Amikor a jelenkori ember, korunk embere olyan okkult iskolázást végez, amely eredményre vezet, ahogy ezt az előző két előadásban kifejtettem, akkor ezáltal felemelkedik a szellemi világba. Ott ténylegesen átél bizonyos tényeket, és bizonyos szellemi lényekkel találkozik. A tegnap használt kifejezés, hogy „meglátni az éjféli Napot”, alapjában véve csak a szellemi tényekre és azokkal a szellemi lényekkel való találkozásra vonatkozik, amelyek a napfénnyel kapcsolatosak. Jelenlegi korszakunkban azonban, ha az ember feljut a magasabb világokba, átél bizonyos élményeket, amelyeket nem lehet másképpen jellemezni, mint úgy, hogy ezt mondjuk: az ember sok jelentős dolgot átél a szellemi világban egy ilyen felemelkedés során, de átél olyasmit is, amit így fejezhetünk ki: elhagyatottnak, magányosnak érzi magát. Úgy érzi magát, hogy amit átél, azt szavakban így lehet kifejezni: sok mindent látsz te itt, de éppen azt, amire most, hogy mindezt átélted a legjobban sóvárogsz, azt nem tudod átélni.

Mindazoktól a lényektől, amelyekkel az ember egy ilyen fel- emelkedés során találkozik, szeretne bizonyos titkokat megkérdezni, amelyek után sóvárog. Ezt érzi az ember. Mindezek a lények azonban, amelyek sok mindent feltárnak az ember előtt, ami nagy és hatalmas, némák és hallgatagok maradnak, éppen akkor, amikor az ember érdeklődni akar azok iránt a titkok iránt, amelyeket a legfontosabbaknak érez. Ezért azt kell mondanunk: a jelenkori ember a legnagyobb szomorúságot érzi, amikor így felemelkedik a magasabb világokba, minden fényesség és a magasztos lényekkel való minden találkozás ellenére belső világában hatalmas ürességet érez. És ha semmi más nem történne, akkor tulajdonképpen ennek az ürességnek, ennek a magányosságnak és elhagyatottságnak átélése folyamán egyfajta kétségbeesés kerítené hatalmába a lelket.

Valami azonban bekövetkezik - és általában bekövetkezik, ha a beavatás a szabályoknak megfelelően történik -, ami megóvhat ettől a kétségbeeséstől, ha nem is tartósan. Ami ekkor bekövetkezik, az olyasvalami, mint egyfajta emlékezés. Ez a lélekben jön létre, de úgy is lehetne mondani, hogy egyfajta visszatekintés a távoli múltba, olyan dolgok leolvasására az Akasha Krónikában, amelyek régen történtek. És amit az ember itt átél - ezt nem lehet másképpen jellemezni, csak úgy, hogy az ember olyan szavakat keres, amelyek némileg megközelítik ezt az élményt - azt a következőképpen lehet szavakba önteni: amikor te most mint jelenkori ember felemelkedsz ezekbe a magasabb világokba, találkozol a kétségbeeséssel, az elhagyatottsággal. Látod azonban bizonyos folyamatok képeit, amelyek régen történtek, olyan folyamatokét, amelyek abban állnak, hogy a régi időkben más emberek emelkedtek fel ezekbe a világokba, amelyekbe most te fel akarsz emelkedni. Igen, abból, amit most emlékképekben látsz, felismerheted, hogy lelked valamikor, korábbi inkarnációkban részesült abban, amit ezek az emberek, akik akkoriban a magasabb világokba emelkedtek, átéltek. - Kiderülhet, hogy egy jelenkori emberi lélek amit itt a múltban lát, azt saját élményeként látja, amit most lát, azt a régi időkben átélte.

Egy ilyen lélek a régmúltban beavatott lett volna. Ha nem így volt, akkor csak azt tudja, hogy kapcsolatban állt olyanokkal, akik a távoli múltban beavatottként felemelkedtek a magasabb világokba, most viszont magányosnak és elhagyatottnak érzi magát, holott ezek az egykor beavatott lelkek ugyanezekben a világokban nem érezték magukat magányosnak és elhagyatottnak, hanem boldogságot, belső boldogságot éreztek. Ez abból adódik - ezt is felismeri az ember -, hogy azokban a régi időkben a lelkek másmilyenek voltak, és más képességeik következtében másképpen élték át azt, amit a magasabb világokban láttak. Mit éltek át tulajdonképpen?

Itt azt élték át, hogy az emberi lélek előtt megjelentek a magasabb világok lényei, amelyek az érzékfeletti világból hatnak az érzéki világra. Az ember olyan lényeket lát, amelyek érzéki világunk mögött állnak, és olyan viszonyokba tekint bele, amelyeket tegnap ábrázoltam. Ha azonban megkíséreljük mindazt összefoglalni, amit látunk, akkor ezt így lehetne jellemezni: az ember a magasabb világokban érzi magát, és bizonyos módon az érzéki világra letekint. Úgy érzi, hogy olyan szellemekkel egyesült, amelyek áthaladtak a halál kapuján, és velük együtt letekint, hogyan használhatják fel az erőket újra, hogy fizikai léthez jussanak. Az ember letekint, és látja, hogyan küldik le az erőket a magasabb világokból, hogy az érzéki világ különböző természeti birodalmaiban a folyamatok létrejöjjenek. Látja a tények áramlását, ahogy a magasabb világokból az érzéki világra kiterjednek. Amikor így fizikai és étertestén kívül a magasabb világokban tartózkodik, letekint saját fizikai és étertestére, és a kozmoszban az egész szellemi univerzumban látja azokat az erőket, amelyek az ember fizikai és étertestén dolgoznak. És azáltal, amit a vele közösségben lévő lények tesznek, megérti, hogy a fizikai világban hogyan jönnek létre a fizikai és étertestek. Ezt pontosan felismeri. Felismeri, hogy bizonyos lények, mint például azok, akik össze vannak kapcsolódva a Nappal, hogyan hatnak a földi világra, és hogy dolgoznak az emberi fizikai és étertest létrehozásán. Megismerkedik azokkal a lényekkel is, akik a Hold-léthez kapcsolódnak, és akik szintén hatnak a kozmoszból, hogy együttműködjenek az emberi fizikai és étertest létrehozásán.

Ekkor megjelenik azonban a nagy sóvárgás, ami a jelenlegi embernél hatalmassá válik. Ez az a vágy, hogy az ember valamit megtapasztaljon arról, hogyan jön létre a kozmoszból az asztráltest és az én, hogyan alakulnak ki. Míg az ember pontosan meglátja, hogyan jön létre a kozmosz erőiből a fizikai test és az étertest, mindaz rejtve marad előtte, ami azzal kapcsolatos, hogy az emberi asztráltest és én hogy alakul ki. Mély homályba és titokba burkolózik mindaz, ami ember asztráltestét és énjére vonatkozik. Így az ember azt érzi: ami te a legbelső lényedben vagy, ami tulajdonképpen önmagad vagy, az elrejtőzik szellemi tekinteted elől, és amibe beburkolóztál, amikor a fizikai világban élsz, az pontosan lelepleződik előtted.

Amit most említettünk, azt a jelenlegi ember akkor éli át, ha az ábrázolt módon felemelkedik a szellemi világokba. Ezt tapasztalták azok a lelkek is, akik az ősi időkben emelkedtek fel, ahogy erre utaltunk. Csakhogy a jelenlegi ember érzi azt a nagy sóvárgást, amiről az előbb beszéltem, az elmúlt idők lelkei viszont nem érezték ezt, mert még nem érezték szükségét annak, hogy belső lényükbe tekintsenek. Inkább arra hajlottak, hogy belső elégedettséget érezzenek, ha érzékelik azt, hogy azok a lények, akikhez eljutottak, a fizikai és étertest felépítésén dolgoznak. A régi idők lelkei, ha beavatottak voltak, a legmagasabb fokú megelégedettséget érezték, ha látták, hogy a Napról leárad a szellemiség, hogy a fizikai és étertestet felépítse.

Ehhez még a következők járulnak. Ebben a régi korban azoknak a lényeknek a munkája még másban is megnyilvánult, ezért volt az említett elégedettség. Korunkban ez a munka abban nyilvánul meg, hogy az ember azt mondhatja: mire való a fizikai test és az étertest előkészítése, ha nem tudjuk megérteni, mit rejtenek ezek a burkok? Ez a különbség egy mai ember és egy múltbeli ember között. És a kor, amelyre ezeknek az élményeknek kapcsán utaltunk, mint ősi korra, ez az a kor, amelyben Zarathusztra beavatta a tanítványait, és bevezette őket a magasabb világokba. Ha ma a tanítványokat ugyanazon a módon felvezetnék a magasabb világokba, ahogy Zarathusztra tette, akkor ürességet és elhagyatottságot éreznének, ahogy erre utaltunk. Akkoriban, Zarathustra korában a beavatandók a fizikai testnél és étertestnél Ahura Mazda munkáját érezték, és a titok lelepleződésekor megelégedést és boldogságot éreztek, mert képesek voltak arra, hogy belsőleg áthassa őket, amikor látták: így jön létre az, amit az embernek, mint burkokat birtokolnia kell, ha földi misszióját végre akarja hajtani. Emiatt voltak elégedettek.

Ilyen volt a Zarathusztra-beavatás. Mert ebben a Zarathusztra- beavatásban meg lehetett látni „az éjféli napot”. Azaz, ha az ember nem a Nap fizikai alakjára nézett, hanem azokra a szellemi lényekre, akik a Nap-léttel kapcsolatban álltak, akkor látta a Nap erőit, ahogy a fizikai testre hatnak, látta, ahogy a Napról jövő erők kialakítják az emberi agy különböző részeit. Mert értelmetlen dolog lenne, ha valaki azt hinné, hogy egy olyan csodálatos építmény, mint az emberi agy, csupán földi erők hatására jöhetne létre. Itt a Nap erőinek is működniük kell. Ők állítják össze különféle módokon a különböző agylebenyeket az emberi arcon túl. És ezen az építkezésen nemcsak egy lény, hanem lények egész sora működik. Zarathusztra „amsaszpandoknak” nevezte őket. ők gerjesztik a kozmosz erőit, hogy az emberi agy, valamint a hátgerinc felső idegei létrejöhessenek, kivéve az alsó huszonnyolc idegpárt. Zarathusztra arra is utalt, hogy más áramlatok is kiindulnak azoktól a lényektől, akik a Hold-léttel vannak kapcsolatban, és kimutatta, hogy milyen csodálatos a világ felépítése, ahogyan áramlatok indulnak ki az „ized”-ektők, attól a huszonnyolc lény fajtától, amelyek felépítik a hátgerincet a huszonnyolc alsó idegpályával. A fizikai testet és az étertestet tehát olyan áramlatok építik fel, amelyek a kozmosz lényeitől indulnak ki.

Zarathusztra beavatottjai ezen a módon mély benyomásokra tettek szert. És miután benyomást szereztek Ahura Mazda munkájáról, belső boldogságot éreztek mindavval kapcsolatban, ami a világban történik. A mai ember, ha ugyanazon a módon beleélné magát a magasabb világokba, magától értetődően ugyancsak csodálatot érezne, és a boldogság érzése kezdené eltölteni. De egyre inkább kialakulna benne az az érzés, amit így önthetnénk szavakba: mire jó mindez? Semmit sem tudok arról a lényről, aki inkarnációról inkarnációra halad. Kizárólag azokról a lényekről tudok, akik a kozmoszból minden új inkarnáció számára felépítik a burkokat, de csak „burkokat” építenek. Éppen ez volt a Zarathusztra-beavatás lényege, hogy az emberi-földiség összefüggése a Nap-léttel a beavatottak számára kiderüljön. Zarathusztra korszakát úgy lehetne jellemezni, hogy az ember a maga okkult tudásába felvehette az említett titkokat.

Ismét másképp élték bele magukat a magasabb világokba azok a lelkek, akik a régi Egyiptomban lettek beavatottak, akik például a Hermész-beavatáson mentek keresztül. Ezekről a dolgokról már beszéltünk, de most részletesebben kell beszélnünk róluk, mint ahogy korábban tettük. Amikor a régi egyiptomi korban a lelkek a Hermész-beavatás útján felemelkedtek a magasabb világokba, akkor természetesen olyasvalami jött létre, ami a beavatáskor mindig létrejön: ezek a lelkek fizikai és étertestükön kívül érezték magukat, és tudták, hogy a szellemi lények és szellemi tények világában vannak. Aztán tovább vezették ezeket a lelkeket, azaz a látásukat vitték tovább. Meglátták az egyes lényeket és az egyes tényeket, ahogy az egy mai léleknél is történik. Ezt azonban nem úgy kell elképzelnünk, mintha fizikai lábakon jártak volna, a tekintetüket vezették körül, mintha az ember tekintetével egy világméretű területet látna be. Így történt ez abban a beavatásban.

Aztán mindezek átélésének egy olyan pontja jött el, amelyben az ember úgy érezte, hogy eljutott a végéhez, mintha egy országot bebarangolt volna, amelyet egy tenger határol, és ennek „partjához” érkezett volna. Az ember tudja, hogy a legkülsőbb parthoz érkezett, ahová eljuthatott. És az egyiptomi beavatásban az ember aztán átélte azt, amit így lehet kifejezni: amikor tekinteteddel bejártad a világ messzeségeit, a világméretű területeket, megismerted azokat a lényeket és erőket, amelyekről elmondhatod, hogy a fizikai és étertestben dolgoznak. Most azonban a legszentebb helyre érkeztél. Most olyan területre lépsz, ahol tulajdonképpen egynek érzed magad azzal a lényszemséggel, ami együtt dolgozik benned azon, ami az egyik inkarnációtól a másikig hatol, ami veled együtt dolgozik az asztráltesteden. Ez egy jelentős élmény ennél a pontnál, mert itt bizonyos módon minden megváltozik, amikor ez bekövetkezik.

Az ezt követő időkben például megszűnik a beavatott számára egy lehetőség: teljesen megszűnik az a lehetőség abban a világban, amelybe most belépett, a világméretű lét partjainál, hogy erre a világra alkalmazza ítélőerejét, azt, ahogy korábban gondolkodni, valamit kigondolni tudott. Ha erről a fizikai, földi ítélő-erőről nem képes lemondani, ha nem tudja figyelmen kívül hagyni azt, ami eddig vezérelte, akkor a lét partjainál ezt az élményt nem tudja átélni, nem tudja egynek érezni magát azokkal a lényekkel, akik itt dolgoznak, amikor a szellemi-lelki ember egy új inkarnációhoz közeledik, hogy felkeressen egy családot, egy népet és egy szülőpárt, hogy mint szellemi-lelki ember egy új burkot öltsön magára. Mindazok a lények, akiket korábban megismert, és akik megvilágították számára, hogy a fizikai és éteri burok hogy jön létre és hogyan alakul ki a kozmoszból, mindezek a lények nem képesek arra, hogy megvilágítsák, hogy milyen erők hatnak abban a lényszerűségben, amivel az ember összekötve érzi magát, és ami építő és alakító módon hat az ember belső asztrális lényére.

Teljesen belátható lesz - mármint a Hermész-beavatáson átment egyiptomi lélek számára válik teljesen beláthatóvá -, hogy most, miután kikerült burkaiból, és áthaladt azon, amit korábban „világméretű lét”-nek neveztünk, úgy érzi, hogy össze van kapcsolódva egy lénnyel. A lélek érezni tudja ennek a lénynek a tulajdonságait, csakhogy amint benne érzi magát ezekben a tulajdonságokban, benne van a lényben is, és tudhatja: ez a lény jelen van, reálisan jelen van, és ő benne van ebben a lényben. És az első benyomás, ami a lény részéről éri, az, hogy ezt mondja magának: ebben a lényben nyugszanak azok az erők, amelyek a lelket az egyik inkarnációból átvezetik a másikba, azok az erők, amelyek a lelket megvilágítják a halál és egy újabb születés között. Mindez benne van ebben a lényben.

Ha azonban egy erő szellemi világ-hőként lobog feléd, amely a lelket átvezeti halálától az újabb születéséig, ha szellemi fény áramlik feléd, amely a lelket megvilágítja a halál és az újabb születés között, és ha úgy érzed, hogy ez a hő és ez a fény abból a lényből árad ki, akivel most egyesültél, akkor most egy egészen sajátos helyzetben vagy. Innod kell a Léthe vizéből, el kell felejtened tudásodat és értelmedet, ami téged korábban a fizikai-érzéki világban vezetett, el kell hagynod korábbi ítélő-erődet, intellektualitásodat, mert ezek itt megtéveszthetnek téged, és új dolgokat még nem szereztél. Még a világ-hőben érzed magad, amely a lelket újabb születéséhez elvezeti, az erő-tengerben állsz, amely a lelket megvilágítja a halál és egy újabb születés között. Erőt és fényt érzel tehát, ami ebből a lényből kiárad. Úgy látod ezt a lényt, mintha semmi mást nem tudnál, csak megkérdezni tőle: ki vagy te? - mert csak egyedül te tudod megmondani nekem, hogy ki vagy, és csak akkor tudhatom meg, mi az, ami engem, mint belső emberi lényemet, átvezet a haláltól egy újabb születéshez. Tehát csak akkor tudhatom meg, ha te megmondod, hogy mi az én legbelsőbb emberi lényem. És az a lény, akivel így összekötve érzed magad, néma és hallgatag marad. Az ember úgy érzi, benne rejlik a legmélyebb dolog, amivel összekapcsolódhat. Az önismeret, a tudás iránti törekvés, hogy ki vagyok, megjelenik, de a lény néma és hallgatag marad.

Ezzel a néma, hallgatag lénnyel először szemben kell állnunk egy kicsit, és mélyen át kell éreznünk a vágyat, hogy most egy újfajta módon jussunk el a világrejtély megoldásához. Kellően hosszan kell éreznünk a vágyat, hogy a világrejtélyt megoldhassuk, amit a fizikai Földön sosem tehetünk meg, ebben a világban kell ezt a mély vágyat, mint egyéni erőt ehhez a lényhez közelítenünk, hogy a világrejtélyt ebben a fizikai léttől idegen módon megoldhassuk. Ennek érdekében lelkünknek teljesen ebben a vágyban kell élnie. Ekkor, ha az ember egynek érzi magát a néma, hallgatag szellemi lénnyel, akivel össze van kapcsolódva, és a világrejtély megoldásának vágyával mintegy beleélte magát ebbe a lénybe, akkor úgy érzi, hogy saját vágyának ereje beleárad ebbe a lénybe. És miután ennek a rejtélymegoldó vágynak az ereje beleárad ennek a szellemi alaknak a lényébe, egy idő múlva ez a lény létrehoz valamit, ami mintegy másik lényként belőle megszületik. Ez azonban nem olyan, mint egy földi születés. Éppen a látása alapján tudja az ember, hogy ez nem egy földi születés. Nem, mert egy földi születés az időben történik, az időben jelenik meg. Amit azonban az ember most lát, amit az említett lény létrehozott, arról tudja: ez belőle születik meg, ősi idők óta belőle születik meg, és ez a születés folyamatosan tart az ősi időktől kezdve a jelen korig. Ezt az egyik lénynek a másikból való megszületését csupán nem láttuk eddig, tekintetünk elől elrejtőzött. Ez a születés abból áll, hogy tulajdonképpen mindig jelen van, de azáltal, hogy az ember rejtélymegoldó vágya útján erre felkészítette magát, most meglátja, most érzékélhető a szellemi világban. Ezt tudja az ember. Nem azt mondjuk tehát, hogy most megszületett egy lény, hanem azt, hogy abból a lényből, akivel egyesültél, ősi idők óta mindig megszületik egy lény, most azonban a születés és az, ami megszületett, érzékelhetővé vált számodra.

Amit most ábrázoltam, amennyire szavakkal ki lehetett fejezni, ez az, amihez a Hermész-beavató a tanítványát elvezette. És azok az érzések, amelyeket jellemeztem - mondhatnám dadogva, mert a dolgok oly sok mindent tartalmaznak, hogy nyelvünk szavai csak dadogva tudják kifejezni - ezek az érzések voltak az úgynevezett Ízisz-beavatás élményei. Aki az Ízisz-beavatáson keresztülment, amikor a világméretű lét partjához ért, és meglátta azokat a lényeket, akik például a fizikai testet és étertestet létrehozzák, amikor a hallgatag istennővel szemben állt, akitől a hő és fény kiindul az emberi lélek belső léte számára, elmondhatta: ez Ízisz! Ez a néma, hallgatag istennő, akinek arcát senki sem leplezheti le, aki halandó szemmel tekint rá, akinek arcát csak az fedheti fel, aki felküzdötte magát a jellemzett partig, hogy láthasson azokkal a szemekkel, amelyekkel inkarnációról inkarnációra halad, és már nem halandó. Mert halandó szemek előtt ez az alak átláthatatlan fátyolba burkolózik.

Ha a beavatandó így meglátta Íziszt, és lelkében átélte az említett érzést, akkor érzékelte azt, amit mint születést ábrázoltam. Mi volt ez a „születés”? Ezt a születést akként érzékelte, amit úgy lehet jellemezni, mint „a tér minden részéből kiáramló szférák zenéjét”. A szférák zenéjének ez a hangzása együtt jár azzal, amit világ-igének, teremtő világigének nevezünk. Ez áthatja a teret és a lényekbe beleáramlik mindaz, aminek így beléjük kell ömlenie, ahogy a fizikai testbe és étertestbe is bele kell ömlenie a léleknek, ha az áthaladt a halál és egy újabb születés közti életen. Mindannak, aminek így a külső fizikai világba a szellemi világból bele kell ömlenie, hogy az bensőséges és lélekszerű legyen, mindez a tereken áthangzó szférák harmóniájából ömlik bele, amely fokozatosan olyanná alakul, hogy érzékelhetővé válik - jelentős módon belső jelentőséget kifejezve - mint a világ-ige, ami a lényeket átlelkesíti, azokat a lényeket, amelyeket a hő és fény ereje hat át, és amelyek beleömlenek azokba a testekbe, amelyek az isteni erőktől és lényektől származnak, akiket a már említett látással meg tudunk pillantani.

Így láttak bele akkoriban a szférák harmóniájának világába, a világ-ige világába, így láttak bele abba a világba, amely az emberi lélek tulajdonképpeni hazája, abban az időszakban, amikor ez a lélek a halál és az újabb születés között él. Ami az ember fizikai, földi létében mélyen elrejtőzik, de a halál és egy újabb születés között a fény és hő visszatükröződésében él, ami az ember fizikai, földi létében mélyen elrejtőzik, mint a szférák zenéjének és a kozmikus igének a világa, azt a Hermész-beavatás során átélték, mint olyasvalamit, ami Íziszből születik meg. Ízisz ezáltal úgy áll az ember elé, hogy egyrészt maga áll ott, másrészt az ember számára létrehozta a másik lényt, akit az ember kozmikus hangként és kozmikus igeként szólított meg.

Az ember most Ízisz és az általa létrehozott világ-ige közösségében érzi magát. És ez a „világ-ige” mindenekelőtt Ozirisz megjelenése. „Ízisz Ozirisszel való közösségben” - így jelenik meg a közvetlen szemlélet számára, mert az ősi egyiptomi beavatásban az terjedt el, hogy Ozirisz Ízisznek fia és férje is volt. Így érezték. Az ősi egyiptomi beavatásban ennek a lényegét úgy fejezték ki, hogy a beavatandó a lélekszerű lét titkát tapasztalta, ami az emberrel kapcsolatban marad akkor is, amikor a halál és az újabb születés közti időszakot járja végig. Az Ozirisszel való kapcsolat útján lehetséges volt, hogy az ember felismerje a maga mélyebb jelentőségét.

Amit ábrázoltunk, megalapozta tehát azt, hogy az egyiptomi beavatott a szellemi világnak a világ-igével és a kozmikus hangzással, mint saját lényének értelmezőivel találkozzon. A régi egyiptomi korban azonban ez csak egy bizonyos ideig volt így. Egy bizonyos időpontot követően megszűnt. És nagy a különbség - és ezt az Akasa Krónikában is meg lehet látni, ha az ember ma a régi időkre visszatekint - a között, amit az egyiptomi beavatott a régi egyiptomi templomban átélt, és a között, amit a későbbi korokban élt át.

Vetítsük lelkünk elé azt is, mit élt át a beavatott a későbbi időkben, őt is átvezették a világ térségein, a lét partjaihoz, ahol megtapasztalhatta mindazokat a lényeket, akik az ember fizikai testét és étertestét felépítik, odaléphetett a lét partjához, és megláthatta a néma és hallgatag Íziszt, és érzékelhette nála azt a hőt, amit azok az erők tartalmaznak az ember számára, amelyek a haláltól egy újabb születésig elvezetik. Megismerhette azt a fényt is, amely a lelket a halál és egy újabb születés között megvilágítja, és megjelent nála az a vágy is, hogy a világ-igét és a világ-harmóniát meghallja. Vágy élt a lélekben, ha egyesült a néma, hallgatag Ízisszel. Az istennő azonban néma és hallgatag maradt. A későbbi időkben Ozirisz, már nem született meg, nem hangzott fel a világ-harmónia, és a világ-ige nem nyilvánította ki azt, ami most félően megmutatkozott, mint világhő és világfény. A beavatandó lelke olyan volt, hogy élményeit nem tudta másképpen kifejezni, minthogy valami ilyesmit mondott: bánatosan tekintek fel rád, ó, istennő, gyötör a tudás vágya, a tudás szomjúsága! És te a gyötrődő, szenvedő emberi lélek előtt néma maradsz, mert nem tudja megérteni önmagát, mintegy kialszik, el kell hogy veszítse magát. Ez előtt az emberi lélek előtt hallgatag és néma maradsz. És az istennő arca szomorú lett, kifejezve, hogy tehetetlenné vált a világ-ige és a világ-hangzás létrehozására. Az ember felismerte, hogy ő vonta el az erőket tőle, hogy megszülje és maga mellé állítsa Oziriszt, fiát és férjét. Úgy érezte, hogy Ízisz meg van fosztva Ozirisztől.

Akik ezt a beavatási utat végigjárták és újra visszatértek a fizikai világba, komoly, de rezignált világszemlélethez jutottak. Megismerték a szent Íziszt, de „az özvegy fiának” érezték magukat. „Az özvegy fiának” a világnézete komoly és rezignált volt. De mi volt az az időpont, ami elválasztja a régi beavatást, amikor az emberek Ozirisz születésénél jelen lehettek, attól a beavatástól, amikor csak a hallgatag, néma, szomorú Ízisszel találkoztak, és „az özvegy fiává” váltak? Melyik az az időpont, ami ezt a két egyiptomi beavatást elválasztja egymástól? Ez az a kor, amelyben Mózes élt. Mert Egyiptom karmája azáltal teljesedett be, hogy Mózes nemcsak az egyiptomi misztériumok titkainak a beavatottja volt, hanem azt magával is vitte. Amikor népét kivezette Egyiptomból, az egyiptomi beavatás egy részét magával vitte, azt a részt, amely a későbbi gyászoló Íziszhez hozzáfűzte az Ozirisz-beavatást. Ez volt az átmenet az egyiptomi kultúrától az Ószövetség kultúrájához. Igen, Mózes magával vitte Ozirisz titkát, a világ-ige titkát! És ha nem hagyta volna ott a tehetetlen Íziszt, akkor nem hangzott volna fel számára az, aminek fel kellett hangzania, úgy, hogy népével megértethesse, vagyis a jelentőségteljes „Ejeh áser ej eh” szavak, az, hogy „én az én vagyok”. Az egyiptomi titokból így lett ó-héber titok.

Ezzel megkíséreltem, hogy szavakban kifejezzem - amennyire ez ilyen dolgoknál lehetséges - milyen élményei voltak a beavatandónak a Zarathusztra-misztériumban és az egyiptomi misztériumokban. Ezeket a dolgokat nem lehet absztrakt szavakkal ábrázolni. Mert arról van szó, hogy a lélek éppen azokat az élményeket éli át, amelyeket megpróbáltam leírni. És fontos, hogy megérezzük, mi ment végbe később a beavatandó egyiptomi lelkében; hogy megérezzük, hogyan élte bele magát a lélek a magasabb világokba, hogyan találkozott ízisz szomorú tekintetével, fájdalmas arckifejezésével. Mert ezt kellett látnia annak az emberi léleknek, aki vágyakozott a szellemi világ után, és tudásszomjat érzett, de nem juthatott kielégüléshez.

Így érezték át még bizonyos görög beavatottak is azt a lényt, akit az egyiptomiak a későbbi Ízisznek neveztek. Ezért volt komoly a görög beavatás ott, ahol megjelent. Mert mit éreztek meg benne a beavatandók? Amit korábban az érzékfeletti világban átéltek, ami megadta ezeknek az érzékfeletti világoknak az értelmét, amikor áthangzott rajtuk a világ-ige és a világ-hang, ez most már nem volt jelen. Az érzékfeletti világokat, amelyekbe a korábbi inkarnációkban az ember belemerült, elhagyta a világ-ige. A Zarathusztra-beavatott még megelégedést érzett, amikor ezeknek a világoknak a lényei elébe léptek, akikről beszéltünk, mert kielégítette a világfény, amit Ahura Mazdának érzett. Férfinak érezte, napszerűnek, míg az egyiptomi beavatott nőinek, holdszerűnek. És a magasabb beavatott aztán a Zarathusztra-beavatásban megérezte a világ-igét. Nem érezte olyan konkrétnak, egy olyan lényből megszületettnek, mint amilyen Ízisz volt, de tapasztalta őt és megismerte a szférák harmóniáját és a világ-igét.

A későbbi egyiptomi időkben - de a többi országban is ennek az időszaknak a tájékán - ha az ember beleélte magát a magasabb világokba, hasonlóan érezte magát, mint ahogy a mai ember, amint ezt előadásom elején elmondtam. Az ember felküzdi magát a magasabb világokba, megismerkedik mindazokkal a lényekkel, akik együtt dolgoznak a fizikai test és az étertest létrejöttén, és elhagyatottnak, magányosnak érzi magát, ha semmi más nem következik be, mint amit elmondtunk, mert van valami benne, ami vágyakozik a világige és a világharmónia után, és mert a világige és világharmónia nem hangzik fel számára. Az ember ma elhagyatottnak és magányosnak érzi magát. A későbbi egyiptomi korban az ember nemcsak elhagyatottnak és magányosnak érezte magát, hanem - ha azzá lett, amit úgy fejeztünk ki, hogy „az özvegy igazi fia”, és fizikai és étertestén kívül volt a szellemi világban - mint emberi lélek úgy érezte magát, hogy érzéseit csak így lehet szavakkal kifejezni: az isten arra készül, hogy otthagyja a világot, amelyen mindig is jártál, amikor a világigét megérez- ted, az isten hatástalanná vált. Ez az érzés annak érzékfeletti megfelelőjévé koncentrálódott, ami az érzéki világban az ember halálaként jelenik meg: amikor itt egy embert látunk meghalni, ha tudjuk, hogy elhagyja a fizikai világot. És ha az ember a későbbi egyiptomi időkben beavatottként felemelkedett a szellemi világba, akkor tanúja volt az isten lassú elhalásának. Ahogy az egyes embernél érezni lehet, ha a szellemi világba belép, úgy érezte az ember beavatottként a későbbi egyiptomi korban, hogy az isten búcsút vesz a szellemi világtól, hogy egy másik világba költözzön. Az volt a jelentős és a különös a későbbi egyiptomi beavatásban, hogy az ember tulajdonképpen beleélte magát a szellemi világba - nemcsak örömmel és boldogsággal, hanem hogy részt vegyen egy isten fokozatos elhalásában, aki mint világige és világhang jelen volt ezekben a magasabb világokban.

Ebből a hangulatból nőtt ki fokozatosan az Ozirisz-mítosz, amely szerint elszakították Ízisztől, Ázsiába vitték és Ízisz meggyászolta.

Ezzel az előadással eljutottunk egy parthoz, annak az áramlatnak a partjához, amely az emberiség fejlődését két részre osztja. Ennek a fejlődésnek az irányában eljutottunk annak partjához, ott állunk, és ez megjeleníti számunkra a későbbi egyiptomi beavatottak hangulatát, „az özvegy fia” hangulatot, amelyben szomorúságot és rezignációt éltek át. Az áll előttünk, hogy a szellemtudomány csónakján átkeljünk a folyón, amely az emberi fejlődés két partját elválasztja egymástól. Az utolsó előadásban azt akarjuk megnézni, mi van a túlsó parton, ha csónakunkat elkötjük arról a helyről, ahol a szomorúságot tapasztaltuk az égben meghaló isten miatt, ha elhagyjuk ezt a helyet, hogy egy folyót átússzunk, és megérkezzünk a másik partra. Ha annak emlékével érkezünk meg a másik partra, amit korábban átéltünk egy égi isten halála miatt, meg fogjuk látni, mi van annak a folyónak a másik oldalán, amikor a szellemtudomány csónakja odavisz bennünket.