Az első és második képben szereplő misztikus szövetség temploma. Mikor a függöny felmegy, keleten Benedictus és Hilarius áll, délen Bellicosus és Torquatus, nyugaton Trantmann; azután belép Thomasius, Capesius és Strader, majd Mária, Balde és Baldené, továbbá Theodóra lelke, végül a négy lelki erő.

Benedictus:

Saját lelkükben tanítványaim
Feltárták már a szellem fényét,
Mindegyik úgy, ahogy sorsának megfelel.
Mindazt, mit így kiküzdöttek maguknak,
Gyümölcsözővé kell majd tenniük
Egymás számára is. De ez
Csak úgy kerülhet megvalósulásra,
Hogyha e szent helyen erőiket
A mértékeik s számok szerint rendezve
Egy magasabb egységbe fűzik össze,
Mert ily módon egységbe egyesülve
Ébred valódi életre, ami
Külön-külön pusztán csak létezik.
Itt állnak már a templom küszöbén.
Lelküknek egyesülniük kell
És egybe kell csendülniük
Olyan szabályok értelmében, melyek
Világunk sorskönyvébe vannak írva -
Hogy szellemük harmóniája megtehesse,
Amit sosem tudnának
Megtenni egymaguk.
Ők újat hoznak majd a régi mellé,
Mi ősidőktől fogva itt
Méltón uralkodik.
Hozzátok hoztam el, testvéreim,
A tanítványokat, akiknek útja
A szellemi világokon keresztül
És lelki megpróbáltatások árán
Vezette őket el idáig.
Ők tisztelettudón értékelik majd
Az ősi és szent misztikus, szokásokat,
S beavatási hagyományokat,
Amelyek által itt
A szellemfény hatalma megnyilvánul.
Ti magatok, akik sok éven át
Hűen láttátok el
A magas szellemi szolgálatot,
Más munkát kaptok a jövőben.
A világsors csak egy időre hívja
Az emberek fiát szent templomokba,
De amikor erőik kimerültek
A szolgálatban más tevékenységre
Szólítja őket.
Maga a templom is
A megpróbáltatás előtt állt.
Egy ember tévedése
Kellett hogy őt, a fénynek őrizőjét
Egy sorsterhes világórában
A vak sötétségtől megóvja.
Thomasius azon tudással,
Amely az emberek lelkében
Csak öntudatlan él, belátta,
Hogy útja nem vezethet át
A misztikus szent templom küszöbén,
Míg át nem lépte azt a másikat,
Amelynek ez jelképe itt csupán.
Így hát a templom ajtaját,
Melyet ti szeretettel
Akartatok megnyitni őelőtte,
Ő maga csukta újra be.
Más emberként fog visszatérni,
Immár méltóan arra, hogy most
A beavatásotokat elfogadja.

Hilarius:

Alázatos lélekkel áldozunk
A szellemnek, amely gyümölcsözőn él
Az ember bensőjében.
Törekvésünk az, hogy akaratunk
Ne legyen más, csupán a szellem
Akaratának megnyilvánulása.
A templomot a kozmikus bölcsesség
Vezérli el tévedhetetlenül
Az eljövendő korszakokba.
Te jelzed az irányt nekünk, ki azt
Magad a sors könyvében olvashattad,
Midőn a tanítványaid
A megpróbáltatáson mentek át.
Vezesd hát őket templomunkba,
Hogy munkásságukat
Munkásságunkkal összekössék.

Hilarius koppant egyet, erre belép a templomba Thomasius, Capesius, Mária, Felix Balde, Baldené és Strader. Trautmam és Torquatus úgy vezetik a belépőket, hogy Thomasius Benedictus és Hilarius elé, Capesius Bellicosus és Torquatus elé, Strader Trautmann elé, Mária Baldevel és Baldenével pedig a templom közepén álljon.)

Hilarius:

Fiam, a szók, amelyek itt elhangzanak,
Oly tartozást teremtenek,
Mely szellemi hangjával felkiált
A szellemi világba,
Ha azt, aki kimondja őket,
Nem pusztán csak az igazság vezérli.
Amekkora a tartozás, olyan nagyok
Az abból származó erők is,
Amelyek elpusztítják a beszélőt,
Ha nem méltó hivatalára.
Az, aki most előtted áll,
Ismerve templomi szava hatását,
Megpróbált erejéhez mérten
A szellemnek szolgálatára állni
Ezen jelképénél a fénynek,
Amely keletről Földünknek világit.
A sors most azt akarja, hogy ezentúl
Te állj e helyen szolgálattevőként.
Kinek most megengedtetett,
Hogy magas tisztségedbe beavasson,
S hivatalának kulcsait átadja,
Egyúttal áldását is adja rád
Olyan hatékonyan, ahogy csak tudja,
A méltóság alapján,
Méllyel e szent szokásokat szolgálta.

Thomasius:

E gyenge emberben, magasztos mester,
Ki testileg mutatkozik előtted,
Valóban csak az elbizakodottság
Szülhetné azt a vágyát, hogy utódod
Legyen ez ősi szent helyen.
Ez nem lehetne méltó arra sem,
Hogy egyetlen lépést tegyen
A misztérium-templom küszöbére.
Mit önmagának nem szabad kívánjon,
Alázattal kell mégis elfogadja,
Mert szükségből a sorshatalmak
Küldték lelkéhez el hívó szavuk.
Nem én magam engedtem meg magamnak,
Annak, aki az életben vagyok,
S kit az imént még szellememben
Teljességgel értéktelennek láttam,
Hogy e szent helyen megjelenjen.
De abban az emberben,
Ki itt áll láthatóan,
Benedictus s barátnőm
Kibontakoztatott egy másik embert,
S ennek a másodiknak
Az első csak mint hordozója
Szolgálhat a jövőben.
Mint szellemi tanítvány
Oly Ént kaptam, mely akkor is erős
És alkotó tevékenységét
Ez akkor is kifejtheti egészen,
Ha hordozójától még egyelőre
A legmagasabb rendű lelki célok
Egészen távol állnak.
Ha ily körülmények közt
Azt kapja feladatként,
Hogy ezt az embert, aki másodikként
Felébredt benne, adja át
A földi fejlődés szolgálatának,
Ő akkor szellemi szeme előtt
Azt kell ragyogni lássa szüntelen
Az élet szigorú, szabályaként,
Hogy a saját énjéből semmi
Bele ne hasson zavaróan
A munkába, melyet nem ő visz véghez,
Hanem a második
Énjének kell majd véghez vinnie.
De rejtve működik majd önmagában,
Hogy azzá váljon egykor,
Mi lénye céljaként előtte áll
A távoli jövőben.
Saját, egyéni gondjait
Majd mélyen a lelkébe zárva
Viszi magával életében.
Mikor először hívtatok,
Már akkor megmondottam:
Saját mivoltomban mint ember
Nem léphetek még e templomba be.
Ki most más emberként jelentkezik,
Az feladatként kapta azt a sorstól,
Hogy innen őrködjön, s figyelje
Munkájának következményeit,
Amíg a szellem ezt kívánja tőle.

Torquatus (Capesiushoz) :

Neked Capesius, ezentúl
A szent templom szolgálatát
Azon a helyen kell ellátnod,
Ahol a bölcsesség nyomán
A szeretetnek kell áradnia
Oly melegen, ahogy a napfény
Erői áradnak ki délidőben.
Veszélyekkel kell szembenéznie
Annak, ki a misztérium-művel
A szellemnek akar áldozni itt.
Mert Lucifer itt mindig képes arra,
Hogy azt, ki jól szolgál a szellemeknek,
Titokzatos módon megközelítse,
S minden szavába belenyomja
Az Istenek ellenfele pecsétjét.
Te ott álltái ez ellentéterő
Trónjánál, s láttad azt,
Hogy tetteiből mi következik;
Így jól felkészültél feladatodra.

Capesius:

Kinek módjában állt úgy látni
Ez ellentéterőnek birodalmát,
Ahogy a sorshatalmak
Nekem megengedték, hogy lássam,
Az tudja: jó és rossz, szavak csupán,
Amelyeket az emberek
Alig tudnak megérteni.
Ki Lucifert csak gonosznak hiszi,
Az mondja azt is, hogy gonosz a tűz,
Mivel kiolthatja az életet,
És rossz a víz, hiszen az ember
Bele is fulladhat a vízbe.

Torquatus:

Más által látod rossznak Lucifert,
Azáltal nem, mit ő maga jelent.

Capesius:

Az a világszellem, ki egykoron
A földi korszak kezdetén
Az emberek lelkének fényt hozott,
A világmindenségben teljesít
Szolgálatot.
És tetteit, csak önmagukban nézve,
Sem jónak sem gonosznak nem találják
Azok a szellemek, kik megtanulták
Mindazt, ami a szükségszerűségek
Révén jut megnyilatkozásra.
Rossz lesz a jóból, hogy ha rossz szándékkal
A pusztításra használják fel azt,
S az, ami rossznak látszik, jóra fordul,
Ha jók azok a lények,
Kik megszabják irányát.

Torquatus:

Tudod tehát, mire lesz szüntelen
Szükséged, ha itt fogsz e helyen állni.
A szeretet nem az ítélkezés
Alapján, áll, midőn értékeli
Azokat az erőket, melyek
A mindenségben megjelennek.
Értékesnek találja őket
Úgy, amilyennek létrejöttek.
Azt kérdi csak: hogyan használhatná fel
Mindazt, mi a világ öléből létesül.

Benedictus:

De gyakran halkan szól a szeretet,
És: támogatni kell a lélek mélyén.
Ezért e helyen egyesül jön
Mindazzal, mi magasztos hármasságban
A kozmikus törvények értelmében
Itt a szellemnek szenteli magát.
A művét Mária majd egyesíti
A művetekkel, hogy szent fogadalma,
Mit Lucifer birodalmában tett,
Innen sugározhassa ki erőit.

Mária:

Capesius kimondta
A mély értelmű szókat,
Melyekben igazság nyilatkozik meg
Akkor, ha helyes módon
Abból a szellemből születnek,
Amely az embernek a földi létben
A szeretetet megtanítja.
De tévedést halmoznak tévedésre,
Ha helytelen szemléletből fakadnak
És így a lelkekben gonoszra válnak.
Mert biztos az, hogy Lucifer
Mint fényhozó mutatkozik meg
A szellemi szemeknek, ha esek
A szellem messzeségibe
Tekintenek.
Ámde az ember lelki lénye
Magában, saját bensőjében
Fel is akarja azt ébreszteni,
Amit csak megpillantani,
S csodálnia szabad.
Ám lássa csak meg Lucifer szépségét,
De nem szabad, hogy zsákmányául essen,
Úgy hogy az bensőjében hatni tudjon.
Ha Lucifer, a fényt hozó Bölcsességet sugároz,
És büszke önösséggel Betölti a világot,
S merész létével minden lénynek
Ragyogva, példaként
Sajátosságokat sugároz,
Akkor a lélek bensőjenek rajta
Szabad megjelenítni önmagét
Érzékeket vidámítóan,
S a bölcsességtől boldogan
Sugározva mindazt maga körül,
Ami önmagát éli át,
S az életben önmagét szereti.
Ámde az embereknek,
Még sokkal inkább, mint más szellemeknek,
Szükségük van arra az Istenségre,
Ki nemcsak azt kívánja, hogy csodálják,
Mikor a külső létben
Lelküknek fénylőn megnyilatkozik,
Hanem a legnagyobb erői
Akkor sugároznak belőle,
Ha ott lakik a lélek mélyén ő maga. -
És aki a halálban
Az életet hirdeti szeretettel.
Ám forduljon az ember Luciferhez,
Érezze fényét, s szépségét, csodálva,
És tudja így átélni önmagát,
De ne kívánja azt, hogy Lucifer
Mint saját lénye, benne éljen.
A másik szellemhez kiált az ember,
Ha önmagát helyesen érti meg.
A földi lélek célja szeretetben:
Nem én, hanem a Krisztus él énbennem.

Benedictus (Mária felé fordulva):

Ha lelke a szellem fele irányul,
Mint Lucifer előtt ezt megfogadta,
Erőiből a templomhoz sugárzik
Az, ami a Föld javára váló
Utat majd megmutatja.
És Krisztus fog a bölcsesség e szent helyén
Szellemi szeretettel
Melegítően fényleni.
S mit Mária így a világnak adhat,
Az összefűződik saját létével
Egy sorscsomóban, mit a karma formál
A földi embereknek életében.
Egy régmúlt életében a fiút
Az apjától elfordította,
És most apjához ismét vissza fogja
Vezetni a fiút.
A lelket, mely Thomasiusban él most,
Korábbi életében mint fiút
Vérségi kapcsolat kötötte össze
A másik lélekkel, ki apja volt,
S ki most Capesiusban él.
Az apa Lucifer hatalma által
Nem fogja többé követelni,
Hogy Mária adósságát fizesse meg,
Mert most adósságát eltörli Mária
Krisztus hatalma által.

Magnus Bellicosus (Hilariushoz és Benedictushoz beszélve gyakran fordul Balde és Baldené felé):

A szent helyekre fény világit,
Amely hatalmas áradatban ömlik
A szellemi magasságokból,
Ha a lelkek méltón tudják fogadni.
A magasságos bölcsesség-erők,
Melyek a misztérium-templomokban
Így megnyilatkozásra jutnak,
Más utat is választattak maguknak,
Amelyen a lelkekhez eljutottak.
De az idők jele most azt mutatja,
Hogy minden útnak egyesülni kell,
A templom össze kell hogy kapcsolódjon
Azokkal a lelkekkel is,
Akik valóban megvilágosodtak,
Habár a fényhez nem a templom útján
Jutották el.
Felix atya és Felicia asszony
Személyében oly emberek keresték
E templomot fel, kik bőségesen
Hozhatnak fényt neki.

Baldené:

Én nem tudok mást, mint hogy elmesélem
Mesékben mind a képeket,
Melyek bennem maguktól megszületnek.
Hogy szellemi forrásokból fakadnak,
Arról csak azt tudom,
Amit Capesius
Gyakran, mondott nekem.
Alázattal kellett hogy elfogadjam,
Amit a lelki alkatomról mondott,
És ugyanígy fogadom azt is el,
Mit azzal kapcsolatban mondtok,
Hogy mért hívott a templom engem.

Felix Balde:

Én nemcsak a külső hívásra jöttem,
Melyet e templom őrizői küldtek.
A szellemi utam céljához híven
Afelé az erő felé fordultam,
Amely bensőmben, mint irányítóm,
Parancsszavával mindig megmutatta,
Hogy merre vegyem lépteim,
Hogy legjobban beteljesedjék
Mindaz, ami a szellem által
Az életem felől rendeltetett.
Irányítóm ezúttal
Teljes világossággal megmutatta,
Hogy azt az utat kell nekem is járnom,
Amely a szellemi élet terén
Azok számára van jelölve most,
Kik Benedictus tanítványai.
Látásomnak előre megjelentek
Azon jelek, amelyeket
E templomban most újra megtalálok.
Midőn a lelkem mélységekbe szállt,
Ahol egyéni létem szertefoszlott,
Ha volt erőm, s türelmem, hogy megtartson
A félelmes magányban,
Amely mindig körülvesz,
Amíg a szellem fényét meg nem látom,
Olyankor mindig úgy éreztem én,
Hogy a mindenség énvelem rokon.
Majd nemsokára
Ott voltam abban a világban,
Amely feltárta nékem
A lét alapjait.
Ily vándorútjain a szellememnek
Gyakran voltam oly templomokban,
Melyekhez úgy hasonlít
Ezen érzékeinkhez szóló templom,
Mint a kiejtett hangokhoz az írás,
Mely a beszéd képmása.

Trautmann (Straderhez):

Tenéked, kedves Strader,
Azt szántuk, hogy a templomunkban
Olyan szavakkal szóljál a jövőben,
Amelyek úgy viszonylanak majd
Ahhoz, amit Thomasius meghirdet,
Miként a naplemente
A reggeli, reményt ébresztő fénysugárhoz.
Szavad mohón, magába szívja majd
Azon erő hatásait,
Mely megpróbáltatásod alkalmával
Tenéked megmutatkozott.
Ott kellett állj
A szellemi világ azon helyén,
Amely minden gondolkodásnak
Szigorúan, megálljt parancsol.
Ahogy kezed a kalapáccsal
Az ürességbe ütne csak,
S saját erőd nem válna tudatossá,
Hogyha nem az üllőre ütne,
Gondolkodásod sem tudná sosem
Megismerni saját magát,
Ha Arimán nem állna szembe véle.
Gondolkodásod életedben mindig
Oly ellenállásokhoz vezetett,
Amelyek súlyos kétségekkel
És fájdalommal töltötték el lelked.
Ezeknek közepette gondolkodva
Tettél szert az önismeretre.
Hiszen a fény is csak a visszfényében
Láthatja meg saját sugarait.
Az élet visszfényét képekben jelzik
A templom szolgájának szavai,
Amelyeket e szent helyen kimond.

Strader:

Való igaz, gondolkodásom fénye
Sok éven át csak visszfényként sugárzott
Az életeimbe. De hét éven át
A szellem is teljes fényében
Nyilatkozott meg nékem,
S lelkemnek oly világokat nyitott meg,
Melyek előtt gondolkodásom
Korábban kínok s kétségek között
Állandóan megállt.
Ha utamat meg akarom találni
A szellemi célok felé,
S azt akarom, hogy működésem
A jó szolgálatában álljon,
Akkor lelkemben ezt a fényt
Oly bensőségessé kell tennem,
Hogy ott soha ki ne aludjon.

Theodóra (szellemi lényként láthatóvá válik Strader mellett):

Kivívhattam a fényt neked
Mert amikor időd beteljesült,
Erőiddel az én fényem felé
Akartál már te is haladni.

Strader:

Theodórám, szellemek követe,
Így majd fényed sugárzik minden szóra,
Amely lelkemből feltör itt e helyen,
És vélem együtt a te lényed is
A templomunk szolgálatába áll.

(Csillogó fényfelhőben megjelenik Philia, Astrid, Luna és a másik Philia.)

A másik Philia:

Gondolatok
Áldozva szállnak
Szent helyekről
A világok
Ősmélységébe.
Mi a lélekben él
S a szellemben fénylik,
Elszáll a formák világából.
A világ urai
Az emberi lényhez
Kegyelemteljesen
Lehajolnak,
Hogy lelki erőkből
Lobbantsák fel
A szellemi fényt.

Philia:

Kérni fogom
Világunk szellemeit,
Hogy lényük fénye
Tartsa meg
A lelki szemet,
És szavuk hangja
Nyissa meg
A szellemi hallást,
Hogy már többé
Ki ne aludjon,
Ami felébredt
A lélek utjain
Az emberi létben.

Astrid:

Én a szeretet áradatát,
Mely a világot
Felmelegíti,
Az avatottak szelleméhez
Elvezetem,
Hogy az emberi szív
Megőrizze magában
A beavatás
Hangulatát.

Luna:

Én erőért
És bátorságért
Könyörgöm majd
Az őserőkhöz;
Az akaratot
Ezek segítsék
Az áldozatra,
Hogy azt, amit
Az idők látnak,
Szellemi vetéssé
Alakítsa,
S ez az időtlen öröklét
Számára teremjen.

(A függöny legördül, mialatt az összes jelenlévő még a templomban van.)