Úgy vélem, hogy az Ötödik evangélium szemlélésével árnyaltabban ismerhettünk meg néhány dolgot azok közül, amiket már gyakran felvázoltunk az emberiség földi fejlődésével, illetve a Golgotai Misztérium emberiségfejlődésre gyakorolt hatásával kapcsolatban. Korábban a legkülönbözőbb nézőpontból igyekeztünk képzetet alkotni arról, hogy mi történt a János-keresztségnél, rámutattunk arra, hogyan kapcsolódott a Krisztus-lény ahhoz a lényhez, akit Názáreti Jézusnak nevezünk, és éppen ennek kapcsán kísérelhettük meg azt is, hogy kifejtsük a golgotai esemény emberiségfejlődésben betöltött döntő jelentőségét.

Most azonban a Názáreti Jézus ifjúságának történetére tekintettünk - oly módon, ahogyan arra a szellemtudományos módszerek segítségével lehetőségünk adódott -, hogy megtudjuk, miként jutott el az általunk Názáreti Jézusként ismert lény Keresztelő Jánoshoz, hogy a Krisztus-lény birtokba vehesse. Most, az Ötödik evangélium szemlélésével, egy további lépést igyekszünk tenni a Golgotai Misztériummal összefüggő dolgok megértését illetően. Ma mindenekelőtt azzal a személyiséggel fogunk foglalkozni, akit általában mint „előfutárt” szoktak megnevezni: Keresztelő Jánossal. Vegyünk szemügyre néhány, a Keresztelő küldetésével összefüggő dolgot.

Ha meg akarjuk érteni Keresztelő Jánost és Krisztus Jézus hozzá fűződő viszonyát - ahogyan arra, elsősorban, a János-evangélium is utal -, akkor egy pillantást kell vetnünk arra a szellemi világra, ahonnan Keresztelő János érkezett. Magától értetődik, hogy ez az óhéber ókor szellemi világa. Vegyük szemügyre, hogy mi a különleges ebben az óhéber ókorban.

Az óhéber ókornak egészen különleges küldetése volt az emberiségfejlődésben. Emlékezzünk arra, hogy szellemtudományunk nézőpontja szerint a Föld-fejlődést oly módon kell értenünk, hogy az a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-fejlődés következménye. Ezekben a fejlődési stádiumokban kialakult az ember fizikai, éter- és asztrálteste, majd a Föld-fejlődés során mindehhez csatlakozik az emberi Én. Ez az Én mindazonáltal nem jelenhet meg egy csapásra; az egész Föld-fejlődés szükséges az Én megfelelő kialakításához, hogy ezzel az ember úgymond képes legyen az örökkévalóság menetében rátalálni a fejlődésére.

A fentiek ismeretében úgy kell mintegy tekintenünk a Földet, mint a Kozmosz azon színterét, ahol az embernek ki kell fejlesztenie az Énjét. Az óhéber ókor Jahvét, avagy Jehovát tekintette a magasabb hierarchiák azon lényének, akinek a befolyása alatt állt. A bibliai teremtéstörténet is nagyon világosan ábrázolja - 1910-ben, Münchenben, „A bibliai teremtéstörténet titkai”[1] című előadás-sorozatomban igyekeztem kifejteni az erre vonatkozó összefüggéseket -, hogy a magasabb hierarchiák egyhetes lénycsoportjából, az elohák hetességéből kivált az egyikük: Jahve, avagy Jehova. Azt mondhatnánk, hogy miként az egész emberi szervezet a fejnek megfelelően alakul ki, úgy az elohimok hetessége oly módon tagozódott, hogy ez a hetesség egyikükben, Jahvéban, avagy Jehovában egy különleges kifejeződésre talál, oly módon, hogy az a Föld-fejlődés mintegy a fő lénye lesz.

Az óhéber ókor látja ezt és elismeri. Jahvéban vagy Jehovában ezért a magasabb hierarchiák azon lényét látja, akivel az Én kifejlesztése érdekében különleges kapcsolatot kell létesítenie. Az óhéber ókor ezért valóban egy különleges szakasz az emberiség Én-fejlődésében; Jahve vagy Jehova oly módon gyakorolt hatást az óhéber ókorban, hogy az a mód, ahogyan hozzá viszonyultak, ahogyan őt érzékelték és érezték, az fokozatosan az Én ébredéséhez vezethetett.

Milyen lény valójában Jahve vagy Jehova? Ő az a lény, akit a Föld fejlődésével bensőséges összefüggésben kell elképzelnünk. Bizonyos tekintetben ő a Föld-fejlődés ura, uralkodója vagy jobban mondva: az óhéber ókorban az ő alakjában látták a Föld-fejlődés uralkodóját. Ezért látjuk azt, hogy az egész óhéber ókor tulajdonképpen arra irányult, hogy Jahvét vagy Jehovát a Föld istenének tekintse; hogy az ember azt gondolja: a Földet átszövi egy ilyen úgymond isteni-szellemi uralom, és aki tudatosítani akarja magában a saját, valódi, a Föld általi összefüggését a világmindenséggel, annak mindenekelőtt a Föld istenéhez, Jahvéhoz vagy Jehovához kell tartania magát. Az egész óhéber ókor erre irányult.

Mindjárt a Genezis elején megtudjuk, hogy Jahve az embert a Föld anyagából teremtette. Ádám annyit jelent, mint földből alkotott, földi. Míg az óhéber nép környezetében élő vallási rendszerek azon alapultak - ez bizonyítható -, hogy isteneiket azokban az elemekben látták és tisztelték, amelyek kívülről érkeznek a Földre - nem azokban, amelyek a Földből erednek -, addig az óhéberek a Föld általi történésekben, a Földön történtekben látják azokat az elemeket, amelyekben Jahve, avagy Jehova istent tisztelni kell. A környező népek közül egyesek a csillagos égre, a csillagokra és azok járására tekintenek. Ők az asztrál, avagy csillagvallás hívei. Megint mások a villámlást és a mennydörgést, az ezekben megnyilvánuló elemeket figyelik meg, és felteszik maguknak a kérdést: Hogyan nyilvánulnak meg az isteni-szellemi lények a villámlás, a mennydörgés, a felhőképződés és a hasonló jelenségek által?

Az óhéber nép környezetében élő népek mintegy a Föld felett, a csillagokban, a légkörben keresték vallási jelképeiket, azt, ami kifejezhette számukra az érzékfelettivel való összefüggésüket. Manapság túlságosan kevéssé veszik figyelembe azt, hogy az óhéber ókornak az volt a sajátossága, hogy teljességgel azzal tekintette magát összefüggőnek, ami a Földdel kapcsolatos, ami a Föld belsejéből jön. A régi zsidók szoros kapcsolatban voltak mindazzal, ami a Földből ered. Olvashattuk, hogy vándorlásuk során egy felhőt, egy tűzoszlopot követtek. Abban az értelemben követtek tűzoszlopot, ahogyan a Föld erői által egy ilyen tűzoszlop keletkezhet.

Ha Olaszország azon vidékein, ahol vulkanikus a talaj, meggyújtunk egy darab papírt, és azt a föld repedéseihez közelítjük, akkor onnan azonnal füstfelhő száll fel, mert a Föld erői a felmelegedett levegő felé törnek. Így kell elképzelni a zsidók által követett tűzoszlopot is, amely a Föld belsejének erői által jött létre. A víz és a ködoszlop szintén nem légköri erők eredménye, hanem alulról, a sivatag talajából keletkeztek. Az óhéber ókorban Jahve vagy Jehova jelei a Föld folyamataival függenek össze. A „nagy vízözön” eredetét szintén a Földben lüktető Föld-erőkben kell keresnünk; nem külső kozmikus körülmények, hanem tellurikus, földi körülmények hatására keletkezett.

A környező népekkel ellentétben az óhéber nép a Föld istenét akarta elismerni. Mindazt, ami fentről, kívülről éri a Földet, olyannak tekintették, mint ami úgyszólván nem jutott el a Föld-lét követelményéig, hanem visszamaradt a Hold-lét állapotában. Minderre összességében úgy tekintettek, mint amit a „kígyó”, a Hold-fejlődés során visszamaradt Lucifer visz véghez a Földön. Az óhéber nép és a környező népek vallási rendszerei közötti ellentétet úgy lehetne jellemezni, hogy ez utóbbiak azt érezték: ha fel akarnak emelkedni az istenihez, akkor tekintetüket el kell fordítaniuk a Földtől, a Kozmosz felé kell fordulniuk. Azt kell imádniuk, ami a Kozmoszban történik, illetve ami a Kozmoszból érkezik a Föld légkörébe. Az ókori óhéber nép viszont azt mondta: nem azt imádjuk, ami fentről érkezik, nem azt imádjuk, ami a Földön kívüli erők által keletkezik, mert az igazi Isten együtt van a Földdel!

Manapság túl kevéssé veszik ezt figyelembe, mert ha valaki kiejti az „isten” vagy a „szellem” szót, és visszatekint a régi korokra, akkor az az érzése támad, hogy ezeken a fogalmakon mindig ugyanazt kellett hogy értsék. - Mivel a nyugati emberiség a mintegy kétezer éves keresztény fejlődés hatására ma ismét felfelé tekint, és joggal tekint felfelé, azt hisszük, hogy az óhéber ókorban is felfelé tekintettek. Éppen ellenkezőleg! Az ókori óhéberek azt mondták: Jahve küldetését, amely a Földdel függött össze, megzavarta a kívülről jövő isten, akit a paradicsomi kígyó jelképez.

A zsidók azonban sok mindent átvettek a környező népektől; érthető, hogy éppen a zsidók voltak azok, akik sok mindent vettek át a környező népektől. Hiszen az egész ókorban nekik volt úgymond a legbonyolultabb vallásuk; a mai ember számára szinte már hihetetlen, hogy Jahve vagy Jehova - az imént említett értelemben - egy Föld-istenség. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy Jahve - egy másik szemszögből nézve - Hold-istenség, mert a Föld holderőiben működik; ahogy azt „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben leírtam. Ebben az összefüggésben azonban nem ez a lényeg. Az akkori népek között a zsidóknak volt a legkiemelkedőbb vallásuk. És miképpen az emberek ma nem hihetik azt, hogy lehet úgymond nem a magasba, hanem a Föld középpontja felé nézni, amikor arról az istenről beszélnek, akit az egyik legmagasabbnak fogadnak el, ily módon éreztek a zsidók is ezzel a felfelé törekvéssel kapcsolatban; és leginkább akkor érzékelték ezt a felfelé törekvést, amikor a környező népeknél azt látták, hogy azok azt imádják, aminek eredete a Földön kívül van.

A zsidó titkos tanítások és a többi tanítás között éppen az volt a különbség, hogy az előbbiek egészen világossá tették az emberek számára azt, hogy a Földből indulnak ki azok az erők - és egészen a Holdig hatnak -, amelyekhez tartaniuk kell magukat, és a kísértésnek enged, aki más erőkhöz köti magát, mert azok az erők abban összpontosultak, amit a kígyószimbólum fejez ki. Tehát egy részét annak, ami most bizonyos módon mint szellemtudományos világnézet lép elénk, megtaláljuk az óhéber nép tanításaiban.

Az óhéber nép azonban, a fent felvázolt okokból - különösen a Golgotai Misztérium közeledtével -, egyre inkább eltávolodott ettől a nézettől. És ekkor jött valaki, aki küldetésének érezte, hogy erőteljesen rámutasson a zsidók sajátosságára. Ez volt Keresztelő János. Elsősorban arra mutatott rá, hogy miben rejlik a zsidók erőssége, és arra, amit az imént jellemeztem. A zsidó vallás ilyetén fejlődésének láttán érzéseit szavakba, hatalmas erejű, jelentős szavakba foglalta. Körülbelül ezt mondta: „Ábrahám gyermekeinek” nevezitek magatokat. Ha Ábrahám gyermekei lennétek, akkor tudnotok kellene, hogy a ti istenetek, aki Ábrahám, Izsák és Jákob istene volt, Jahve vagy Jehova isten, a Földdel van kapcsolatban, amit azzal juttatott kifejezésre, hogy a Földből formálta az első embert. De lélekben már nem vagytok Ábrahám gyermekei. Azoknak a nemzetségéből valók vagytok, akik felfelé, a felső erők felé néznek. Áldozatul estetek annak, akit a „kígyó” szimbolizál. A kígyó fajtájából valók vagytok!

Mély jelentősége van annak - más szempontból már beszéltem erről -, hogy Keresztelő János éppen ezeket a szavakat használta. Annak alapján, ahogy általában a Bibliában le van írva, felvetődik a kérdés: Miről is van itt szó tulajdonképpen? Jó volna, ha az ember belátná, milyen helytelenül olvas! Mert mire vélik leginkább az emberek az evangélium szavát: „Viperafajzat!”? Úgy fogják fel, mintha János ilyen erősen és durván, egyszerűen viperafajzatnak nevezte volna a körülötte lévő embereket. Udvarias, az nem volt. Viszont az sem lett volna célravezető, ha rögtön a kezdetén szidalmakkal illeti azokat, akiknek a lelkéhez akar szólni. De az sem fest helyes képet Jánosról, ha azt mondjuk: az isteni harag hangján szólt! - Triviálisan szólva: szitkozódni más is tud. Nem erről van szó. Ebben a kifejezésben, amelyet sokan csak szitkozódásnak minősítenek, benne van mindannak a jelentősége, amire János fel akarta hívni az őt körülvevők figyelmét: Ti már nem tudjátok, miben áll Jahve isten küldetése; mert hogyha nem a Föld erőihez, hanem a Földön kívüli erőkhöz húztok, nem vagytok Ábrahám gyermekei, hiszen azt imádjátok, amit a kígyó hozott nektek. Így azoknak a nemzetségéből valók vagytok, akik környezetetekben a legkülönbözőbb nevek alatt imádják isteneiket, valójában azonban azt imádják, amit a kígyó jelképez!

Képzeljük magunkat Keresztelő János helyébe. Feltehetően volt rá oka, hogy így lépjen fel az emberekkel szemben. Ezt most nem az Ötödik evangélium alapján mondom - mert az Ötödik evangéliumban még nem jutottunk el Keresztelő János alakjához -, hanem annak alapján, ami ez idáig felmerült. Tehát Keresztelő Jánosnak nyilván jó oka volt arra, hogy úgy szóljon azokhoz, akik odamentek hozzá a Jordán folyóhoz, mint aki látja rajtuk, hogy átvettek bizonyos szokásokat a pogányoktól. Igen, sőt még magában a névben is - amit az őt felkeresők adtak neki - volt valami, amit nem akart hallani.

Azon a vidéken, ahol Keresztelő János a tanításait hirdette, régi tanítások hagyományai éltek, amelyeket a következőképpen lehet jellemezni. Az emberiségfejlődés kezdetén a Jahve-származásnak köszönhetően az ember és a magasabb rendű állatok megkapták a légzés lehetőségét; ez a légzés azonban Lucifer tette által megromlott. Csak azok az állatok maradtak jók, amelyek úgymond megmaradtak a fejlődés kezdeti fokán, vagyis amelyek nem kapták meg a légzés lehetőségét: a halak. - Ezért az év egy bizonyos pontján számos ember zarándokolt el a Jordán folyóhoz - egyes vidékeken még ma is él ez a hagyomány a zsidók körében -, hogy a víz felett kirázzák a ruháikat, abban a hitben, hogy ezáltal bűneiket átruházzák az ártatlan halakra. Ilyen és ehhez hasonló, a környező pogánysággal összefüggő szokások gyakorlását látta Keresztelő János azoknál, akikhez így szólt: többet értettetek meg a kígyóról, mint Jahvéről. Ezért jogtalanul nevezitek magatokat annak a gyermekeinek, aki ősötöknek rendeltetett: Ábrahám gyermekeinek. Én mondom nektek: Ábrahám, Izsák és Jákob istene visszatérhetne eredeti küldetéséhez, hogy új emberi nemet teremtsen ezekből a kövekből - azaz a Földből -, egy olyan emberiséget, amely jobban megérti őt!

A Bibliában, éppen azokon a helyeken, ahol például az „Isten a kövekből is tud Ábrahámnak gyermekeket támasztani” kifejezés is áll, számos, az akkori nyelvhasználat szerint kétértelmű, célzásokat rejtő szó szerepel. Szándékosan használtak ilyen szavakat, hogy ezzel is felhívják a figyelmet a dolgokban rejlő mélyebb értelemre. Az imént mondottak azonban csak akkor válnak teljesen érthetővé, ha összevetjük azokat Pál küldetésével.

Gyakran beszéltem már Pál küldetéséről[2], így ma azt a szempontot szeretném kiemelni, amely mai témánk megértéséhez segíthet hozzá bennünket. Mivel magyarázható az, hogy Pál - amint arról már több alkalommal is szó volt -, akit a Jeruzsálemben átéltek még nem hajlamosítottak arra, hogy a Golgotai Misztérium jelentőségét szemlélete részévé tegye, a damaszkuszi élmény hatására maradéktalanul meggyőződött arról, amit Krisztus feltámadásának nevezett? Ennek megértéséhez közelebbről is meg kell ismerkednünk azzal a móddal, ahogyan Pált felkészítették arra, ami a damaszkuszi élményben megjelent előtte.

Pál korának zsidó prófétaiskolájában tanult. Jól tudta, hogy az emberiségfejlődés üdve - az emberiségfejlődés egy bizonyos pontjáig - elsősorban attól függ, hogy az ember hű marad-e a Föld istenéhez, hogy megérti-e, hogyan függ össze Jahve küldetése a Földdel. - Eljön azonban az az idő - és ezt tudta Pál -, amikor a „fenti”, az, ami a Földön kívüli viszonyokból érkezik a Földre, ismét fontos lesz. Fontos belátnunk, hogy Krisztusnak, mielőtt a Golgotai Misztérium által véghezvitte volna a Föld számára felvállalt küldetését, a kozmikus régiókban volt a missziója, a kozmikus régiókban élt. Ezt a nemrég Lipcsében tartott előadás-sorozatban[3] bővebben is kifejtettem.

A Földön kívüli viszonylatokat visszafelé követve azt láthatjuk, hogy Krisztus először a Földön túli birodalmakban tevékenykedett, majd úgymond egyre jobban közeledett a Földhöz, míg végül a Názáreti Jézus teste révén belépett a Föld aurájába. Pál tudta, hogy ez meg fog történni, a damaszkuszi élmény előtt azonban nem látta a Föld aurájában, hogy „Krisztus már ott van!”. Mindazonáltal felkészítették erre, és ezt el is mondja nekünk.

Olvassák el a korintusiakhoz írt második levél tizenkettedik fejezetét:

1. Nincs ugyan hasznomra, ha dicsekednem kell; rátérek hát látomásaimra és az Úr megnyilvánulásaira.
2. Ismerek egy embert Krisztusban [Pál magáról beszél], aki tizennégy évvel ezelőtt (testben-é, vagy testen kívül, nem tudom, az Isten tudja) elragadtatott a harmadik égig.
3. És tudom, hogy ugyanez az ember (testben-é, vagy testen kívül, nem tudom; az Isten tudja);
4. elragadtatott a Paradicsomba, és hallott kimondhatatlan szavakat, amiket ember ki nem mondhat.
5. Az ilyesmivel dicsekszem; magammal ellenben nem dicsekszem, csak a gyengeségeimmel.

Mit mond Pál ezekkel a szavakkal? Nem kevesebbet, minthogy már tizennégy évvel korábban képes volt szellemi látással felemelkedni a szellemi régiókba. Vagyis ő maga biztosít bennünket afelől, hogy él benne egy ember - és csak erre akar büszke lenni, nem a testi emberre -, aki valóban képes betekinteni a szellemi világokba. - És a damaszkuszi élmény átélésekor világos lett számára, hogy mit látott korábban a szellemi világban, amikor oda bepillantott. Krisztust látta, amikor még fent volt a mennyei körülmények között! - A damaszkuszi esemény által megértette, hogy Krisztus beköltözött a Föld aurájába és ott él.

Erre a jelentős változásra utal a kereszténység megalapítása körüli időben elterjedt, ma már különösnek tűnő mondás: „Az igazi Lucifer: Krisztus” (Christus verus Luciferus). Ezen azt értették, hogy ha valaki régebben felnézett az érzékfeletti világba, akkor annak - amennyiben helyes módon értette meg az emberiség fejlődését - a „kígyóhoz” kellett tartania magát. Minthogy azonban a Golgotai Misztérium végbement, a kígyó legyőzője lejött, és a Föld ura lett. - Mindez összefügg az emberiség egész fejlődésével.

Mi az értelme annak, hogy az ókori óhéberek, úgymond, tiltakoztak a környező népek asztrálvallásai ellen, azok ellen a vallások ellen, amelyek a felhőben, a villámlásban és a mennydörgésben látták az istenség jelképeit? Az az értelme, hogy az emberi léleknek elő kell készülnie arra, hogy az Ént már ne a csillagírás révén érzékelje, ne abban, ami a villámlásban és a mennydörgésben jelenik meg számára, mint a szellem megnyilvánulása; elő kell készülnie arra, hogy magától a szellemtől fogadja ezeket a szellemi kinyilatkoztatásokat. Ha az ember korábban valóban fel akart tekinteni Krisztusra, akkor azt kizárólag Zarathusztra szellemében tehette meg; vagyis arra tekintett fel, amit Krisztus fizikai burkának, Ahura Mazdaonak nevezhetünk. A fizikai Napra és annak hatásaira nézett fel, és tudta, hogy mindebben ott él Krisztus. - Krisztus azonban, a fizikai Nap-hatások burkát úgymond levetve, a Golgotai Misztérium óta mint szellemi Nap hatja át a Föld auráját. Igen, ily módon lett Krisztus azzá, aki áthatja a Föld auráját, miután Jahve vagy Jehova hívei ezt úgymond előkészítették. Keresztelő János jelentős szavait is ennek megfelelően kell értelmeznünk.

Közeledett a Golgotai Misztérium időpontja. A Golgotai Misztérium előkészületei során - most egy kissé elvontan fogom ábrázolni a dolgokat, később talán kitérhetünk a konkrétumokra is - Krisztus Jézus és Keresztelő János úgymond szemben álltak egymással. Ha lelkünk elé idézzük a korábban Keresztelő Jánosról elmondottakat, akkor érthető lesz, milyen értelemben állt szemben egymással Krisztus Jézus és Keresztelő János: Krisztus Jézus azzal állt szemben a Keresztelő személyében, aki bizonyos tekintetben a legjobban tudta, mit jelent a Föld szellemét tisztelni.

Honnan eredtek a zsidóságra és más körökre is jellemző képességek - mert voltak mások is, akikben többé-kevésbé, de mindig a misztériumok indíttatására, éltek ezek a képességek -, amelyek révén a helyes módon tisztelték a Föld szellemét? Honnan eredtek ezek a képességek? A Golgotai Misztérium előtt ezek a képességek azzal voltak összefüggésben, amit az ember fizikai öröklődésének nevezhetünk; a Földhöz kötött fizikai öröklődéssel, amely földi törvény is egyben. Korunk természettudománya számára merő esztelenség az, amit most el kell mondanom; de az is lehet, hogy „ami balgaság az ember szemében, az bölcsesség Isten előtt”. A Golgotai Misztériumot megelőző időben az ember megismerési képessége, bizonyos tekintetben, az öröklési viszonyoktól függött; és az emberi fejlődés menete és haladása éppen abban állt, hogy a megismerés a képzetalkotás révén függetlenedett a természetes öröklődéstől.

Ezért volt teljesen helyénvaló a régi misztériumokban, hogy a misztériumi tisztségeket apáról fiúra és így tovább örökítették. A Golgotai Misztérium idején a megismerés kezdett függetlenedni a fizikai körülményektől. Az emberiség előrehaladásával a megismerés tisztán a lélek ügye lett. Az emberi lélek legbensője tisztán lelki ügy lett, ami már független a külső öröklődési viszonyoktól.

Mi által vált lehetővé az, hogy tehát az ember, mindezek ellenére, bizonyos módon továbbra is megőrizte bensője sértetlenségét? Értsék meg annak a jelentőségét, hogy az emberi lélek benső viszonylata - a megismerés viszonylata - tisztán lelki ügy lett, hogy az ember, a képességek tekintetében, már úgymond semmit sem örökölhetett az elődeitől. Bizonyára sokan szeretnének még ma is megismerési képességeket örökölni az elődeiktől, ez azonban nem lehetséges. Ez jól megfigyelhető. Goethe képességeit nem örökölték az utódai, és sorolhatnánk más példákat is.

És mi történt volna ezekkel a képességekkel, ha úgymond nem támogatja meg őket szellemileg valami, ha nem kapnak szellemi impulzust? Elárvultak volna az ember bensővé lett képességei. Úgy élne az ember a Földön, hogy kénytelen lenne csak azzal számolni, amit karmája révén a Föld ad számára a környezetéből; ami az érzékszerveibe behatol. Ezt azonban nem értékelné különösebben, és örülne, ha hamarosan újból elhagyhatná a Földet, hiszen a Földön nem tud magának különösebben értékes képességeket szerezni. Buddha felhívta erre az emberek figyelmét. Innen ered Buddha minden földi érzékszervi észleléstől elvonatkoztató tanítása.

Krisztus akként vált érzékelhetővé a Názáreti Jézusban, amiről Krisztus Jézus a Jordán-keresztelő során mintegy ezt mondhatta: a Földön túli világból alászállt reám valami, ami képes termékenyítően behatolni az Énbe. - A jövőben olyan tartalmak is fognak élni az emberi lélekben, amelyek a Földön túli régiókból érkeznek, nem csupán az öröklött tartalmak. Mindaz, amit azelőtt tudni lehetett, öröklött volt, nemzedékről nemzedékre szállt, a fizikai körülményekkel együtt. És az utolsó ember, aki öröklődés útján tett szert a magasabb képességekre, Keresztelő János volt. „Egyike a legnagyobbaknak, akiket anya szült” - mondta róla Krisztus Jézus. Ezzel arra utalt, hogy hogyan válik el egymástól a régi és az új kor; és hogy a régi kor joggal mondhatta: ha azt keresem, hogy mi él a lelkemben, ami mintegy az emberiség magasságaihoz vezet engem, akkor Ábrahámra, Izsákra és Jákobra emlékezem; mert az öröklési vonal révén tőlük származtak rám azok a képességek, amelyek elérik az emberiség magasságait. - Ezeknek a képességeknek azonban most már a Földön kívüliből kell származniuk. Már nem elég csupán a Földre nézni, és Krisztusban meglátni a Föld istenét, hanem tudatosítanunk kell lelkünkben Krisztus lejövetelét az Égből. Erre utalt Krisztus Jézus, amikor azt mondta Keresztelő Jánosról, hogy egyike a legnagyobbaknak, akiket „anya szült”; vagyis azoknak, akik olyan képességekkel rendelkeznek, amelyeket közvetlenül a fizikai öröklődés útján lehet megszerezni.

Ez egyúttal választ ad egy olyan kérdésre, amely igen fontos lehet korunk számára. Abban az időben, amikor a mi ötödik kultúrkorszakunkban bizonyos módon előtérbe került az Atlantisz utáni harmadik korszak - azon a módon, ahogy azt már többször kifejtettem -, ismét kezdtek felfigyelni arra, ami mint Földön túli jelenhetett meg a földi ember számára. De nem azon a módon érzékelték ezt az újjáéledő csillagvallást, ahogy a régi egyiptomiak vagy káldeusok érzékelték az asztrálvallásukat, hanem annak megfelelően, ahogyan csakis egy olyan ember érzékelhette, aki valóban jogosan beszélhetett ezekről a dolgokról.

1607-ben mondta ki valaki az itt következő szavakat: „Az egész teremtésben gyönyörű, csodálatos harmónia található, mind az érzékelhetőben, mind az érzékfelettiben; az eszmékben éppúgy, mint a tárgyakban; a természet és a kegyelem világában egyaránt. Ez a harmónia fellelhető magukban a dolgokban és az egymáshoz való viszonyukban is. A legmagasabb harmónia Isten és Ő, mint saját képmását, belevéste minden lélekbe a belső harmóniát. A számok, az alakzatok, a csillagok és egyáltalán, maga a természet: mind harmóniában vannak a keresztény vallás bizonyos titkaival. Úgy, ahogy például a világmindenségben három nyugvópont van: a Nap, az állócsillagok és a csillagközi tér (intermedium) - és minden egyéb mozgásban van -, úgy van ez az Egy Istenben: Atya, Fiú és Szellem. A gömb éppúgy a Szentháromságot ábrázolja - az Atya a középpont, a Fiú a felszín, a Szellem pedig a középpont és a felszín között lévő egyenlő távolság: a sugár (rádiusz) -, és még számos más titok létezik. Szellemek és lelkek nélkül sehol sem lenne harmónia. Az emberi lélekben végtelenül sokféle harmonikus adottság található. Az egész Föld lélektől áthatott, és ezáltal jön létre a nagy harmónia mind a Földön, mind a Föld és az égitestek között. Ez a lélek áthatja a Föld egész testét, de annak egy bizonyos részében lakozik - mint ahogy az emberi lélek székhelye a szív -, és innen, mintegy fókuszból vagy forrásból indulnak ki a hatásai az óceánokba és a Föld légkörébe. Ebből fakad a Föld és a csillagzatok közötti rokonszenv; ez a szabályszerű természeti hatások alapja. Azt, hogy a Földnek valóban van lelke, bizonyítják az időjárás és a bolygóállások megfigyelései. Bizonyos bolygóállások és konstellációk esetében a levegő mindig nyugtalan; ha nincsenek ilyen kölcsönhatások vagy csak gyengék, illetve gyorsan múlóak, akkor a levegő nyugodt marad.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat fejt ki Kepler[4] „A világ harmóniája” (Harmonices Mundi) című könyvében is. Ebből idézem a most következőket. „A Földgömböt úgy tekinthetjük, mint egy állat testét, és ami az állatnak a lélek, az a Földnek a »Natura sublunaris« (Hold alatti természet), amely bizonyos bolygóállások jelenlétekor időjárási jelenségeket okoz. Ennek nem mond ellent az, hogy az időjárási nyugtalanságok nem esnek mindig egybe a bolygóállásokkal; a Föld olykor lomhának, máskor izgatottnak tűnik, ily módon a Föld kipárolgásai a bolygóállások jelenléte nélkül is folytatódnak. A Föld ugyanis nem egy engedelmes állat, mint például a kutya; inkább az ökörhöz vagy az elefánthoz hasonlítható: nehéz kihozni a sodrából, de ha felingerelték, annál dühödtebb.”

„Ezek, valamint a Földben és a Földön végbemenő egyéb változások olyan rendszeresek és kiszámíthatók, hogy azokat nem lehet a vak véletlen számlájára írni; és mivel a bolygók mit sem tudnak arról, hogy sugaraik milyen szögben érik a Földet, kell, hogy a Földnek lelke legyen.”

A maga módján így folytatja: „A Föld egy állat. Minden megtalálható rajta, ami megfeleltethető az állati test egyes részeinek. A növények és a fák a szőre, a fémek az erei, a tengervíz az itala. A Földnek alakító ereje, egyfajta imaginációja, mozgása van, jellemzőek rá bizonyos betegségek; az apály és a dagály megfelel az állatok légzésének. A Föld lelke, úgy tűnik, egyfajta lánghoz hasonlítható. Ezzel magyarázható a föld alatti hő, és ezért nincs szaporodás hő nélkül. Isten belevéste a Föld lelkébe az Állatöv és az egész égbolt egy bizonyos képét.”

„Ez tehát az égit és földit összekötő kötelék; ez tehát az ég és a Föld egymás iránti vonzalmának az oka: minden mozgás, mindet tevékenység ősképét a teremtő Isten plántálta belé.”

„A lélek a Föld középpontjában van. Onnan sugároz minden irányba formákat, illetve lenyomatokat magáról; és ily módon, önmagán kívül érzékel minden harmonikus változást és tárgyat. - A Föld lelkéhez hasonlóan van ez az ember lelkével is. Például a lélek önmagából hoz létre minden matematikai eszmét és bizonyítást, különben nem érhetné el a bizonyosság és a határozottság ilyen magas fokát.”

„A bolygók és a bolygóállások befolyásolják az ember lelki erőit. Kedélyhullámzásokat, mindenfajta szenvedélyeket idéznek elő, és ezáltal gyakran a legborzasztóbb cselekedetek és események okozói. Hatnak a fogantatásra és ezen keresztül az ember temperamentumára és karakterére; ezen alapszik az asztrológia nagy része. - A Napról valószínűleg nem csupán fény és hő árad az egész világmindenségbe, hanem a Nap egyúttal a tiszta értelem középpontja, és a világmindenség harmóniájának forrása is - és minden bolygónak lelke van.”

Ily módon tevékenykedett ez a nagy szellem a XVII. században - az idézett gondolatok 1607-ből származnak -, az ég felé irányuló tekintetére alapozva. Mindazonáltal már ezekből a szavakból is kitűnik, hogy ezt a felfelé irányuló tekintetet áthatja a kereszténység. Az imént felolvasott szavak egy mély szellemiségű embertől származnak, egy olyan embertől, akiben mélyen, nagyon mélyen élt az emberi lélek és a világot átható, átszövő isteni összefüggése. Ugyanettől a nagy szellemtől - aki „a Föld lelkéről” beszélt - származnak a következő szép szavak is.

Himnusz Istenhez

Világ Teremtője, Te örök hatalom!
Minden térségeken át zeng a Te dicsőséged,
Égen s Földön visszhangzik,
még a kisded is ezt gőgicséli, hirdeti,
hogy elnémul a káromló, vég nélküli dicsőséged hallván.
Világ hatalmas művésze,
kezed formálta műved csodálva szemlélem,
középen a Nap, a fényt és életet árasztó,
a Földet szent törvény szerint megzabolázó,
más és más pályákra terelő.
Látom a Hold fáradozását, és ott a csillagokat,
a mérhetetlen messzeségekben szétszórva.
Világ Ura! Te örök hatalom!
Minden világokon át szárnyal fény szárnyain
mérhetetlen tündöklésed.[5]
Még közelebbről látjuk ennek a léleknek mélységeit, mikor így szól:
Ha tükörben látni véled is
a dolgok képét most ám
a tényt magát megismerned
majdan megadatott, Szem!
nemesb léted a látszatért
felcserélnéd-e?
Ha elbájol, ha boldogít tudás
művének akárcsak része is,
hogy’ üdvözít majd, látni az egészt!
Légy merész, lélek, add fel az alantast
Hogy mihamarabb megkapd
az örökkévalót.
Ha naponta halál az élet itt,
de halál az öröklét forrása
mit veszítsz, ó ember fia,
ha halálod, életre kelve
köszönti majdan
a Fényt! [6]

Ki írta ezeket a szavakat, valamint a Föld lelkéről szóló sorokat a XVII. században? Johann Kepler, az új csillagászat megalapítója, aki nélkül nem létezne az új csillagászat. Van-e monista, aki ne dicsérné Johann Keplert? A monizmus híveinek figyelmét azonban fel kell hívni a fenti szavakra, különben minden Johann Keplerről szóló beszéd olyan marad, amit nem szeretnék egyetlen szóval minősíteni.

Már ehelyütt is felcsendül, hogy milyennek kell lennie ennek az újbóli csillagok felé fordulásnak; a csillagírás újfajta olvasására van szükség, olyanra, amilyenre szellemtudományos világnézetünk is törekszik. És ezzel megválaszoltuk azt a kérdést, amellyel mai szemlélődésünket kezdtük: hogyan jutunk közelebb a Krisztus-impulzushoz? Hogyan érthetjük meg Krisztust? Hogyan kerülhetünk vele megfelelő kapcsolatba úgy, hogy azt mondhassuk: valóban felvesszük magunkba a Krisztus-impulzust? - Ha az ember ugyanazzal a bensőséges érzülettel és odaadással tekint fel arra, aki a szellemi magasságokból érkezik és szellemileg megtermékenyíti - azaz Krisztusra -, mint ahogyan az óhéber ókor embere tekintett fel Ábrahámra, az ősapára - azaz a fizikai öröklési áramlatra -, amikor annak eredetéről beszélt, amit lelke mélyén, mint legnagyobb kincset hordozott; ha az ember minden adottságát, minden olyan képességét, ami emberré teszi, nem valamilyen földi hatalomnak, hanem Krisztusnak tulajdonítja, akkor eleven kapcsolatba kerül Krisztussal. „Ha valamilyen képességnek örvendezel, akár a leghétköznapibbnak is, amely téged emberré tesz, kinek köszönheted azt?” Krisztusnak!

Miként a régi zsidó azt mondta halála óráján, hogy visszatér Ábrahám ölébe - aminek ismét csak mély értelme van -, úgy a mai kor, a Golgotai Misztériumot követő kor lényegét akkor értjük meg igazán, ha az „Istentől születtünk” gondolathoz hozzáfűzzük a régi, „visszatérünk Ábrahám ölébe” kifejezés mai megfelelőjét: „Krisztusban halunk meg.”

Ha törekszünk a Golgotai Misztérium megértésére, akkor kialakíthatjuk Krisztussal azt az eleven kapcsolatot, amire szükségünk van, hasonlóan ahhoz, ahogy az óhéber ókor embere is élő kapcsolatot ápolt istenével - Ábrahám, Izsák és Jákob istenével -, ami abban fejeződött ki, hogy valamennyien azt vallották, hogy halálukkal visszatérnek Ábrahám ősatyához. A Golgotai Misztériumot követő időben élő ember számára ez abban kell kifejeződjön, hogy tudatában van annak, hogy Krisztusban halunk meg!