Hegyvidék; a háttérben Hilarius háza, melyet úgy kell elképzelnünk, hogy az üzem közelében áll. Az üzem azonban nem látszik. Jobbra vízesés.

Johannes:

Magasba nyúló formák néma léte
Betölti a teret, s rejtélyeket szül;
Ez kérdések kínjával
Nem gyötri azt a lelket,
Mely nem tör a megismerésre,
Hanem csak élni vágyik
És boldogan szemlélni
A lét ezernyi megnyilvánulását.
A fény játéka e sziklák körül,
A kopár síkok néma léte ott,
Az erdők kékbe hajló zöldje itt
Ez a világ az, hol Johannes lelke
Időzni óhajt,
És szőni a jövendő képeit.

-

Meg kell érezze önmagában
Johannes lelke e világnak
Mélységeit és távolságait.
S a teremtő hatalmak
Meg kell szüljék lelkében az erőt.
Mely a világ varázsát,
Mint látszatot,
Mit a művészet szellemmel hatott át,
Az emberi szívekhez közvetíti.

-

De sose volna képes rá Johannes,
Ha lelkének erőit Mária
Szelíd, szerető lelki melegével
Fel nem ébresztené.
Dicsérnem kell a sors bölcs vezetését,
Mely ez emberhez ily közel hozott.
Milyen kevés idő telt el azóta,
Hogy oldalamnál láthatom,
S e néhány hét szoros egységbe fűzte
A lelkem és a lelke életét.
Szellemként bennem él, ha távol is van;
Gondolkodásomban gondolkodik,
Mikor akaratomnak céljait
Lelkemben megidézem.
(Mária Johannes gondolataként megjelenik.)

Johannes:

Ez Mária, aki előttem áll?
De hogy mutatkozik? Az nem szabad,
Hogy így nyilatkozzék meg énnekem.
E szellemi szigorúság az arcán -
Ez a méltóság,
Amely a földi érzést megfagyasztja -
Johannes nem akarja - sőt nem tudja
Így látni Máriát a közelében -
Nem is lehet ez az a Mária,
Akit a bölcs hatalmak
A sors jótékony rendelése folytán
Hozzám vezettek.
(Mária eltűnik Johannes látása elől.)
Hová lett Mária,
Kit szeretett Johannes, amikor még
Lelkét nem változtatta meg
És nem vezette el
A hideg szellemi magaslatokra?

-

De hova lett Johannes is,
Ki Máriát szerette?
Hiszen itt volt még az előbb -
Nem látom már Johannest,
Aki oly boldogan
Adott magamnak vissza -
Az nem lehet, az nem szabad, hogy tőlem
A múlt kegyetlenül őt elrabolja!
(Mária ismét láthatóvá válik Johannes számára.)

Mária:

Azon világokban, melyekben
Az igazság világit,
Nem láthatod meg
Máriát olyannak.
Mint amilyennek látni vágyol őt.
Csalárd birodalmakban
Jár most Johannes szelleme,
Hová a lelki káprázat vezette;
Szabadulj meg a vágy erőitől,
Amelyek elcsábítanak.
Érzem magamban lelked viharát,
S ez megrabol nyugalmamtól, pedig
Szükségem van reá.
Ki lelkemben ilyen vihart kavar,
Ez nem Johannes, hanem egy olyan lény,
Akit magában már régen legyőzött.
Káprázatként végigsiet most
A szellemi térségeken;
Ismerd fel, s szertefoszlik semmivé.

Johannes:

Ez Mária, igaz valóságában;
S Johannesről beszél, úgy, amilyennek
Jelenleg ő is látja önmagát.
Már régen más létre emelkedett fel,
Mint az, amit a szemfényvesztő álom
Fest most elébem, mert én engedem,
Hogy lelkem lusta nyugalomban
Jólesőn elmerengjen.
De nem azé a lété még a lényem.
Elmenekülhetek előle még
- S most ezt is akarom -
De gyakran hív magához és ilyenkor
Teljes mértékben önmagámnak
Akar megnyerni engem - - s mégis
Valami űz, hogy szabaduljak tőle.
Sok éve már, hogy lelkem mélyét
Betöltötte a szellem életével,
S most mégsem akarom magamban tudni.

-

Te idegen lény Johannes lelkében,
Hagyjál el engem - s adj magamnak úgy,
Amilyen egykor voltam,
Mikor még nem hatottál bennem.
Johannest nélküled szeretném látni. -
(Mária mellett megjelenik Benedictus, szintén Johannes gondolataként.)

Benedictus:

Hallgasd meg lelked intését, Johannes.
Az az ember, ki szellemként betölt
És lényed őserejeként életre kelt,
Hűségesen kell hogy melletted álljon,
S meg kell kívánja, hogy akaratodban
Az ő lénye erőit
Ember módjára megteremtsd.
Benned magadban kell hogy rejtve hasson,
Hogy egykor majd azzá lehess,
Miről tudod, hogy lényed célja ez
A távoli jövőben.
A magad gondjait
Lelkednek legmélyére jól bezárva
Kell hordoznod egy életen keresztül.
Magad csak akkor lelhetsz önmagadra,
Ha bátran engeded, hogy ez a lény
Mindinkább úrrá váljék majd feletted.

Mária (Johannes gondolataként):

Komoly, szent fogadalmam,
Amely erőt sugároz,
Számodra meg kell tartsa, mit kivívtál.
Megtalálsz majd a hideg jégmezőkön,
Ahol a fényt a szellemeknek
Kell megteremteni, ha a sötétség
Megbénította az életerőket. - -
Keress azon világok mélységében,
Hol a lelkek ki kell hogy vívják
Az isteni érzéseket
Olyan győzelmek révén, melyek
A semmiből csikarják ki a létet.
Sose keress azonban engem
Abban az árnybirodalomban,
Ahol az elmúlt lelki élet
A tévhitekből csalja ki
Múlandó létét, és a szellemet
Az álom bűvészmutatványai
Fonják körűl,
Mivel az élvezetbe elmerülve
Meg akar feledkezni önmagáról,
És a komolyságot,
Azt kényelmetlennek találja.
(Benedictus és Mária eltűnik.)

Johannes:

Ő tévhitről beszél - -
-- de szép e tévhit. Él.
S Johannes érzi benne önmagát.
És Mária közelségét is érzi benne. -
Johannes nem akarja tudni, hogy a szellem
A sötét lelki mélységekben
Rejtélyeket hogy old meg.
Ő alkotni akar csak,
Ő művészként akar tevékenykedni,
Így hát maradjon rejtve őelőtte
Az, ami ha tudatos volna benne,
A kozmikus magasságokba
Szeretne csak tekinteni,
(Továbbra is gondolataiba merül.)
(Capesius feláll ültőhelyéből; megrázkódik, mintha mély elmélkedésből ocsúdna fel.)

Capesius:

Saját lelkemben nem azt éltem-é át
Egész világosan,
Ami Johannes bensőjében,
Miközben álmodozva eltűnődik,
A vágya szülte képekként merül fel?
És gondolatok lángoltak fel bennem.
Melyek nem származhattak tőlem, -
Csak ő hozhatta létre őket.
Lelkének élete lelkemben élt. -
Úgy láttam őt meg, megfiatalodva.
Ahogy most szellemi káprázata
Láttatja véle önmagát.
Miközben vétkesen elutasítja
A szelleme érett gyümölcseit. -

-

De hogy van ez? - Mindezt mért élem át?
Ritkán szabad a szellemkutatónak
Egy másik ember lelki életét
Szemlélnie a saját bensőjében!

-

Gyakran mondotta Benedictus,
Hogy erre csak az képes
- És csak rövid időre -
Akit a sors kegye szemelt ki arra,
Hogy a szellemi úton
Egy fokkal magasabbra lépjen.
Vajon szabad így magyaráznom azt,
Ami most történt énvelem?
S minek ritkán - valóban ritkán
Szabad csak megtörténnie.
Hiszen félelmes volna,
Ha a szellemi látó
Akármikor kifürkészhetné
Más lelkek belső életét.

-

Hogy a valóság volt-e az, mit láttam,
Vagy tévhitemben álmodtam csupán
Egy másik ember lelki életéről
Meg kell tudnom Johannestől magától.
(Capesius közelebb megy Johanneshez, aki csak most veszi észre.)

Johannes:

Capesius - önt távol hittem innen!

Capesius:

Én lelkemet közel éreztem önhöz.

Johannes:

Hozzám közel - e pillanatban - csak nem!

Capesius:

Miért borzong meg e szavaktól?

Johannes:

Ó nem, nem borzongok - -
(Ebben a pillanatban odalép Mária és ez lehetővé teszi, hogy a következő szavaikat Johannes is és Capesius is csak maguknak mondják.)

Johannes (önmagának):

 -- a pillantása
Valóban lelkem mélyéig hatol.

Capesius (önmagának):

A borzongása azt mutatja,
Hogy amit láttam, az valóság.
(Capesius most Máriához fordul.)

Capesius:

Éppen jókor jelent meg, Mária.
Szava talán megoldja azt a rejtélyt,
Mely súlyosan nehezedik reám.

Mária:

Nem önt - Johannest véltem itt találni.  
Sejtésem azt sugallta,
Hogy a rejtély nyomasztó súlyát
Őnála kell keresnem,
Önről viszont azt hittem,
Elégedetten adja át magát
A szép célnak, melyet Hilarius
Szándékozik feltárni nekünk.

Capesius:

A cél - minek nekem - most csak zavar. -

Mária:

Zavarja önt? - Hiszen boldognak látszott
Mióta ily remények töltik el.

Capesius:

Attól, amit átéltem
E sorsdöntő órában,
Lelkem iránya teljesen megváltozott.
A felébredt látóerőimet
Éntőlem elrabolná biztosan
Mindennemű földi munkálkodás.

Mária:

Kinek szabad volt immár
Elindulni a szellem útjain,
Sok jelt él át a sors intelmeként.
Követni fogja őket lelki útján,
De rosszul kell hogy értelmezze őket,
Ha akadályként állnak szembe azzal,
Ami valódi földi kötelesség.
(Capesius leül, rövid töprengésbe mélyed, mialatt Máriának megjelenik Lucifer.)

Lucifer:

Hiába fáradsz, nem sokat remélhetsz.
Olyan erők hatnak szívében,
Melyek lelkét megnyitják énelőttem.
Látóerőidet irányítsd
A lelke legmélyére, Mária,
És lásd meg ott, hogy szellemszárnyain
Eloldja önmagát
Szeretetteljes földi művetektől.
(Lucifer félrevonul, de ottmarad. Mária feltűnően Capesiushoz fordul, hogy felébressze tűnődéséből, melyet azonban ez ekkor már önként leráz magáról.)

Mária:

Hogyha Johannes volna az,
Ki úgy érezné, hogy a szellem útján
Zavarja őt
Kötelességeinek jellege,
Ez sem volna jogos - csak érthető:
Külső területen kell majd működnie.
Önnek viszont az a feladata,
Hogy hirdesse a szellemtudományt,
Így nem kell, hogy kilépjen
A saját lelkének köréből.

Capesius:

A szellemi erő elvesz a szóban
Még sokkal inkább, mint mikor
A külvilágban alkot.
A szó a látottaknak
Megértésére kényszerit;
A fogalmak viszont
Látóerőink ellenségei.
Oly szellemi élményben részesültem,
Melyet azért volt csak módomban látni,
Mert a lelket, mely feltárult előttem,
Közel érzem ugyan magamhoz
Mint földi ember, ámde mint ilyen
Sosem voltam képes reá,
Hogy teljesen megértsem.
Ha élményem valóság,
Nem köthet semmi most e földi műhöz,
Mert éreznem kell akkor,
Hogy a magas hatalmak
A lelkemnek más célt mutatnak,
Mint az, amit Hilarius
Tűzött számára ki.
(Johannes elé áll.)

Capesius:

Őszintén mondja meg nekem, Johannes,
Nem úgy érezte-é még az imént,
Midőn tűnődésébe elmerült,
Hogy lelke hajdan átélt vágyai
Mostani énjeként bent élnek önben?

Johannes:

Így hát a szellememben lévő zűrzavar
Egy idegen lélekben hatva
Élménnyé formálhatja önmagát?
S a látás megerősíti a tévedést,
Úgy hogy az a világlétesülésbe
Az útját megtalálja?
(Johannes ismét elmerül gondolataiban. Mária Lucifer felé fordítja tekintetét és hallja őt beszélni.)

Lucifer:

A lélek kapuit
Itt is nyitva találom.
Nem akarok hát késlekedni,
Kihasználom a helyzetet.
Ha ebben a lélekben is -
Szellemi vágy fakad, -
Úgy összeomlik biztosan
A szeretet műve,
Mely Gottgetreu részéről fenyeget.
Képes leszek megtörni Johannesben
Mária hatalmát,
S ami most Máriáé,
Az én ölembe hull.
(Ebben a pillanatban Capesius teljes öntudattal felemelkedik és mialatt a következőket mondja, határozottsága egyre nő.)

Capesius:

Kétségem elszállt - látásom való volt.
Azt élte át Johannes,
Amit látnom szabad volt.
Így már az is világos, hogy világa
Azért tudott megnyílni énelőttem,
Mert az enyém sosem akart
Megértve közeledni hozzá.
A szellem útja, az magányt kíván;
Az együttműködés oly emberek közt
Lehetséges csak, kik egymást megértve
Állnak egymással szemben.
Az emberi lényektől távol
Érhet csak el a lélek
A fényvilágok tágult létkörébe.

-

Felix Atya a példaképem.
A szellem fényét ő büszke magányban,
Oly utakon haladva keresi,
Melyek másoktól távol állnak,
És keresését siker koronázta -
Mivel mindig távol tartott magától
Minden megérthetőt.
Az ő nyomában járok majd ezentúl.
És művetek, mely a látóerőket
A földi léttel terheli,
Nem csábíthatja már Capesiust el.
(Elmegy.)

Mária:

Lám így van ez az emberekkel,
Ha szellemi álomba süllyed jobbik énjük
És vágyerők táplálják lényüket,
Míg újra fényt nem hint az ébredés
Valódi szellemi természetükre.
Ily álmot alszik minden ember,
Míg fel nem ébresztik látóerői.
Ez éber álmukról semmit se tudnak,
Ébren levőknek látszanak,
Hiszen mindig alusznak.
A látó alszik, amikor valódi
Létéből ilyen ébrenlétbe átcsap.
Capesius most elhúzódik tőlünk.
És nem csupán a múló akarat
Okozza ezt; az állapota az,
Ami elvonja céljainktól.
Nem ő teszi, hogy elfordul mitőlünk.
A sorshatalmak szigorú
Jelei láthatók itt.
Így hát nekünk kell többieknek
Erőnkkel még nagyobb mértékben
Művünk szolgálatára állni.

Johannes:

Ó Mária, ne kívánd, hogy Johannes
Új célokra készítse fel most lelkét,
Melynek - a másik lélekhez hasonlón -
Most szellemi álomra van szüksége,
Hogy megérlelje csirázó erőit.
Tudom, lesz egykor bátorságom arra,
Hogy majd a szellemi világokért
Tevékenykedjem, -
De ne kívánd, hogy most tegyem, - ne most. -
Gondold meg, hogy Capesiust elűztem.  
Ha én elég érett volnék a műhöz
Úgy érett volna ő is. -

Mária:

Capesiust elűzted? - Te - te álmodsz.

Johannes:

Álmodtam tudva ... sőt
Álmodva voltam ébren.
Mi a világhatalmaknak csak látszat, -
Érettségem fokának jeleként
Mutatkozott meg énelőttem.
Tudom jól, hogy a vágyam én voltam magam
És csak gondolkodásom volt egy másik én.
Olyannak láttam lelkemben Johannest,
Amilyen régen volt,
Amíg a szellem még meg nem ragadta
S be nem töltötte második énjével.
Nem halt meg ő; Johannesnek - vágyélete
Lelkemnek társává teszi.
Elkábítottam, ám le nem győzhettem.
Követeli a saját létjogát,
Ha álomba merül a másik énem,
Mely mindig ébren lenni képtelen.
Így akkor is aludt, midőn
Capesius átélte önmagában,
Amint kitépett az a másik
Saját magamból.
Az én álmom a sors intése lett
Az ő számára.
Így hát énbennem. működik, nem benne,
Az az erő, amely elűzte őt,
S megtiltja nekünk, hogy a szellemünket
A földi munkásság felé tereljük.

Mária:

A szellemi erők majd jönni fognak -
Hívd őket csak. - Fordítsd tekinteted
A szellemi világok
Mélységei felé, és várj, amíg
A mélyben az erők megérzik:
Saját énedben mozdul valami,
Ami az ő mivoltukkal rokon.
Látó szemed elé varázsolják majd
Azt, ami őket s téged
Egységbe összefűz.
Űzd el saját érzékeid beszédét,
Amely zavar,
S akkor a benned élő szellem
Szellemi lényekkel beszélget;
Hallgasd e szellemi beszélgetést.
Ez felvisz, majd a fény szféráiba,
S a szellemmel köt össze téged.
És akkor azt, mi az elmúlt időkből
Most feldereng előtted,
A kozmikus fényben világosan
Megláthatod majd; ámde akkor nem tud
Kényszerítően hatni rád,
Mert te vagy az, aki irányítod.
Hasonlítsd össze elemi lényekkel
És mindenfajta árnnyal és árnyképpel,
Állítsd sokféle démon mellé
És tudd meg így, valójában mit ér.
De önmagad keresd ott,
A szellemek birodalmában,
Kik őskezdetet fűznek őskezdethez,
Akik közel tudják maguk
Világcsirák erőihez,
S akik irányt szabnak a gondolatnak,
Amely a szférák céljait kitűzi.
Ha így szemléled a világot,
Ez majd erőt ad néked arra,
Hogy hullámzó szellemvilágok mélyén
Lelked magvát a léttel
Valóban egyesítsd.

-

Az a szellem parancsa,
Hogy ezt magam adjam hirül neked.
S most hallgasd meg, amit bár tudsz, de eddig
Lelked mélyével mégsem egyesült még.

Johannes (világosan mutatja, hogy erős elhatározáshoz szedi össze magát):

Meghallgatom - dacolva önmagámmal.

(Mindkét oldalról elemi lények jönnek be. Balról gnómszerű lények. Testük acélszürke, az embereknél kisebbek, szinte csak fejből állnak, mely elől túlságosan domború. Hosszú, mozgékony, mozdulatokra ügyes, de járásra alkalmatlan tagjaik vannak. Jobbról szilf-szerű, karcsú, szinte fejnélküli alakok jönnek be. Kezük és lábuk átmenetet képez az uszony és a szárny között; egy részük kékes-zöld, más részük sárgás-vörös. A sárgás-vörösek alakjának kontúrjai élesebbek, a kékes-zöldeké elmosódottabb. Szavaikat kifejező tánccá formálódó mozdulatokkal kísérik.)

Gnóm-szellemek kara:

Keményítjük, erősítjük
Az anyag csillogó porát,
Lazítjuk és elporlasztjuk
A megdermedt hordalékot.
Fürgén lazítjuk a szilárdat,
Lassan sűrítjük a lazát
Ész-anyagból szőtt
Test-szellemünkkel,
Mely akkor már okos volt teljesen,
Mikor az alvó emberlelkek
Álmodtak még
A földi kor
Őskezdetén.

Szilf-szellemek kara:

Megszőjük és megrostozzuk
A víz és lég szövedéket,
Szétválasztunk, szétrobbantunk
Élő Nap-csiraerőket;
Fényerőket gondosan sűrítünk,
Termőerőket bölcsen semmisítünk
Örökéletű csillogó
Érzés-sugarakból folyó
Lélektestünkkel,
Hogy az élő emberlények
A Föld létesülésének
Értelmét élvezzék.

Gnóm-szellemek kara:

Nevetünk, kuncogunk
Vigyorgunk, gúnyolunk,
Ha a csetlő-botló
Emberi érzékek,
S emberi szellemek
Nézik, mit csináltunk,
S magukban azt hiszik,
Hogy bölcsen megértik,
Mit világkorszakunk
Szellemi lényei
Odavarázsolnak
Buta szemük elé.

Szilf-szellemek kara:

Gondozunk, ápolunk,
Gyümölcsöket hozunk,
Szellemivé teszünk,
Ha ember-gyermekek
Életüket sejtve,
S ember-aggastyánok
Tévedésben élve
Művünket fogyasztják,
És gyermekin vagy aggastyánként
Idők árjában tompán élvezik,
Mit az örökkévalóságban
Mi készítünk nekik.

(A gnómok és szilfek két gombolyagként találkozva a háttér felé húzódnak, ahol láthatók maradnak. Balról megjelenik a három lelkierő: Philia, Astrid és Luna a „másik Philiával”.)

Phi1ia:

Szerető fényekként
Világosságot
Hintenek arra,
Mi boldogan érik.
Enyhén melengetik,
Erősen hevítik,
Mi létesülőből
Tevékeny létté
Válni törekszik;
Hogy a tevékeny
Létesült élet
Elragadtassa
Mindazok lelkét,
Kik szeretettel
Adják át maguk
A sugárzó fénynek.

Astrid:

Teremtő segédként
Szövik az életet
Sarjadó lényekbe;
A földet robbantják,
Levegőt sűrítik,
Hogy a tevékeny
Alkotó törekvés
Átalakuljon,
S boldoggá tegye
Azoknak szellemét,
Akik úgy érzik.
Tevékeny részei
Az alkotó létnek.

Luna:

Mint tevékeny teremtők
Képlékeny anyagot
Fontolva préselnek;
Szegletet éleznek,
Síkokat simítnak,
Hogy bölcsen épüljenek
A magasló formák;
S a magasló formák
Az akaratot Arra ragadják,
Hogy bölcsen építsen
Mint tevékeny teremtő.

A másik Philia:

Mint gondtalan használók
Leszedik a virágot
Varázslatot űzve;
Az igazat álmodják,
A káprázatot őrzik;
Hogy az alvó csírázás
Életre ébredjen,
S az éber álmodás
Feltárja a lelkeknek
Saját lényük
Elvarázsoltságát.
(A négy lelkierő eltűnik a jobboldalon; Johannes, aki az előző folyamatok közben mély elmélkedésbe merült, most felocsúdik.)

Johannes:

„S az éber álmodás
Feltárja a lelkeknek
Saját lényük
Elvarázsoltságát.”

Ezen szavak most is világosan
Csendülnek fel lelkemben,
Amit előtte láttam, zűrzavarban
Elhagyta már a lelkem.

-

De micsoda erő támad fel bennem
Midőn elgondolom:
Saját lényünk
Elvarázsoltságát.

(Újra elmerül gondolataiba; mint saját gondolatformája, megjelenik előtte egy csoport, melynek tagjai: Johannes Ifjúságának szelleme, tőle balra Lucifer, jobbra Theodóra lelke.)

Johannes Ifjúságának Szelleme:

Meglévő vágyaid táplálják életem,
Lélegzetem mohén magába szívja
Az ifjúságod álmait;
Én akkor létezem, ha nem akarsz
Olyan világokba hatolni,
Amelyeket én nem találhatok meg.
Ha önmagadban vesztesz engem el,
Irtózatos árnyaknak fájdalomban
Kell rossz szolgálatokat tennem.  -
Te létem fenntartója - ó ne hagyj el.

Lucifer:

Nem fog elhagyni téged, - lénye mélyén
Oly vágyakat találok,
Melyek mohón sóvárogják a fényt,
Ezek nem fogják tudni Máriát
Nyomon követni.
Ha ragyogásuk, mely belőlük árad,
Egészen megvilágítja Johannes
Teremtő lelkét, ő nem fogja tudni
A belőlük termett gyümölcsöket
Elvesztegetni abban a világban,
Ahol a szeretet
A szépség nélkül fejti ki uralmát.
Nem fogja már értékesnek találni
Az olyan ént, amely legjobb erőit
A tudás túlértékelése folytán
Az árnyaknak akarja odadobni.
Ha vágyaiban bölcsesség világit,
Értékük néki majd
Pompásan megnyilatkozik;
Csupán addig becsülheti le őket,
Míg a lélek sötétjében maradnak.
Addig pedig,
Míg a bölcsesség fényét elnyerik,
Én majd hűségesen gondozlak téged -
És azt a fényt használom erre, melyet
Az emberi lelkek mélyén találok.

-

A szánalom hiányzik még belőle
A szenvedéseid iránt, és mindig
Az árnyékok birodalmába süllyeszt,
Ha a fénylő magasságokba vágyik.
Ilyenkor képes elfelejteni,
Hogy néked - gyermekének -
Fájdalmas, elvarázsolt életet
Kell élned ott.
De most már ott leszek az oldaladnál,
Midőn hibájából árnyként fagyoskodsz.
Azon jogon, amelyet Lucifer
(A „Lucifer” szónál Johannes Ifjúságának Szelleme megrázkódik.)
A régi világok szabályai
Alapján még megőrzött magának,
Zsákmányul ejtem lelke mélyén
Mindazt, mit őrizetlenül hagy
A szellem szárnyalása közben.
Akkor majd elviszem hozzád a kincset,
Mely megkönnyíti néked
Az árnyvilág sötét magányát.
De teljesen csak akkor hull le rólad
Ez a varázslat, hogyha véled
Majd újra egyesülni tud.
Ezt el tudja odázni,
De megakadályozni nem,
Mert Lucifer megőrzi jogait.

Theodóra:

Te szellemgyermek,
Johannes ifjúságát éled
Árnyak sötét birodalmában.
Szeretettel hajol feléd a lélek,
Amely Johannest védi
A fény, s a meleg szeretet honából.
Megszabadít a bűvkörökből téged,
Ha elfogadod érzéséből azt,
Mi néked boldog létet biztosit.
Majd szövetségben egyesítelek
Az elemekkel, melyek öntudatlan
Működnek széles e világban
És nem akarják lelkük ébredését.
Formákat alkothatsz földszellemekkel,
Erőt sugározhatsz tűzszellemekkel,
Ha tudatos léted feláldozod
Annak az akaratnak,
Mely emberi bölcsesség nélkül
Fénylőn nyilatkoztatja ki erőit.
Tudásodat, mely csak félig tiéd,
Megőrződ Lucifertől, s Johannesnek
Értékes szolgálatokat tehetsz.
Én lelki létéből majd elhozom
Tenéked azt, ami
Szükségessé teszi számára léted,
S a szellem alvását
Üdítőn nyújtja néki.

Lucifer:

Ő szépséget sosem adhat neked,
Mert tőle én azt bátran elveszem.

Theodóra:

A szépséget majd nemes érzésekből
Csíráztatom,
És áldozatra kész szolgálatokkal
Megérlelem.

Lucifer:

Szabad akaratodtól elragad,
S sötétben működő szellemlényeknek
Akar ajándékozni.

Theodóra:

Felébresztem majd a szellemi látást,
Amely még Lucifertől is szabad.

(Lucifer, Theodóra és Johannes Ifjúságának Szelleme eltűnik. Johannes felébred tűnődéséből és látja, hogy a „másik Philia” közeledik felé.)

A másik Philia:

S az éber álmodás
Feltárja a lelkeknek
A saját lényük
Elvarázsoltságát.

Johannes:

Titokzatos szellem - a szavaid
Vezettek engem ebbe a világba! -
Csodái közt egyetlen egy van,
Amely lelkem számára fontos:
Szeretném tudni, lényszerűén él-e
A szellemi világban az az árnyék,
Mely Theodórával és Luciferrel
Együtt mutatkozott meg énelőttem.

A másik Philia:

Él - mert életre ébresztetted őt.
Ahogy minden dolog, mely a fény által
Képként mutatkozik meg a tükörben,
Úgy kell, hogy élő képként tükröződjön
A félig éber árnyékszellemek
Birodalmában mindaz,
Amit a szellemi világban látsz,
Még mielőtt a szellemi látásra
Megértél volna teljesen.

Johannes:

Csak kép, mi általam így tükröződik?

A másik Philia:

Csak kép, de olyan kép, mely él,
És életben marad, míg önmagadban
Megőrződ leélt létedet,
Melyet bár elkábíthatsz,
De nem vagy képes még legyőzni. -
Johannes, ébredésed
Mindaddig káprázat marad csupán,
Míg meg nem váltod te, saját magad
Az árnyat, melynek elvarázsolt létét
A te vétked teremti meg.

Johannes:

Minden köszünetem e szellemé,
Ki lelkemnek igaz tanácsot ad. -
Követnem kell tanácsát.

(A függöny lassan legördül, mig „a másik Philia” és Johannes nyugodt pózban állva marad.)