A Szibillák erőiről szólva arra hívtam fel a figyelmüket, hogy ezeket a Szibillákat mintegy az ión görög filozófia árnyaiként látjuk felmerülni Ioniában, és azután kaotikus lelki életükből évszázadokon át részben mély bölcsességet varázsoltak elő, részben pedig csak szellemi káoszt hoztak napvilágra. Évszázadokig sokkal intenzívebben uralkodtak Dél-Európa és határterületeinek szellemi életén, mint ahogy a külső történelem elismeri. Azt akartam elmondani, hogy a Szibillák e sajátságos lelki megnyilvánulása az emberi lélek olyan erejére utal, amelynek a régebbi korokban, még az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakban is, megvolt a jelentősége. Az emberiség történelmi fejlődése során változnak azonban a kultúrkorszakok. A Szibillák időnként teljes értelmetlenséget produkáltak azokkal az erőkkel, amelyek az Atlantisz-utáni harmadik korszakban még helyes, jó lelkierők voltak. Ekkor művelték az asztrológiát; a csillagok bölcsessége hatott az emberi lelkekre és harmonizálta azokat az erőket, amelyek a Szibillákban azután olyan kaotikusan jelentek meg. Ebből megérthetik, hogy a világban valahol ható erők – itt most speciálisan a Szibillák lelkében – önmagukban általánosságban sohasem nevezhetőek jónak vagy rossznak, hanem megjelenésük idejétől és helyétől függően jók vagy rosszak. A Szibillák lelkében fellépő erők jók és helyesek, de az Atlantisz utáni negyedik korszak lelki fejlődésének nem feleltek meg. Ekkor nem a tudatalatti mélységekből föltörő erőknek kell az emberi lelkekben hatniuk, hanem az én világossága révén kell a lélekhez szólniuk. Hallottuk tegnap, hogy az óhéber próféták azon dolgoztak, hogy elnyomják a szibilla-erőket, és az én világosságával megszólaló erőkre törekedtek. Az óhéber próféták legjellemzőbb vonása éppen az, hogy visszaszorítják a kaotikus szibilla-erőket, és azt hozzák felszínre, ami az én révén szólalhat meg.

Az óhéber próféták törekvését a szibilla erők, „helyes vágányba terelésének” is nevezhetjük, ennek a feladatnak a teljesítése a Krisztus-impulzussal következett be. Amikor a Krisztus-impulzus az ismert módon behatolt az emberiség földi fejlődésébe, akkor a Szibillák kaotikusan jelentkező erői úgy szorultak egy időre vissza, ahogy egy folyó visszaszorul a külvilágról, ahol előbb folydogált, majd eltűnik egy földalatti üregben, hogy azután ismét megjelenjék. Ezeknek az erőknek a Krisztus impulzus révén megtisztult formában kellett ismét felmerülniük, ezt a formát csak a Krisztus-impulzus adhatta meg nekik, miután behatolt a Föld aurájába. Ahogyan a napközben kifejtett lelki erőinket bele kell merítenünk az éjszakai öntudatlanságba, hogy azután ismét felébredjünk, úgy ezeknek az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakban helyénvaló erőknek is a lelki élet felszíne alatt kellett egy ideig észrevétlen áramlaniuk, majd ismét lassanként felmerülniük, ahogy hallani fogjuk. Tehát azt a jelenséget látjuk, hogy a Krisztus-impulzus mintegy átmossa azokat az erőket, amelyek a Szibillákban kaotikusan nyilvánulnak meg, bár jogosult emberi erők. Lemerülnek a lelki élet mélyére, nem kerül az emberiség mindennapi tudatába, hogy Krisztus tovább munkálkodik lelkük mélyén ezekkel az erőkkel. Valóban így történik.

A Krisztus-impulzus megjelenése csodálatos jelenség szellemtudományos szempontból. A niceai zsinattól fogva az emberek felszíni tudatában a dogmák megállapításával kapcsolatos viszályok dúlnak, tudatuk háborog, és ami a kereszténység szempontjából a legfontosabb az a lélek tudatalatti mélyében történik. A Krisztus-impulzus nem ott működik, ahol viszálykodnak, hanem a mélyben. Az emberi bölcsességnek még sok mindent fel kell tárnia, ami talán sajátságosnak tűnik, ha csak a felszínét nézzük. Még sok mindent fel kell tárni, ami mintegy szimptómája annak a munkának, amit a Krisztus impulzus végez az ember lelki életének mélységeiben.

Így meglátjuk és megértjük, hogy a nyugati keresztény áramlat konfigurációjának leglényegesebb formáit nem az hozta létre, amiről a püspökök vitáztak, a fontos történelmi kérdések megoldásai a lelki élet mélységeiben játszódtak le, és mintegy álomszerűen merültek fel a tudatban. Így az emberek nem is tudták megfejteni az álomban látottakból azt, ami a mélyben zajlott. Csak egy szimptómát említek – vannak dolgok, ahol mintegy átdereng az álmokon, amit Krisztus a lélek mélyében művel, hogy megfelelő mederbe terelje az ember lelki erőit a nyugati történelem fejlődése során.

Talán megérinti néhányukat és megsejtik, hogy voltaképpen mire utalok e szavakkal, ha látják, hogy 312. október 28-án Nagy Konstantin, Constantius Chlorus fia, Maxentiusszal hadakozik Róma előtt és olyan döntés születik, amely az egész nyugati világ számára rendkívül fontos a kereszténység konfigurációjának kialakulásában. A harc és győzelem sajátságos módon jön létre.

Kedves barátaim, ezt a csatát, amit Konstantin, Constantius Chlorus fia, vívott Róma előtt Maxentius ellen, nem hadseregparancsok döntötték el, nem is a vezérek tudatos éleslátása, hanem álmok és szibillai jelek. Erről a 312. október 27-án lezajlott ütközetről lényeges dolgot beszélnek el. Maxentius álmot látott, amikor Konstantin Róma kapuihoz közeledett, és álmában azt hallotta – még a kapukon belül volt – „Ne maradj ott, ahol vagy!” Maxentius álmának befolyását még erősítette az is, hogy a szibillai könyvekben utánanéztek a Szibillák mondásainak és mindezek hatása alatt – külsőleg tekintve – elkövette a lehető legnagyobb őrültséget: elhagyta Rómát és a Konstantinénál négyszer erősebb seregével nem Róma védő falai mögött vezette a csatát, hanem azokon kívül. Mert a szibillai könyvek tanácsa így szólt: „Ha Konstantin ellen Róma falain kívül harcolsz, megsemmisül Róma legnagyobb ellensége.” Ez olyan igazi szibillai jóslat. Maxentius követte, bátran és bizakodóan, kiment Róma kapui elé. Egykor egy másik szibillai jóslat Krőzust vezette így. Maxentius vállalkozásával megsemmisítette Róma ellenségét: önmagát.

Kontstantinnak más álma volt. Álmában azt hallotta, hogy seregei előtt hordozzák Krisztus nevének kezdő betűit. (Az ő serege csak negyede volt a Maxentiusénak.) Így cselekedett és győzött. Európa konfigurációja számára lényeges döntést hoztak tehát az álmok és szibilla-jóslatok! Itt feldereng az, ami az európai ember lelki életének mélyében zajlott. A Krisztus impulzus áramlása valóban úgy halad az európai emberek lelkének mélyén, mint a folyó, amely eltűnik a hegyek üregeiben, felülről nem látható és a legkülönfélébbet gondolhatjuk felőle – így hat és pedig először, mint okkult tény.

Kedves barátaim, hadd ismerjem be itt, hogy szellemtudományos kutatásaim során éppen ennek az áramlatnak a követésekor sokszor mintegy elveszítettem a nyomot, keresnem kellett az újabb felbukkanást. Feltételeznem kellett, hogy a Krisztus impulzus áramlata csak lassan bukkan fel, hogy még a mi korunkban sem jelent meg teljesen, csak megmutatja magát. De hol jelenik meg? Ez volt a kérdés. Hogyan bukkan fel ismét? Hogyan merül fel ismét? Hol ragadja meg a lelkeket először úgy, hogy tudati lelkükbe kezdenek felvenni valamit?

Ha követik könyveim és ciklusaim különböző értekezéseit, kedves barátaim, és úgy járnak velük, mint én, akkor azt találják, hogy főként az értekezések régebbi részében az a legkevésbé kielégítő, amit a Szent Grál nevével kapcsolatban mondottam. Így látom ezt és remélem, mások is így látják. Nem mintha olyasmit mondtam volna, ami nem állja meg a helyét, de éppen ennek a megállapításával voltam elégedetlen. Olyasmit kellett nyújtanom, amit biztosan adhatok, mert az említett áramlat tovahaladásának keresésekor, a nyugati világ további okkult keresztény fejlődését kutatva, lelkem intéssel találkozott: „Először Parszifál nevét kell megfelelő helyén elolvasnod.”

Tapasztalnom kellett, kedves barátaim, hogy az okkult kutatásokat sajátságos módon vezetik. Hogy ne csábuljunk spekulációra és olyan területekre, ahol az okkult igazsággal a fantázia kaphatna szárnyra, sokáig – mondhatnám – óvatosan vezetik az okkult kutatást, hogy végül napfényre jusson az igazság, amely önmagában hodozza helyességének meggyőző voltát. Így sokszor bele kellett nyugodnom a feleletre való várakozásba, e felhívásra: „Keresd meg Parszifál nevét!” Jól tudtam, – Önök is ismerik a Parszifál mondából – hogy miután Parszifál tévedéseiből kigyógyulva visszatér, és ismét megtalálja a Szent Grálhoz vezető utat, itt azt a híradást kapja, hogy a szent edényen az ő neve ragyogott fel. Tehát ezen a szent edényen kell lennie. De hol van ez a szent edény? Hol található? Ez volt a kérdés.

Az ilyen okkult kutatásoknál gyakran visszatartják az embert, így – mondhatnám – egy nap, egy év alatt nem tesz túlságosan sokat, nehogy spekulációval terelődjék el az igazságtól. Tehát visszatartják az embert. Mérföldkövek sorakoznak. Így sorakoztak a mérföldkövek sok-sok év során, míg a kérdés megoldását kerestem: Hol találod Parszifál nevét a szent edényen? Tudtam, hogy a szent edénynek vagy egy némely jelentése és benne van az ostya, tehát egy kis szelet. Magán a szent edényen áll Parszifál neve. Azt is tudtam, hogy milyen lényeges rész például a Márk-evangélium negyedik fejezetének 11-12, és 33-34-ik verse. Eszerint az Úr sok mindent hasonlatban mondott el és csak lassanként magyarázta el ezeket. Az okkult kutatásnál is egészen fokozatosan és óvatosan vezetik az embert, gyakran arra támaszkodva, amihez a karma juttat el. Ha valami elénk kerül, aminek köze lehet a dologhoz, nem is tudjuk, hogy a szellemi világból származó erők segítségével hogyan alakítsuk ki lelkünkben. Sokszor nem is tudjuk, hogy az okkult világ mélyéből olyasmit kaptunk, ami évszámra kutatott problémánkra vonatkozik.

Így egyszer megkérdeztem a norvég népszellemet Parszifál felől és azt mondta: Tanuld megérteni azt a szót, amely az én erőmből került az északi Parszifál-mondába, „ganganda greida”, a körüljáró táplálék, körüljáró enyhület, ilyesmi! Nem tudtam, mit kezdjek ezzel. És azzal sem, amikor egyszer a római Szt. Péter templomból jövet Michelangelonak az a műve hatott reám, ami mindjárt a jobb oldalon Jézust és anyját ábrázolja, a még fiatal anyát ölében a már halott Jézussal. E művészi alkotás szemlélésének utóhatásaként - ez ilyen vezetés – nem vízió, hanem a szellemi világból jövő igazi imaginációként jelent meg az Akasa krónikába írott kép, és Parszifált mutatta, amint először távozik a Grál-várból, ahol az ott működő titkokat nem kérdezte meg. Az erdőben fiatal nőt lát meg, aki ölében fekvő halott vőlegényét siratja. Tudtam, kedves barátaim, hogy a képnek jelentősége van, akár az anyát, akár a vőlegényét vesztett menyasszonyt ábrázolja (Krisztust gyakran nevezik vőlegénynek), és hogy a közreműködésem nélkül létrejött összefüggésnek jelentősége van.

Még felsorolhatnék néhány ilyen előjelet, ami annak a kérdésnek a kutatása során adódott, hogy hol szerepel Parszifál neve a Szent Grál edényén? Hiszen ott kell lennie, ezt maga a monda beszéli el. Elevenítsük fel a Parszifál-monda legfontosabb vonásait.

Tudjuk, hogy Parszifált anyja, Herzeleide az apa eltávozása után hozta világra, nagy fájdalom és álomszerű élmények közepette, egészen sajátságos módon. Tudjuk, hogy meg akarta óvni a lovagi gyakorlatoktól és lovagi erényektől, birtokait másra bízta és visszavonult a magányba, mert gyermekét úgy akarta nevelni, hogy elkerülje a benne élő veszélyt, hiszen apja ennek áldozata lett. Azt is tudjuk, hogy a gyermek már korán feltekintett a természet szépségére és lényegében csak annyit tanult meg anyjától, hogy Isten uralkodik felettünk és őneki óhajtott szolgálni. De Istenről semmit sem tudott, ezért egyszer lovagokkal találkozva Istennek tartotta őket és térdre borult előttük. A gyermek azután elárulja anyjának, hogy lovagokat látott és ő is lovag szeretne lenni. Anyja bolondruhát ad rá és elengedi. Tudjuk, hogy a fiú elindul, sok kalandot él át, az anya pedig később megtört szívvel hal meg fia eltűnése miatt, aki még vissza sem fordult, hogy búcsút intsen, csak lovagi kalandok után indult. Szentimentálisnak nevezhetnénk ezt, de mélységes értelme van. Vándorlásai során átélte a lovagságot, lovagi erényekkel tűnt ki és eljutott a Grál-várhoz. Más alkalommal említettem, hogy a Grál-várhoz érkező Parszifált az irodalomban Chretien de Troyes írja le legjobban. Mint leírja, Parszifál hosszú tévelygés után elhagyott vidékre ér és itt két emberrel találkozik, akik egy csónakban ülnek, az egyik evez, a másik halászik. Őket kérdezve kerül azután a halász-királyhoz, akit a Grál-várban talál meg. A halász-király idős, legyengült ember, nyugágyon kell feküdnie, beszélgetés közben átadja neki az unokahúgától kapott kardját. A teremben vérző dárdát hozó apród jelenik meg, a vér egészen az apród kezére ömlik. Azután megjelenik egy szűz a szent Grál edénnyel. A Grál tartalmából olyan ragyogás árad, hogy a terem egész fényességét elhomályosítja, ahogyan a Nap és Hold elhomályosítja csillagok fényét. Megtudjuk, hogy a halász-király külön teremben élő agg édesapja csak a szent Grálból táplálkozik és nincs szüksége a gazdag lakomára, amelyen a halász-király és Parszifál is részt vesz. Ők földi táplálékból élnek. De valahányszor újabb fogást hordanak körül – mint ma mondanánk -, beviszik a szent Grált is az apa szobájába az öreg halász-királynak, aki csak abból táplálkozik, ami a Grálban van. Parszifálnak útközben Gurnemanz meghagyta, hogy ne kérdezősködjék túl sokat, nem is kérdezi meg, hogy a lándzsa miért vérzik, azt sem, hogy mi a Grál-edény – természetesen a nevét sem tudta. Chretien de Troyes szerint ezután ugyanebben a teremben tért nyugovóra. Elhatározta, hogy másnap reggel kérdezni fog, de üres az egész vár, nem talált senkit. Hiába hívott valakit, nem volt ott senki. Maga öltözött fel, lova lent készen várta. Azt hitte, hogy a társaság vadászatra indult és utánuk akart lovagolni, hogy megkérdezze a Grál csodáját. Amikor azonban átlovagolt a felvonóhídon, az olyan gyorsan felcsapódott, hogy a lónak át kellett ugrania, nehogy a várárokba zuhanjon. Senkit sem talált az előző napi várbeli társaságból. Chretien de Troyes elbeszéli, hogy Parszifál tovább lovagol és egy elhagyott erdős vidéken látja meg azt a nőt, aki az ölében tartott férfit siratja. Chretien de Troyes szerint ő mondja meg neki, hogy kérdeznie kellett volna, így megfosztotta magát attól, hogy az őt körülvevő nagy titkokat megtudja. Tudjuk, hogy sokat bolyongott, Chretien de Troyes elbeszéli, hogy éppen Nagypéntek napján egy remetéhez érkezik, Trevricenthez. Ő figyelmezteti arra, hogy elátkozták, mivel elmulasztotta a halász-király megváltását, semmit sem kérdezett a vár csodáiról. Ezután még sok mindenre tanítja.

Amikor Parszifált próbáltam követni, ahogy a remetéhez megy, egy mondás nyilatkozott meg számomra, amilyen szellemtudományos kutatások szerint, kifejezve sehol sem szerepel, de úgy gondolom, hogy teljes valósággal állíthatom. Az öreg remetének ez a mondása mély benyomást tett rám. Felhívta Parszifál figyelmét a Golgotai Misztériumra. Parszifál erről keveset tudott, pedig Nagypénteken ért oda. Ekkor hangzott el az öreg mondása.

Azt mondta: gondold el, hogy mi is történt a Golgotai Misztérium révén – az általunk megszokott szavakat használom, azonos értelemben. Tekints fel a kereszten függő Krisztusra, amint így szólt Jánoshoz: „Mostantól fogva ő a te anyád”, és János nem hagyta el. Te azonban – szólt Parszifálhoz – elhagytad anyádat, Herzeleidét. Miattad hagyta itt a világot. Parszifál nem értette a teljes összefüggést, de a hozzá intézett szavak – mondhatnám – spirituális célja az volt, hogy olyan kép hasson a lelkében, amellyel megtalálja anyja elhagyásának karmikus kiegyenlítését: éppen János képében, aki nem hagyta el anyját. Ennek kellett lelkében tovább hatnia. Halljuk azután, hogy Parszifál még egy kis ideig a remeténél marad és azután ismét a szent Grálhoz vezető utat keresi. A Grált röviddel vagy közvetlenül az öreg Amfortas, a halász-király halála előtt találja meg. Ekkor elé jönnek a szent Grál lovagjai, a szent lovagok, mondván: a te neved ragyog a Grálon, te vagy az eljövendő uralkodó, a Grál-király, mert a te neved ragyogott fel a szent edényen! Parszifál lesz a Grál-király. Tehát az ő neve áll a szent aranyos fényű edényen, amiben az ostya található.

Most arról volt szó, hogy megtaláljam ezt az edényt és bizonyos körülmények először megtévesztettek, kedves barátaim. Mindig szükségesnek tartottam azt, hogy az okkult kutatásnál ne csak azt vegyem tekintetbe, ami közvetlenül az okkult forrásokból ered, hanem a komoly problémáknál a külső kutatás eredményeit is. Ezt teljes szerénységgel mondom, nem azért, hogy szerénytelen legyek. Úgy gondolom, hogy általában helyes, ha egy probléma követésénél valóban mindent lelkiismeretesen megvizsgálunk, amit a külső tudomány mond, hogy ne veszítsük el a talajt a lábunk alól a fellegekben járva.

Itt azonban az exoterikus tudomány tévútra vezetett. Amit napvilágra hozott, azzal régebben eltérített először a helyes útról, mert ebből az exoterikus kutatásból az látszott, hogy Wolfram von Eschenbach a Parszifál megírásánál saját kijelentése szerint forrásul Chretien de Troyes-t és egy bizonyos Kyot-ot használt. Ezt a Kyot-ot a külső exoterikus kutatás sehol sem találta és ezért Wolfram von Eschenbach kitalálásának tartja. Mintha Wolfram von Eschenbach a Chrétien de Troyes-nál találtakhoz hozzáfűzött dolgok másik forrását akarta vola megtalálni A külső tudomány legfeljebb azt az egyet ismeri el, hogy Kyot Chretien de Troyes másolója volt és Wolfram von Eschenbach ezt a tényt színezte ki fantáziájával.

Látják, hova vezet a külső kutatás. Oda vezet, hogy a Kyot-hoz vezető útról némileg eltérítsen, mert őt többé-kevésbé Wolfram von Eschenbach kitalálásának tartják. Abban az időben, amikor a külső kutatás bizonyos mértékben félrevezetett, találkoztam valami mással, ez megint ilyen karmikus elrendelés. Amivel így találkoztam, azt a következőképpen fejezném ki (hiszen már többször leírtam a „A szellemtudomány körvonalai”-ban a ciklusokban): a Golgotai Misztériumot megelőző Atlantisz utáni korok a negyedik kortól kezdve bizonyos módon újra felmerülnek, így az Atlantisz utáni harmadik korszak ismét felmerül valamilyen módon a mai, ötödik kultúrkorszakban. A második a hatodikban kerül majd felszínre, az első pedig, a szent risik kora, a hetedik kultúrkorszakban merül fel, ahogyan többször leírtam. Most egyre világosabban megmutatkozott - ez sok éves kutatás eredménye -, hogy a mi korunkban az Atlantisz utáni harmadik korszak csillagírás-olvasása Krisztussal áthatott formában támad fel. Ma másképp kell kutatnunk a csillagokat, mint akkor, de a csillagírásnak újra szólnia kell hozzánk. A feltámadó csillagírás gondolata különös módon kapcsolódott össze Parszifál titkával. Mindenképpen arra kellett gondolnom, hogy a két dolog összetartozik. Ekkor, kedves barátaim, lelkem elé tárult egy kép, amikor Parszifál útját igyekeztem szellemileg követni Trevrizenttől a Grál vára felé. Chretien de Troyes éppen a remetével való találkozást írja le megragadóan szépen. Ennek egy kis részletét szeretném felolvasni, Parszifál megérkezését a remetéhez.

Arra tereli a lovát
Szívéből is mély sóhaját
Isten előtt vétkét érzi
Megbánás a keblét vérzi
Sírva szeli át az erdőt
Míg a remetelak előtt
Lovával a földre száll
Fegyverét se hordja már.
Apró, kicsi kápolnában
Rátalál a szent jámborra.
Fájdalmában leborul
Szeméből a könny csak hull
Arcán végig az állára.
Gyermeki megindultsága
Kezét imára kulcsolja:
„Vigasztalásomra, kérlek
Hallgasd meg a megbánt vétket
Öt évig tévhitben éltem
Hit nélküli szédületben
Csak gonoszságot műveltem„
„Mondd, mi sodort ide hát
És kérd Istent, ő bocsát
Egykor üdvözült honába”.
„Halászkirálynál ott járva
Lándzsát láttam, acél hegye
Vért csepegtet, Grál szentsége
Elém tárult; ajkam zárva
Vér értelmén választ várva
A Grálét sem kérdezem.
Azóta is minden napon
Lelkemen súlyos bánat nyom
Halálom csak enyhítené
Uramat, hogy így feledém.
Kegyelmétől távol estem.”
„A nevedet mondd meg nekem.”
„Parszifál néven ismernek.”
Felsóhajt az agg mélyeket
Jól ismert e név előtte:
„Tudatlanság hozta létre
Ez sodort a szenvedésbe”.

Ekkor szövődnek azok a beszélgetések a remete és Parszifál között, amelyekről az imént beszéltem. Amikor azután Parszifált szellemileg igyekeztem kísérni a remeténél való tartózkodása után a Grálhoz történő vándorlásában, gyakran éreztem, ahogy lelkemben felcsillan éjjel-nappali lovaglása. Nappal a természet iránti odaadása, éjszaka a csillagok felé fordulása, mintha lelkének tudatalatti részében a csillagírás szólalna meg, és hírül adná, amit a Gráltól elé siető szent lovagok mondtak: „A szent Grálon a te neved ragyogott fel”. De Parszifál nyilván nem tudott mit kezdeni azzal, ami a csillagokból sugározott felé, mert tudata alatt maradt, és ezért nem is értelmezhető igazán, bármennyire is igyekszünk szellemi kutatással belemerülni.

Ekkor újra visszatértem Kyothoz és Wolfram von Escenbach egyik kijelentése mély benyomást tett rám, ezt összefüggésbe kellett hoznom a „ganganda graidá”-val. Magától összekapcsolódott. Vonatkoztatnom kellett a halott vőlegényét ölében tartó nő képére is. Egyszer szinte keresés nélkül rábukkantam Kyot egy mondására: „er jach, ez hiez ein dinc der gral.” (Er sagte, ein Ding hiess der Gral – Azt mondta, egy tárgyat Grálnak neveznek). Maga az exoterikus kutatás utal arra, hogy ehhez hogyan jutott. Spanyolországban kezébe került Flegetanis könyve az asztrológiáról. Kétségtelenül elmondhatjuk, hogy Kyot Flegetanis impulzusára – vagyis akit Flegetnisnak nevez, és akiben a csillagírás ismerete némiképpen feléled – tehát az újjáéledt csillagtudomány impulzusára meglátja a Grál nevű tárgyat. Most tudtam, hogy Kyothoz ragaszkodnom kell, mert éppen ő vezet fontos nyomra, ha szellemtudományosan kutatok, hiszen ő legalább látta a Grált.

Hol van tehát a Grál, amit ma úgy kell megtalálni, hogy Parszifál nevét viseli, hol található? Kutatásaim során kiderült, hogy a csillagírásban kell keresnem – először is a nevet. Egy különösképpen jelentős napomon azután kiderült, hogy hol található reálisan az arany fényű edény. Először a csillagírás szimbolikája vezetett el a Grál titkához.

Ekkor megláttam a csillagírásban azt, amit mindenki láthat, csak először nem talál a dolog titkára, egy napon felragyogott előttem, amikor belső látással követtem az aranyfényű holdsarlót, úgy, ahogy az égen megjelenik és a sötétebb része, mint nagy korong halványan látható. Tehát kívül fizikailag látható az aranyfényű Hold, a tovavándorló útravaló – ganganda graida – és benne a nagy ostya, a sötét korong, ami nem látható a Holdból, ha csak felületesen nézzük, csak akkor, ha tüzetesebben megtekintjük.

Az okkult írás csodálatos betűivel Parszifál neve áll a Holdsarlón! Ez volt a csillagírás, kedves barátaim. Mert helyesen nézve valóban a csillagírás olvasása tárja fel szívünknek és értelmünknek Parszifál titkát, a szent Grál titkát, ha talán még nem is teljesen. Holnap igyekszem röviden elmondani, amit még ehhez szükséges.