"Életünk a szabad és nem szabad cselekedetek láncolata. Az ember fogalmát azonban nem gondolhatjuk végig anélkül, hogy egyszer ne jutnánk el a szabad szellemhez mint az emberi minőség legtisztább kifejeződéséhez. Igazán emberek csak annyiban vagyunk, amennyiben szabadok vagyunk."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Krisztus és az emberi lélek (9)


Krisztus és az emberi lélek

1. --

Norrköping, 1914. július 12.

Kedves barátaim! Együttlétünk kezdetén szívből üdvözlöm önöket. Norrköpingi barátaink azt kívánták, hogy olyan témáról beszéljek, amely ahhoz a lényhez kapcsolódik, aki a szellemtudomány területén mindenekelőtt közel áll hozzánk és közelről érint bennünket, Krisztus lényéhez. Ennek a kívánságnak úgy próbáltam eleget tenni, hogy arról szándékozom beszélni, hogy ez a Krisztuslény hogyan éled fel az emberi lélekben és mi a jelentősége ennek az újjáéledésnek. Éppen e téma kapcsán alkalmunk lesz arra, hogy szellemtudományos szempontból beszéljünk a kereszténység legemberibb, legszívhezszólóbb jelentőségéről.

Ez az emberi lélek! Szellemtudományosan szólva van egy rövid szavunk, amely nem foglalja ugyan magába mindazt amit az „emberi lélek” jelent számunkra, de mégis utal arra, hogy ami tág határai közt mintegy kitölti és áthatja a lelkiséget a földi ember számára és ez a rövid, szó az én. Amennyiben földi emberek vagyunk, én-lényünk addig terjed, ameddig lelkiségünk. Mikor az én lényének nevét kiejtjük, mindjárt eszünkbe jut, hogy ez az én-lény az emberi lény négy legközelebbi tagjának egyikét jelenti. Először az emberi lény négy tagjáról beszélünk: a fizikai testről, az étertestről, az asztráltestről és az énről. Csak fel kell idéznünk néhány dolgot, hogy kiindulópontunk legyen azokhoz a fejtegetésekhez, amelyeknél ezekben a napokban kívánunk foglalkozni. Csak emlékeznünk kell arra, hogy az ember fizikai testét nem tekintjük úgy, mintha törvényeit és tartalmának lényegét megismerhetnénk abból, amit a földi környezetünk nyújt számunkra.

Tudjuk, hogyha az ember fizikai testét érteni akarjuk, Földünk három előző megtestesüléséhez kell visszamennünk a Szaturnusz-, Nap-, és Hold-inkarnációhoz. Tudjuk, hogy a fizikai test már az ősi távoli múltban, Földünk Szaturnusz-inkarnációjában megkapta kiindulását. Tudjuk azonban, hogy a Nap-inkarnáció folyamán az étertest kapta meg kiindulását a Hold-inkarnáció alatt pedig az asztráltest. És földfejlődésünk alapjában véve nem más, mint az, ami minden fázisában és korszakában lehetőséget nyújt az énnek, hogy egész távlatában megvalósítsa Önmagát. Azt mondhatjuk, hogy ahogyan a fizikai test fejlődésének bizonyos számára jelentőségteljes fokára ért a Szaturnusz-fejlődés végén, az étertest a Napfejlődés végén, az asztráltest pedig a Holdfejlődés végén úgy énünk is fejlődésének jelentős pontjához érkezik majd a földfejlődés végén. Arról is beszélünk, hogy énünk fejlődése három lelki tagján át történik, az érzőlelken, értelmi vagy kedélylelken és a tudati lelken át. E három lelki tagtól körülfogott valamennyi világnak van valami köze énünkhöz.

Földfejlődésünk során ez a három lelki tag készítette el magának a három külső testi tagot, a fizikai testet, az étertestet és az asztráltestet. Hosszú földi korokon át készítette el őket, és az Atlantisz utáni korok egymásra következő kultúrkorszakaiban fejlődve bizonyos módon tovább fog alkalmazkodni az eljövendő földi korokban az asztráltesthez, étertesthez, és fizikai testhez. Így a Föld előkészülhet arra, hogy átlépjen a Jupiter-fejlődésbe. Az ember földi fejlődését éppenséggel lelki fejlődésének nevezhetnénk, ha a kifejezést elég átfogó értelemben vesszük. Azt mondhatnánk, hogy mikor a Föld elkezdődött, akkor az emberben is törvényszerűen megmozdult a lelkiség. Először a külső burkokon dolgozott. Azután önmagát dolgozta ki és most arra készül, hogy ismét a külső burkokon dolgozzék, hogy a Jupiter-fejlődés előkészülhessen.

Most szem előtt kell tartanunk, hogy az embernek mivé kell válnia lelkében a földfejlődés folyamán. Azzá kellene válnia, amit a „személyiség” kifejezéssel jelölhetünk meg. Ennek a személyiségnek elsősorban az úgynevezett szabad akaratra van szüksége, de másfelől szüksége van arra a lehetőségre is, hogy önmagában megtalálja a világban lévő istenséghez vezető utat. Egyfelől van tehát a szabad akarat, a jó és rossz, szép és csúnya, igaz és hamis közti választás lehetősége. Aztán az istenség megragadása, hogy behatoljon lelkünkbe és tudjuk, hogy az istenség betölt bennünket, szabadon betölti lelkünket. Ez az emberi lélek fejlődésének két célpontja a Földön.

Az emberi lélek földfejlődése e két célponthoz, mondhatnánk két vallási adományt kapott Az egyiknek az a rendeltetése, hogy beleárassza az emberi lélekbe azokat az erőket amelyek a szabadsághoz, az igaz és hamis, szép és csúnya, jó és rossz megkülönböztetéséhez vezetnek. Másfelől még egy vallási adományt is kellett az embernek kapni földi fejlődése során, hogy lelkébe jusson az a csíra, amelynek révén a lélek magában érezheti az istenséget magával egyesülve. Az első vallási adomány az Ótestamentum elején tárul elénk, mint a bűnbeesés, a kísértés hatalmas képe. A második mindabban elénk tárul, amit a Golgotai Misztérium kifejezésével írunk körül.

Ahogy a bűnbeesésnek és kísértésnek az emberben elvetett szabadsággal, a jó és rossz, szép és csúnya, igaz és hamis megkülönböztetésének képességével van dolga, úgy a Golgotai Misztériumnak azzal, hogy az emberi lélek újra rátaláljon az istenséghez vezető útra, hogy megtudhassa, hogy az istenség ragyoghat benne és áthathatja lényét. E két vallási adomány mintegy magában foglalja a földfejlődés lényegét, mindazt a földfejlődés mivoltából, amit a lélek legmélyében átélhet, és ami az emberi lélek lényegével és alakulásával mélységesen összefügg.

Mennyiben függ Össze az emberi lélek lénye alakulása és belső átélése e két említett vallási adománnyal?

Kedves barátaim, nem csak elvontan szeretném mondanivalómat leírni, hanem először egészen konkrét fejtegetésből indulnék ki. Abból indulnék ki, hogy a Golgotai Misztérium bizonyos jelenete történelmi hagyományként tárul szemünk elé, úgy ahogyan az emberiség szívébe és lelkébe vésődött és még sokkal jobban be kellene vésődnie. Tételezzük fel egy pillanatra, hogy Jézus Krisztusban az a lény van előttünk, akit szellemtudományos fejtegetéseink során többször megbeszéltünk és jellemeztünk. Tételezzük fel, hogy Jézus Krisztusban az tárul szellemi szemünk elé, akinek az egész univerzumban a legfontosabbnak kell tűnnie nekünk, embereknek. És azután állítsuk szembe ezzel az érzéssel a jeruzsálemi izgatott tömeg kiabálását, dühöngését a keresztre feszítés előtt az elítéléskor. Állítsuk szellemi szemünk elé azt a tényt, hogy a jeruzsálemi legfőbb tanács mindenekelőtt azt tartja igen fontosnak, hogy azt kérdezze meg Jézus Krisztustól, hogy hogyan vélekedik az istenségről, az istenség fiának vallja-e magát. És lássák meg szellemi szemünkkel, hogy a legfőbb tanács szerint az a legnagyobb istenkáromlás, amit Jézus Krisztus kimondhatott. Vegyük szemügyre azt is, hogy történelmileg egy olyan jelenet van előttünk, ahol a nép Jézus Krisztus haláláért kiabál és dühöng. És próbálják meg elképzelni, hogy történelmileg mit jelent voltaképpen a nép kiabálása és dühöngése.

Kérdezzük meg, hogy mit kellett volna felismernie ennek a népnek Jézus Krisztusban? Azt a lényt kellett volna felismernie, aki megadja a földi élet értelmét és jelentését. Azt a lényt kellett volna felismernie, akinek a tette nélkül a földi emberiség nem találhat rá újra az istenséghez vezető útra. Fel kellett volna ismernie, hogy e lény nélkül a föld emberének nincs meg az értelme. Ha a Krisztus-eseményt el akarták volna törölni, akkor az ember nevét kellett volna eltörölni a földi fejlődésből.

Képzeljük el, hogy ez a tömeg azt a lényt ítéli el, az ellen dühöng, aki a földi embert egyáltalán emberré teszi, aki célt és értelmet ad a földnek. Mi rejlik ebben? Nem az rejlik ebben, hogy az emberiség olyan ponthoz érkezett akkor földi fejlődésében ahol azt mondhatjuk, hogy az ember ismerete elsötétült azokban, akik akkor Jeruzsálemben az ember igazi lényének ismeretét képviselték. Nem tudták, hogy mi az ember és mit kell tennie a Földön. Nem kevesebbet mond ez nekünk, mint hogy az emberiség olyan ponthoz ért, ahol elveszítette önmagát és azt ítélte el, ami értelmet és jelentőséget ad neki földi fejlődésében. Az izgatott tömeg kiabálásából kihallhatnánk azt, amit nem bölcsességből, hanem ostobaságból mondanak: nem akarunk már emberek lenni, el akarjuk taszítani magunktól azt, ami embervoltunknak továbbra is értelmet ad.

Ha mindezt meggondoljak, akkor mégis másként tárul szellemi szemünk elé az, amit például a páli kereszténység értelmében neveznek az emberi bűnhöz és vétekhez való viszonyának. Hiszen Pál úgy gondolja, hogy az ember fejlődése során bűnbe és vétekbe eshetett és ezekből nem tud önmagától megtisztulni. És Krisztusnak azért kellett a Földre jönni, hogy az ember megtisztulhasson bűnétől és vétkétől, és mindattól, ami ezekkel összefügg. Ez Pál véleménye. És azt mondhatnánk, hogyha e véleménynek igazi bizonyítékra van szüksége, úgy ez a bizonyíték ott van azoknak a dühöngésében és kiabálásában, akik azt kiáltják: „Feszítsd meg!” Mert ebben a kiáltásban az rejlik, hogy az emberek nem tudták, hogy ők maguk mit jelentenek a Földön, és hogy előző fejlődésük oda tartott, hogy lényüket sötétbe borítsa.

Ezzel azonban elértünk ahhoz, kedves barátaim, amit a Krisztus lényét előkészítő hangulatnak nevezhetünk az emberi lélekben. Az emberi lélek Krisztus-lényt előkészítő hangulata abban áll kegy a lélek úgy érzi saját átélése révén, ha nem is tudja világosan szavakba foglalni: úgy fejlődtem a Föld kezdete óta, hogy fejlődésem célját nem tudom el érni azáltal, amit magamban hordozok. Hol van az, amibe kapaszkodhatok, amit felvehetek magamba, hogy elérjem fejlődésem célját? Az előkészítő keresztény hangulat úgy érzi, hogy az ember lénye messze túlterjed azon, amit a lélek eddigi földfejlődése folytán saját erejéből el tud érni.

A lélek nem találja meg magában az erőt, amit saját lényével kapcsolatosnak kell tudnia. Ha ezután rátalál arra, ami megadja neki ezt az erőt, akkor megtalálta Krisztust. Akkor a lélek kialakítja a Krisztushoz fűződő kapcsolatát. Akkor a lélek egyfelől azt mondja magának, hogy a Föld kezdetén egy lényt rendeltek számomra, de ez elhomályosult előttem a földfejlődés folyamán. Ha most betekintek ebbe az elsötétült lélekbe, úgy hiányzik az erőm e lény megvalósításához, De szellemi tekintetemet Krisztusra vetem, ő megadja nekem ezt az erőt. Akkor itt áll az emberi lélek, egyfelől a leírt módon, másfelől pedig Krisztus közeledését érezve, mintegy közvetlen személyes kapcsolatban Krisztussal. Keresi Krisztust és tudja, hogy nem találhat rá, ha ő maga nem adja át magát az emberiség emberi fejlődése révén, ha nem közeledik hozzá kívülről.

Kedves barátaim, van egy elég általánosan elismert keresztény egyházatya (Justinus), aki nem riadt vissza attól, hogy görög filozófusokat, Hérakleitoszt, Szókratészt és Platónt kereszténynek nevezzen, a kereszténység megalapítása előtti keresztényeknek. Miért teszi ezt ez az egyházatya? Az eredetileg fénylő keresztény tanokból sok mindent elhomályosít az, amit ma felekezetnek hívnak. Hiszen Ágoston maga is azt mondta, hogy minden vallásban volt valami igaz, és ami igaz volt bennük, az keresztény volt, még mielőtt a kereszténység név szerint létezett volna. Ágoston még mondhatta ezt, ma eretnekséggel vádolnák azt, aki ilyet mondana egy keresztény felekezetin belül.

Leghamarabb úgy értjük meg, hogy ez az egyházatya mit akart mondani, amikor a régi görög filozófusokat is kereszténynek nevezte, ha belé próbálnak helyezkedni azoknak a lelkeknek a hangulatába, akik az első században igyekeztek megértő módon meghatározni Krisztushoz fűződő viszonyukat. Ők nem úgy gondoltak krisztusra mintha a Golgotai Misztérium előtt nem lett volna kapcsolata a földfejlődéssel. Krisztusnak mindig volt valami köze a földfejlődéshez. A Golgotai Misztérium révén csak megváltozott a földfejlődéssel kapcsolatos feladata, missziója az előzőkhöz képest. Nem keresztény jellegű kedves barátaim, ha Krisztust csak a Golgotai misztérium óta keressük a földfejlődésben. Az igazi keresztények tudják, hogy Krisztusnak mindig köze volt a földfejlődéshez.

Tekintsünk először a zsidó népre. Ismerte a zsidó nép Krisztust? Most nem arról beszélek, hogy ismerte-e Krisztus nevét. Nem arról, hogy tudata volt e mindarról, amit el kell mondanom önöknek, hanem arról beszélek, hogy a kereszténységet igazán megértve elmondható-e, hogy Krisztus a zsidóságé volt, a zsidóság ismerte Krisztust. Hiszen lehet valaki az ember körében, kedves barátaim, akinek külső alakját látják, de lényét nem ismerik, nem tudnák jellemezni, mert megismeréséhez nem emelkedtek fel. Mondhatnám Krisztus igazi keresztény értelemben a régi zsidóságé volt, de lényét nem ismerte meg. Keresztény ez, amit most mondtam? Olyan keresztény, kedves barátaim, amennyire páli jellegű.

Hol volt Krisztus a régi zsidóság számára? Az Ótestamentum elmondja, hogy mikor Mózes kivezette a zsidókat Egyiptomból a pusztába, nappal felhőoszlop, éjjel tűzoszlop járt előttük. Elmondja, hogy a zsidók átkeltek a tengeren, a tenger szétnyílt előttük. Így átgázolhattak rajta, míg utánuk összezárult, és az egyiptomiak belefulladtak. Elmondja, hogy a zsidók elégedetlenkedtek, de Mózes istenük felszólítására odament egy sziklához és botjával vizet tudott fakasztani a sziklából, ez a víz felüdítette a zsidókat. Ha emberileg érthető módon akarnánk kifejezni a zsidók Mózes által történő vezetését, akkor azt mondanánk: Mózes vezette a zsidókat miközben istene őt magát vezette. Ki volt ez az isten? Ne feleljünk még erre kedves barátaim, hagyják Pált válaszolni rá, hogy melyik isten vezette a zsidókat a pusztában. Az első korinthusi levél 10. fejezetének 1.-4. versében olvassuk Pál szavait:

„Mert nem akarom, hogy ne tudjátok testvéreim, hogy atyáink valamennyien a felhő alatt voltak” a tűzoszlopot érti - „és valamennyien átmentek a tengeren és valamennyien Mózesre kereszteltették meg a felhőben és a tengerben, és valamennyien ugyanazt a lelki eledelt ették és valamennyien ugyanazt a lelki italt itták, mert ittak az őket követő lelki sziklából, ez a szikla pedig Krisztus volt”

Krisztus volt tehát Pálnál az, aki vezette a zsidókat, beszélt Mózessel, vizet fakasztott a sziklából, elterelte a tengert a zsidók útjából? Aki azt állította, hogy Pál nem keresztény az állíthatná, hogy nem keresztény jellegű az ótestamentum vezető istenében, Mózes urában Krisztust látni.

Kedves barátaim azt hiszem, az Ótestamentum egy helye valóban nagy nehézséget okoz a mélyebb gondolkodás számára. Ez olyan hely, amelyhez mindig újra visszatér az, aki nem felületesen olvassa az ótestamentumot, hanem összefüggésében akarja érteni. Mit jelenthet ez a hely? - kérdezi magától Ez a hely a következő:

„És felemelé Mózes az ő kezét és üté a kősziklát az ő vesszejével két ízben: akkor kijőnek sok vizek, és ívék a gyülekezet és az ő barmaik. És mondá az Úr Mózesnek és Áronnak: Mivelhogy nem hittetek nekem, hogy megszentelnétek engemet az Izrael fiainak szemei előtt: azért nem viszitek be e gyülekezetet a földre melyet adtam nékik” (Mózes IV. könyve 20. rész 11.-12.)

Vegyék ezt a helyet összefüggésében az Ótestamentumban kedves barátaim. Az Úr megparancsolja Mózesnak, hogy üssön botjával a sziklára, mikor a nép elégedetlenkedik. Mózes ráüt botjával a sziklára, mire víz fakad belőle. Mózes és Áron mindent megtesz, amit az Úr parancsolt. Utána mindjárt közlik velünk, hogy az Úr szemrehányást tesz Mózesnek - ha ugyan szemrehányás, hogy nem hitt benne. Mit jelent ez? Olvassák át az ehhez a helyhez irt kommentárokat, és próbálják velük megérteni ezt a helyet. Úgy értik, mint sok mindent a bibliában, tudniillik valójában sehogy. Mert e hely mögött hatalmas titok rejlik. Az rejlik mögötte, ami azt akarja kifejezni, hogy aki Mózest vezette, aki az égő csipkebokorban jelent meg Mózesnek, aki a pusztában vezette a népet, aki vizet fakasztott a sziklából, az az Úr volt, Krisztus. De még nem jött el az ideje. Mózes maga sem ismerte fel, Mózes még valaki másnak tartotta. Ez jelenti azt, hogy Mózes nem hitt abban, aki megparancsolta, hogy botjával üssön a sziklára.

Hogyan jelent meg az Úr Krisztus, a zsidó népnek? Hiszen halljuk, „nappal vízoszlopban, éjjel tűzoszlopban”, és azáltal, hogy üdvükért kettéválasztotta a vizet. Sok mindent cselekedett még, csak el kell olvasnunk az Ótestamentumban. Azt mondhatnánk, hogy a felhő - és tűzjelenségekben, a levegőben a természet elementáris történéseiben hatott. De a régi zsidókban sohasem merült fel, hogy ami a felhő és tűzoszlopban jelent meg, ami olyan csodákat tett mint a tenger kettéosztása, az ősi valójában az emberi lélekben is megjelenik. Miért nem ébredtek rá erre a régi zsidók? Mert az emberi lélek elveszítette azt az erejét, hogy legmélyebb lényét megérezze magában. Ezt az erőt az emberiség fejlődésének lefolyása miatt veszítette el. A zsidó lélek belenézhetett a természetbe, hathatott rá az elementáris történések fensége ás mindezekben meg sejthette istenét és urát, de önmagában, saját mivoltában közvetlenül nem találhatta meg.

Krisztus itt van az Ótestamentumban, itt működött, de az emberek nem ismerték fel. Hogyan hatott Krisztus? Nem látjuk hogyan hatott, kedves barátaim, ha átolvassuk az Ótestamentumot. A legjelentősebb, amit Mózes Jahve szavával adhatott a népnek, a tízparancsolat volt. Az elemek erejéből kapta őket ebből szólt hozzá Jahve. Mózes nem szállt le saját lelkének mélységeibe! Nem kérdezte magányos meditációban: Hogyan szól Isten saját szívünkben? Felment a hegyre. Az isteni akarat az elemek ereje révén nyilvánult meg. Az Ótestamentum alapvető jellege az akarat. Ezt az alapvető jelleget sokszor a törvény jellegének is nevezik. Az akarat áthatja az emberiség fejlődését és a törvényekben nyilatkozik meg, pl. a tízparancsolatban. Isten az elemek által nyilvánította ki az embereknek akaratát. A földfejlődésben az akarat uralkodik. Mintegy ez az értelme az Ótestamentumnak és egész értelme szerint azt követeli az emberektől, hogy alávessék magukat ennek az akaratnak.

Ha lelkünk élé tárjuk, amit az imént megnéztünk akkor mindezeknek az eredményét így foglalhatnánk szavakba: Az embereknek megadatott az Úr akarata, de az emberek nem ismerték fel az Urat, az istenséget. Nem ismerték fel úgy, hogy összekötötték volna saját emberi lelkükkel.

Most fordítsák tekintetünket a zsidókról, a pogányokra. Létezett-e Krisztus a pogányok számára? Keresztény módon beszélhetünk-e arról, hogy a pogányok számára is létezett Krisztus?

Kedves barátaim, a pogányoknak megvoltak a misztériumaik. Akiket beavattak e misztériumokba, azoknál megoldották a testet és lelket összefűző köteléket, így-lelkük kilépett a testükből. És amikor a lélek a testen kívül volt, megismerte a lét titkait a szellemi világban. Sok minden kapcsolódott ezekhez a misztériumokhoz. A beavatandók sokféle megismerésre tettek szert a misztériumokban. Ha azonban azt vizsgáljuk, hogy mi volt a legmagasztosabb, amit a misztériumtanítvány felvehetett, az az volt, hogy testen kívüli állapotban odaállították Krisztus elé. Krisztus a pogányok számára is létezett, de csak a misztériumokban. Csak akkor nyilatkozott meg a számukra, mikor lelkük a testen kívül volt. És ha a pogányok éppoly kevéssé ismerték is fel a misztériumtanítványok élé állított lényben Krisztust, mint a zsidók, akiknél szintén Krisztus volt az a lény, akiről éppen most beszéltem, Krisztus mégis jelen volt a pogányok számára is.

Azt mondhatnánk, hogy a pogányok számára misztériumokat rendeztek be. A misztériumokba azokat vették fel, akik érettek és felkészültek voltak. E misztériumok révén hatott Krisztus a pogányok világára. Miért hatott így? Azért, mert az emberek lelke a Föld kezdete óta zajló fejlődése során elveszítette saját erejét, hogy önmagától megtalálja igazi lényét Ennek az igazi lénynek akkor kellett megnyilvánulnia az emberi lélek számára, amikor nem volt emberi mivoltának kötelékében, vagyis nem kötődött a testhez. Ekkor Krisztusnak kellett az embereket vezetnie azáltal, hogy az embert mintegy kivetkőztették emberi mivoltából, mint misztériumbeli beavatottat. Krisztus jelen volt a pogányok számára is. Vezette őket a misztérium intézményében. De sohasem volt úgy, kedves barátaim, hogy az ember azt mondhatta volna, hogy ha kibontakoztatom saját erőimet, megtalálom a Föld értelmét. Ez az értelem elveszett, elsötétült. Az emberi lélek erőit túlságosan mély régiókba gyűrték be, semhogy a lélek a saját erejéből megadhatta volna magának a Föld értelmét.

Ha hatni engedjük magunkra azt, amit a pogány misztériumokban adtak a beavatandóknak, a misztériumtanítványoknak, akkor ez a bölcsesség. A zsidóknak a törvények által akaratot adtak, a pogány misztériumtanítványoknak bölcsességet. Ha azonban arra tekintünk, ami ezt a pogány bölcsességet jellemzi, úgy a következő szavakba foglalhatjuk össze. Ha a földi ember nem húzódott ki a testéből, mint a misztériumtanítvány, akkor a bölcsesség révén nem tudta megismerni istenét. - Az istenség a bölcsesség révén éppoly kevéssé tudott megnyilatkozni az ember számára, mint az akarat révén. Egy mondást találunk kedves barátaim, amely egész csodálatosan végighömpölyög az egész görög ókoron, mint az emberiséggel szemben támasztott hatalmas követelés. Ez a mondás Apolló szentélyének bejáratán állt, tehát egy misztériumhelyen. Ez a mondás az „Ismerd meg önmagadat”. Mit mond számunkra az a tény, hogy a misztériumszentélyen az emberrel szemben támasztott követelésként állt ez a mondás, hogy „Ismerd meg önmagadat”? Azt mondja, hogy odakint ahol az ember olyan emberként marad, amilyenné a Föld kezdete óta vált, ott sehol sem tudtak eleget tenni az „Ismerd meg önmagadat” követelésnek, miszerint emberből valami mássá kell változnunk, mivel önmagunk megismeréséhez a misztériumban kell feloldani azokat a kötelékeket, amelyek a lelket a testhez kötik. Így az Apolló szentélyén csodálatos követelményként álló mondás is arra mutat rá hogy bekövetkezett az emberiség elsötétülése, más szavakkal az istent bölcsességgel éppoly kevéssé érhették el, mint ahogy az akarat számára sem tudott közvetlenül megnyilatkozni.

Ahogyan az egyes ember lelke érezheti, hogy nem tudja önmagában kifejteni azt az erőt, amely megadja számára a Föld értelmét úgy a történelmi folyamatban is úgy látjuk a zsidókban az emberi lelket, hogy még vezetőjük Mózes sem ismerte fel azt, aki őt vezette. És a pogányoknál azt látjuk, hogy az „Ismerd meg önmagadat” követelményének csak a misztériumokban lehetett eleget tenni, mert az ember olyanná vált a földfejlődés folyamán testének és lelkének összefüggésében, hogy nem képes kifejteni azt az erőt, amellyel önmagát megismerheti. Felénk hangzik a szózat: Istent nem lehet sem akarattal sem bölcsességgel megismerni. Minek a révén kellene Istent megismerni?

Többször jellemeztük annak az időpontnak a jellegét, amikor Krisztus belépett a földi emberiség fejlődésébe. Most egészen pontosan szemügyre vesszük, hogy mi az értelme annak, amikor arról beszélünk, hogy az emberi lélek bizonyos elsötétülése következett be és az istenség igazi mivoltát sem akarattal, sem bölcsességgel nem lehetett felfedni. Mi valójában az értelme ennek?

Kedves barátaim, az embernek az istenséghez fűződő sokféle kapcsolatáról beszélhetünk. Ha az embernek az istenséghez fűződő kapcsolatáról beszélnek, valamint az emberinek az istenségben rejlő értelméről, akkor úgy beszélnek erről, hogy sokszor igazán nem lehet megkülönböztetni az emberinek az istenséghez való viszonyát attól, ahogyan pl. valami más földi dolog viszonyul az istenséghez. Hiszen még ma is azt találjuk, hogy egyes filozófusok a tiszta filozófia révén akarnak az istenséghez felemelkedni. Tiszta filozófia révén azonban nem juthatunk el az istenséghez. A tiszta filozófia révén bizonyosan eljuthatunk oda, hogy kapcsolatot érezzünk a világmindenséggel, és ahhoz is, hogy tudjuk, hogy az ember lényének halálával valahogyan a világmindenséghez kell kapcsolódnia. De hogy ez a kötődés hogyan történik, ahhoz a tiszta filozófiával nem lehet eljutni. Miért nem? Ha a ma megbeszélt dolgok egész értelmére tekintenek, akkor azt mondhatják, hogy ami a földi ember lelkében megnyilatkozik a születés és halál közt, annak erői túlságosan gyengék ahhoz hogy észlelni tudja azt, ami a földi dolgokon túlterjed és bevezet az isteni szellemiségbe.

Hogy a dolog teljesen világos legyen számunkra először is a halhatatlanság értelmét kutatjuk. Sokan nem is tudják ma már, hogy mi is lehet az emberi halhatatlanság értelme. Sokan akkor is halhatatlanságról beszélnek ma, ha csak azt ismerik el, hogy az emberi lélek átlép lényével a halál kapuján, és azután talál magának valamiféle helyet a mindenségben Ezt azonban minden lény megteszi, kedves barátaim. Ami egyesült a kristállyal, amikor feloldódott, az átmegy a mindenségbe. A hervadó növény átmegy a mindenségbe Az elhaló állat átmegy a mindenségbe. De az embernél mégiscsak másként áll a dolog Az ember számára a halhatatlanságnak csak akkor van értelme, ha a tudatát át tudja vinni a halál kapuján. Képzeljenek el olyan halhatatlan emberi lelket, aki a halála után öntudatlan. Az ilyen halhatatlanságnak semmilyen, a legcsekélyebb értelme sem volna. Az emberi léleknek át kell vinnie tudatát a halálon, hogy halhatatlanságról legyen szó. A testével egyesült lélek semmit sem talál magában, amiről azt mondhatná, hogy az olyan, hogy tudatosan átviszem a halálon. Mert az ember tudata a születés és halál közé van zárva. Hiszen csak a halálig terjed. Amilyen most az emberi lélek tudata, úgy az csak a halálig terjed. Ebbe a tudatba ragyog bele az isteni akarat, pl. a tízparancsolatban. Olvassák el Jób könyvében, hogy ez a beragyogás eljuttathatja-e az embert oda, hogy tudatát felrázza, és olyan erőket fakasszon belőle, hogy azt mondhassa önmagának: tudatként lépek át a halál kapuján. Hogyan érintenek meg bennünket a Jóbhoz intézett szavak: „Átkozd meg az istent és halj meg!” (Jób könyve 2.9) Tudjuk, hogy a férfi nem biztos benne, hogy tudatosan halad-e át a halál kapuján. És állítsuk mellé a görög mondást, amely elénk állítja a görög ember halálfélelmét: „Inkább legyek koldus a felvilágon, mint király az árnyak birodalmában” (Odüsszeia 11. ének). Itt a pogányságból is bizonyítékunk van rá, hogy milyen bizonytalanná váltak az emberi halhatatlanságban. És milyen bizonytalan sok ember még ma is. Akik arról beszélnek, hogy a halál kapuján áthaladva az ember feloszlik a mindenségben, a mindenség valamilyen lényéhez kötődik, ezek az emberek mind nem törődnek azzal, amit a léleknek önmagának kell tulajdonítania, ha halhatatlanságáról akar beszélni.

Csak egy szót kell kiejtenünk kedves barátaim, és felismerjük, hogy az embernek hogyan kell viszonyulnia halhatatlanságához. Ez a szó a szeretet. És mindazt, amit a halhatatlanságról mondtunk összefüggésbe hozhatjuk azzal, amit a szeretet szó jelöl meg. A szeretetet nem az akarat révén sajátítjuk el. A szeretetet nem a bölcsesség révén sajátítjuk el. A szeretet az érzések régiójában tartózkodik, de be kell ismernünk, hogy ha ezt az emberi lelket nem töltené be a szeretet, akkor nem lehetnénk olyan emberi lelkek, amilyeneknek lennünk kell. Sőt, ha a lélek lényébe hatolunk, akkor rájövünk arra, hogy emberi lelkünk nem is volna emberi lélek, ha képtelen volna szeretni.

De gondoljuk csak el, hogy a halál kapuján úgy haladunk át, hogy elveszítenénk emberi individualitásunkat és a mindenség isteni mivoltával egyesülnénk. Akkor benne volnánk ebben az istenségben, hozzátartoznánk. Nem tudnánk az Istent szeretni, benne volnánk. A szeretetnek nem volna értelme, ha benne volnánk Istenben. El kell ismernünk, hogy ha individualitásunkat nem vihetnénk át a halálon, akkor a halálban el kellene veszítenünk a szeretetet. A szeretetnek abban a pillanatban kellene megszűnnie, amikor az individualitás megszűnik. Csak olyan lény tudja a másikat szeretni, aki el van választva tőle. Ha istenszeretetünket át akarjuk vinni a halálon, akkor individualitásunkat kell a halálon átvinnünk, azt kell átvinnünk a halálon, ami a szeretetet fellobbantja bennünk.

Kedves barátaim, ha az embernek át kellett adni a Föld értelmét, akkor a halhatatlanságáról olyan felvilágosítást kellett adni neki, hogy lényét elválaszthatatlannak tartsa a szeretettől. Az embernek sem az akarat, sem a bölcsesség nem adhatja meg azt amire szüksége van, csakis a szeretet. Mi sötétült el az ember földi fejlődése során? Nézzük a zsidókat vagy a pogányokat. A halálon túlterjedő tudat sötétült el, a születés és halál közt tudatosság, a születésen és halálon túl sötétség. A földi testen belüli tudatból nem marad semmi. „Ismerd meg önmagadat” a görög szentély bejáratán: ez ennek a görög szentélynek a legszentebb követelése az emberiséghez! De az ember csak azt felelhette: Ha lelkemmel úgy kapcsolódom testemhez, ahogyan földi emberként létezem, akkor nem tudom felismerni magamat abban az individualitásban, aki szeretni tud a halálon túl is. Erre nem vagyok képes!

Az emberek azt a felismerést veszítették el, hogy individualitásként lehet szeretni a halálon túl is. A halál nem a fizikai test megszűnése. Ezt csak a materialista mondhatja. Képzeljük csak el, hogy az ember tudata testi életének minden órájában olyan volna, hogy a halálon túl lévő dolgokról olyan biztosan tudna, mint ahogyan ma azt mondja, hogy holnap felkel a Nap és áthalad az égen. Akkor a halálnak nem volna fullánkja az ember számára. Akkor a halál nem volna az, amit halálnak nevezünk. Akkor a testben élő emberek tudnák, hogy a halál csak olyan jelenség, amely átvezet az egyik alakból a másikba. A halálon Pál sem a fizikai test megszűnését értette, hanem azt a tényt, hogy a tudat csak a halálig terjed és az ember, amennyiben akkori földi életében testéhez kötődik, a testen belül csak a halálig terjeszthette ki tudatát. Ahol Pál a halálról beszél, mindenütt hozzáfűzhetjük: A halálon túlterjedő tudat hiánya.

Mit adott az embernek a Golgotai Misztérium? Felhőoszlop, tűzoszlop és egyéb természeti jelenségek összessége állt az emberiség előtt a Golgotai Misztériummal? Nem, az emberek előtt ember állt, Jézus Krisztus. Talán olyasmi teljesült be a titokzatos természet révén a Golgotai Misztériummal, hogy szétvált a tenger, hogy Isten népe átkelhessen? Nem, ember állt az emberek előtt, - járóvá tette a bénákat és látóvá a vakokat. Egy embertől indult ki ez.

A zsidódnak a természetbe kellett néznie, ha látni akarta azt, akit isteni urának nevezett. Most egy embert lehetett látni. Egy emberről lehetett azt mondani, hogy Isten él benne. A pogányt be kellett avatni, lelkét ki kellett emelni testéből, hogy szemben állhasson, a Krisztus-lénnyel. A Földön nem sejthette meg Krisztust. Csak azt tudhatta, hogy Krisztus a Földön kívül van. Aki azonban a Földön kívül volt, az eljött a Földre és emberi testet öltött. Jézus Krisztusban emberként állt az emberek előtt az a lény, aki különben a misztériumokban a testből kiszabadult lélek előtt állt.

Mi történt ez által? Az kezdődött el, hogy a Golgotai Misztérium révén ismét közelednek az emberhez azok az erők, amelyek biztosítják a halhatatlanságát, amelyeket a Föld kezdete óta történt földi fejlődés folyamán elveszített. A Golgotán legyőzött halál olyan erők forrása, amelyek újra fellobbantják az emberi lélekben az elveszített erőket. Az ember földfejlődése során olyan lesz a további útja, hogy míg Krisztust egyre inkább felveszi, felfedezi magában azt, ami szeretni tud benne a halálon túl, vagyis halhatatlan individualitásként állhat istene elé. Ezért csak a Golgotai Misztérium óta lett igaz az a mondás: „Szeresd Istenedet mindenek felett és felebarátodat, mint tenmagadat” (Lukács 10.27)

Az égő csipkebokorból akaratot adományoztak, a parancsolatok révén akaratot adományoztak. A bölcsességet a misztériumok adták. Szeretetet azonban azáltal kaptak, hogy Jézus Krisztusban Isten emberré vált. És a Golgotai Misztériumból fakad annak a biztosítéka, hogy szeretni tudunk a halálon túl, hogy lelkünk visszakapott erői révén megalapíthatjuk a szeretet közösségét Isten és az emberek közt, és valamennyi emberrel. A Golgotai Misztériumban az emberi lélek megtalálta azt, amit elveszített a Föld őskezdete óta, mielőtt erői egyre gyengültek.

Az ember három lelki tagjának három ereje az akarat, a bölcsesség és a szeretet. Ebben a szeretetben éli át a lélek a Krisztushoz fűződő viszonyát Ezt akartam bizonyos oldalról szemük elé tárni. Ami a mai fejtegetésben töredékesnek hangzott, az megtalálja összefüggését a következő napok fejtegetéseiben. Azt azonban, úgy hiszem, mélyen belevéshetjük lelkünkbe, hogy a Krisztus megismerésében való előrehaladás reális eredmény az emberi lélek számára. Ha az emberi lélek Krisztushoz fűződő kapcsolatára tekintünk, akkor is világos lesz számunkra, hogy a Golgotai Misztérium előtt mintegy válaszfal volt Krisztus és az emberi lélek között. A Golgotai Misztérium ezt a válaszfalat törte át. Joggal mondhatjuk, hogy a Golgotai Misztérium révén kozmikus lény áradt be a földi életbe, egy földöntúli lény kötődött a Földhöz.

Engedjenek meg kedves barátaim, ma is egy megjegyzést - talán a következő napokban is lesz még rá alkalom - de önök előtt is meg szeretném tenni.

Szellemtudományos tanításunkkal szemben az ellenfelek szemrehányásai egyre intenzívebbek. Sok valóság nincs küzdelmükben, de mégis jelen vannak. Gondoljuk meg azokat a szavakat, amelyeket az utóbbi napokban itt is olvashattak, más oldalról mondták őket, itt pedig elismételtek. Gondolkodjunk e szavakról a fejtegetések végén, amelyek másfelől matatták meg, hogy Krisztusban egy kozmikus lény lesz földi lénnyé. Azokra a szavakra gondolok, amelyek azt mondták, hogy nem keresztény dolog, Krisztusról, mint kozmikus lényről beszélni. Sőt úgy hangzottak volna el e szavak, hogy ez a teozófus vagy antropozófus tanítás nem látja, hogy mennyire nem keresztény dolog kozmikus princípiumról, kozmikus lényről beszélni, holott az embereket éppen az nyerte meg, amit az evangéliumok Jézus emberi vonásainak részleteiről mondanak el.

Akik ilyesmit mondanak, nagyon kereszténynek képzelik magukat, de közülük sokan nem is veszik észre, hogy kereszténységükkel percenként arcul ütik az igazi kereszténységet. Vagyis nem volna keresztény dolog, ha Krisztusról, mint kozmikus lényről beszélünk, akinek tehát nemcsak a Föld számára van jelentősége, hanem a kozmosz számára is! Ezt olyan oldalról mondták, amely a kereszténységet meg akarja védeni a szellemi kutatástól. Azt mondták, hogy az a Krisztus fog az emberi lelkekben addig élni míg csak a Föld fennáll, aki anélkül lép elénk, hogy kozmikus mivoltát tekintetbe vennénk.

Nem hiszem, hogy sokan észrevennék, hogy az ilyen szavakkal mennyire nem az evangéliumnak megfelelően szólalnak meg. Talán észreveszik olykor, hogy itt a szellemtudomány ellenfelei beszélnek, jó, ez érthető. Itt keresztény szempontból beszélnek. - De valóban keresztény szempont ez? Eretnekséggel vádol bennünket, mert ezt annak nevezhetjük. Azt tekinti privilégiumának, hogy eretnekséggel vádol bennünket. Kereszténységünket, jobban mondva antropozófiánkat, mint kereszténységet aggasztónak találja. Nem csak fogalmában nem él benne az igazi kereszténység, de lelki életének szokásaiban sem él a helyes kereszténység. Mert az igazán keresztény lélek sohasem mondja, hogy míg a Föld fennáll, Krisztus benne él az emberek szívében. Miért nem? Mert ha egy keresztény ezt mondja, egyszerűen elfelejti az evangélium szavait: „Ég és Föld elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak” (Máté 28.20). Ez azonban Krisztust is kozmikus lénynek jellemzi. És az beszél keresztény módon, aki megvalósítja a mondást, hogy „Ég és Föld elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak”. Akinek azonban mindjárt megbicsaklik a nyelve mikor kereszténységet az antropozófia ellen akarja fordítani, az vétkezik e mondás ellen, mondván, hogy olyan Krisztust akar, aki addig működik, míg a Föld fennáll. Semmit sem ért az igazi kereszténységből, amely nem csak a könyvekben áll, hanem a csillagokban is.

Néha tisztáznunk kell, hogy az antropozófia kereszténysége ellen felhozott különböző eredetű támadások milyen szellemből fakadnak. Hogy a kereszténység mivé lett az ilyen lelkekben, az a nyelvbotlásokból sokkal jobban észrevehető, mint a ma szokásos olvasásból.

Kedves barátaim, a legközelebbi napokban majd arról beszélünk, hogy az emberi lélek mit élhet át Krisztust magában hordozva.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként