Tegnap úgy igyekeztem a Grál misztériumról és a vele összefüggő jelenségekről beszélni, hogy kitűnjék ezekből, ahogyan a tények lassanként kitárulnak a kereső lélek előtt. Nem titkoltam el azt a sok mindent, amit át kell élni, amíg a kereső lélek rátalál a szellemi világ kutatásának igazi eredményére. Igen jól tudom természetesen, hogy éppen az oly felszínes modern lélektan vagy pszichológia minden lehetséges vagy inkább lehetetlen kifogással élni fog az ilyen leírásokkal kapcsolatban. Nagyon jól ismerek minden aggályt, amely részükről felmerülhet, jól tudom, hogy milyen különös megállapításokat hozhatnak fel mindenféle törvényről, eszmetársításról és tudatalatti képzetről. Mindezek tudatában mégis kendőzetlenül ábrázoltam ezeket, mert az önök számára kedves antropozófus barátaim, fontos annak a tisztázása, hogy a szellemi kutatás eredményei csak mindazoknak az akadályoknak a leküzdésével érhetők el, amelyekről tegnap beszéltem. A szellemi kutatás végső eredménye, az élet sokszor említett törvénye szerint, igencsak valóságként jelenthet meg, nem pedig mint gondolatokkal egymáshoz fűzött ideák eredménye, ahogyan hinni lehetne, ha nem ezek az ideák, mint követek vezetnének el a végső eredményhez, de ahhoz magához semmi közük nem lenne.

Ezeket a szavakat csak azért akartam előrebocsátani, mert a legújabb publikációk azt mutatják, hogy minduntalan előfordul, hogy még az ilyen leírások is kívülállók kezébe kerülnek, még ha úgy nyomtatják is ki ezeket mint a ciklusainkat. Ezek azután a legértelmetlenebb megjegyzéseket teszik az ilyen írásokra és persze arra használják ezeket, hogy például összefüggésükből kiragadott dolgokat idézzenek belőlük. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy antropozófus mozgalmunk elérkezett oda, hogy némelyek úgy hiszik, hogy ügyünk ellen harcolva anyagi előnyökhöz juthatnak. Ismeretes, hogy nem válogatnak az eszközökben, ha ilyesmiről van szó.

Arról beszéltem, hogy az írás valóban megtalálható az égen, ez nem maga a Grál és nem is jelenti magát a Grált. Ezt kifejezetten hangsúlyoztam – kérem, vegyék egészen komolyan az ilyen hangsúlyozást -, az égi írás révén a Grál neve található meg, nem maga a Grál. Utaltam rá, hogy az égen aranyló Holdsarlóból kiemelkedik a Hold másik részének sötétsége, tüzetes megfigyeléssel ezt mindenki láthatja, ettől az aranyfényű sarló mintegy elhatárolódik és rajta okkult írással Parszifál neve található.

Mielőtt fejtegetésünket folytatnánk és megkísérelnénk az égi alak értelmezését, fel kell hívnom a figyelmüket egy fontos törvényszerűségre, egy fontos tényre. Ami itt aranyló sarlóként megjelenik, az úgy jön létre, hogy a fizikai napsugarak a Holdra vetődnek. Mivel a Nap erről süt, ezért ezen az oldalán világítja meg a Holdat és a megvilágított rész jelenik meg, mint aranyosan fénylő csésze. Benne fekszik a sötét ostya: fizikailag a meg nem világított rész, a sötéten maradt rész, ahová a Nap sugarai nem tudnak behatolni: szellemileg még valami más is.

Ha a Nap sugarai a Hold egyik részét érik és aranyos fénnyel verődnek vissza, akkor mégis áthatol valami a fizikai anyagon. Ez a napsugarakban élő szellemiség. A Nap fizikai erejét az anyag feltartja és visszaveri, de szellemi erejét nem, az keresztülmegy, és mivel a Hold ereje tartja vissza, így valójában az arany csészén a Nap szellemi erejét látjuk nyugodni. Tehát azt mondhatjuk, hogy a Hold sötét részében a Nap szellemi erejét látjuk. Az aranyosan fénylő rézben, a csészében, a Nap fizikai erejét látjuk, ez sugárzásként verődik vissza. A Nap szelleme a Nap fizikai erejének edényében nyugszik, ha a Napot így nézzük, tehát a Nap szelleme valójában a Hold edényében nyugszik. Ha most mindent összevetünk, amit a Napszellemről és ennek Krisztushoz fűződő kapcsolatáról mondottunk, fontos szimbólumot látunk a Hold fizikai működésében. Ahogyan a Nap sugarait visszaveri és így létrehozza az aranyló csészét, a Napszellem hordozójaként jelenik meg. Ez az ostyaszerű korong alakjában van benne.

Most emlékezzünk vissza arra, hogy a Parszifál monda hangsúlyozza, hogy minden Nagypénteken, tehát húsvétkor, ostya száll le az égből, beleszáll a Grál edénybe, mint fiatalító, megújító táplálék. A remete is húsvétkor tanította Parszifált a Grálról, Wagner Parszifálja is újra felhívja az emberiség figyelmét a húsvét Grállal kapcsolatos jelentőségére.

Emlékezzünk arra, hogy a húsvét ünnepét egy ősi tradíció alapján állapítják meg. Ez is az egyik olyan tradíció, amelyekről tegnap említettem, hogy a Krisztus impulzus tudat alatt történő lelki működésével kapcsolatosak. Milyen napra esik húsvét ünnepe? A tavaszi holdtölte utáni vasárnapra, amikor a tavaszi, növekvő erejű Nap Krisztus szimbólumává válik. Milyen a tavaszi holdtölte húsvétkor? Hogyan látjuk az égen húsvétkor? A holdtölte után, legalább is egy kissé, a sarló alakját kezdi ölteni. Valami látható a sötét részből, a tavaszi erőre kapó Nap szellemiségéből valaminek benne kell lennie. Tehát az őszi tradíció szerint húsvétkor az égen meg kell jelennie a szent Grál képének. Így kell történnie. Húsvétkor mindenki megláthatja a szent Grál képét. Ezért állapítják meg a húsvét ünnepét egy ősi tradíciónak megfelelően. Most tájékozódjunk még arról, hogy hogyan jöhettek létre a Parszifál-mondával kapcsolatos dolgok a lelki élet mélyén zajló folyamatokkal összefüggésben. Már említettük tegnap, hogy a Szibillákban megjelenő erőt enyhíteni kellett, át kellett hatni a Krisztus impulzussal és ilyen megszelídített formában kell fokozatosan ismét felszínre jutnia, hogy az újabb kor szellemi kultúrájának hordozójává lehessen. Szelídebb formában kell felmerülnie. Kérdésünk: tapasztalhatott-e Parszifál – ahogy Chretien de Troyes nevezte – önmagában valamit ebből a lélek mélyén ható Krisztus erőből?

Ha még egyszer visszatekintünk az óhéber geológia ősi karakterére, akkor mindegyre azzal találkozunk, hogy az óhéber geológia szellemét csak úgy érthetjük meg, ha tekintetbe vesszük, hogy az egész héber ókor erőteljesen igyekezett ragaszkodni kinyilatkoztatásának geológiai karakteréhez. Már jellemeztem ebben az előadássorozatban, hogy mindenütt követhető, hogy a héber ókor megnyilatkozásait a Föld tevékenységeiben, a Föld szellemi mozgékonyságában kell keresnünk. Arra törekszenek, hogy visszaszorítsák az elemekben a csillagokból származó hatást, amely úgy működik, hogy a csillagok hatása létrehozza az elemekben azt, ami azután szellemileg a Szibilla-erőket ösztönzi. Ez az Atlantisz utáni harmadik korszak régi asztrológiájában még jogosult volt. Ekkor az emberiségnek volt még annyi régi szellemi öröksége, hogy lelkét az elemeknek átadva vette fel a jót a csillagírás megnyilvánulásai útján. Az Atlantisz utáni negyedik korban a csillagok ereje mintegy visszahúzódott az elemekből, amelyek a Földet atmoszférájában és egyébként körülveszik és beburkolják. Az elemek befolyását úgy észlelték, hogy akik az idő szellemét különösen a negyedik korszak előrehaladtával megérthették, azt mondták: óvakodjunk attól, ami a csillagokból száll az elemekbe, mert ez helytelen Szibilla-erőkhöz hasonlót hoz létre. A Krisztus impulzus beleáradt a Föld-aurába, a Szibilla-erőknek általa kell harmonizálódniuk, ismét olyanná alakulni, ami helyes kinyilatkoztatásokat adhat. A héber ókor igazi bölcse nem szívesen tekintett fel a csillagokra, amikor szellemi kinyilatkoztatást várt. Jehovához igazodott, aki a földfejlődéshez tartozik és csak ennek érdekében lett Holdistenség, ahogy a „A szellemtudomány körvonalai”-ban leírtam. A zsidók holdünnepei világosan kifejezik, hogy a Föld Ura tükröződésében szimbolikusan a Holdról jelenik meg. Az óhéber megnyilvánulás a tanítvánnyal szemben az volt, hogy „Ne menj tovább semmiképpen! Elégedj meg azzal, amit Jehova nyilatkoztat meg a Hold szimbólumában. Ne menj tovább, mert még nincs itt az ideje, hogy az elemekből mást vehessünk fel, mint ami a Hold szimbólumában jut kifejezésre. Különben helytelen Szibilla-erőkké alakulnak!”

Ha mindazt összefoglaljuk, amit a földfejlődés a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődésből hozott magával, akkor ezt természeti nézőpontból a héber ókor Éva alakjával szimbolizálja. Eve – hiszen a magánhangzók jelölése sohasem egyértelmű – Eve! Fűzzük hozzá a héber ókor isteni lényének jelét a földi sors irányítójáét, akkor ugyanolyan helyes formában kapjuk meg: Jeve – Jahveh, a Föld kormányzója, az ő szimbóluma a Hold, azzal kapcsolatos, ami a Hold-fejlődésből adódott, ami a Hold-fejlődés eredménye Földünk fejlődésében. Tehát a Föld Ura a Földanyához kötődve, akinek erői a Hold-fejlődésből adódtak – Jahve. A héber ókorból tehát ránk maradt a Hold-erők titokzatos kapcsolata, a ma asztronómiailag megjelenő Hold ennek csak maradványa, emberi erőit pedig az emberi lét női elemében tartotta meg. Már Jahve nevében feltűnik a Föld Urának kapcsolata a Földanyával.

Most két dolgot állítanék lelkük elé, ezek felhívhatják a figyelmüket arra, hogy a Szibilla-erők hogyan változtak meg a Krisztus impulzus hatására, éppen a lelki élet öntudatlan mélyén. Szinte pontosan három évvel ezelőtt hívtam fel a figyelmüket egy jelenségre, erre utalnék most is, a Krisztus-impulzus hatására mintegy átalakult Szibillára. „Okkult történelem, a világtörténelem személyiségei és eseményei a szellemtudomány megvilágításában” című, nyomtatásban is megjelent előadásaimban utaltam az Orleansi Szűz megjelenésére, arra, hogy Európa sorsára a továbbiakban valóban igen nagy hatással volt, amit ő tett inspirációinak hatására, 1428. őszétől kezdve, teljesen a Krisztus-impulzustól áthatott inspirációinak hatására. A külső történelem tájékoztat arról, hogy Európa sorsa egészen másként alakult volna az Orleansi Szűz működése nélkül, és csak olyan elfogult materialista tagadhatja a történelemben ekkor megjelenő misztériumjelleget, mint pl. Anatole France. Nem utalok most arra, amit a történelemben bárhol elolvashatnak, az előadások úgyis rávezetik hallgatóimat arra, hogy az Orleansi Szűzben valahogyan egy modern Szibilla jelenik meg.

A XV. század az a kor, amikor az Atlantisz utáni ötödik korszak kezdődik, a Krisztus-erőnek ekkor egyre inkább el kell jutnia oda, hogy felmerüljön a lélek öntudatlan mélyéből. Látjuk, hogy az Orleansi Szűzben milyen szelíden, finoman, a legnemesebb emberi lelkiségen öltözve jelenik meg a Szibilla-erő. Ez alkalommal is felolvasnám azt a levelet, amit egy olyan ember írt, aki átélte ezeket a dolgokat, mert a levélből kiderül, hogy az Orleansi Szűz szibilla természete hogyan hatott azokra, akiknek volt ehhez szívük és érzékük. Annak a királynak környezetéhez tartozó írta, akit az Orleansi Száz szabadított meg. Miután leírta az Orleansi Szűz cselekedeteit, így folytatja:

„Az Orleansi Szűz véghez vitte ezt és sok egyebet is, és Isten segítségével még jelentősebbeket is cselekszik majd. A leányka bájos, szép, férfias tartása van, keveset beszél és csodálatosan okos. Kedves, finom női hangon szól. Étkezésben mértékletes, borivásban még inkább. Szereti a szép lovakat és fegyvereiket. A nemes fegyvereseket nagyon kedveli. Nem szeret sok emberrel együtt lenni és beszélni. Könnyen sír, szereti a vidám arcokat, rendkívül munkabíró, a fegyverhordásban és harcban olyan kitartó, hogy hat nap és éjjel képes szakadatlanul teljes fegyverzetben maradni. Azt mondja, hogy az angoloknak nincs joguk Franciaországhoz, és őt ezért küldte Isten, hogy kiűzze és legyőzze őket, de csak előzetes figyelmeztetés után! A királyt nagyon tiszteli, mint mondja, őt Isten szereti és óvja, ezért életben is fog maradni. Felséged unokaöccséről, az orleansi hercegről, azt mondja, hogy csodálatos módon szabadul meg, de csak miután az őt fogva tartó angolok figyelmeztetést kapnak kiszabadítására.

Hogy befejezzem jelentésemet Felséges Fejedelem még csodálatosabb dolgok történtek és történnek, semhogy leírhatnám, és szavakba foglalhatnám. Míg ezeket írom, a Szűz már Champagneba, Rheims városának környékére indult, ide siet a király, hogy Isten segítségével felkent királlyá koronázzák. Fenséges, hatalmas Fejedelem, igen tisztelt Uram! Alázatosan ajánlom magamat, kérve a Mindenhatót, hogy őrizze Önt és teljesítse óhajait.

Biteromisban, június hónap 21. napján.
Alázatos szolgája: Percival.
Bonlaniulk ura, a francia király és az orleansi herceg tanácsosa és kamarása,
a király udvarmestere, aki Berryben született.”

Így ír egy Percival a Szűzről a milánói hercegnek. Aki olvassa ezt a Percival-közlést, ezt a Percival-levelet, az érzi, hogy itt egy Krisztussal áthatott Szibilláról van szó.

Ez az egyik dolog. A másik, amire felhívnám figyelmüket, szintén az Atlantisz utáni ötödik korszakban kezdődő újabb kor jelensége. Arra hívnám fel a figyelmüket, amit egy olyan ember írt, aki – mondhatnám – érezte amint a kezdődő új kor áthatja, és érezhette is. Annyira érezte, hogy szinte öntudatlanul átélte: Igen, olyan idő következik, amikor a régi asztrológia új alakban, a kereszténységtől áthatott alakban éledhet fel, és ha helyesen a Krisztus impulzussal áthatottan műveljük, akkor ismét feltekinthetünk a csillagokra és érdeklődhetünk szellemi írásuk iránt. Ahogy mindjárt meglátják, ez olyan ember, aki mélységesen átéli, hogy a Föld nem csupán olyan, amilyennek a mai materialista geológia feltünteti, nem tisztán fizikai, ásványi. Érzi, hogy a Föld eleven lény, amelynek nem csak teste van, ahogy a mai materialista le akarja hitetni, hanem lelke is. A szóban forgó ember úgy tudta ezt, hogy ezt érezhette (még ha nem is mondhatta ki, hiszen a mai szellemtudomány még nem létezett): a Föld lelke felvette aurájába a Krisztus impulzust és az ember lelkével benne élve a Földaurában, a Krisztus impulzus átérzésével ismét feltekinthet arra, ami a csillagokban áll. Meg is tették, feltekintettek. Még ha ez a közeledés sok babonát hozott is magával és éppen az ebben az időben fellépő régi asztronómusokat hatotta át sokféle babona, mégis olyan ember szólalt meg, aki mélységesen kötődött az újabb kor szellemi életéhez.

„A Földön és a Földben lejátszódó számtalan változás és jelenség olyan szabályszerű és meghatározott, hogy nem tulajdoníthatjuk vak véletlennek, és mivel a bolygók semmit sem tudnak azokról a szögekről, melyekben sugaraik a Földet érik, kell, hogy a Földnek lelke legyen. A Föld egy állat.”

Nem közönséges értelemben véve érti az állatot, hanem mint élő organizmust.

„Minden észlelhető rajta, ami az állati test részeivel analóg. A növények és fák a hajzata, a fémek az erei, a tengervíz az itala. A Földnek alakító ereje van, egyfajta imaginációja, morgása, bizonyos betegségei, a dagály és apály az állatok lélegzése. A Föld lelke valamiféle lángnak tűnik, ezért van földalatti hő és ezért nincs szaporodás hő nélkül. Isten a Föld lelkébe véste az állatöv és az egész mennybolt képét.”

„Ez köti össze az égit a földivel, ez az oka ég és Föld szimpátiájának. Valamennyi mozgásuk és funkciójuk ősképét a teremtő istenség oltotta beléjük. A Föld lelke középpontjában van, minden irányban szétküldi alakjának lenyomatát, átérzi az összes rajta kívül lévő harmonikus változásokat és testeket. Az ember lelke a Föld lelkéhez hasonló. Például minden matematikai eszmét és bizonyítást önmagából hoz létre, különben nem juthatna ilyen nagyfokú bizonyossághoz és határozottsághoz.”

„A bolygók és aspektusaik hatással vannak az ember lelki erőire. Mindenféle kedélyhullámzást és szenvedélyt idéznek elő és ezáltal a legszörnyűbb cselekedeteket és eseményeket is. Befolyásuk van a fogamzásra és születésre és ezáltal az ember temperamentumára és jellemére is, az asztrológia nagy része ezen alapul. A Napról valószínűleg nem csak fény és hő áramlik az egész világmindenségbe, hanem a tiszta értelemnek is középpontja és helye és az egész világmindenség harmóniájának forrása. Minden bolygó lélekkel teljes.”

„Az egész teremtésben nagyszerű, csodálatos harmónia uralkodik, mind a fizikaiban, mind az érzékfelettiben, az eszmékben és tárgyakban egyaránt, valamint a természet és a kegyelem birodalmában. Ez a harmónia megvan magukban a dolgokban, valamint egymáshoz fűződő viszonyukban is. A legmagasabb harmónia Isten, és ő véste bele minden lélekbe a belső harmóniát, saját képmását. A számok, ábrák, csillagok, az egész természet összhangban van a keresztény vallás bizonyos titkával. Mint ahogyan a világmindenségben három nyugvó dolog van: a Nap, az állócsillagok és az intermedium, és minden egyéb mozgásban van, úgy az egy Isten is Atya, Fiú és Szent Szellem. A gömb is a Szentháromságot jelképezi. (az Atya a középpont, a Fiú a felszín, a Szent Szellem a középpont egyenlő távolsága a felülettől – a rádiusz), és még más titkokat is. Szellemek és lelkek nélkül sehol sem volna harmónia. Az emberi lelkekben végtelenül sokféle harmonikus fogékonyság van. Az egész Föld lélekkel áthatott és ezáltal jön létre rajta, valamint az égitestekhez fűződő kapcsolatában, a nagy harmónia. Ez a lélek a Föld egész testében hat, de ahogy az emberi lélek székhelye a szív, úgy neki is van bizonyos középpontja, innen indulnak ki a hatásai, mint fókuszból vagy forrásból, az óceán vagy az atmoszféra felé. Ezért van olyan szimpátia a Föld és a csillagok között, ebből fakadnak a rendszeres természeti hatások. Legvilágosabban az időjárás és az azt létrehozó aspektusok megfigyelése mutatja, hogy a Földnek lelke van. Bizonyos aspektusok és konstellációk mellett a levegő mindig nyugtalanná válik, nélkülük vagy gyors elmúlásuk esetén nyugodt marad.”

Ezt 1607-ben írja valaki, akiben az újkor kezdetén a Krisztussal áthatott asztrológia él és lüktet, bár ez maga után vonja árnyékát, az asztrológiai babonát. Mélységesen vallásos érzülettel írja: tudja, hogy az elementáris világból származó erőket valaha helyesen, később helytelenül – mint ma mondanánk – Szibilla-erőként használták fel. Nem tagadhatjuk - mondja –, hogy a Földet körülvevő atmoszféra elemibe szellemek költöztek be. Olyan szellemekre gondol, akik a csillagok és a Föld között közvetítenek.

„Nem tagadható, hogy valamikor ilyen szellemek a berkekből és barlangokból orákulumokat adtak az embereknek, bálványok, tölgyek, állatok stb. útján. A madarak röptéből való jóslás művészete sem volt csupán a gyengék megtévesztése. A szellemek irányították a madár röptét a levegőben és Isten engedelmével ebből sok mindent megjósoltak az embereknek. Még ma is hallunk ominózus madarakról, mint a baglyok, keselyűk, sasok, hollók, de a példák egyre ritkulnak, ahogyan megvetik ezeket a szellemeket. Nem tudják elviselni, ha megvetik őket – bár Isten törvénye és a keresztény tanítás szerint megérdemlik – ilyenkor elmenekülnek és hallgatnak. A Hazug kezdetben még az állatokon keresztül beszélhetett, Évához a kígyón keresztül szólt, és így elcsábította az egész emberi nemet. Azóta is a szellemek szokása: valahányszor hanggal, jóslással, az állatok mozgásán és testén keresztül szólhattak az emberekhez, mindig visszaéltek hatalmukkal, isteneknek járó tiszteletet követeltek és tévútra vitték a szerencsétleneket. Bár Krisztus azért jött, hogy lerombolja az ördög műveit és elhallgattatta ezeket a szellemeket, elveszítették templomi szobraikat, berkeiket, barlangjaikat és a régóta birtokolt Földet, mégis itt vannak még néhol az üres levegőben és Isten engedelmével ott kiáltoznak. Gyakran Isten ostorai ők, sokszor általuk ad hírül bizonyos dolgokat az embereknek.”

Finoman utal rá, hogy a szellemi kinyilatkoztatásokat áthatja a kereszténység, olyan érzülettel mondja, amit igazán kereszténynek nevezhetünk. 1607-ben beszél a szellemi világban bekövetkezett fordulatról. Ki ő? Olyan ember, akinek nincs joga erről szólni, akire nem kell figyelnünk? Nem, olyan ember, aki nélkül a mai asztronómia és fizika nem létezne, Johannes Kepler. Azoknak, akik materialistának vagy monistának vallják magukat és Johannes Kepler az egyik bálványuk, azt tanácsolhatnánk, hogy szívleljék meg nála ezt a részt. A mai asztronómia uralkodó legfontosabb törvényei, a három Kepler-féle törvény, tőle származik. Mégis így beszél arról, ami az Atlantisz-utáni ötödik korszakkal lassanként belekerül a földfejlődésbe. Fokozatosan hozzá kell szoknunk, hogy a csillagokkal kapcsolatos szellemi hatásokat kissé megismerjük, most már az új impulzussal áthatva, átitatva.

Milyen időszak volt a későbbi hagyomány szerint, amelyből Wolfram von Eschenbach merített, amikor Parszifál a Grál várába ért, még tudatlanul kérdezésre képtelenül? Milyen időszak, amikor Parszifál a Grál-várba lép, Amfortas sebesülten fekszik és Parszifál beléptekor sebe elviselhetetlen fájdalmat okoz neki? Milyen időszakban lépett Parszifál a Grál-várba? A monda szerint Szaturnusz-időben, a Szaturnusz és a Nap a Rák jegyében állt együtt kulmináltak. Látjuk, hogy a legintimebb hatásokig keresi a Föld és a csillagok kapcsolatát. Szaturnusz-időszak volt!

Ha azt kutatjuk, hogy Parszifál hogyan és miképpen jutott lassanként tudásához, mit találunk? Milyen Parszifál? Bizonyos dolgokban tudatlan! Tudatlanságban tartották. Milyen dolgok felől? Hallottuk, hogy a Krisztus impulzus mintegy a felszín alatt a lelkek mélyén hat. A felszínen teológiai viták zajlanak, és létrehozzák a későbbi hagyományos kereszténységet. Ha Parszifált a monda szerint követjük, ebből mit sem tud. Éppen attól tartják távol, ami a felszínen zajlott. Erről ne tudjon semmiit. Így érintetlen marad mindattól, ami a felszínen játszódott le, azt ismeri meg, ami a lélek mélyéből feltörő forrásokból ered. Mint tegnap hallottuk, tudatlanul lovagol el a Grál-várból, először az a nő tanítja, aki ölében fekvő vőlegényét siratja, azután a remete, aki misztikus erőkkel van kapcsolatban, majd a Grál-erők is, mert a remetéhez Nagypéntek napján érkezik! Már öntudatlanul hat rá a Grál ereje.

Ő tehát a tudat felszínén lejátszódott dolgokról mit sem tud, az újkorban feltörő tudat alatti forrásokkal kerül kapcsolatba, ezekből kell merítenie. Szívének és lelkének ártatlanul kell a Grál titkát befogadnia, úgy, hogy érintetlen maradjon attól, amit a külvilág sodor az ember felé élete során. A Grál titkát lelkének legmagasztosabb, legtisztább, legnemesebb erőivel kell befogadnia. Találkoznia kell Amfortassal, akinek lelki erői nem alkalmasak a Grál titkának teljes átélésére. Tudjuk, hogy Amfortast szemelték ki a Grál őrzőjéül, de ő engedett az emberi természet alacsonyrendű erőinek, és pedig úgy, hogy ezeket kapcsolatba hozta a Grál őrzésével. Ellenfelét élvezetből és féltékenységből ölte meg. Mivel mindegyre felmerülnek a félreértések, ezért utalnunk kell arra, hogy az antropozófia nem aszkézist tanít, sokkal mélyebb dolog rejlik mögötte.

Ezek mintegy természetes elementáris erők voltak és nem úgy nyilvánultak meg vagy nem úgy jöttek tekintetbe, mint a hétköznapi életben, hanem ahogy a szellemi világgal kapcsolatosan az Atlantisz utáni harmadik korban még megnyilatkozhattak. Ami az emberi vérben és idegrendszerben az elemek révén lüktetett, az emelkedett fel és fogadta be a titkokat. Nem fizikai aszkézisről van szó, hanem a szent titkok észleléséről. Az Atlantisz-utáni harmadik kultúrkorszakban még ugyanazokkal az erőkkel fogadhatta be őket az ember, mint amelyek egyébként a földi emberen uralkodnak. Elérkezett az az idő, amikor a szent titkok már csak a tiszta, romlatlan lelki erők számára nyilatkoznak meg és az ember számára lehetővé válik, hogy felemelkedjék abból, ami földi hivatásához köti. A szellemtudomány nem kívánja ettől elvonni, az ember azonban fel akar emelkedni földi hivatásából, abból, ami a régi asztrológia idején még törvényszerűen működhetett benne. Fel kellett emelkednie, hogy a régi titkokhoz új módon jusson el. Ennek a romlatlan, minden földitől mentes lelkierőkkel kell történnie. A héber ókor ellenállást teremtett, most újabbat kell létrehozni. A héber ókorban szigorúan meghagyták, hogy az asztrológiában még törvényszerű Szibilla-erőknek el kell tűnniük. Jehovához, a Földistenhez ragaszkodtak. Ezáltal bizonyos idegenkedés jött létre minden felülről származó kinyilatkoztatással szemben, a lentről jövő kinyilatkoztatásokat fogadták el, félve attól, amit az egek nyilatkoztatnak meg. Ennek egy ideig így kellett lennie a Földön. Egy ideig bizonyos ellenállásnak kellett érvényesülnie azzal szemben, ami fentről eredt, a Szibilla-erőkhöz hasonló erőkben a felülről jövő helytelen luciferi erőket látták.

Miután azonban Krisztus lénye alászállt a Názáreti Jézus testébe, krisztusi lett az, ami fentről jött. Most már ismét szabad volt feltekinteni, megváltozott a föld Urának a Holdanyával való kapcsolata. Mert Krisztus kiárasztotta magát a földaurába és ő lett a Föld Ura, a Föld Szelleme. Földi erőkkel a világi dolgokhoz lehetett közelíteni, ahogyan Artus király udvara intézte ezeket. A Grállal kapcsolatos dolgokhoz földi erők hatásainak nem volt szabad közelíteni, mint Amfortasnál történt. Aki ilyen erőkkel közeledett a Grál titkaihoz, azt fájdalom érte. A csillaghatásokat áthatotta Krisztus és most lehetővé vált, hogy aki a külső felszíni vitáktól érintetlen maradt és karmája szerint elérkezett arra a pontra, hogy lelkét Krisztus elfogadhatja, az kapcsolatba kerüljön a Szaturnusz-idővel szimbolizált erőkkel. Vagyis: a Szaturnusz és a Nap a Rák jegyében állnak. Parszifálban a Krisztus impulzus még a felszín alatt, a lélek öntudatlan, mélyében hat, a Szaturnusz-erőt hozza magával. És a seb úgy sajgott, mint még sohasem.

Látjuk, hogyan jelentkezik az újkor. Parszifál lelke kapcsolatban van a tudatalatti, a Krisztus-aurával áthatott történelmi impulzusokkal, akkor is, amikor még nem tud róla. De lassanként felszínre kell kerülnie annak, ami eddig a mélyben haladva vezette az emberiség történelmét. Ezért fokozatosan meg kell értenie azt, ami csak úgy érthető meg, ha romlatlan, tiszta lelki erőkkel közelítenek hozzá és a hagyományos tudás és tudomány sem képes megérteni. Akkor megláthatjuk – hiszen felszínre került és csaknem olyan mindennapossá vált, mint a nevét kimondó égi Grál –, de mégis annak a megújulása, átformálása, amiért annak idején a héber ókor küzdött.

Álljunk a Krisztust ölében tartó Szűzanya elé és elmondhatjuk, hogy aki áhítatot érez ezzel a képpel szemben, az hasonlóan tud érezni a Grállal szemben is. Minden más fényt, minden más Istent elhomályosít a szent kehely, a Krisztustól érintett Holdanya, az új Éva, a Krisztus-Napszellem hordozója. Nem a „mi”, a „hogyan” a lényeges.

Tekintsünk Parszifál lelkébe, amint a Grál-várból kilovagolva a vőlegény és menyasszony képe kerül elé és kapcsolatba hozza a tudatalatti Krisztus-erőkkel. Nézzük, hogyan tanítja ártatlan lelkét a remete húsvétkor, amikor a Grál képét a csillagok írása rója az égre. Kövessük lovaglásában – mint tegnap hangsúlyoztam – éjjel-nappal, nappal a természetet szemléli, éjszaka a szent Grál égi jelét. Útjában előtte van az aranyfényű Holdsarló, benne az ostya, Krisztus szelleme, a Napszellem. Nézzük, hogy készíti elő útját a Szűzanya képe a vőlegény-fiúval és a csillagírás jele, hogy megérthesse a szent Grál titkát. Nézzük, hogyan harmonizál a földi sorsot átható Krisztus-impulzus a megújuló csillaglírással és lássuk meg, hogy amit Krisztus áthatott, az rokon a csillagerőkkel. Mivel Szaturnusz-időben kellett érkeznie, ezért Amfortas sebének is erősebben kellett sajogni, mert ő helytelen módon volt a Grál mellett.

Nem a „mi”, a „hogyan” a lényeges. Nem azon múlik, hogy ezeket a most használt szavakkal jellemezzük, vagy más szavakkal. A Grál sohasem közelíthető meg valamiféle szóval vagy filozófiai spekulációval. A Grált csak úgy közelíthetjük meg, ha e szavak átéléssé változnak és érezzük, hogy a szent Grál minden szentség átélését jelenti, hogy érezzük, amint egybeáramlik mindaz, ami a Holdról származott, és mint Éva Földanya jelent meg először, majd megújulva a Szűzanyában jelenik meg, és ami Jehovában lett a Föld Ura, a Földaurába kiáradó Krisztus-lényben pedig mint a Föld új Ura jelenik meg. Érezzük, hogy a csillagírásban szimbolizált csillaghatások egybeáramlanak az emberiség földi fejlődésével.

Ha mindezt tekintetbe vesszük és átérezzük az emberiség történelmének összecsengését a csillagírással, akkor megértjük azt a titkot is, amit a Parszifálra bízott szavak fejeznek ki és a mondai utóhangjukat is, hogy valahányszor meghal egy Grál király, a Grál valóban hivatott őrzője, a szent Grálon megjelenik méltó utódának a neve. Ezt le kell olvasni, vagyis a csillagírás új alakjának olvasását kell megtanulni.

Törekedjünk arra, kedves barátaim, hogy méltók legyünk az új alakjában megjelenő csillagírás olvasásának tanulására, igyekezzünk az olvasást úgy tanulni, ahogyan most kell megkapnunk. Lényegében a csillagírás olvasása, ha az emberi fejlődést a Szaturnusz-, Nap-, Hold- és Föld-fejlődésre próbáljuk tagolni, egészen a Vulkánig. De fel kell ismernünk, hogy a mi korunkban milyen összefüggésekben akarjuk a csillagírást megfejteni. Legyünk rá méltóak! Mert nem hiába beszéli el a monda, hogy a Grált elvitték a helyéről és egy ideig külsőleg nem volt észlelhető. Tekintsük szellemtudományunkat a Grál megújult keresésének és próbáljuk megismerni annak a jelentőségét, ami egykor a lélek öntudatlan mélyéből hangzott fel és csak lassanként emelkedett az ember tudatáig! Próbáljuk ezt fokozatosan egyre tudatosabb beszéddé alakítani! Próbáljuk feltárni azt a bölcsességet, amely ismét megnyitja számunka az égiek és földiek összefüggését a régi hagyomány nélkül, úgy, ahogy mi igyekszünk rátalálni, ahogy a jelenkorban megnyilatkozhat.

Azután tekintsünk arra, hogy Parszifál hogyan jutott a Grál titkához és ennek átélése hasson át bennünket. Ezt a titkot egy időre elzárták, mert az embereknek előbb a legkülső területen, a legkülső tudományban kellett a Földnek a kozmikus hatalmakkal való összefüggését megkeresniük. Értsük meg azt a jelenséget is, hogy Kepler megértésre talált matematikai, égi mechanikai törvényeivel, de amit valóban a Krisztus impulzusból áthatva fűzött hozzájuk, az öntudatlan lelki mélységbe süllyedt. Az ő szellemében beszélünk ma, ha elmondjuk földi fejlődésünk összefüggését a kozmosszal, mert ő azt mondja:

„Mint ahogyan a világmindenségben három nyugvó dolog van: a Nap, az állócsillagok és az intermedium, és minden egyéb mozgásban van, úgy az egy Isten is Atya, Fiú és Szent Szellem. A gömb is a Szentháromságot jelképezi (az Atya a középpont, a Fiú a felszín, a Szent szellem a középpont egyenlő távolsága a felülettől - a rádiusz) és még más titkokat is. Szellemek és lelkek nélkül sehol sem volna harmónia. Az emberi lelkekben végtelenül sokféle harmonikus prediszpozíció van. Az egész Föld lélekkel áthatott és ezáltal jön létre rajta, valamint az égitestekhez fűződő kapcsolatában, a nagy harmónia. Ez a lélek a Föld egész testében hat, de miként az emberi lélek székhelye a szív, úgy neki is van bizonyos középpontja, innen indulnak ki hatásai, mint fókuszból vagy forrásból, az óceán vagy az atmoszféra felé. Ezért van olyan szimpátia a Föld és a csillagok között, ebből fakadnak a rendszeres természeti hatások. Hogy a Földnek lelke van, azt legvilágosabban az időjárás és az azt létrehozó aspektusok megfigyelése mutatja. Bizonyos aspektusok és konstellációk mellett a levegő mindig nyugtalanná válik, nélkülük vagy gyors elmúlásuk esetén nyugodt marad. A Földön és a Földben lejátszódó számtalan változás és jelenség olyan szabályszerű és meghatározott, hogy nem tulajdoníthatjuk vak véletlennek, és mivel a bolygók semmit sem tudnak azokról a szögekről, melyekben sugaraik e Földet érik, kell, hogy a Földnek lelke legyen. A Föld állat. Minden észlelhető rajta, ami az állati test részeivel analóg. A növények, fák a hajzata, a fémek az erei, a tengervíz az itala. A Földnek alakító ereje van, egyfajta imaginációja, mozgása, bizonyos betegségei, a dagály és apály az állatok lélegzése. A Föld lelke valamiféle lángnak tűnik, ezért van földalatti hő és ezért nincs szaporodás hő nélkül. Isten a Föld lelkébe véste az állatöv és az egész mennybolt képét.”

Ma látjuk, hogy az állatöv képe hogyan vésődött a Föld lelkébe, a Föld aurájába és lassanként átküzdjük magunka Kepler világnézetének másik részéhez, ahhoz, amelynek a lélek öntudatlan mélyén kellett maradnia, de világosan mutatja, hogy a mi most nyújtott kozmológiánk ennek beteljesítése. Ilyen mélyen gyökerezik az emberiség fejlődésében az, amivé szellemtudományunknak lennie kell, ilyen bensőségesen függ össze a szent Grál felénk hangzó intelmével.

Tekintsünk Európára, a régi korok nyugati kultúrájára. Atlantisz előtt és után, arra, ami az atlantiszi korok emlékéből Atlantisz-után feléledt, nézzük meg, hogyan cseng ki a görög Apollón-kultuszban végső utóhangja, megmutatva, hogy Krisztus egykor a felső szférákban hatotta át a későbbi nátháni Jézust, aki azután leszállt, és véghezvitte a Golgotai Misztériumot. Kövessük mindezt végig és tűnődjünk el azon, hogy Krisztus honnan is érkezett? Hogyan jött el hozzánk, amikor fentről leszállt, hogy a Föld Ura legyen? Nyugatról keletre tartott, majd keletről ismét nyugat felé. Külső burkai a magasabb hierarchiák birodalmából szálltak alá, a magasabb hierarchia lényei hozták le őket, mert hozzájuk tartoztak. Szépen emlékeztet erre a Parszifál-monda, elmondja, hogy Titurelnek angyalsereg hozta a szent Grált, Jézus Krisztus igazi titkát, a Föld Urának kapcsolatát a Szűzanyával, és angyali sereg vár rá a magasabb hierarchiák birodalmában. Ha itt keressük, akkor megértjük szellemtudományos világnézetünk kutatását, akkor lassanként eljutunk a szent Grál csillag-aspektusának átéléséből emberi aspektusának átéléshez, ez a Szűzanya kapcsolata Jézussal, Krisztussal.

Ezzel megkíséreltük, kedves barátaim, hogy valamelyest utaljunk az emberi történelemnek arra a területére, amelyet a szellemi erők hordoznak. Ha némileg megérezték azt, amit szavaimmal nem csak gondolkodásukban de érzéseikben is meg akartam mozgatni, akkor ennek az előadássorozatnak a mondanivalója elérte célját. A ciklus címe lehetett volna „A Szent Grál keresése” is. Mindenkinek saját megítélésére bízom, hogy az összes vallások általunk értett összhangjában a Földön elterjedt hitvallások egykor valóban egymásra fognak-e találni. Mindenkire rábízom, hogy ezt eldöntse. Azt is minden lélek maga ítélje meg, hogy a vallások egységét az itt jellemzett Grál-keresés jobban megközelíti-e, mint a vallások egységéről való sokféle beszéd, ami esetleg egészen más.

Aki a felekezetek szűk köréhez ragaszkodik azt az elmondottak egyelőre bizonyára nem győzik meg. Ez azért van így, mert az illető csak arra hallgat, ami – mint láttuk – a felszínen zajlott le, és ez Krisztus igazi szellemi tetteinek csak a külső oldala. Azt akartuk lelkünk elé vetíteni, hogy egy olyan személyt, mint Parszifált, a karma elvezetett Krisztus szellemi tetteihez, és ezáltal a Föld vallási egységének nagy mintaképévé vált. Gondoljunk a Parszifál-monda folytatására, amely elmondja, hogy a Grált arra az időre, amikor Európában láthatatlan lett, János pap országába vitték, akinek a birodalma azon a területen túl volt, amit a keresztes hadak elértek. A keresztes hadjáratok idejében még tisztelték János pap országát, aki Parszifál utóda volt, és ahogy keresték, arra azt kell mondanunk, hogy bár mindent földi, földrajzi fogalmakkal fejeztek ki, János pap országa alapjában véve mégsem található a Földön.

A Parszifál-mondát folytató európai monda talán sejti, hogy Krisztus azóta tudat alatt keleten is hat és hogy keleten a felszínen zajló vallási vitákat a Krisztus-impulzus áramlata és kinyilatkoztatása talán éppen úgy legyőzheti, mint ahogy ez megkezdődött nyugaton a Parszifál-kinyilatkoztatás óta. Talán a Grál napfénye hivatott arra, hogy a Föld minden istene felett ragyogjon, ahogyan szimbolikusan utal rá az a jelent, amikor a szűz behozza az aranyfényű, a Grál titkát tartalmazó kelyhet és a Grál fénye elhomályosít minden más ragyogást. Vajon remélhetjük-e, hogy a még nem tudatosan működő Krisztus-erők új formában csatlakoznak a nyugaton megjelent fényhez, az „ex oriente lux” régi mondásához híven? Kapcsolódik-e a fény a fényhez? Ehhez nekünk kell előkészülnünk, akiket a karma olyan földrajzi és kulturális áramlatok területére állított, ahol Krisztus áramlása már végighaladt, amikor érzékfeletti régiókban áthatotta a Názáreti Jézust, hogy azután keletre vonuljon. Tekintsünk fel és sejtsük meg, hogy magasságainkon már áthaladt Krisztus áramlása a megtestesülését megelőző kinyilatkoztatásai során! Tegyük magunkat képessé arra, hogy úgy értsük meg, hogy ne értsük félre, ha majd egykor a megfelelő időben talán úgy szólhat hozzánk, hogy impulzusaival a Föld más vallásait áthatja!