"Minden kétség, minden kérdés egy kifinomult lidércnyomás. Fojtogatás kifinomult formában. A Szfinx a kétség felhozója, a kérdésekkel kínzó - luciferi alak."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Krisztus és az emberi lélek (12)

4. --

Norrköping, 1914. július 16.

Kedves barátaim! Az emberiségnek állandóan szüksége van olyan igazságokra, amelyek nem érthetők meg teljesen minden korban. Az igazságok felvétele ugyanis nem csak a megismerés számára jelent valamit, az igazságok, mint olyanok életerőt tartalmaznak. És amennyiben igazsággal hatjuk át magunkat, lelkiségünkben a világ olyan elemével hatjuk át magunkat, mint a kívülről felvett levegő, amellyel állandóan át kell hatnunk testünket, hogy élhessünk. Ezért mondanak ki a vallásos írások mélységes igazságokat, de olyan formában, hogy valóságos belső jelentésüket az emberek sokszor csak jóval később ismerik fel, mint amikor kinyilatkoztatták őket.

Az Újtestamentumot megírták és mondhatnánk, az emberiség ősi írásaként tárul elénk. De teljes megértéséhez az egész eljövendő földfejlődésre szükség lesz. A jövőben még sok mindent megtudnak majd a külső világról és a szellemi világról is. És mindez hozzájárulhat az Újtestamentum megértéséhez, ha helyes megvilágításban látjuk. A megértés lassanként következik be. Az Újtestamentumot egyszerű alakban írták, ezért felvehető és később lassanként meg is érthető. Mert nem jelentéktelen dolog, kedves barátaim, ha áthatjuk magunkat az Újtestamentumban rejlő igazsággal, ha nem is értjük még az igazság belső mélységét. Az igazság később megismerő erővé válik, de már előbb is életerő, amikor mondhatnám, többé-kevésbé gyermeki formában vesszük fel. És éppen azok a kérdések, amelyeket tegnap kezdtünk fejtegetni, kívánnak egy mélyebbre hatoló megismerést, a szellemi világba és titkaiba történő betekintést, hogy úgy értsük meg őket, ahogy az Újtestamentumban szerepelnek.

Ha folytatni akarjuk a tegnap megkezdett fejtegetést, akkor ma kissé már be kell tekintenünk egyes okkult titkokba, mert ezek vezethetnek el bennünket a bűn és vétek kérdésének, titkának további megértéséhez, hogy éppen ebből a szempontból világíthassuk meg némileg Krisztusnak az emberi lélekhez fűződő kapcsolatát.

Szellemtudományos munkánk során már többször felmerült egy szempont, kedves barátaim, amelyet abba a kérdésbe foglalhatunk, mint már többször megtettük. Miért halt meg Krisztus egy emberi testben? Ez a kérdés alapjában véve a Golgotai Misztérium kérdését fejezi ki. Miért halt meg Krisztus, miért halt meg az Isten emberi testben?

Kedves barátaim, az Isten azért halt meg, mert a világ fejlődése révén szükségessé vált, hogy Isten földi emberbe költözzék, hogy a felső világok egy istene a földi fejlődés vezetőjévé váljék. Ehhez Krisztusnak a halállal kellett rokonságba jutnia. Szeretném, ha az emberi lelkek teljes mélységben megértenék ezt a kifejezést. Hiszen a halál rendszerint csak akkor jelenik meg az ember előtt, ha a másik ember halálát látja, vagy a világban talált egyéb halálhoz hasonló jelenségeknél, valamint abban a bizonyosságban, hogy jelenlegi inkarnációnk leteltével nekünk is át kell haladnunk a halál kapuján De ez alapjában véve a halálnak csak külső szemlélete, kedves barátaim. A halál még egészen másként is jelen van a világban, ahol élünk. Erre kell figyelmüket felhívnom.

Induljunk ki egy egészen megszokott mindennapi jelenségből. Levegőt lélegzőnk be és ismét kilélegezzük. De a levegő megváltozik bennünk. A kilélegzett levegő halálos. Nem lehet ismét belélegezni. A kilélegzett levegő öl. Csak utalni akarok erre, hogy megértsék, kedves barátaim, hogy hogyan mondhatják ki az okkult mondást: A levegő meghal, midőn az emberbe költözik. Ami a levegőben élő, az valóban meghal, midőn az emberbe költözik. Mialatt az ember belélegzi a levegőt, minden lélegzetvételnél bekövetkezik a levegő halála. Ez csak egy jelenség. A szemünkbe hatoló fénysugárnak is éppen úgy kell meghalnia. És a világon semmit sem érnénk a fénysugarakkal, ha szemünk nem állna a fénysugár útjába, mint tüdőnk a levegő útjába. Minden szemünkbe hatoló fény meghal benne. Azért látunk, mert szemünkben bekövetkezik a fény halála. Ami a fényben eleven, az szemünkbe hatolva meghal. Szemünkben elöljük a fénysugarat. Meggyilkoljuk, hogy szemünkkel észlelhessünk, így telítve vagyunk azzal, aminek el kell halnia bennünk, hogy földi emberi tudatunk legyen. Testileg megöljük a levegőt és a belénk hatoló fénysugarat, - így sokféle vonatkozásban ölünk.

Ha a szellemtudományt vesszük segítségül, akkor megkülönböztetjük a föld anyagát, a víz anyagát, a levegő anyagát és a hő anyagát. Azután a fényéter világába lépünk. Hőéterről és fényéterről beszélünk. Egészen a fényéterig terjedően öljük meg azt, ami belénk hatol. Állandóan meggyilkoljuk, hogy földi tudatunk legyen. Van azonban valami, amit földi létünkkel nem tudunk megölni. - Tudjuk, hogy a fényéteren túl az úgynevezett kémiai éter van, és azután az életéter. Ezt a két éterféleséget nem tudjuk megölni. Viszont nincs is különösebb részünk bennünk. Ha abban a helyzetben volnánk, hogy a kémiai étert is elöljük, akkor fizikai testünkbe állandóan belehangoznának a szférikus harmóniák hullámai és fizikai testünkkel állandóan elölnénk őket magunkban. És ha az életétert is meg tudnánk ölni, akkor a Földre áramló kozmikus életet ölnénk el magunkban állandóan. A földi hangban pótléket kaptunk, de ez nem hasonlítható ahhoz, amit akkor hallanánk, ha mint fizikai embereknek egyáltalán hallható volna a kémiai éter. Mert a fizikai hang a levegő produktuma, nem szellemi hang, csak a szellemi hang pótléka.

Mikor bekövetkezett a luciferi csábítás, akkor az előrehaladó istenek kénytelenek voltak az embert olyan szférába helyezni, ahol fizikai testében a fényétertől lefelé benne él a halál. Ekkor azonban ezek az előrehaladó istenek azt mondták - szavukat jól feljegyzi a biblia -: „az ember elsajátította a jó és rossz megkülönböztetését, de az élet ne legyen övé. Az élet fájáról ne egyék.” (Mózes I. 3.22.). Az okkultizmus értelmében hozzáfűzhetünk egy másik mondást, kedves barátaim. „Az ember ne egyék az élet fájáról”, ennek folytatása így szólna: és az anyag szelleméből ne halljon. Az ember ne egyék az élet fájáról és ne halljon az anyag szelleméből. Ezeket a régiókat zárták el az ember elől. Csak a régi misztériumokban nyitották meg a beavatandók előtt bizonyos eljárással a szférák zenéjének hangjait és a világon átlüktető kozmikus életet, amikor testükön kívül előzetesen megláthatták Krisztust. Ezért beszélnek a régi filozófusok a szférák zenéjéről.

Mikor felhívom erre a figyelmüket kedves barátaim, akkor egyben azokra a régiókra is utalok, amelyekből Krisztus eljött hozzánk János Jordán-keresztelőjénél. Honnan jött Krisztus? Azokból a régiókból, amelyek bezárultak az ember előtt a luciferi kísértés folytán, a szférák zenéjének régiójából a kozmikus élet régiójából. Ezeket a régiókat az embernek el kellett felejtenie a Föld ősi kezdetén a luciferi kísértés folytán. Krisztus azonban emberi testbe költözött János Jordán-keresztelőjénél és ezt az emberi testet a szférák zenéjének szellemisége és a kozmikus élet szellemisége hatotta át. Ez volt az, ami hozzátartozott ugyan az emberi lélekhez a földi kor folyamán, de a luciferi kísértés folytán száműzni kellett belőle az emberi lelket. Így az ember ilyen értelemben is rokonságban van a szellemmel, kedves barátaim. Lelke valójában a szférák zenéjének és a szónak, az élő kozmikus éternek a régiójába tartozik, de kiűzték belőle. És vissza fogják neki adni, hogy lassanként újra áthassa magát azzal, amiből száműzték, Ezért érintenek bennünket olyan mélyen a János evangélium szavai a szellemtudomány szempontjából. Kezdetben, amikor az ember még nem esett áldozatul a csábításnak, akkor volt a Logosz. Az ember a Logoszhoz tartozott. A Logosz Istennél volt, és az ember a Logosszal Istennél volt. János Jordán-keresztelője révén lépett be a Logosz az emberi fejlődésbe, emberré lőn. Itt van ez a jelentőségteljes összefüggés.

Hagyjuk itt most ezt az igazságot és próbáljunk a kérdéshez másfelől közelíteni. Hiszen az egész élet csak külső oldaláról mutatkozik meg, kedves barátaim. Ha nem csak a külső oldaláról mutatkozna, akkor az ember állandóan tudna róla, hogy látás közben szemébe a fény holttestét szívja be. Mit kellett Krisztusnak átvállalni, hogy teljesülhessen Pál kijelentése, „nem én, hanem Krisztus énbennem”? - Hiszen lehetségesnek kellett lennie, hogy Krisztus áthassa az emberi természetet. De az emberi természetet betölti az, amit földi létében megöl a fényétertől lefelé, amely a szemben hal el. Az emberi természetet a halál tölti be. Csak azt vonták meg tőle, ami a két legmagasabb éterféleségben rejlik, nehogy ezeknek a halála is betölthesse az emberi természetet. Krisztusnak azonban rokonságba kellett jutnia a halállal, mindazzal, ami a világban szétterül, a fénytől kezdve egészen az anyagi mélységekig, hogy bennük lakozhassék. Krisztusnak be kellett költöznie abba, amit a fény, a hő, a levegő és a többi holttesteként hordozunk magunkban. Csak azáltal juthatott rokonságba az emberrel, hogy rokonságba jutott a halállal. Éreznünk kell a lelkünkben, hogy Istennek meg kellett halnia, hogy betölthessen bennünket - akik a luciferi kísértés folytán szereztük meg a halálunkat - hogy elmondhassuk, hogy „Krisztus bennünk”.

De még egyéb is rejtőzik az ember elől az érzékletes lét mögött. Az ember a növényvilágra tekint. Látja, hogy a napfény elővarázsolja a növényeket a föld mélyéből. A tudomány azt tanítja, hogy a növények növekedéséhez fényre van szükség. Ez azonban csak az igazság egyik fele, kedves barátaim. Aki szellemi látással nézi a növényeket, az a növényekből eleven szellemi elemek felszállását látja. A fény belemerül ugyanis a növényekbe és eleven szellemi elemként száll fel újra. A fény belemerül a növényekbe, hogy megváltozzék bennük, hogy eleven szellemi elemként szülessen újjá! - Az állatokba belemerül a kémiai éter, ezt az ember nem tudja észlelni. Ha észlelni tudná, akkor hallaná a szellemi hangját. Az állatok vízszellemekké változtatják át ezt az étert. A növények levegőszellemekké változtatják át a fényt, az állatok vízszellemekké változtatják át a kémiai éterben működő szellemet. Az ember pedig földszellemmé változtatja át azt, ami a kozmikus éterben, az életéterben rejlik. Ennek a révén tud egyáltalán élni, és ez akadályozza meg, hogy önmagában megölhesse. Igen földszellemekké változtatja át.

Egy karlsruhei ciklusban beszéltem egyszer az emberi fantomról („Von Jesus zu Christus” 1911). Nincs itt az ideje annak hogy összekössük az itt elmondandót azzal, ami ott elhangzott az emberi fantomról, de létezik ilyen összekötő fonal. Talán maguk is rátalálnak, ha a ma elmondottat az ott elmondottal egybevetik. Ma másfelől kell leírnom a dolgot.

Az emberben is állandóan létrejön valami szellemi, kedves barátaim. Ami életként él az emberben, az mintegy folytonosan kimegy a világba. Az ember aurát terjeszt maga körül, sugárzó aurát, ezzel állandóan dúsítja a Föld földszellemi elemét. Midőn az ember odaküldi a Földnek a Föld e földszellemi elemét, az mindazokat a morális vagy az életben elsajátított egyéb emberi kvalitásokat tartalmazza, amelyeket az ember magában hordoz. Teljesen igaz kedves barátaim, megmutatkozik a szellemi látásnak, ahogy az ember állandóan kibocsátja morális, intellektuális és esztétikai auráját a világba és ez az aura földszellemként él a Föld szellemiségében. Mint ahogy az üstökös maga után húzza a csóváját a világmindenségen át, úgy húzzuk magunk után egész földi életünk során azt, amit mintegy szellemi auraként párologtatunk ki, ami életünk folyamán fantomszerűen áll össze, de egyben kisugározza a világba morális és intellektuális lelki értékeinket. Az élet bonyolult és ez az élet egyik jelensége.

Ha okkult fejtegetésünkkel a Golgotai Misztériumot megelőző korba megyünk vissza azt találjuk, hogy az emberek ekkor a morális kvalitásaikat tartalmazó fantomszerű lényt egyszerűen kiküldték a külső világba, a Föld külső szellemi aurájába. Az emberiség azonban fejlődött a földi lét folyamán, és amikor a Golgotai Misztérium végbement a földfejlődés során, akkor ért az ember által kisugárzott fantomszerű lény fejlődése éppen egy bizonyos stádiumhoz. Azt mondhatnánk, hogy az ember által kisugárzott fantomszerű lény régebben sokkal illékonyabb volt. Abban a korban vált sűrűbbé és alakszerűbbé, amikor a Golgotai Misztérium elérkezett a Földre. Az ember e fantomszerű lény alapvető karakteréül hozzá elegyíti azt a halált, amit felvesz magába, amikor a szemébe hatoló fénysugarat megöli és így tovább, ahogy kifejtettem. Az ember által kisugárzott földszellem-jellegű lények mintegy halva született szellemi gyermekek, mert az ember a saját halálát adja velük

Képzeljük el, hogy ha Krisztus nem jött volna a Földre, akkor az emberek folyton olyan lényeket sugároznának ki - míg lelkük földi testben tartózkodik - akikbe belevésődött a halál. És az emberek tegnap megbeszélt morális kvalitásai ehhez a halálhoz kötődnének. Benne volna, benne rejlene az objektív vétek és a bűn. Tegyük fel, hogy Krisztus nem jött volna el. Mi történt volna a földfejlődésben? Attól a kortól fogva, amelybe tehát egyébként a Golgotai Misztérium esik, az emberek sűrű alakzatokat alkottak volna szellemileg és ezeknek adták volna a halált. Ezeknek a sűrű alakoknak át kellett volna költözniük a Földdel a Jupiterre. Az ember a halált osztotta volna a Földnek. Halott Föld halott Jupitert szült volna.

Ennek kellett volna bekövetkeznie, mert ha a Golgotai Misztérium nem jött volna el, akkor az embernek, mondhatnánk, nincs és nem lett volna lehetősége arra, hogy a belőle kisugárzott dolgokat áthassa azzal, ami a szférák zenéjében és a kozmikus életben rejlik. Ezek az éterféleségek nem lettek volna itt, nem sugároztak volna bele abba, amit az ember kisugároz. Krisztus azonban elhozta őket a Golgotai Misztériummal. És ha krisztust felvesszük, beteljesül bennünk a „nem én, hanem Krisztus énbennem”, és amennyiben megteremtjük kapcsolatunkat Krisztushoz, akkor megelevenedik az, ami kisugárzik belőlünk, pedig egyébként halott volna. Azért kell az élő Krisztusnak áthatnia bennünket, mivel halált hordunk magunkban, hogy megelevenítse azt, amit szellemi földi lényként hagyunk hátra. Krisztus az élő Logosz, abba hatol be és azt teszi elevenné, ami mint objektív bűn és vétek oldódik el tőlünk, és karmánkban nem visszük tovább. És amennyiben elevenné teszi, eleven Föld fog eleven Jupiterré fejlődni. Ez a Golgotai Misztérium következménye.

Lelkünk azonban a következőképen fogadhatja be Krisztust, hogyha ezt meggondolja. Lelkünk ezt mondhatja magának: igen, volt valamikor egy olyan kor, amikor az ember az isteni Logosz ölében volt. De az embernek a luciferi kísértés hatalmába kellett kerülnie. Felvette magába a halált. Ezzel annak a csíráját vette fel, aminek a révén halott Földet hozott volna halott Jupiterként a világra. Az maradt ott, amit az emberi léleknek a kísértés előtt kellett volna földi léte számára megkapni. Krisztussal ez ismét beköltözött az emberi földi létbe.

És ha az ember felveszi magába Krisztust úgy, hogy áthatva érzi magát Krisztussal, akkor azt mondhatja magának: amit az istenek a luciferi kísértés előtt adományoztak nekem, és aminek a luciferi kísértés fellépése miatt a kozmikus mindenségben kellett maradnia, az Krisztussal költözik be a lelkembe. A lélek csak azáltal lesz újra teljes, hogy felveszi magába Krisztust. Csak ekkor vagyok egészen lélek, csak ekkor vagyok újra az, akinek az isteni elhatározás rendelt a Föld ősi kezdete óta. - Valóban lélek vagyok-e Krisztus nélkül? - kérdezzük magunktól. Érezzük, hogy csak Krisztus révén leszünk olyan lelkek, amilyenekké a vezető istenek, elhatározása szerint kellett volna lennünk. Ilyen csodálatosan otthon érezheti magát a lélek Krisztussal. Mert a kozmikus Krisztus a lélek ősi kozmikus hazájából jött le, hogy visszaadja az emberi léleknek azt, amit a luciferi kísértés által kellett elveszítenie a Földön. Krisztus újra felvezeti a lelket ősi hazájába, amelyet az istenek adományoztak neki.

Az a boldogság, amikor az emberi lélek igazán átéli Krisztust. Ez tette például olyan boldoggá a középkor bizonyos keresztény misztikusait. Még ha le is írtak olyasmit, ami képzeteikben önmagában véve túlságosan érzéki volt, de az alapját a szellemi képezte. Az ilyen keresztény misztikusok, akik például Clairvauxi Bernáthoz és másokhoz csatlakoztak, menyasszonyoknak érezték az emberi lelket, aki vőlegényét a Föld őskezdetén veszített el. És amikor Krisztus beköltözött a lelkükbe, élettel, lélekkel, szellemmel hatva őket át, akkor Krisztust a lélek vőlegényének érezték, aki összekapcsolódik a lélekkel. Akit egykor elveszített a lélek ősi hazájában, amelyet elhagyott, hogy Lucifer révén a szabadság, a jó és rossz megkülönböztetésének útján járjon.

Ha az emberi lélek valóban beleéli megát Krisztusba, kedves barátaim, ha Krisztust annak az eleven lénynek érzi, aki Golgotai halálakor kiáradt a Föld szellemi atmoszférájába és beleáramolhat a lélekbe, akkor valóban belső éledését érzi Krisztus által. A halálból az élethez való átmenetét érzi. Mivel további földi korszakainkig emberi testben kell leélnünk földi életünket, ezért közvetlenül nem halljuk a szférák zenéjét, a kozmikus életet sem tudjuk közvetlenül átélni magunkban. De átélhetjük azt, ami Krisztusból áramlik ki és ez helyettesíti számunkra azt, amit egyébként a szférák zenéjéből és a kozmikus életből kapnánk meg.

Püthagorasz beszélt egykor a szférák zenéjéről. Miért beszélt róla, kedves barátaim? Ő a régi misztériumok beavatottja volt. Átélte azt a folyamatot, melynek révén a lélek eltávozott a testből. Mikor a lélek a testen kívül volt, akkor át lehetett vinni a szellemi világokba. Ott látta Krisztust, akinek csak később kellett a Földre jönnie. Így az ember a Golgotai Misztérium után nem beszélhet úgy a szférák zenéjéről, ahogy Püthagorasz, de másképpen tud beszélni róla akkor is, ha lelkével nem él a testén kívül. Mint beavatott ma is beszélhetne úgy, mint Püthagorasz, de a mindennapi földi ember fizikai testében csak akkor tud a szférák zenéjéről és a kozmikus életről beszélni, ha lelkében átéli a „nem én, hanem Krisztus énbennem” érzést, mert ez ért a szférák zenéjében. De csakugyan át kell élnünk magunkban ezt a folyamatot, valóban fel kell vennünk lelkünkbe Krisztust.

Tegyük fel, hogy az ember vonakodnék attól, hogy Krisztust felvegye lelkébe, nem akarná lelkébe felvenni. Eljutna a Föld befejezéséhez, és ekkor mindazok a fantomszerű lények, akik a régebbi inkarnációiban belőle váltak ki, ott volnának abban a Földből kialakult szellemi képződményben, amely az emberiség fejlődése során keletkezett földszellemekből jött létre. Mind ott volna. Így halott Föld volna ott és holtan, menne át a Jupiterhez. Az ember a karmáját teljesen eligazíthatta, eltörölhette, vagyis egyénileg minden tökéletlen cselekvését kiegyenlíthette a földkorszak végére. Lelkiségében és egójában tökéletessé válhatott, de a vétek és bűn objektív módon jelen volna abban, ami ottmaradt. Ez teljesen igaz, mert nem csak önmagunkért élünk. Nem azért élünk, hogy karmánk kiegyenlítés révén, önző módon tökéletesedjünk. A világért élünk és az idők végén földi inkarnációink maradványai hatalmas tablóként lesznek jelen, ha nem vettük fel magunkba az élő Krisztust. Mert ha a tegnap elmondottakat összekötjük a ma elmondottal - alapjában véve ugyanaz, csak kétfelől szemlélve -, akkor meglátjuk, hogy Krisztus magára vállalja a földi emberiség vétkét és bűnét, amennyiben ezek objektív vétkek és bűnök. És ha bensőleg megragadtuk a „nem én, hanem Krisztus énbennem, Krisztus mibennünk” érzést, akkor átvállalja azt, ami kivált belőlünk és maradványaink Krisztus által megelevenítve, élettel áthatva és átsugározva vannak jelen. Igen, inkarnációink vannak jelen, vagyis az inkarnációink leirt maradványai. És mit adnak ezek együttesen?

Az egyes inkarnációk összes maradványai összepréselődnek, mivel Krisztus valamennyit egyesíti, hiszen ő a teljes emberiségé a jelenben és a jövőben is. Minden emberi lélek egymást követő inkarnációkban él. Vegyünk egy inkarnációt. Bizonyos maradványok fennmaradnak, ahogyan leírtuk. Vegyük a következő inkarnációt. Fennmaradnak bizonyos maradványok, ahogyan leírtuk. A további inkarnációknál is fennmaradnak bizonyos maradványok és így tovább a földkorszakok végéig. Az egyes inkarnációk otthagyják maradványaikat a földkorszakok végéig. Ha ezeked a maradványokat áthatja Krisztus, akkor összenyomódnak, összepréselődnek. Az összenyomódástól azonban sűrűvé válnak - a szellemi is sűrűvé válik -, és összes földi inkarnációnk maradványa egyetlen szellemtestté egyesül. Ez a miénk, erre szükségünk van, amikor a fejlődésünk átvezet a Jupiterre, mert ez lesz a kiindulópontja a Jupiteren történő megtestesülésünknek. Bárhogyan is áll lelkünk karmája a földkorszak végén, ott fogunk vele állni a Krisztán által összegyűjtött földmaradványok előtt és egyesülnünk kell velük, hogy a Jupiterre velük együtt menjünk át.

Testben fogunk feltámadni, az egyes inkarnációk sűrített földi testében. Valóban mélységesen megindult szívvel mondom itt ki, kedves barátaim, hogy testben fogunk feltámadni! - Ma a tizenhat évesek és még fiatalabbak kezdik a saját hitvallásukat követelni és arról beszélnek, hogy „szerencsére túl vannak az olyan ostobaságon, mint a test feltámadása”. Akik azonban okkult módon mélyednek el a világ titkaiba, azok lassanként küzdik fel magukat annak megértéséhez, amit az embereknek elmondtak, mert ahogyan az előadás kezdetén kifejtettem, először meg kellett nekik mondani, hogy az élet igazságaként ragadják meg, és azután utólag megértsék.

A testek feltámadása valóság. De lelkünknek éreznie kell, hogy a Krisztus által összegyűjtött földmaradványok, a Krisztussal áthatott szellemtest vonatkozásában akarnak feltámadni. Ezt kell lelkünknek megértenie. Mert tegyük fel, hogy az élő Krisztust nem vettük fel magunkba, és ezáltal nem tudnánk megközelíteni ezt a földi testet vétkével és bűnével, és nem tudnánk vele egyesülni. Ha Krisztust elutasítottuk volna, úgy a földkorszak végén az egyes inkarnációk maradványai szétszóródva volnának jelen. Ottmaradnának, ha az egész emberiséget szellemmel átható Krisztus nem gyűjtötte volna őket össze. Mint lélek állnánk ott a földi korok végén, földhözkötötten. Ahhoz kötődnénk a Földön, ami maradványainkban holtan marad viasza. Lelkünk önmaga számára megszabadulna ugyan a szellemben önző módon, de testi maradványainkhoz nem tudnánk eljutni. Kedves barátaim, az ilyen lelkek válnak Lucifer zsákmányaivá, mert ő arra törekszik, hogy keresztezze a Föld tulajdonképpeni célját. Arra törekszik, hogy a lelkek ne érhessék el földi céljukat, hanem a szellemi világban tartsa őket viasza. És Lucifer a szétszórt, megmaradt földmaradványokat átküldi a Jupiter korba a Jupiter halott zárványaként, amely úgy lesz benne, mint a Jupiterről le nem váló hold és, mindig a felszínre hajtja ezeket a földmaradványokat. Ezeket a földmaradványokat kell fent a lelkeknek, mint csoportlelkeknek megeleveníteniük a Jupiteren.

És most emlékezzenek vissza arra, amit már évekkel ezelőtt mondtam, hogy az emberi nem szét fog válni a Jupiteren olyanokra, akiknél a lelkek elérték földi céljukat, elérték a Jupiter célját, és olyan lelkekre, akik közbülső világot alkotnak a Jupiter embervilága és állatvilága között. Ezek olyan lelkek lesznek, akik luciferi módon, vagyis pusztán szellemileg vannak jelen, de a testük odalent lesz. Ez a test világosan kifejezi lelkük egész bensőjét, de csak kívülről tudják majd irányítani. Két faj fog a Jupiteren egymástól különbözni, a jók és a gonoszak. - Ezt már évekkel ezelőtt kifejtettem, ma mélyebben vesszük tekintetbe.

A Jupiter létét még a Vénusz-lét fogja követni. És Krisztus további fejlődése révén újra megteremtődik a kiegyenlítés. De az embernek éppen a Jupiteren kell meglátnia, hogy mit jelent az, ha valaki csak a saját egójában akar tökéletessé válni, és nem teszi az egész Földet a saját ügyévé, kedves barátaim. Az embernek ezt az egész Jupiter-cikluson át meg kell tapasztalnia, akkor fog szellemi szeme elé tárulni mindaz, amit a földi létében nem hatott át Krisztussal.

Foglaljuk össze mindezt kedves barátaim, és gondoljunk ebből a szempontból Krisztus szavára, amellyel kiküldte tanítványait a világba, hogy hirdessék nevét, és az ő nevében bűnöket bocsássanak meg (Lukács 24.27). Miért bocsássanak meg bűnöket az ő nevében? Mert a bűnök megbocsátása az ő nevével kapcsolatos. Mert a bűnt csak akkor lehet kioltani és eleven életté átformálni, ha Krisztus összekapcsolódhat a földmaradványainkkal, ha a földi létünk folyamán Pál szavainak értelmében hordoztuk őt magunkban „nem én, hanem Krisztus énbennem”.

Ha egy vallásos közösség külső cselekedeteivel kapcsolódik valahol Krisztusnak ehhez a szavához, kedves barátaim, hogy újra meg újra megjeleníts a lelkek számára azt, ami Krisztussal összefügg, akkor ebben ezt a mélyebb jelentőséget is keresnünk kell. Ha valamilyen vallásos közösségben mintegy Krisztus megbízásából beszél egyik szolgája a bűnök bocsánatáról, akkor ez nem jelent egyebet, minthogy az, aki bűnbocsátó szavaival Krisztus bűnbocsánatához kapcsolódik, az értésére adja a vigasztalást váró léleknek, hogy „igen láttam, hogy élő kapcsolatot alakítottál ki Krisztussal. Amit Krisztus jelent számodra, azzal egyesíted azt az objektív bűnt és vétket, amelynek objektív bűnként és vétekként kell a földmaradványaidba költözni. Mivel felismertem, hogy áthatottad magad Krisztussal, ezért szabad mondanom azt, hogy bűneid megbocsátást nyertek”.

Ebben hallgatólagosan mindig benne van, hogy aki valamilyen vallásos közösségben bűnbocsánatról beszél, az meggyőződött arról, hogy az illető Krisztussal tart, Krisztust akarja szívében és lelkében hordozni. Ezért szabad vigasztalnia, mikor a másik bűntudatosan lép hozzá, hogy „Krisztus megbocsát néked és szabad azt mondanom, hogy bűneid az ő nevében meg vannak bocsátva”.

Így szépen kapcsolódik ez a bűnök egyetlen megbocsátójához, mert ő az ember földmaradványait megelevenítő lény. Szépen kapcsolódik ez a bűnök egyetlen megbocsátójához. ha ők, akik szolgálni akarják, megvigasztalhatják azokat a lelkeket, akiknél meggyőződhetnek róla, hogy bensőjükben érzik a Krisztushoz való kapcsolódást, mondván „a bűneid meg vannak bocsátva”. Mert mintegy újra megerősíti a lélek a Krisztushoz fűződő kapcsolatát, ha a lélek azt hallja magában, hogy vétkeimet, bűneimet úgy fogtam fel, hogy azt mondhatják, nekem, hogy Krisztus magára vállalja őket, átszövi őket lényével. Ha a bűnbocsánat szava igaz szó, akkor belecseng az is, hogy a bűnöst, a vétkest legalább emlékezteti a Krisztussal kötött szövetségre, ha a szövetséget nem is újítja meg. Mert a lelket olyan bensőséges köteléknek kell Krisztushoz fűznie, hogy a lélek ennek tudatát nem is újíthatja meg elég gyakran. Mivel Krisztus az emberi lélek objektív vétkével és bűnével van kapcsolatban, így a lélek a mindennapi életben mindig úgy ébresztheti fel magában legjobban a Krisztushoz fűződő kapcsolatát, hogy éppen a bűnbocsánat pillanatában emlékszik mindig újra a kozmikus Krisztus földi jelenlétére.

Akik az antropozófiát nemcsak külsőlegesen, de igazi szellemében sajátítják el, azok egészek biztosan saját gyóntatójukká válhatnak, kedves barátaim. A szellemtudomány révén Krisztust egész biztosan egyre bensőségesebben ismerik meg és olyan bensőséges kapcsolatot éreznek hozzá, hagy közvetlenül érzik a szellemi jelenlétét. És amikor mint kozmikus princípiumnak tesznek újra fogadalmat neki, szellemben gyónnak meg neki, úgy csendes meditációkban kaphatnak bűnbocsánatot. Azonban amíg az emberek még nem hatották át magukat ilyen mély szellemi értelemben a szellemtudománnyal, addig megértéssel kell utalnunk arra, ami mintegy külső jelben uralkodik a világ különböző vallásaiban bűnbocsánatként. Hiszen az emberek szellemileg egyre szabadabbá válnak, és amennyiben szellemileg egyre szabadabbá válnak, úgy a Krisztussal való érintkezésünk is egyre közvetlenebbé lesz.

Toleranciát kell gyakorolnunk. Aki úgy gondolja, hogy, mondhatnánk, közvetlenül párbeszédet folytathat Krisztussal azáltal, hogy a Golgotai Misztérium szellemét, Krisztust mélyen megragadta lelkében, annak megértéssel kell tekintenie azokra, akiknek egy közösség pozitív rendelkezéseire van szükségük. Krisztus szolgájára, aki szavaival mindig újra vigasztalást nyújt neki, hogy „a bűneid meg vannak bocsátva”. Másfelől pedig azoknak is toleránsaknak kellene lenniük, akik úgy látják, hogy önmagukat már felkészítették. - Lehet, hogy mindez a földi élet ideálja, de legalább az antropozófusnak szabad ilyen ideálra felpillantani.

Kedves barátaim, feltáruló szellemi titkokról beszéltem önöknek, amelyek létünk egész lényébe mélyebb bepillantást engednek az ember számára, még ha sok mindent fel is vett már az antropozófiából. Beszéltem az ember egoizmusának leküzdéséről, azokról a dolgokról, amelyeknek a megértése a karma helyes megértéséhez vezet. Beszéltem az emberről, amennyiben nemcsak én-lény, hanem hozzátartozik az egész földi léthez, és arra hivatott, hogy ő is előmozdítsa a Föld isteni céljait. Krisztus nemcsak azért jött le a világba, és járta végig a Golgotai Misztériumot, hogy mindegyikünknek jelenthessen valamit az egoizmusában. Iszonyú volna arra gondolni, hogy Krisztust úgy fognák fel, hogy Pál szavai, a „nem én, hanem Krisztus énbennem” csak egy magasabb egoizmust segítenénk elő. Krisztus az egész emberiségért halt meg, a földi emberiségért. Krisztus a Föld központi szelleme lett, akinek az emberekből kiáramló minden földszellemiséget meg kell mentenie a Föld számára.

Ma olvashatunk olyan teológiai műveket, amelyek olyasfélét mondanak - akik olvasták őket, azok alátámaszthatják azt, amit most mondok -, hogy a 19. és 20. század bizonyos teológusai végre kiirtották azt a középkori népi hiedelmet, hogy Krisztus azért jelent meg a világon, hogy elragadja a Földet az ördögtől, Lucifertől. Hiszen a teológiában is létezik ma felvilágosult materializmus, csak nem akar nyíltan szint vallani és roppant felvilágosultnak tetteti magát. Igen, mondják, a sötét középkorban arról beszéltek, hogy Krisztus azért jelent meg a világon, mert a Földet el kellett ragadnia az ördögtől. Az igazi felvilágosodás ehhez az egyszerű népi hithez vezet vissza minket. Mert a Földből mindaz Luciferé, amit Krisztus nem szabadít meg. És mindaz, ami bennünk emberi és több annál, mint amit pusztán az egónk zár magába, kedves barátaim, az átnemesedik és az egész emberiség számára válik termékennyé, ha Krisztus hatja át. És midőn e napok fejtegetéseinek a végén állok önök előtt, kedves barátaim, nem szeretném elmulasztani, hogy mindenkinek a lelkéhez szóljak, akik ezekben a napokban együtt voltak.

Szívünkbe beköltözhet az ügyünk jövőjébe vetett reménység és bizalom, mert mondanivalónkat igyekeztünk munkánk kezdetétől fogva áthatni Krisztus akaratával. Reményt és bizalmat ad, hogy elmondhatjuk, hogy tanításunk végtére maga is az, amit Krisztus akart mondani nekünk, szavát beteljesítve, hogy „veletek vagyok minden nap a földi korok végezetéig” (Máté 28.20). Csak figyelni akartunk arra, ami tőle ered. Amit ígérete szerint inspirált számunkra, azt vegyük fel szellemtudományunkként lelkünkbe. Szellemtudományunkat nem azért tekintjük kereszténynek, mert valami dogmatikus kereszténységgel érezzük áthatva, hanem mert magunkban Krisztussal áthatva Krisztus megnyilatkozásának tekintjük önmagunkban. Ezért vagyok meggyőződve róla, kedves barátaim, hogy ami igaz, valódi szellemtudományként csírázik ki a lelkekben, akik velünk együtt akarják felvenni ezt a Krisztussal áthatott szellemtudományt, az termékeny lesz az egész emberiség számára, és különösen azoknak, akik befogadják ezeket az eredményeket.

Ha szellemi látással nézünk sok mindent, ami szellemtudományos mozgalmunkban jó, szellemi módon jó, akkor megmutatkozik kedves barátaim, hogy ez azoktól származik, akik felvették velünk a Krisztustól áthatott szellemtudományunkat és miután áthaladtak a halál kapuján, újra leküldik hozzánk e Krisztussal áthatott szellemtudomány eredményeit. Már bennünk él, amit azok küldenek le hozzánk a szellemi világokból, akik felvették a Krisztussal áthatott szellemtudományt. Mert nem tartják meg saját tökéletesedésükhöz saját karmikus áramlatukban, hanem beárasztják azokba a lelkekbe, akik fel akarják venni. Vigasz és remény fakad szellemtudományunk számára abból, hogy tudjuk: úgynevezett halottaink is velünk dolgoznak. Bizonyos összefüggésben már tegnapelőtt beszéltünk itt ilyesmiről. De ma, amikor e fejtegetések befejezésékes értem, mondhatnám személyesen is szabad lelkükhöz még ezt az egyet szólnom:

Míg itt Norrköpingben társaságunk zweigjéhez beszéltem, mindig éreznem kellett annak a jó szellemét, aki olyan bensőségesen kötődött ehhez a norrköpingi zweighez. Frau Danielson szelleme, mondhatnám, mint a zweig jóságos angyala tekint mindarra, amire ez a zweig vállalkozik. És ő is „keresztény szellem” volt a leirt értelemben. Azok a lelkek, akik őt felismerik sohasem érzik magukat elválasztva tőle. Legyen továbbra is a zweig védőszelleme. Szívesen akar az lenni. Biztosan szívesen teszi, ha a zweigben a dolgozó lelkek felveszik őt.

Ezekkel a szívem mélyéből elmondott szavakkal zárom ezeket az előadásokat kedves barátaim, és remélem, hogy együtt dolgozunk továbbra is a megkezdett szellemi utakon.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként