Tegnap már említettem, hogy annak, amit itt az antropozófus morális alapelvekről és impulzusokról elmondunk, tényeken kell alapulnia, ezért próbáltam meg néhány olyan tényt bemutatni, amelyben szembeszökően megmutatkoznak a morális impulzusok.

A legfeltűnőbb módon, a legmeggyőzőbben azt láttuk, hogy egy olyan személynél, mint Assisi Ferenc, erős, sőt hatalmas morális impulzusoknak kellett hatniuk, hogy megtehesse mindazt, amit tett. Mert milyen tettekről van itt szó? Olyan tettekről, amik a lehető legmagasabb értelemben vett moralitást mutatják. Igen súlyos betegségben szenvedő emberek voltak körülötte, akiken a világ többi része abban az időben nem tudott segíteni. Assisi Ferenc morális impulzusai nemcsak úgy hatottak, hogy sokaknak ezek közül a súlyos betegek közül morális lelki támogatást, vigasztalást nyújtott. Nem vitás, hogy sokaknál csak ezt érhette el. Másoknál azonban, akiknek hite és bizalma elég nagy volt, azt is el tudta érni, hogy a belőle kiáradó morális impulzusoknak, morális erőknek gyógyító, egészséget adó hatásuk volt.

Hogy még mélyebbre hatolhassunk abban a kérdésben, hogy honnan származnak a morális impulzusok, éppen egy ilyen kitűnő személlyel kapcsolatban kell feltennünk a kérdést: honnan vette a képességét ahhoz, hogy ilyen morális erőket tudjon magában kifejleszteni? Mi történt vele tulajdonképpen? Kissé messzebbre kell tekintenünk, ha meg akarjuk érteni, mi is hatott tulajdonképpen ennek a rendkívüli embernek a lelkében. Emlékezzenek vissza, hogy az ősrégi indiai kultúra az embereknek négy kasztra való felosztásával volt kapcsolatos és hogy a legmagasabb kaszt, a bráhminok kasztja volt a bölcsesség művelője. A régi Indiában olyan erősen el voltak egymástól különítve a kasztok, hogy pl. a szent könyveket kizárólag a bráhminok olvashatták, egyetlen másik kaszt tagjai sem. A második kasztnak, a harcosoknak, csak hallgatniuk volt szabad azokat a tanításokat, amelyeket a Védák vagy azok kivonata, a Vedanta tartalmaztak. A Védák bármely részét magyarázni csak a bráhminoknak volt szabad, vagyis csak nekik lehetett véleményük arról, hogy mit jelent az, ami a Védákban van. A többi embernek szigorúan tilos volt véleményt alkotni a bölcsességnek ezekről a kincseiről, amiket a szent könyvek tartalmaztak.

A második kaszthoz tehát azok tartoztak, akiknek feladata a hadviselés és az ország kormányzása volt. Volt azután egy harmadik kaszt, melynek tagjai az iparosok és kereskedők voltak, és egy negyedik, a munkások kasztja. Végül következett egy teljesen lenézett réteg, a páriák, akiket annyira megvetettek, hogy egy bráhmin pl. már attól is tisztátalannak érezte magát, ha egy pária árnyékára lépett. Még bizonyos megtisztítási eljárásnak is alá kellett hogy vesse magát, ha rálépett egy olyan tisztátalan ember árnyékára, amilyennek a páriákat tartották. Látjuk tehát, hogy az emberek érdekes módon négy elismert és egy el nem ismert kasztba voltak besorolva. Ha azt kérdezzük, hogy betartották-e ezeket a szigorú szabályokat a régi Indiában, azt kell rá felelnünk, hogy a legszigorúbban betartották őket. Egészen bizonyos, hogy abban az időben, mikor Európában már a görög-latin kultúra uralkodott, Indiában a harcosok kasztjának egyetlen tagja sem merészkedett volna arra, hogy önálló véleménye legyen arról, ami a szent könyvekben, a Védákban áll.

Mi okozta azt, hogy az embereknek ez a kasztokba való tagozódása létrejött? Mégiscsak különös, hogy éppen az emberi őskor legkiemelkedőbb népénél találjuk ezt a tagozódást, annál a népnél, amelyik a régi Atlantiszból már aránylag korán átvándorolt Ázsiába, amelyik megőrizte a régi atlantiszi bölcsesség és tudás kincseit. Ez valóban különös. Hogyan érthetjük ezt meg? Majdnem úgy tűnik, hogy a világrend, a világirányítás minden bölcsességének és minden jóságának ellentmond az, hogy elkülönítettek a többitől egy embercsoportot, hogy egyedüli őrzője legyen a felfogható legnagyobb értéknek és hogy a többi ember már eleve, születésénél fogva alacsonyabb rendeltetést legyen.

Ezt csak akkor érthetjük meg, ha egy pillantást vetünk a lét titkaiba, mert a lét, a fejlődés csak differenciálás, tagozódás útján lehetséges. Ha minden ember el akarta volna érni a bölcsességnek azt a fokát, amit a bráhminok kasztja elért, akkor egy ember sem érte volna el. Nem szabad azt mondanunk, hogy ellentmond az isteni világrendnek, a világ isteni irányításának az, hogy nem jut el minden ember egyformán a legmagasabb bölcsességhez, mert ennek nem volna több értelme, mint annak, hogy ha valaki azt kívánná a végtelenül bölcs és végtelenül hatalmas Istentől, hogy csináljon négy szögből egy háromszöget. Nincs az az Istenség, aki olyan háromszöget tudna csinálni, ami nem három szögből áll. A dolgok belső, szellemileg meghatározott mivoltát, szellemi elrendezését a világ isteni vezetésének is be kell tartania. Amilyen szigorú törvény a térhatárokra nézve az, hogy a háromszögnek csak három szöge lehet, éppolyan szigorú törvénye a fejlődésnek az, hogy differenciálódás útján kell végbemennie, hogy bizonyos embercsoportokat el kell különíteni ahhoz, hogy az emberi fejlődés bizonyos meghatározott tulajdonsága kifejlődhessen. A többi embert először egy bizonyos időre ki kell zárni belőle. Ez nemcsak az emberiség nagybani fejlődésének törvénye, hanem általában a fejlődés törvénye. Nézzük pl. az emberi alakot. Minden további nélkül elismerhetjük, hogy az emberi alak legkiválóbb, legmagasabbra értékelhető részei a koponyacsontok. De miáltal válhattak a koponyacsontok koponyacsontokká, az agyvelő nemes szervének burkává? Az ember minden csontjában megvan az adottság arra, hogy koponyacsonttá váljék. Ahhoz, hogy az egész emberi csontrendszer néhány csontja a fejlődés olyan magas fokára jusson, hogy az előagy vagy a hátsóagy burkává váljék, a csípőcsontoknak vagy az ízületi csontoknak vissza kellett maradniuk a fejlődés egy alacsonyabb fokán, mert minden csípőcsontban vagy minden ízületi csontban megvan az adottság arra, hogy éppen úgy koponyacsonttá váljék, mint azokban, amelyek valóban koponyacsontok lettek. Így van ez mindenütt a világban. A fejlődés csak azáltal válik lehetségessé, hogy az egyik visszamarad, a másik előrehalad, sőt a fejlődés bizonyos pontján túlhalad. A bráhminokról elmondhatjuk, hogy a fejlődés bizonyos középső pontján túlhaladtak, a legalsó kasztok viszont e mögött visszamaradtak.

Mikor bekövetkezett az atlantiszi katasztrófa, az emberek fokozatosan keletre vándoroltak Atlantiszból - arról a régi kontinensről, amely a mai Atlanti-óceán helyén volt - és benépesítették a mai Európa, Ázsia és Afrika országait. Most eltekintünk attól, hogy némelyek nyugatra vándoroltak, akiknek utódait azután Amerika felfedezői megtalálták Amerikában. Mikor tehát az atlantiszi katasztrófa bekövetkezett, nemcsak az a négy kaszt vándorolt ki, amelyik Indiában telepedett le, hanem hét kaszt vándorolt keletre és a négy indiai kaszt már a négy legmagasabb kaszt volt közülük. Az ötödiken, a páriákon kívül, amely Indiában már teljesen lenézett volt és átmenetet képezett a többihez, még más kasztok is voltak, csak ezek nem mentek velük Indiába, hanem visszamaradtak Európa, Elő-Ázsia és különösen Afrika különböző helyein. Az volt tehát a helyzet, hogy csak a legkülönb kasztok vándoroltak át Indiába, azok pedig, akiknek egészen más tulajdonságaik voltak, mint az Indiába vándoroltaknak, itt maradtak Európában.

Csak akkor értjük meg azt, ami később Európában lejátszódott, ha tudjuk, hogy az akkori emberiség legkiválóbb része Ázsiába vándorolt, az Európában maradt lakosság nagy tömegét pedig azok az emberek képezték, akik egészen különleges inkarnációkra adtak lehetőséget. Ha meg akarjuk érteni, hogy ezekben az ősrégi időkben az európai lakosság nagy tömegei a lelkeknek milyen különleges megtestesülései voltak, akkor emlékezetünkbe kell idéznünk az atlantiszi kor egyik különös eseményét. A régi atlantiszi fejlődés egy bizonyos időpontjában az történt, hogy a lét nagy titkait, a lét nagy igazságait, az olyan igazságokat, amelyek sokkal jelentősebbek mindannál, amihez az Atlantisz utáni emberiség eddig fel tudott emelkedni, nem tartották titokban zárt körökben, zárt iskolákban, ahogy az akkor szükséges lett volna, hanem elárulták az atlantiszi lakosság nagy tömegeinek. Az atlantiszi lakosság nagy tömegei ez által olyan misztériumokról és okkult igazságokról szereztek tudomást, amikhez még nem voltak elég érettek. Az életerőkkel tudtak manipulálni, mely lelküket a legnagyobb mértékű morális romlásba vitte. Csak azok maradtak meg a jó, a moralitás útján, akik aztán később Ázsiába vándoroltak.

Nem szabad azonban úgy képzelnünk, hogy az egész európai lakosság csak azokból az emberekből állt, akiknek lelkében olyan individuum élt, aki az atlantiszi idők csábítása következtében morális vereséget szenvedett. Mindenütt el voltak szórva közöttük olyanok is, akik a nagy ázsiai vándorlásoknál visszamaradtak, de a visszamaradt népeknél vezető szerepük volt. Úgy állt tehát a dolog, hogy az Európában, Elő-Ázsiában és Afrikában maradt emberek olyan kasztokhoz vagy fajokhoz tartoztak, amelyek testében elcsábított lelkek élhettek. Ezek mellett azonban nem mentek Ázsiába, hanem visszamaradtak olyanok is, akik jobb, fejlettebb lelkek voltak, ezért átvehették a vezetést.

Ezeknek a lelkeknek számára, akiknek a vezetést át kellett venniük azokban a régi időkben, amikor az ős-indiai és ős-perzsa kultúra kifejlődött, a legmegfelelőbb helyek Európa északi részei voltak. Azok a részek, ahol Európa legrégibb misztériumai is voltak. Bizonyos fajta óvintézkedéseket hoztak, hogy megakadályozzák azt, ami korábban a régi Atlantiszban történt. A régi Atlantiszban ugyanis a szóban forgó lelkeknél az okozta a csábítást, hogy olyan bölcsességek, misztériumok és okkult igazságok birtokába jutottak, amikhez nem voltak elég érettek. Ezért aztán az európai misztériumokban annál szigorúbban óvták és őrizték a birtokukban lévő bölcsességet. Azok a bölcsek, akik az Atlantisz utáni időkben Európa tulajdonképpeni vezetői voltak, teljesen visszavonultak és szigorú titokként őrizték azt, amit kaptak. Elmondhatjuk tehát, hogy Európában is voltak olyan emberek, akiket az ázsiai bráhminokhoz hasonlíthatunk, de ezekről az európai bráhminokról senki sem tudta, hogy azok. A szent titkokat a szó szoros értelmében zárva tartották a misztériumokban, nehogy megismétlődhessék ezzel a néppel - akik közé vezetőként el voltak szórva - az, ami atlantiszi korban egyszer már megtörtént. Csak azáltal, hogy a bölcsesség kincseit a legszigorúbban óvták és őrizték, vált lehetővé a lelkek bizonyos emelkedése. A differenciálódás ugyanis nem úgy történik, hogy az emberiség egy részének eleve az a rendeltetése, hogy alacsonyabb fokon álljon, mint a másik, hanem ami lealacsonyodik egy bizonyos korszakban, annak ismét magasabbra kell fejlődnie egy másik korszakban.

Ehhez azonban meg kell teremteni a feltételeket. Ezért volt, hogy Európában a megkísértett és morális tartásukat elvesztett lelkek között mélyen rejtett forrásokból fakadó bölcsesség működött. De az Indiába vándorolt többi kasztokból is voltak, akik itt maradtak Európában. Főleg a második indiai kaszthoz, a harcosokhoz tartozók voltak azok, akik Európában ebben az időben hatalomra jutottak. Míg a bölcsek, tehát azok, akik az indiai bráhminoknak feleltek meg, teljesen visszavonultak és rejtett helyekről adták tanácsaikat, a harcosok a nép közé vonultak, hogy az ősi európai papok bölcs tanácsai szerint vezessék a népet. Európában, az ősrégi időkben ennek a második kasztnak volt a legnagyobb hatalma, akiket viszont a rejtve maradt bölcsek vezettek. Így történt aztán, hogy éppen a hangadó, a legfontosabb személyek voltak azok Európában, akik a tegnap említett tulajdonságokkal, vagyis lelkierejükkel és bátorságukkal tűntek ki. Míg tehát Indiában a bráhminok bölcsessége tündökölt a legragyogóbban, mert ők magyarázták a szent írásokat, Európában a lelkierőt és bátorságot becsülték a legtöbbre és csak a vezető személyek tudták, hogy hol keressék az isteni titkokat, amelyeknek át kellett hatniuk ezt a bátorságot és lelkierőt.

Így folytatódott az európai kultúra évezredeken és évezredeken át, mely alatt a lelkek lassanként jobbá lettek és felemelkedtek. Európában azonban, ahol alapjában véve azoknak az utódai éltek, akik annak idején a csábítást átélték, nem fejlődhetett ki igazi érzék az indiai kasztrendszer iránt. A lelkek összekeveredtek, nem jött létre olyan tagozódás, olyan differenciálódás, mint az indiai kasztrendszer. Csak egy vezető felsőbb osztály jött létre, amely később a legkülönbözőbb területeken lett vezető réteg, és mellette lett egy vezetett osztály. A vezetett osztály főleg olyan lelkekből állott, akiknek fel kellett küzdeniük magukat.

Ha olyan lelkeket keresünk, akik ebből az alacsonyrendű állapotból lassanként felküzdötték magukat, akik megkísértett lelkükből magasabb rendűvé fejlődtek, abban az európai néprétegben találjuk meg őket, amelyről a történelem nem sokat beszél, amelyről nem sok található a történelemkönyvekben. Sok-sok évszázadon keresztül fejlődött ez a népréteg, hogy magasabb fokra emelkedjek, mondhatnánk, hogy magához térjen az után a csapás után, amit a régi atlantiszi időkben elszenvedett. Odaát Ázsiában a kultúra folyamatos fejlődéséről volt szó, Európában viszont inkább a morális bukás helyrehozásáról, a bukásnak egy fokozatos morális javulásra való átváltozásáról. Így volt ez hosszú időn keresztül és csak azáltal jöhetett létre a javulás, hogy az emberi lelkekben rendkívül nagy az utánzási ösztön és azokat, akik mint bátor emberek működtek a nép között, ideáljuknak és példaképüknek tekintették. Úgy néztek rájuk, mint „elsőkre”, hercegeknek nevezték őket és utánozták őket, úgyhogy egész Európa moralitását ezek az emberi lelkek emelték fel, akik így vezetőkként a nép közé keveredtek.

Ezáltal azonban az európai fejlődésben még valami más is szükségessé vált. Ha ezt meg akarjuk érteni, pontosan meg kell különböztetnünk a fajok fejlődését a lelkek fejlődésétől. Ezt a kettőt nem szabad összetéveszteni. Egy emberi lélek fejlődhet úgy, hogy pl. egyik inkarnációjában egy bizonyos faj tagjaként testesül meg, s ha ott bizonyos tulajdonságokat megszerzett, egy későbbi inkarnációjában egy egészen más faj tagjaként születik újra. Így feltétlenül lehetséges az, hogy a mai európai lakosság körében vannak olyan lelkek, akik korábbi inkarnációjukban Indiában, Japánban vagy Kínában testesültek meg. A lelkek nem maradnak meg egy-egy fajnál. A lélek fejlődése egészen más, mint a fajok fejlődése. A fajfejlődés nyugodtan halad a maga útján. A régi európai fejlődés folyamán úgy állt a helyzet, hogy a lelkek európai fajokhoz születtek, mert nem tudtak átkerülni az ázsiai fajokhoz, és ezért kénytelenek voltak abban az időben újra és újra európai fajoknál megtestesülni. De egyre jobbá váltak, ami aztán oda vezetett, hogy ezek a lelkek fokozatosan magasabb rendű fajokhoz kerültek át, tehát olyan lelkek, akik korábban egészen alárendelt helyzetben lévő fajoknál testesültek meg, magasabb fokra fejlődtek és később már Európa vezető rétegének testi utódaiként születhettek meg. Európa vezető rétegének testi utódai megszaporodtak, többen lettek, mint eredetileg voltak, mert a lelkek ebben az irányban fejlődtek. Miután tehát megjavultak, a vezető népesség tagjaként testesültek meg és ennek folytán úgy alakult a fejlődés, hogy kihalt az a testi alkat, mint fizikai faj, amelybe a legrégebbi európai lakosság eredetileg megtestesült. A lelkek elhagytak bizonyos formájú testeket és ezek azután kihaltak. Az alárendelt fajoknak egyre kevesebb lett az utódja, a felsőbbrendű fajoknak egyre több, míg végül az európai lakosság legalsóbb rendű rétegei teljesen kihaltak.

Ez egy bizonyos meghatározott folyamat, amit meg kell értenünk. A lelkek tovább fejlődnek, a testek meghalnak. Ezért kell éles különbséget tennünk a lélek és a faj fejlődése között. A lelkek aztán olyan testekben jelennek meg, amelyek magasabb rendű fajoktól származnak. Egy ilyen folyamat azonban nem marad hatás nélkül. Ha ugyanis az történik, hogy nagy területeken valami úgyszólván eltűnik, akkor az nem tűnik el a semmibe, hanem feloszlik és más formában jelenik meg. Meg fogják érteni, hogy milyen formában maradt ez meg, ha tekintetbe veszik, hogy azokban az ősi időkben az európai lakosság rosszabbik részének kihalásakor lassanként az egész terület megtelt démoni lényekkel, akik a feloszlási, bomlási termékei voltak annak, ami itt kihalt.

Egész Európa és Elő-Ázsia tele volt tehát a lakosság kihalt rosszabbik részének szellemivé vált bomlási termékeivel. Ezek a feloszlásból létrejött démonok, akik úgyszólván benne voltak a szellemi atmoszférában, sokáig fennmaradtak és befolyással voltak az emberekre, úgyhogy később már egészen áthatották az emberek érzéseit. Ez abban mutatkozik meg a legjobban, hogy mikor később a népvándorlás idején nagy néptömegek jöttek át Ázsiából Európába, köztük Attila is a seregeivel, melyek az itteni lakosságot nagy rémületbe ejtették, ez a rémület alkalmassá tette az embereket arra, hogy kapcsolatba kerüljenek a korábbi időkből fennmaradt démoni lényekkel. Ezeknek a démoni lényeknek a révén és annak a rémületnek következtében, amit az Ázsiából átjött seregek váltottak ki, lassanként kifejlődött a középkor járványa, a bélpoklosság, a lepra. Ez a betegség nem volt más, mint annak a rémületnek és állandó rettegésnek a következménye, amin akkor az emberek átmentek. De csak azoknál a lelkeknél vezetett ilyen eredményre, akik annak idején ki voltak téve a hajdani démoni erőknek.

Ezzel vázoltam Önöknek, hogy miért tudott az embereken úrrá lenni egy olyan járvány, amit később Európából lényegében kiirtottak és miért volt olyan nagymértékű éppen a tegnap említett időkben. Látjuk, hogy bár Európában kihaltak azok a rétegek, amelyeknek ki kellett halniuk, mert nem fejlődtek feljebb, de még most is megvan az utóhatásuk betegségek formájában, melyek az embert megtámadhatják. Láttuk, hogy pl. a szóban forgó betegség, a bélpoklosság vagy lepra lelki-szellemi okok következménye.

Mindezzel szemben egy ellenhatásnak kellett fellépnie. A további fejlődés csak úgy vált lehetővé, hogy az európai fejlődés megszabadult mindattól, amit most vázoltam. Hogy hogyan szabadult meg tőle, azt tegnap megmutattuk egy példán, melyből láttuk, hogy egyrészt megjelent az immoralitás utóhatása betegségdémonok formájában, másrészt viszont - mint Assisi Ferencben is - erős morális impulzusok léptek fel. Assisi Ferenc erős morális impulzusai révén másokat is maga köré gyűjtött, akik, ha kisebb mértékben is, de az ő szellemében hatottak. Tulajdonképpen nagyon sokan voltak, akik akkoriban az ő szellemében munkálkodtak, de ez nem tartott sokáig.

Kérdezhetnénk, hogyan is került Assisi Ferencbe ekkora lelkierő? Minthogy nem azért gyűltünk össze, hogy a külső tudományt műveljük, hanem hogy az emberi morált okkult alapjaiból kiindulva értsük meg, ezért most néhány okkult igazságot kell megvizsgálnunk. Először is meg kell kérdeznünk, hogy honnan is jött tulajdonképpen egy ilyen lélek, mint Assisi Ferenc? Csak akkor érthetünk meg egy ilyen lelket, amilyen Assisi Ferenc személyében áll előttünk, ha beletekintünk, ha megnézzük, mi rejlik mélységeiben. Emlékeztetnem kell önöket arra, hogy az indiai kasztrendszer a buddhizmustól kapta az első döfést, amely megingatta, mert a buddhizmus a többi között, amit belevitt az ázsiai életbe, azt is magával hozta, hogy a kasztrendszert nem ismerte el jogosnak. Amennyiben ez Ázsiában lehetséges volt, elismerte minden ember veleszületett jogát arra, hogy elérje a legmagasabbat, amit ember csak elérhet. Tudjuk, hogy ez csak Buddha kiemelkedően nagy, hatalmas személyisége által vált lehetővé és azt is tudjuk, hogy Buddha abban az inkarnációjában vált buddhává, amelyet a szokásos elbeszélések szerint több olyan előzött meg, amelyben bodhisattva volt, ami a buddha alatt lévő következő méltóság. Sudhodana király fia azáltal, amin élete 29. évében átment, vagyis hogy átérezte magában az élet és a szenvedés nagy igazságát, ezáltal vált olyan naggyá, hogy meghirdethette az ázsiai világban azt, amit buddhizmusként ismerünk.

Van azonban még valami, amit nem szabad szem elől tévesztenünk ennek a bodhisattvának buddhává való fejlődésével kapcsolatban. Éspedig azt a tényt, hogy annak az individualitásnak, aki sok-sok inkarnáción ment át mint bodhisattva, azután a buddha méltóságáig emelkedett, utoljára kellett a Földön fizikai testben megjelennie amikor buddhává vált. Aki tehát bodhisattvából buddhává emelkedik, az olyan inkarnációba lép be, amely számára az utolsó. Egy ilyen individualitás ettől kezdve már csak a szellemi magasságokból hat le a Földre, már csak szellemileg hat. Azzal a ténnyel állunk tehát szemben, hogy Buddha individualitása az időszámításunk előtti ötödik évszázad óta már csak a szellemi magasságokból hatott le hozzánk.

A buddhizmusnak azonban volt egy folytatása is. Megtalálta a lehetőségét annak, hogy bizonyos módon ne csak Ázsia életét, hanem az akkor ismert egész világ szellemi életét befolyásolja. Azt tudják, hogy Ázsiában mennyire elterjedt a buddhizmus, hogy milyen sok hívőre talált Ázsiában. De rejtettebb, leplezettebb formában belefolyt az európai szellemi életbe is. Mindenekelőtt arra kell rámutatnunk, hogy a nagy Buddha tanításainak az a része, amely az emberek egyenlőségére vonatkozott, különösen alkalmas volt arra, hogy az európai lakosság befogadja. Éppen mert Európa lakossága nem volt kasztrendszerbe osztva, rendszerük azon alapult, hogy az emberek között nincs különbség, az emberek egyenlők.

A Fekete-tenger partján egy bizonyos fajta titkos iskola létesült, melynek működése még messze belenyúlt a keresztény évszázadokba is. Olyan emberek vezették, akik főként Buddha tanításainak előbb említett részét tekintették legfőbb eszményképüknek. A Krisztus utáni évszázadokban aztán arra is lehetőség nyílt ebben az okkult iskolában, hogy azt, amit Buddha hozott az embereknek, új fénysugárral világítsák meg azáltal, hogy egyúttal a Krisztus impulzust is magukba fogadták. Ha ábrázolni akarom, hogy hogyan látja az okkultista ezt a Fekete-tenger parti titkos iskolát - és önök akkor fognak legjobban megérteni, ha ezt megteszem - úgy a következőképpen kell leírnom:

Emberek gyűltek ott össze, akiknek tanítói voltak először is a külső, fizikai síkon. Ezek megtanították nekik azokat a tanokat és alapelveket, amelyek a buddhizmusból eredtek, de át voltak hatva azokkal az impulzusokkal, amelyeket a kereszténység hozott a világba. Azután, mikor már kellőképpen előkészültek, odáig fejlesztették őket, hogy felszínre kerüljenek és működésbe lépjenek a lelkük mélyén lévő erők, a mélyebb bölcsességerők. Így elvezették őket a szellemi világ látásáig, úgyhogy ezek a tanítványok beleláttak a szellemi világba. Az első, amit így elértek az volt, hogy miután a fizikai síkon megtestesült tanítóik ehhez hozzászoktatták őket, azokat a tanítóikat is felismerték, akik már nem jöttek le a fizikai síkra. Így pl. Buddhát. Ezek az okkult tanítványok tehát valóban személyesen megismerkedtek Buddhával, szemtől-szembe látták, ha alkalmazhatjuk ezt a kifejezést a szellemi Buddhára. Ily módon folytatta szellemi működését a tanítványokban, ily módon hatottak le erői a fizikai síkra, mikor ő maga már nem szállt le többé fizikai megtestesülésbe.

Ennek az okkult iskolának a tanítványai érettségi fokuk szerint két csoportra oszlottak. Persze már eleve csak olyanokat vettek fel ide, akik bizonyosfajta komolyabb előkészület révén az érettség magasabb fokáig jutottak el. Ezért a legtöbb tanítvány eljutott a tisztánlátásnak arra a fokára, hogy egy olyan lényt, aki minden erejével arra törekedett, hogy impulzusait átvigye a fizikai síkra, bár ő maga nem szállt le a fizikai síkra, tehát Buddhát összes titkaival és mindazzal, amit ő maga meg akart ismertetni, megismerhessék. A tanítványok nagyobb része ilyen tisztánlátó maradt, mások azonban a megismerés, a pszichikai tisztánlátás képessége mellett kifejlesztették magukban a spirituális elemet is, ami nem választható el bizonyosfajta alázattól, bizonyos magas fokú áhítat képességétől. Ezek aztán eljutottak oda, hogy éppen ebben az okkult iskolában igen erősen be tudták fogadni magukba a Krisztus-impulzust. Olyan értelemben is tisztánlátóvá váltak, hogy Pál kiválasztott utódai lehettek, akik a Krisztus-impulzust közvetlenül az életben kapták meg. Ebből az iskolából tehát két csoport került ki: az egyikben az az impulzus élt, hogy mindenbe belevigye Buddha tanait, ha a nevét nem is említették, a másik csoport emellé még a Krisztus impulzust is felvette magába.

A különbség a két csoport között csak kevéssé mutatkozott meg ebben az inkarnációjukban, de annál inkább a következőben. Azok a tanítványok, akik nem fogadták magukba a Krisztus impulzust, de eljutottak a Buddha impulzusig, az emberi egyenlőség és testvériség tanítói lettek. Azoknál azonban, akik felvették magukba a Krisztus impulzust, következő inkarnációjukban ez az impulzus tovább hatott bennük egészen a fizikai szintig, úgyhogy ők nemcsak tanítani tudtak és nem is ezt tekintették fő feladatuknak, hanem azt, hogy morális erejük révén tevékenykedjenek. A Fekete Tenger parti okkult iskola egyik ilyen tanítványa következő inkarnációjában Assisi Ferencként született meg. Nem csoda tehát, hogy benne élt az itt szerzett bölcsesség, amely az emberek egyenlőségéről és testvériségéről szólt, és arról, hogy minden embert egyformán kell szeretnünk. Nem csoda, hogy ezek a tanok áthatották lelkét, de ugyanakkor átjárta erejével a Krisztus impulzus is. Hogyan hatott benne tovább ez a Krisztus impulzus a következő inkarnációjában? Úgy, hogy mikor Assisi Ferenc olyan lakosság közé került, amelyben különösen erősen hatottak azok a régi betegségdémonok, amelyekről az előbb beszéltünk, általa eljutott a Krisztus impulzus a betegségdémonokhoz és azt, ami bennük rossz szubsztancia volt, magába szívta, elvonta az emberektől. Mielőtt ezt tette volna, a Krisztus impulzus úgy testesült meg, hogy Assisi Ferencben vízióvá vált abban a vízióban, amelyikben a palota jelent meg előtte és abban a vízióban, ahol felszólították, hogy vegye magára a szegénység terheit. Ezzel újra elevenné vált benne a Krisztus impulzus, kiáradt belőle és megragadta a betegségdémonokat. Olyan erőssé váltak morális erői, hogy el tudták venni azokat a káros szellemi anyagokat, amelyek a szóban forgó betegséget hozták magukkal. Csak ez teremtette meg a lehetőséget arra, hogy az, amit a régi atlantiszi elem utóhatásaként írtam le, magasabbra fejlődjön. Ez tette lehetővé a rossz szubsztanciáknak a Földről való elseprését, az európai világnak ezektől a szubsztanciáktól való megtisztítását.

Nézzék meg Assisi Ferenc életét, figyeljék meg, milyen különösen folyik. 1182-ben született. Tudjuk, hogy az ember első hét éve elsősorban fizikai teste kifejlesztésére szolgál. A fizikai testben fejlődik ki elsősorban az, ami a külső örökség révén nyilvánul meg. Ezért az lép fel benne, amit az európai lakosságtól külső örökségként kapott. Egyes tulajdonságai fokozatosan nyilvánulnak meg azáltal, hogy - mint minden ember - hetedik és tizennegyedik életéve között kifejleszti étertestét. Étertestéből elsősorban az a tulajdonság lép napfényre, amely mint Krisztus impulzus közvetlenül hatott rá a Fekete-tenger parti misztériumokban. Mikor azután asztrális élete is kibontakozott tizennegyedik éve után, főként azáltal vált benne elevenné a Krisztus-erő, hogy az, ami a golgotai misztérium óta kapcsolatban maradt a Föld atmoszférájával, bevonult asztráltestébe is. Assisi Ferenc olyan személyiség volt, akit a külső Krisztus-erő is áthatott, mert előző inkarnációjában ott kereste a Krisztus-erőt, ahol meg is találhatta: azon a bizonyos beavatási helyen.

Láthatjuk ebből, hogy hogyan hatnak a differenciálódások az emberiségben. Szükség van rájuk, de azt, amit a korábbi események lenyomnak a mélybe, ismét felhozzák az emberiség fejlődése során fellépő egészen speciális események. Egyszer már történt másutt egy ilyen egészen speciális „felhozás”, ami exoterikusan nézve örökké érthetetlen fog maradni. Ezért az emberek tulajdonképpen le is mondtak már arról, hogy gondolkozzanak róla. Ezoterikusan azonban teljes mértékben meg lehet magyarázni. Azok, akik a nyugati lakosság köréből a leggyorsabban fejlődtek azok közül, akik fokozatosan túljutottak a legalsóbb rétegekben való inkarnációkon, de intellektuális fejlődésük tekintetében nem jutottak túlságosan messze, hanem aránylag egyszerű, szerény emberek maradtak, úgyszólván a legkiválasztottabbak ezek közül, akiket csak egy bennük tükröződő erős impulzus tudott felemelni egy meghatározott időpontban. Ők voltak azok, akiket Jézus 12 apostolaként ábrázolnak. Az Indiába el nem jutott alsóbb kasztok elkülönített extraktumai voltak. Belőlük kellett venni Krisztus Jézus tanítványainak szubsztanciáját. Nem beszélünk itt most az apostol individualitások korábbi vagy későbbi inkarnációiról, csupán azoknak a testeknek fizikai elődeiről, amelyekbe az apostoli személyiségek megtestesültek. Mindig el kell választani egymástól az inkarnációs vonalat és a fizikai öröklődési vonalat.

Megtaláltuk tehát Assisi Ferenc, e kiválasztott személy morális erejének eredetét. Ne mondják, hogy a mindennapi emberi szabályokhoz viszonyítva túlságosan magas követelmény az ideálokat olyan embernél és olyan fokon keresni, mint ahogy azok Assisi Ferencnél voltak meg. Mindezt nem azért mondtuk el, hogy bárkinek is azt ajánljuk, váljon belőle Assisi Ferenc. Egyáltalán nem erről van szó. Csak egy különösen kimagasló példán akartuk bemutatni, hogy kerül a morális erő az emberbe, honnan származhat, és hogy ezt a morális erőt úgy kell felfognunk, mint valami speciális erőt, ami az emberben eredetileg adva van. Az az egy dolog azonban világosan kitűnik az eddig elmondottak egész szelleméből - amit az emberi fejlődés egyéb erőivel kapcsolatban is hangsúlyoztunk már - hogy az emberiség már átment egy lefelé való süllyedésen és most újra elindult a felfelé vezető úton.

Ha visszafelé haladunk az emberiség fejlődésében, az Atlantisz utáni korszakon át eljutunk az atlantiszi katasztrófáig, azután az atlantiszi korba, ezután pedig a lemúriai korba. Ha végül eljutunk a földi emberiség kezdetéhez, azt látjuk, hogy az emberek szellemi tulajdonságaikat tekintve ekkor még közelebb állottak az Istenséghez, ekkor kezdett fejlődésük kifelé vezetni nemcsak a szellemi életből, hanem a moralitásból is. A fejlődés kezdetén tehát nem immoralitást, hanem moralitást találunk. A moralitás eredetileg isteni ajándék és kezdettől fogva benne van az emberi természetben, mint ahogy a szellemi erő is az ember természetéhez tartozott, amíg az ember ilyen mélyre nem szállt. Alapjában véve a fent vázolt módon, vagyis a magasabb titkoknak az atlantiszi időkben történt elárulása révén került az immoralitás nagy része az emberiségbe.

A morál tehát olyasvalami, amiről nem mondhatjuk, hogy később fejlődött ki az emberiségben. Az emberi lélek alapvető része, csak elfedte, elnyomta a későbbi kultúra. Ha helyes megvilágításban nézzük ezt a kérdést, még azt sem mondhatjuk, hogy az immoralitást a butaság hozta a világba. Inkább úgy került bele, hogy olyan emberek, akik erre még éretlenek voltak, árulás folytán a bölcsesség titkaihoz jutottak. Ez kísértést jelentett számukra, majd elbuktak és lesüllyedtek. Ezért - mint ez mai fejtegetéseinkből is kitűnik - mindenekelőtt arra van szükség, hogy felszínre kerüljön valami, ami eltakarítja mindazt, ami az emberi lélekben a morális impulzusokra rárakódott és ellenük hat. Mondhatjuk ezt más formában is.

Tegyük fel, hogy egy bűnözővel állunk szemben, olyan emberrel, akit a szó szoros értelmében immorálisnak nevezünk. Ne higgyük, hogy ebben az immorális emberben nincsenek morális impulzusok. Vannak benne és meg is találjuk őket, ha lelke mélyére hatolunk. A fekete mágusokat kivéve, akikkel most nem foglalkozunk, nincs olyan emberi lélek, amelyben ne volna meg a morális jó alapja. Ha egy ember rossz, akkor az azért van, mert az, ami szellemi eltévelyedésként az idők folyamán bekövetkezett, rárakódott a benne lévő morális jóra. Nem az emberi természet rossz. Ez eredetileg igazán jó volt, és éppen az emberi természet konkrét vizsgálata mutatja, hogy lénye legmélyén jó és csak a szellemi eltévelyedés térítette le az embert a morális útról. Ezért az ember morális eltévelyedéseit az idők folyamán ismét jóvá kell tenni. Jóvá kell tenni magukat az eltévelyedéseket és azok hatásait is. Ahol azonban a morális rossznak már olyan erős utóhatásai vannak, hogy betegségdémonok lépnek fel, ott már felsőbb rendű morális erőknek kell működésbe lépni, mint amilyenek Assisi Ferenc erői voltak.

Egy ember megjavítása mindig azon alapul, hogy szellemi eltévelyedését megszüntetjük. Mire van ehhez szükség? Foglalják össze egy alapérzésben mindazt, amit elmondtam. Engedjék, hogy a tények beszéljenek és engedjék, hogy érzéseik beszéljenek, azután foglalják őket össze egy alapvető érzésbe, akkor így vélekedhetnek: mire van szükség ahhoz, hogy az egyik ember a másikkal szemben helyesen viselkedjék? Arra van szükség, hogy higgyen a másik ember és általában minden ember eredeti jóságában. Ha egyáltalán szavakban akarunk beszélni a morálról, az első, amit mondanunk kell, az, hogy az emberi természet mélyén mérhetetlen jóság van. Így vélekedett Assisi Ferenc is. És mikor elébe került egynéhány azok közül, akik az említett borzalmas betegségben szenvedtek, Assisi Ferenc, mint jó keresztény körülbelül így gondolkozott: ez a betegség bizonyos mértékben a bűn következménye, de minthogy a bűn szellemi eltévelyedés és így a betegség a szellemi eltévelyedés következménye, egy erős és nagy ellentétes erővel kell megszüntetni. Assisi Ferenc látta a bűnösön, hogy bizonyos szempontból hogyan mutatkozik meg külsőleg a bűn büntetése. De látta az emberi természet jóságát is, látta, hogy milyen isteni-szellemi erők vannak az emberi természet mélyén. A minden emberben, még a büntetett emberben is meglévő jóságba vetett óriási hite volt az, amivel Assisi Ferenc különösen kitűnt.

Ez tette lehetővé, hogy megjelenjen lelkében az ellentétes erő, a morálisan adó, morálisan segítő, sőt gyógyító szeretet ereje. S ha, valaki az emberi természet eredeti jóságába vetett hitét valóban teljes erejű impulzussá fejleszti, nem is juthat másra, minthogy szeresse ezt az emberi természetet.

Ez a két impulzus az, ami egy igazán morális élet alapjává válhat. Először is a hit abban, hogy minden emberi lélek mélyén valami isteni van, másodszor az ebből a hitből fakadó határtalan szeretet az emberek iránt. Csak ez a határtalan szeretet volt képes Assisi Ferencet elvezetni a betegekhez, rokkantakhoz, járvánnyal sújtottakhoz. A harmadik, ami ezekhez járul, ami szükségszerűen épül erre a két alapra az, hogy az olyan ember, akiben ez a két alap, vagyis az emberi lélek jóságában vetett hit és az emberi természet szeretete megvan, csak a következőképpen gondolkozhat. Ami az emberi lélek eredetileg jó alapjai és a tettekben nyilvánuló szeretet együttműködése eredményeként mutatkozik, feljogosít egy olyan jövőbeni perspektívára, hogy minden egyes lélek, ha mégoly mélyre szállt is a szellemi élet magaslatáról, újra megtalálható lesz a szellemi élet számára. Ez a harmadik impulzus a remény, hogy minden emberi lélek ismét megtalálhatja az utat az isteni-szellemi magasságokba. Mondhatjuk, hogy a kolchisi misztériumokba való beavatása alatt Assisi Ferenc végtelen sokszor hallotta ezt a három impulzust kimondva és végtelenül sokszor látta a szeme előtt is. De azt is elmondhatjuk, hogy abban az életében, amelyet Assisi Ferencként kellett végigélnie, keveset prédikált hitről és szeretetről, inkább maga volt ennek a hitnek és szeretetnek megtestesülése, ezek őbenne testesültek meg. Eleven jelkép gyanánt léptek benne a világ elé. De mindezek középpontjában természetesen az állott, ami tevékenységre serkent. Nem a hit vagy a remény tevékeny. Ezeknek meg kell ugyan lenniük az emberben, de egyedül a szeretet az, ami tevékeny. A szeretet állott a középpontban Assisi Ferenc egyedi inkarnációjában, és tulajdonképpen ez volt a hordozója az emberiség morális értelemben való igazi továbbfejlődésének az Istenség felé.

Ezt a szeretetet, amiről tudjuk, hogy a kolchisi misztériumokba való beavatásának eredménye volt, hogyan láttuk közeledni, hogyan láttuk kifejlődni? Láttuk, hogy a régi európai szellem lovagi erényei mutatkoztak meg benne. Ifjú korában lovag volt. Individualitásában, amelyet áthatott a Krisztus-impulzus, a lelkierő és bátorság aztán átalakult tevékeny, tettekben nyilvánuló szeretetté. Látjuk, hogy szinte újra feltámad a régi bátorság, a régi lelkierő abban a szeretetben, ami Assisi Ferencben megjelenik. A régi bátorság és régi lelkierő szellemi szintre áthelyezve nem más, mint a szeretet!

Érdekes megfigyelni, hogy a most elmondottak mennyire megfelelnek az emberiségfejlődés külső, történelmi menetének is. Menjünk vissza egy néhány évszázaddal, a kereszténység előtti időkbe. Annál a népnél, amelyről az Atlantisz utáni negyedik korszakot elsősorban elnevezték, tehát a görögöknél, ott találjuk Platónt, a filozófust. Platón többek közt a morálról, az emberi erényről is írt, és úgy írt az erényről, hogy észrevesszük, hogy bár a legmagasabb dolgokról, a tulajdonképpeni titkokról hallgat, azt azonban, amiről beszélhetett, Szókratész szájába adta. Platón tehát az európai fejlődés olyan korszaka számára, melyben a Krisztus-impulzus még nem hatott, leírja a legfőbb erényeket, amelyeket elismert, amelyeket a görögök erénynek tekintettek, amelyekkel a morális embernek elsősorban kell rendelkeznie. Platón először három erényt említ, később még egy negyedikkel is megismertet.

A három közül első a bölcsesség. Platón erénynek tartja a bölcsességet, s ezt mi is igazoltuk a legkülönfélébb módokon, hiszen a morális élet alapját képezi. Indiában az emberi élet a bráhminok bölcsességén alapult. Bár Európában háttérbe szorult, de azért itt is élt az északi misztériumokban, ahol az európai bráhminoknak kellett ismét jóvátenni azt, amit a régi atlantiszi korban az említett árulással elrontottak. Mint ahogy holnap látni fogjuk, minden moralitás mögött bölcsesség áll. - Erényként sorolja fel Platón - saját misztériumi beavatásának megfelelően - a lelkierőt is, vagyis azt, amit az európai lakosságnál általában megtalálunk. - Harmadik erényként a megfontoltságot vagy mértékletességet említi, vagyis az ellentétét annak, hogy szenvedélyesen átadja magát az ember alacsonyrendű ösztönei kiélésének. Platón három főerénye tehát: a bölcsesség, a lelkierő vagy bátorság és a mértékletesség vagy megfontoltság, vagyis az emberben ható érzéki ösztönök megzabolázása. Végül pedig, mint negyedik erényt a három említett erény harmonikus egyensúlyba hozását írja le, és ezt igazságosságnak nevezi.

Ezzel bemutattam Önöknek, hogyan írja le a kereszténység előtti idők egyik legkimagaslóbb európai szelleme azt, amit akkor az emberi természet legfontosabb tulajdonságainak tartottak. A lelkierőt és bátorságot aztán az európai lakosságnál a Krisztus impulzus hatotta át és az, amit Énünknek nevezünk. A Platónnál erényként szereplő lelkierőt itt szellem hatja át és szeretet lesz belőle. Az a legfontosabb, hogy lássuk, hogyan kerülnek az emberiségbe a morális impulzusok, hogy az, amit korábban úgy tekintettek, ahogy ma leírtuk, valami egészen mássá lesz. Ha nem akarjuk arcul csapni a keresztény morált, nem sorolhatjuk úgy fel az erényeket, hogy bölcsesség, bátorság, megfontoltság és igazságosság, mert azt felelhetnék rá: ha mindezekkel az erényekkel rendelkeztek, de szeretet nincsen bennetek, sohasem juttok be a Mennyeknek Országába.

Rögzítsük le azt az időpontot, amikor - mint láttuk - olyan áramlatok, olyan impulzusok ömlöttek az emberiségbe, hogy a bölcsesség és lelkierő szellemivé vált és szeretekként jelent meg. De meg fogjuk még vizsgálni azt a kérdést is, hogy hogyan alakult ki a bölcsesség, a mértékletesség vagy megfontoltság és az igazságosság és akkor látni fogjuk, hogy mi az antropozófiai mozgalom különleges morális missziója jelen korunkban.