áramoltatni az erőt, hogy a pusztuló Rómát átmentse a jövőbe. Úgy hitte, hogy éppen ezzel a világ fordulópontjának ellene szegül. A szibillai jóslat értelmében rókákat és farkasokat hagyott volna Rómában tanyázni, de Róma titokzatos impulzusait más helyre gyökereztetve, mintegy eredetéhez vitte volna vissza. Így született meg Konstantinápoly alapításának terve. Ezt 326-ban vitte véghez. Az alapítást a világ nagy fordulópontjának eseményeivel hozta kapcsolatba, ezt egyszerűen abból is láthatják, hogy az alapkő letételéhez olyan időpontot választott, amikor a Nap a Nyilas csillagképében állt és a Nap óráján a Rák uralkodott. Tehát csakugyan a kozmikus jelekhez igazodott. Konstantinápolyt egész különösen jelentőssé kívánta tenni. Az örök Róma örök impulzusát akarta ráruházni. A porfiroszlopot is átszállíttatta Konstantinápolyba, ezt azonban később a viharok elpusztították. Kiásatta a Palládiumot és a porfiroszlop alá temettette. Megvoltak a golgotai kereszt és a belevert szögek maradványai. A kereszt maradványaiból egy különösen értékes Apollon-szobor keretezése készült, Apollon sugárkoronájához pedig a kereszt szögeit használta fel. Ezt állították a porfiroszlop tetejére, amely később elpusztult. A rajta olvasható felirat pedig kb. Így szólt: „Ami itt teremt, az teremtsen örökké, mint a Nap és vigye át alapítójának, Konstantinnak hatalmát az örökkévalóságba." - Mindez többé-kevésbé imaginatíve is értendő, azzal a megszorítással, hogy szigorúan történelmi eseményeket jelent.

Ez a monda - csak mondáról beszélek - hatalmába kerítette az egész történést. Az egész történés metamorfózisa a mondában él tovább, ez nagyjából a következőt beszéli el: A Palladium természetesen egy bizonyos ősi bölcsesség helyének a szimbóluma volt a trójai beavatott papok titokzatos helyén, ők rejtegették. Először akkor került napfényre, amikor különböző kerülő utakon Trójából Rómába hozták, másodszor pedig akkor, amikor Konstantin Rómából Konstantinápolyba vitte. Akik a mondát folytatták, hozzáfűzik: Harmadszor akkor kerül napfényre, amikor Konstantinápolyból egy szláv városba kerül. Ez a monda a legkülönfélébb módokon él benne sok mindenben. A mi korunkban sok minden úgyszólván tisztán fizikai aspektusában jelenik meg, de a fizikai aspektusok mögött elrejtőzik egy és más.

Konstantin tehát közvetlenül az Impérium Romanum pusztulása ellen akart szegülni, noha szilárdan hitt a szibillai jóslatban. Mintegy a saját pusztulásának helyéről akarta elragadni Rómát.

Ha mindabban amit elbeszéltem, Konstantin császár világtörténelmi személyének hatékony lelki impulzusát látják, akkor ezekben a lelki impulzusokban fontos, lényeges és jelentős összefüggéseket vehetnek észre. A nyugat kulturális fejlődésében ható különböző áramlatok lényeges momentumai sorakoznak fel Önök előtt, ha hozzáveszik még azt, amit az első keresztények és vezetőik mondtak: Nem, az Impérium Romanum nem pusztul el, fennmarad, és az impulzus, amit felkaroltunk, megvalósul és örökké él. Mindenekelőtt képet alkothatnak arról, hogy hogyan gondolkodtak Rómáról, az Impérium Romanumról a kereszténység első századaiban és még Konstantin császár idejében is, és hogy milyen radikális ellentétben voltak a jövő elképzelését illetően. Talán találnak lelkükben támpontokat a későbbi események helyes megvilágítására. Sok, később bekövetkezett dolgot ugyanis csak úgy ítélhetünk meg helyesen, ha válaszolunk arra, hogy hogyan egyezik eddig az eredeti intencióval és mit kell tenni, hogy jobban megfeleljen neki.

Most hátra van az, hogy a kereszténység elterjedésével kapcsolatos fejlődés még fontosabb momentumára utaljunk, ami akkor jött létre, amikor a fejlődő kereszténységgel szemben ismét beavatott császár lépett fel, Julianus, akit Apostatanak neveznek. És a történelmi fejtegetés kapcsán annak a kérdésnek a tárgyalását is hozzáfűzhetjük, hogy hogyan kerülhetünk megfelelő lelki előkészítéssel különösen közel Krisztushoz, akinek éterikus megjelenése ebben a században kerül a világba. Hogyan találjuk meg éppen korunkban a közelébe vezető utat?

Következő alkalommal elmondanám, hogy miként alakultak a dolgok egy ismét beavatott császár, Julianus Aposztata alatt és utalnék a jelenkor Krisztushoz való viszonyára, amennyire ez ma elmondható.