Tegnapelőtt az emberi léleknek az ókori misztériumokkal kapcsolatos élményeiről beszéltünk, a nyugati és egyiptomi misztériumi princípiumokról. Ezzel bizonyos módon eljutottunk a beavatási lépcsőfok utolsó részéhez. Mert minden misztériumnál négy jellegzetes lépcsőfokkal találkozunk, ezek: a halál határához való eljutás; megismerkedés az elemi világ életével; az éjféli Nap meglátása, és a felső és alsó istenekkel való találkozás. Az alsó istenekkel akkor találkozunk, amikor azokat az erőket érzékeljük, amelyek mindazt szabályozzák, ami az emberi testiséggel kapcsolatos, ami az alvásban fizikai és étertestként visszamarad. Itt a legszélesebb értelemben az alsó istenekkel van dolgunk. Másrészt a felső istenekről kell beszélnünk minden olyan erő esetében, amelyeknél az embernek a különböző inkarnációkon áthaladó legbelső lényével találkozunk: az énnel és az asztráltesttel.

Tegnap azt próbáltam meg elmondani, milyen élményei vannak a mai embernek, aki megismerkedik a misztériumokkal, ha az Akasha Krónikában visszatekint azokra az élményekre, amelyeket az emberi lelkek a régi korok misztériumaiban átéltek. Arra a tragikus eseményre is utalnunk kellett, amelyet a beavatandó egyiptomi lelkek éreztek azokkal a változásokkal szemben, amelyek az egyiptomi misztériumokban végbementek annál á hatalmasságnál, akit Ízisznek nevezünk. Említettük Ízisz férjét - aki az Ozirisz-mondából ismert -, akit ellenfele legyőzött és elűzött, elszakított Ízisztől, és akit Ozirisznek nevezünk. A magasabb világok életével kapcsolatban megismerkedtünk ennek a megváltozott helyzetnek a következményeivel is Ízisz életében. Az a lélek, amely a későbbi egyiptomi időkben felemelkedett a szellemi világokba, tanúja lehetett annak, hogy a magasabb világokban az isten fokozatosan elhal, alászáll a földi régióba: Ozirisz sorsának. Mert a dolgot így érezték.

Rendkívül nehéz ennek az úgymond „isteni sors”-nak a további alakulását eszmékkel és fogalmakkal kifejezni. A magasabb világok legintimebb dolgaival kapcsolatban azonban azt a szokást követtük, és ezt követjük most is, hogy ahol a már profánná vált nyelvünk eszméi és fogalmai nem elegendők, ott képeket hívunk segítségül. Így ami mai fejtegetésünknek mintegy vezérmotívuma kell, hogy legyen, azt egy képben fejezzük ki, hogy jobban megérthessük.

Helyezkedjünk bele az egyiptomi kor beavatott-jelöltjének tragikus hangulatába, helyezkedjünk bele abba, hogy ez a hangulat azáltal jött létre, hogy a beavatandó így fejezte ki élményét: hajdan, amikor felemelkedtem a szellemi világba, úgy találtam ott Oziriszt, mint aki áthatja a világot a teremtő igével és annak értelmével, ami minden lét és létesülés alaperőit fejezi ki. Most némává és hallgataggá vált. Az isten, akit Oziriszként jelöltünk meg, elhagyta ezt a régiót. Más területre vonult. Alászállt a földi régióba, hogy behúzódjon az emberi lélekbe. Ami az emberi lelkek számára korábban szellemileg ismert volt, az először akkor nyilvánult meg a fizikai világban is, amikor Mózes meghallotta azt a hangot, amelyet korábban csak a szellemi világban lehetett meghallani: „ejeh áser ej eh, én vagyok az én vagyok, aki jelen volt, jelen van és jelen lesz”. Aztán ennek a lénynek a működése, aki mint teremtő ige, a szellemi világban fokozatosan elveszett a beavatottak átélése számára, áttevődött a földi régióba, hogy fokozatosan feléledhessen a földi ember lelkében, és ebben a feléledésben egyre nagyobb dicsőséget hozhasson a további fejlődés számára, egészen a földfejlődés végéig.

Kíséreljük meg egyszer, hogy eleven módon belehelyezkedjünk egy ilyen beavatandó hangulatába, ahogy a szellemi területeken, amelyeket el tudott érni, érezte, hogy a teremtő ige hogyan tűnik el, hogy merül alá a földi régióba és enyészik el a szellemi tekintet elől. Kövessük a földfejlődést, ahogy ez a teremtő ige, a szellemi tekintet számára úgy halad előre, mint valami folyó, amely a felszínen volt, aztán egy bizonyos idő múlva eltűnik a Föld felszíne alá, hogy később egy másik helyen felbukkanjon. És az bukkan fel újra, amit a tragikus hangulatban lévő, a régi egyiptomi misztériumokba beavatást kereső lények lehanyatlani láttak. Megjelent, és a későbbi időkben mindazok láthatták, akik a misztériumokban részt vettek. Képekben jelent meg, amiket láthattak, amik újra felbukkantak, de most úgy bukkantak fel, hogy már a földfejlődéshez tartoztak.

Hogyan emelkedett fel az, ami a régi Egyiptomban alámerült? Úgy emelkedett fel, hogy láthatóvá vált abban a szent edényben, amelyet „Szent Grál”-nak neveznek, és amelyet annak lovagjai őriztek. És a Szent Grál felemelkedésében meg lehetett érezni azt, ami a régi Egyiptomban alámerült. Ebben a felemelkedésben előttünk áll mindaz, ami a régi misztériumok Krisztus utáni megújulásának tekinthető. Alapjában véve a Szent Grál kifejezés és mindaz, ami vele összefügg, magában foglalja a keleti misztériumok ismételt megjelenését.

Mindannak, ami egy bizonyos időpontban az emberiség fejlődésében megjelenik, hogy azt tovább vigye, bizonyos vonatkozásban tartalmaznia kell a korábbiak egyfajta megismétlését. Minden későbbi korszakban más formában meg kell jelennie az emberiség korábbi eredményeinek. Tudjuk, hogy az emberi fejlődés Atlantisz utáni harmadik korszakában különösen az ember érzőlelke jutott szerephez, a negyedikben, a görög-latin korban az értelmi vagy kedélylélek, és abban a korban, amelyik a negyediket követte, jelenlegi korunkban, elsősorban a tudati léleknek kell fejlődnie. Ezek a dolgok a beavatandó számára is fontosak, mert a beavatás legfontosabb erőinek náluk is abból a lelki részből kell kiindulnia, amely abban a korszakban különösképpen fontos.

Így az egyiptomi beavatás az érzőlélekhez kapcsolódik, a görög-latin beavatás az értelmi vagy kedélylélekhez, és így kell, hogy az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak beavatása az ember tudati lelkéhez kapcsolódjon. Amit azonban egykor a beavatott az érzőlélek erői alapján véghezvitt, azt az ötödik korszakban is meg kell ismételni, amikor a maga hajnalán megjelenik, és ugyancsak meg kell ismételni azt, ami az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban történt. Új dologként jelenik meg az, ami a beavatandó számára támogató erőként a tudati lélekből kiindulva kell, hogy jelen legyen. Mintegy ismétlésként kell megjelennie annak, ami a két korábbi korszakban történt, és újként kell megjelennie annak, ami a tudati lélek számára különösen fontos. Ezért az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszaknak ott, ahol az különösen jelzi az új beavatás felbukkanását, olyan intézményeket kell kialakítania, amelyek az ember, az emberi lélek számára megismételhetik azokat a titkokat, amelyek az emberi fejlődésbe beáramlottak az egyiptomi-káldeai lélek útján, és meg tudják ismételni azokat a titkokat, amelyek abba a korszakba áradtak bele, amelyet az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszaknak, a görög-latin korszaknak nevezünk, amelyben a Golgotái Misztérium végbement. És ehhez kell valami újnak járulnia.

Ahogy a régi korok számára megnyilvánult az, ami a misztériumok mélyén lejátszódott, úgy nyilvánul meg ebben az új korszakban is mindez a külső ábrázolásokban, a számos legendában, amelyek több-kevesebb titkot tartalmaznak, olyan titkokat, amelyekben az emberi lélek részesült. Szükséges volt, hogy az egyiptomi-káldeai kor titkai egyfajta ismétlés formájában az ötödik korszak lelkei előtt is megjelenjenek. Ezek a titkok a kozmoszra vonatkoztak, a planéták és az állatöv erőinek leáramlására, de voltak olyan titkok is, amelyek a Nap és a Hold együttműködésével voltak kapcsolatban, a Nap és a Hold működésével és vándorlásával az állatövi jeleken át - a látszólagos mozgásokra gondolok, mert azok a folyamatokat megfelelően jellemzik számunkra.

Különbségnek kellett azonban lennie a között, ahogy ezek a titkok az ötödik kultúrkorszakban megjelentek, és a között, ahogy a harmadikban jelentek meg. Mindennek a tudati lélekben kell működnie, abban, ami az ember személyiségét képezi, az ember személyiségét felépíti. Ez egészen sajátos módon azáltal történik, hogy azok az inspiráló erők, amelyek ha a lelkek a kozmosz szellemi régiójába belehelyezkedtek és az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakra tekintettek, mintegy a világtérségekből a Földre áramlottak, és az ötödik kultúrkorszak bizonyos embereit inspirálják. Így tehát voltak olyan emberek az ötödik kultúrkorszak hajnalán, akik nem gyakorlatok útján, hanem bizonyos titkos hatások következtében, amelyek egyszer következtek be, eszközei, hordozói lettek a kozmikus hatásoknak, amelyek a Napról és a Holdról indultak ki, amikor az állatöv jelein áthaladtak. És amit aztán az emberi lelkek megtudhattak a titkokból ezek révén az emberek révén, az annak ismétlése volt, amit egykor az érzőlélek átélt. És azok az emberek, akik a kozmikus erőknek az állatövön keresztüli vándorlását képviselték, azok voltak „Artus király kerekasztalának lovagjai”.

Tizenketten voltak, akiket körülvett egy csapat, de ők voltak a lovagok vezetői. A többiek mintegy a csillagok sokaságát jelenítették meg, beléjük áramlottak azok az inspirációk, amelyek a világűrben szétoszlottak, a tizenkét lovag azonban az állatöv tizenkét irányából kapta az inspirációkat. És azokat az inspirációkat, amelyek a Nap és a Hold spirituális erőiből származtak, Artus király és hitvese, Ginerva jelenítette meg. Így vált emberivé a kozmosz „Artus király kerekasztalában. Amit a nyugati érzőlélek pedagógiai főiskolájának nevezhetünk, az Artus király kerekasztalától indult ki. Ezért mondja el a legenda - amely itt a belső titkokat külső tényekből merített képekben közli, amelyek ennek a kornak a hajnalán az emberi lélekkel történtek -, hogy Artus király kerekasztalának lovagjai körbejárták a Földet, és szörnyetegeket és óriásokat öltek meg. Amit itt a külső képek ábrázolnak, az arra a törekvésre utal, amelyek azokban az emberi lelkekben nyilvánultak meg, akiknek elől kellett járniuk az asztráltest erőinek a megtisztításában. Ezt fejezik ki a látó számára a szörnyekről, óriásokról és hasonlókról szóló képek. Amit tehát az érzőléleknek át kellett élnie az új misztériumok útján, az Artus király kerekasztalához kapcsolódott.

Amit ebben az újabb korban nyugaton az értelmi vagy kedélyléleknek kellett átélnie, azt ugyancsak megtaláljuk legenda-1 szerű ábrázolás formájában. Ezt a Szent Grál mondája fejezi ki. Az tehát, amit abból a korszakból kellett megismételni, amelyben a Golgotái Misztérium megtörtént, mindabban koncentrálódott, ami a Szent Grál titkából áramlott ki. És akik megértették a Szent Grált, azokra innen indultak ki azok a hatások, amelyek az értelmi vagy kedélylélekben játszódhattak le, ha meg akarták érteni korunkat. És ezeknek a hatásoknak még a jelen korban is ki kell terjedniük az emberi lélekre, ha a beavatáshoz akar jutni, meg kell értenie, hogy mi korunk tulajdonképpeni spirituális lényege. Sok-sok titok övezi a Szent Grált. Természetesen ma csak vázlatosan tudunk utalni ezekre a titkokra. Csak kiindulópont lehet későbbi, pontosabb fejtegetésekhez, amelyeket talán majd egyszer megtarthatunk a Szent Grál titkairól. A Szent Grál ugyanis mindazt tartalmazza - ha lényegét megértjük -, ami az újkori emberi lélek titkait jellemzi.

Nézzünk egy újkori beavatottat, miután énjével és asztráltestével megszabadult fizikai és étertestétől, kikerült azokból és kívülről visszatekint rájuk, nézzünk egy ilyen újkori beavatottat, és képzeljük magunk elé, hogy mit látott. Olyasmit látott, ami bizonyos vonatkozásban - ha az ember ezt nem érti teljesen - nyugtalanságra adhatott okot. És ez még ma is így van. A fizikai testbe és étertestbe beletagolódott valami, ami különböző irányokból mintegy áramlatokként átvonul rajtuk, mintha kötelek lennének. Ahogy az idegkötegek átvonulnak a fizikai testen, úgy tagolódik bele valami a fizikai testbe, csak finomabb módon, mint az idegek. Az okkult tekintet erről ezt mondja: nos, ez halott, annyira halott szubsztancia, hogy az ember tulajdonképpen egyfajta halott szubsztanciát hordoz a testében. Ami most halott, az ugyanaz, ami a születés és halál közti egész életben halálra van ítélve, de ami még eleven volt az emberiség fejlődésének keleti időszakában. Igen, az ember azt tapasztalja, hogy ma az emberi testekben van valami halott, ami korábban eleven volt. És kutatni kell utána, hogy tulajdonképpen mi az, ami mint valami zárvány az emberi testben halott, holott egykor eleven volt. Azt, hogy „halott” viszonylagosan kell érteni. Bár a környezet elevenné teszi, azonban az emberi testben vannak olyan irányulások és áramlatok, amelyek mindig hajlanak arra, hogy az elevent halottá tegyék. Ha azt keressük, hogy ezek honnan jönnek, akkor a következőket találjuk.

Egykor, a régi időkben az emberi lelkeknek volt egy bizonyos tisztánlátásuk, amely még az egyiptomi-káldeai kor utolsó időszakában is jelen volt, úgyhogy az ember, ha a csillagos égre feltekintett, nemcsak a fizikai csillagokat látta, hanem látta még azokat a szellemi lényeket, akik ezekkel a csillagokkal kapcsolatban álltak. Egészen más benyomást keltett az emberi lélekben, amikor az ébrenlét és az alvás között feltekintett az univerzumba és szellemiséget látott, mint amikor ma valamilyen tudományt tanulmányoz, vagy a szokásos mai tudatával éli az életét. De mindazok a lelkek, akik ma élnek, akik ma megtestesülnek, megtestesültek a régi egyiptomi-káldeai időkben is. Mindazok, akik ma itt ülnek, egykori testükből feltekintettek a csillagtérségekbe, részesültek az univerzum spirituális életében, és benyomásaikat így szerezték. Ez elraktározódott a lelkekben, és azok részévé vált. A mai lelkek mindegyike egykor feltekintett az univerzumba és spirituális benyomásokat szerzett, ugyanúgy, ahogy ma benyomást szerzünk a színek és hangok útján. Ez a lelkek alapjává válik, és azok ennek alapján építik fel a testet. A lelkek azonban ezt elfelejtik. A mai tudat számára ez már nincs a lélekben. És ami a lelkekben régen felépítő erő volt, amit akkoriban a lelkek felvettek magukba, az most nem tudja a testet építeni, az a fizikai test és étertest vonatkozó részét engedi elhalni. És ha semmi más nem történne, ha az ember tovább használná azt a tudományt, amely a külső fizikaiságra vonatkozik, akkor az ember egyre jobban leromlana, mert a lelkek azt, ami a fizikai test és étertest felépítéséhez és éltetéséhez tartozik, vagyis a szellemi világról való egykori benyomásokat elfelejtik.

A mai beavatandó ezt látja, és mondhatja: a lélek sóvárog az után, hogy megelevenítsen valamit a fizikai testben és az étertestben, de ezt hagynia kell elhalni, mert amit egykor felvett, az a mai tudatba nem kerül bele. Ez a mai beavatandó nyugtalanító benyomása.

Van tehát valami az emberben, aminek a lélek nem ura. Kérem önöket, hogy ezt a kijelentést vegyék komolyan, mert ez jellemzi a modem ember lényét, hogy van benne valami, ami nincs a lélek uralma alatt, ami mintegy halottként áll szemben az emberi organizmus eleven környezetével. És ahogy erre a halott dologra hatnak a luciferi és ahrimáni erők, egészen sajátságos módon és mértékben befolyás gyakorolnak az emberre. Miközben az ember egyre szabadabbá és szabadabbá válhat, a luciferi és ahrimáni erők belopóznak abba, ami kikerült a lélek uralma alól. Ez az oka annak, hogy a modem korban miért van olyan sok ember, aki - joggal - azt mondja, úgy érzi, mintha két lélek lakna benne, és mintha az egyik ténylegesen el akarna szabadulni a másiktól. A modem ember számos rejtélye, számos belső élménye alapszik azon, amit most elmondtam. Az úgynevezett Szent Grál nem volt más, és ma sem más, mint az, hogy a lélek eleven részét úgy kell ápolni, hogy ura lehessen annak, ami holttá vált. És Monsalvat, az a hely, ahol a Szent Grált ápolták, az az iskola volt, ahol az emberi lélek eleven részének meg kellett tanulnia azt, amire a keleti és egyiptomi misztériumokban természetszerűen nem volt szükség: meg kellett tanulnia, mit kell a lélek eleven részébe beleárasztani, hogy ura lehessen a fizikai test holttá vált és a lélek öntudatlanná vált részének. A középkori szemlélet ezért látta a Grál titkában azt, ami a görög-latin kor ismétlésére, az értelmi vagy kedélylélek élményeinek ismétlésére vonatkozott. Mert tulajdonképpen ebben gyökerezett leginkább az, ami feledésbe merült és holttá vált. Ezért kapcsolódik a Grál titka ahhoz, hogy az értelmi vagy kedélylelket újfajta bölcsesség hassa át.

Ha a középkori beavatott képekben akarta ábrázolni azt, amit meg kellett tanulnia, hogy lelkének elevenen maradt részét az új bölcsességgel hassa át, akkor a Szent Grál várára utalt, arra, ami mint új bölcsesség - ez ugyanis a „Grál” - ebből a várból indult ki. És amikor arra akart utalni, ami ezzel az új bölcsességgel ellentétes, akkor egy másik területre utalt, arra a területre, ahol mindazok a lények és erők garázdálkodtak, amelyek feladatuknak tekintették, hogy hozzáférkőzzenek az emberi test holttá vált és az emberi lélek öntudatlanná vált részéhez. Ez a hely, ahol jogosan - okkult értelemben jogosan - helyezték el a régi korok rossz szellemi lényeinek mindazon utódait, akik a keleti varázslások legrosszabb erőit hordozták magukban - nem a jó erőket, amelyek ugyancsak fennmaradtak - ez a terület, amely ebben a vonatkozásban a leggonoszabb volt, és a legellenségesebben állt szemben a Grállal, „Kastelmerveille” volt, gyűjtőhelye mindannak, ami az emberhez hozzáfért, az emberi testnek és léleknek ehhez a területéhez, ami ilyen karmikus sorsot viselt, ahogy erre utaltunk. Ami ma már inkább szellemmel áthatott, ami egyfajta bölcsességbe ment át, amelyet bárhová elvihetünk - mert mi most már a hatodik kultúrkorszakba való átmenetben élünk, ahol ezek a dolgok már nincsenek helyhez kötve - az ebben a középkori időszakban, ahogy erre „Az ember és az emberiség szellemi vezetése” című könyvemben utaltam, még bizonyos helyekhez kapcsolódott. Míg tehát a régi korokban ténylegesen magától értetődő, amikor bizonyos helyekre utalunk, úgy, hogy az ember odautazhatott egy bizonyos helyre, ha a megfelelő tanítást meg akarta kapni, ma azt kell mondanunk, hogy a bölcsességnek nem nagyon van helyi jellege, mert olyan korban élünk, amely átmenetet alkot a tér- és időbeli léttől az idő inkább szellemi formájába.

Míg az emberek Nyugat-Európában a Grál várára utaltak, a Grál ellenfeleinek vára egy másik helyen volt, ahová ha valaki eljutott, bizonyos ottani spirituális erők akár igen jó benyomást is kelthettek benne, másrészről viszont ezzel ellentétben más erők is jelen voltak, amelyeknek az utóhatásai még mindig érzékelhetők. Egykor ezen a helyen, mondhatnánk, teljesen a fizikai létben gonosz mesterkedések működése játszódott le, innen indult ki az a törekvés, hogy az emberi lélek öntudatlanná vált és az emberi organizáció holttá vált részét megtámadják. És mindez egy olyan alakban jelenik meg, aki mondaszerűen villan fel a középkorban, akit azonban a misztériumokban igen jól ismertek, egy olyan személyiségben, aki reálisan létezett a középkor közepén. Ez Klingsor volt, a „Terra de labur” hercege, vagyis egy olyan területé, amelyet a mai Dél-Kalabriában kell keresnünk. Onnan terjedtek szét a Grállal ellentétes vonulatok egészen Szicíliáig. Ahogy ma, ha Szicília földjére lépünk és okkult érzékkel rendelkezünk, érzékeljük a nagy Empedoklész működésének Akasha utóhatását - ezt már többször említettem -, ahogy ez jelen van Szicília atmoszférájában, úgy érzékelhető még ma is Klingsor gonosz utóhatása, aki egykor a tengerszoroson túli „Terra de labur” hercegségből jött, és kapcsolatban állt a Grálnak azokkal az ellenségeivel, akik ott megtelepedtek és létrehozták azt a várat, amelyet az okkultizmus és a legendák ,JKalot bobot”-nak neveznek.

Kalot bobot Szicíliában a középkor közepén annak az istennőnek a székhelye volt, akit Ihlisz-nok neveztek és Eblisz lánya volt. Minden rossz kapcsolat közül, amelyek a földfejlődés folyamán olyan lények között alakult ki, akiknek lelkében okkult erők voltak, az okkultisták számára az volt a legrosszabb, amely Klingsor és Iblisz, Eblisz lánya között jött létre. „Iblisz” már a nevében is rokonságot mutat „Eblisz”-szel, így hívják a mohamedán hagyományban azt az alakot, akit mi Lucifernek nevezünk. Eblisznek, a mohamedán Lucifernek egyfajta női aspektusa Iblisz, aki a maga gonosz mesterkedéseivel a középkor folyamán a Grál ellen küzdött, és a gonosz varázslóval, Klingsorral állt kapcsolatban.

Ezeket a dolgokat képekben kell kifejezésre juttatni, amelyek azonban realitásoknak felelnek meg. Absztrakt eszmékben nem lehet őket kifejezni. És ez az egész Grál elleni ellenségeskedés Iblisz várában, a Kalot bobot-ban játszódott le, ahová Sybille királynő menekült, fiával Wilhelmmel 1194-ben VI. Henrik uralkodása alatt. Minden a Grál ellen irányuló ellenségeskedés és aminek következtében Amfortas megsebesült, végül is arra a szövetségre vezethető vissza, amelyet Klingsor kötött Iblisz várában, Kalot bobottal. És mindaz, ami nyomorúságként és bajként Amfortason keresztül beszivárgott a Grálságba, ebből a szövetségből indult ki. Ezért van az, hogy a léleknek még ma is erősen fel kell vérteznie magát, ha annak a területnek a közelébe kerül, ahonnan mindezek az ellenséges hatások kiindultak, amelyek a Grál titkaira, az emberiség további fejlődésére vonatkoznak.

Ha a dolgot így nézzük, egyrészt látjuk a Grál birodalmát, másrészt Kastelmarveille gonosz birodalmát, amelyben az működik, amit Klingsor és Iblisz szövetsége létrehozott. És itt egy csodálatos módon, drámaian kifejeződő összjátékát látjuk annak, amit a legönállóbb, legbelső lelki rész - az értelmi vagy kedélylélek - tanúsított a külső támadások ellen. Az értelmi vagy kedélylélek az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban még nem volt annyira bensőséges, mint amilyenné az ötödikben kellett válnia. A görög-római korban az volt a jellemző hogy a külvilágban élt, most visszahúzódott az ember belső világába, önállóbb és szabadabb lett. Ezért aztán mindenféle hatalmaktól - olyan okok miatt, amelyekre utaltunk - sokkal támadhatóbbá vált, mint a görög-latin korban. Az értelmi vagy kedélylélek egész változása abból indult ki, ami dadogva, mondaszerűen és mégis drámaian jelenik meg előttünk „Montsalvat” és „Kastelmarveille” ellentétében. Az értelmi vagy kedélylélek minden fájdalmát és minden küzdelmét átérezhetjük azokból az elbeszélésekből, amelyek a Szent Grálra vonatkoznak. Mindaz, aminek meg kellett változnia az újkori emberi lélekben, megmutatkozik annak számára, aki megismerkedik a misztériumokkal. Itt egy konkrét esetre kell utalnom.

Igen gyakran hallani olyan emberektől, akik ezekről a dolgokról még nem sajátítottak el megfelelő fogalmakat, hogy a következőket mondják: vannak olyan emberek, mint például Goethe, aki lelkében erről az emberi lélekről bizonyos titkokat hordoz, másrészt gyakran áthatja a szenvedély. Ezt olyan emberektől hallani, akik a Goethe-életrajzot külsőségesen fogják fel. És ténylegesen van valami Goethében, ha így nézzük, ami radikálisan fogalmazva „kettős természetnek” tekinthető. A felületes szemlélet ezt a két oldalt, nehezen tudja összhangba hozni: egyrészt előttük áll a nagy fennkölt lélek, aki a Faust második részének bizonyos szakaszaiban nyilatkozik meg, és aki a „Mesé”-ben az emberi lélek mély titkait juttatja kifejezésre, másrészt az ember szeretné mindazt elfelejteni, amit esetleg Goethe életrajzából tud, és csak annak a léleknek átadni magát, aki ilyesmire képes volt - ha csak ezt a lelket nézi. Goethénél tehát megjelenik a „másik természet”, ami őt kínozta, és számos vonatkozásban lelkiismeret-furdalást okozott neki, „az emberi, túlságosan emberi” természet.

Az ember kétféle természete a régi korokban nem vált így szét, nem tudott így különválni. Nem lehetett találni olyan embert, akinek az életrajza ilyen módon jelent volna meg, mint Goethéé, hogy olyan magasságokba emelkedjen, mint a Faust második részének egyes szakaszaiban, vagy a Mesé-ben, és lelkében ez így szétváljon. Ez a régi időkben nem volt lehetséges. Csak az újabb korban vált lehetségessé, mert az emberi természetben megjelent a lélek öntudatlanná vált része és az organizmus halott része. Ami eleven maradt, az megtisztulhat annyira, hogy helyet találhasson abban, ami a Mesé-hez vezet, a másik viszont ki van téve a külső világ támadásainak. És mert ide a jellemzett erők befészkelhetik magukat, bizonyos körülmények között csak igen csekély összhang jöhet létre az ember magasabb énjével. Csak azt kell megértenünk, hogy az a lélek, amelyik Goethében élt, egykor az egyiptomi beavatottakhoz tartozott, aztán Görögországban élt, ahol szobrász volt és ugyanakkor filozófus növendék. Aztán egy olyan inkarnáció következett a görög és a goethei között - valószínűleg csak egy -, amit még nem tudtam megtalálni. Ha mindezt szem előtt tartjuk, akkor láthatjuk, hogy egy ilyen lélek, amely a régi inkarnációkban az egész embert uralni tudta, amikor alászállt, valamit meg kellett hagynia az emberi természetben, amire a rossz erők befolyást gyakorolhattak.

Ez az, ami titokteljes és nehezen érthető Goethe természetében. De ugyanakkor ez az is, ami a modem kor embereinek oly sok titkát kifejezésre juttatja. Mindaz, ami itt az emberi lélek kettősségénél lejátszódik, mindenekelőtt az értelmi vagy kedélylelket ragadja meg, és azt tulajdonképpen két lélekre osztja, amelyek közül az egyik mélyen le tud merülni a matériába, a másik pedig fel tud emelkedni a szellemiségbe.

Ezt ábrázolja számunkra az „Artus király kerekasztalának lovagjaidban mindannak ismétlése, amit az új beavatott bizonyos értelemben átélt az érzőlélekben. Ami a Szent Grál körül csoportosul, azt ábrázolja, amit az újabb korban az érzelmi vagy kedélylélek átélhet. Mindannak, amit az embernek át kell élnie, hogy kettős természetének egy részét elég erőssé tegye ahhoz, hogy a szellemi világ titkaiba az újabb korban behatoljon, a tudati lélekben kell lejátszódnia. Ez az az új, aminek be kell következnie. És aminek a tudati lélekben kell lejátszódnia, az kifejeződik mindabban, ami Parzifal alakjában kristályosodik ki. Mindezek a legendák, amelyek Artus király kerekasztalához kapcsolódnak, a korábbi időknek az érzőlélekben lejátszódó élményeit, azok ismétlését ábrázolják, az összes legenda és elbeszélés, ami közvetlenül összefügg a Szent Grállal, Parzifáltól eltekintve, azt ábrázolja, amit az értelmi vagy kedélyléleknek kell átélnie. Ugyanakkor mindaz, ami Parzifál alakjában jut kifejezésre, az új beavatásnak ezt az eszményét - amennyiben az új beavatás a tudati lélektől függ - azokat az erőket ábrázolja, amelyeket éppen annak útján kell elsajátítanunk, amit tudati léleknek nevezünk.

Alapjában véve így ábrázolja az ember három lelki részének együttműködését az újkorban a hármas legendás alak. És ahogy a régi legendák útján át lehet érezni az emberi lélek mély titkait, úgy lehet átérezni ezeknek a legendáknak az útján az újabb kor mély misztériumi titkait. Nem felel meg a valóságnak, ha azt akarjuk állítani, hogy a beavatás a régi idők óta semmit sem változott, és hogy a mai nyugati embernek ugyanazokon a fokozatokon kell keresztülmennie, mint a régi korok emberének, vagy ahogy keleten ez ma is történik. A dolgok valójában úgy folynak le, hogy ami egy korábbi időpontra jellemző volt, az bizonyos népek számára még egy későbbi időpontba is áthúzódik. De sokkal inkább az az igaz, hogy az újabb idők egész beavatási folyamatának jóval bensőségesebb a jellege, sokkal erősebb követelményeket támaszt az ember belső világa számára, de bizonyos módon nem közvetlenül kapcsolódik az emberi természet külső mivoltához, úgyhogy a régi beavatáshoz képest azáltal kell a külsőt sokkal inkább megtisztítani, hogy a belső erős legyen és uralja a külsőt. A külső aszkézis, a külső gyakorlatok sokkal jobban hozzátartoztak a régi beavatáshoz, míg az újhoz inkább a lélek közvetlen fejlesztése tartozik, így a lélek éppen a maga belső világában határozott erőket fejleszt ki.

Minthogy a külső viszonyok olyanok, hogy az emberi természet halott zárványait csak hosszú idő alatt lehet legyőzni, ez a mai beavatandókat annyira nyugtalaníthatja, hogy azt kell mondanunk: korunkban és a további jövőben még sok hasonló olyan ember lesz, mint Goethe, aki lényének egy részével a magasba emelkedik, másik részével azonban „az emberivel, a túlságosan is emberivel” függ össze. Akik a korábbi inkarnációikban nem mutattak ilyen sajátosságokat, hanem éppen ellenkezőleg, a külső és a belső bizonyos harmóniájával rendelkeztek, amikor új inkarnációjukba kerültek, külső és belső organizációjuk között mély diszharmónia jöhetett létre. És akik ismerik az emberi inkarnációk titkait, nem érzik magukat megtévesztve, azáltal, hogy egy ilyen diszharmónia létrejöhet, mert az emberi ítélőképesség ezeknek a dolgoknak a fokozódásával azonos mértékben növekszik, aminek következtében a régi autoritás-princípium megszűnik. Ezért egyre inkább meg kell vizsgálnunk azt, ami a misztériumokból származik. Kényelmesebb lenne csak azoknak külső megnyilatkozására figyelni, akiknek tanítaniuk kell, mert akkor az ember nem bocsátkozik bele abba, hogy egy tény, amit tanítaniuk, mondaniuk és szellemileg tenniük kell, összefügg-e az emberi értelemmel és az ítéletmentes logikával. A legkevésbé sem kellene az emberi természet kettősségét védelembe venni, hanem a leghatározottabb értelemben meg kell követelnünk, hogy a lélek uralkodjon a külsőn. Azt kell tehát mondanunk, hogy az említett tények az újkori fejlődésnek teljesen megfelelnek.

Mert alapjában véve Klingsor és Iblisz utóhatásai, ha más formában is, de még mindig jelen vannak. Jelenleg egy olyan korszak előtt állunk, amelyben ezek a hatások, ezek a támadások, amelyek Klingsortól és Iblisztől indulnak ki, és az embert fokról-fokra megragadják, belopóznak az intellektuális életbe is, abba az intellektuális életbe, amely összefügg a modem képzéssel, és a modem tudomány népszerűsödésével. Amit az ember már régóta tanul, amit helyesnek tart, hogy a gyereknek átadja és beleplántálja, és amit az új képzés üledékéből merít, az nemcsak aszerint ítélhető meg, hogy valaki azt hiszi, hogy egészen okos, és azt mondja, hogy belátja a dolgokat és ezek feltétlenül igazak, hanem mindent aszerint kell megítélni, hogyan hat a lélekre, azt hogyan termékenyíti meg, és milyen benyomást tesz rá. És ha az ember értelmileg egyre okosabb és okosabb lesz, ahogy ma szokás az embereket „okosnak” nevezni, úgy fejleszti lelkében azokat az erőket, amelyek ebben az inkarnációban talán képesnek bizonyulnak arra, hogy hangadóak legyenek ott, ahol materialista vagy monista módon akarnak élni. Ekkor azonban elpusztít bizonyos eleven erőket, amelyeknek az ember organizmusában kell lenniük. És ha egy olyan lélek, amely csak ezt a sajátos modem képzést vette fel magába, a következő inkarnációjában megjelenik, akkor hiányozni fognak neki azok az erők, amelyekkel organizmusát rendben felépítheti. Minél értelemszerűen „okos” valaki egy korábbi inkarnációjában, annak a kornak a szemszögéből, amellyel szembekerülünk, annál „ostobább” lesz egy későbbi inkarnációban. Mert azok a kategóriák és fogalmak, amelyek csak a külső érzéki létre és az olyan eszmékre vonatkoznak, amelyek ezzel a külső léttel összefüggenek, a lélekben olyan állapotot hoznak létre, amely intellektuális vonatkozásban még egészen finom is lehet, de elveszti az intenzív erőket, amelyek az agyra hatnak, és azt használják. És ha a fizikai életben nem tudjuk az agyat használni, akkor ostobák leszünk.

Ha igaz lenne az, amit a materialisták állítanak, hogy az agy gondolkodik, ez mindazonáltal vigaszt adhatna számukra. Ez az állítás azonban nem igaz, mint ahogy az az állítás sem igaz, hogy a „beszédközpont” magától jött volna létre. Azáltal jött létre, hogy az emberek megtanultak beszélni, tehát a beszédközpont a beszéd eredménye. Így valamennyi agyi tevékenység a gondolkodás eredménye - és nem fordítva - a történelemben is. Az agyat plasztikusan a gondolkodás alakítja ki. Amikor olyan gondolatok alakulnak ki, amelyek ma mindennaposak, ha a gondolatokat nem hatja át a szellemiség bölcsessége, akkor a lelkek, amelyek ma csak a matériával foglalkoznak, a későbbi inkarnációkban nem lesznek képesek az agyat rendesen használni, mert az erők az agyat már nem tudják megragadni, mivel legyengülnek. Ez úgy van, hogy az a lélek, amelyik ma csupán a tartozik és követel megvalósításán fáradozik, vagy csak a kereskedelmi és ipari életben tevékenykedik, vagy csak a materialista tudományt szívja magába, olyan gondolati képekkel telítődik, amelyek a későbbi inkarnációkban fokozatosan elhomályosítják a tudatot, mert az agyat, mint valami nem plasztikus tömeget - ahogy ma az agylágyulás esetében - a gondolati erők már nem tudják megragadni. Ezért azoknak, akik belelátnak az emberiség fejlődésének ezekbe a mélyebb erőibe, mindazt, ami a lélekben élni képes, át kell hatniuk azzal, hogy a világot szellemileg fogják fel.

Ezért lehet az ember az újabb korban ismét kettős természetű. Azokba az erőkbe, amelyek a tudati lélekhez tartoznak, az embernek tudást kell felvennie, belső szellemi tudást, spirituális ismereteket. Le kell győznie azt a két területet, amelyet Parzifál legyőzött, le kell győznie a „tompaságot” és a „kételyt” a lélekben. Mert ha a tompaságot és a kételyt magával vinné egy következő inkarnációba, nem tudna abban eligazodni. Az embernek tudást kell szereznie a szellemi világról. Csak azáltal tud a lelki fejlődés az ötödik korszakból a hatodikba valóban gyümölcsöző módon átlépni, ha az emberi lélekben szétterjed az élet, ahogy Wolfram von Eschenbach mondja, mégpedig az az élet, amely szellemi tudást áraszt a tudati lélekbe.

Ez az új misztériumok eredményeihez tartozik. Ezek azok a fontos és jelentős eredmények, amelyeket a mai misztériumokból át kell venni, és amelyek a Grál-misztérium utóhatásai. A dolog azonban úgy van - ellentétben az összes régi misztériummal -, hogy valójában általánosan megérthető. Mert a lélek és az organizmus öntudatlan és halott erőit fokról-fokra le kell győzni azáltal, hogy a tudati lelket erőteljesen áthatjuk spirituális tudással, azaz megértett és felfogott spirituális tudással, nem pedig a tekintély útján elfogadott tudással.

Még az ilyen, ma elmondott dolgok is teljesen jól megérthetők, amikor meghallják azokat - hiszen megtalálni csak az tudja, aki látó módon ismeri meg a mai misztériumokat - ha mindazt fontolóra vesszük, amit a mai képzés, a mai tudás adni képes az embernek. És kell is, hogy alaposan megértsük őket! így aztán lehetséges talán, hogy néhány modem embernél, aki törekszik a magasabb világokba, külsőleg még látható valami az „emberi, túlságosan is emberi”-ből, vagy abból, ami által kiemelkedtek az emberiből, a túlságosan is emberiből. Igen, lehetséges, hogy a szellemiség fegyverzetén át még látható a „bohócruha”, mint Parafáinál. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a lélekben jelen legyen a spirituális tudásra, a spirituális megértésre való törekvés, az a törekvés, ami olthatatlanul benne él Parzifálban, és ami őt végül is elvezeti a Szent Grál várához. Ha az ember jól megérti azt, ami Parzif álról elhangzik, megtalálhatja benne mindazt, ami a tudati lélek edzésére vonatkozik, és ami szükséges ahhoz, hogy a tudati lélek a helyes módon működjön, hogy az ember birtokolhassa azokat az erőket, amelyek egymásba fonódnak, és együttesen küzdenek az értelmi vagy kedélylélekben.

Minél inkább magába mélyed és önismeretre törekszik a mai ember, becsületes önismeretre, annál inkább azt fogja találni, mennyire tombol lelkében a harc az értelmi vagy kedély- lelken belül. Mert az „önmegismerés” ebben a vonatkozásban ma nehezebb dolog, mint ahogy sokan hiszik, és alapjában véve egyre nehezebb és nehezebb lesz. Mert ha valaki megkísérli, hogy önismeretre tegyen szert, és ha képes is arra, hogy számos vonatkozásban megfékezze magát és jellemessé váljon, gyakran alig veszi észre, amikor beáll az az időpont, hogy belső világa legmélyén a rejtett szenvedélyek és rejtett erők küzdeni kezdenek, és szétszakítják azt, ami az értelmi vagy kedélylélek területén található.

Mennyire jellemző korunkra az az ember, aki a megismerést és a tudást komolyan veszi! Ennek a belső életnek a nehézségei talán sohasem érintik azokat az embereket, akik valamilyen külső tudományos üzemben vagy abban látják az igazi tudást és megismerést, hogy azt szajkózzák, amit a külső tudományos élet sugall. Egy olyan léleknél azonban, aki komolyan veszi a megismerésre való törekvést, ez másképpen van, ha valóban betekint belső világába. Talán odafordul egyik vagy másik tudományhoz, keres és kutat, keresi, hogy eligazodjon az életben, azon, amit az emberi életben tapasztal. Ha egy kicsit keresett, azt hiszi, hogy ezt vagy azt tudja. Aztán tovább keres. És minél inkább keres a kor eszközeivel, annál inkább kétségei támadnak, és azok a lelkek, akik miután megkapták a kornak megfelelő képzést, beismerik, hogy semmit sem tudnak. Gyakran ők azok, akik a legkomolyabban és legőszintébben gyakorolják az önmegismerést.

Tulajdonképpen egyetlen komolyabb modem lélek sincs, akit ne mardosna a kétség. A modem lelkeknek meg kell ismerkedniük a mardosó kétséggel. Csak ekkor fognak teljes erővel belemerülni abba a szellemi tudásba, ami a tudati lélek számára természetes, és ami csak a tudati lélekből áradhat bele az értelmi vagy kedélylélekbe, hogy ott uralomra jusson. Ezért amit tudati lelkünk az okkult tudásból nyújt számunkra, azzal okosan át kell, hogy hassuk magunkat. Ezáltal belső világunkban egy olyan ént hívunk elő, ami bensőnkben igazi úr, igazi uralkodó lesz. Akkor, ha a modem misztérium lényegét megismerjük, saját énünkkel kerülünk szembe.

Így kell éreznie magát annak, aki a misztériumokhoz közelít, így kell szemben állnia önmagával, azon kell igyekeznie, hogy egyike legyen azoknak, akik Parzifál erényeire törekszenek, és aki mégis tudja, hogy ő valaki más is - az újabb kor említett viszonyai folytán, mivel ő az újabb kor embere - hogy ő a sebesült Amfortas is. Az új kor embere magában hordja ezt a kettős természetet: ő a törekvő Parzifál és a sebesült Amfortas. Ezért az önmegismerés útján így kell éreznie önmagát. Ebből áradnak aztán azok az erők, amelyeknek ebből a kettősségből egységet kell létrehozniuk, és az embert egy darabon tovább vinniük a világfejlődésben. Értelmi vagy kedélylelkünkben, belső világunk mélyén kell találkoznia a testileg és lelkileg bizonyos vonatkozásban megsebzett modem embernek, Amfortasnak és Parzifálnak, aki a tudati lelket ápolja. És nem találomra mondjuk, hanem magától értetődőnek, hogy az ember, hogy szabadságát elérje, át kell, hogy menjen Amfortas „sebesülésén”, Amfortast meg kell ismernie, hogy Parzifált is megismerhesse. Ahogy az egyiptomi kor sajátja volt, hogy az ember felemelkedjen a szellemi világba és megismerje Íziszt, a mai kornak az a sajátja, hogy ennek a világnak a spiritualitásából kiindulva spirituális módon jusson el a magasabb világokhoz. Korunknak nem igazi jellegzetessége, hogy az Amfortas-természetet le akarjuk tagadni. Minthogy a modem ember szívesen burkolózik a majába, megtörténhet, hogy Amfortast le akarja tagadni. Mert milyen jól hangzik, ha azt mondjuk: az emberiség mindig előre halad. Igen, de ez az előrehaladás egymásba fonódó utakon halad. És ahhoz, hogy az emberi természetben a Parzifál- erőket kialakítsuk, az emberben lévő Amfortas. természetet is meg kell ismernünk.

Ezzel a ciklussal mindenekelőtt arra törekedtem, hogy a legendákra támaszkodva megkíséreljem, hogy képeket mutassak be a mély lelki folyamatokról, és legalább sejtésszerűen elvezessem önöket a modem misztériumokhoz. Talán egyszer sikerül majd, hogy ha lehetséges, még világosabban mondjam el, amit a modem misztériumok a modem ember lényéről felfednek, arról a kettős természetről, amelyet az ember magában hordoz: Amfortasról és Parzifálról.