"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Krisztus és az emberi lélek (11)

3. --

Norrköping, 1914. július 15.

Kedves barátaim! Ha Krisztusnak az emberi lélekhez fűződő kapcsolatairól van szó, akkor a felmerülő fogalmak egyike kétségtelenül a vétek és bűn fogalma. Hiszen tudjuk, hogy Pál kereszténységében milyen döntő jelentősege van a vétek és bűn fogalmának. Meg kell azonban mondanunk, hogy jelen korunk kevéssé hajlamos annak igazi, mély belső megértésére, ami Pálnál, mint „vétek és bűn”, valamint „halál és halhatatlanság” fogalmak közti további összefüggésként jelenik meg. Ez korunk materializmusán múlik. Gondoljunk csak arra, amit az első itteni fejtegetéskor mondtam, hogy ugyanis az emberi lélek hallhatatlansága nem jelentene igazi hallhatatlanságot, ha tudata nem folytatódnék a halál utáni állapotokban Ha halálunk után tudatunk megszűnnék, ez azonos volna az ekkor feltételezett ténnyel, hogy az ember valójában nem hallhatatlan. Mert ha az ember lénye halála után öntudatlanul folytatódnék, akkor ez azt jelentené, hogy nem maradt meg a legfontosabb, ami az embert emberré teszi. A halált túlélő öntudatlan emberi lélek úgyszólván nem jelentene sokkal többet, mint a materializmus által is feltételezett atomok összessége, amely az emberi test pusztulása után fennmarad.

Pálnak sziklaszilárd meggyőződése volt még az, hogy hallhatatlanságról csak az individuális tudat megtartása mellett lehet szó. És mivel az egyéni tudatot a bűntől és vétektől függőnek kellett tartania, ezért Pál magától értetődően azt gondolhatta, hogy ha az ember tudatát a halála után bűn és vétek homályosítja el, vagy a bűn és vétek következményei, tehát ha tudatát halála után a bűn és vétek zavarja, akkor ez azt jelenti, hogy a bűn és vétek valóban megöli az embert. Mint lelket és szellemet is megöli. Korunk materialista tudata és számos filozófiai kutató ettől természetesen igen távol van. Ók megelégszenek azzal, hogy az emberi lélek továbbéléséről beszélnek, vagy beszélhetnek, holott az ember halhatatlanságát csak az emberi lélek halál utáni tudatos fennmaradásával szabad azonosítani.

Bizonyos, hogy különösen a szellemtudományos világszemlélet számára könnyen felmerül egy nehézség. Ennek megértéséhez csak a „vétek és bűn”, valamint a „karma” fogalmainak kölcsönös viszonyára kell felhívni a figyelmet. Ezt némelyik teozófus úgy intézi el, hogy egyszerűen azt mondja, hogy hiszünk a karmában, tehát az ember magával viszi karmájában azt a vétket, amit valamilyen megtestesülésében elkövet, és azt később lerója. Az inkarnációk folyamán tehát kiegyenlítés történik. De itt kezdődik a nehézség. A teozófusok könnyen azt mondják: hogyan egyeztethető ez össze Krisztus bűnbocsánatának elfogadott keresztény fogalmával? Pedig a bűnbocsánat fogalma mégis szorosan kötődik az igazi kereszténységhez.

Csak arra, kell gondolnunk, ahogy pl. Krisztus a két lator között függ a kereszten. A bal lator gúnyolja Krisztust: „ha te isten vagy, szabadítsd meg magadat és minket!” - Erre a jobb lator azt mondja, hogy ne beszéljen így, hiszen ők ketten tetteikhez mérten megérdemelték a kereszthalál sorsát, őneki azonban ártatlanul kell ugyanezt a sorsot elszenvednie. És hozzáfűzi: „emlékezzél meg énrólam, ha majd a te országodba bemégy!” - És Krisztus azt feleli, hogy „bizony mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban” (Lukács 23. 39-43). Ezeket a szavakat biztosan nem lehet az evangéliumokból egyszerűen elfogadni vagy elvitatni, ezek fontos jelentős szavak. A teozófus nehézsége abból a kérdésből adódik, hogy ha a jobb latornak meg kell tisztítania karmájával, amit elkövetett, akkor mit jelent az, hogy Krisztus mintegy megbocsátva mondja: „ma velem leszel a paradicsomban”? A teozófus azt mondhatja, hogy a jobb latornak éppen úgy meg kell tisztítania vétkét a karmájával, mint a bal latornak. Miért tesz Krisztus különbséget a jobb és a bal lator között?

Kétségtelen, hogy ez probléma a teozófiai karma-felfogás számára. Ezt a problémát nem is könnyű meg oldani, kedves barátaim. Megoldódik azonban, ha éppen a szellemtudományos kutatással ásunk a kereszténység mélyére, ha mélyebben próbálunk belejutni a kereszténységbe. És most egészen más oldalról akarom megragadni a dolgot. Már ismerik ugyan ennek lényegét, de mégis közelebb hozhatja az itt fennálló sajátságos körülményeket.

Emlékezzenek csak arra kedves barátaim, hogy gyakran beszélünk Luciferről és Ahrimánról, valamint arra, ahogyan misztériumdrámáim ábrázolják őket. Amint, mondhatnám, emberi antropomorf módon kezdik a dolgot nézni és Luciferből egyfajta belső gonosztevőt csinálnak, Ahrimánból pedig külsőt, akkor nehezen jutnak dűlőre. Mert ne felejtsük el, hogy azt kell mondanunk, hogy Lucifer nemcsak a szenvedélyek révén létrejövő rosszat hozza a világba, a belső rosszat, de ő hozza a szabadságot is és fontos szerepet játszik a világ egészében. Ugyanígy Ahrimánról is azt kell mondanunk, hogy fontos szerepet játszik a világ egészében, hiszen amikor először kezdtünk Luciferről és Ahrimánról beszélni, akkor átéltük, hogy az bizonyos módon nyugtalanította az antropozófusokat. Egyfelől még volt bizonyos, mondhatnám, utóérzése annak, amit Luciferből csinálni szoktak, hogy valójában rettenetes gonosztevő a világban és óvakodni kell tőle. Természetesen ehhez az érzéshez az antropozófus nem járulhat hozzá minden további nélkül Luciferrel szemben, mert a világ egészében fontos szerepet kell ráosztania. És Lucifert mégis úgy kell feltüntetnie, mint az előrehaladó istenek ellenfelét, aki tehát bizonyos módon keresztezi a teremtési tervet és ellensége azoknak az isteneknek, akiket voltaképpen tisztelnünk kell. Tehát amikor így beszélünk Luciferről, akkor alapjában véve az istenek ellenségének tulajdonítunk fontos szerepet a világ egészében. És Ahrimánnál is hasonlóképen kell tennünk. Egyfelől érthető, ha az ember érzülete azt mondja: mit is kezdjek hát ezzel a Luciferrel és Ahrimánnal? Gyűlöljem vagy szeressem őket? Nem is tudom igazán, hogy mit kezdjek velük. Honnan ered mindez?

Kedves barátaim, ha Luciferről és Ahrimánról beszélünk, akkor beszédünkből ki kell derülnie, hogy olyan lényekről van szó, akik voltaképpen egész jellegükben nem tartoznak a fizikai síkhoz, missziójuk és feladatuk mintegy a fizikai világon kívüli szellemi világba esik. Különösen legutóbb hangsúlyoztam a müncheni előadásaimban (Die Geheimnisse der Schwelle 1913. augusztus), hogy a dolog lényege az, hogy az előrehaladó istenek Lucifernek és Ahrimánnak a szellemi világokban adtak szerepet, és ellentmondás, diszharmónia csak akkor lép fel, ha szerepüket a fizikai síkra viszik át és olyan jogokat tulajdonítanak maguknak, amelyek voltaképpen nem osztályrészük. De bele kell törődnünk valamibe kedves barátaim, amibe az emberi lélek nem szívesen törődik bele, mikor ezekről beszélünk. Abba, hogy emberi ítéletünket úgy hozzuk, hogy az valójában csak a fizikai síkra érvényes és ezt az ítéletet, ahogyan az a fizikai síknak megfelel, nem lehet egyszerűen a magasabb világokra átvinni. Ezért kell lassan és fokozatosan beilleszkednünk az antropozófiába, hogy kiterjesszük ítéletünket, valamint egész fogalom- és eszmevilágunkat. Jelenkorunk materialista módon gondolkodó emberei azért fogják fel oly nehezen az antropozófiát, holott minden érthető benne, mert ítéletüket nem akarják kitágítani, hanem meg akarnak maradni annál az ítéletnél, amely a fizikái síkra érvényes.

Ha azt mondjak, hogy egy hatalom ellenségesen szegül a másik ellen, úgy teljesen helytálló, hogy a fizikai világban maradva azt mondjuk, hogy az ellenségeskedés helytelen, nem kellene lennie. Ugyanez nem érvényes azonban a magasabb világokra. Itt az ítéletnek ki kell terjednie. Ahogyan például az elektromosság területén szükség van pozitív és negatív elektromosságra úgy a szellemi ellenségeskedésre is szükség van, hogy a világ a maga egészében lehetséges legyen. Itt válik valóra Hérakleitosz szava, hogy a világmindenséget nemcsak a szeretet, hanem a viszály is alkotja. Ez a viszály csak akkor helytelen, ha Lucifer az emberi lélekre hat, és az emberi lélek révén a viszály bekerül a fizikai világba. Ugyanez nem érvényes a magasabb világokra. Itt a szellemek ellenségeskedése hozzátartozik a világ egész szerkezetéhez és fejlődéséhez. Vagyis a magasabb világba jutva más mértéket kell alkalmaznunk, ítéletünknek más színezetet kell adnunk. Ezért olyan megbotránkoztató, ahogy sokszor Luciferről és Ahrimánról beszélnünk kell, egyfelől az istenek ellenfeleként jellemezve őket, másfelől pedig úgy hogy a világrend egész folyamatában szükség van rájuk.

Tehát mindenekelőtt azt kell szemügyre venni, hogy az ember összeütközésbe kerül a világrenddel, ha a fizikai síkra érvényes ítéletét érvényesíti a magasabb világokra.

Azonban kedves barátaim, éppen az az alapvető, amit mindig hangsúlyoztunk, hogy Krisztus nem tartozik a fizikai sík többi lényéhez. Attól a pillanattól fogva, hogy a János-keresztelő bekövetkezik a Jordánban, egy olyan lény költözött a názáreti Jézus testébe, aki előzőleg nem volt a Földön és nem is tartozik a földi lényekhez. Tehát Krisztus olyan lény, aki joggal mondhatta a tanítványoknak: „ti alulról valók vagytok, én fölülről való vagyok”, vagyis én a mennyek birodalmából való vagyok, ti a föld birodalmából (János 8.23). Most nézzük, hogy mi következik ebből. Az következik kedves barátaim, hogy az a földi ítélet, amely földi ítéletként teljesen jogosult és a Földön mindenkinek így kell ítélnie, amennyiben földi lény, az vajon Jézus testébe költözött kozmikus lénynek, Krisztusnak is szükségképen az ítélete-e? A Jordán-keresztelőnél Jézus testébe költözött lénynek nem földi, hanem égi ítélete van, másként kell ítélnie, mint az embereknek.

És vegyük most a Golgotán elmondott szavak egész súlyát. A bal lator nem hisz abban, hogy Krisztus nemcsak földi lényként van itt, hanem olyan birodalom lényeként, amely nem földi. A jobb lator azonban közvetlenül halála előtt tudatára ébred, hogy „a te birodalmad más ó Krisztus”, - „emlékezzél meg énrólam, ha majd a te országodba bemégy.” A jobb lator ebben a pillanatban mutatja meg, hogy sejtelme támad arról, hogy Krisztus más birodalomhoz tartozik, ahol egészen más ítélő-erő uralkodik, mint a Földön. Ekkor Krisztus olyan tudatból válaszolhat, hogy birodalmában van, „bizony mivel sejted az én országomat, ma - azaz halálával - velem leszel az én birodalmamban”. Itt az utalás Krisztus földöntúli erejére, amely az emberi individualitást a szellem birodalmába emeli. A földi ítéletnek, az emberi ítéletnek természetesen azt kell mondania, hogy a karmára vonatkozóan a jobb és a bal latornak egyaránt le kell rónia a vétkét - de a mennyei ítélet számára más érvényes. Ez csak a dolog kezdete, mert természetesen azt mondhatjuk, hogy a mennyei ítélet egyszerűen ellentmondásban van a földivel. Hogyan bocsáthat meg Krisztus, amikor a földi ítélet karmikus igazságot követel?

Ez nehéz kérdés kedves barátaim, de mégis közelebb hozzuk a ma esti fejtegetésben. De nyomatékosan felhívom rá a figyelmeket, hogy ezzel az okkult tudomány egyik legnehezebb kérdését érintjük. Olyan különbséget kell tennünk ugyanis, amit az emberi lélek nem szívesen tesz meg, mert nem szívesen követi egy fejtegetés végső következményeit, mert bizonyos nehézségeket jelent. Tehát felhívom a figyelmüket, hogy ez nehéz fejtegetés lesz és talán sokszor meg kell forgatniuk lelkükben az elmondottakat, hogy valóban rájöjjenek a dologra.

Először különbséget kell tennünk. Meg kell néznünk azt, ami objektíven és igazságos módon megy végbe a karmában. Itt tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember valóban karmájának van alávetve, és amit rosszul cselekedett, azt karmikusan ki kell egyenlítenie. Mélyebben gondolkodva az ember nem is kívánhatná, hogy ez másként legyen, kedves barátaim. Mert tegyük fel, hogy valaki helytelenül cselekedett. A helytelen cselekvés pillanatától tökéletlenebb, mintha nem tette volna, és csak a helytelen cselekedet kiegyenlítésével érheti el újra a tökéletességének azt a mértékét, amellyel a tett elkövetése előtt rendelkezett. Tehát azt kell kívánnia, hogy kiegyenlíthesse a rossz cselekedetét, mert a tett elkövetése előtti tökéletesség mértékét csak akkor szerezheti vissza, ha kiegyenlíti, ha dolgozik a kiegyenlítésen. Tehát saját tökéletesedésünk érdekében nem is kívánhatunk mást, minthogy a karma, mint objektív igazság maradjon fenn Az emberi szabadság felfogása számára tehát alapjában véve nem is támadhat olyan kívánságunk, hogy valamilyen bűnünket olyan értelemben bocsássák meg, hogy ha például ma kiszúrjuk valakinek a szemét és ezt a bűnt megbocsátják, akkor a karmánkban már ne is kelljen a bűnt leróni. Aki kiszúrja valakinek a szemét, az tökéletlenebb, mini az, aki nem tett ilyet, és a további karmájában be kell következnie a megfelelő jócselekedetnek. Akkor válik csak ismét olyan emberré, amilyen a tett elkövetése előtt volt. Tehát ha igazán elgondolkodunk az ember lényéről, akkor voltaképpen nem is merülhet fel az a gondolat, hogy ha valakinek kiszúrjuk a szemét és ezt megbocsátják, akkor a karma kiegyenlítődnék. Így a karma teljesen helyénvaló. Bizonyos mértékben egyetlen fillért sem engednek el, mindent meg kell fizetnünk.

De a vétekkel kapcsolatban van még valami más is, kedves barátaim. Hiszen ha bűnt, vétket vettünk magunkra, az nemcsak ránk tartozik, - ezt kell most megkülönböztetnünk - hanem a világ objektív ténye, a világ számára is jelent valamit. Amit vétettünk, azt karmánkban kiegyenlítjük, de hogy kiszúrtuk valakinek a szemét, az valóban megtörtént, és ha mondjuk mostani inkarnációnkban kiszúrjuk valakinek a szemét, a következőben pedig valamivel kiegyenlítjük, úgy a világ objektív lefolyása számára mégis csak fennmarad, hogy évszázadokkal ezelőtt kiszúrtuk valakinek a szemét. Ez objektív tény a világ egészében. Magunk számára később kiegyenlítjük. A karmában kiegyenlítjük azt a foltot, amit magunkra ejtettünk, de a világ objektív ténye megmarad, azt nem tudjak kioltani azzal, hogy megszabadítjuk magunkat a tökéletlenségünktől. Különbséget kell tennünk egy bűn magunk számára fennálló következménye és a világ objektív menete számára fennálló következménye között. Rendkívül fontos, hogy ezt megkülönböztettük.

És most talán beiktathatok egy okkult fejtegetést, amely érthetővé teheti a dolgot. Ha megnézzük az emberiség fejlődésének korát a Golgotai Misztérium óta, és anélkül közeledünk az Akasha-krónikához, hogy Krisztus lénye áthatott volna, akkor nagyon könnyen tévedésbe eshetünk. Nagyon könnyen tévedésbe eshetünk, mert az Akasha-krónikában olyan feljegyzések mutatkoznak, amelyek igen gyakran nem egyeznek meg azzal, amit az egyes emberek karmikus fejlődésében találunk. A következőkre gondolok. Tegyük fel, hogy valaki, mondjuk 733-ban élt és akkor súlyos vétket vett magára. Ha most az Akasha-krónikát úgy vizsgáljuk, hogy nincs semmilyen kapcsolatunk Krisztussal, akkor ezt a vétket nem találjak meg benne. Ha most azonban megvizsgáljuk ennek az embernek a karmáját, aki továbbélt, akkor azt találjuk, hogy ennek az embernek a karmájában van még valami lerónivaló. Ennek szerepelnie kellene az Akasha-krónika bizonyos időpontjában, de nincs benne. Ha a karmát vizsgáljuk, akkor látjuk, hogy le kellene rónia és a vétket meg kellene találnunk abban az inkarnációban az Akasha-krónikában, de nincs benne. Milyen ellentmondás! - Ez teljesen objektív tény, amely számos esetben előfordulhat. Ma találkozhatom valakivel. Ha kegyelemből megadatik, hogy tudjak valamit a karmájáról, akkor talán azt találom, hogy karmájában szerepel valamilyen őt érő szerencsétlenség vagy sorscsapás egy régebbi vétkének kiegyenlítéséül. Ha régebbi inkarnációiban utánanézek a dolognak és megvizsgálom, amit akkor tett, akkor ezt a dolgot nem találom az Akasha-krónikában. Mitől van ez így?

Látják kedves barátaim, ez abból adódik, hogy Krisztus valóban magára vállalta az objektív vétkét. Ahogy áthatom magam Krisztussal és Krisztussal kutatom át az Akasha-krónikát, akkor megtalálom a dolgot. Krisztus elvitte az ő országába, és mint lény továbbviszi, ezért nem találom az Akasha-krónikában, ha Krisztustól eltekintek. Ezt a különbséget meg kell jegyeznünk. Megmarad a karmikus igazságosság, de a véteknek a szellemi világban való hatásánál fellép Krisztus és átviszi ezt a vétket az ő országába és tovább viszi. Krisztus más birodalomhoz tartozik, ezért van abban a helyzetben, hogy eltörölje vétkeinket és bűneinket a világban, magára vállalja őket.

Mit mond tehát lényegében Krisztus a Golgota keresztjén a bal latornak? Nem mondja ki, de abban rejlik ez, hogy nem beszél. Azt mondja a bal oldalán lévé latornak: amit tettél az továbbhat nemcsak a fizikai világban, de a szellemi világban is. A jobboldalán lévő latornak viszont azt mondja: „ma velem leszel a paradicsomban”. Vagyis a tettednél vagyok. Hiszen karmád révén meg kell tenned később azt, amit ez a tett a te számodra jelent. De amit a világ számára jelent, ha triviálisan fejezhetem ki magam - az az én dolgom, mondja Krisztus. - Ez mindenképen nagyon fontos megkülönböztetés és a dolognak nemcsak a Golgotai Misztérium utáni időkre van jelentősége, hanem a Golgotai Misztérium előtti időkre is.

Bizonyosan számos barátunk emlékszik rá, hogy régebbi előadásaimban felhívtam rá a figyelmüket, hogy nemcsak legenda, hogy Krisztus a halála után leszállt a halottakhoz. Ezáltal azonban azokért a lelkekért is tett valamit, akik az előző korokban vettek vétket és bűnt magukra. Ha az Akasha-krónikával foglalkozunk és átkutatjuk a földfejlődés Golgotai Misztérium előtti korát anélkül, hogy Krisztus áthatna bennünket, akkor itt is tévedésbe esünk. Akkor mindenütt tévedésekre bukkanunk az Akasha-krónikában. Ezért nem is csodálkoztam azon, hogy például Leadbeater, aki valójában semmit sem tud Krisztusról, a „Der Mensch wohen and wohin” című művében a legérthetetlenebb dolgokat állítja a földfejlődésről.

Mert a lélek csak úgy képes a dolgokat igazán a maguk mivoltában látni, ahogyan a földfejlődés során mát a Golgotai Misztérium előtt is a Golgotai Misztérium irányába rendeződnek, ha áthatotta magát a Krisztus-impulzussal.

Kedves barátaim, a karma az ember egymást követő inkarnációit érinti. A karmikus igazságosság értelmét földi ítéletünkkel kell szemlélnünk. Amit Krisztus tesz az emberiségért, azt olyan ítélettel kell értékelnünk, amely a földi világoktól eltérő világokhoz tartozik. Mi is volna egyébként, kedves barátaim, ha ez nem így volna? Gondoljunk csak a Föld befejeződésére, arra a korra, mikor az emberek végigélték földi megtestesítéseiket. Biztosan bekövetkezik, hogy mindent meg kell fizetnünk az utolsó fillérig Az emberi lelkeknek a karmájukat bizonyos módon ki kellett egyenlíteniük. De képzeljük csak el, hogy minden vétek megmaradt volna a Földön és minden vétek hatna a Földön. Akkor a Földkorszak végére az emberek kiegyenlített karmával érkeznének el, de a Föld nem állna készen arra, hogy fejlődését a Jupiteren folytassa. Az egész földi emberiség lakóhely nélkül maradna, nem volna lehetősége arra, hogy fejlődését a Jupiteren folytassa. Krisztus tettéből következik az, hogy az egész Föld együtt fejlődik az emberekkel. A Földet sötétségbe taszítanák a rajta felhalmozódott vétkek, és nem volna bolygónk, ahol tovább fejlődhetünk. Magunkról gondoskodhatunk a karma során, de az egész emberiségről nem tudunk, és arról sem, ami a földfejlődésben összefügg az emberiség egész fejlődésével.

Legyünk tehát tisztában azzal, hogy ami a Golgotai Misztérium révén bekövetkezett, az karmánkat ugyan nem veszi le rólunk, de a földfejlődés számára eltörli vétkeinket és bűneinket. Természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy az embernek mindezt magától értetődően nem juttathatják közreműködése nélkül, anélkül, hogy hozzájárulna. Ezt igen világosan matatja meg a Golgotai kereszten folytatott beszéd is, amit idéztem. Igen világosan bemutatja, hogy a jobb oldali lator a földöntúli birodalom sejtését veszi fel lelkébe, ahol másként történnek a dolgok, mint a pusztán földi birodalomban. Az embernek be kell töltenie lelkét a Krisztus-lény szubsztanciájának tartalmával. Mintegy Krisztusból kell valamit felvennie lelkébe, hogy Krisztus hasson benne és felvigye birodalmához, ahol az embernek nincs ugyan hatalma ahhoz, hogy a karmáját hatástalanná tegye, de Krisztus révén megtörténik vétkeinek és bűneinek kioltása a külvilág számára

A festészet igazán csodálatosan ábrázolta ezt képszerűen, kedves barátaim. Kire nem tesz mély benyomást Krisztus, mint az „Utolsó ítélet” bírája, Michelangelo képén a Sixtusi kápolnában? Mi ennek az alapja? Ne a mélységesen ezoterikus tényt tekintsük, hanem a lelkünk elé táruló képet. Látjuk az igazakat és a bűnösöket. Ezt a képet még másként is lehetne ábrázolni, kedves barátaim, mint ahogy Michelangelo tette, mint keresztény ember. Úgy, hogy az emberek a Föld befejeződésekor vagy utána karmájukra tekintve azt mondanák maguknak, hogy igen, a karmámat eltöröltem ugyan, de a szellemiségben mindenütt érctáblákra írva állnak a vétkeim. Megterhelik a Földet, el kell pusztítaniuk a Földet. A magam számára kiegyenlítettem, de itt van mindenütt. - Ez azonban nem volna igaz. Így is ábrázolhatnák, de nem volna igaz. Mert mivel Krisztus meghalt a Golgotán, az ember nem vétkeinek jegyzékét látja, hanem azt, aki ezt átvállalta. Krisztus lényében egyesítve látja majd mindazt, amit egyébként az Akasha-krónika tár elé. Az Akasha-krónika helyett Krisztus áll előtte, ő vállalt mindent magára.

A Föld lényegének mélységes titkába pillantunk. De mire van szükség kedves barátaim? Mire van szűkség, hogy átlássuk ezen a területen az igazi tényeket? Arra van szükség, hogy az emberek, akár bűnösök akár igazak, rátekinthessenek Krisztusra, ne lássanak ürességet ott, ahol Krisztusnak kell állnia. A Krisztushoz fűződő kapcsolatra van szükség. És beszédével még a jobb lator is a Krisztussal való kapcsolatát bizonyítja. És ha Krisztus mintegy azt a megbízást adta azoknak, akik az ő szellemében működnek, hogy bűnöket bocsássanak meg (Lukács 24.47) akkor ez semmiképpen sem jelenti a karma csorbítását. Azt jelenti, hogy annak számára, aki Krisztushoz kapcsolódik, megmenti a földi birodalmat a vétek és a bűn szellemi következményeitől, amelyek akkor is objektív tények, ha a további karmában kiegyenlítették őket.

Mit jelent az emberi lélek számára, ha Krisztus megbízásából azt mondja valaki, akinek mondania szabad: „a te bűneid meg vannak bocsátva”? Azt jelenti, hogy az illető megerősítheti: várnod kell ugyan a karmád kiegyenlítését, de vétkedet és bűnödet Krisztus úgy változtatta át, hogy nem kell később azt az iszonyú szenvedést elviselned, hogy vétkedre úgy tekints vissza, hogy a földi lét egy darabját megsemmisítetted vele. Krisztus ezt eltörli. - Ehhez azonban szükséges bizonyos tudat, amelyet megkövetelhet az, aki a bűnöket meg akarja bocsátani, a megbocsátó: a vétek tudatát és annak a tudatát, hogy Krisztus magára vállalhatja a vétket. Akkor kijelentése, hogy „a bűneid meg vannak bocsátva”, kozmikus tényt jelentenek és nem karmikusat.

Krisztus egy helyen csodálatosan, szívbemarkolóan matatja meg, hogyan viszonyul ehhez a kérdéshez. Vádlón hozzák elé a házasságtörő asszonyt, - lelkünkben elképzeljük a jelenetet, amint előhozzák a házasságtörő asszonyt -, és Krisztus egyrészt azzal lép eléjük, hogy beleír a földbe, másrészt pedig azzal, hogy nem ítél, nem vádol, hanem megbocsát (János 8. 1-11) Miért ír a földbe? Mert a karma működik, mert a karma az objektív igazságosság. A házasságtörő asszony számára nem lehet a tettét eltörölni, Krisztus ezt beleírja a Földbe. Más a helyzet a szellemi, nem földi következményekkel. Ezeket Krisztus magára vállalja. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy abszolút értelemben eltörli, hanem, hogy magára vállalja az objektív cselekedetek következményeit.

Gondoljak csak meg, kedves barátaim, hogy mit jelent az emberi lélek számára, ha azt mondhatja: igen, ezt vagy azt tettem a világban. Ez nem csorbítja fejlődésemet, mert nem maradok olyan tökéletlen, mint amilyen a tett elkövetésekor voltam. Karmám folyamán a továbbiakban ismét elérhetem tökéletességemet, amennyiben ezt a tettet kiegyenlítem. De a földfejlődés számára nem tehetem meg nem történtté. - Kimondhatatlan szenvedést kellene hordoznunk, ha egy lény nem kötődött volna a Földhöz, aki meg nem történtté teszi a Föld számára azt, amin mi már nem tudunk változtatni. Ez a lény Krisztus. Nem a szubjektív karmát vállalja magára, hanem a tettek, a vétek szellemi, objektív hatásait. Ezt kell, mint mondtam érzületünkben követni. Akkor értjük csak meg, hogy Krisztus alapjában véve az a lény, aki az egész emberiséggel összefügg, az egész földi emberiséggel, mert a Föld az emberiség kedvéért létezik. Krisztus tehát az egész Földdel is kapcsolatban van. A luciferi csábítás folytán lépett fel az embernek a gyengesége, hogy bár a karmában szubjektív módon meg tudja váltani magát, arra azonban nem volna képes, hogy a Földet is megváltsa. Ezt Krisztus, a kozmikus lény viszi véghez.

És most megértjük, hogy egyes teozófusok egyáltalán nem tudják megérteni, hogy a kereszténység teljesen összhangban van a karma eszméjével. Az ilyen teozófusok a legteljesebb egoizmust viszik bele a teozófiába. Nem mondják ugyan ki, de alapjában véve azt érzik és gondolják: ha én a karmámmal megváltom magamat, akkor semmi közöm az egész világhoz, csináljon amit akar! Ezek a teozófusok megelégszenek azzal, hogy csak a karmikus kiegyenlítésről beszéljenek, De ez nem elég. Az ember az egész világ tagja és odaadóan kell gondolnia az egész világra. Az ember tisztán luciferi lény volna, ha csak önmagára gondolna. Így arra kell gondolnia, hogy a karma révén, egoista módon megválthatja ugyan önmagát, de ezzel az egész földi létet nem tudná megváltani. Itt lép fel Krisztus. És amint rászánjuk magunkat, hogy ne csak énünkre gondoljunk, akkor énünkön kívül még valami másra is kell gondolnunk. De mire? Mint Pál mondja, „Krisztus énbennem” (Gal. 2.20). Akkor vele együtt az egész földi léthez kötődünk, akkor nem saját megváltásunkra gondolunk, hanem azt mondjuk: nem én és önnön megváltásom, nem én, hanem a Krisztus énbennem és a Föld megváltása.

Kedves barátaim! Valójában igazán nagyon kevés keresztény érzülete van annak, aki a kereszténységet úgy interpretálja, mint sokan, akik igazi keresztényeknek tartják magukat és másokat, például az antropozófus keresztényeket eretnekséggel vádolnak. Ehhez nem sok keresztény érzület kell. Talán megengedhető a kérdés, hogy igazán keresztény gondolat-e az, hogy bármit megtehetek és Krisztus voltaképpen csak azért- jött a világra, hogy mindezt átvállalja, bűneimet megbocsássa, hogy karmámhoz, bűnömhöz ne legyen többé semmi közöm! Azt hiszem, kedves barátaim, az ilyen gondolkodásmódra nem a „keresztény” megjelölés alkalmazható, talán a „kényelmes” kifejezés jobban megfelelne. Mindenképen kényelmes volna, ha csak meg kellene bánnunk, és ezzel az egész későbbi karmából törölve volna, amit a világban elkövettünk. Nem, a karmából nem törlődik ki, hanem a földfejlődésből, ahová a luciferi csábításból eredő emberi gyengeség folytén nem tudunk behatolni. Ezt Krisztus megteszi. A bűnök megváltásával attól a szenvedéstől szabadít meg bennünket, hogy objektív tényként vétkeztünk az egész földfejlődés ellen örök időkre. Ennek természetesen érdekelnie kell bennünket.

Ha azonban így fogjuk fel a dolgot, akkor valóban sok minden másban is erőteljes komolyság kapcsolódik Krisztus valóságos igazi megértéséhez. Mélységes komolyság kapcsolódik hozzá és leválik róla sok minden, amit éppenséggel frivolitásnak és cinizmusnak érez az aki Krisztus megértésének egész komolyságát lelkébe fogadja. Mert amiről ma szó volt és pontról pontra alátámasztható az Újtestamentum legfontosabb helyeivel, az mind amellett szól, hogy Krisztus azáltal jelenti számunkra azt, amit jelent, mert nem a többi emberhez hasonló lény, hanem fentről a kozmoszból áradt az emberi földi fejlődésébe János Jordán-keresztelőjénél. Minden Krisztus kozmikus természete mellett szól, ha aki mélyebb értelemben fogja fel Krisztusnak a bűnhöz és vétekhez való viszonyát, az azt mondhatja: mivel az ember nem tudta vétkét a földi lét folyamán az egész Föld számára kioltani, ezért egy kozmikus lénynek kellett leszállnia, hogy a földi vétek kioltása mégis lehetségessé váljék.

Az igazi kereszténység nem is tehet mást, minthogy Krisztust kozmikus lénynek tekinti. Akkor azonban lelkünket mélységesen áthatja e szavak igazi jelentése: „nem én, hanem a Krisztus énbennem”. Mert akkor e felismerésből átsugárzik lelkünkbe valami, amit csak ezekkel a szavakkal jellemezhetünk: ha megengedem magamnak a „nem én, hanem Krisztus énbennem” kimondását, akkor abban a pillanatban beismerem, hogy kiemelkedem a földi szférából és olyasmi él bennem, aminek a kozmosz számára van jelentősége. Arra méltatnak, mint embert, hogy valami földöntúlit hordozzak lelkemben, ahogyan eleve a Szaturnusz, s Nap és s Holdtól eredően egy földöntúli lényt hordozok magamban.

A Krisztussal való áthatottság hatalmas jelentése beköltözik az ember tudatába. Pál mondásához „nem én, hanem Krisztus énbennem”, azt az érzést is hozzáfűzi, hogy a Krisztus iránt érzett belső felelősséggel kapcsolatban most mélységes komolyságra van szükség. A felelősség érzetét az antropozófia fogja a Krisztus-tudatunkba bevinni. Hogy ne engedjük meg magunknak minden alkalommal azt a kijelentést, hogy „azt hittem és mivel hittem, ezért mondhattam is”. Materialista korunk egyre tovább megy ebben, hogy „meggyőződésem volt, ezért mondhattam is”. De kedves barátaim, nem jelenti-e Krisztus meggyalázását, újabb keresztre feszítését bennünk, ha érzéseink olyan szürkeszabottak, hogy pillanatnyi hiedelmünket kikiabáljak vagy kiírjuk a világba, anélkül, hogy megvizsgálnánk?

Ha az emberiség komolyan veszi Krisztust, akkor olyan érzése támad, hagy a bennünk élő Krisztushoz azáltal kell méltónak bizonyulnunk, hogy egyre lelkiismeretesebben fogjuk fel Krisztust, a bennünk lévő kozmikus princípiumot. Könnyen hihető, hogy Krisztus kozmikus mivoltát azok nem fogadják el, akik minden alkalommal meg akarják bánni vétségeiket. Szép hazugságokat mondanak embertársaikról és azután eltörölnék ezeket a hazugságokat. Aki méltónak akar bizonyulni Krisztushoz lelkében, az előbb megvizsgálja, hogy kimondhat-e valamit, ami a pillanatnyi meggyőződése.

Sok minden megváltozik, ha a világba eljön Krisztus igazi felfogása. Az a számtalan ember, aki ma szennyes nyomdafestékkel rontja a papirost, gyorsan leírva azt amit nem tud, rá fog jönni arra, hogy ezzel Krisztust gyalázza meg az emberi lélekben. És megszűnik a mentegetőzés, hogy így hittem, vagy jóhiszeműen mondtam. Krisztus nemcsak jóhiszeműséget akar, hanem az igazsághoz akarja vezetni az embereket. Ő maga mondta; „az igazság szabaddá tesz benneteket” (János 8. 32). Hol mondta volna, hogy az ő értelmében gondolkodva bármit ki lehet kiabálni, vagy írni a világba anélkül, hogy tudnának valamit?

Sok minden megváltozik. Mai írásaink nagy része bizonyára nem maradhat meg, ha az emberek abból az alapelvből indulnak ki, hogy méltónak bizonyulnak a „nem én, hanem Krisztus énbennem” szavakhoz. Hanyatló kultúránk rákfenéje megszűnik, ha nem szólnak többé azok a hangok, akik könnyedén, reális meggyőződés nélkül kiabálnak ki mindent a világba, nyomdafestékkel csúfítják el a fehér papirost, kiírva valamit anélkül, hogy meggyőződnének róla, hogy megfelel-e az igazságnak. Hiszen éppen ezen a területen sok mindent meg kellett érnünk a teozófíai mozgalomra vonatkozóan is. És milyen könnyen kéznél van a mentség, hogy „igen, az illető abban a pillanatban meg volt győződve róla”.

De minek bizonyul sokszor az ilyen meggyőződés, kedves barátaim? A legnagyobb könnyelműségnek, színtiszta frivolitásnak! Igazán nem személyes okokból, hanem a helyzet komolyságából szabad talán felhívni a figyelmet arra is, hogy nincs rá mentség, ha a teozófiai társaság előtt fontos helyen e társaság elnöknője a jezsuitamese frivol valótlanságát állítja oda. Persze rég elintézett ügy, de a tény jellemzésére még egyszer utalhatunk rá. Utólag azt mondták, hogy hiszen az elnöknő néhány hét múlva visszavonta. Annál rosszabb, ha bizalmas helyen kürtölnek ki olyasmit, amit néhány hét múlva vissza kell vonni, mert itt a világ megítélése kezdődik, nem a személyes megítélés.

És fűzzünk hozzá egy ilyen felismerést ahhoz a megkülönböztetéshez is, amit meg kell tennünk a szubjektív, az ember egójában lejátszódó karma és aközött, amit objektívnak kell neveznünk. Erről ne vesztegessünk szót, mindenkinek ki kell egyenlítenie a kárt, amit magával okozott. Itt nincs beleszólásunk. Itt azt a tényállást vesszük, mint Krisztus a házasságtörő asszonynál tett, hogy beírta a bűnt a Földbe. Fel kell azonban hívni a figyelmet arra, hogy az egoizmust le kell küzdeni a teozófiai mozgalom területén. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a világgal szemben nem csak szubjektív-, hanem objektív megítélésre van szükség.

Amit bizonyos értelemben keresztény lelkiismeretnek nevezhetünk, az eljön, ha Krisztus egyre inkább beleköltözik. Eljön, ha a lelkek Krisztus jelenlétének a tudatára ébrednek, ha valóra válik Pál szava: „nem én, hanem Krisztus énbennem”. A lelkekbe egyre inkább be fog költözni annak a tudata, hogy nemcsak azt kell mondani, amit hiszünk, hanem az objektív tényeken kell próbára tenni azt, amit mondunk.

Krisztus az igazság tanítója, a nagyobb felelősség tanítója lesz a lélek számára. Ezzel hatja át a lelkeket, ha a lelkek egyre jobban átérzik a „nem én, hanem Krisztus énbennem” szavak súlyát. Ezekről a dolgokról beszelünk tovább holnap, kedves barátaim.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként