Sokan és sürgetően teszik fel a kérdést: mi az élet értelme? Ha az ember az érzékelhető világot szemléli, feleletet nem kap, legfeljebb még szaporodnak a talányok, amelyek megfejtésre várnak szomorúság aláfestéssel. Ha a természetet szemléljük, növekedést és elmúlást látunk a tavasz és az ősz ritmusában, a hosszabb életű fák is idővel az élettelenség birodalmába kerülnek. Sőt a kontinensek is a keletkezés-elmúlás hatásköreibe tartoznak. Az állat- és embervilág sorsa is ez. Az ifjúságtól fokozatos út vezet az elmúlás felé, sőt, ha visszatekintünk tetteinkre, azokból is mit látunk? Mi lett ebből vagy abból, amit az idők folyamán tettem? Igaz, tapasztalatokat gyűjtöttünk, de főképpen utólag látjuk meg, hogy mennyi hibát vittünk végbe, mennyi tévedésnek estünk áldozatul. Az értelem nem ad választ égető kérdésünkre: mi a lét értelme? Miért vagyunk mi ebbe a létbe beállítva?

Rendkívül érdekes, hogy az ó-héber tudatban is felmerültek ezek a kérdések, éspedig nem csak az emberre vonatkozólag, hanem más lényekre nézve is. Roppant tanulságos a következő legendájuk. Mikor az Elohák elhatározták, hogy embert teremtenek a saját képükre és hasonlatosságukra, a náluk alacsonyabb rangú angyalszolgáik megkérdezték Jehovát: „Miért kell az embert az Isten képére és hasonlatosságára teremteni?” Ekkor Jehova - így szol tovább a legenda -, összegyűjtötte a növényeket és az állatokat, amelyek már kicsirázhattak egy idő óta, mielőtt még az ember földi alakjában megjelent volna és Jehova összegyűjtötte a szolgálattévő angyalokat is, akik közvetlenül Jehova körül szorgoskodtak. Megkérdezte tőlük, hogy milyen nevet kapjanak ezek a növények és állatok? Az angyalok nem ismerték a növények es állatok neveit. - Később megteremtették az embert, olyanná, amilyen a bűnbeesés előtt volt. Jehova ismét összehívta a teremtményeket és most már az embertől kérdezte meg, mikor sorba szeme előtt elvezette a növényeket és állatokat, hogy milyen névvel nevezendők ezek? - És lám, az ember tudott a kérdésre feleletet adni. Az egyik állat ezt a nevet, a másik amazt, ez a növény ezt a nevet, a másik pedig azt a nevet viseli.

Majd Jehova az embert kérdezte meg: „És mi a te neved?” - Az ember ezt válaszolta: „engem tulajdonképpen Ádámnak kell nevezni” (az Adám szó az adama szóval függ össze, jelentése: földsalak, földlény, így fordítandó az Adám szó). „És mi legyen az én nevem?” - kérdezte Jehova az embertől. „A te neved legyen Adonai, te vagy az ura minden teremtett lénynek a földön” - felelte az ember és az angyaloknak csak sejtelmük volt, hogy mely értelemmel függ össze az ember léte a földön.

Vallásos hagyományok és kifejezések igen gyakran a legfontosabb élettalányokat egyszerűen fejezik ki, ennek ellenére a dolog mégis nehéz, mert az egyszerűség mögé kell kerülnünk, és mert először be kell látnunk, hogy mi rejlik mögöttük. Ha ez sikerül, nagy bölcsesség leplezi le magát, mély ismeret tárul fel. - Ugyanezt találjuk ennél a legendánál is, amit most egyelőre csak magunk elé állítunk, hogy majd később a felvetett kérdésekre vonatkozó felelet tárja fel magát általa.

Tudjuk, hogy a lét nagy kérdéseire a nagy vallásalapító grandiózus formában adott feleletet. - Mindnyájan ismerjük a Buddha élettörténetét, mely elmondja, hogy amikor a palotát elhagyta, ahová született, és meglátta az életet, amiről életkörülményei következtében semmit sem tudhatott addig, mélyen megrendülve a következő megállapításhoz jutott: „az élet szenvedés”. És ez, mint tudjuk, három részre oszlik. Tehát „a születés szenvedés, - a betegség szenvedés, - az öregség szenvedés, - a halál szenvedés” - és mindezek odavezetnek, hogy „együtt élni azzal, akit nem szeret az ember, szenvedés, - elszakítottan attól, akit szeretünk, - el nem érni azt, amire törekszünk az szenvedés”. - És amint tudjuk, ebből a hitvallásból az következik, hogy „az élet úgy nyer értelmet, ha a szenvedést legyőzzük, ha az ember önmagán felülemelkedik.

Alapjában véve minden hitvallás és filozófia a lét értelmének megoldásával foglalkozik. Be mi nem bocsátkozunk absztrakciókba, hanem okkult módon állítjuk magunk elé az eleven életet. Meg fogjuk kísérelni a kérdés mélyebb értelmű megközelítését, okkult életszemlélet alapján megfelelni a lét értelmének kérdéseire.

Fogjuk meg a dolgot kezdetben ott, hogy a természet tavasszal az élet diadalával ajándékozza meg az embert. A földből előtör a növényvilág, örömünk nagy, érezzük, hogy nélküle élni nem tudnánk. Amikor aztán a nyár teljes adománya utána az ősz következik, egy bizonyos módon ismét mindez eltávolodik tőlünk.

Kézenfekvő, hogy az ember az egész történésben a saját életének a hasonmását látja. Látszólag napi ébredésünk és elalvásunk is összehasonlítható a tavasszal és az ősszel. A hasonlat azonban egészen külsőséges volna, mert mi történik este, amikor elalszunk? Tudjuk, hogy az ágyban fekve marad a fizikai és az étertest. Az asztráltest és az én kivonul belőlük, és e kettő a felébredésig a szellemvilágban van. Ugyanakkor a fizikai és étertestünk is helyreigazodik, regenerálódás áll be.

Ha az ember tisztánlátással az én-ből visszatekint az asztrál-, éter- és fizikai testére, látja az előző napi rombolást. Ahogy az a kifáradásban kifejezésre jut és látja az éjszakai rendeződést. Valóban, a tudatos élet a fizikai és étertestben rombolást visz végbe, aminek a helyreigazítása éjszaka történik meg.

Az én és az asztráltest valóban azt éli át, mintha egy elpusztulásnak átadott mezőséget hagyott volna vissza. De abban a pillanatban, ahogy a két felső lénytag kihúzódása megtörtént, a jóvátétel kezdete azonnal észlelhető. Az élmény olyan, mint hogyha az erők, amelyek a fizikai- és étertesthez tartoznak, csírázni és virágzani kezdenének, mintha egy egész vegetáció emelkedne ki az elpusztított területről. Minél hosszabban tartó az éjszakai alvás, annál hatalmasabb a csírázó, sarjadó, növekedő élet az étertestben. És minél inkább közeledünk a reggeli felébredéshez és asztráltestünk visszahúzódása megindul, annál erősebben észlelhető a fizikai és étertestünkben egy bizonyos hervadás és kiszáradás.

Röviden, ha az ember este elalvás után a szellemvilágból visszapillant az ágyában maradt lénytagjaira, éppen annak a jelenségnek a tanúja, mint amit láthat a nagyvilágban tavasszal, amikor a növényvilág csírázásba és gazdag növekedésbe kezd. Ha ezt az éjszakai vizsgálódást belsőleg hasonlítjuk össze a természettel, az elalvásnál tavaszt, a felébredésnél őszt élünk át.

Ha látszólagos, külsőséges összehasonlítást teszünk, akkor a hasonlatosság megfordítottnak látszik, vagyis az ébredés látszik tavasznak és az elalvás ősznek. De ez csak egy külsőséges szemlélődés. Önmagunkban az alvás az életre keltés, a felébredés pedig az elhalás folyamatának a képe.

Az okkult látás számára a föld is egy igen nagy kierjedésű test, de nem olyan egységes, mint az emberi test, illetőleg az ember akihez lelkiséges és szellemisége szoros egységben hozzátartozik. A földben sok szellem éli ki lélek-szellemiségét. Tehát ami az embernél a lélek-szellemiség tekintetében egység, az a földnél sokaság. Ez a különbség a föld és az ember között.

Ha ezt a különbséget tudomásul vesszük, azonnal meg kell látnunk, hogy bizonyos vonatkozásban hasonlóság áll fenn. Amikor tavasszal a növények a földből kibújnak, akkor azok a lények, akiket földszellemeknek nevezünk elmennek a földtől. De ez az eltávolodás nem megy úgy, oly teljességgel végbe, mint az embernél az elalvásnál, hanem az történik, hogy ezek a lények átvándorolnak a föld másik oldalára. Amíg a földgolyó egyik oldalán nyár, addig a másik felen tél van. A földnél tehát az történik, hogy a szellem-lelkisége északról délre vándorol.

Az okkult látás észleli, hogyan emelkednek ki a földszellemek a világtávlatokba a föld egyik részén tavasszal. Nem az átmenést látja, hanem ugyanazt a kiemelkedést, amit az embernél elalváskor, az asztráltestét és én-jét illetőleg lát. Ősszel a folyamat fordított. Látja, hogyan térnek vissza a földszellemek a föld belsejébe, amikor megjelenik a hó-és a jég. Az erők összekötik magukat a földdel, amely folyamat már ősszel megkezdődik. Ez olyan, mint az ember tudatra ébredésének folyamata.

Nyáron a föld szellemi része semmit sem tud arról, ami körülötte végbemegy, de télen a föld szelleme oly módon tudatos, ahogy az ember felébred és tudatára jön annak, ami körülötte végbemegy. Csakhogy az analógiát tökéletesen megfordítva kell tudomásul vennünk.

Hogyha a dolgot tökéletesen meg akarjuk vizsgálni, a következőt mondhatjuk. Ha tavasszal a növények a földtől kibújnak, akkor a föld szellemei elmennek, mert ezzel a csírázással és növekedéssel a föld mélyében dolgozó szellemeknél hatalmasabb szellemek is előjönnek. Éppen ezért a régi mitológiának igaza volt, amikor felső és alsó Istenek között különbséget tett. Amikor az ember olyan istenekről beszélt, akik tavasszal eltávoznak és ősszel visszatérnek, akkor felső istenekről szólott. Vannak hatalmasabb, idősebb istenek. A görögök ezeket a alvilági isteneknek tekintették. Ezek jönnek ki nyáron és merülnek alá télen, amikor a földszellemek tulajdonképpen egyesülnek a föld testével.

Mindjárt itt meg keli jegyezni, hogy az okkult kutatás ennek az ember és föld-hasonlóságnak a felkutatásával óriási szolgálatot tesz, mert megmutatja, hogy az egyes ember a nagy Földlény képmása. És mit látunk akkor, hogyha tekintetünket a növény csírázására és növekedésére vetjük? Pontosan azt látjuk, amit az ember tesz, ha önmagában él, ahogy az egyes növény viszonylik az emberi testhez. Azt hogy ennek mi a jelentősége, azt csak úgy ismerhetjük fel, ha a növény és az ember összefüggését át tudjuk tekinteni. - Mert valóban, hogyha az ember pontosan megnézi, hogy az elalvásnál az éter- és fizikai testben hogy csírázik és növekszik minden, és abban egy egész vegetáció megifjulását látja, akkor tudomásul veheti, hogy tulajdonkeppen az ember egy fa, vagy egy kert, amiben a növények nőnek.

Az okkult tekintet követi a belső folyamatot az emberben, mint olyat, ami kint a természetben a sarjadásnak, kihajtásnak felel meg. Így fogalmat alkothatnak maguknak arról, hogy ha a jövőben a szellemtudományt az életre alkalmazni fogják, mit jelent majd az, hogy ha ezt gyümölcsözővé teszik. - Ma lényegében őrültségnek tekintik. Vegyünk pl. egy embert, akinél ez vagy az hiányzik az élet külső tényeit illetően. És vizsgáljuk meg, hogyha ez az ember elalszik, láthatjuk, hogy mely növényfajták hiányoznak. Ezt akkor észlelhetjük, amikor alvás közben a fizikai és étertestben a vegetáció fejlődni kezd.

Ha látjuk, hogy a földnek egy bizonyos részén egy egész növényfajta nem fordul elő, akkor tudjuk, hogy valami a föld lényében nincs rendjén. Éppen így, ha az ember fizikai és étertestéből is hiányozhat egy bizonyos növény. És e hiány jóvátételére fel kell keresnünk a földön azt az emberből hiányzó növényt, amelyek nedve felhasználható a hiány pótlására, - gyógyszer, vagy diéta formájában. És így ezek belső erejéből megismerhetjük a betegség és gyógyszer egymáshoz való viszonyát. Ebből láthatjuk, hogy a szellemtudomány mennyire bele tud nyúlni közvetlenül az életbe. De ennek a dolognak még a kezdet kezdetén vagyunk. Ezzel egy fajta természet-gondolatot adtam az ember környezetéhez való viszonyáról, amiben benne él.

Most a dolog szellemi területére vessünk tekintetet. Figyelmeztetnem kell az olvasót arra, hogy a szellemtudomány az emberiség fejlődését illetőleg nem támaszkodik semmiféle hitvallásra, sem világszemléletre. Ismereteit az Akasha-krónikából meríti, melynek során a nagy atlantiszi katasztrófa utáni ősi, szent indiai kultúrát szemléli, amelynek utóhangjairól a Védák, vagy más írásos hagyományok tesznek bizonyságot, de ezek az ősi, szent tanoknak csak a halvány árnyékai.

A későbbi koroknak egészen más volt a feladata. Tudjuk, hogy egy idő óta az anyagba való leszállás következett be. Azt is tudjuk, hogy egy fölemelkedés fog bekövetkezni és már megfigyeltük, hogy ennek előkészítésére a szellemtudomány hivatott. Az Atlantisz utáni hetedik korban az ősi szent indiai kultúra megújhodása következik be. Itt nem helyezünk előtérbe valamilyen vallásos felfogást, vagy valamilyen hitvallást. Mindenütt egyenlő mértékkel mérjük, jellemezzük és keressük az igazság magját.

Ha a dolgok lényegét fogjuk meg, nem téveszthetnek meg az egyes hitvallások, világszemléletek, hanem megtaláljuk a különbségeket. Meglátjuk a keleti világszemléletek sajátságait és azokat is, amelyek inkább a nyugati kultúrát hatották át. Hogyha ezt tisztázzuk, akkor különösen sok magyarázatot kapunk a lét értelméről. Megtaláljuk azt, hogy a régieknek volt valamijük, amit mi most először újból, fáradtsággal meg kell szerezzünk, mégpedig „a megismétlődő élet tanát”. A keleti irányzatokban ez olyan dolog volt, ami az élet legmélyebb alapjaiból emelkedett fel. A keleti irányzatok egész élete e szempont szerint alakul, láthatjuk ezt a Bodhiszattvákhoz és Buddhához való viszonyukból. A keletieknél nem fontos az egyes, nem is emelnek ki és jelölnek meg-bizonyos névvel hatalmakat az emberi fejlődésből, hanem inkább különböző életeken keresztül vezetnek át és szemlélnek individualitásokat.

A keleti ezt mondja, hogy ennyi és annyi Bodhiszattva, azaz fejlett lény indult ki az emberi mivoltból és lassan-lassan arra a magaslatra fejlődtek fel, amiről úgy beszélhetünk, hogy egy lény sok inkarnáción keresztül Bodhiszattva lett, mint pl. Gauthama, Sudhodhana király fia. Bodhiszattva volt és Buddha lett. A Buddha név magasabb méltóságot jelent, egy általános név. Ebben a vonatkozásban a Brahmanizmus a buddhizmussal tökéletesen megegyezik. Főképpen arra az individualitásra veti tekintetét, amely különböző személyiségeken megy át, azonban az egyes személyiség nem érdekli őket. Bodhiszattva az a magas fejlettségű lény, aki majd Buddhává válik, aki azonban avatári, magasabb szellemiségű individualitásból bukott le.

Nézzük nyugatot, mi volt ott nagy és hatalmas. A héber világszemléletben a személyes elemre esik tekintetünk. Ha Platón, Szókratész, Michelangelo, Nagy Károly, vagy más valakiről beszélünk, egy személyiség áll előttünk. Nem nézzük az életet, amely személytől személyhez halad. A nyugati kultúrának az volt a feladata, hogy tekintetét az egyesekre vesse. Ha a keleti kiejti azt a szót, hogy Buddha, azzal egy méltóságot jelöl meg, amely sok személyiségnek a tulajdona. Ha ezzel szemben Platón nevét ejtjük ki, tudjuk, hogy ő csak egyetlen személy volt. A nyugati nevelés így a személyiség értékelését és tiszteletét adta meg.

Ma a személyiséghez az individualitást kell hozzáilleszteni. Most azon a ponton állunk, hogy az individualitást kell ismét megragadnunk, de megerősödve a személyiségen keresztül.

Vegyünk egy határozott esetet. Nézzük meg a régi héber világszemléletet, amely a nyugatit megelőzte és vizsgáljuk meg Éliás próféta hatalmas személyiségét, aki a világfejlődés menetében igen nagyjelentőségű, ki a Krisztus-impulzus előfutárja volt.

Mózes idejében hirdettetett Isten az emberben: „Én, az Isten, aki volt, aki van, és aki lesz”. Az „Én”-ben kell őt megragadni, ahogy az ó-héber nép lelke ezt meg tudta tenni. Éliás még tovább megy, benne még nem válik világossá, hogy az „én” az egyes ember individualitásban él, mint legmagasabb, legfelsőbb istenség, ezt Éliás az ő korában még nem tudta a nép elé állítani, a világ nem tudta ennek az értelmét felvenni. Ezért a fejlődésben egy úgynevezett ugrás állt elő. A Mózes kultúrában az ős-héber tudta, hogy az „én”-ben a legmagasabb dolog van, és az „én” a mózesi korban még a néplélekben fejezte ki magát. Éliás már az egyéni lélekre mutatott rá. Ennek felfogására ismét egy előhírnökre volt szükség. Keresztelő János személyiségét, mint ilyet ismerjük fel.

Ismét egy jelentős szó fejezi ki Keresztelő János előhírnökségét. Az anyagba lefűződött ember az istenekkel való együttműködéséből az anyagba merült bele, amely eltakarta előle a szellemi világot. Erre mutat rá Keresztelő János felszólítása, hogy „változtassátok meg lelki felfogásotokat, gondolkodásotokat. Ne irányítsátok tekinteteteket a fizikai világban elérhetőre, legyetek éberek, figyeljetek, új impulzus jön (a Krisztus-impulzusra gondolt)! Ezért mondom néktek, a szellemi világot magatok között keressétek. A Krisztus-impulzussal a szellemiség lelép a földre. Ezáltal lett Keresztelő János a Krisztus-impulzus előhírnöke.

Most nézzük meg Raffaello festő figyelemre méltó személyiségét és hasonlítsuk össze a latin faj későbbi festőjével, pl. Tizianóval. Raffaello nem csak a latin fajnak, hanem az egész nyugatnak mindig érthetőbbé váló festője. A későbbi festők a latin fajt képviselik úgy, hogy még az egyházi szakadásokat is kifejezésre juttatják a képeiken. Raffaellónak azok a legjobb képei, amelyek a Krisztus-impulzust hirdetik, amelyekben a Jézus-gyermeknek a Madonnához való érzés-viszonyát állítják elénk. Keresztre feszítést pl. nem ábrázol, inkább a megdicsőülést. Ott, ahol a sarjadást és növekedést, ahol a lényvalóságot hirdetheti, ott fest örömmel és adja a legnagyobb és legjobb képeit.

Alapjában véve ezekben éri el a legnagyobb hatást. Ha, egyszer Németországba jönnek és Drezdában a Sixtusi Madonnát megnézik, látni fogják, mennyire örülhetnek a németek, hogy egy ilyen jelentős kép közöttük van. A németség a festészet virágzását szemlélheti rajta, amely a lét titkát leplezi le.

Amikor Goethe annakidején Lipcsébe utazott, valami egyebet is hallott a Madonnáról. A galéria hivatalnokai körülbelül ezeket mondták neki: „Van itt egy képünk Raffaellótól, de az nem valami különös. Rosszul van megfestve. A gyermek tekintete, az egész gyermek, minden, ami a gyermeken van, közönséges. A Madonna szintúgy. Csak azt lehet gondolni, hogy egy kontár festette. S még hozzá azok a figurák ott lenn, akikről nem lehet tudni, hogy gyermekek, vagy angyalok volnának-e.” - Ezt a goromba ítéletet hallotta akkor Goethe, és innen volt az, hogy nem értékelte helyesen a képet.

Mindaz, amit ma Raffaello képéről hallunk, azt bizonyítja, hogy diadalúton van, mindenütt megtalálhatjuk reprodukcióit. Elég, ha csak arra emlékezünk, amit Anglia tett a reprodukciók előállításáért és Raffaello képeinek terjesztéséért. Ezt csak akkor fogják felismerni, ha a szellemtudomány álláspontjából többet fognak a jövőben a képekben megtalálni.

Így Raffaello képei a kereszténység internacionális előhírnökei lesznek. A spekulatív protestaniznus hosszú ideig a Madonnát specifikusan katolikusnak tekintette. Ma már a Madonna mindenütt behatolt az evangélikus országokba és hovatovább inkább okkult felfogáshoz emelkedik, magasabbhoz, egy vallási felekezeteken felüli kereszténységhez. Így halad ez mindig tovább a jövőben.

Amennyiben ezen az úton haladunk, úgy az, amit Raffaello alkotott, segítségünkre lesz a szellemtudományban is.

Figyelemreméltó három személyiség áll így elénk. Mind a háromnak a kereszténység előhírnökével van kapcsolata. És most fordítsuk okkult tekintetünket feléjük. Mire tanít meg ez? Mind a három személyiségben ugyanaz az individualitás élt: Éliásban, Keresztelő Jánosban és Raffaellóban. Bármilyen lehetetlennek tűnik is nekünk, mégis ugyanaz a lélek élt Éliásban, Keresztelő Jánosban és Raffaellóban. Ha nem csak külsőséges összehasonlítást teszünk, hanem okkult szemmel kutatunk tovább, feltehetjük azt a kérdést, hogy lehetséges egy festőben ugyanaz a lélek, mint aki Keresztelő Jánosban élt? El lehet azt képzelni, hogy Keresztelő János nagy lelke azokban az erőkben élt, amelyek Raffaellóban voltak?

És most jön az okkult kutatás. De nem úgy, hogy pusztán teóriákat helyez a világba, hanem a valóságos életről beszél. Az életrajzok leírják, hogy Raffaello 1483. nagypéntekén született. Nem hiába történt ez. Már a születésével is különálló a kereszténységben. Apja Giovanni Santi, aki ugyancsak festő volt, és meghalt, amikor a fia 11 éves lett. 8 éves gyermekét egy nem nagyon híres festőhöz adta be. Az apa lelkében sokkal több élt, mint amennyit érvényre tudott juttatni. Méltán mondta róla a hercegnő, hogy „egy fénnyel és igazsággal teljes, legjobban hívő ember hunyt el benne”. Az Akasha-krónika megmutatja, hogy éter- és fizikai szervei nem voltak elég fejlettek ahhoz, hogy a nagy festői képességei kifejeződhettek volna.

Az apa Raffaello 11 éves korában halt meg. A tisztánlátó hírt adhat arról, hogy bár fizikai testét levetette, de vágyai, törekvései abban élték ki magukat, akivel a legjobban összetartozott.

Eljön majd az az idő, amikor a szellemtudomány gyümölcsöt hoz az élet megértése számára azoknál, akik elevenen uralják, nem pusztán elméletileg. A szellemtudomány alapján álló nevelő tapasztalja is, hogy az elhunyt szülő a gyermekét úgy befolyásolhatja, hogy a gyermekben addig nem ismert erők és képességek látnak napvilágot. A halál kapuján áthaladt erőivel azokkal marad kapcsolatban, akikkel az életben szorosan összetartozott.

Ha pontosabban megfigyelnék az emberek az elhalt szülők gyermekeit, igen gyakran tapasztalnák a fent elmondottakat. Csak nem tulajdonítanak elég fontosságot ennek a dolognak. De eljön az idő, amikor nem így lesz.

Nem kisebbítjük Raffaello értékét azzal, ha azt mondjuk, hogy Giovanni Santi élt tovább Raffaellóban.Azért teljesen lezárt személyiség gyanánt jelenik meg előttünk, mintha képességeinek fokozása lehetetlen lenne, mert egy halott ad életet munkáinak.

Most megérti az ember, hogy Raffaellóban, mint emberben, feltámadtak Keresztelő János hatalmas erői, ezenkívül lelkében Giovanni Santi erői is benne élnek és mindezek összessége együtt alkotják az előttünk álló Raffaellót. Bizonyos, hogy ma még nem lehet erről nyilvánosan beszélni. Az ötvenes években talán már igen, mert a fejlődés gyorsan halad előre és a máig terjedő felfogás gyorsan halad a dekadencia felé. - Az, aki ilyen dolgokba belemegy, látja, hogy a szellemtudománynak feladata az életet minden oldalról és új oldalairól szemlélni. Mint ahogy a jövőben gyógyítani fognak az elmondott módon, úgy szemlélni fogják az élet csodálatosságait, amennyiben számításba veszik majd a szellemvilágból jövő tetteket azoktól, akik a halál kapuján már áthaladtak!

Két dolgot szeretnék a lelkük elé állítani, miközben az élet talányairól beszélek. Ez valami, ami úgy igazán az élet értelméhez tartozik. Ha Raffaello megjelenését nézzük, látnunk kell azt a sorsot is, ami elé művei tekintenek. Aki ma reprodukciók alakjában látja a képeket, az nem azt látja, amit Raffaello festett, még akkor sem, ha Drezdába vagy Rómába megy, mert ezek a képek úgy megromlottak, hogy senki se mondhatja azt, hogy még láttam Raffaello képeit. Ugyanolyan sors vár rájuk, mint Leonardo da Vinci „Utolsó vacsorájára”, a pusztulás. Ha valaki ezt átgondolja, hogy ezek a képek szétporlanak, akkor arra a szomorú meggyőződésre jut, hogy a nagy emberek alkotásai egykor el fognak tűnni. Ha ez megtörténhet, felvetődhet a kérdés, hogy mi az értelme ezek keletkezésének és eltűrésének? Látni fogjuk, hogy alapjában véve semmi sem marad meg, amit egyes személyiségek alkotnak.

Ha a szellemtudományt a kereszténység instrumentuma gyanánt fogjuk fel, ennek megértéséhez bizonyos alapfogalmakra van szükségünk, akkor általuk megtudjuk, hogy a Krisztus-impulzus a jövőben hogyan működik tovább. Az előtt a tény előtt állunk, hogyha a keletkező kereszténységre kell rámutatnunk. És még egy személyiségről kell szólnunk, akivel kapcsolatban a szellemtudomány igazságairól sajátságos formában kell beszélnünk, mégpedig rövid mondatokban.

Ez a személyiség Novalis, a német költő. Ha írásait átolvassuk, akkor azt találjuk, hogy a jövő kereszténységet okkult igazságokkal jellemzi. A szellemtudomány azt tanítja, hogy Novalisban ugyanaz az individualitás élt, mint Raffaellóban, Keresztelő Jánosban és Éliásban. Itt ismét a kereszténység továbbfejlődésének előre meglátásáról van szó. Ez egy okkult tény, ehhez az eredményhez senki sem juthat el puszta következtetéssel.

Állítsuk össze még egyszer az egyes képeket. Előttünk van egyes személyiségek alkotásainak tragikus alászállása. Raffaello fellép és beleárasztja a felekezeten felül álló kereszténységét az emberi lélekbe. Művei szétporladnak. És fellép Novalis, aki Raffaello megkezdett művét folytatja tovább.

Így most már nem látjuk oly tragikusnak, hogy személyiségének burka szétmállik, művei megsemmisülnek, mert lénymagja megmarad és lesz, aki a megkezdett művét tovább folytatja. Látjuk, hogy kelet a Boddhisattvára veti tekintetét, aki sok inkarnáción keresztül jutott el erre a magaslatra, erre a rangra. A nyugat az egyes személyiségeket vizsgálja az individualitás megértése céljából.

Három dologra mutattunk rá ennek az előadásnak a keretében. Először, hogy milyen viszonyban áll az élet a föld szelleméhez, ami a gyógyászatnak új irányt adhat, másodszor Raffaello személyiségét néztük meg, hogyan hatottak az apától származó erők az ő fejlődésébe. A harmadik a nevelési szempont mérlegelése, hogyan álljunk szembe azokkal az erőkkel, amelyek a fejlődésébe belejátszanak.

Az emberek külsőleg belátják, hogy életükbe megszámlálhatatlan erő hat bele, pl. a levegő, a hőmérséklet, a környezet és a klíma viszonyai. És tudja az ember, hogy ezáltal szabadsága nincs befolyás alatt. Az embert szakadatlanul szellemi erők veszik körül. Ezt a szellemtudomány fogja megtanítani és számolni fog ezekkel az erőkkel a fontosabb életeseteiben, pl. az egészséget, betegséget, nevelést és az életet illetően. Következtetést fog levonni pl. egy kedves barát elhalálozásából, és magával hordozza ezt vagy azt a szimpátiát és ideát, ami az elhunyt tulajdona volt.

Amit most mondtam, nemcsak gyermekekre vonatkozik, hanem minden életkorra. Nem kell, hogy az emberek felső tudatukban hordozzák azokat az erőket, amelyek az érzékfeletti világban tevékenykednek. De az illető egész kedélyvilága megmutatja nekünk, sőt egészségi és betegségi állapotai is tanúskodhatnak erről.

És még sokkal messzebbre nyúlnak a dolgok, melyek a fizikai síkon élők és a szellemvilágban lévők összefüggését jelölik meg. Szeretnék egy egészen egyszerű tényt önöknek megmutatni az összefüggések tényeiből, amely nem kigondolt, hanem több esetben megfigyelt tény. Az ember egy bizonyos időben észreveszi, hogy olyan érzései vannak, amelyekkel eddig nem rendelkezett, olyan szimpátiák és antipátiák lépnek fel nála, amelyeket eddig nem ismert, és hogy ez vagy az könnyebben sikerül, ami korábban nehezen ment. Nem tudja megmagyarázni, környezete sem tudja megmondani, az élet tényei nem adják meg a megfelelő felvilágosítást.

Ha az ember az okkult tanokkal, a szellemi tanokkal ismertséget köt, hozzávetőleg azt fogja hallani, hogy „egészen figyelemreméltónak találom, hogy álmodok valamit egy személyiségről, akit életemben soha nem láttam, és belejátszik álmaimba, holott vele soha nem foglalkoztam”. Ha az ember a dolgot tovább követi, azt találja, hogy eddig semmi oka nem volt arra, hogy vele foglalkozzon. De meghal az illető, és hozzászegődik a szellemvilágban. És amikor már eléggé hozzáférkőzött az emberhez, mint álomalak jelenik meg, de többként, mint álom. Attól a személytől származnak az impulzusok, akit az életben nem is ismert, de miután az illető meghalt, életére befolyást gyakorol, és innen vannak az indíttatások, amelyek azelőtt nem voltak meg.

Nem az a fontos, hogy álom volt-e csupán, amivel dolgunk van. Lehet, hogy az álomforma sokkal közelebb áll az emberhez, mint az éber tudat dolgai. Hogy Edison felfedezéseit álomban vagy ébren ejtette-e meg az nem lényeges, csupán az, hogy használhatók-e a felfedezései, vagy sem. A fent jelzett élményeknél is az a fontos, hogy igazak-e vagy sem.

Ideutazva egy brosúra került a kezembe, amely az agysejtek szerepével foglalkozott az emberi gondolkozás életében és megállapította, hogy a gondolkozás kizárólag az agysejtek megalkotottságától függ, amit logikai okfejtéssel egészen gyermeki módon vezetett le. És ha ilyen tudósoknak előkészületlenül egy okkultizmusról szóló, vagy szellemtudományt tárgyaló előadás jut a fülébe, mindent amit hallanak irgalmatlanul hülyeségnek tartanak. Szigorúan meg vannak győződve arról, hogy senki bele nem nyúlhat akarattal pl. Európa lokomotívjának a száguldásába, hanem ez attól függ, hogyan fűtik azt és hogyan irányítják. Kb. ilyen az említett okfejtése az emberi gondolkozást illetően.

A létértelem vonatkozásában egyik oldalon a legmélyebb sötétséget látjuk, a másik oldalon viszont az okkultizmus tényei törnek fel. A megtárgyaltak aláfestésével tesszük most már fel a kérdést, hogy mi az élet és a lét értelme, különösképpen mi az ember élete és léte?