Olyan tér, melyet nem határolnak mesterséges falak, hanem faformájú összefonódó növényzet és olyan alakzatok zárják körül, melyek kiterjednek és nyúlványokat küldenek a tér belseje felé. Természeti folyamatok az egészet erős, időnként viharos mozgásban tartják. Mikor a függöny felmegy, Capesius és Mária van a színen. Azután jön Benedictus, Philia, Astrid, Luna, a másik Philia, Lucifer, Arimán és táncszerűen mozgó lények, akik gondolatokat jelenítenek meg, végül Baldené lelke.

Benedictus (még nem látható, csak hallható):

Gondolkodásodban
Kozmikus gondolatok élnek.

Capesius:

Benedictus nemes csengésű hangja ez
És szavai itt szellemileg hallhatók.
Azok, amelyeket Életkönyvébe
A tanítványai számára irt be,
S amelyeket a földi lelkek
Olyan nehezen értenek meg,
S még nehezebben élnek át.
Mely része ez a szellemi világnak,
Ahol ezen szavak felhangzanak,
Melyek a földön élő lelkeket
Erősen megpróbálják?

Mária:

Régóta itt időzöl már
A szellemi világban
Oly módon, hogy tenéked itt
Sok minden megnyilatkozott,
És ezt a részét mégsem ismered?

Capesius:

A szellemhez szokott lelkek számára
Könnyen megérthető mindaz, mi itt
Saját mivoltában található:
Egyik a másik által érthető lesz.
Az egész fénnyel telt, noha a részek
Gyakran sötétek önmagukban nézve.
De ha a szellem és a földi jelleg
Együtt akar működni,
Akkor a lélek kezdi elveszíteni
Megértő képességét.
És akkor nemcsak a részek maguk,
De gyakran az egész is
Sűrű sötétbe burkolózik.
Így az, hogy itt visszhangzanak
Azon szavak, melyeket Benedictus
Földi lelkek számára irt könyvébe,
Talánnyá változtatja azt, mi itt van.

Benedictus (még mindég láthatatlan):

Érzéseidben
A kozmikus erők működnek

Capesius:

Ismét olyan szavak, amelyeket
Ott a másik világban
A tanítványoknak szánt Benedictus,
S itt hangja által válnak hallhatóvá.
Ez ennek a birodalomnak
Határtalan térségein átáramolva
A sötétség erőit kelti fel.

Mária:

Már érzem én, milyen tapasztalattal
Fognak majd gazdagítani
Ezen világ határtalan térségei.
Benedictus közelsége már int felém.
Ő azt akarja, lássam itt meg azt,
Amit mindaddig meg nem érthet
A lélek, míg a földi testben
Érzékelnék birtokában él,
Még akkor sem, ha szellemi tanítvány.
Követnie kell mesterét oda,
Ahol a szókat már nemcsak a lények
Jelképeivé tudja megformálni
Az emberek nyelvén keresztül,
Hanem ahol világtörténésekben
Olyan írást hoz létre,
Mely kozmikus jelentőséggel
Adódik a lélek számára.
Lelki erőimet megsűrűsítve
Bensőm eloldom most a földi léttől
És úgy várom be azt,
Ami a szellem messzeségéből
Számomra megnyilatkozik.
Ez gondolattá válik majd midőn
A földi lét felé fordultam újra,
S mikor felőle elgondolkodom,
Megismerésként fog felfényleni
A lelkem bensőjében.

Benedictus (megjelenik a háttérben):

Találd meg önmagad
A kozmikus gondolkodó erőkben,
Veszítsd el önmagad
A kozmikus erőknek életében;
És megtalálod majd a földi célokat
Amint saját lényedből őket
A kozmikus fény visszatükrözi.

Capesius:

Benedictus a szellemi világban!
Hát nemcsak a szavai csengenek?
A szellem tanítója elviszi
Azt a tudást, amit a Föld adott,
Elevenen, hatékonyan
A szellemi világba is?
S itt mit jelentenek azon szavak,
Amelyeket a Földön másként formált?

Benedictus:

Capesius, te már a Földön
Beléptél tanítványaim körébe,
Tanítványom bár tudva sose voltál.

Capesius:

Capesius, az nincsen itt, e helyen
És hallani sem óhajt róla lelke.

Benedictus:

Nem akarod Capesiusban érezni önmagad,
Pedig mikor reá emlékezel,
Látnod kell őt a szellemi szemeddel.
Erőteljes hatóerőivel
Feltárta néked a gondolkodás
A lelki testedben
A szellem életét.
És ekkor lelki életed
Eloldódott a földi testedben folyó
Gondolkodásnak álomjátékától.
Ez a gondolkodás
Gyengének érezte magát ahhoz,
Hogy kövesse a lelki életet
Világok távolából
A lélek mélységébe;
De ahhoz immár túl erősnek,
Hogy szellemi magasságoknak fényét
Csapán a Föld sötétségén keresztül
Láthassa meg.
El kell kísérnem mindenkit, aki
A szellem fényét tőlem kapta meg
A földi létben, nem függően attól,
Hogy tudva vagy csak öntudatlanul
Lett szellemi tanítványommá.
Tovább kell hogy vezessem őt az úton,
Amelyen általam
Indult el szelleme.
Te megtanultad lelki látásoddal
Világok messziségiben
Megismerve saját magad,
Megközelíteni a szellemet,
Mert testedtől eloldva
Tudod immár követni.
De nem látod még gondolatok nélkül
A szellemi világnak
Valóságos mivoltát.
Képes vagy már levetni
Érzéki testedet, de nem tudod még
Levetni a gondolkodásod
Finom szövésű, testi szövedékét.
Csak akkor láthatod meg
Igaz valóságában a világot,
Ha majd látásod tisztaságát
Nem tudja megzavarni semmi többé,
Mi még sajátosságodból maradt meg.
A szellemi valóságokhoz
Csak az jut el, ki megtanulta
Gondolkodását kívülről szemlélni
Éppúgy, ahogyan a látó erők
A földi testet kívülről szemlélik.
Képekben lásd a gondolatokat,
Melyek a térben lényszerű
Formákká alakulnak,
Tükrözve az ember gondolkodását,
És szellemi látóerőid által
A kép váljon benned tudássá.

(Barátságosan tompított fény gyullad ki. Csillogó felhőben megjelenik Philia, Astrid és Luna. Capesius és Mária távozik.)

Philia, Astrid és Luna egybecsendülő hangja:

Gondolatok
Mint szövődő álom
Lényszerű formában
Lebegve szálljanak
Lelkek felé.
Az álmodóban
Önmagát teremtő
Akarat szülessen,
Önmagát felkeltő
Érzés ébredjen,
S önmagát serkentő
Gondolkodás.

(Mialatt ez elhangzik, Lucifer jön az egyik oldalról, Arimán a másik oldalról. A tér két oldalán mindegyik megkeresi a maga helyét.)

Lucifer (terjengősen, minden szót kiemelve):

Akaratodban
Kozmikus lények hatnak.

(Arról az oldalról, ahol Lucifer áll, lények jönnek be, akik gondolatokat jelenítenek meg. Táncszerű mozdulataik a Lucifer szavainak megfelelő gondolatformákat fejeznek ki.)

Arimán (szintén terjengősen, de keményen):

A kozmikus lények csak megzavarnak.

(E szavak után Arimán oldaláról jönnek be gondolatlények táncszerű mozdulatokkal, melyek megfelelő formákban az ő szavait ábrázolják. Ezután a két csoport együtt végzi a táncmozdulatokat.)

Lucifer:

Érzéseidben
A kozmikus erők működnek.

(A Lucifer oldalén lévő gondolatlények megismétlik mozdulataikat.)

Arimán:

A kozmikus erők csak elcsábítanak.

(Az Arimán oldalén lévő gondolatlények megismétlik mozdulataikat, azután a két csoport ismét együtt végzi mozdulatait.)

Lucifer:

Gondolkodásodban
Kozmikus gondolatok élnek.

(Lucifer csoportja ismétli a mozdulatokat.)

Arimán:

A kozmikus gondolatok
Csak megtévesztenek.

(Arimán csoportja ismétli a mozdulatokat. Ezután mindkét csoport megismétli mozdulatait négyszer külön-külön, majd háromszor együttesen.)

(A gondolatlények jobb felé és bal felé eltűnnek a színről, Lucifer és Arimán marad, Philia, Astrid és Luna előlépnek a háttérből és ismét elmondják előző szavaikat a következő változtatással.):

Gondolatok
Mint szövődő álom
Lényszerű, formában
Lebegve szálltak
Lelkek felé.
Az álmodéban
Önmagát teremtő
Akarat született,
Önmagát felkeltő
Érzés ébredett,
S önmagát serkentő
Gondolkodás.

(Philia, Astrid és Luna eltűnik. Capesius jön, s miután néhány szét szélt, hozzálép Mária, akit azonban eleinte nem lát.)

Capesius:

Bensőleg éli át magát a lélek;
Ő azt hiszi, hogy ő gondolkodik,
Mert nem lát gondolatokat
Maga előtt a térben.
Ő azt hiszi, hogy ő az, aki érez,
Mert az érzések villámként cikázva
A felhőkből nem fényiének felé.
A tér világát látja, és maga felett
A felhőket pillantja meg; …
És hogyha ez nem volna így…
Ha a villám cikázna,
De a szeme nem nézne felfelé,
Azt kéne hinnie,
Hogy benne van a villám.
Nem látja Lucifert
A gondolataiból megszületni,
S nem látja, mint árad bele
Az érzéseibe, -
Így azt hiszi, egyedül van velük.
Mért adja át magát e tévedésnek?
Ó lélek, válaszolj magadnak…
De honnan vedd a választ? Önmagadból?
Ne tedd ezt... hisz talán a válasz is...
Nem tőled... Lucifertől származik...

Mária:

És ha így volna is, ez mért ok arra,
Hogy ne keressed? Szállj a mélybe
És majd találd meg ott...

Capesius:

Egy lény van itt,
Aki meghallja a lélek beszédét?

Mária:

A lelkeket itt nem választja semmi el,
Az akkor van csak, hogy ha testben élnek.
Itt önmagát hallgatja mindegyik
A másiknak szavában.
Ezért csak önmagad mondod magadnak,
Amikor én mondom tenéked,
Hogy a választ a mélységben keresd.

Capesius:

A mélységekben.... ó azokban...
A félelem sötétje fenyeget.

Mária:

Igen, a félelem valóban ott van.
De kérdezd meg magadtól, hogyha már
Kényszerítetted magad, hogy leszállj
Az ő birodalmába,
Hogy nem mutatkozik-e meg világosan?
Kérdezd meg Lucifert, aki előtt állsz,
Ő az, ki gyengeségedbe félelmet áraszt?

Lucifer:

A lények, akik menekülnek tőlem,
Szeretnek engem, mindig is szerettek
A földi gyermekek, csak azt hiszik,
Hogy kötelességük gyűlölni engem.
Ámde keresnek engem tetteimben.
Az igazság rideg formáiban
Csak végig kellene senyvedniük
A hosszú földi létet,
Ha lelkeikbe nem süllyeszteném
A szépséget az élet díszeként.
És én vagyok, ki az erőt adom
A művészek lelkébe.
Az ember bármi szépet lát a Földön,
Annak ősképe nálam lelhető meg,
Az én birodalmamban.
Kérdezd meg hát magadtól,
Hogy félned kell-e tőlem.

Mária:

Hol Lucifer van, ott a félelem
Valóban nem volna helyénvaló.
Ő adományként vágyakat küld,
Nem félelmet az emberek szívébe.
Ez más uralkodó
Birodalmából származik.

Arimán:

Az Istenekkel egyenrangú, voltam,
De ősjogaimat
Meg kellett rövidítsék.
Testvérem, Lucifer,
S az ő birodalma számára
Én úgy akartam alakítani
Az embereket, hogy mindegyikük
Magában hordja csak saját világát;
Mert Lucifer olyan akart csak lenni,
Mint egyenlő az egyenlők között
A szellemi világban.
Másoknak példaképe lehetett,
De sohasem úr más lények felett.
Az embernek erőt akartam adni,
Hogy egyenlővé váljon Luciferrel,
Ha ott maradtam volna
Az isteni világban,
Ez már az őskezdetben így lett volna.
Az Istenek azonban azt akarták,
Hogy ők uralják ezt a földet.
Ezért erőimet birodalmukból
Száműzniük kellett a mélységekbe,
Hogy az embert ne tudjam
Nagyon erőssé tenni.
Így hát már csak e helyről küldhetem
Erősítő erőimet a földre,
De ez úton belőlük - félelem lesz.

(Arimán utolsó szavainál megjelenik Benedictus.)

Capesius:

Ki hallotta e két erőt:
- Mindegyiket saját helyéről -
Világokon keresztül szólani,
Az tudja már, hogy hol keresse
A félelmet, s a gyűlöletet is
Saját birodalmában.

Benedictus:

A kozmikus szavakban
Ismerjed meg magad,
S érezzed meg magad
A kozmikus gondolkodó erőkben.
S minthogy most már láttad kívülről is,
Miről csak álmodtad, hogy önmagad vagy,
Találd most már meg önmagad,
S ne borzadj meg többé a szótól,
Mely igazságosan hangzik feléd,
S amely saját léted mutatja meg.

Capesius:

Így hát szabad magamhoz tartoznom megint.
Most már keresni fogom önmagam,
Mert már úgy élhetek,
Hogy láthatom magam
A kozmikus gondolkodásban.

Benedictus:

Újonnan megszerzett tudásodat
Kapcsoljad össze majd a régivel
És tedd közkinccsé a világban.

(A Benedictus felöli irányból megjelenik a háttérben Baldené szokásos ruhájában.)

Baldené (mesélő hanglejtéssel):

Volt egyszer egy sugárzó Istengyermek.
Olyan lényekkel volt rokon a lelke,
Akik a szellemi világban
A bölcsességet bölcsen szőhetik.
Az Igazság Atyja gondozta őt
És így serdült fel őserővé
Saját világában a gyermek.
Mikor érezni kezdte,
Hogy fénytestében alkotásra mozdul
Akarata, mely már megérlelődött,
Együttérzően pillantott gyakorta
A Földre, hol az emberlelkek
Az igazság után epedtek.
S ekkor így szélt e lény
Az Igazság Atyjához:
„Az emberek olyan italra szomjúhoznak,
Amelyet forrásodból
Te tudsz csak nékik nyújtani.”
És erre az Igazság Atyja
Komoly méltósággal így válaszolt:
„A forrásokból, melyeket vigyázok,
A szellemi Napoknak fénye árad.
De csak oly lény ihat ebből a fényből,
Aki lélegzetéhez
A levegőre már nem szomjazik.
Ezért a fényben felneveltem
A gyermeket, ki együtt érez
A földi emberek lelkével,
S a légző lényekben fényt tud fakasztani.
Így hát te menj az emberekhez el
És hozd el bizalommal lelkük fényét
- Melyet a szellem éltet -
Az én fényem felé.”
Elment tehát a tiszta fénylény
A lelkekhez, kik lélegezve élnek.
Sok jó embert talált a Földön,
Akik örömmel adtak
Lelkükben otthont néki.
Ezeknek lelki pillantását
Hűséges szeretettel fordította,
A fényforrás és az Atya felé,
S midőn az emberek szájából,
S vidám lelkükből is
Felé hangzott e szó: fantázia,
E varázsszóból tudta már, hogy őt magát
Jó emberek szívükben
Vidáman élik át.
De egy napon egy férfi állt elébe,
S reá különös pillantást vetett.
„A földi lelkeket irányítom
A fény forrásához,
Az Igazság Atyjához.”
Így szólt a lény az idegenhez.
A férfi igy felelt:
„Te csak vad álmokat szősz
Az ember szellemében
És megcsalod a lelkeket.”
És ím e naptél kezdve
Sokan rágalmazzák e lényt,
Ki lélegző lelkeknek fényt tud adni.

(Fényfelhőben megjelenik Philia, Astrid, Luna és a másik Philia.)

Philia:

A lélek, amely
Iszik a fényből,
Erős lélekként
Ébred magára
A világmindenség
Honában.

Astrid:

A szellem, amely
Tudja, hogy nem fél,
Mikor átéli
Ezt a világot,
Érzi erőteljes
Létesülését.

Luna:

Az embernek,
Ki magasra törő,
Akarnia kell,
Hogy a lét mélyein is
Hatalmas erővel
Megtartsa magát.

A másik Philia:

Igyekszik az ember
A fényt-hordozóhoz,
Aki feltárja
Azt a világot,
Mely érzékeit
Felüdíti.
Ámuló csodálat
Viszi a szellemet
Isteni tájakra,
Melyek a lelkekben
Fénylő szépséget
Ébresztenek.
Ez a jutalma
A bátorságnak,
Amely merészen
Lép a küszöbre,
Mit félénk lelkektől
Szigorúan őriznek.
Az erő rátalál
Az érlelődő
Akaratra,
Mely félelem nélkül
Lép a teremtő,
S világot fenntartó
Hatalmak elé.

(A függöny legördül, mialatt Benedictus, Capesius, Mária, Baldené, Lucifer, Arimán és a négy lelki lény még a helyén áll.)