"Csak azok az ismeret-ideák gyökereznek meg igazán az emberi bensőben, melyek szociális működésben sülnek ki."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Krisztus és az emberi lélek (5)


Teozófus morál

1. --

Norrköping, 1912. május 28.

Egy bennem felmerült impulzust követve az elkövetkezendő napokban antropozófus életszemléletünk egyik legfontosabb, legjelentősebb területét fogjuk megvizsgálni. Gyakran vetik szemünkre, hogy szívesen emelkedünk fel távoli kozmikus fejlődések és az emberrel való összefüggésük vizsgálatához, hogy szívesen emelkedünk fel a szellemi világok területére, vagyis hogy túlságosan sokat foglalkozunk a távoli múlt eseményeivel és a távoli jövő perspektíváival, ezzel szemben majdnem teljesen figyelmen kívül hagyjuk azt a területet, amelynek az emberhez legközelebb kellene állania: az emberi morál, az emberi etika kérdését.

Ebből a gyakran hangoztatott szemrehányásból - hogy az ember lelkiéletének és szociális életének ezzel a legfontosabb területével kevesebbet foglalkoztunk, mint azokkal a távolabb eső dolgokkal - annyi igaz, hogy az emberi morál kérdése a legfontosabb kell hogy legyen számunkra. De azt is meg kell mondjuk a szóban forgó szemrehányással kapcsolatban, hogy ha az antropozófus élet és antropozófus lelkület jelentőségét és teljes horderejét átérezzük, akkor ehhez a kérdéshez csak a legszentebb tisztelettel közeledhetünk. Csak annak teljes tudatában, hogy ha megfelelő módon akarunk vele foglalkozni, akkor ez a kérdés a lehető legközelebbről érinti az embert és ezért a vele való foglalkozás a legkomolyabb, a legméltóbb előkészületet követeli meg.

A minden oldalról felénk irányuló fent említett szemrehányást talán a következő szavakba önthetnénk: Mire valók a világra vonatkozó hosszadalmas elmélkedések? Mire valók a sok-sok lény sok reinkarnációjáról és a bonyolult karmikus összefüggésekről szóló elbeszélések, mikor az életben mégiscsak az a legfontosabb, amit egy az élete csúcspontjára elérkezett bölcs, mikor már mögötte állt egy bölcsességben gazdag hosszú élet, mikor már beteg és gyenge volt, úgyhogy járni sem tudott, hanem hordozni kellett, híveinek állandóan ismételt: „Gyermekeim, szeressétek egymást!” - Tudjuk, hogy ezt mondta idős korában János apostol, az evangélista, és gyakran hangsúlyozták, hogy ebben a három szóban „Gyermekeim, szeressétek egymást!” benne van a legmélyebb morális életbölcsesség. Kérdezhetnénk tehát, hogy miért van szükség még más egyébre, ha a jó, ha a magasrendű morális ideálok János apostol ezen szavai értelmében ilyen egyszerűen teljesíthetők?

Egy valamit nem vesz figyelembe az, aki a fenti abszolút helyes tényből azt a következtetést vonja le, hogy az embereknek elég, ha tudják, hogy szeretniük kell egymást. Nem veszi figyelembe azt a körülményt, hogy az, aki ezeket a szavakat mondta, egy bölcsességben gazdag élet végén mondta őket, egy olyan élet végén, amely magában foglalta a legmélyebb, legjelentősebb evangélium megírását, és csak akkor érezte magát feljogosítva ezeknek a szavaknak a kimondására, mikor már mögötte állt a hatalmas, eredményekben és bölcsességben gazdag élete. Igen, aki mögött olyan élet áll, mint az övé, az végső bölcsességként összefoglalhatja az idézett szavakban mindazt, amit az emberi lelkek a János-evangéliumban lévő mélységes bölcsességek hatására átérezhetnek, mert ha ő mondja őket, akkor bölcsessége mérhetetlen lelki mélységekből árad át más szívek és lelkek mélységeibe. Aki azonban nincs hozzá hasonló helyzetben, annak előbb meg kell szereznie a jogot a legmagasabb rendű morális igazságok ilyen egyszerű módon való kifejezéséhez, éspedig azáltal, hogy elmélyed a világtitkok mélységeibe. Az a sokszor ismételt, triviális mondás, hogy ha ketten mondják ugyanazt, az nem ugyanaz, különösen érvényes erre az esetre. Hogy ha valaki, aki nem hajlandó semmit sem tudni, semmit sem megérteni a világ titkaiból, így szól, hogy „a legmagasabb morált olyan egyszerűen jellemezhetjük” és ezeket a szavakat használja, hogy „gyermekeim, szeressétek egymást”, akkor ez bizony egészen más, mintha János evangélista mondja őket, méghozzá egy ilyen bölcs és gazdag élet végén. Ezért aki János evangélistának ezen szavait igazán megérti, egészen más következtetést kell hogy levonjon belőlük, mint amit általában le szoktak vonni. Azt a következtetést kell levonnia, hogy az ilyen mélyen jelentős szavakról először hallgatni kell. Csak akkor szabad kimondani őket, ha az ember átment a megfelelő előkészületen, ha kellőképpen éretté vált rá.

De most, miután ezt, a sokaknak bizonyára a szívéig hatoló kijelentést megtettük, egy egészen más, végtelenül mélyreható jelentőségű kérdés merül fel lelkünkben: lehetséges-e, hogy a morális princípiumok legmélyebb értelmét csak a legnagyobb bölcsesség elérése után foghatja fel az ember, de addig is szüksége van rájuk. Hogyan lehetne a világban bármiféle morális közösséget alkotni, bármiféle szociális munkán dolgozni, ha a legmagasabb morális elvek megismerésével várni kellene addig, amíg az ember minden bölcsességet magáévá nem tesz? A morál az, ami a legszükségesebb az emberi együttéléshez, és most valaki azt állítja, hogy a morális elveket csak a bölcsességre való törekvés legvégén foghatjuk fel. Könnyen azt mondhatná valaki, hogy kételkedne a világ bölcs berendezésén, ha ez így volna, ha azt, amire a legnagyobb szükség van, az emberi törekvések legvégén lehetne csak elérni.

Az élet tényei választ adnak erre a kérdésre. Csak kétféle tényt kell az életben megfigyelniük, melyek önök előtt valamilyen formában bizonyára ismeretesek, és azonnal látni fogják, hogy mindkét feltétel érvényes lehet. Vagyis hogy a legmagasabb morális elvekhez és azok megértéséhez csak a bölcsességre való törekvés végén jutunk el, másrészt a morális és szociális közösségek és művek morál nélkül nem állhatnak fenn. Ezt azonnal belátják, ha a következő két tényt állítják lelkük elé. Ki ne találkozott volna olyan intellektuálisan magasan fejlett emberrel, aki talán nemcsak a külső tudományokban szerzett jártasságot okossága, jó felfogóképessége révén, de elméletileg és gyakorlatilag is sok mindent megértett az okkult és a szellemi igazságokból is - és mégsem volt különösképpen morális ember? Ki ne látta volna, hogy okos, szellemileg magasan fejlett emberek morálisan tévútra kerültek? Ki ne élte volna át másrészt a másik tényt, amiből olyan végtelenül sokat tanulhatunk, hogy pl. megismert egy szűk látókörű, intellektuális szempontból jelentéktelen, csekély tudással rendelkező dajkát, aki idegenek szolgálatában nem a saját, hanem a mások gyermekeit nevelte az egyiket a másik után. Fizikai létük első heteitől kezdve, a legnagyobb szeretettel, és talán egészen haláláig az elképzelhető legönzetlenebb és legodaadóbb módon mindenét ezeknek a gyermekeknek áldozta. S ha valaki ennek az asszonynak a bölcsesség legértékesebb kincseiből merített morális elvekről beszélt volna, valószínűleg nem is érdekelte volna különösebben. Valószínűleg teljesen érthetetlennek és haszontalannak tartotta volna őket. Az azonban, amit ez az egyszerű asszony morálisan tett az többet vált ki, mint puszta elismerést. Az ilyesmi gyakran azt eredményezi, hogy tisztelettel hajolunk meg az előtt, ami szívéből az életbe árad és végtelenül sok jót hoz létre.

Az ilyen tények nem egyszer sokkal világosabb választ adnak az élet rejtélyeire, mint az elméleti fejtegetések, mert rájövünk, hogy a bölcs teremtés, a fejlődés bölcs menete nem várt addig, amíg az emberek felfedezik a morális elveket, hanem adott már előbb is morális tevékenységet, morális tetteket a világnak. Ha eltekintünk az immorális tettektől, melyek okát ezen előadások során még meg fogjuk ismerni, látjuk, hogy máris van az emberi lélekben egy eredeti moralitás, amit ösztönös moralitásnak nevezhetnénk, ami mint isteni örökség lehetővé teszi az emberiség számára, hogy kivárja azt az időt, mikor majd a morális elvek mélyére tud hatolni.

De talán felesleges is sokat törődnünk azzal, hogy a morális elvek mélyére hatoljunk. Azt is mondhatnánk, hogy legjobb, ha az ember rábízza magát eredeti morális ösztöneire és nem engedi, hogy a morálról szóló elméleti fejtegetések megzavarják. Hogy ez sem helytálló, azt fogják éppen ezek az előadások bebizonyítani. Meg fogják mutatni, hogy az antropozófus morált - legalább is az emberiség fejlődésének jelenlegi ciklusában - keresnünk kell, hogy az antropozófus morál olyan feladat, ami egész antropozófus törekvésünk és antropozófus tudományunk gyümölcseként jelentkezik.

Egy újabb kori filozófus, kinek neve bizonyára itt északon sem ismeretlen, Schopenhauer, a filozófiájában található sok tévedés mellett egy nagyon is helytálló tételt mondott ki éppen a morális elvekkel kapcsolatban, éspedig azt, hogy „morált prédikálni könnyű, de a morált megteremteni nehéz.” Nagyon is igaz ez a mondás, mert alig van könnyebb dolog, mint az alapvető emberi érzéseknek megfelelő módon kijelenteni, hogy az ember ezt tegye, azt ne tegye, hogy jó ember legyen. Bár vannak, akik megsértődnek, ha azt állítjuk, hogy ez könnyű. De mégis könnyű, és aki ismeri az életet, ismeri a világot, az nem vonja kétségbe, hogy alig van valami, amiről annyit beszéltek volna, mint az erkölcsös magatartás helyes alapelveiről. És különösképpen igaz, hogy alapjában véve akkor találkozik valaki embertársai legnagyobb megértésével, mikor ezekről az általános morális alapelvekről beszél. Ez - mondhatnánk - olyan jólesik a hallgatók lelkének, annyira érzik, hogy teljes mértékben egyetérthetnek azzal, amit hallanak, mikor az, aki beszél, az ember morális magatartásának legáltalánosabb alapelveit sorolja fel.

De a morális tanítások, morális prédikációk még nem teremtik meg a morált. Semmiképpen sem. Ha ugyanis morális tanításokkal, morális prédikációkkal meg lehetne a morált teremteni, akkor biztos, hogy ma már nem volnának immorális tettek. Az emberiség úgyszólván csepegne a morális tettektől, hiszen mindenkinek volt elég alkalma rá, hogy a legszebb morális alapelvekről halljon, már csak azért is, mert olyan szívesen prédikálnak róla. De tudni azt, hogy mit kell tennünk, hogy morális szempontból mi a helyes, az még a legkevesebb a morál területén. A legfontosabb ezen a téren az, hogy impulzusok éljenek bennünk, melyek belső erejüknél fogva morális tettekké válnak, amelyek tehát kifelé morális tettekként élik ki magukat. Tudjuk, hogy a morális prédikációk egyáltalán nem így hatnak. Azzal viszont meg lehet teremteni a morált, ha az embert elvezetik azokhoz a forrásokhoz, amelyekből ezeket az impulzusokat merítheti, amelyekből a morális tettekhez vezető erőket kapja.

Hogy milyen nehéz ezeket az erőket megtalálni, azt az az egyszeri tény is bizonyítja, hogy a filozófia már számtalan alkalommal megpróbálta lerakni az etika, a morál alapjait. Hányféle választ nem adtak már a világon arra a kérdésre, hogy „mi a jó”, „mi az erény”? Írják csak össze egyszer, hogy mi mindent mondtak erről a filozófusok Platóntól és Arisztotelésztől kezdve az epikureusokon, sztoikusokon, új-platonikusokon át egészen az újkori filozófusokig. Írják csak össze, hogy mi mindent mondtak mondjuk Platóntól Herbert Spencerig a „jó” és az „erény” természetéről és lényegéről, és meg fogják látni, hogy hányféle különböző mólon próbáltak eljutni a morális élet, a morális impulzusok forrásaihoz.

Ezeknek az előadásoknak egyik feladata, hogy megmutassák, valóban csak az élet okkult elmélyítése, az élet okkult titkaiba való behatolás teszi lehetővé, hogy ne csak a morális tanokig jussunk el, hanem morális impulzusokhoz jussunk, elérkezzünk az élet morális forrásaihoz.

Itt azonban az első pillantás megmutatja, hogy a moralitás a világban nem mindig jelenik meg olyan egyszerűen, ahogy azt bizonyos kényelmes álláspontról tekintve hinni szeretnénk. Tekintsünk el egyelőre attól, amit ma morálnak nevezünk és vizsgáljuk meg az emberi élet néhány olyan területét, ahol a morális életszemlélet szempontjából esetleg sokat tanulhatunk.

Az okkultizmus tanításai közül nem a legjelentéktelenebb az, hogy Földünk különböző területein a különböző népeknél a legkülönfélébb szemléleti módok és impulzusok érvényesültek. Hasonlítsunk most össze két egymástól távolálló embercsoportot. Menjünk vissza a régi India tiszteletreméltó életének idejébe és vizsgáljuk meg, hogyan fejlődött ez az élet fokozatosan egészen a legújabb időkig. Bizonyára tudják, hogy Földünk ismert lakott területei közül egyikre sem érvényes olyan nagy mértékben, mint Indiára az a tény, hogy ami az ottani életet az ősidőkben jellemezte, a legújabb időkig fennmaradt. Sehol másutt nem olyan szembeszökő ez, mint az indiai és néhány más ázsiai kultúra életében. A legújabb időkig fennmaradtak azok az érzések, gondolatok és nézetek, amelyek ezeknél a népeknél a legősibb időkben uralkodtak. Éppen ez az, ami megragadja az embert, hogy ezekben a kultúrákban fennmaradt az ősrégi idők visszfénye. Így amikor azt vizsgáljuk, ami egészen a mi korunkig fennmaradt, egyúttal a régi korokba is betekintünk.

Konkrét, meghatározott népek vizsgálatánál azonban nem sokra jutunk, ha eleve a saját morális mércénket alkalmazzuk. Ezért ma egyelőre kizárjuk mindazt, amit jelen korunk morális dolgairól mondhatnánk, és csak azt kérdezzük, hogy mi fejlődött ki a tiszteletreméltó ősrégi indiai kultúra jellegzetes sajátságaiból?

Először is azt találjuk, hogy az, amit ott a legnagyobb mértékben tiszteltek, amit a legszentebbnek tartottak, az az áhítat, a szellemiség felé fordulás volt. Annál inkább szentnek tartották, annál többre becsülték azt, aki csak a szellemieknek élt, minél inkább képes volt önmagába mélyedni, csendes benső életet élni és lemondva minden külvilágbeli tevékenységről, nem törődve azzal, ami az ember a fizikai síkon lehet, képes volt lényének legértékesebb részét a szellemi világok ősokai felé fordítani.

Azt látjuk, hogy azoknak, akik az indiai élet legfelsőbb kasztjához tartoztak vagy tartoznak, vagyis a brahminoknak, legfőbb feladatuk, hogy lelküket áhítatosan a lét ősokai felé fordítsák. Mindaz, amit tesznek, minden impulzusuk ennek az áhítatnak a függvénye. Morális érzéseiket semmi sem befolyásolja jobban, mint az isteni-szellemi felé fordulás, minden fizikaiságról megfeledkező áhítattal, önmagukról való lemondással és intenzív, mély önmegfigyeléssel párosítva. S hogy mennyire áthatotta mindez ezeknek az embereknek morális életét, azt abból a másik tényből láthatjuk, hogy azok, akik más kasztokhoz tartoztak - különösen a régebbi időkben - természetesnek tartották, hogy az áhítat, a vallásos és rituális élet kasztját tiszteletreméltónak, elkülönítettnek tekintsék. Így tehát az egész életet áthatották az isteni-szellemi felé irányulás fent jellemzett impulzusai. Az egész élet ennek a szolgálatában állott és semmiféle filozófia által felállított általános morális elvekkel nem érthetjük meg, hogy miről is van itt szó. Azért nem érthetjük meg, mert azokban az időkben, mikor ezek a körülmények az ősi Indiában kialakultak, más népeknél nem alakulhattak volna ki. Éppen ennek a népnek a temperamentumára és alapvető jellembeli tulajdonságaira volt szükség ahhoz, hogy ezek az impulzusok ilyen intenzíven kifejlődhessenek. Innen aztán a külső kulturáramlatok útján elterjedtek a Föld többi részében is. Ha meg akarjuk érteni, hogy mit jelent az isteni-szellemi lét, akkor ehhez az ősforráshoz kell elmennünk.

Most pedig fordítsuk el tekintetünket ettől a néptől egy másik felé. Tekintsünk Európa felé. Vessünk egy pillantást az európai népekre azokban az időkben, mikor a kereszténység még nem hatolt be, éppen csak kezdett behatolni az európai kultúrába. Önök előtt is ismeretes, hogy az Európába keletről és délről behatoló kereszténységgel egy olyan lakosság állt szemben, amely pontosan meghatározott impulzusokkal, pontosan meghatározott belső értékekkel és erőkkel rendelkezett. Aki a kereszténység bevezetésének történetét tanulmányozza Közép-Európában és itt északon - mármint aki ezt okkult eszközökkel tanulmányozza - az tudja, hogy milyen nehéz volt egyik vagy másik területen valamilyen keresztény impulzusban megtalálni a kiegyenlítését annak, amit Észak- és Kelet-Európában a kereszténységgel szembeállítottak.

S most kérdezzük meg, mint ahogy az indiai népnél is megkérdeztük, melyek voltak azok a legkiemelkedőbb morális impulzusok, amiket azok a népek, amelyeknek utóda a mai európai lakosság - nevezetesen Észak-Európa, Közép-Európa és Anglia lakossága - mint morális jót, mint morális örökséget magával hozott? Fő erényeik közül csak egyet kell megemlítenünk és rögtön tudjuk, hogy valami olyanról beszélünk, ami valóban nagyon jellemző erre az északi és közép-európai lakosságra. Csak ezeket a szavakat kell kiejtenünk, hogy bátorság, lelkierő, a személyiség teljes erejének bevetése az ember legbensőbb impulzusaiból fakadó tetteknek a fizikai világban való megvalósításánál, s máris megneveztük azokat a legfontosabb erényeket, amelyeket az európaiak a kereszténységgel szemben magukkal hoztak. A többi erények alapjában véve ezekből folynak. Erre egyre inkább rájövünk, minél messzebbre megyünk vissza a régi időkbe.

Ha megvizsgáljuk, hogy min is alapul tulajdonképpen a lelkierő és a bátorság, akkor azt találjuk, hogy az alapjuk az életnek valami olyan bősége, ami ki tud áradni. Ez az, ami a régi időkben az európai népeknél a legszembetűnőbb. A régi európai lakossághoz tartozó emberben több van, mint amire személyes használatára szüksége van. De ezt a többletet kiadja magából, mert megvan benne az impulzus arra, hogy kiadja, s teljesen ösztönösen enged ennek az impulzusnak. Azt mondhatnánk, hogy semmivel sem volt a régi Észak-Európa tékozlóbb, mint morális feleslegével, azzal a képességével, rátermettségével, hogy élet-impulzusokat árasszon szét a fizikai síkon. Olyan volt ez, mintha az európai ősidőkben minden egyes ember olyan bőséges erőket kapott volna, hogy az már több volt, mint amennyire személyes használatára szüksége volt. Úgyhogy kiáraszthatta magából, eltékozolhatta, felhasználhatta hadi tetteihez, annak az ősi erénynek a tetteihez, amely ma már a hibáknak nevezendő emberi tulajdonságok között kapott helyet. De felhasználhatta arra is, amit nagylelkűségnek neveztek. Nagylelkűségből tenni valamit, ez éppen olyan jellemző volt az ősi európai lakosságra, mint amilyen jellemző volt az ősi indiai népekre, hogy az áhítat legyen a cselekedeteik rugója.

Elvekkel, elméleti morális igazságokkal nem sokra mentek volna az ősi európai népek, mert nem sok megértést tanúsítottak volna irántuk. Ezekben az időkben valakinek erkölcsi prédikációt tartani ugyanazt jelentette volna, mint egy olyan embernek, aki nem szeret számolni, azt tanácsolni, hogy egészen pontosan jegyezze a bevételeit és kiadásait. Ha nem szereti jegyezni, nem is kell, hogy megtegye, feltéve hogy elég pénzzel rendelkezik ahhoz, hogy költekezzen. Elhagyhatja a gondos könyvelést, ha kimeríthetetlen forrásokkal rendelkezik. Ez nem jelentéktelen szempont, és elméletileg a legnagyobb mértékben érvényes mindarra, amit az ember az életben értékesnek tart: a személyes rátermettségre, a személyes síkraszállásra is. A világ berendezése szempontjából érvényes volt ez a régi európai népek morális érzéseire. Úgyszólván minden egyes ember magával hozta isteni örökségét. Érezte, hogy csak úgy duzzad tőle, - és aztán kiadta. Kiadta a törzs szolgálatában, a család szolgálatában és a nagyobb népcsoportok szolgálatában is. Így tevékenykedtek, így gazdálkodtak, így dolgoztak.

Az emberiség két olyan csoportjáról beszéltünk most, amelyek erősen különböztek egymástól, mert az áhítat érzése, ami olyan természetes volt az indusoknál, teljesen hiányzott az európaiakból. Ezért volt olyan nehéz a kereszténységnek beleoltani az áhítat érzését az európai népekbe. Itt egészen más feltételek uralkodtak.

S most, miután mindezt megvizsgáltuk, tekintsünk el a morális fogalmainkból adódó ellenvetésektől és kérdezzük meg, mi volt a jellemzett tulajdonságok morális hatása? Nem sok megfontolásra van szükség ahhoz, hogy belássuk, ez a morális hatás végtelenül nagy volt ott, ahol az említett két világnézet és lelki beállítottság legtisztább formájában találkozott. Végtelenül sokat kapott a világ azáltal, hogy volt egy olyan nép, mint az ős-indiai, amely minden érzését az áhítat felé fordította, amely a Legmagasabb felé fordult. De példákkal bizonyíthatnánk, hogy végtelenül sokat kapott a világ azáltal is, amit a régi, kereszténység előtti európai emberek bátorsága és lelkiereje hozott létre. A kettő együttműködésére volt szükség, és a kettő együtt olyan morális hatást eredményezett, ami - mint látni fogjuk - még ma is érezhető, és ma már nemcsak az emberiség egy részének, hanem az egész emberiségnek a javára szolgál. Mindabban, amit az emberiség a legmagasabbra értékel, benne él az indusok és az ősi germán népek hatása is.

Mondhatjuk-e tehát minden további nélkül, hogy az, aminek ilyen morális hatása van az emberiségre, az „a jó”? Kétségtelenül mondhatjuk. Mindkét kulturáramlatban az kell hogy legyen „a jó”. Kell hogy legyen valami, amit „a jó”-nak nevezhetünk, de ha meg kell mondanunk, hogy mi is hát „a jó” akkor újabb rejtély előtt állunk. Mi az a jó, ami az egyik és a másik esetben hatott?

Nem szeretnék önöknek erkölcsi prédikációt tartani, mert ezt nem tekintem feladatomnak. Inkább azt tekintem feladatomnak, hogy felsoroljam azokat a tényeket, amelyek elvezetnek az antropozófus morálhoz. Ezért mutattam be önöknek először is a tényeknek ezt a két rendszerét, amiből semmi mást nem kérek figyelembe venni, csak azt, hogy az áhítat és a lelkierő ténye morális hatással van az emberiség kultúrfejlődésére.

Tekintsünk most más korokba. Ha a mai életet nézik és a jelenlegi erkölcsi impulzusokat, akkor természetesen azt mondják, hogy ma nem élhetünk úgy, legalábbis Európában nem, ahogy azt az indusok legtisztább eszményképe megkívánja, mert az európai kultúrát nem lehet indiai áhítattal művelni. De éppoly kevéssé lehetne mai kultúránkat a régi európai népek erényével elérni, ha mégoly dicséretes volt is az a bátorság és lelkierő. Minden további nélkül belátjuk, hogy az európai népek morális érzésének mélyén még valami más is van. Még valami mást is fel kell hogy kutassunk tehát, ha meg akarjuk válaszolni azt a kérdést, hogy mi „a jó” és mi „az erény”.

Gyakran rámutattam, hogy különbséget kell tennünk a negyedik Atlantisz utáni, korszak - a görög-latin kultúrkorszak - és az ötödik Atlantisz utáni kultúrkorszak között, amelyben jelenleg élünk. Az, amit most a moralitás jellegéről el fogok mondani, tulajdonképpen az ötödik Atlantisz utáni kor kialakulására jellemző. Kezdjük egy olyan dologgal, amit először nem fognak egészen meggyőzőnek tartani, mert a költészet, a monda világából származik. De mégis jellemző arra, hogy hogyan kezdtek az új morális impulzusok hatni, milyen formában áradtak be az emberekbe, mikor fokozatosan kezdett kibontakozni az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak.

Volt egy költő, aki a 12. század végén és a 13. század elején élt. 1213-ban halt meg, Hartmann von Aue volt a neve. Ez a költő legjelentősebb költeményét, melynek címe „A szegény Henrik”, teljesen az akkori idők tényei és gondolkodásmódja alapján írta. Ez a világszemlélet élt akkor mindenütt a nép körében. Költeményében nagyszerűen kifejezésre jut, hogy hogyan gondolkodtak akkor a lakosság bizonyos köreiben bizonyos morális impulzusokról. A költemény a következőkről szól: A szegény Henrik gazdag lovagként élt, mert eredetileg még nem szegény Henrik volt, hanem jómódú lovag, aki nem gondolt arra, hogy a fizikai sík érzékelhető dolgai múlandók, tehát csak a mának élt és ezzel igen gyorsan rossz karmát teremtett magának. Bélpoklos lett és miután hiába kereste fel az akkori világ leghíresebb orvosait, egyik sem tudott rajta segíteni, feladta életét és eladta birtokait. Betegségével emberek közé nem mehetett. Magányosan élt tehát, távol az emberektől, egy tanyán, ahol hűséges szolgája gondozta és az látta el a gazdaságot is. Ott élt még szolgája felesége és leánya is. Egyszer csak meghallják, hogy a lovagot, akin semmiféle orvos és semmiféle orvosság sem tudott segíteni, egyetlen egy dolog meg tudná gyógyítani, éspedig, ha egy tiszta szűzleány szeretetből az életét áldozná érte. Hűséges szolgája leánya - szüleinek, sőt magának Henriknek összes ellenvetései dacára -, egyre inkább úgy érzi, hogy ő az, akinek fel kell áldoznia magát. El is megy Salernóba, az akkori idők leghíresebb orvosi egyetemére. Nem retten vissza attól, amit az orvosok kívánnak tőle, kész az életét feláldozni. A lovag azonban nem engedi, hogy idáig jusson a dolog, megakadályozza a lány halálát és hazatér vele. A továbbiakban aztán elmondja a költemény, hogy a lovag, amint hazaért, egyre jobban lett, végül meggyógyult és még hosszú ideig élt boldogan azzal, aki megmentője akart lenni.

Mondhatják persze, hogy ez csak költemény és nem kell szó szerint elhinni azokat az eseményeket, amelyekről szól. De mindjárt másként áll a dolog, ha azt, amit Hartmann von Aue, a középkori költő, „A szegény Henrik” c. költeményében megírt, összehasonlítjuk valamivel, ami valóban megtörtént egy önök által is jól ismert ember életével és tetteivel. Az akkortájt Itáliában élő, 1182-ben született Assisi Ferencre gondolok.

Hogy jellemezzük azt, ami a személyes moralitás terén mintegy koncentrálva egyetlen személyben, Assisi Ferencben végbement, állítsuk lelkünk elé a dolgokat úgy, ahogy az okkultista előtt mutatkoznak, ha esetleg bolondnak és babonásnak tartanak is miatta. Vegyük komolyan a dolgokat, mert abban az átmeneti korban nagyon komolyan hatottak.

Tudjuk, hogy Assisi Ferenc az üzleti ügyekben gyakran Franciaországban utazgató olasz kereskedő, Barbadone és felesége fia volt. Azt is tudjuk, hogy Assisi Ferenc apja olyan ember volt, aki sokat adott a külső tekintélyre. Anyja kegyes erényű, a szív finom jellemvonásaival megáldott, áhítatos, vallásos érzéseinek élő asszony volt. Az, ami a mondákban él Assisi Ferenc születésével és életével kapcsolatban, teljesen megfelel az okkult tényeknek. A történelem gyakran burkolja az okkult tényeket képekbe és legendákba, de ezek a legendák megegyeznek az okkult tényekkel. Így teljesen megfelel az igazságnak, hogy Assisi Ferenc születése előtt víziószerű kinyilatkoztatás formájában számos személynek tudomására jutott, hogy fontos személyiség fog megszületni. A sokak közül, akik ezt az álmot látták, vagyis akik profetikus vízióban látták, hogy egy fontos személy fog megszületni, kiemeli a külső történelem szent Hildegardot. Ismételten hangsúlyozom, hogy az Akasha-krónika alapján folytatott kutatások igazolják e tények valódiságát. Szt. Hildegard azt álmodta, hogy megjelent előtte egy nő összezúzott, véráztatott arccal és így szólt hozzá: A madaraknak megvan a fészkük itt a Földön, a rókáknak megvan a barlangjuk, nekem azonban jelenleg még egy botom sincs, amire támaszkodhatnék. Mikor Hildegard felébredt álmából, tudta, hogy a megjelent személy a kereszténység igazi formáját jelentette. Hasonlóképpen álmodtak még sokan. Ezek látták akkor abból, amit tudhattak, hogy az egyház külső intézménye és berendezése nem lehetett az igazi kereszténység tartálya és burka. Ezt belátták.

Egyszer, mikor Assisi Ferenc apja üzleti úton volt Franciaországban - itt ismét valóban megtörtént tényről van szó - egy zarándok tért be a házába Assisi Ferenc anyjához és így szólt hozzá: Gyermekedet, kit szíved alatt hordasz, ebben a házban, ahol ilyen bőség van, nem hozhatod a világra. Az istállóban kell megszülnöd, mert szalmán kell, hogy feküdjön, hogy mesterét kövesse. Assisi Ferenc édesanyja valóban megkapta ezt a felszólítást és nem legenda, hanem valóság, hogy mivel az apa üzleti úton volt Franciaországban, eleget is tudott tenni neki, úgyhogy Assisi Ferenc valóban az istállóban, szalmán született meg.

Igaz az is, hogy mikor a gyermek elért egy bizonyos kort, az egyáltalán nem népes városba egy különös ember jött, egy férfi, akit azelőtt sohasem láttak és azután sem láttak soha többé a városban. Fel s alá járt az utcán és ezt mondogatta: jelentős ember született ebben a városban. Azok az emberek, akiknek akkor még jó víziós képességeik voltak, harangszót is hallottak Assisi Ferenc születésekor.

Egész sor eseményt sorolhatnánk még fel. Megelégszünk azonban ennyivel és ezeket is csak azért mondtuk el, hogy megmutassuk, mennyire koncentráltan irányított rá mindent a szellemi világ az akkori kor egyetlen személyének megjelenésére. Különösen érdekessé válik mindez, ha figyelembe veszünk még valamit. Az anyában különös erővel tört fel a gondolat, hogy a gyermeket Jánosnak kell hívni, úgyhogy a János nevet is kapta. Csak amikor apja visszatért Franciaországból, ahol jó üzleteket kötött, ennek örömére adta fiának a Ferenc nevet. Eredetileg azonban Jánosnak hívták a gyermeket.

Egy dolgot kell kiemelnünk ennek a különös embernek az életéből, éspedig ifjúkorát. Milyen embert látunk, ha ifjúkorában nézzük Assisi Ferencet? Olyan emberrel állunk szemben, aki a régi germán lovagok utódjának látszik, ami nem is különösebben meglepő, ha az északról jövő bevándorlások nyomán létrejött népkeveredést tekintjük. Bátor volt és harcias, az az eszme töltötte el, hogy fegyverrel szerezzen hírt és dicsőséget. Ezt hozta magával mint örökséget, ez mutatkozott meg faji tulajdonságként Assisi Ferencben mint egyedi személyben. Nála külsőségesen léptek fel azok a tulajdonságok, amik a régi germánoknak inkább a lelkében-szívében voltak meg, mert az, ami Assisi Ferenc volt, nem nevezhető másnak, mint tékozlónak. Pazarló módon bánt apjának, az akkori gazdag kereskedőnek vagyonával. Bárhova ment, pazarlóan tékozolta apja munkájának gyümölcsét. Bőkezűen osztogatta pajtásainak és játszótársainak. Nem csoda, hogy a gyermekes háborúsdiban pajtásai mindig őt választották meg vezérnek és hogy mikor felnőtt, igazi harcias fiúnak tartotta mindenki. Ilyennek ismerte az egész város. Assisi és Perugia ifjai között állandó viszálykodás volt, amiben ő is részt vett. Egyszer aztán társaival együtt elfogták és fogságban tartották. Ő volt az, aki nemcsak lovagi módon viselte a fogságot, hanem a többieket is bátorította, hogy tartsanak ki lovagi módra, míg aztán egy év múlva haza nem mehettek.

Mikor a lovagiasság szolgálatában hadjárat indult Nápoly ellen, fiatal emberünk álmot látott. Egy nagy palotában járt, amely tele volt címerpajzsokkal és fegyverekkel. Ő, aki apja házában és üzletében eddig csak mindenféle szövetet látott, most egy nagy épületben találta magát, amelyben mindenütt fegyverek voltak. Ezért így gondolkozott: Ez felhívás arra, hogy harcos legyen belőled! El is határozta, hogy csatlakozik a Nápoly elleni hadjárathoz. Már útközben is, de még inkább mikor csatlakozott a sereghez, szellemi benyomásai, szellemi élményei voltak. Olyan volt, mintha hangot hallott volna, amely ezt mondta: ne menj tovább! A számodra oly fontos álomképet rosszul értelmezted! Menj vissza Assisibe és meg fogod tudni, hogyan kell helyesen értelmezned.

Engedelmeskedett a hangnak, visszament Assisibe és ott egyszer csak mintha egy lénnyel kezdett volna társalogni, aki szellemileg szólt hozzá és ezt mondta: ne a külső szolgálatban keresd lovagi mivoltodat. Arra vagy hivatva, hogy összes erőidet, ami csak rendelkezésedre áll, a lélek erőivé alakítsd át, olyan fegyverekké, amelyeket lelkileg kell majd használnod. Azok a fegyverek, melyek a palotában megjelentek előtted, a könyörület, az együttérzés és a szeretet lelki-szellemi fegyverei. A címerpajzsok az okosságot jelentik, amelyre szükséged lesz, hogy megálld a helyedet egy könyörületben, együttérzésben és szeretetben eltöltött élet nehézségei közepette. Ezt egy rövid, de nem veszélytelen betegség követte, amelyből azonban meggyógyult. Ezután több napig olyan állapotban élt, ami bizonyos fajta visszapillantás volt egész korábbi életére. A lovag, aki legmerészebb álmaiban is csak arra vágyott, hogy a harcokban tüntesse ki magát, most teljesen átalakult olyan emberré, aki a legmesszebbmenően kereste a könyörület, az együttérzés és a szeretet morális impulzusait. Összes erői, melyeket a fizikai sík szolgálatába akart állítani, átalakultak belső élete morális impulzusaivá.

Láthatjuk itt, hogy egyetlen személyben hogyan váltódik ki egy morális impulzus. Nem mellékes, hogy éppen egy nagy morális impulzust vizsgálunk, mert ha az egyes ember nem is tud mindig a morális impulzusok legmagasabb csúcsáig felemelkedni, tanulni csak ott tud belőlük, ahol az impulzusok radikálisan mutatkoznak meg, ahol a legnagyobb erővel hatnak. Ha figyelmünket a radikálisra irányítjuk és a kicsit a nagy, a radikális fényében nézzük, akkor lesz helyes szemléletünk az élet morális impulzusairól.

De mi történt Assisi Ferenccel? Felesleges apjával folytatott harcait részleteznünk, amiért a pazarlás egészen más fajtájára, más módszerére tért át. Azt a pazarlást, amelyben saját háza is érvényre jutott, mert fia pazarlása híressé és tekintélyessé tette, még megértette az apa. Azt azonban már nem értette meg, hogy fia, mikor már megváltozott, legjobb ruháit, még a legszükségesebbeket is levetette és annak adta, akinek szüksége volt rá. Nem értette meg fiát, mikor olyan hangulat fogta el, hogy így gondolkodott: „különös, hogy milyen keveset törődnek azokkal, akiknek a nyugati keresztény impulzusok oly sokat köszönhetnek.” Assisi Ferenc ezután elzarándokolt Rómába és nagy összeg pénzt tett Péter és Pál apostol sírjára. Ezeket a dolgokat nem tudta apja megérteni. Nem kell az ebből folyó harcokat ecsetelnem, csak arra kell rámutatnom, hogy Assisi Ferenc számára összetömörült bennük az összes morális impulzus. Az így összetömörült impulzusok aztán bátorságát lelki jellegűvé változtatták át. Morális impulzusait különösen megerősítették meditációi, melyekben a kereszt jelent meg előtte, rajta a Megfeszítettel. Ilyen állapotában belső, személyes kapcsolatban érezte magát a kereszttel és Krisztussal. Innen kapta az erőket ahhoz, hogy mérhetetlen módon fokozza azokat a morális impulzusokat, melyek most átjárták.

Különös módot talált arra, hogy értékesítse azt, ami benne így kifejlődött. Abban az időben sok európai országba betört a lepra összes borzalmaival. A külső egyház a számtalan leprás részére a gyógyítás különös módját találta ki. A pap magához hívatta a leprásokat és azt mondta nekik: azon már nem lehet segíteni, hogy ez a betegség sújt ebben az életben, de éppen mert elvesztél az élet számára, megtaláltattál Isten számára. Istennek vagy szentelve. A beteget aztán elküldték valamilyen az emberektől távol eső helyre, ahol az előírt módon kellett életét magányosan és elhagyottan bevégeznie.

Nem akarom hibáztatni ezt a kúrát, hiszen nem ismertek mást, jobbat. De Assisi Ferenc tudott egy jobbat. Azért mondom ezt el, mert elvezet a közvetlen tapasztalattól a morális forrásokhoz. Holnap és holnapután majd meglátják, hogy miért beszéltünk minderről. Nos, mindezek arra vezették Assisi Ferencet, hogy mindenütt felkeresse a leprásokat és ne riadjon vissza semmitől, mikor velük érintkezik. És lám, amit abban az időben semmiféle eszközzel sem tudtak meggyógyítani, úgyhogy ezeket a szerencsétleneket ki kellett taszítani az emberi közösségből, azt Assisi Ferenc számos esetben meggyógyította, mert azokkal az erőkkel közeledett hozzájuk, amelyeket morális impulzusaiból merített, amelyek nem engedték, hogy bármitől is visszariadjon. Nemcsak ahhoz adtak neki bátorságot, hogy megtisztítsa sebeiket, hanem ahhoz is, hogy velük együtt éljen, gondosan ápolja őket, sőt megcsókolja őket, áthassa őket szeretetével.

Az, hogy a hűséges szolga leánya meggyógyította a szegény Henriket, nem pusztán költészet. Azt fejezi ki, amit a történelmileg is jól ismert személy, Assisi Ferenc, abban az időben számtalan esetben végbevitt. Gondolják el pontosan, hogy mi is történt itt. Az történt, hogy Assisi Ferencben adva volt a fizikai életnek az a hatalmas tartaléka, ami a régi európai népeknél bátorság és lelkierő formájában jelent meg. Ezek átalakultak lelki-szellemi tulajdonságokká és ezután lelkileg-szellemileg hatottak. Ahogy a régi időkben a nagylelkűség és bátorság a személyes tulajdonságok pazarlásához vezetett, Assisi Ferenc ifjúkorában pedig tékozlásra való hajlamában nyilatkozott meg, most ugyanezek oda vezették, hogy morális erőivel bánjon pazarló módra. Csak úgy duzzadt a morális erőktől és ezek a szó szoros értelmében átmentek azokra, akik felé szeretettel fordult.

Érezzék át teljes mértékben, hogy ez realitás. Épp olyan realitás, mint a levegő, amit belélegzünk, ami nélkül nem élhetünk. Ilyen realitás volt az, ami Assisi Ferenc tagjain átáramlott, onnan pedig azok szívébe, akiknek szentelte magát, mert bőségesen pazarolta a belőle kiáradó erőket. Ez olyasvalami, ami Európa egész megérlelődött életébe beleáramlott, s miután ott egybeáramlott, lelkivé alakult át és így hatott a külső valóságban.

Próbáljanak meg elgondolkozni ezeken a tényeken, melyeknek talán első pillanatban látszólag semmi közük sincs az időszerű morális kérdésekhez. Próbálják meg felfogni, hogy mit tartalmaz az indiai áhítat és az északi lelkierő. Próbáljanak meg elgondolkozni az olyan morális erők gyógyító hatásáról, amilyeneket Assisi Ferenc alkalmazott. Akkor holnap majd beszélhetünk arról, hogy mi is a valódi morális impulzus és meg fogjuk látni, hogy nem a puszta szavak, hanem a realitások hatnak a lélekben, azok alapozzák meg a morált.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként