Olyan dolgokról kell most beszélnem, amelyeket antropozófiai életünk folyamán szellemtudományos kutatásaink a Jézus-életre vonatkozóan nyertek az Akasha-krónikából. Krisztiániában már elmondtam néhány részletet a Krisztus Jézus életről. Más városokban is közöltem erről egyet s mást, és most bizonyos szempontból önök előtt is fel akarok tárni egyes dolgokat. Hangsúlyozom: nem könnyű ezekről a dolgokról beszélni, mert jelenleg még igen rosszallóan fogadják a közvetlen eredményeket, noha általában, elvont értelemben, elismerik a szellem létezését. A világ szellemi fejlődésének területét érintő konkrét tények közlésekor nem csupán jóindulatú bírálókkal találjuk magunkat szemben, hanem vad ellenzőkkel is, ahogyan ez a két Jézus-gyermekről szóló közlések esetében is történt, pedig a tárgyilagosan gondolkodó emberek számára mindez világosan érthető. Kérem ezért önöket, hogy fogadják a mai közlendőimet kellő áhítattal, mert azok az összefüggésekből kiragadva félreértésekre és rosszindulatú ellenségeskedésekre adhatnak alkalmat.

Vannak azonban olyan szempontok is, amelyek miatt kötelességünknek érezzük az ilyen dolgok közlését. Az egyik szempont az, hogy korunkban valóban szükséges a Krisztus Jézus megértés megújulása, a megújult betekintés abba, ami Palesztinában történt, ami mint Golgotai Misztérium végbement. De van egy másik szempont is. Ez pedig a következő: az okkult szemléletet össze kell kötnünk a szellemtudományból eredő szemlélettel, és ez megadja számunkra azt a felismerést, hogy milyen hihetetlenül erősítő és gyógyító táplálék az emberi lelkek számára az, ha gyakran gondolnak a legjelentősebb események egyikére. Segítséget jelenthet a lelkeknek, ha emlékeznek a Golgotai Misztériumra, a konkrét dolgokra, azokra, amelyek ma még mint részletek kikutathatók. És ma, okkult tekintettel, fel lehet még kutatni ezeket a dolgokat. Szeretném ezért hangsúlyozni az ilyen eseményekre való emlékezés értékét, és kitérnék néhány, az Akasha-krónikából származó részletre, amelyek egyfajta evangéliumként, az Ötödik evangéliumként tárulnak elénk. A másik négy evangéliumot sem egy időben írták; az Akasha-krónikából származó inspiráció nyomán íródtak. Jelenleg egy olyan korban élünk, amikor beteljesül Krisztus Jézus szava: „Veletek vagyok minden napon.”[1] Ezekben a rendkívüli időkben különösen közel van hozzánk, és új dolgokat tár fel mindabból, ami a Golgotai Misztérium idején történt.

Ma arról akarok beszélni, amit a pünkösdi eseménynek nevezünk. A magam számára ez volt az Ötödik evangélium kiindulópontja. Tekintetemet először az apostolok és a tanítványok lelkére irányítottam, akik nem csupán a hagyomány szerint, hanem valóságosan is együtt voltak a pünkösdünnep idején. Látható, hogy valóban volt valami a lelkükben, amit mint valami különös „magukhoz térést” érzékeltek; megtudtak valamit, ami velük történt. Azt mondták: volt valami, amit valamilyen különös módon éltünk át. - Olyan élményekre tekintettek ugyanis vissza, amelyeket mintegy mélyebb álomban, egy más tudatállapotban éltek át. Olyan volt ez, csak magasabb szinten, mint amikor az ember álmában átél valamit, majd arra visszaemlékezve azt mondja: álmodtam valamit, ami most éber tudatom számára is világossá vált. - Így volt ez a pünkösdi ünnepen is. Azt mondták: olyan volt, mintha a rendes tudatunkat elaltatták volna. -

Olyan események merültek fel az emlékezetükből, amelyekről tudták, hogy ugyan átélték azokat, de nem a szokásos nappali tudatukkal. Ezt most már tudták. Visszaemlékeztek arra, hogy egykor együtt jártak-keltek azzal, aki oly drága, oly kedves és értékes volt számukra. Azután, egy bizonyos időpontban, mintha eltávozott volna tőlük. Úgy tűnt nekik, mintha az emlékezés megszakadt volna azon a ponton, amikor még együtt vándoroltak Jézussal a fizikai síkon, és az azt követő eseményeket mintegy alvajáróként élték át.

Visszamenőleg átélték azt, amit az evangéliumi tanítás mint mennybemenetelt ír le; átélték, hogy azt megelőzően, egy bizonyos módon, együtt voltak Krisztus Jézussal. Ekkor már tudták: együtt voltunk vele, de alvajárókként; és csak most tudhatjuk meg teljes valójában, hogyan is voltunk vele együtt. - Átélték azt az időszakot, amelyet a feltámadást követően mintegy alvajáróként éltek át vele. Most mindez felelevenedett az emlékezetükben. Majd átélték magát a feltámadást és az azt megelőző kereszthalált is. Mély és megrendítő benyomást kelt, amikor az ember először pillantja meg azt, ahogy pünkösdkor az apostolok lelke mintegy visszatekintett a golgotai eseményre. Bevallom, hogy nem közvetlenül a Golgotai Misztérium szemlélése révén, hanem az apostolok lelkére tekintve - ahogyan azt ők a pünkösdünnepen visszatekintve látták - támadt először az a benyomásom, hogy az apostolok valóban nem a fizikai szemükkel látták, nem a fizikai tudatukkal élték át az eseményeket, hanem csak utólag döbbentek rá arra, hogy a Golgotai Misztérium megtörtént, mert fizikai tudatélményük már azt megelőzően megszűnt, hogy Krisztus Jézusnak el kellett szenvednie a megvesszőzést, a töviskoszorúzást és a keresztre feszítést. Ha nem értik félre a kifejezést - mivel az viszonylag triviális -, akkor azt mondhatom, hogy a tanítványok átaludták, átálmodták a történteket.

Megrendítő látványt nyújt például az, amit általában mint megtagadást jellemeznek. Péter megtagadja Krisztust, de nem morális gyengeségből, hanem azért, mert olyan, mint az alvajáró. Általános tudatában valóban nincs jelen a Krisztussal való kapcsolat. Megkérdezik tőle, hogy: Krisztus Jézushoz tartozol? - Péter ezt abban a pillanatban nem tudja, mert éterteste olyan változáson ment keresztül, amelynek révén az adott pillanatban nem ismert számára a kapcsolat. Egész idő alatt együtt járt-kelt a Feltámadottal. A Feltámadott hatása mélyen bevésődik a lelkébe, de mindez csak most, pünkösdkor, a visszatekintés során tudatosodik benne. Másként csengenek lelkében Krisztus Jézus jelentőségteljes szavai is, amelyeket Péterhez és Jakabhoz intézett, amikor magával vitte őket a hegyre: „Vigyázzatok és imádkozzatok!”[2] Valóban egy másfajta tudatállapot, egy álomszerű állapot lett úrrá rajtuk.

Amikor együtt voltak és tanakodtak, anélkül, hogy tudtak volna róla, Krisztus Jézus is velük volt étertestében. Szólt hozzájuk, és ők is beszéltek vele, de egy álomszerű állapotban. Tudatos eseménnyé mindez csupán pünkösdkor, a visszatekintés során vált bennük. Előbb együtt vándorolnak, azután eltűnik a tudat, majd utóbb ismét felébrednek. Ekkor végiggondolják: Krisztus Jézus keresztülment a kereszthalálon, azután végbement a feltámadás, majd visszajött szellemtestében, beszélt hozzánk, és lelkünkbe csepegtette a világ titkait. Most mindaz, amit más tudatállapotban éltünk át, képzetté válik számunkra.

Mindenekelőtt két benyomásnak van nagy jelentősége. Először is a halált megelőző óráknak. Természetesen felmerülhetnek ezzel kapcsolatban mindenféle természettudományos ellenvetések. Amennyiben azonban elképzelhető önök számára, hogy az Akasha-krónikában minden esemény a maga tárgyilagos valóságában mutatkozik meg, akkor el szabad azokat mondani. Először a következő tárul fel előttünk: a halált megelőzően órákig tartó sötétség borul a Földre, amely a tisztánlátó tekintet számára a napfogyatkozás benyomását kelti; de ez lehet egy, a Napot elsötétítő felhő is. Majd az észlelhető, hogy a kereszthalál során a Krisztus-impulzus, áttörve a sötétséget, egyesül a Föld aurájával. A halált megelőző elsötétülésnél a kozmikus Krisztus-impulzus összekapcsolódását látjuk a Föld aurájával. Ekkor van része az embernek abban a lenyűgöző benyomásban, hogy az a lény, aki Jézus testében élt, kiárad a lelki-szellemi Földaurába, oly módon, hogy az emberi lelkek ettől kezdve mintegy ebbe vannak beleágyazva. Hatalmas, lenyűgöző látvány ily módon látni a szellemben a keresztet a Golgotán, és amint Krisztus az elsötétült Földön keresztül beleárad a Föld életébe: mert képszerű valóságában lehet látni azt, aminek a földi emberiség fejlődése érdekében meg kellett történnie.

Majd a sírba helyezés: már a Karlsruhéban tartott előadásciklusban is említettem[3], hogy a szellemi esemény egy természeti eseményben talált kifejeződésre. Amikor Krisztus a sírban feküdt, hatalmas földrengés rázta meg a Földet és forgószél kerekedett. Tehát az Akasha-krónika tanulmányozásából - abból, amit az Ötödik evangéliumnak nevezünk - is kiderül, hogy a forgószél után a leplek úgy feküdtek a sírban, ahogyan azt a János-evangélium hűen leírja.

Krisztus Jézus valóban egyedül volt, amikor a Golgotai Misztériumot véghezvitte; tanítványai nemcsak hogy elmenekültek, de a tudatuk is elhagyta őket. Álomhoz hasonló állapotban voltak, és oly módon élték át az eseményeket, hogy csak pünkösdkor tudtak tiszta tudattal visszapillantani rájuk. Sajátos módon élték át a feltámadott Krisztussal való együttlétüket is. A következő képek jelentek meg előttük: itt is, ott is együtt voltunk vele, Ő beszélt; ezt most már tisztán látták. - Most azonban valami különöset is átéltek. Oly módon látták a Krisztussal átélt élményeket, ahogyan azok a feltámadást követő együttléteiknek megfeleltek. De úgy tűnt nekik, mintha ezekkel a képekkel váltakozva más képek is megjelennének: ezek a képek a fizikai együttlétükre emlékeztették őket. Mindig két esemény jelent meg: egy, a feltámadást követő élmény, és egy, az álomállapotba merülést megelőző időből származó esemény, amikor még Krisztus fizikai testével voltak együtt, a fizikai tudat számára felismerhetően. Egymást fedő képekként jelentek meg számukra az események. Az egyik egy fizikai esemény emlékképe volt, a másik egy olyan eseményből történő felébredés, amelyet egy másik tudatállapotban éltek át Krisztussal. Voltaképpen ezekből az egymást fedő képekből tudták meg, mi is történt abban az időben. Világosan állt előttük pünkösd ünnepén mindaz, ami a Föld-fejlődés érdekében történt. Ha ábrázolni akarjuk, hogy mit éltek át, akkor két grandiózus, mély értelmű esemény áll előttünk. A történtek a pünkösdi esemény révén álltak előttük. Világossá vált számukra, hogy most a Földön van az, ami előzőleg a Kozmoszban volt. Mindez az Akasha-krónikában tárul a szemünk elé.

Induljunk ki az ember élményeiből! Az ember, mielőtt egy újabb földi inkarnációba alászáll, szellemi tényeket él át. Ezt követően átéli a magzat állapotot és a születést, anyagi testében átéli fizikai földi életét, majd végül visszatér a szellemi világba. Így megy végbe lelki fejlődése. Minden lény számára mások ezek a fokozatok. Megpróbáljuk most mindezt a Krisztus-lényre vonatkoztatni.

Krisztus más módon éli át ezeket az állapotokat. A keresztségtől a Golgotai Misztériumig terjedő idő a magzatállapothoz hasonlítható. A kereszthalál a születésnek felel meg, a feltámadást követő együttlét az apostolokkal pedig a földi létnek. A Föld aurájába történő kiáradás megfelel az emberi lélek szellemi világba való távozásának. Krisztus ennek éppen az ellenkezőjét veszi magára sorsául. Az emberi lélek a Földről átmegy a szellemi világba; Krisztus a szellemi világból belép a Föld szférájába, egyesül a Földdel, hogy nagy áldozata révén beleáradjon a Föld aurájába. Ez Krisztus átlépése a devachánba. És most Krisztus a Föld aurájában, a maga választotta devachánban él. Az ember a Földről az Égbe megy; Krisztus az Égből a Földre jön, hogy együtt éljen az emberekkel. Ez az Ő devachánja.

A mennybemenetel, illetve Földre jövetel - vagyis hogy az Isten bevonult földi létébe - az utolsó események egyikeként jelent meg az apostolok és tanítványok szelleme előtt pünkösd ünnepén. Így értették meg, hogy mi történt, és hogy milyen sors vár a Föld-fejlődésre. A pünkösdi ünnepen az apostolok úgy érezték, hogy megváltoztak, egy új tudat töltötte be őket: ez volt a szellem leáradása, a szellemmel áthatott megismerés belső felragyogása.

Természetesen rajongónak vagy álmodozónak nézhetik azt, aki ezeket az eseményeket elmeséli, másrészt érthető, hogy a földi élet nagy eseményeit nem lehet általános kifejezésekkel leírni. A tanítványok azután visszapillantottak Krisztus Jézus három évig, a János-keresztelőtől a Golgotai Misztériumig tartó életére. Most erről szeretnék néhány dolgot elmondani.

Abból szeretnék kiindulni, ahogyan az Akasha-krónika tárja a kutató szeme elé az eseményeket. A János-keresztelőt megelőző eseményeket illetően - vagyis amikor Krisztus még nem költözött be Jézus testébe - a szellemi tekintet először Jézus életének egy igen különleges eseményére esik. Életének harmincadik évében Jézus egy jelentős beszélgetést folytatott mostoha-, illetve nevelőanyjával. Jézust tizenkét éves korától fogva nem a vér szerinti anyja nevelte, de egyre szorosabb kapcsolat létesült közte és a nevelőanya között. Beszéltem már önöknek Jézus tizenkét éves korától tizennyolc, huszonnégy, illetve harmincéves koráig átélt élményeiről. Most egy olyan eseményre szeretnék rátérni, amely a János-keresztelőt megelőzően történt: a nevelőanyával folytatott beszélgetésre. Ennél a beszélgetésnél a Názáreti Jézus mindent a nevelőanya lelke elé tárt, amit tizenkét éves kora óta átélt. Szavakba foglalta mélységes, hatalmas érzéseit és mindazt, amit alapjában véve többé-kevésbé magányosan élt át lelkében. Szemléletesen és behatóan beszélt. Beszélt arról, hogy tizenkét és tizennyolc éves kora között mintegy megvilágosodásként fogadhatta lelkébe azokat a hatalmas isteni tanításokat, amelyeket egykor a héber próféták kaptak kinyilatkoztatásként. Mindezt inspirációként kapta meg Jézus tizenkét és tizennyolc éves kora között. Ez akkor kezdődött, amikor Jézus a templomban, az írástudók között találta magát. Olyan inspirációt nyert, mint egykor, az ősidőkben a próféták. Előfordult, hogy az ilyen belső megismerések fájdalmat, szenvedést okoztak neki. Mélyen belevésődött a lelkébe, hogy amikor a régi igazságokat közölték a héber néppel, az emberek testi felépítése még alkalmas volt azok befogadására. Most azonban már nem alkalmasak a régi próféták kinyilatkoztatásának befogadására.

Ki kell mondanom valamit, ami jellemzi Jézus életének ezt a mérhetetlenül fájdalmas élményét; szárazon és tárgyilagosan kell kimondanom, még ha döntő jelentőséggel bír is. A régi héber időben volt egy nyelv, amely az isteni-szellemi régióból áradt le. Most, Jézus lelkében, újból felfénylett ez a nyelv, de nem volt senki, aki megértette volna. A legmagasabb rendű tanítások is süket fülekre találtak volna. Ez volt Jézus legnagyobb bánata; erről beszélt nevelőanyjának.

Ezután arról az élményéről számolt be, amelyben tizennyolc és huszonnégy éves kora között volt része, amikor Palesztina pogányok lakta vidékein vándorolt. Az ácsmesterséget folytatva járta a környéket. Esténként leült az emberekkel beszélgetni. Ezek az együttlétek semmi máshoz nem hasonlítható élményt jelentettek az emberek számára. Jézusban a mérhetetlen fájdalom hatására kialakult valami, ami végül átváltozott a szeretet varázserejévé, amely minden szaván átsugárzott. Beszélgetés közben a szavaknak ez a varázsereje hatott az emberekre. Mintha a szavak révén valami titokzatos erő áradt volna szét. Ez az erő olyan jelentős hatással volt rájuk, hogy még Jézus távozása után hosszú idővel is úgy tűnt nekik, amikor esténként összegyűltek, mintha Jézus még mindig ott lenne, sőt, mintha sokkal inkább jelen lenne, mint fizikai testben. Ahogy ott együtt ültek, az volt a benyomásuk, az volt a közös víziójuk, mintha újra megjelenne köztük. Ily módon volt Jézus számtalan helyen mintegy elevenen jelen az emberek között, szellemében volt jelen.

Egyszer egy olyan helyre érkezett, ahol egy régi pogány oltár állt. Az áldozati oltár omladozott; a papok elhagyták a környéket, mert csúf betegség terjedt az emberek között. Amikor Jézus odaérkezett, összesereglettek az emberek. Jézusnak már a puszta megjelenése is különösen hatott az emberekre. A pogányok összegyűltek az oltár körül és várták, hogy egy pap most újra áldozatot mutasson be. - Jézus mindezt elmondta a nevelőanyjának. Tisztán látta, mi lett a pogány áldozati szertartásból. Amikor végignézett az embereken, látta, hogy mivé lettek a pogány istenek: gonosz, démonszerű lényeket látott. Ekkor összeesett, és ebben a tudatvesztett állapotban átélte, mi ment végbe a pogány áldozatok bemutatásánál. Az ősi időkkel ellentétben már nem a régi istenek voltak jelen, hanem démoni lények, akik élősködtek az embereken és beteggé tették őket.

Ezt élte át Jézus az összeesését követő megváltozott tudatállapotban. Mindezt elmesélte, és beszélt arról is, hogy az emberek elmenekültek, a démonok pedig szétszéledtek. Elméletileg megállapítható, hogy a régi pogányság lehanyatlott, és nem volt már meg benne az egykori bölcsesség. Jézus azonban mindezt közvetlen szemléléssel élte át. Azt mondhatta tehát a nevelőanyjának: még ha az égi hang újra szólna is a héberekhez, mint egykor a prófétákhoz, nem lenne ember, aki megértse. De a pogány istenek sem jelentkeznek már. Helyükre démonok léptek. A pogány kinyilatkoztatások sem találnak már olyanokra, akik fogadni tudnák azokat. - Ez volt a második nagy bánata.

Megindító szavakkal ecsetelte anyjának a harmadik nagy fájdalmát is, amit akkor élt át, amikor bebocsátást kapott az esszénusok közösségébe. Az esszénusok az emberi lélek tökéletesítésével akartak felemelkedni a szellemi látás szintjére, hogy ennek révén közvetlenül az isteni-szellemi világból tudják meg azt, aminek észlelése a zsidók és a pogányok számára már nem volt lehetséges. Ennek elérésére azonban csupán egyes emberek voltak képesek, és kizárólag az esszénusok körében megkívánt életmód segítségével. Jézus egy ideig bejáratos volt az esszénusok okkult közösségébe. Egy alkalommal, onnan távozóban, látta, amint Lucifer és Arimán elmenekül az esszénusok kapujától, ki a nagyvilágba. Jézusnak ezen időszak alatt volt egy látomásszerű beszélgetése Buddhával. Most már tudta, hogy van ugyan lehetőség a felemelkedésre, az isteni-szellemivel történő egyesülésre, de ezt csak egyesek képesek elérni. Ha mindenki el akarná érni, akkor mindenkinek le kellene róla mondania. Kizárólag a többiek kárára képesek ezt néhányan elérni; megszabadítják ugyan magukat Lucifertől és Arimántól, ám azok a többi emberhez menekülnek. Sem zsidó, sem pogány, sem esszénus módon nem lehet az egész emberiség számára megteremteni a lényegi összekapcsolódást az isteni-szellemi világgal.

A beszélgetés során Jézus egész lelkét átjárta a fájdalom. Énjének teljes ereje beleáradt a szavakba. Olyan mélyen kapcsolódott mindahhoz, amit elmesélt, hogy valami eltávozott tőle és átment a nevelőanyához. A szavakkal együtt a lénye is átment nevelőanyjához; oly módon, hogy Jézus mintegy kívül került az Énjén, kilépett az Énjéből. Ezáltal az anya teljesen megváltozott. Míg Jézust elhagyta valami, addig az anya egy új Énnel gazdagodott, ami elmerült benne; új személyiséggé lett.

Hogyha utánakutatunk, mi is történt e folyamat során, akkor egy különös dolog derül ki: Jézus vér szerinti édesanyja, aki a gyermek tizenkét éves kora óta a szellemi világban tartózkodott, lélekben alászállt, és átszellemítette, betöltötte a nevelőanya lelkét, oly módon, hogy a nevelőanya ennek hatására megváltozott. Jézus pedig úgy érezte: elhagyta az Énje; a Zarathusztra-Én eltávozott a szellemi világba. Valami belső indíttatás arra ösztönözte Jézust, hogy a Jordán folyóhoz menjen, az esszénus Keresztelő Jánoshoz. János megkeresztelte Jézust a Jordánban. A Zarathusztra-Én elhagyta, és a Krisztus-lény alászállt Jézusba. Áthatotta a Krisztus-lény. A nevelőanyát áthatotta a szellemi világban tartózkodó édesanya lelke. Krisztus pedig, Jézus testi burkaiban, megkezdte földi vándorútját. Ez a kapcsolódás nem volt mindjárt teljes, hanem fokozatosan jött létre.

El fogok majd mesélni néhány olyan eseményt, amely jól mutatja, hogy Krisztus kezdetben csak lazán kapcsolódott a Jézus-testhez, és hogy ez a kapcsolat fokozatosan egyre szorosabbá vált. Ha sikerült képet alkotnunk Jézus tizenkét éves korától harmincéves koráig átélt fájdalmáról és szenvedéséről, úgy most ennek a szenvedésnek a fokozódását láthatjuk; most, amikor a keresztelőt követő három évben az Isten egyre jobban egyesült az emberrel. Ez az Isten és ember között folyamatosan egyre szorosabbra fűződő kapcsolat a fájdalom éppolyan fokozódását eredményezte. Az Isten három évig tartó földi szenvedéseiben megmutatkozik mindaz, ami kimondhatatlan: aminek meg kellett történnie azért, hogy lehetővé tegye az emberiség felemelkedését az ősi szellemi hatalmakhoz.

Nem feltételezhetjük, hogy korunkban túl sok megértést tanúsítanának az elmondott események iránt. Megjelent egy könyv, amelyet paradox volta miatt érdemes elolvasni: Maurice Maeterlinck „A halál” című írásáról van szó. Ebben azt írja, hogy a szellem nem képes a szenvedésre, csak a test szenved. A fizikai test azonban éppoly kevéssé tud szenvedni, mint egy kő. A fizikai fájdalom: lelki fájdalom. Szenvedésre csak az képes, ami lelki, aminek van asztrálteste. Ezért egy isten sokkal nagyobb szenvedésre képes, mint az ember. Krisztus mindhalálig szenvedett; a legintenzívebb szenvedést a Jézus-lénnyel való egyesülése során élte át. Legyőzte a halált, azáltal, hogy átment a Föld aurájába.

Korábban inkább elvontabb módon ábrázoltam azt a tényt, hogy a Krisztus-esemény a Föld fejlődésének középpontja. Ez a legfontosabb esemény mit sem veszít a jelentőségéből, ha a maga konkrét tényszerűségében szemléljük. A tények leírásakor mindez élettel telítve tárul elénk, csupán a helyes módon kell lássuk őket. Ha majd egyszer az Ötödik evangélium a maga teljességében feltárul - az emberiségnek szüksége lesz rá, bár lehet, hogy erre csak a távoli jövőben kerülhet sor -, akkor másképpen fognak majd erre a legfontosabb eseményre tekinteni. Az Ötödik evangélium a vigasz, az egészség és az erő forrása lesz. A negyedik evangélium végén olvasható szavak utalnak arra, hogy még továbbiak is fognak jönni: azok a könyvek, amelyeket megírnának, nem férnének el a világon. - Ez valóban igaz. És hogyha majd a palesztinai eseményekre újabb fény derül, akkor újfajta bátorságot nyerhetünk, mert tulajdonképpen a másik négy evangélium is úgy jött létre, mint az ötödik, csupán az ötödik kétezer évvel később jelenik meg.

Ha majd egyszer az Ötödik evangélium is feltárul, akkor keletkezésének módját illetően nem fog különbözni a másik négy evangéliumtól. Lesznek azonban olyanok, akik nem fogják elismerni, mert az emberi lélek önző. Tegyük fel, hogy Shakespeare „Hamlet” című műve ismeretlen volna, és csak ma jelenne meg: az emberek bizonyára becsmérelnék. Az Ötödik evangéliumnak is meg kell majd küzdenie azért, hogy elfogadják. Az embereknek szükségük van valamire; és azok, akik azt meg akarják érteni, valóban meg fogják érteni. Csupán el kell majd ismerniük, hogy a kinyilatkoztatások - csakúgy, mint egykor régen - egyedül a szellemtől jöhetnek. Az eszközök és az utak azonban ma mások. Ebből a szempontból a mai kornak különleges feladatai vannak.

Melyik korban történtek az elmondott események? Nem is történhettek volna máskor, mint amikor megtörténtek: az Atlantisz utáni negyedik korszakban. Ha például a harmadik vagy a második korszakban játszódtak volna le, akkor számos olyan ember volt még, akik ismerték az óind bölcsességet; akik számára a bölcsesség teljes természetességgel volt jelen. A perzsa korban már kevésbé értették volna meg Krisztust, az egyiptomi korban pedig még annál is kevésbé. A negyedik korszakra azonban végképp eltűnt a megértés lehetősége. A tanítás ezért csupán mint hittétel tudott a lelkekbe hatolni. Megértés tekintetében ez a kor volt a legrosszabb. A megértés ekkor állt a legtávolabb az embertől. Krisztus hatása azonban nem függ attól, hogy az emberek mit képesek megérteni. Mert Krisztus nem egy világtanító volt, hanem olyasvalaki, aki mint szellemi lény véghezvitt valamit; aki beleáradt a Föld aurájába azért, hogy az emberek között éljen. Képletesen ez tárul a lelkünk elé, amikor a sírhoz érkező asszonyokhoz így szól a szellemi lény: Az, akit kerestek, nincs itt!

Mindez megismétlődött akkor, amikor az európai seregek keresztes hadjáratokra indultak a szent sírhoz. Az emberek a Golgota fizikai helyszínére zarándokoltak. Ők is azt a választ kapták, hogy: Az, akit kerestek, nincs itt! - hiszen már elvonult Európa felé. Miközben a zarándokokat Ázsiába húzta a szíve, Európa kezdett értelmileg felébredni; a Krisztus-megértés azonban tűnőben volt. A XII. században lépett fel először az igény Isten bizonyítására. Mit bizonyít ez számunkra az újabb korra nézve? Szükségük van-e a tolvaj kilétének bizonyítására, ha kertjükben tetten érték? Csak abban az esetben van szükség a bizonyításra, ha nem ismerik a tettest. Akkor kezdtek próbálkozni Isten bizonyításával, amikor a megértés már tovatűnt; mert amit az ember tud, azt nem kell bizonyítani.

Krisztus itt volt, áthatotta a lelkeket. Minden, ami történelmileg történt, Krisztus hatására történt, mert a lelkek a Krisztus-impulzusban éltek. Most az emberiségnek tudatosan kell megragadnia a kor eseményeit. Ezért még jobban meg kell ismernie Krisztust. Ehhez hozzátartozik az ember Názáreti Jézus megismerése is. Ez egyre szükségszerűbb lesz. Nem könnyű erről beszélni, de bizonyos szempontból a legfontosabb kötelességeink közé tartozik a jelenben, hogy éppen az ember Názáreti Jézusról beszéljünk; hogy beszéljünk mindarról, amit Ötödik evangéliumnak nevezhetünk.