"A kőzetek az isteni bölcsességből eredő fájdalmak megtestesülései. A növények az isteni erkölcsiség és hűség teremtményei. Az állatok darabokra tört isteniség."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaAz Ötödik evangélium (15)6. -- Berlin, 1914. február 10. Az Ötödik evangéliumból származó közlésekből újfajta módon láthattuk, hogy milyen előkészületekre volt szükség úgymond az egész világmindenségben ahhoz, hogy bekövetkezzék az, amit Golgotai Misztériumként ismerünk. Ez a Golgotai Misztérium még a szellemtudományos szemlélet számára is olyan, mint egyfajta ideiglenes lezárás a világtörténések egymást követő eseményeinek sorában. Beszéltünk arról, hogy két Jézus-gyermeknek kellett előkészítenie a Golgotai Misztériumot. Az egyikben, az úgynevezett salamoni Jézusban, Zarathusztra Énje öltött testet. Láttuk, hogy ez a Zarathusztra Én, miután a két nagyjából egyidős Jézus-gyermek elérte a tizenkettedik életévét, átköltözött a másik, a Dávid házának nátháni ágából származó Jézus-gyermekbe. Majd az Ötödik evangélium alapján részletesebben is megismerhettük a Názáreti Jézus élményeit, aki tehát a nátháni Jézus-gyermek születéskori hármas testi burkát viselte, és egészen harmincéves koráig, az anyjával folytatott beszélgetésig, magában hordta Zarathusztra Énjét, amikor is a beszéd ereje által - a beszéd során Énjét mintegy beleáramoltatta a kimondott szavakba - a Zarathusztra-Én úgymond elhagyta a Názáreti Jézus burkait. Tudjuk, hogy ezek után a Jordán folyónál történt János-keresztelő révén a Krisztus-lény beköltözött a Názáreti Jézus hármas testi burkába. Akinek megadatik az a lehetőség, hogy így láthassa a dolgokat, az nemhogy kisebb, hanem éppen hogy sokkal nagyobb jelentőséget fog tulajdonítani a Krisztus Jézus-lénynek, mint azok, akik csupán az eddigi ismereteik és az evangéliumok közlései alapján közelítik meg. A kereszthalált és feltámadást együttesen Golgotai Misztériumnak nevező esemény három másik eseményhez kapcsolódik.[1] A golgotai esemény úgyszólván a másik három történés beteljesedése. Az első a régi lemúriai korban, a második az atlantiszi kor elején, a harmadik pedig az atlantiszi kor vége felé történt. Ezek azonban nem a fizikai síkon, hanem a szellemi világban játszódtak le. Tehát négy eseményre kell úgymond lelkileg tekintenünk, amelyek közül az utolsó - amelyikkel mostanáig kiemelten foglalkoztunk és amelyet Golgotai Misztériumnak nevezünk - a fizikai síkon, míg az első három, mintegy előkészítő esemény, a szellemi világokban játszódott le. A nátháni Jézusnak nevezett lényről már említettem korábban, hogy különleges természete abban is megnyilvánult, hogy mindjárt a születése után képes volt néhány szót kimondani, igaz, hogy ezeket a szavakat egy olyan különös nyelven mondta, amelyet akkoriban senki sem értett, kizárólag az anyai érzés sejtette meg a szavak értelmét. Erről a nátháni Jézus-gyermekről tudnunk kell, hogy nem ugyanolyan emberi lény, mint a többi; hogy a salamoni Jézushoz - akiben a Zarathusztra Én élt - és más emberekhez hasonlóan nem volt mögötte számos földi inkarnáció, hanem előző létét a szellemi világokban élte meg. Korábbi alkalmakkor már rámutattam arra, hogy abból, ami emberi lelkekként a lemúriai kor óta emberi inkarnációkban vesz részt, valamit úgymond visszatartottak a szellemi világban, amit nem vezettek emberi megtestesüléshez, hanem amit csak akkor irányítottak emberi megtestesüléshez, amikor mint nátháni Jézus megszületett. Az, ami akkor visszamaradt, amit nem lehet a szó köznapi értelmében ember-Énnek nevezni - mert az ember-Én inkarnációról inkarnációra a Földre érkezik -, a szellemi világokban élte át a sorsát. Csupán a régi misztériumokhoz tartozó emberek tudták - akik képesek voltak a szellemi világ eseményeinek megfigyelésére -, hogy az a lény, aki egyszer majd mint nátháni Jézus-gyermek jelenik meg, az, akit át fog hatni a Krisztus lény, előtte bizonyos sorsokat élt át a szellemi világokban. Ahhoz, hogy megismerjük ezeket a sorsokat, a következőket kell szemügyre vennünk. Bizonyára sokan emlékeznek önök közül azokra az előadásaimra, amelyeket itt tartottam néhány évvel ezelőtt az antropozófiáról, és amelyekben kiemelten foglalkoztam az emberi érzékszervekkel.[2] Kihangsúlyoztam, hogy az öt, általánosan ismert érzékszerv csupán egy részét képezi az ember összes érzékének, mert az embernek alapjában véve tizenkét érzékszerve van. Erre most nem szeretnék részletesebben kitérni. Arra azonban igen, hogy milyen, az ember számára egészségtelenül ható sors várt volna azokra az emberi érzékszervekre, amelyek a fizikai testbe vannak beágyazva, ha nem történik meg a régi lemúriai korban a szellemi világokban az első Krisztus-esemény, a Golgotai Misztérium úgymond első előhírnöke. A lemúriai korban ugyanis úgy testesült meg az ember, hogy érzékszerveinek lényegében a kezdeménye volt meg benne. Azt is tudjuk azonban, hogy a lemúriai korban jutott érvényre az emberi fejlődésben a luciferi hatalmak befolyása, ami mindenre kiterjedt az emberi szervezetben. Ha valóban nem történt volna más, minthogy a lemúriai korban az ember inkarnálódik a Földön, majd azután hat rá a luciferi befolyás, akkor érzékszerveink egészen mássá alakulnak, mint amilyenek lettek. Az érzékszervek, mondhatnám, túl érzékenyek, túl fogékonyak lennének. Nem úgy élnénk érzékszerveinkkel a világban, hogy azok úgymond le vannak tompítva, hanem úgy, hogy például a vörös szín láttán a szem egy bizonyos fájdalmat érezne. Más benyomások másféle szenvedést okoznának az érzékeknek. A kék szín hatására például úgy éreznénk, mintha az a szemet kifakítaná. A többi érzékszervvel hasonló lenne a helyzet. Érzékszerveink állandó szenvedésnek vagy mértéktelen, és ezért szintén egészségtelen, gyönyörnek lennének kitéve. A külső benyomások a kelleténél erősebb és károsabb hatást gyakorolnának az érzékekre. Ez jött volna létre a luciferi hatás következtében. Ezt a veszélyt hárították el az emberiségtől, ezúttal nem egy, a fizikai földi síkon végbemenő történéssel, hanem egy olyan folyamattal, amely úgymond az első volt a Golgotai Misztériumot előkészítő események sorában. Ugyanaz a Krisztus-lény, aki később, a Jordán-keresztelőnél egyesült a Názáreti Jézus testével, a lemúriai korban egyesült egy lény-nyel, aki akkor még a szellemi világban volt: azzal a lénnyel, aki a későbbiek során mint nátháni Jézus született meg. Ha a palesztinai eseményről azt mondjuk, hogy a Krisztus-lény testet öltött a Názáreti Jézusban, akkor erről az első Krisztus-eseményről azt mondhatjuk, hogy a Krisztus-lény a lemúriai korban a szellemi világban „lelket öltött” abban a lényben, aki később alászállt a Földre mint nátháni Jézus. Tehát a szellemi világban egy olyan lelki-szellemi lény élt, aki ezen egyesülés - a Krisztus-lény és a későbbi Názáreti Jézus lelkének összekapcsolódása -, valamint mindannak révén, ami ebből a tettből következett, elhárította az emberi érzékeket fenyegető veszedelmet, tehát mintegy oly módon ragyogta be a szellemi világokból az emberiséget, hogy ezáltal az emberi érzékszerveket nem érte az a szerencsétlenség, hogy borzasztó szenvedések vagy túlzott gyönyörök közepette éljenek a Földön. A Golgotai Misztériumot előkészítő első esemény az érzékszervek üdvéért történt. Ennek az első Krisztus-eseménynek köszönhetjük, hogy érzékszerveinkkel a jelenlegi módon élhetünk. Az atlantiszi kor elején játszódott le a második esemény. Ekkor ismét az történt, hogy a későbbi nátháni Jézus-lényben „lelket öltött” a Krisztus-lény. Ezáltal egy másik, az emberi természetet fenyegető veszedelem hárult el. Mert még ha az érzékszervek az első Krisztus-eseménynek köszönhetően egészségesek is lettek volna, a luciferi, majd később az arimáni hatás következtében olyanná vált volna az emberi természet, hogy az úgynevezett hét életszerv - antropozófiáról tartott előadásaim alkalmával beszéltem már erről a hét életszervről; ezek edényszerű szervek a fizikai testben, tulajdonképpeni alapjuk azonban az étertest organizációja - olyanná válik, hogy rokonszenv és ellenszenv tekintetében nem élhetnénk úgy, mint ma, mert hol féktelen mohó vágyat, hol szörnyű undort éreznénk azzal kapcsolatban, amiben életszerveink által részesülünk, ami azok számára táplálékul szolgálhat. Még a légzőszerveinket érő hatásokat is úgy érzékelnénk, hogy vagy vad mohó vággyal ragadnánk meg, vagy mélységes undorral utasítanánk el azokat. Tehát a hét életszerv is túlontúl tevékeny lenne Lucifer és Arimán hatására. Ekkor történt meg a második Krisztus-esemény az érzékfeletti világban. Ez tette lehetővé azt, hogy az ember életszervei bizonyos értelemben mértéktartóak legyenek. Ahogyan érzékszerveink úgymond sohasem lettek volna képesek arra, hogy bölcsen szemléljék a világot, ha nem játszódik le a lemúriai korban az első Krisztus-esemény, úgy életszerveink sem lennének mértéktartóak az atlantiszi kor elején végbement második Krisztus-esemény nélkül. Egy harmadik veszély is fenyegette azonban az embert, méghozzá az asztráltestét - a gondolkodását, érzését és akaratát - illetően. Ma a gondolkodás, az érzés és az akarat bizonyos harmóniában van az emberben, s ha ez felborul, akkor az ember nem egészséges. Ha nincs meg a kellő együttműködés a gondolkodás, az érzés és az akarat között, akkor ez képzelt betegségig vagy akár őrültségig is fokozódhat. Tehát egészen az őrületig vezetett volna a gondolkodás, érzés és akarat rendjének felbomlása, ha az atlantiszi kor vége felé nem következik be a harmadik Krisztus-esemény. Az érzékfeletti világokban élő nátháni Jézusban ismét „lelket öltött” a Krisztus-lény, és ennek köszönhetően mértéktartó összhang jött létre az ember lelki erői - a gondolkodás, az érzés és az akarat - között. A fent említett három esemény a szellemi világokból hatott az emberekre; nem a fizikai síkon zajlottak le. Különösen a harmadik eseményre vonatkozóan jelentős emlékek maradtak fent a mítoszokban. És miként a szellemi megismerés sok esetben segíti a mondákban és mítoszokban megőrzött szimbólumok helyes megértését, a bennük való megfelelő elmélyedést, így van ez ezzel a jelképpel is. Valamennyien ismerjük azt a képet, amely egy érzékfeletti lényt ábrázol - Mihály arkangyalt vagy Szent Györgyöt -, amint legyőzi a sárkányt. Ez a harmadik Krisztus-esemény képi megjelenítése: Mihály arkangyal vagy Szent György, a későbbi nátháni Jézus-gyermek, akinek lelkét áthatotta a Krisztus-lény. Ezért van az arkangyalszerű alak a szellemi világban. A sárkány legyőzése annak elnyomását jelenti az emberi gondolkodásban, érzésben és akaratban - tehát az ember szenvedélytermészetében -, ami összekuszálná őket és felborítaná a közöttük lévő egyensúlyt. Mélyen átérezhetjük, miként állnak az emberi lélek elé az ilyen hatalmas képek, hogy legalább a szimbolikus szemlélés és az érzés számára elmondják azt, amit az értelem nem képes felfogni; mélyen átérezhetjük, miként fejeződnek ki bennük a mélyebbnél mélyebb összefüggések. Korábban már említettük, hogy a görögök isteni és szellemi világát mintegy azoknak a valóságos isteni-szellemi lényeknek az árnyképe, mása alkotta, amely szellemi lények az atlantiszi korban az emberekével közvetlenül határos isteni-szellemi világot népesítették be. A görögöknek pontos ismereteik voltak a harmadik Krisztus-eseményről, arról, amit az emberi lélek számára általában a sárkányölő Szent György vagy Mihály arkangyal alakjával ábrázolnak. A görögök Apolló alakjában jelenítették meg a Krisztus által áthatott későbbi nátháni Jézust. És jelentőségteljes módon úgymond beillesztették a Kozmoszba Szent Györgyöt a sárkány-nyal. Görögországban a Parnasszoszon található a Kasztalia-forrás, ahol egy sziklahasadék tátong, amelyből gőzök szálltak fel. Ezek a gőzök kígyóhoz hasonlóan ölelték körül a hegyet. A hegyet kígyószerűen körülölelő gőzök mintegy képileg ábrázolták a vadul tomboló emberi szenvedélyeket, amelyek összekuszálják a gondolkodást, az érzést és az akaratot. A sziklahasadék felett - amelyben Püthon élt; azon a helyen, ahol a kígyózó gőzök törtek elő a Földből - építették fel a Püthiának szentelt orákulumhelyet. Püthia a hasadék felett egy háromlábú széken ült, és a feltörő gőzök hatására látomásai voltak. Amit ebben az állapotban mondott, azt úgy fogadták, mintha maga Apolló szólna. Aki tanácsot akart kérni, az elment Püthiához, hogy rajta keresztül kapjon tanácsot Apollótól. Tehát a görögöknek az volt a nézete, hogy Apolló visszavezethető egy valóságos lényre. Mi ismerjük ezt a lényt. Ő a Krisztus által „átlelkesített” későbbi nátháni Jézus, akit a görögök Apollónak neveztek. Közömbösíti azt, ami a földből Püthia lelkében megjelenik, a luciferi-arimáni hatást. És mivel a gőzökben Apolló áldozata száll fel, ezek már nem zavart keltőek, hanem bölcsen összehangolják a gondolkodást, az érzést és az akaratot a görögök számára. A görögök Apolló-eszméjében az a gondolat élt, hogy az ember gondolkodásába, érzésébe és akaratába beköltözött az az isten, akit utóbb Krisztusnak nevezünk; ez az isten feláldozta magát azzal, hogy beköltözött a nátháni Jézus lelkébe és harmóniát teremtett a gondolkodás, az érzés és az akarat között, amit Lucifer és Arimán összezavart volna az emberi lélekben. Tehát az érzékfeletti világokban három Krisztus-esemény játszódott le, amelyek tulajdonképpen előkészítették a Golgotai Misztériumot. Hogyha ezek után rákérdezünk a Golgotai Misztérium jelentőségére és feltesszük a kérdést, hogy voltaképpen mi is történt ezen esemény által; mely területen borult volna fel a rend, hogyha nem történik meg? - akkor azt kell szem előtt tartanunk, hogy az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban, a görög-latin korban lett az emberiség érett arra, hogy kifejlessze az Ént. Elsőnek a nyugati világ nyugat-ázsiai, dél- és közép-európai területein élők érték el ezt a fokot. Az Én különösen a római és a germán népek ösz-szetűzése révén fejlődött ki Közép- és Dél-Európában. Tehát az Énnek az Atlantisz utáni negyedik korban kellett kifejlődnie. De rendezetlen módon fejlődött volna. Mert éppúgy, ahogy az érzékszervek rendezetlen módon alakultak volna ki a lemúriai korban, hogyha nem lép be az első Krisztus-esemény; éppúgy, ahogy a hét életszerv helytelen módon fejlődött volna, hogyha nem következik be az atlantiszi kor elején a második Krisztus-esemény; és éppúgy, ahogy az ember három lelki tevékenysége - a gondolkodás, az érzés és az akarat - is rendezetlen módon bontakozott volna ki, hogyha nem történik meg az atlantiszi kor vége felé a harmadik Krisztus-esemény, éppígy rendezetlenül fejlődött volna az Én is, ha nem játszódik le a görög-latin korban a Golgotai Misztérium, a negyedik Krisztus-esemény. Mert - mint azt már gyakran hangsúlyoztuk - az Én tudatosítására az Atlantisz utáni negyedik korszakban lett érett az ember. Azok, akiknek még nem kellett ezt a fokot elérniük, először egy másfajta kinyilatkoztatásban részesültek. Mert a Buddha-kinyilatkoztatás és a Krisztus kinyilatkoztatás között az a jellegzetes különbség, hogy a Buddha-kinyilatkoztatás olyan emberekhez szólt, akiknek tulajdonképpen még nem kellett tudatában lenniük inkarnációkon áthaladó Énjüknek. Az, aki ezt nem a megfelelő módon fogja fel, nem érti meg a buddhizmust. Több alkalommal utaltam már egy, a késői buddhizmusból származó példázatra, amely szerint a valódi buddhista ahhoz tekinti hasonlónak az egyik inkarnációból a másikba való átmenetet, mint amikor a földbe elültetett mangóból kinő egy új fa és az új gyümölcsöt terem. Az új mangónak és a réginek csupán a neve és a formája azonos. A buddhizmusra az a jellemző, hogy nem beszél inkarnációról inkarnációra haladó, reális Énről. Azért nem beszél róla, mert a keleti népek még nem tudatosították magukban a reális Ént. Még ma is megfigyelhető, hogy ha a keleti tanítások alapján álló emberek meg akarják érteni a nyugati világnézeteket, akkor nem képesek eljutni addig a pontig, ahol megjelenik az Én. Az Ént az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszak népeinek kellett megszülniük. Ez azonban rendezetlenül született volna meg. Azt, hogy ez így lett volna, jól bizonyítja egy jelenség, amely igen jellegzetes módon lépett fel az Atlantisz utáni negyedik korszakban. Az Én születésének jelentős kifejezője a görög filozófia. Másfelől azonban, a görög filozófia mintegy kísérő jelenségeként, megjelent a szibillák tevékenysége. A szibillák olyan női lények, akiknek kinyilatkozásaiban - Püthiával ellentétben, akinek lelki életében Apolló révén jelen volt a harmónia - rendezetlen gondolkodás, érzés és akarat hatott. Ezekben a szibillajóslatokban - amelyek a Krisztus előtti VIII. századtól egészen a középkorig jelen voltak - gyakran megjelent valami a legmélyebb igazságokból is, ám rendezetlenül, ötvözve mindenféle zagyvasággal. A szibillák működésén látszik a legvilágosabban, milyen zavart keltően hatott volna az Én-tudat megszületése; hogy az Én a luciferi és az arimáni befolyás hatására éppolyan rendezetlenül jelent volna meg, mint a lemúriai korban a tizenkét érzékszerv, a korai atlantiszi korban a hét életszerv, valamint a késői atlantiszi korban a három lélekszerv, amennyiben nem következik be az első három Krisztus-esemény. Ilyen rendezetlen módon jelent volna meg az Én is az Atlantisz utáni korban, ha nem megy végbe a Golgotai Misztérium. Láthattuk, hogy a Golgotai Misztérium - amely először, mint első Krisztus-esemény, a szellemi magasságokban játszódott le a lemúriai korban - mintegy fokozatosan ereszkedett alá a fizikai síkig, a földi Golgotai Misztériumig. Ez ismét felhívja figyelmünket a Föld-fejlődés egyedülálló eseményének jelentőségére, és arra, hogy ezt az egyedülálló eseményt gondosan előkészítették a szellemi világokban. A magas Naplénnyel való kapcsolatot - amit gyakran említettünk a Krisztus-lény kapcsán - jól mutatja a görög Apolló-eszme is, ahol Apolló napisten. Csak vázlatosan mutattam rá azokra a történésekre, amelyek elősegíthetik a Golgotai Misztérium jelentőségének teljesebb megértését. Ezeknek a dolgoknak a részletes kifejtése elénk tárhatja a Golgotai Misztérium hatalmas kozmikus jelentőségét. Így lehet megközelíteni a Golgotai Misztériumot a Kozmosz felől. Megközelíthetjük azonban egy másik oldalról is, mégpedig a következő módon. Tegyük fel, hogy az ember a halál kapuján át vagy iniciáció révén belép a szellemi világba. Maradjunk most annál az esetnél, hogy a halál kapuján át lép be a szellemi világba, amikor is az az első, hogy mintegy leveti legkülső burkát, a fizikai testét. Ezt a fizikai testet átadja a Föld elemeinek. Tételezzük fel továbbá, hogy a szellemi világból - ahol a halál kapujának átlépése után tartózkodik - rátekint fizikai testének sorsára, amint az, oszlásnak indulva vagy elhamvadva, átadja magát a Föld fizikai elemeinek. Azt, amit az ember ezekben a folyamatokban lát - amikor a szellemi világból fizikai testének sorsára visszatekint -, éppúgy természeti eseménynek lehet nevezni, mint más természeti eseményeket; egy olyan természeti eseményt lát, amellyel kapcsolatban éppoly kevéssé lehet szó morális fogalmakról, ahogy nem használunk morális fogalmakat a felhőképződéssel kapcsolatban, vagy amikor a villám egyik felhőből a másikba hatol, és a többi hasonló esetben sem. Ahogy ezeket a természeti jelenségeket szemléli, úgy kell tekintenie arra is, ami mint fizikai teste feloszlik. Tudjuk továbbá, hogy az ember azután még néhány napig kapcsolatban marad az étertestével, majd egyfajta második eloldódás következik be, amikor az étertest is elszakad az asztráltesttől és az Éntől. Ha azután az ember visszanéz eloldódott étertestére, akkor azt látja, hogy az folyamataiban nagyon különbözik az eloldódott fizikai test folyamataitól. Először is az étertestünkre - valamint arra, amivé az lesz - nem tekinthetünk úgy, mintha egy természeti eseményt látnánk, mivel az étertest, a maga sajátosságában, azt tárja elénk, ami mintegy beleszövődött mindabból, amit halálunkig mint lelkünk érzületeit magunkban hordoztuk. Hogyha jó érzületeink voltak, az meglátszik az étertesten; de éppígy meglátszik az is, ha alattomos, rosszindulatú érzületeink voltak. Igen, azt mondhatjuk, hogy az étertesten meglátszik és megérződik a jó és a rossz érzések egész skálája; mindez nyomot hagy benne. Belső lelki mivoltunkat bevéssük étertestünkbe. Ezt látjuk benne, és ez bonyolult módon feloszlik az éteri világban, amely mintegy felszívja azt. Tehát amint így visszatekintünk étertestünk sorsára, voltaképpen annak a lenyomatát látjuk, amilyenek földi életünkben voltunk. Erről a látványról még valami egészen különöset is elmondhatunk. Azt mondhatjuk: hogyha jó érzületeid voltak a szellemi világok iránt, ha odaadással viseltettél iránta, akkor átadtál valamit az egyetemes éterkozmosznak, ami ott, mint jó, tovább hat. Ha viszont rossz érzületeid és érzéseid voltak, és nem akartál foglalkozni a szellemi világokról szóló dolgokkal, akkor olyasmit adtál át az éterkozmosznak, ami kárt és rombolást okoz az éteri világban. Lelkünk - tehát asztráltestünk és Énünk - sorsához hozzátartozik, hogy a szellemi világban rálát arra, amit az ember saját maga okozott éterteste sorsát illetően, és amin már nem tud változtatni, ha eloldódott a fizikai testtől. Ez a legfőbb látvány a halál után. Ahogy korábban - az érzékelhető világban - felhők, hegyek stb. tárultak elénk, úgy most - a halál után -, mintegy háttérként, megjelenik előttünk az, amit mi magunk helyeztünk el étertestünkben lelki szemléletünk és érzületeink által. Ez a kép az étertest feloszlásával egyre nagyobb és nagyobb lesz, míg végül olyan lesz, mint a mennybolt, amelyen minden egyéb is megjelenik. Tehát az ember halál utáni sorsához hozzátartozik, hogy rátekintsen éterteste sorsára. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy ennek a feloszló étertestnek két tulajdonsága van: az egyik tulajdonság valami olyasmivel függ össze, ami alapjában véve mindig nyomasztóan hat a halál után. Hogy mivel függ össze ez a tulajdonság, azt meg fogjuk érteni, ha egy rövid pillantást vetünk a fizikai Föld sorsára. A fizikusok ma már elismerik a fizikai Föld sorsát. Valós tényként könyvelik el, hogy a Föld mint fizikai lény egykor az úgynevezett hőhalál áldozata lesz. A hő úgy viszonyul a Föld többi erőihez, hogy egyszer, a jövőben, eljön majd az az idő - ezt ma már fizikai kutatások is igazolják -, amikor minden egy bizonyos hőfokú lesz. Akkor már semmilyen esemény és tevékenység nem lesz lehetséges a Föld fizikai környezetében. Az egész Föld a hőhalál áldozata lesz. A materialisták természetesen magától értetődőnek kell hogy tartsák azt - különben nem lennének következetesek -, hogy ezzel a hőhalállal megszűnik minden; az is, amit emberi kultúrának, emberi gondolkodásnak, értelemnek és törekvésnek neveznek; az egész emberi életnek el kell tűnnie ebben az egyenletes földi hőben. Aki minderre a szellemtudományos tanítások értelmében tekint, az tudja, hogy ez a hőhalál azt jelenti, hogy a fizikai Föld mintegy holttestként válik majd le a hozzá tartozó szellemiről, hasonlóan az ember fizikai holttestéhez, amely arról hull le, ami az emberből átmegy a halál kapuján. És ahogyan az emberi holttest leválik az ember lelki-szellemiségéről, amely a halál és az újjászületés között egy köztes állapotot él át, és ahogy az ember az egyik állapotból átmegy a másikba, úgy fog átmenni a Föld szellemisége is a Jupiter-létbe, ha majd Föld-léte a hőhalállal véget ér. Ez a Jupiter-lét a további megtestesülése lesz mindannak, ami szellemileg kapcsolatban áll a Földdel. Amikor halálunk után visszatekintünk étertestünkre, akkor egy bizonyos, az étertest iránt jelen lévő érzés révén valóban feltűnik számunkra, hogy az étertest tulajdonságainak egy része összefügg mindazzal, ami a Föld birodalmán belül a hőhalál áldozata lesz, ami feloszlik. Olyan erők vannak étertestünkben, amelyek tevékenyen közreműködnek a Föld hőhalálának előmozdításában. Vannak azonban más erők is benne. Az étertestben lévő erők egy másik fajtáját is megfigyelhetjük. Ezek oly módon viszonyulnak minden földihez, mintha egy növény csíráját megfigyelve látnánk, hogyan veszi körül azt egy növényi szubsztancia, amelyből kifejlődik az új növény. Hasonló módon látható ez az étertestben is: vannak benne olyan erők, amelyeknek csak a Föld fennállásáig - a Föld hőhalálának bekövetkeztéig - kell tevékenykedniük a Földért. Vannak azonban benne új erők is, amelyek összefüggnek azzal, amit a Föld mint csíraképességet hordoz a Kozmoszban, hogy ezáltal átvezethessék a Föld új inkarnációjába. Az étertestnek ezt az úgymond csíraerővel rendelkező részét azonban csak akkor láthatjuk - és ezzel ismét egy nagyon fontos titkát érintjük a szellemtudománynak -, ha az ember egy bizonyos kapcsolatot tudott létesíteni a Krisztus-lénnyel, a Krisztus-impulzussal. Mert az étertestnek ezt a részét áthatják a Krisztus-erők, amelyek a Golgotai Misztérium révén beleáradtak a Föld szellemi szférájába. Ott vannak benne. A Krisztus-erők jelenítik meg azt is, ami az emberekből a csíraerőt átviszi a Jupiterre. Tehát ez - a Krisztus-impulzushoz való kapcsolódása - teszi az embert képessé arra, hogy meglássa étertestében a jövő csíráját. Ha így nézzük a dolgot, akkor megbizonyosodhatunk arról, amiről már több alkalommal beszéltünk: hogy a Golgotai Misztériumból valóban kiáradt valami a Föld-szférába, aminek köze van a Föld egész szellemiségének felélesztéséhez, amely szellemiségbe mi emberek be vagyunk ágyazva. Az Énjéről megfelelő tudattal rendelkező mai nyugati ember élményeihez hozzátartozik, hogy amikor halála után étertestére tekint, ne olyannak lássa azt, mint amit nem hatott át a Krisztus-impulzus. Boldogtalan életet jelent a halál után, ha az étertestre való rátekintéskor nélkülözni kell az étertest Krisztus-impulzussal való átitatottságát. Ezért szoktam hangsúlyozni azt, hogy Krisztus mint tény jelent meg a Földön, és hogy még azok az emberek is meg fogják találni hozzá fokozatosan az utat, akik ma, tudatuk felszínén, tiltakoznak a Krisztus-impulzus ellen; meg fogják hozzá találni az utat, még ha ez az ő esetükben egy vagy két inkarnációval később történik is meg, mint a Föld nyugati kultúrterületein élő népességnél. Az ember boldogságát jelenti a halál után, ha étertestének szemlélésekor a Krisztus-impulzus biztonságát érezheti. Az ember boldogtalanságát jelenti a halál után, ha csak azt észlelheti az étertesten, aminek bizonyos módon áldozatul kell esnie a Föld halálának. Akinek a nyugati kultúra révén világos Én-tudata van - a keleti embernél még nem beszélhetünk világos Én-tudatról -, tehát aki már világos Én-tudattal született, egy nyugati nép fiaként, annak számára boldogtalanságot jelent, ha étertestére tekintve csupán a Föld-fejlődést pusztító erőket lát, és nem találja benne a Krisztus-impulzust mint szubsztanciát. Ha az ember a halál után nem láthatja étertestében a Krisztus-impulzus fiatal csíraerőit, az olyan, mintha állandóan földrengések vagy tűzhányók kitöréseinek közepette kellene élnie. Mit nevezünk tulajdonképpen a Krisztus-impulzus fiatal csíraerőinek? Az egyik erre vonatkozó dologról már beszéltem az elmúlt évek során különböző alkalmakkor. Említettem, milyen szerepet játszott Krisztus Jézus fizikai testében a vér. A vér a test fizikai szubsztanciáihoz tartozik, és egy átlagos emberi test esetében ahhoz tartozik, ami a halál beálltával fizikailag feloszlik az elemekbe. Krisztus Jézus vérével - legalábbis azzal a részével, amely a Golgotán a sebekből Földre csordult - nem ez történt. A vérnek ez a része éterizálódott, a Föld éteri erői valóságosan felvették magukba; az a vér, amely akkor a sebekből kicsordult, éterszubsztanciává vált. Ez az éterszubsztancia ragyog fel csillogón az étertestben. Oly módon mutatkozik meg - így érzi ezt az ember a halál után -, hogy az ember tudja: ez az az új, csírázó élet, amely az embert életképesen vezeti a jövő felé. Még egy másik oldalról is kerülnek alkotó elemek az étertestbe, ami megmutatja, milyen üde, erős élet van benne. Az Ötödik evangélium szemlélése során bizonyosságot szerezhetünk afelől - és ez az Ötödik evangélium kutatásánál jelentkező legnagyobb benyomásokhoz tartozik -, hogy Krisztus Jézus holttestének sírba helyezése után valóban történt valami, mintegy a dolgok lezárásaképpen, amiről a János-evangélium oly csodálatos pontossággal ír: a sír üres és a leplek szanaszét hevernek. Így is volt. Ezt mondja az Ötödik evangélium is. Azért történt így, mert egy hullámszerű földrengés hatására szétnyílt a Föld, és a hasadék elnyelte Krisztus Jézus holttestét. A hasadék azután újból összezárult, és a hullámzó földmozgás, valamint a vihar hatására valóban úgy szétszóródtak a halotti leplek, ahogyan azt a János-evangélium az üres sír leírásakor elénk tárja. Szívbemarkolóan hatalmas benyomást kelt, ha ezeket a dolgokat az Ötödik evangélium által megtapasztaljuk, majd igazolásukat megtaláljuk a János-evangéliumban. Tehát még valami belekerült az étertestbe: az, amit a Föld hasadéka magába fogadott, áthatotta azt, amit az éterszubsztanciában felragyogó, felcsillanó vérnek neveztünk; és ezáltal lesz ez a felragyogó, felcsillanó vér az étertestben láthatóvá, oly módon, ahogy az imént elmondtam: az ember azt érzékeli, hogy a halál után az étertest kitágul, az ember megpillantja mint egyfajta mennyboltot, amiből minden más kiválik, és ebben a szétterülő étertestben mintegy felülemelkedik a test alapszubsztanciája: Krisztus Jézus vérét veszített testének alapszubsztanciája, amely test a földrengés során eggyé vált a Földdel, és most az étertest kifeszített tablóján azt mintegy élettel megtöltve jelenik meg. Ez a látvány maga a bizonyosság: az emberiség nem pusztul el, hanem a Föld szellemi tartalmaként tovább él akkor is, ha a Föld fizikaisága elhagyja, ahogy az egyes ember holtteste is leválik az ember szelleméről. Az Én és az asztráltest biztosítja az ember szabadságát és halhatatlanságát. Az ember azonban egyedül maradna önmagával. Megérkezne a Jupiterre, és nem tudna kapcsolódni a jupiteri élethez, ha nem kerülne át a Jupiterre az, ami a Földön volt elérhető: ha nem kerülne oda az, amit a Krisztus-impulzus a Föld szférájába juttatott. Azt mondhatjuk, hogy az egyes ember alig lenne gazdagabb a Jupiteren, mint Lemúriában; szegényen érkezne a Jupiterre, ha nem lenne beágyazva egy, a Krisztus által áthatott földi szférába. És ez az a szegénység, ami azt a benyomást kelti, hogy a földi életet tulajdonképpen elvesztegette; mindez egyfajta boldogtalanságként áll az ember előtt a halál és az újjászületés között. Míg az, amivé a Krisztus-impulzus a Föld szellemi részét alakította, boldogsággal tölti el a lelket a halál és az újabb születés között: igen, mindaz, amit a lélek a Golgotai Misztérium után átélhet, azáltal lehetséges, ami a Krisztus-impulzus révén kiáradt a Föld szellemi szférájába. [1] Rudolf Steiner: A Golgotai Misztérium elõfokai (GA 152). [2] Rudolf Steiner: Antropozófia - pszichozófia - pneumatozófia (GA 115).
|