"Csak azok az ismeret-ideák gyökereznek meg igazán az emberi bensőben, melyek szociális működésben sülnek ki."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Krisztus és az emberi lélek (10)

2. --

Norrköping, 1914. július 14.

Kedves barátaim! Mikor nappal élünk és tudjuk, hogy mit köszönhetünk pl. napközben a Napnak, hogyan függ össze életünk feladata a napfénnyel, akkor nem gondolunk arra, hogy a napfény élvezetét, örömét mintegy öntudatlanul áthatja valami: biztosan tudjuk, hogy az éjszakai pihenésünk után reggel újra felkel a Nap. Ez része a lelkünkben élő, a világrend folyamatos valóságába vetett hitnek. Talán nem tisztázzuk ezt mindig magunkban, de biztosan ilyen értelemben felelnénk, ha valaki ezt megkérdezné. Ma azért dolgozunk odaadóan, mert tudjuk, hogy holnapra biztosítva van munkánk gyümölcse, mivel az éjszakai pihenés után újra felkel a Nap és megérlelődnek munkánk gyümölcsei. - Tekintetünket a Föld növénytakarójára vetjük, megcsodáljuk a Föld növénytakaróját, amit ebben az évben nyújt. A Föld terméséből tartjuk fenn magunkat. Tudjuk, hogy a világrend valóságában gyökerezik, hogy a következő év növény- és terméstakarója az idei csirákból hajtanak ki. És ha azt kérdeznék, hogy miért élünk olyan biztonságosan, akkor megfelelő helyzetben azt felelnénk, hogy a világrend valósága biztosítva van, bizonyos számunkra, hogy a régi vetés csiráinak érlelődése is a valóság birodalmában jelenik meg ismét.

Van azonban valami kedves barátaim, aminél támaszra szorulunk, ha e valóság biztosítékára gondolunk. Ez pedig olyasmi, ami belső lelki életünk számára egész különlegesen jelentős. Csak egyetlen szót kell kimondanunk és mindjárt érezzük, hogy van valami az életben, amihez szükségünk van ilyen biztosítékra, mert közvetlenül nem hordoz magában ilyen biztosítékot a reálisan gondolkodó és érző ember számára. Ez a szó az ideáljaink. Mi mindent foglal magában az ideáljaink szó, kedves barátaim? Az ideáljaink ahhoz tartoznak, ami fontosabb a lelkünknek, mint a külső valóság, amennyiben magasabb értelemben gondolkodunk és érzünk. Lelkünket az ideáljaink hevítik bensőleg, sok tekintetben ők teszik életünket lelkünk számára értékessé és becsessé. És ha kitekintünk a külső életbe arra, ami kezeskedik számunkra az élet realitásáért, akkor sokszor gyötör bennünket az a gondolat, hogy van-e valami ebben a valóságban, ami biztosítja az életben éppen a legértékesebbet, ideáljaink megvalósulását?

Az emberi lélek számtalan konfliktusa származik abból, hogy az emberek többé vagy kevésbé intenzíven vagy gyengén kételkednek ideáljaik megvalósításában, holott megvalósításukhoz lelkük minden rostjával ragaszkodnának. Csak a fizikai sík világát kell megnéznünk, és ha elfogulatlanul szemléljük, akkor számtalan emberi lelket találunk, akik a legkeményebb lelki tusákat élik át az ideális értelemben értékesnek tartott, de el nem ért dolgok miatt. Mert a valóság evolúciójából nem tudjuk mintegy megjósolni, hogy ideáljaink egy eljövendő realitás csiráinak bizonyulnak-e az életben, mint ahogyan pl. a növény idei csirái a jövő év terméstakarójának kiindulásai. Ha tekintetünket ezekre a növényi csirákra vetjük, úgy tudjuk, hogy azt hordozzák magukban, ami a következő évben a legkiterjedtebb mértékben megvalósul. Ha most ideáljainkra tekintünk, akkor lelkünkben hihetünk ugyan abban, hogy valamilyen jelentőségük, valamilyen értékük lesz az élet számára, de az ideálokra vonatkozóan nem lehet ugyanilyen értelemben vett bizonyosságunk. Mint emberek azt szeretnénk, hogy egy távolabbi jövő csirái legyenek, de hiába keressük azt, ami biztos realitást adhat számunkra. Így lelkünket, a maga idealizmusával már a fizikai síkra tekintve is kétségbeejtő helyzetben találjuk.

Lépjünk át á fizikai sík világából az okkult világba, a rejtett szellemiség világába. Aki szellemi kutató lett, az megismeri a lelkeket, a halál ás újabb születés közt átélt idejükben. És nagyon jelentős kedves barátaim, hogy szellemi tekintetünket azokra a lelkekre vessük, akiket földi életükben magasztos ideálok töltötték be. Olyan ideálok, amelyeket szívük melegéből és fényéből hoztak létre.

Ha az ember áthaladt a halál kapuján és előtte van a jól ismert élettabló, amely az eltelt földi életre való emlékezést jeleníti meg, akkor ebbe az élettablóba az ideálok világa is beleszövődött. És az ideálok e világa úgy léphet az ember lelke elé halála után, hogy érzéseit a következő szavakba foglalhatjuk: Ezek az ideálok áthevítették és beragyogták szívem bensőjét, őket tekintettem szívem legdrágább legbensőségesebb értekének, de most nagyon is idegenszerűen jelennek meg. Úgy jelennek meg, mintha nem is tartoznának hozzá mindazokhoz a valóságos fizikai síkon lezajlott földi élményekhez, amelyekre visszaemlékszem. A halott mégis szinte mágneses vonzódást érez ezekhez az ideálokhoz. Mintegy igézetüket érzi. Ezek az ideálok különlegesen vonzzák a halottat. De van bennük valami, ami mintegy enyhén rémülettel tölti el és úgy érzi, hogy veszélyessé válhat számára, elidegenítheti a földfejlődéstől és attól, ami a halál és újabb születés közti életben is összefügg a földfejlődéssel.

Hogy egész világosan fejezzem ki magam, kedves barátaim, konkrét élményekhez kapcsolódnék. Ezeket az itt ülő barátok némelyike már ismeri, de ma este bizonyos oldalról világítanám meg őket, hogy összeilleszthessük azzal amit az emberi ideálok természetéről elmondtam.

Az utóbbi években egy költő csatlakozott hozzánk, kedves barátaim. Olyan életből érkezett antropozófus mozgalmunkba, amelyet a legtisztább idealizmusnak szentelt és már a szellemtudomány előtti idejében misztikus elmélyedést élt át. Szívvel-lélekkel szellemi mozgalmunknak szentelte magát, bár lelke roskatag, széteső testben élt. Idén tavasszal elveszítettük őt a földi élet száméra, áthaladt a halál kapuján. Csodálatos versek egész sorát hagyta az emberiségre, nemrégen halála után jelentek meg egy kötetben. Külső életének nehézségei folytán bizonyos vonatkozásban mozgalmunktól sokáig térben elválasztva élt, magányos svájci hegyi faluban vagy másutt kellett gyógyulásáról gondoskodnia. De odakint is ragaszkodott mozgalmunkhoz, és költeményei, amelyeket bizonyos antropozófus körökben éppen a legutóbbi időben mindig újra előadtak, költői tükröződései annak, amit több mint egy évtizeden át dolgoztunk az antropozófiában.

Most áthaladt a halál kapuján és lelkének okkult szemlélésénél különös dolog derült ki. Azt mondhatjuk, hogy e roskatag testben élő lélek jelentőségét csak halála után ismerjük meg. Míg lelkileg hűségesen együttműködött az antropozófus mozgalom előrejutásával, lassan elhaló testének felszíne alatt, mondhatnánk, nagyobb erőt fejtett ki az, amit ez a lélek felvett. Ezt a roskatag test elfedte, míg a lélek maga benne élt a testben. És most, ha halála után találkozunk ezzel a lélekkel, felragyognak azok az élettartalmak, amelyeket lelke felvett úgy, ahogy csak a szellemi életben ragyoghatnak fel. Mondhatnám hatalmas kozmikus tablóhoz hasonló az a felhő, amelyben barátunk a halál kapuján átlépve él. Ez sajátságos látvány az okkult szemlélő számára.

Talán azt mondhatjuk, hogy az okkult szemlélő bejárhatja tekintetével a szellemi-kozmikus világ egész kiterjedt környezetét, de mégis csak más tekintetünket a kozmikus-pszichikus világ egész környezetén végigjártatni és azután úgy különálló emberi lélektől elkülönült hatalmas tablóhoz hasonlót látni, mintegy festményét annak, ami egyébként megmutatkozik a szellemi világban. Olyan ez a leírt esetben, a szellemi világban, mint amikor a fizikai sík világa van körülöttünk és azután Raffaello vagy Michelangelo csodálatos festményeiben látjuk tükröződni. Ahogyan sohasem mondjuk Raffaello vagy Michelangelo festménye előtt, hogy ez a kép nem nyújt már semmit, hiszen előttem van a nagy valóság, úgy egy tablót nézve a hatalmasan felragyogó lelki tablóra sem mondjuk, hogy nem jelent végtelen gazdagodást számunkra, amikor egy lélekben az tükröződik, amit egyébként látunk a szellemi valóságot szemlélve. És elmondhatjuk kedves barátaim, hogy a kiterjedt szellemi valóság közvetlen szemléleténél is végtelenül többet tanulunk, ha az elhalt barát van előttünk, aki halála után saját lelkében hordozza mindannak a tükröződését, amit a szellemi világokból sok év óta leírhattunk.

Ez okkult tény, kedves barátaim. Ezt az okkult tényt más helyeken már többször kifejtettem antropozófus barátainknak. Most azt emeltem ki, ami a mai fejtegetéseink számára fontos lehet. Ahogyan ez az okkult tény megjelent, az még valami mást is megmutat. Ha az ember látja, hogy a mi értelmünkben vett okkult tanítás közlése milyen ellenállásra talál még napjainkban, akkor talán gyakran felteheti a kérdést, - nem akarok kétségről beszélni, csak kérdésfeltevésről -, hogy milyen előrehaladás vár erre az okkult tanításra az emberi szívekben és lelkekben? Van-e garancia, van-e biztosíték arra, hogy az emberiség szellemi fejlődésének folyamatában tovább hat az, amit ma az antropozófiai társaságunkban kidolgozunk? - Ilyen biztosítékot ad az okkult világból az a látvány, ami barátunk lelkéből jött létre. Miért? Barátunk (Christian Morgenstein) aki a „Winfenden einem Pfad” (Ösvényt találtunk) költeményeket hagyta ránk, hatalmas kozmikus tablóban él. Ez halála után olyan, mint valami lélektest. Mialatt kapcsolatban volt velünk, antropozófus áramlatunkban felvette mondanivalónkat Krisztusról. Míg felvette az antropozófus tanítást és úgy kötődött hozzá lelkével, hogy valóban szívének vérévé vált, úgy vette fel lelkébe, hogy az antropozófus tanítás lényege Krisztust jelentette számára. Krisztus lényével együtt vette fel. Krisztus úgy jutott be lelkébe, ahogyan mozgalmunkban él.

És most az okkult tény szemlélésével a következő jelenik meg, kedves barátaim. A halál kapuján áthaladó ember benne élhet egy ilyen kozmikus tablóban. Ez vele megy a halál és újabb születés közti életen át. Egész lényében hatni fog. Ez egész lényében testet ölt, jobban mondva „szellemet ölt” benne. És át fogja hatni az új földi életét, mikor ismét leereszkedik egy ilyen földi élethez. Ennyiben hozzájárul ahhoz, hogy az ilyen lélek felvegye a tökéletesség csiráját saját élete számára, és továbbhaladjon a földi lét evolúciójában. Mindez azáltal történik, hogy egy ilyen lélek olyasmit vett fel, amiről beszélünk.

Ez a lélek azonban, mint az előbb elmondtam, úgy vette fel mindezt, hogy azt áthatotta és átszellemesítette Krisztus lénye, valamint azok a képzetek, amelyeket Krisztus lényéről sajátíthatunk el. Viszont ezért nemcsak saját továbbfejlődését szolgálja ez a kincs, amit lelke felvett, hanem az egész emberiségre hat Krisztus révén, aki mindenkié. Idén tavasszal haladt át a halál kapuján az a lélek, akiben a szellemi látás előtt olyan lelki tabló bontakozik ki, amely Krisztussal áthatva jelenik meg. Kedves barátaim, ez biztosíték számomra, hogy amit ma elmondhatunk a szellemi világokból, az Krisztus szeretete révén a későbbi időben eljövő lelkekbe is beleragyog majd. Fellelkesíti, inspirálja ezeket a lelkeket. Barátunk nemcsak saját tökéletesedésére fogja továbbhordozni saját életében a Krisztussal áthatott szellemtudományt, hanem mivel Krisztussal áthatottan vette fel, ezért az eljövendő évszázadokban életre kelő lelkek számára is impulzust ad a szellemi világból. Béléjük ragyog majd az, amit Krisztus áthatott.

Kedves barátaim lelkük nem csak saját maga számára veheti fel azt, amit mint legdrágább kincsét kapja meg a Krisztussal áthatott szellemtudományból, hanem áthordozhatja a fejlődés későbbi korain is. Ha áthatják Krisztussal, akkor az egész emberiségbe vetett mag lesz, mert Krisztus lénye az egész emberiségé. Ahol Krisztus jelen van ott az élet javai nem aprózódnak szét, termékenyek maradnak az egyes ember számára, de ugyanakkor az egész emberiség javának jellegét kapják meg.

Ezt kell világosan lelkük elé tárni. Akkor meglátjuk, hogy milyen lényeges különbség, hogy a bölcsességet Krisztussal való áthatottság nélkül vesszük-e fel vagy pedig Krisztus fényével átragyogva. Hiszen nem azért vagyunk itt, mikor szűkebb közösségünk területén összejövünk kedves barátaim, hogy elvont elmélkedéseket folytassunk, hanem hogy valóban okkultizmussal foglalkozzunk anélkül, hogy megijednénk attól, amit a mai világ az igazi okkultizmussal szemben felhoz. Ezért érinthetjük azt is, ami valóban csak a szellemi kutatás révén juthat tudomásunkra.

Egy másik esetet is említenék kedves barátaim. Az utóbbi években indítékot éreztünk arra, hogy Münchenben úgynevezett misztériumokat adjunk elő. Svéd barátaink is sokszor részt vettek a misztériumok előadásán. Amit most elmondok, azt szintén közöltem már bizonyos szempontból néhány barátunkkal. E misztériumok előadásánál sok mindent másként kell véghezvinni, mint más előadásoknál. Bizonyos mértékben felelősséget kellett éreznünk a szellemi világgal szemben. Nem lehetett úgy nekifogni, mint egy színházi előadásnak. Bizonyos, hogy amit ilyen esetekben teszünk, azt saját lelki erőinkből kell megtennünk. De legyünk tisztában azzal kedves barátaim, hogyha a fizikai életben akarnak véghezvinni valamit lelkünk akaratából, akkor rászorulnak arra, hogy izmaink erejét használjuk. Ezt kívülről kapjuk ugyan, de mégis csak a miénk, hiszen ha nem rendelkezünk e kívülről jövő izomerővel, akkor nem tudunk bizonyos dolgokat végrehajtani. Izmaink ereje bizonyos módon hozzánk tartozik meg nem is. Ez a helyzet szellemi képességeinkkel is, csakhogy itt nem a fizikai erő, az izmok ereje segít, amikor szellemi tevékenységet fejtünk ki, hanem a szellemi világ erőinek kell segítségünkre sietni. Azoknak az erőknek kell mintegy átsugározni és átjárni bennünket, amelyek a szellemi világból hatolnak a fizikai világunkba. Valóban, a müncheni játékokhoz hasonló más próbálkozások másfajta tudattal kezdődhetnek el. Számomra tisztázódott, hogy csak úgy szabad a dolgot az évek során megvalósítani, és a különböző iniciatívákat megragadni, ha emberi erőinkbe egészen határozott, ilyen irányú szellemi erők áradnak, ha emberi erőinkbe mintegy beleáradnak az őrangyalok szellemi erői.

A legelső időkben történt, mikor még kis körben kezdtünk szellemtudományosan dolgozni. Egészen kis kör volt és könnyen áttekinthettük a létszámot, mikor a század elején összejöttünk Berlinben. De egy hűséges lélek mindig velünk volt egy rövid ideig, olyan lélek, akit karmája a szépség és művészet egészen különleges tehetségével ruházott fel. Ez a lélek velünk dolgozott, ha rövid ideig is, azon, amit akkoriban a teozófia területén át kellett dolgozni, éppen a legintimebb vonatkozásban. Bensőségesen és megtisztult belső izzással dolgozott velünk ez a lélek, és különösen azokat a tanításokat vette fel, amelyeket akkor szellemtudományosan főként bizonyos kozmológiai összefüggésekről adhattunk. Még ma is emlékszem, hogy egy talán jelentéktelennek látszó tény tárult a lelkem elé, de most mégis felidézhetem. Mikor teozófiai mozgalmunk megindult, akkor kezdetben egy folyóiratot is indítottunk, amit akkor jól meg fontolt okokból „Lucifer”[1]-nek neveztünk el. „Lucifer” címen írtam akkor egy cikket, hogy legalább indítékaiban tartalmazza munkánk irányelveit. (Lucifer 1. száma, 1903. június). Elmondhatom, hogy ez a cikk is azon az irányvonalon halad, ha nem is szavakba foglalva, amelyen akkor a teozófiai és most az antropozófiai társaságunknak haladnia kell, és azt mondhatom, hogy ezt a cikket is áthatja Krisztus. Aki felveszi ezt a cikket, a kereszténység életének vérét veszi fel. Talán megemlíthetem ma, hogy ez a cikk akkor a leghevesebb ellenállásba ütközött, még abban a kis körben is, amely a régi teozófiai mozgalomból csatlakozott hozzánk. Mindenütt úgy fogták fel, hogy ez a cikk valójában egyáltalán nem teozófus jellegű.

Akiről az előbb beszéltem, Maria Strauch Spettini színésznő szívének egész melegével és nagyon bensőségesen a cikk mellé állt és azt gondolhattam, kedves barátaim, hogy ez az egyetértés az egész oppozíciónál nagyobb súlyt jelent a teozófiai mozgalom haladása számára, ha az igazságot tekintjük. Vagyis röviden ez a lélek teljesen beleszövődött abba, aminek szellemi áramlatunkba bele kell áradnia. Nemsokára meghalt. Már 1904-ben áthaladt a halál kapuján. Halála után egy ideig ki kellett küzdenie magának a szellemi világban valóságos mivoltát. És 1907-ben még nem, de a müncheni misztériumjátékainktól kezdve, 1909-től fogva és a következő időkben egyre fokozódóan, ez a lélek állt védőn és sugárzón a mögött, amit müncheni ünnepi játékaink számára elhatározhattam. Amit ez a lélek adhatott a szépséghez vonzódó tehetsége révén szellemi ideáljaink művészi megvalósításához, az mintegy misztériumjátékaink őrangyalától hatott a szellemi világból úgy, hogy erőt éreztünk a szükséges iniciatíva megragadásához. Mert ahogyan fizikailag izmaink ereje segít, úgy áradt a szellemi világból leáramló szellemi erő a saját szellemi erőnkbe.

Így műkődnek velünk a halottak, így vannak velünk. Most jön az a fordulat, amiről ma leginkább beszélnem kell. Ez ismét egy olyan eset volt, ahol az antropozófiai téren felvett tartalmak láthatóan nemcsak az illető személyiség individuális életének saját fejlődésihez járultak hozzá, hanem visszaáramlottak hozzánk abba, amit az egész antropozófus mozgalomért tehettünk. Két lehetőség állt fenn: ez a személyiség először is felvette magába, amit felvehetett. Így lelkében volt és felhasználhatta az életben való további előrehaladásához, a halál utáni életben is. Ez helyes, ennek így kell történnie, mert az emberi léleknek egyre tökéletesebbé kell válnia, hogy elérje isteni célját és mindent meg kell tennie, ami hozzájárulhat ehhez a tökéletesedéshez. Ez a lélek felvette azonban a Krisztussal való áthatottság egész érzületét, és ezért nemcsak saját maga számára hathatott az, amit felvett, hanem leáradhatott hozzánk és hatásában mintegy közös kincsünk lehetett.

Ez Krisztus tevékenysége, amikor áthatja megismerésünk eredményeit. Nem veszi el tőlünk azt, amit e megismerés eredményei individualitásunk számára jelentenek. De Krisztus minden lélekért meghalt. Ha felemelkedünk ahhoz a megismeréshez, és ennek kell az igazi földi ember megismerésének lennie, hogy „nem én, hanem a Krisztus énbennem” (Gal. 2.20), ha mintegy Krisztust tudjuk magunkban mindabban, amit tudunk, ha Krisztusnak tulajdonítjuk kifejtett erőinket, akkor nemcsak a magunk számára hat az, amit felveszünk, hanem az egész emberiség számára. Mert akkor az egész emberiség számára termékennyé válik. Akárhová tekintünk az emberi lelkekre a földkerekségen, Krisztus mindnyájunkért meghalt. És amit az ő nevében vesznek fel, azt saját tökéletesedésükért veszik fel úgy, mint az egész emberiség értékes és hatékony kincsét.

Pillantsunk vissza arra, amit a mai este bevezető szavaiban mondtam. Azt mondtam, hogy ha halálunk után visszapillantunk élettablónkban arra, amit átéltünk, akkor úgy tűnik, mintha ideáljainkban valami idegenség volna. Olyan érzésünk támad, hogy ezeken az ideálokon az érződik, hogy valójában nem visznek el bennünket az általános emberi élethez, nem kezeskednek a realitásért az általános emberi életben. Elvisznek bennünket az általános emberi élettől. Lucifernek éppen az ideáljaink felett van intenzív hatalma. Mivel oly szépen sarjadnak az emberi lélekből, de éppen csak belőle és nem gyökereznek a külső valóságban, ezért van Lucifernek olyan hatalma, és voltaképpen Lucifer mágneses vonzását érezzük az ideáljainkban halálunk után is. Lucifer közelít hozzánk és különösen értékes számára, ha ideáljaink vannak, hiszen az ideálok kerülőútján tud magához vonzani.

Ha azonban Krisztussal szőjük át azt, amit a szellemmel áthatunk, ha magunkban érezzük Krisztust és tudjuk, hogy amit felveszünk, azt Krisztus is felveszi bennünk - „nem én, hanem Krisztus énbennem” -, akkor a halál kapuján átlépve nem úgy tekintünk vissza ideáljainkra, mintha el akarnánk idegeníteni minket a világtól, hanem mintegy átadtuk ideáljainkat Krisztusnak. Akkor felismerjük, hogy Krisztus teszi ideáljainkat saját ügyévé. Magára vállalja ideáljainkat. Én egyedül nem tudom az ideáljaimat úgy magamra vállalni, hogy olyan biztos csírák legyenek a földi emberiség számára, mint ahogyan az idei nyár növényi csirái a jövő nyár növénytakarójának biztos csirái lesznek. De Krisztus énbennem képes rá. Krisztus énbennem a szubsztancia realitásával szövi át az ideáljaimat.

Az eljövendő valóság számára azok az ideálok adnak reális csirát, amelyeket úgy ápolunk magunkban, hogy azt mondjuk: igen, emberi mivoltunkban e földkerekségen ragadjuk meg az ideálokat, de bennük él Krisztus és átveszi ideáljainkat. A Krisztussal áthatott idealizmust átszövi a realitás csirája. És aki valóban érti Krisztust, az úgy néz ezekre az ideálokra, hogy azt mondja: az ideálok most még nem tartalmaznak olyasmit, ami úgy biztosítja realitásunkat, valóságjellegüket, mint ahogy a növényi csíra valóságjellege biztosítva van a következő évre. Ha azonban úgy fogjuk fel ideáljainkat, hogy átadjak a bennünk lévő Krisztusnak, akkor azok reális csírák. Akinek igazi Krisztus-tudata van, és életének szubsztanciájává teszi Pál szavait: „nem én, hanem a Krisztus énbennem az ideáljaim hordozója”, az úgy tekint erre, hogy azt mondja: igen, itt van az érett vetés, a csírák, a folyók és tengerek, hegyek és völgyek alakulnak ki, de emellett ott van az idealizmus világa. Az idealizmus világát Krisztus vette át, és a jelenlegi világunkban mintegy ez az eljövendő világ csirája. Mert Krisztus úgy viszi át ideáljainkat az eljövendő világba, ahogy a természet istene átviszi az idei növénycsírákat a következő évbe.

Ez ad realitást az idealizmusnak. Ez eloszlatja a lélekben felmerülő keserű, komor kétségeket, amikor az az érzés fogja el, hogy, mi lesz az ideálok világából, amelyek szorosan kötődnek a külső realitáshoz és mindahhoz, amit értékesnek kell tartanom? Aki felveszi a Krisztus-impulzust, az érzi, hogy realitás hatja és itatja át az emberi lélekben érlelődő idealizmust és bölcsességtartalmat. Két példát említettem, kedves barátaim, hogy az okkult világból vett két példán mutassam meg, hogy milyen másként hat az, amit Krisztussal áthatottan bíznak a lélekre, mint amit Krisztussal át nem hatott bölcsességként bíznak rá. Valóban egészen másként jut le hozzánk az, amit a lélek e földi életben Krisztusnál hatott át mint az, amit nem hatott át Krisztussal.

Megrendítő hatású kedves barátaim, ha a szellemi látó tudat feltekint a szellemi világba és olyan lelkek ideáljaikért vívott küzdelemét látja, akiknek a tudatában Krisztus nem világosodott meg teljesen még a legutóbbi inkarnációban. Az ember látja, hogy a lelkek legdrágább kincsükért harcolnak, mert ideáljaikban Lucifer hatalma alá vetette őket, és így elszakíthatja őket azoktól az eredményektől, amelyeket reális eredményekként az egész világnak kell élveznie. Mást látunk azoknál, akik tudásuk, lelkük tartalmát áthatották Krisztussal, és mintegy visszfényt keltve bennünk éltetőén hatnak a lélekre már a testi életben. Éppen a Krisztus-impulzussal való áthatottságot érezhetjük a lélek legértékesebb belső melegének, vigasztalásnak az élet legnehezebb helyzeteiben, és támasznak az élet legsúlyosabb mélypontjain. Miért? Mert akit valóban áthat a Krisztus-impulzus, az érzi, hogyha lelkének elért eredményei mégoly tökéletlenül jelennek is meg a földi élet előtt, a Krisztus-impulzus benne rejlik, mint elérésük kezessége és biztosítéka. Ezért olyan vigasztaló Krisztus az élet kétségeiben, ezért ő a lélek támasza.

Milyen sok minden nem teljesül a földi lelkek életében, kedves barátaim. Sok értékesnek látszó dolgukra kell úgy tekinteniük a külső fizikai világ előtt, mint sokszor széjjeldúlt tavaszi reményekre. Amit azonban őszintén érzünk lelkünkben, és mint értékesnek tartott tulajdonát egyesítjük lelkünkkel, azt átadhatjuk Krisztusnak. És bármilyenek is a megvalósítás kilátásai, ha átadtuk Krisztusnak, akkor átviszi szárnyán a valóságba. Nem is kell róla mindig tudni, de ha a lélek úgy érzi magában, Krisztust, mint ahogy a test éltető elemének érzi a vért, akkor megérzi a Krisztusi-impulzus melegítő realizáló hatását mindazzal szemben, amit a lélek nem tud a külső világban realizálni, bár méltán realizálni szeretne.

A szellemi látó tudat látja ezeket, mikor a lelkeket haláluk után szemléli, és ez csak azt bizonyítja, hogy mennyire indokolt, ha az emberi lélek minden cselekedeténél és gondolatánál úgy érzi, hogy Krisztus hatja át és Krisztust veszi fel vigasztalóul, támaszul, azt mondván földi életében: „nem én, hanem Krisztus énbennem”. Mondjuk földi életünkben, hogy „nem én, hanem Krisztus énbennem” kedves barátaim! Emlékezzenek a „Theosophie”[2] elején arra a helyre, amely rámutat az egyik pontra, ahol a szellemi élet bizonyos fokán megvalósul az, ami a földi élet világában hatja át a lelket. A „Theosophie” bizonyos helyén arra hívtam fel a figyelmet, hogy a „Tat tvam asi” az „Ez vagy te”, amit a keleti bölcsek meditálnak, valóságként jelenik meg éppen abban a pillanatban, amikor megtörténik az áthaladás az úgynevezett lélekvilágból a szellemvilágba. Nézzenek utána a megfelelő helyen, kedves barátaim!

De még valami más is emberileg roppant jelentős módon valósággá válhat abból, amit egy Krisztussal áthatottságot érző emberi lélek mondhat magának ebben az életben, azaz Pál szavait: „nem én, hanem Krisztus énbennem”. Ha ezt úgy vagyunk képesek gondolni, hogy belső valósággá válik, akkor halálunk után hatalmas, jelentős módon valósul meg. Mert amit az életnek ilyen nézőpontjából veszünk fel a világban az életnek a „nem én, hanem Krisztus énbennem” nézőpontjából, az a halál és újabb születés közt úgy lesz sajátunk és belső természetünk, hogy gyümölcséből részesítethetjük az egész emberiséget. Amit a „nem én” szempontjából veszek fel, arról halálom után azt mondhatom és érezhetem, hogy nem csak nekem, de minden embertestvéremnek! És csak akkor szabad kimondanom, hogy mindenekfelett szerettem őt, magamnál is jobban, ezért engedelmeskedtem a parancsolatnak: „szeresd Istenedet mindenek felett”. - „Nem én, hanem Krisztus énbennem”. - És teljesítettem a másik parancsolatot „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. Mert amit megszereztem magamnak az azáltal válik az egész földi emberiség közös kincsévé, hogy Krisztus átviszi a realitásba.

Ha ilyen dolgok hatnak ránk, akkor megtapasztaljuk kedves barátaim, hogy mit jelent Krisztus az emberi lélek számára, hogyan lehet az emberi lélek támasza és hordozója, aki vigasztalja és átvilágítja. És lassanként beleérezhetjük magunkat abba, amit Krisztusnak az emberi lélekhez fűződő kapcsolatának nevezhetünk.

 

[1] eredeti nyelven „Luzifer”

[2] magyarul „A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei” címen jelent meg (GA 9).

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként