A felvetett kérdésekre egy pár szóval feleletet adni nem lehet. Nagy, fenséges és hatalmas dolgok rejlenek e kérdések mögött. Röviden nem lehet érzést és képzetet alkotni ezekről.

Lehetne absztrakt feleletet adni, de később meg fogják látni, hogy ez nem volna kielégítő. Azt lehetne mondani, hogy az élet értelme tulajdonkeppen abban áll, hogy azok a szellemi lények, akikre feltekintünk, az embert lassan odajuttatják, hogy a fejlődést szolgáló szellemi lények munkatársává válik, amihez a tökéletlenségből a tökéletesedés felé vezető úton jut el az ember.

Ez az elvont felelet azonban keveset mond. A keletkezés és elmúlás pontosabb vizsgálata a dolgot még talányosabbá teszi. Nézzük csak meg a tengerben lefolyó életet. Számtalan életcsira keletkezik, a lények megszámlálhatatlan petét, ikrát bocsátanak ki, és csupán hány éri el azt a célt, hogy belőle kiképződött lény keletkezzék? Mennyi élet tör a cél felé és aránylag mily kevés teljesedik csak ki.

Vegyünk egy konkrét esetet. Nézzünk meg pl. egy vetést és kérdezzük meg, hogy hány búzaszem éri el a célját, hogy magából hasonlót hozzon létre? Jól gondoljuk ezt át és képzeljük el, hány mag 1átszik veszendőbe menni. Itt ismét egy élet-talánnyal állunk szemben.

Mielőtt ezt a vonulat tovább fejtegetnénk, tegyük megbeszélésünk tárgyává az okkult fejlődés bizonyos szempontjait. Amint tudjuk, veszélyt is jelenthet, ha a fejlődés során bizonyos fejlődési eredményeket minden további nélkül úgy fogadunk el, ahogyan azok jelentkeznek.

Tegyük fel, hogy valaki a „Magasabb világok megismerésének útja” című könyv nyomán képlátáshoz jut, amit imaginációnak nevezünk. Vizionálás képződmények ezek, amivel az ember egy egészen új világ előtt áll. A komoly okkult ösvényjáró előtt a fizikai világ elsötétül. Helyébe fel- és leáramló, hullámzó képek, benyomások, hang, illat, íz és fény természetű élmények kerülnek. Okkult látókörünkbe a keringés és örvénylés hatol. Olyan tapasztalatokat szerzünk, amiket imaginatív vízióknak nevezhetünk, és amelyek aztán minden oldalról körülvesznek. Ez a mi világunk, amiben lelkünkkel élünk, és amit lelkünkkel szövünk.

Tegyük fel, hogy egy ember magát erre az imaginatív világra bízza, ami ily módon lép fel, és ezt a teljes valóságnak hinné. Ez az ember nehéz, igen nehéz tévedésben leledzene. És itt állunk azon a ponton, ahol a veszély kezdődik. Megmérhetetlen az imaginációk életének birodalma és mindaddig, amíg az imaginációktól, amelyek egy víziószerű világot varázsolnak elénk, fel nem emelkedünk az inspirációig, addig egy bizonytalan alapon állunk. Ez mondja meg nekünk, hogy e felé a kép felé kell fordulnod, erre kell okkult pillantásodat vetned, ill. irányítanod, és akkor egy igazságot fogsz átélni. A számtalan egyéb kép, ami körülvesz, el kell, hogy tűnjék a lénytelen semmiben. Akkor ebből a képből felmérhetetlenül sok minden fog kiindulni és az igazság benyomásával fogja önmagát igazolni.

A megmérhetetlen víziós lehetőségek birodalmából tehát ki kell válogatni azokat, amelyek valóságos, szellemi realitásokat juttatnak kifejezésre. A biztonság elnyerésének nincs a megjelölttől eltérő módja. Mert ha valaki azt kérdezné, hogy „a felmérhetetlen képlátás birodalmában melyek az igazak és melyeke a hamisak?” - arra egyetlen okkultista sem fog egyetlen szabállyal válaszolni. Azt kell mondania, hogy „ha meg akarod tanulni a megkülönböztetést, tovább kell fejlesztened magad! Akkor lép számodra az a lehetőség, hogy arra irányítod a tekintetedet, amelyik a pillantásodra állást foglal. mert azok, amelyek állást foglalnak, azok az olyanok, amelyek a te álláspontodon vannak. Azok azonban, amelyek belőled kialszanak, pusztán mellékképek.”

A veszély abban van, hogy sok ember rendkívül jól érzi magát a víziók birodalmában, és ha ez a világ előttük feltárul, egyáltalán nem fejlődnek tovább, nem is akarnak tovább törekedni, mert nekik ez a víziószerű világ nagyon tetszik. Nem lehet a szellemi életben az igazságig felfejlődni, ha az ember azt az üdvösséget, az úgynevezett kéjelgést ebben a víziószerű világban egyszerűen elfogadja. Nem képes az ember a realitásig, az igazságig felemelkedni. Minden eszközzel, ami csak a rendelkezésünkre áll, tovább kell törekedni. Akkor a mérhetetlen vízió lehetőségekből kiválik a szellemi valóság.

És most hasonlítsák össze a két dolgot, amit jellemeztem. Az egyik oldalon látjuk kinn a világban a megszámlálhatatlan életcsíra keletkezését és célvesztését. És nézzük meg a másik oldalon azt a belső világot, amihez bennünket a megismerés ösvénye vezet. A végtelen képlátás birodalmát hasonlítsuk össze az életcsírák lehetőségével. Ez a két dolog tökéletesen megegyezik a világban, ez a két dolog feltétel nélkül összetartozik.

Kérdezzük csak meg, hogy szabad-e kishitűnek, szomorúnak lennünk azért, mert olyan kevés életcsíra, úgymond csak félig-meddig fejlődik ki, mások meg nem érik el a céljukat? Gondoljuk csak el, mi volna, ha minden mag kalászba szökne? Miből élnének azok a lények, amelyeknek a magok szolgálnak táplálékul? Nem volna mit enniük, és ezzel azok a lények, amelyeket jól ismerünk, nem tudnának a mostani fejlődési fokukra eljutni, azaz elpusztulnának. Tehát életükért egy másik lény feláldozza magát. Az életcsíra ezt az utat járja, mert a világ igazán csak így képes bölcsen rendezetté válni.

Azért vesz körül bennünket egy világ, mert bizonyos lények feláldozzák magukat, mielőtt életcéljukat elérnék. Itt ezzel megragadtuk az egyik sarkát a talányoknak, a keletkezés és elmúlás nagy titkának.

Most vizsgáljuk meg a másikat szellemi oldalról, a víziók felmérhetetlen világát. Először tudjuk meg, hogy mit jelent ez a világ. Nem intézhető el azzal, hogy egyik része hamis, a másik helyes és igaz. Ez éppen olyan rövidlátó ítélet volna, mintha azt mondanánk, hogy az életcsírák, melyek céljukat nem érik el, már nem is élnek. És mintha azok az imaginációik, amelyek alászállnak és a mi horizontunkon kívül esnek, nem volnának helyesek.

Mikor az imaginatív világ áramlása, szövődménye valaki felé száll, le és fel, át meg áthullámzik, azt mondhatjuk, hogy „na jó, neked hírül adta magát a szellemi világ, de megállapítható, hogy tovább nem fejlődik”. Közli eredményeit és aztán a rossz az, hogy ezekkel a víziókkal kapcsolatban az emlékezés olyan, hogy ugyanarról a dologról egyszer ilyen, máskor olyan mesét hallunk. Az illető nem tudja, hogy a mostani közlése ugyanarról az élményről egészen más, mint az előző volt.

Annak az alaptörvénynek kell érvényre jutnia, hogy ez a világ valóban a szellemvilág híradása ugyan, de mondanivalójuknak semmi értéke nincs, nem igaziak. Igazsággá úgy válnak, ha más emberek különböző látomásaival összehasonlítjuk. Ez azonban nem történhet meg. A pótlást az inspirációhoz való felfejlődés adja meg. Akkor a következő lép fel. Tapasztalni fogjuk, hogy az inspirált emberek élményei azonosak. Ezeknél az azonos fejlődési fogon állóknál az élményekben nincs különbség.

Az már tudjuk, hogy az életcsírák egy részének látszólagos megsemmisülése a külső világ fennállásának az egyik feltétele. De mi történik a szellemvilág azon képeivel, amelyeket az inspiráció nem változtat realitásokká?

Egy dologra itt fel kell figyelnünk. Nem szabad azt gondolnunk, hogy aki tisztánlátóvá vált, abban most már a szellemvilág benne él és a másik emberben nem. Amíg az előbbi átél az mindkettőben benne van, a szellemi impulzusok mindenki számára adva vannak. A tisztánlátó csak abban különbözik a másik embertől, hogy ő látja is a dolgokat, a másik pedig nem. Mint ahogy a rózsa akkor is megvan, ha látja valaki, és akkor is, ha nem. A valóságban a föld emberében minden benne él, a tisztánlátó csupán észleli ezeket, míg a másik pedig nem. Ezt jól véssük a lelkünkbe.

Most térjünk át az állatok világára, amelyeknek, mint tudjuk, csoportlelkük van. Az ember eltérő állatformákat különböztet meg és fogalmakat alkot róluk. A fogalmak nem azonosak a valóságos oroszlánnal, vagy farkassal. Bizonyos filozófusok azt mondják, hogy az állatok összessége csak a fogalmakban létezik, és nem tudják, hogy a farkasság, mint olyan az objektíven benne van a szellemvilágban, mint csoportlélek. Ha egy állat csak anyag volna, akkor egy farkas, amit szakadatlanul báránnyal táplálnánk, idővel báránnyá válna. A farkasból azonban soha nem lesz bárány-anyag.

Így van ez minden állatnál. A csoportlélek, amely minden fajta alapját képezi, teszi az egyik állatot oroszlánná és a másikat tigrissé stb. Ha az ember nem csak a felszínen mozogna, akkor a farkas fogalmának megalkotásánál olyan kedélyállapotba kerülne, hogy érezné a vérszomját, a báránynál pedig annak szelídségét.

Hogy ez nincs így, annak az oka az, hogy Lucifer befolyása folytán az ismerethez eljuthat ugyan az ember, de az istenek élet-fájától visszatartották. Ezért nem tud az ember más életet igazán átélni. Erre csak akkor képes, ha okkultista, ha okkult módon behatol erre a területre, és nemcsak a fogalmakban él, hanem a farkas vérszomjában és a bárány szelídségében is.

Most megértik, hogy milyen nagy a különbség a két átélés között. Az okkultista és tisztánlátó a fogalmat a lélek-szubsztancia belső lényével tölti meg. És valóban, az egész külső állatvilág eleven képe él benne. Milyen jó a nem-tisztánlátónak - gondolhatják -, hogy ez a képessége nincs meg.

De éppen arra mutattam rá az előbb, hogy a tisztánlátó nem különbözik más embertől. Ami az egyikben benne van, az a másikban is megtalálható. Csak míg az egyik látja a dolgokat, addig a másik nem. És innen van az, hogy a lélek alapjaiból nyugtalanságok szállnak fel, és kétségek hullámzanak benne. Ezt a vágyak és ösztönök játéka idézi elő. Az műveli ezt, ami egy bizonyos küszöbön át feltör és csak gyengén éli ki magát, de mégis jelen van. Aki ilyenfajta kedélyhajlammal rendelkezik, az úgy függ össze a világgal, hogy ezek az érzések, amiket megjelöltünk betöltik, harcba hívják és az életben nehézsúlyú helyzetben hozzák a lényekkel és emberekkel szemben. Ez így van. És miért?

Ha ez nem így volna, akkor bizonyos vonatkozásban földünk fejlődése az állatit illetően már elérte volna a végét. Az állati csoportlelkek, amelyek itt körülöttünk élnek, nem tudtak volna a föld következő megtestesülésébe átfejlődni. Különleges dolog állt volna elő. Az állatok csoportlelkei abban a helyzetben lettek volna, hogy - bocsássák meg a hasonlatot, de ez tisztázni fogja a mondottakat -, amazon-államot alkottak volna, férfiak nélkül. Szükségszerűen ki kellett volna halniuk a férfi lények híján. Jóllehet, szellemileg nem haltak volna ki, mert a lelkek egy másik birodalomba mentek volna át, de előzőleg amazon-állam lett volna a sorsuk.

Ugyanis ami az állati csoportlélekben él az megtermékenyítendő, különben nem tudna a földfejlődésben áthaladni azon az akadályon, amely a Jupiter-lét útjában áll. A csoportlelkek megtermékenyítése által nem vész el az állati forma, és meg tud jelenni a Jupiteren, hogy átélhesse a fejlődésének a következő fokozatát.

Mi történik tehát az emberen keresztül, amennyiben itt a földön az állati csoportlelkek eleven formájának a képmását megalkotja? Ezáltal megteremti a csoportlelkek számára a megtermékenyítő csírát, amelyek egyébként nem fejlődhetnek tovább.

Ha ezt szemügyre vesszük, akkor a következőket mondhatjuk magunknak. Tehát látjuk, hogy már az állatok birodalmának szemlélésével az ember bizonyos belső impulzust fejleszt magában, amely megtermékenyítő csírákat ad az állati csoportlelkeknek. Ezek az impulzusok, amelyek itt az életben az állati csoportlelkek megtermékenyítő csírái lesznek, külső indíttatásra jönnek létre.

A tisztánlátó víziói nem külső indítékra keletkeznek, és azok sem, amelyek mint realitások választódnak ki. Ezek a szellemi világban vannak és az emberek lelkében élnek.

Ne higgyék, hogy azáltal, hogy némely mag, mely nem szökken növénybe, hanem táplálékul szolgál, az nem hat a szellemi világra. Mialatt a magvak táplálékul szolgálnak, a bennük lévő szellemiség átmegy az emberbe. A tisztánlátó tekintet számára a legjobban ez a tengerben mutatkozik meg, amely megszámlálhatatlan halikrát tartalmaz, és megfigyelhető, hogy mily kevésből lesz kifejlődött hal. Amelyből teljes hal lesz, annak a belsejében egy kis lángocska látható. Azok pedig, amelyek a fizikai világban nem fejlődnek tovább, hanem a mélységbe vesznek, egy hatalmas láng és fényképződményt hoznak létre. Itt a szellemiség nagyobb jelentőségű.

A búzával és gabonamaggal is ilyesmi történik. Amely táplálék gyanánt felmorzsolódik és nem jut el fejlődésének céljához, abból a megevett magból olyan szellemi erők emelkednek ki, melyek betöltik a környezetünket. Ugyanezt látja a tisztánlátó, ha az ember rizst, vagy egyéb hasonlót eszik. Mialatt az ember az anyagot felveszi, szikrázva áramlanak ki a szellemi erők, amelyek a gabonával össze voltak kötve.

Ez nem csak olyan egyszerű dolog az okkultista számára, különösképpen nem, ha a táplálék nem növényi eredetű volt. De erre most nem térek ki. A szellemtudomány ne agitáljon valamilyen pártirányban, még a vegetarianizmus érdekében sem.

Tehát a szellemi lények egymáshoz csatlakoznak. Minden, ami látszólag tönkremegy, a szellemiségét leadja a környezetének, és ez a szellemiség ténylegesen egyesül azzal, ami az emberben belül él, ha tisztánlátóvá válik, vagy a saját víziószerű világában él. És az inspiráció által kiválasztott víziók a célhoz nem ért életcsírákból kipréselt szellemiséget megtermékenyítik, és a fejlődésben továbbviszik. Ilyen szakadatlan kapcsolatban van az ember bensője a külvilággal. A külvilág is romlásba kerülne, nem tudna továbbfejlődni, ha mi nem adnánk le a megtermékenyítő csírákat.

Kinn a világban is van szellemiség, de csak fél-szellemiség. És hogy ivadéka lehessen a külső szellemiségnek, a mi bensőnkben élő szellemiségnek kell mellé társulnia. Ami bennünk él, nem csak megismerés-szerű képmás, hanem az, ami még ehhez tartozik. És az emberi belső összetalálkozik a külső szellemiséggel és tovább fejlődik, mint ahogy az északi pólusnak találkoznia kell a délivel, hogy elektromosság keletkezzen.

Így kell találkoznia annak, ami bennünk, mint vízió nyer életet azzal, ami kinn sugárzik, szikrázik mint szellemiség a látszólag tönkrement életcsírákból. Ez egy csodálatos talány, amely lassan megvilágosodik és megmutatja, hogyan függ össze a belső a külsővel.

Vessünk egy pillantást arra, ami bennünket körülvesz, valamint a kiválasztott víziókra, amelyek kiválnak a megmérhetetlen víziólehetőségekből. A kiemelt, reánk érvényes víziók bensőnk fejlődésére szolgálnak. Amelyek aláhanyatlanak, azok nem vesznek a semmibe, hanem a külvilágba hatolnak és megtermékenyítik azt, egyesülnek a célt nem ért életekkel.

Minden elhalna a világban, ami szellemileg állandóan keletkezik, ha a vízióinkat nem ejtenénk el és nem választanánk ki csak azokat, amelyek az inspirációnak adják át magukat.

Most a víziószerű élet másik veszélyéhez értünk el. Mit tesz az, aki a megmérhetetlen víziókból nem csak a helyeset tartja meg magának, a többit nem semmisíti meg, vagyis löki ki? Mit csinál az ilyen ember?

Szellemileg ugyanazt viszi végbe, mintha valaki minden magot elvetne és a hozam egy részét nem használná fel táplálékul, hanem az egészet megint elvetné. Rövid időn belül a föld nem volna elég minden gabona elhordozására. Minden elpusztulna a táplálék hiányában. Ez történik azzal az emberrel, aki minden vízióját igaznak véli, és víziója egy részét nem semmisíti meg, minden megtart magában. Így olyan hatást ér el önmagában, mintha minden búzamagot összegyűjtene, és mindet ismét elvetné. Mint ahogy a világ csakhamar vetésekkel és magokkal volna túlterhelve, úgy borítja be magát az az ember víziókkal, aki nem válogat a víziók között.

Jellemeztem a környezetet, úgy a fizikait, mint a szellemit, az állatokat, a fogalmakat, amelyeket az ember alkot. Megmutattam a víziók rendeltetését a fejlődésben. Most nézzük meg az embert, amint pl. a „farkas” fogalmát létrehozza. Amint kimondja a „farkas” szót, ennek a képe felszökik a tudatába. A kép, - ha nem tisztánlátóról van szó -, a farkas kedélyszubsztanciáját nem tartalmazza, csak egy absztrakt kép. Ami azonban a kedélyszubsztanciában él, az összeköti magát a csoportlélekkel és megtermékenyíti azt, amikor az ember kimondja a „farkas” nevét. Ha nem mondaná ki a nevét, akkor az állatvilág, mint olyan kihalna. És ugyanez érvényes a növényvilágra vonatkozóan is.

Amit az emberről mondtam, az csak az emberre nézve érvényes, sem az állatokra, sem az angyalokra stb. nem. Azoknak egészen más a feladatuk. Egyedül az ember van azért itt és lénye a világgal szembeállítva, hogy általa megtermékenyítő csírák álljanak elő, amelyek a „nevekben” jutnak kifejezésre. Ezzel a képességgel lett behelyezve az ember belsejébe a továbbfejlődés lehetősége.

Menjünk most vissza a kiindulópontra, ahol az előzőkben elkezdtük. Jehovától megkérdezték a szolgálattevő angyalok, hogy miért akar mindenáron embert teremteni. Az angyalok nem tudták ezt felfogni, megérteni. Ekkor Jehova összegyűjtötte az állatokat és a növényeket és megkérdezte az angyalokat, hogy mi a nevük ezeknek a lényeknek. De ők nem tudták. Az angyaloknak más a feladatuk, mint a csoportlelkek megtermékenyítése. Az ember azonban meg tudta mondani a neveiket. Ezzel megmutatta Jehova, hogy szüksége van az emberre. Felhasználja, mert különben a teremtmények kihalnának. A teremtésben megjelent az ember, és általa megtermékenyítő csírák keletkezhetnek, ami a „név” kimondásában jut kifejezésre.

Láthatjuk, hogy életünkkel nem hiába vagyunk beállítva a teremtésbe. Egyes egyedül azáltal, hogy az ember benne áll a földi létben, jött létre a híd az előbbi és utóbbi teremtés között. És az ember azt veszi magához a fejlődése javára, ami a lények nevének összességében él, és úgy hat ezzel, hogy az egyetemes fejlődés mellett feljebb emelkedik önmaga is.

Így most már nem elvont módon feleltünk meg a következő kérdésre, hogy mi az élet értelme, - jóllehet az absztrakt felelet is benne rejlik. Az ember a szellemi lények segítőtársa lett. Ezzé vált az egész lénye által. Itt kell lennie a világban, nélküle a teremtés nem lehetne teljes. Így érzi az ember azt, hogy az isteni-szellemi teremtés részese.

Most tudja meg azt is, hogy miért van benne lelki életében az egész külső csillagos világ, a fellegek, a természet világa mindennel együtt, ami szellemileg hozzájuk tartozik. Most már látja az ember, hogy ez a két világ, a belső és a külső összetartozik, és csak akkor halad előre a fejlődés, ha kölcsönösen hatnak egymásra. Kinn a felmérhetetlen világ, itt benn pedig a mi lelki világunk. Mi nem vesszük észre, hogy ami bennünk van, az kisugárzik és összeköti magát azzal, ami kint él. Nem vesszük észre, hogy az összeköttetés színterei vagyunk. Ami bennünk van az az egyik pólus, ami kint van a világban az pedig a másik. A kettő összeköttetése szükséges a világfejlődés előmeneteléért.

Létértelmünk abban rejlik, hogy mi ebben a folyamatban benne vagyunk. A mindennapi tudat erről keveset tud. De amennyiben mi ezeknek a dolgoknak az ismeretében előrehaladunk, mindinkább tudatára ébredünk annak, hogy bennünk van az északi és déli pólus, a szembenálló erők kicserélődése és egyesülése úgy, hogy a fejlődés előrehaladhasson. Az okkult világ erőkicserélődésének a színtere vagyunk. Érezzük, hogy az isteni-szellemi világ bennünk él és hogyan köti össze magát a külvilággal, hogyan termékenyíti meg egymást kölcsönösen a külső és belső világ.

Hogyha mi magunkat ily módon színtérnek érezzük és tudjuk, hogy mi is együtt dolgozunk, akkor állunk benne helyesen a világban. Felfogjuk az egész élet értelmét és azonnal előbbre haladunk a szellemtudományban, annál inkább tudatosabbá válunk. A magasabb szellemi erők ebben rejlenek. A normális tudat ezzel nincs tisztában. De mi tudjuk, hogy bennünk egyesül valami, ami kinn van, és a magasabb tudatnak ennek a szemlélése is képes. Ez a magasabb - beavatott - tudat szándékosan fejleszti azt, ami a külvilághoz tartozik.

Ezért szükséges egy bizonyos érett állapot ahhoz, hogy az ember vad módon ne keverje össze a belsőt a külsővel. Mert amint magasabb tudatra emelkedünk fel, valósággá válik az, mi bennünk él. Addig csak látszat, amíg az ember a mindennapi normális tudatban él.

Az isteni-szellemiség munkájában részt veszünk. De miért veszünk így részt? Van egyáltalán az egésznek értelme, hogy az ellentétes erők kiegyenlítődésének eszköze vagyunk? Ezek az erők nélkülünk nem tudnak kiegyenlítődni? Egy egészen egyszerű gyakorlat mutatja meg a helyzet állását. Tegyük fel, hogy itt van egy erőmassza. Az egyik rész bennem él, a másik pedig kinn. Az, hogy ezek a részek egymással szemben állnak, nélkülünk jött létre.

De tartsuk őket egymástól távol. Az egyesülésük tőlünk függ. Mi hozzuk össze őket magunkban. Ez a gondolat bennünk a legmélyebb titkokat mozdítja meg, ha helyesen mérlegeljük. Mint dualitást, kettősséget állítanak minket az istenek a világgal szembe. Kinn az objektív valóság, bennünk a lelki élet. Itt állunk és az áramot mi zárjuk be és így mi egyesítjük a két pólust. Ez történik bennünk, a tudatunk színterén ez megy végbe.

Itt lép aztán előtérbe az, ami számunkra a szabadságot jelenti. Ezáltal válunk önálló lényekké. Az egész világépítményben nem csak egy színtér vagyunk, hanem az együttműködés mezejét is megláthatjuk magunkban. Ez minden esetre olyan gondolat, amit a világ nem egykönnyen ért meg, még filozófiai megfogalmazásban sem. Évekkel ezelőtt megkíséreltem az „Igazság és tudomány”[1] című munkámban előadni, hogy kinn az érzékek tevékenységében élünk - és van egy belső világunk, de a kettőnek együtt kell lennie, és az együttműködés szükségszerű. Ezt a gondolatot filozófiailag vezettem le. Még akkor nem kíséreltem meg az okkult titkok hátterét is megmutatni, de a világ abban az időben a filozófiait sem értette meg.

Láttuk eddig, hogy életünk értelmét hogyan kell felfognunk. A világfolyamatok együtthatói között vagyunk. A világ két táborra szakad: külsőre és belsőre és mi összekötő kapocs gyanánt vagyunk odaállítva. De nem szabad azt gondolni, hogy ez a munka szűkre szabott. Ismerek egy urat Németországban, aki utóbb azt írta az újságban, hogy szükséges volna, hogy mindig legyenek világtalányok, amelyeket az ember értelemmel megfejteni nem tud. Mindig kell értelmi kételynek lenni a világban, tökéletlen dolgoknak történnie, mert különben a tudat fejlődése a végéhez érne. Ennek az úrnak fogalma sincs arról, hogy a tudat mindig tovább halad, mindig új polaritások lepnek fel, amelyek új feladatok elé állítják az embert. A polaritások összekötésének meg kell történnie. És meddig folyik ez? Addig, amíg az ember valóban eléri azt, hogy tudatában megvalósítja az isteni tudatot.

Így sejtelmünk támadhat az egészen nagy, megmérhetetlen élettalányról, az alapot leraktuk. És most azt mondhatjuk, hogy a kezdet kezdetén, egykor az evolúcióban isteni tudat uralkodott, a maga felmérhetetlenségében. Ez az isteni tudat megalkotta a maga képmásait. Miben különbözik ez a képmás az isteni tudattól? Az egész világot betöltő én-hez képest üres. De ez az üres én az isteni tartalmak - amelyek két csoportra oszlanak - összekötő kapcsaként működik, ennek a színtere. Az üres tudatban szakadatlan kiegyenlítődés megy végbe, és ezáltal feltöltődik ismét lassan-lassan azzal az isteni tudattal, amellyel eredetileg rendelkezett és magasabb fokra emelkedik fel. Így megy a fejlődés tovább. Az egyes tudat megtelik ismét isteni tudattartalommal, mint kezdetben az individualitásokban magában.

Az isteni tudatnak van-e szüksége fejlődésre? Nincsen, minden megvan önmagában. De az isteni tudat nem egoista. Megmérhetetlenül sokfele osztja szét magát, hogy más lényeknek is olyan tudattartalma legyen, mint saját magának. Ezért minden lénynek meg kell szereznie a képességet, hogy az isteni tudat birtokosa lehessen. Így sokszorozódik meg az emberen keresztül az isteni tudat.

Nagy számban jelenik meg az, ami egykor egység volt a világfejlődés kezdetén, azonban a következő időkben ismét számbeli csökkenés áll be az Istentől való áthatottság útján.

Ez a fejlődés, amit itt leírtam, alapjában véve az ember számára mindig így volt. Ilyen volt a Szaturnuszon és hasonló volt a Nap- és a Hold-korszakban is. A Földkorszak fejlődését ma fejtettük ki. A Szaturnusz-korszakban ez a munka a fizikai test alapjait rakta le, másrészt kívülről megtermékenyítette, a Nap-korszak az étertest alapjait rakta le és így tovább. A folyamat ugyanaz, csak mindig szellemibb és szellemibb lesz. Végül egyre kevesebb marad hátra, kívül, ami még megtermékenyítendő.

Miközben az ember továbbfejlődik, mindig több és több lesz belőle benne az életben és egyre kevesebb lesz kívül, ami még megtermékenyítendő. És így a végén az, ami kívül volt, a bensőbe kerül. A külvilág belvilággá válik. A bensőségesség az előrehaladás másik oldala.

Az Istenség egyesülése a külvilággal, a külső belvilággá válása az a két pont, amit követ az ember továbbfejlődése. Az ember az Istenhez mind hasonlóbbá válik és végül mindig bensőségesebb lesz. - A Vulkán-fejlődésben már minden meg lesz termékenyítve, minden külső belsővé válik. Az istenivé válás bensőségessé-válást jelent. A bensőségesség istenivé válás. Ez a célja és értelme az életnek.

De nem kerülünk a dolog értelme mögé csak akkor, ha nem úgy képzeljük el, hogy ezzel az elképzeléssel absztrakt fogalmakat rögzítünk le, hanem az egyes esetekbe hatolunk bele. Az embernek el kell mélyednie a dologba, és úgy kell belehatolnia az egyes esetekbe, hogy mikor az állatok és növények nevét képzi az ember, akkor a bensőjében valami létrejön. Valami, ami a szóban él, összeköti magát azzal, ami az állat- és növénycsíra alapjában van és aztán ez a szellemi világban tovább él.

A fejlődésben világszemléletünk is megjavulást igényel, mert mit tett ebben az irányban a darwinizmus? A létért való küzdelemről beszél, de közben nem veszi tekintetbe, hogy ez is továbbfejlődésnek van alávetve, ami legyőzetik és tönkremegy. A darwinista csak úgy látja a lényeket, hogy vannak, akik elérik a céljukat, és a többiek pedig elvesznek. Azok azonban, amelyek elpusztulnak, szellemiséget szikráznak ki, úgy, hogy nem csak az fejlődik, amelyik a fizikai harcban győz. Az, ami látszólag tönkremegy, a fejlődést a szellemiségben éli át. Ez jelentős tény.

Így hatolunk be az élet értelmébe. Semmi sem megy tönkre, - sem a legyőzött, sem a megevett -, hanem szellemileg megtermékenyül, és szellemileg ismét kisarjad. Sok minden pusztult el az egész föld- és emberiség-fejlődésben az ember közvetlen hozzájárulása nélkül.

Vegyük az egész Krisztus előtti fejlődést. Tudjuk, hogy milyen volt ez a kereszténységet megelőző fejlődés. Kezdetben az ember a szellemi világból indult ki és lassan-lassan szállott le a fizikai érzékelhető világba. Amit kezdetben birtokolt, ami benne élt, az eltűnt éppen úgy, mint ahogy az életcsirák tűnnek el, amelyek nem érték el céljukat. Az emberi fejlődés történetében a fejlődés törzséről számtalan aláhanyatlást látunk le a mélységbe. Mialatt sok minden elsüllyed az emberi kultúra fejlődésében és az emberi életben, fenn fejlődik a Krisztus-impulzus.

Úgy, mint ahogy az emberben a megtermékenyítő csíra a környező világ számára fejlődik, úgy fejlődik az ember számára a Krisztus-impulzus a helyett, ami látszólag az emberben tönkremegy.

Azután eljött a Golgotai Misztérium. Ez felülről a megtermékenyítője annak, ami tönkrement az emberben. Valóban, ami látszólag az Istenségből kihullott és a mélységbe hanyatlott, azon a Golgotai Misztérium változtatott, a Krisztus-impulzus megtermékenyíti azt. - És a Golgotai Misztériumtól kezdve a földfejlődés menetében ismételt felvirágzást látunk és tovább folytatódást a Krisztus-impulzus megtermékenyítésének befogadása által.

Így a felismert polaritást igazolva látjuk a földfejlődés legnagyobb történetében is. A mi korszakunkban jönnek ki a régi egyiptomi kultúrában tönkrement kultúrcsírák. Mert ezek a földfejlődésben megmaradtak. A Krisztus-impulzus belehullott a földfejlődésbe és megtermékenyítette azt. És mialatt megtermékenyítette, nálunk Egyiptom és Kaldea kultúrájának ismétlődése lépett fel. A mi kultúránkat követő kultúrában az ős-perzsa kultúra fog fellépni, a Krisztus-impulzus által megtermékenyítetten. A hetedik kultúrkorszakban az ős-indiai kultúra jelenik meg új alakban Krisztus-csírákkal megtermékenyítve, az a magas spirituális kultúra, amelyet a szent risik hoztak.

Így látjuk a szakadatlan fejlődést, hogy az, amit az embereknél megismertünk, ellenkező oldalúvá válhat. Belső és külső, lelki és fizikális, amelyek egymást kölcsönösen megtermékenyítik. Így van felső és alsó megtermékenyítés a Krisztus-csíra által. Lent a tovahaladó földi kultúra, - felülről a Golgotai Misztériumon keresztül a Krisztus-impulzus!

Most látjuk be a Krisztus-élet értelmét. A földnek a világtitkokat együtt kell átélnie, úgy, mint ahogy az egyes embernek is együtt kell átélnie az isteni titkokat. Ezáltal helyeztetik bele az emberbe a polaritás úgy, mint a földbe.

Mint két egymással szembenálló pólus fejlődött az, ami fenn van - és az, ami a Golgotai Misztérium által a Földdel egyesült. Krisztus és a Föld összetartoznak. Mielőtt egyesülni tudtak, egymástól elkülönült polaritásban kellett fejlődniük. Így látjuk, hogy ahhoz, hogy a dolgok a valóságban kiéljék magukat, szükséges a polaritás, majd a pólusok ismét egyesülnek az élet előhaladásáért. Ez az élet értelme.

Tudnunk kell azt is, hogy ha a dolgot így áttekintjük, akkor érezzük, hogy benn állunk a világban, érezzük, hogy a világ nélkülünk egyáltalán nem lenne. Egy olyan mély misztikus, mint Angelius Silézius, azt a figyelemreméltó kijelentést tette, és ezzel az embereket kezdetben zavarba ejtette, hogy „tudom, hogy nélkülem egy Isten sem élhet, - ha megsemmisülnék, szükségében fel kellene adnia a szellemet”. A felekezeti keresztények szitkozódni tudnak egy-egy ilyen kijelentés miatt. De az ilyenek nem gondolják át a történelmi tényt, azt, hogy mielőtt Angelius Silézius katolikus lett volna és így egészen keresztény alapra helyezkedett, - véleménye szerint - egészen jámbor ember volt és mégis ezt a kijelentést tette.

Aki Angelius Siléziust ismeri, nem megy bele abba, hogy ezzel a kijelentéssel istentelenség történt volna. Ami a világban van, egyik szemben áll a másikkal, mint polaritás, amelyek nem kerülhetnek össze, ha az ember nélkül gondoljuk el. Az ember hozzájuk tartozik és a polaritások közepén áll. Ha az ember gondo1kozik, a világ gondolkozik benne. Ő a színtér, ő csak összehozza a gondolatokat. És ha az ember érez és akar, úgy ez is éppen így van.

Most fel tudjuk mérni, mit jelent az, ha tekintetünket a tér-távlatokba irányítjuk, és azt mondjuk, hogy az Istenség tölti meg és az Istenség az, akinek a földi csírával egyesülnie kell. „Bennem van az élet értelme” - mondhatja az ember.

Az Istenek célokat helyeztek maguk elé, de a színteret is kiválasztották, ahol ezeket a célokat el kell érniük. Az emberi lélek a színtér. Ezért ha az emberi lélek elég mélyen tekint önmagába és a talányokat nem csupán a tér távlataiban akarja megoldani, akkor talál itt benn valamit, ahol az Istenek a tetteiket végrehajtják. Ez megy végbe az emberben.

Ezt kíséreltem meg kifejezni azokban a szavakban, amelyek az utolsó misztérium-játékomban, „A lélek próbatétele” címűben találhatók, hogy hogyan működnek az Istenek az ember belsejében, hogyan éli ki magát a világ értelme és hogyan él a világ értelme az emberi lélekben. Mi az élet értelme? Az, hogy ez az értelem az emberben magában él. Ezt kíséreltem meg kifejezésre juttatni azokban a szavakban, amelyeket a lélek önmagának mondhat:

„Gondolkozásodban világgondolatok élnek,
Érzéseidben világerők szőnek,
Akaratodban világlények működnek.
Veszítsd el magad a világgondolatokban,
Élj a világerőkön keresztül,
Az akaratlényekből teremtsd meg magad.
A gondolatálmok játékában
Világtávlatokban ne érj véget.
Kezdődj szellem-messzeségben
S végződj saját lelked mélységében:
Isten-célokat találsz önismeret által önmagadban.”

Ha az ember mondani akar valamit, ami igaz és nem csak olyasmit, ami valakiben felötlik, úgy azt mindig okkult titkokból kell merítenie. Ez rendkívül fontos. Ezért nem szabad azokat a szavakat, amelyek okkult művekben használatosak, - függetlenül attól, hogy prózában vagy versformában jelennek meg - ugyanabban a stílusban elgondolni, mint ahogy más, külső költői művek keletkeznek. Az olyan művek, amelyek valóban az igazságból, a világból és annak titkaiból származnak, úgy keletkeznek, hogy a lélek önmagában igazán beszélni engedi a világgondolatokat, igazán engedi, hogy a világérzések áttüzesítsék. Nem a saját érzéséi izzítják át, hanem tényleg az akaratlényekből alkot.

Ez az a valami, ami szellemi mozgalmunk missziójához tartozik, hogy az ember megtanul különbséget tenni aközött, ami a világtitkokból árad és aközött, amit az ember fantáziája szándékosan talált ki. Mindig jobban és jobban fel fog emelkedni a kultúrfejlődés úgy, hogy a szándékos kitalálás helyére az lép, ami az emberi lélekben úgy él, mint a megfelelő szellemiség másik polaritása. Azok a dolgok, amiket így alkotnak majd, maguk ismét megtermékenyítő csírák lesznek, amelyek összekötik magukat a szellemiséggel.

A világprocesszusban ezek valamiért vannak itt. Ez az a valami, ami egészen más, felelősségteljes érzést ad a dolgokkal szemben. Amiket magunk csinálunk, tudjuk, hogy azok megtermékenyítő csírák és nem steril csírák, amelyek egyszerűen eldurrannak. Ezért aztán ezeket a csírákat is hagynunk kell, hogy a világlélek mélységeiből keletkezzenek.

Most azt kérdezhetjük, hogy igen, de hogyan jut el az ember ehhez? A türelem által. Miközben az ember mindig jobban és jobban eljut ahhoz, hogy mindegyik személyes jellegű becsvágyat önmagában kiöl. A személyes becsvágy mind jobban és jobban elvezet bennünket oda, hogy csak azt produkáljuk, ami személyes jellegű és nem engedi szólni hozzánk azt, ami bennünk az Istenség kifejezője.

Honnan és miáltal tudhatjuk meg, hogy az Istenség beszél bennünk? Meg kell ölnünk mindazt, ami csak belőlünk jön és mindenekelőtt ki kell ölnünk mindennemű becsvágyó törekvést.

Ez teremti meg aztán bennünk a helyes polaritást, ez ad valóságos megtermékenyítő csírákat a léleknek. A türelmetlenség a legrosszabb életvezető, ez az, ami a világot megrontja. Ha sikerül, akkor önök látni fogjak, hogy az elmondottak alapján az élet értelme - a belső megtermékenyítése a külső által - elérhető.

Akkor aztán világos lesz előttünk, hogy ha a bensőnk nem helyes, akkor helytelen megtermékenyítő csírákat szórunk ki a világba. És ennek mi a következménye? Mi következik ebből? Az, hogy torzszülöttek keletkeznek a világban. Ma pl. minden úri országban azt lehet mondani, hogy gőzerővel, szinte léggömbszerűen költenek es írnak. Már a 18. században egy híres író azt írta, hogy „egyetlen ország ötször annyi könyvet állít elő, mint amennyi a föld javára szükséges”. És ma még rosszabb a helyzet.

Ezek azok a dolgok, amelyek a jelenlegi kultúrát körülveszik lényekkel, amelyek nem életképesek, amelyeknek nem kellene keletkezniük, - és nem is jönnének létre, ha az embereknek megfelelő türelmük volna. Türelem kellene, hogy ne jöjjön létre egy olyan pólus, ami csupán a becsvágy és az egoizmus veszett dühöngése.

Ezt nem úgy kell felfogni, mint az erkölcsi prédikáció egyik formáját, hanem mint a tények megállapítását. Tény, hogy becsvágyó produkciók a lelkünkben olyan megtermékenyítő csírákat hoznak létre, amelyekből szörnyszülöttek keletkeznek a szellemi világban. Ezeknek a visszaszorítása, a lassan-lassan történő átalakítása is gyümölcsöző feladat a távoli jövő számára. A szellemtudomány missziója ennek a feladatnak a megoldása. És ez az élet értelme, hogy a szellemtudományos világszemlélet ezzel besorolja magát az élet egész értelmébe, mert mindenhonnan életértelem árad felénk, az életben minden és mindenütt életértelmet ad. - Ezt akarja az okkultizmus megtanítani az embereknek, hogy az élet értelmében mi benne vagyunk, és igazán mondhatjuk azt, hogy a „gondolkozásodban világgondolatok élnek”.

Kedves barátaim, ez az élet értelme és ennek a megértésére szüksége van az embernek.

Ezt akartam Önökkel megbeszélni. Tegyük ezt a magunk számára teljesen érthetővé, tegyük magunkévá és akkor a lelkek, amelyek istenivé váltak, az Istenek működését lelkükbe beengedik.

E fejtegetés nehezen érthetőségét írják annak rovására, hogy a karma azt hozta magával, hogy egy ilyen fontos körülményt, mint az élet értelme, két rövid előadásban kellett kimerítenem, és hogy némely dolgot csak éppen érinteni tudtam, amelynek ki kell élnie magát a saját lelkükben.

Úgy tekintsék ezt is, mint egy polaritást, amely biztatásul szolgál, és amelyet meditálva tovább kell dolgozni, hogy a további munka által együttműködésünk értelmet nyerjen, tartalmat kapjon, hogy lelkeink egymást áthassák.

Ez az igazi szeretet lényege. És ez is a polaritások kiegyenlítődése.