Amit tegnap elmondtam, érzékelhetővé tehette, hogy a magasabb spirituális világokba való felemelkedés attól függ, hogy az ember lelkiéletének belső erőit megerősítse, úgy, hogy gyakorlatai következtében, amelyeket a magasabb világokba való bejutás céljából maga elé tűz, lelkében olyan erők fejlődjenek ki, amelyek sokkal messzebbre vezetnek, mint azok, amelyeket a mindennapi életben ilyen lelkierőkként felhasznál. Hogy az embernek a lelkierők bizonyos megerősítését el kell érnie, hogy belső átéléshez jusson, és belső elevenséget fejlesszen ki, ez már abból is kiviláglik, hogy az emberi lélek, ha a mindennapi életben függetlenné válik fizikai testétől, tehát alváskor, a tudatnélküliségbe süllyed. Azaz, a normális életben nincs elég ereje, hogy akkor, amikor a fizikai teste és éterteste nem segíti, valóban tudatos belső elevenséget fejtsen ki, ha az alváskor fizikai és étertestétől függetlenül akar élni. Abban, ami a szokásos alváskor függetlenné válik a fizikai és étertesttől, a meditáció, a koncentráció és kontempláció gyakorlásának bele kell dolgoznia azokat az erőket, amelyek az én és az asztráltest számára a tudattal való átvilágításhoz vezetnek, úgy hogy ezek a fizikai és étertesttől függetlenül is átéléshez, tapasztaláshoz juthassanak. Amit itt az ember lelkierőkként kifejleszt, erősebbek, mint a szokásos élet erői, és ezek azok, amik képessé teszik arra, hogy elérje azt, amit tegnap az előadás folyamán kifejtettem: miután úgyszólván a semmivel áll szemben, egy új világba lép be, amelyet azáltal tud átélni, hogy - ahogy a pók a hálóját önmagából hozza létre - lelkének szellemi szubsztanciális tartalmát kiárassza a messzeségekbe, és azon keresztül, amit így kiáraszt, felvegye magába a szellemi világokat, amelyek előtte megjelennek.
Így van ez az emberrel, miután ezen a módon a szokásos fizikai-érzéki világot elhagyta, átjut azon, hogy megáll a szakadék szélén - mert ilyen az, amikor az ember úgy érzi, hogy a semmivel áll szemben - és egy új világ területre ér. És ebben az új világban nemcsak más dolgokat él át, hanem ez más módon is történik, máshogy, mint a fizikai-érzéki világban. Ezt a fizikai sík egy szokásos élménye alapján érthetjük meg. A fizikai síkon a tények lényegében az ember számára két egymástól jól elválasztható területen jelennek meg, egyrészt a természeti törvények, másrészt a morális törvények területén.
Amikor a szokásos fizikai életben tekintetünket a természeti történésekre irányítjuk, egészen az állatvilágig, mindig tudatában vagyunk annak, hogy amellett, hogy a történésekre vonatkozóan mindig a természeti törvények után kérdezünk, tulajdonképpen nem alkalmazhatunk morális mércét. Nem kérdezzük például, hogy a hegyi kristály miért éppen ilyen módon jelenik meg előttünk, hogy ha egy hatoldalú darabot találunk, amely két hatoldalú gúlában végződik, nem kérdezzük, hogy az ásványi szubsztancia miért úgy áll össze, hogy ez a forma jön létre. Csak úgy kérdezünk, hogy feleletül egy természeti törvényt akarunk megkapni. Nem kérdezzük, jól tette- e a hegyi kristály, hogy éppen hegyi kristály lett belőle. Nem kérdezzük, min tűnődik a hegyi kristály. A morális törvény- szerűségeket nem alkalmazzuk az ásványi világra, nem alkalmazzuk a növényvilágra sem, és legfeljebb, áttételes módon - a darwini módon gondolkodó modem ember szimpátiájának megfelelően - alkalmazzuk a morális fogalmakat az állatvilágra. De ami az állatvilágnál mindenekelőtt érdekel bennünket, az a természeti törvényszerűség.
Amikor az emberi birodalomhoz érkezünk, indítva érezzük magunkat, hogy az embert a jóindulat, a szeretet és hasonlók mércéje szerint ítéljük meg. Amíg a fizikai világ talaján állunk, ahogy mondtuk, elválasztjuk a természeti törvényekkel összefüggő tényeket az emberi cselekvésektől és a lelkiállapottól, amikor egyfajta mértéket állapítunk meg, és a morális törvények szerint ítélkezünk, és valójában nem cselekszünk helyesen a fizikai sík megítélése szempontjából, ha a tényeknek ezt a két fajtáját összekeverjük. A fizikai síkon az ember hozzászokik, hogy a világot ezen a kétféle módon ítélje meg. Ezért, miután az ember úgyszólván átugrotta a semmi szakadékát, nem igazán könnyű a szellemi világba behatolni, ahol egészen másfajta ítélkezésre van szükség, és ahol lényegében nincs elválasztva az, amit természeti törvénynek lehetne nevezni - a fizikai sík természeti történéseihez hasonló módon - és a pusztán morális történés, ahogy az csak a fizikai síkon van jelen. Ezért hozzá kell szokni ahhoz - ha elérjük azt a pontot, amiről tegnap beszéltem -, hogy ami történik, azt ahhoz hasonlóan ítéljük meg, ahogy a természeti történéseket megítéljük, és ahogy a fizikai világban a morális tényeket is megítéljük. A morális világ és a fizikai törvényszerűség - ezen most nem a fizikai világban meglévő természeti törvényszerűségeket értjük - tehát a természeti törvények világa és a morális törvényszerűség egymásba folyik, ha az ember a szellemi világba belép.
Ez mutatkozik meg éppen akkor, amikor az ember elé kerül az a birodalom, amit a halál és egy újabb születés között élünk át. A látó ott azokkal a lelkekkel találkozik - és találkozni is fog velük, ha a kellő komolysággal odáig jut, amire tegnap utaltam - akik, miután átjutottak a halál kapuján a halál és egy újabb születés közötti fejlődés útját járják. Aztán megismerjük a lelkek élményeinek módját, és egészen más gondolkodási szokásokat kell kialakítanunk, ha meg akarjuk ítélni, mit élnek át ezek a lelkek. Néhány példa meg fogja ezt világítani.
Itt találunk olyan lelkeket, akik egy bizonyos időszakban a halál és egy újabb születés között igen nehéz életkörülményeken mentek keresztül. Mint látóknak mindenekelőtt az a benyomásunk, hogy ezek a lelkek - a lelkeknek egy bizonyos része - a szellemi világban igen félelmetes szellemi lények szolgálóivá váltak, és hogy haláluk előtti életük folyamán önmagukat ítélték arra, hogy ezeknek a félelmetes lényeknek a szolgálói legyenek. Mint látók, fokozatosan beledolgozzuk magunkat abba, hogy megértsük ezeknek a lelkeknek a nehéz sorsát, és ezt a következő módon tesszük. Bensőséges módon kialakítjuk magunkban azt a gondolatot, hogyan él az ember a maga fizikai életében a születés és a halál között, és - ezt szellemtudományos előadásaink során már gyakran ábrázoltuk - hogyan zajlott le a maga belső törvényszerűségei szerint az úgynevezett természetes halál, amikor az ember idős korában életerőit kimerítette. Erről a halálról most nem akarunk beszélni. De van másfajta halál is. Van olyan halál, ami az embert élete virágjában egy baleset vagy betegség következtében ragadja el. Nem mindnyájan úgy halunk meg, hogy életünket teljes mértékben betöltjük. Az emberek különböző életkorokban halnak meg, és fel kell tennünk a kérdést: honnan származnak azok az erők, amelyek az ilyen különböző életkorokban történő haláleseteknek az alapjául szolgálnak? Azt megértjük, hogy ha az ember az életet betöltötte, meg kell halnia. Hogy ezt a szellemi világokból mi motiválja, gyakran láttuk már. De minden, ami a fizikai világban történik, a szellemi világ hatására történik. Az a halál is, ami bizonyos módon idő előtt történik, a szellemi világ hatására történik, azaz, a szellemi világ erői és lényei rendezik így.
Még valami mást is észreveszünk a fizikai világban, amire figyelmünket rá kell irányítanunk, ha a halál és egy újabb születés közötti időszakot meg akarjuk érteni. Látjuk, hogy a fizikai világot áthatják a betegségek és járványok, látjuk, hogy a korábbi időkben olyan járványok voltak, amelyeket jól ismerünk. Csak azokra a pusztításokra kell gondolnunk, amelyeket a pestis, a kolera és hasonló járványok okoztak a régi európai népességnél a különböző országokban. A jelenlegi korban az ilyen dolgok vonatkozásában - használhatjuk ezt a szót - viszonylag még szerencsések vagyunk. Előkészülőben vannak azonban bizonyos járványok, amelyekre előadásaim során már felhívtam a figyelmet. Láthatjuk tehát, hogy az úgyszólván idő előtt megjelenő halál mellett Földünkön betegségek és járványok is átvonulnak. És a látó lát olyan lelkeket, akik a halál és egy újabb születés közötti életükben azoknak a szellemeknek segítenek, akik az érzékfeletti világból az érzéki világba küldik azokat az erőket, amelyek a járványokat és betegségeket hordozzák, és az úgynevezett idő előtti halált okozzák. A megrendítő benyomásokhoz tartozik, hogy megfigyelhetők olyan lelkek, akik a halál és egy újabb születés közötti életükben kiszolgálják a betegség és halál rossz szellemeit, és hogy ezek önmagukat ítélték arra, hogy ezeket a rossz szellemeket szolgálják.
Ha az ilyen emberek életét vizsgáljuk, és visszamegyünk abba az időszakba, amely megelőzte azt, hogy átlépjék a halál kapuját, akkor náluk, akik az említett sorsot elszenvedik, mindig azt találjuk, hogy életükben a lelkiismeretességnek, a felelősségérzetnek nem voltak birtokában. Ez egy megmásíthatatlan törvény, ami a látó számára megmutatkozik, hogy azok a lelkek, akik úgy lépték át a halál küszöbét, hogy azt megelőzően lelkiismeretlen lelkialkattal, lelkiismeretlen módon éltek, a halál és egy újabb születés között egy bizonyos ideig szolgálniuk kell azokat, akik közreműködnek abban, hogy fizikai-érzéki világunkba a járványokat, a betegségeket és az idő előtti halált bevigyék. Itt egy természetszerű folyamatot látunk, amelynek ezek a lelkek alá vannak vetve, és amelyről nem mondhatjuk azt, mint a kristályosodásról vagy két rugalmas golyó összeütközéséről mondhatunk, hogy független bármilyen morális hatástól. Ami itt történik, és amit ezek a lelkek mutatnak számunkra, abból azt látjuk, hogy a magasabb világokba mennyire belekeveredik az, ami természeti törvény- szerűségként ezekben a világokban együttműködik a morális világrenddel. Hogy a magasabb világokban hogy történnek a dolgok, ez azoktól a lényektől függ, akiknél aszerint megy végbe minden, ahogyan morálisan illeszkednek a világba.
Ha egy másik példát nézünk, figyelhetünk arra, amit a látó észrevesz, amikor az emberek között tekintetét egy igen elterjedt tulajdonságra irányítja: ez az, amit úgy jelölhetünk meg, hogy kényelemszeretet. A kényelemszeretet egy valójában sokkal nagyobb mértékben elterjedt tulajdonság, mint az ember gondolná. Az emberek kényelmesek gondolkodásukban, kényelmesek külső cselekvéseikben és viselkedésükben. Ha az emberek lelkük belső világában nem lennének annyira kényelmesek, nem történne meg olyan gyakran, hogy ha felmerül az a követelmény, hogy ezt vagy azt megtanulják, ennek ellenállnak. Ellenállnak, mert kényelmetlen dolog valamit megtanulni. Kényelmetlen volt azt is hallani és elfogadni, amit Kopernikusz mondott, hogy a Föld mozog, miután oly sokáig úgy vélték, hogy egy helyben áll, és a Nap és a csillagok mozognak körülötte. Kényelmetlen volt elfogadni, hogy lábunk alatt a talaj - legalább is elméletileg - mozgásban van. És mindaz, ami akkoriban fellázadt ez ellen az új gondolat ellen, gondolati kényelemből eredt, kényelemszeretetből, mert minden tanulás kényelmetlen. De csak a mindennapi életünket kell megnézni, és láthatjuk, hogy a kényelmesség „erénye” - ami valójában természetesen nem erény - milyen széles körben elterjedt. Az újabb időkben még inkább tapasztalhatjuk ennek a kényelemszeretetnek a nagyfokú elterjedését. A következőkből ez világossá válhat.
Számos nemzetgazdasági elmélet létezik. Ezekről most nem akarok beszélni, de van például egy elmélet, amelyet ma már túlhaladtak, de valamikor nagy szerepet játszott, és arra épült, hogy alapjában véve minden ember a szabad versenyt keresi a javak és hasonlók cseréjében, és hogy a szociális együttélés legjobb módja éppen az lenne, ha mindenütt szabad verseny lenne. Aztán más, inkább szociális jellegű elméletek terjedtek el. Az utóbbi időben azonban néhány nemzetgazdasági szakember arra hívta fel a figyelmet, hogy az ember tulajdonképpen mindezekkel az elméletekkel egyoldalúan jár el. Mert ami a világban a javak cseréjével a szociális együttélésben történik, az nem a verseny törvényeinek van alávetve, vagy az előrejutás törvényeinek, sem pedig a tudatos egoizmus törvényeinek, hanem a kényelemszeretetnek! Tehát még a nemzetgazdaságban is felismerhető a kényelemszeretet törvénye. Ez teljes mértékben annak a felismerése, hogy még egy ilyen területen is az ember igen találékony, és olyasmire figyelmeztet, ami jelen van, és amit csak akkor lehet észrevenni, ha nem folytatunk struccpolitikát.
A kényelemszeretet egy igen általános és nagyon elterjedt emberi tulajdonság. És ha az ember haláluk után nyomon követi azokat a lelkeket, akik erősen kötődtek ehhez, akkor látja, hogy ez a kényelemszeretet mennyire folytatódik a halál után is. Az is látható, hogy az ilyen embernek mintegy olyan provincián kell élnie, ahol a halál és egy újabb születés között egy bizonyos időt azzal kell eltöltenie, hogy lélekként az ellenállás istenét vagy isteneit szolgálja, azokat az isteneket, akik szembeszegülnek a fejlődéssel. Ezek azok a szellemek, akik Ahrimán uralma alatt állnak. Ahrimán különböző dolgokat tesz, többek között azt is, hogy a szellemi világból olyan erőket irányít a fizikai világba, amelyek a fizikai életben az ellenszegülést idézik elő. Az emberek tehát egyrészt kényelmesek, másrészt azonban életvitelük olyan, hogy ha valaki ilyesmit akar tenni, az az általános világtörvénybe ütközik. Az ellenszegülés mindenütt jelen van, ha nem is olyan groteszk formában jelenik meg, ahogy egy német költő és esztéta ábrázolta. De a legtragikusabb formákban is jelen van. Egy német költő úgy ábrázolta ezeket a jelenségeket, mint a „tárgyak álnokságát”. A tárgyak álnoksága például akkor jön létre, ha egy prédikátor a szószéken áll, és egy hosszú nagy szónoklatot tart, majd egy légy száll az orrára, és egy hatalmasat kell tüsszentenie. Ez a tárgyak álnoksága. Tulajdonképpen ez akkor következik be igazán, amikor az emberek, akik ebben a vonatkozásban szerencsétlenek, lépten nyomon ki vannak téve ennek az „álnokságnak”. Friedrich Theodor Vischer írt egy regényt, amelyben valaki folyamatosan áldozata volt a „tárgyak álnokságának”.
Ezek a dolgok azonban a valóságban a groteszk formáktól egészen a tragikus formákig terjedhetnek. Minden ellenállást azonban a szellemi világból irányítanak, és az ellenállás ura: Ahrimán. És azáltal, hogy a lelkek kényelmesek, a halál és egy újabb születés között egy bizonyos ideig az ő szolgái lesznek. A kényelmes élet büntetése nem is olyan szörnyű, mint amikor a lelkeknek a betegség és a halál szellemei közötti nyomasztó létben kell élniük. De mihelyt a magasabb világokba jutnak, az olyan fogalmak, mint a moralitás és a természeti törvény- szerűség, keverednek egymással.
Ezek olyan élmények, amelyeket az ember akkor él át, amikor eljut arra a pontra, amelyet tegnap írtunk le. És ezeket az élményeket át kell élni, hogy az ember más szükséges folyamatokat is átélhessen - látni fogjuk, miért szükséges ez - és hogy tovább jusson a magasabb rendű élményekhez. A magasabb világokba való felemelkedés nem úgy történik, hogy az ember azt mondja: te ma megkezded a felemelkedést a magasabb világokba, és aztán ez fokozatosan megtörténik, hanem annak számára, aki a külső élet cselekedetei és tényei között beavatott akar lenni, a külső történés számára ez úgyszólván észrevétlenül megy végbe. Az ember tehát, bár fokonként jut fel a magasabb világokba, de a magasabb világokból újra kilép, és a szokásos világban él. A szellemi világbeli élményeiből azonban átvisz valamit a fizikai életbe. Ha az ember beavatottá válik, annak ellenére úgy tekinti magát, hogy amikor a fizikai világban jön-megy, más érzései és érzelmei vannak, mint amikor még nem volt látó.
Gyakorlás útján kell gondoskodni arról - és egy megfelelő iskolázás gondoskodik is róla -, hogy az ember a mindennapi életben ne tévedjen az érzések és érzelmek megváltozása miatt. El kell érni, hogy ha valaki látó, csak a magasabb világokban legyen látó, és hogy amivel a magasabb világokban lelki hangulatként, lelki jellegként rendelkeznie kell, azt ne vigye bele a fizikai világba. Ennek semmilyen módon nem szabad bekövetkeznie. Úgy kell látóvá válni, hogy az ember a szokásos fizikai világban teljesen értelmes maradjon, olyan, mint a többi ember. Ezért ahhoz, hogy látóvá váljanak, a legkevésbé sem alkalmasak azok, akik rajongásra hajlamosak. A rajongó, az absztrakt idealista, aki úgyszólván már a fizikaiban átéli azt, amit csak a szellemi világban lenne jogosult átélni, tehát azok, akik már a fizikai világban „hallják a fű növését”, akik úgyszólván mindenütt azt érzékelik, amit csak a rajongók érzékelnek, akik nem józanul érzékelik a természet realitását, és könnyen becsapják magukat - sokkal több ilyen ember van, mint gondolnánk -, azok nem alkalmasak arra, hogy szellemi látókká képezzék ki magukat. Azok viszont, akik két lábbal állnak a valóság talaján, akik megértik, hogy mi a valóság, és a dolgokat úgy ítélik meg, ahogy azok vannak, azok alkalmasak leginkább arra, hogy szellemi látókká váljanak. Ezzel arra utalunk, hogy az ember érzései és érzelmei útján, amelyek a fizikai világban szükségesek, nem szabad, hogy hagyja magát megtéveszteni azáltal, amit a magasabb világokba való felemelkedéshez elsajátít.
Ha tehát valaki látóvá válik, egészen meghatározott érzéssel és érzülettel rendelkezik. Bizonyos módon egészen más emberré válik a fizikai világban. Hogy azonban károsodás ne érje, ezeket az új érzéseket a külső világban azokra a dolgokra is alkalmaznia kell, amelyeket korábban egyáltalán nem vett tekintetbe, amelyekre korábban egyáltalán nem fordított figyelmet. Aztán, ha valaki látóvá válik és érzéseit ehhez igazította, a természethez való viszonya is - nem rossz, hanem jó értelemben véve - fokról-fokra megváltozik. Egészen másképpen érez például a növényvilággal, az előtte kitárulkozó földi növénytakaróval szemben, mint korábban érzett. Korábban megnézte a növényeket, elbűvölte őt azok színe, virágainak pompája és gazdagsága, minden, amit a növényvilág nyújt, amikor kinő a földből és a szemet, valamint a többi érzékszervet gyönyörködteti. Ebben a vonatkozásban most ne a józan emberekre gondoljunk, hanem olyasvalakire, aki valóban minden tekintetben élvezni tudja a földi növénytakaró szépségét, és ez hatni tud a lelkére, és ne gondoljunk arra, hogy aki látóvá válik, annak a legcsekélyebb mértékben is csökkennének az érzései, amelyekkel korábban a földi növénytakarót szemlélte. Valami más jön létre azonban. Ha most a növény- takaró előtt áll, olyan érzés jön létre benne, hogy a növényvilág bizonyos belső rokonságban van azzal, ami a természetben a növény-világon kívül van: a Nappal, a Holddal és az egész csillagvilággal. Érzéseiben, szemléletében bizonyos módon az, ami mint zöld növénytakaró szétterül előtte, összekapcsolódik mindazzal, ami a világmindenségben van.
Ma ugyebár az emberek absztrakt módon gondolkodnak arról, hogy itt miről van szó. Ma mindenki tudja, aki csak egy kicsit is tanult, hogy a növénytakaró összefügg a fény hatásával, amelyet a Nap küld le rá, és hogy a növények nem tudnak növekedni a napsugarak bizonyos hatása nélkül. És az embereknek lehet valami sejtésük arról is, hogy a növényvilágra nemcsak az van hatással, ami a Napon végbemegy, hanem a csillagvilágnak is van erre bizonyos hatása.
Aztán a dolog úgy alakult, hogy az emberek hitetlenné váltak. Egy nem is nagyon régi korban élt egy jelentékeny szellem, aki például teljesen természettudományos alapon foglalkozott a Holdnak az időjárásra és ezáltal a földi vegetációra gyakorolt hatásával. Gustav Theodor Fechnerre gondolok. Nem valami babonaságból indult ki, hanem empirikus megfigyelések alapján kísérelte meg annak megállapítását, mennyire másképpen hat például az újhold vagy a telihold az esőzésekre, és így tovább. Voltak jó néhányan, akik éppen azáltal akarták természettudományos felfogásukat dokumentálni, hogy Gustav Theodor Fechnert Hold-kutatásai miatt kinevették. Különösen egyvalaki nevetett rajta sokat. Schleiden, az ismert botanikus, akinek az volt a véleménye, hogy egészen biztosan nem a teliholdtól és az újholdtól függ, hogy tizennégy napon át mennyi eső esik. Gustav Theodor Fechner erre azt mondta - ez még abban a korban volt, amikor a maival ellentétben még patriarchális viszonyok uralkodtak -, hogy a dolgot kerülő úton a nők segítségével kell eldönteni, az okos férfiak ugyanis igen könnyen összevesznek. Akkoriban tehát még patriarchális viszonyok uralkodtak, és a két asszony, Schleiden professzor felesége és Fechner professzoré a lipcsei udvarban mindig edényeket raktak ki, hogy a mosáshoz az esővizet összegyűjtsék. Fechner azt a javaslatot tette, hogy a kérdést az esővíz mennyisége alapján az asszonyoknak kellene eldönteniük. Schleiden professzor felesége mindig újholdkor, az övé viszont mindig teliholdkor tegye ki az edényeket az udvarra. Ez aztán meg fogja mutatni, hogy melyik időszakban lesz nagyobb az esővíz mennyisége. És az lett a dolog vége, hogy Schleiden professzor felesége egyáltalán nem értett egyet férjével, mert nála sokkal csekélyebb volt az esővíz mennyisége.
Így született meg, mondhatnám, ironikus módon az a döntés, amelynek ma nem akarnak értéket tulajdonítani. Később azonban kiderült, hogy a növényvilágnál a napfény is, a nap melege is és a többi csillag befolyása is érvényesül. Ez mégis csupán elméleti tudás. A látó számára azonban közvetlen érzékelés útján az is kiderül, hogy együtt jelenik meg az, ami a Föld hatása, és ami a csillagtérségekből jön. Végül is mindezt egynek látja, és elevenen érzi a napfény szétáradását a földi vegetációra, és annak visszahúzódását. Együtt tud érezni azzal, amikor a nap elvonja fényét a növénytől. Ahogy az ember is együtt tud érezni azzal a gyermekkel, aki nagyon függ az édesanyjától, amikor egy időre elkerül annak közeléből, így érez együtt a látó is a növénnyel, amikor a nap elvonja előle a fényét. Ez a Föld növényvilágával való együttérzés olyasvalami, ami a látónál megjelenik, úgyhogy a látó, amikor elérte azt a pontot, amiről tegnap beszéltünk, olyan érzéseket sajátít el, amelyek révén mintegy „együttérzővé” válik a földi növekedés, a növényi növekedés, valamit a Nap és a csillagok viszonyában
Azáltal, hogy az ember ezt érezni kezdi, valami mást is megérez. Ezt akkor tudja megérezni, ha a szellemi világból újra visszafordul a fizikai világhoz, és szembekerül egy alvó vagy egy éber emberrel. Akkor is, ha az ember a látás adományát kikapcsolta, és csak a fizikai világot látja az alvó emberrel, akkor is kialakul az az érzése, hogy ezt az alvó embert valami elhagyta. Ez az érzés nagyon hasonlít ahhoz, amit akkor érzünk, ha például ősszel a napsugarak annyira megváltoznak a vegetációval szemben, ahogy az történni szokott. Teljesen hasonlóan alakulnak az érzések a Naptól és a csillagoktól elhagyott természettel szemben, mint az éntől és asztráltesttől elhagyott emberi test esetében. És azt a sajátságos dolgot éljük át, hogy az ember ebben a vonatkozásban függetlenné válik fizikai égi viszonyaitól, míg a növény növekedése függ ezektől.
A növényről tudjuk, hogy nem tetszése szerinti módon, hanem mintegy belső viszonyai következtében tud elaludni, meg kell várnia, míg este a Nap lenyugszik, vagy várnia kell, amíg az ősz el nem érkezik. Az emberről viszont tudjuk, hogy korunkban, és különösen a mai kulturális viszonyok között egyáltalán nem igazodik a Naphoz. Egyáltalán nem tudnánk például itt együtt lenni, ha a növényhez hasonlóan a Nap állásához kellene igazodnunk. Az embernél az az átmenet, ami a növénynél még a Nap és a csillagok járása útján szabályozott, teljesen függetlenné vált. Bár ha kikerülünk az eredeti vidéki viszonyok közé, és észrevesszük, hogy nemcsak a tyúkok, hanem a falusi emberek is meghatározott időben mennek aludni és ébrednek fel, akkor megérzünk még valamit, az embernek a Nap és a csillagok járásával való, mondhatnánk, növényszerű összefüggéséből. Ezt azonban nem tudjuk másként megítélni, mint úgy, hogy az emberiségfejlődés folyamán az ember függetlenné vált az események kozmikus folyamatától, hogy fizikai és étertestével abban az állapotban, amelybe a növény csak a Nap és a csillagok állása útján jut el, belső viszonyai szerint képes eljutni - nem akarom azt mondani, hogy belső elhatározása útján. Az ember a maga „ebéd utáni alvását” saját belső viszonyai szerint alakítja ki, azaz, ki tud kerülni fizikai és étertestéből. A növény nem tud tetszés szerinti módon ebéd utáni alváshoz jutni, teljesen a csillagok járásához kell igazodnia. Mi azonban az ember, amikor mint fizikai és étertest az ágyban fekszik, és énje és asztrálteste kikerül ezekből? A fizikai testnek és étertestnek akkor növényi értéke van. A növénynek van fizikai és éterteste.
Ha összefoglalják mindazt, amit most mondtam, akkor azt fogják mondani: előttem van egy növény, fokozatosan együtt növekszik a Nappal és a csillagvilággal, eggyé válik velük. Érzéseinket tehát a növénytől a csillagvilág és a Nap felé kell irányítanunk. Az érzéseknek ezt az irányát kell kifejlesztenünk az alvó embertől, akinek ugyancsak fizikai és éterteste van, tehát a növényi értéktől, énjéhez és asztráltestéhez, amelyek teljesen függetlenek a Nap állásától, amikor az ember alvása idején a fizikai és étertesten kívül vannak, úgy, ahogy a fizikai Nap is a növény fizikai és étertestén kívül van.
Amit most önöknek kifejtettem, azt a látó át is éli. Ha az ember ilyen érzésekből kiindulva önkényesen létrehozza azt, hogy az én és az asztráltest önállóvá váljon a fizikai és étertesttől, ha odáig jut, hogy a fizikai testet és az étertestet saját erejéből egyfajta növénnyé alakítja azáltal, hogy kikerül belőlük, akkor tudjuk, hogy ez valami egészen különleges dolog. Az ember tud valamit, amit nem lehet másképpen kifejezni, mint a következőképpen: mintha a Nap beszélne, amikor lenéz a növényre és szemtől szemben látja. Ezt mondhatná: a növénynek a fizikai teste és éterteste hozzám tartozik. Hozzám tartozik, mert szüksége van arra, amit tőlem kap. Ahogy a Nap a lent növekedő növényhez beszélne, úgy mondhatja az emberi én a maga fizikai és étertestének: ez hozzám tartozik, mint a növény a Naphoz; a fizikai test és az étertest számára én olyan vagyok, mint a Nap. Nap a fizikai és étertest számára - az ember szükségképpen így tanul meg beszélni saját énjéről. És ahogy megtanul énjéről beszélni a fizikai és étertest vonatkozásában - ahogy a Nap a növényhez beszélne - úgy tanul meg asztráltestéről is beszélni, ahogy a Holdnak és a bolygóknak kellene beszélnie a növényhez. Ez egy sajátos misztériumi élmény, egy valóságos misztériumi élmény.
Azon a módon, ahogy ezt most elmondtam, ezt a misztériumi élményt, mint közvetlen tapasztalást - mint valódi élményt - mindenekelőtt Zarathusztra misztériumaiban ápolták, aztán az egész világfejlődésen keresztül egészen a Szent Grál misztériumáig. Ez az élmény mindig ismert volt. Az embernek ugyanis az egyiptomi misztériumok folyamán világos élménye volt, hogy éjszaka, amikor elaludt, szellemileg látta a Napot és úgy érezte, hogy annak erőivel egyesül, ahogy ezt most jellemeztem. Ismert dolog volt „éjfélkor látni a Napot”: a saját énben átélni a napszerűt, mint azt a Nap-erőt, amely a fizikai testre és étertestre sugárzik.
Ez egy harmadik dolog, ami a világ különböző misztériumainak mindegyikében közös volt. Közös volt „a halál kapujáig való előrenyomulás”, „az elemi világok átélése”, és „az éjféli Nap megpillantása”. Ez egy technikai kifejezés, a vonatkozó élmény úgy alakult ki, ahogy elmondtam. Tisztában kell lennünk vele, hogy abban a pillanatban, amikor az ember így elkülönülve érzi magát, ahogy éter- és fizikai testével szemben napszerűnek és csillagszerűnek érzi magát, a Napot és a csillagokat már nemcsak fizikai szubsztancialitásában látja, hanem megismeri a hozzájuk tartozó szellemi lényeket és világokat is. Hogy a kozmosz átélése a szellemi világban való átélés, ezzel tisztában kell lennünk.
Nos, fontos és szükséges, hogy a magasabb világokba szabályszerű módon emelkedjünk fel, hogy valóban olyan élményekre tegyünk szert, amelyek megfelelnek a szellemi realitásoknak, hogy mindenekelőtt azt éljük át, hogy a szellemi világ egészen más, mint a fizikai. Ezt kellőképpen megismerjük, ha látóként a halál és egy új születés közötti időben megfigyeljük, hogy a kényelmességnek és a lelkiismeretlenségnek a lélek számára milyen következményei vannak, és még más dolgokat is tapasztalhatunk. A látónak e dolgok következtében úgyszólván ki kell nyitnia a lelkét az egyéb fontos viszonyok számára, mint a milyenek a fizikai síkon tapasztalhatók, csak ekkor válik éretté arra, hogy a szellemi kozmoszba beleélje magát, hogy felismerje énjének és asztráltestének belső összefüggését a kozmosszal. Kiderül, hogy minden korábbi teoretizálás tulajdonképpen csak játék a szavakkal, amikor elérkezik az a pillanat, amit az előbb ábrázoltam, amikor az ember átéli azt, hogy lényének magasabb tagjai nemcsak a Földhöz tartoznak, hanem az egész kozmoszban otthon van. Azt is megtudjuk aztán, hogy este, elalváskor minden ember, amikor kilép fizikai testéből és étertestéből, egyesül a kozmosz erőivel, támogatást kap az egész világból, és azokat az erőket, amelyeket elalvástól felébredésig gyűjt össze, felébredéskor behozza a fizikai világba, hogy ott alkalmazza őket. A kozmosszal való összefüggést az ember a misztériumok bizonyos fokán átélte. Ezekről a fokozatokról holnap fogunk beszélni.